Hany Istók:
az utolsó homo aquaticus?
 
 
 

Hany Istókról a hansági „halemberről” szinte mindenki hallott. Lényéről szóbeszédek, mondák keringtek. Írók vették bele kalandos műveikbe. A létéről azonban még kalandosabb magyarázatok születtek. Ám ezeket a magukat „tudományosnak” gondoló szerzők gyártották. Mind arra irányult, hogy a fiút be tudják állítani a sorba, a többi erdőben talált „vad gyerek” közé. Ezek a hazugságok gyakorlatilag elterelték a figyelmet egy nyilvánvaló dologról, amit a tudomány mai keretei közt lehetetlen megválaszolni, mert ez a fiú nem ember, nem homo sapiens volt…!

 

 

A LEGENDA

 

1749-ben kapuvári halászok[1] találták, de már pár évtizedre rá mondák fonódtak alakja köré. A hansági nép nem is Istóknak, hanem Csicsának nevezte. Az mesélték, úgy fogták ki a Király-tóból vagy az ettől két kilométernyire lévő Harcsa-tóból[2], mint egy halat: a halászok hálójába akadt. Félig halnak, félig embernek mondták: a testét pikkely fedte, a fején haj helyet porcogós taréj volt, a szája, akár a harcsáé, keze-lába uszonyszerű ujjakban végződött. Mivel kopoltyúja is volt, képes volt hosszú ideig a víz alatt lenni. A kapuvári várban piros nadrágba bujtatták és hogy kedves eledele a béka volt. A hagyomány meglett kamasznak festi le, s szerelmi históriát font köré, hogy belehabarodott kapuvári várnagy szép leányába, kígyóval-békával kedveskedett neki az esküvőn, mikor imádottját feleségül vette egy szomszéd uradalombeli tiszt. Majd kétségbeesésében megszökött és örökre eltűnt a vizekben. Emlegeti a hagyomány azt is, hogy e vízi szörnyeteget csak föltételesen keresztelte meg a pap, a szokott formulát e szavakkal kezdvén: „Ha ugyan ember vagy.” („Si homo es”).

*

Jókai Mór a Névtelen vár című regényében (1877) szerepelteti Hany Istókot, mint aki a 19. század elején bukkant volna fel, s ebben is a helyi legendákat követte.A regényben így bukkant fel először Istók: "A rejtélyes szörny egészen ott a csónak közelében merült fel.
Lajos két kézre kapta az egyik evezőlapátot, hogy szétzúzza a csodának a fejét; - de súlyos ütése csak a puszta habot érte. A szörny egyszerre lebukott, s látszott a mélyen áttetsző holdsugárittas hullámban, hogyan szökellt tova, nem embermódra úszva, hanem szeszélyes zegzug szökellésekkel, mint egy ősvilági csoda, lökve magát odább, s eltűnve a vízmélység homályában, hol ember szeme nem lát többé, csak a halé. És aztán nem látta őt Lajos felmerülni többet." Ezt a jelenetet ábrázolja az 1877-es füzetes kiadás illusztrációja (lásd jobbra!).

A Budapesti Hírlap tudósítója, Tóth Béla 1892-ben járt a helyszínen Istók után kutakodni, s ezt jegyzi meg: „Hány Istók azonban már végképpen beleveszett a legendás homályba s a mellett, hogy a mesélők valóságos szörnyetegnek festik őt, még azt sem tudják róla, hogy mikor élt voltaképpen. Valahány öregemberrel beszéltem e vízi csodáról, mind azt mondta, hogy Hány Istók a napóleoni háborúk idejében bukkant föl; sőt akadtam egy aggastyánra, a ki azt vallotta, hogy ő e század tízes éveiben [tehát az 1810-es években!] Esterházy herceg vendége lévén Kapuvárott, látta is a „halembert”, amint cifra libériáiba öltöztetve az asztal körül szolgált.” (B.H. 1892. márc. 2.)[3]

Fővárosi Lapok 1877. november 15-i számában van egy rövid cikk Jókai Névtelen vár c. regényének megjelenése okán Hany Istókról. A cikk névtelen írója megemlíti, hogy az ő nagyapja pár éve meghalt (!), de még látta Istókot: „Nagyapám már inaslajbiban, lúdtalpú lábán sarkantyús csizmával látta ügyetlenül sündörögni az ebédnél fölszolgáló hajdúk közt.[4]

*

A német Pressburger Zeitung, Wiener Zeitung és a Schwäbischer merkur nevű lapok 1803-ban azt jelentették, hogy a Király-tóból 1776-ban fogták ki a halembert. Ez az adat a németnyelvű irodalomban még sokáig visszajárt kísérteni. Viszont az ugyancsak németnyelvű Magazin für den neuesten Zustand der Naturkunde mit Rücksicht auf die dazugehörigen Hülfswissenschaften 1803-ban foglalkozott egy rövid cikkben a hansági halemberrel, és abban megjegyzi, hogy a helyes adat 1749 és nem 1776. Viszont, egészen pontosan 1749. március 15-ére teszi a fiú megtalálását. Ezt átvette Sigmund von Harosy rövid összefoglalójában Hany Istókról: Denkwürdigkeiten der Königlichen Freistadt Oedenburg, so wie auch sämmtlicher Umgebung, 1841. Harosy Zsigmond adatát meg Magassy László vette át az Egy ritka nevezetességű tünemény Magyarországon c. cikkében (Hazánk s a Külföld, 1867/29. sz.)[5].

1749. március 15-ét adja meg a gyerek elfogásának/megtalálásának az 1803-as kapuvári jegyzőkönyv, Kis János (1816) Christian Andreas Zipser (1817), Edmund Spencer (1836), Sándorfy János (1863) vagy A Pallas nagy lexikona, 8. kötete (1894). Viszont Honti Pál szerint március 16 (1972), míg Rosenstingel Pál kapuvári bejegyzése (1788-94?), ám Németh János szerint március 17-e a helyes dátum (1903).

Elképzelt illusztrációk Hany Istók tóból való kifogásáról.
Az első kép a Keresztény Naptár 1856-ra c. könyvben lévő Természeti ritkaság Magyarhonban c. írásból való, a másik Belloni László illusztrációja 1903-ból, míg a harmadik Vécsey Zoltán kisregényének füzetes borítója (1943).

*

Németh János közli (1914) a kapuvári hagyományt Istókról. A gyereket a várba vitték és még aznap megkeresztelték, ami nem ment könnyen, mert a gyerek rúgott-harapott. Ha elengedték, rögtön szökni akart, s csak a hajdúk erős keze akadályozta ezt meg.

Az éhség vette rá előbb, hogy közeledjen az emberekhez, s a gyerekeket is megkedvelte, még iskolába is eljárt. Ott nagy lurkó volt, sokat bosszantotta a többi gyereket. Ha a tanító pálcával közeledett felé, kiugrott az ablakon. Mivel a kapuvári vár tiszttartója volt a keresztapja, ő szólt a tanítónak, hogy a gyereket ne ijesztgesse vesszővel. Könnyedén mászott a fákra a madárfészkekért. Úgy úszott, mint a hal, de a többi gyerek jobban tette, ha nem ment vele a vízbe, mert ott kibuktatta őket. A kislányok nyakába rendszerint békákat tett. Ez volt Istók igazi csemegéje. (Faragó Sándor megállapította a szóban forgó iskolamester nevét is: Domby István. Mi lehet az igazság Hany Istók körül?, Kapuvár, 1970).

Így cseperedett legénykévé és megtetszett neki a tiszttartó lánykája. A lánynak azonban akadt egy udvarlója, akihez feleségül is ment. Istók csalódott ugyan, de az esküvőn ajándékot akart adni az ifjú párnak: egy kosár békát és más csúszómászót öntött az asztalra. A hajdúk ezért nagyon megverték, s Istók bánatában a Rábába ugrott, s visszatért a Hanyba. A halászok bár többször látták, de már megfogni nem tudták, hisz jól kiismerte a hálót és az emberi szokásokat.

*

Természeti ritkaság Magyarhonban c. cikk (1855) szövege arra utal, hogy a fiút már ismerték korábban a környékbeliek. Úgy emlegették: „a király-tói Lucifer”. Eszterházy Miklós herceg a két halászt gazdagon megjutalmazta a fiú elfogásáért. A herceg két hajdút rendelt a fiú mellé, akik piros nadrágot és zöld kabátkát adtak rá, de ezt minden héten pótolni kellett, mert a fiú lerongyolta magáról. Egyes elbeszélők szerint a piros nadrág volt Istók kedvence. Legszívesebben négykézláb szaladgált az udvaron.

Egy legenda szerint Istókot rendszerint egy faketrecbe zárva tartották a kastély udvarán. Egyszer a várkisasszony labdája begurult hozzá. A halember azonban csak úgy adta vissza a labdát, ha a kislány kinyitotta a ketrecet. Így szökött meg Istók a várból.

Istókot a várban szinte mindenki inzultálta, egyedül a várnagy Piroska vagy Juliska nevű 18 éves lánya volt hozzá kedves. Neki hagyta egyedül, hogy megsimogassa bozontos fejét. A lány kezét egy tiszttartó megkérte, s a lakodalmon történt az inzultus, hogy Istók a kötényéből egyfajta ajándék gyanánt egy csomó békát öntött az ifjú pár elé az asztalra. A fiút ezért a fáskamrába zárták, s onnan csak akkor engedték ki, miután az ifjú pár elutazott.

Sándorfy János Sopron-megyei főorvos írta a Sopronmegye leírása c. értekezésében: „Az élő szóbeli hagyomány Hány Istókról ez: a fent nevezett halászok hosszabb idő óta tapasztalták, hogy varsáikból valaki a halat ellopogatja, s lesbe álltak: az eredmény az lőn, hogy ezen vadfiút megfogták. Beszélik némelyek, hogy ilyen vadfiúk hárman voltak, de kettő elugrott, s a víz alá bukott volna. A fiú kezdetben csak sziszegett: csípsz csípsz hangon kívül tőle mást hallani nem lehetett, ezért nemzeti sajátságunknál fogva a kapuváriak Hány Istóknak Csípsz Jankó gúnynevet adtak. Későbben már emberi hangokat, sőt szókat tudott kiejteni, s igen ügyes pecsenye forgató volt. Hogy kéz- és lábujjai között úszóhártya lett volna, nem bizonyos. Egy Esterházán a hercegi lakban látható festmény Hány Istók elfogatását ábrázolja, egy másik ugyanott emberhez hasonlító ijesztő szájé, kezében békát tartó faragott kép is Hány Istóknak arcvonását s testalkotását mutatja, melyek hihetően Hány Istók eltűnte után készültek.” (Magyar orvosok és természetvizsgálók 1847 augustus 11-17 Sopronban tartott VIII. nagygyűlésének történeti vázlata és munkálatai, 1863).

*

Nagyjából 1820 utáni közlések azok, mikor már nem tudtak közvetlen szemtanúval beszélni Hany Istókról[6]. Azt hihetnénk, hogy valamiféle monda-dzsungelt szült a vízi-ember alakja. Azok, akik komolyabban vizsgálták a történetet, hangsúlyozzák, hogy sajátságosan a népmondák kevesebbet mondanak, mint amit a 18-19. századi szerzők hagytak maguk után. Dalmady Zoltán a Mendemondák a természettudomány köréből c. könyvében (1909) írja: „A kapuvári nép »Csicsa« név alatt ismeri, de nem sokat tud róla; a mendemonda inkább a műveltebb körökben van otthon…

Kapuvár a magyar-német nyelvhatáron feküdt, akár az egész Hanság. De bizton állítható, hogy Hany Istók története magyar „tulajdon”! Magyarok fogták ki, magyarok keresztelték, leginkább magyarok voltak vele a kapuvári várban!

Hany Istók történetének végig benne van egy sejtető szerelmi szál. A világon többfelé felbukkanó vízi tündét, vízi démon mondák egyik eleme a lányrablás, a part menti halászok lányainak vagy egyenes a királylány szívének elrablása. Hany Istók is gyengéd érzelmeket táplál a kapuvári várkapitány vagy tiszttartó lányának irányában. Harsányi Zoltán írja a Névtelen vár kritikai kiadásának jegyzeteiben: "A Jókai Hany Istókja is visszaúszik a Fertőbe egy csodálatos jelenet közben. Üldözi a tűzijátékból a tóba repülő tűzgömböket, belerohan a vízbe. Amikor aztán ismét maga körül érzi a régi elemet, nem tud szabadulni tőle. A Névtelen várban nem halászok találnak rá. Marie temetése után bukkan ki megint a vízből, és telerakja a sírt fehér kagylókkal." (1965).

A kétéltű vízi ember/szörny, aki ember-lányba szerelmes természetesen belopakodott a moziba is. A fekete lagúna szörnye c. amerikai film 1954-ben készül. Az Amazonasban játszódik. A szörny szerelemre gerjed a főtudós asszisztensnője (Julia Adams) iránt. Ugyanez a szál meg van az 1954-es film ötlete nyomán újragondolt A víz érintése c. filmben (2017), ahol a szörnybe, akit az Amazonasban ejtenek foglyul, beleszeret egy takarítónő. A kétéltű ember c. szovjet film (1962) halembere, Ichtiander Salvator megment egy lányt a cápától, s persze, hogy beleszeret...! (fentebb ahogy szó volt róla, sorban az említett filmek plakátja vagy jelenet belőlük)


 

MIT MONDANAK AZ ÍROTT FORRÁSOK?

 

A kapuvári római katolikus plébánia kereszteltek 3. anyakönyve (ami az 1748 és 1791 között megkereszteltek neveit tartalmazza) 8. oldalán 1749. március 23-iki dátum után, a jegyzetben latin írással ez áll:

NB die 17 Baptisatus est Conditionate puer demens repertus in Sylvia Stephanus, circiter Annorum 8 Cujus Patrini Michaël Hochszinger et Anna Maria Meznerin”. Ez magyarul: „Jegyzet: 17-én feltételesen megkereszteltetett egy erdőben talált esztelen gyermek, István, körülbelül nyolc éves. Keresztszülei Hochszinger Mihály és Meznerné Anna Mária.[7]

A latin szöveg azért kezdődik ezzel: NB (Nota Bene), azaz jegyzet vagy megjegyzés, mert valamiért 17-én nem jegyezte be a plébános a keresztelést, csak a 23.-ai bejegyzés után, a lap aljára írta be annak 17-ei megtörténtét. Ennek valószínű oka az lehet, hogy nem a kapuvári templomban, hanem a várban történt a keresztelés. Zerpák Antal kapuvári plébános pontosan írta: „Később többek jelenlétében a vári kápolnában megkereszteltetvén, a szent keresztségben István nevet kapott s utóbb rendesen csak Hany Istóknak hívták.

Faragó Sándor még abban volt, hogy 1727 és 61 között Orosz Mátyás volt a kapuvári plébános, tehát, aki megkeresztelte Hany Istókot. Csak nemrég derítette ki Lukácsi Zoltán, hogy Orosz Mátyás 1749 januárjában meghalt. S nem sokra rá érkezett Kapuvárra az új plébános, Szerencse Mihály (Hany Istók az írott források tükrében, 2011)[8].

A keresztlevélben a „feltételesen” szó jelentheti, hogy a plébános nem tudta, hogy a gyerek megvan-e már keresztelve, amit Tóth Bélától kezdve számosan elfogadnak. Azonban Ráth-Végh István szerint a gyerek szörnyszülött (monstrum) formájára utal, azaz elfogadja a helyi hagyományt e tekintetben. Kapocsy György is ilyesmire céloz: „Elgondolkodtató, hogy az eszelős jelző használata mellett a plébános csak feltételesen keresztelte meg, ami mindenképpen testi fogyatékosságaira vagy különös testi bélyegeire enged következtetni (de szüleinek ismeretlen kiléte is indokolhatta).” (Élet és Tudomány, 2010).

Az 5. számú keresztelő könyv (amely az 1825 és 1845 között megkeresztelteket tartalmazza) utólapján (370. oldal) egy német nyelvű bejegyzés maradt fenn. Soós Géza kapuvári káplán 1892-ben közölte Tóth Bélával, hogy az írás hasonlósága után ítélve, Szalontay Györgyé, aki 1833-1849 közt kapuvári plébános volt. Szalontay egy német jegyzetet másolt le a kapuvári vár évkönyvéből[9]. Lefordítom e jegyzetet – írja Tóth Béla –, melynek helyesírási hibái a magyar másoló kézre vallanak: „Kivonat az 1788-tól 1801-ig terjedő hivatalos jegyzőkönyvből. 1749. március 17-én Nagy Ferenc és Molnár Mihály kapuvári halászok vadállathoz hasonló fiút fogtak, ki azonban alakjára nézve tökéletes ember volt és körülbelül tíz éves lehetett. Bevitték a várkastélyba. Minthogy a fiú nem tudott beszélni, föltételesen keresztelték meg… A fiú mezítelen volt, csupán füvet, szénát és szalmát evett, ruhát nem tűrt magán és mihelyt embert látott, a vízbe ugrott és hal módjára úszott. Csaknem egy évig volt a várkastélyban, már főtt ételt is evett, föl engedte magát öltöztetni és már meglehetősen igazi emberré kezdett válni. A darabantok épp ezért kelleténél jobban bíztak benne. Így történt, hogy a vízi emberke váratlanul eltűnt és többé nem találták meg. Alkalmasint a várkastély közelében folyó Rábába ugrott és ismét leúszott a Hanságba, ahol találták. – Rosenstingel Pál, várnagy.

Míg a várban tartózkodott Hany Istók, bizonyosan híre ment jelenlétének. Talán még várat magára egy nagy, lavinaszerű felfedezés. Hiszen bizonyára sokan lehettek kíváncsiak a fiúra. Kapuvárhoz aránylag közel esett Pozsony és Bécs. Talán eljött megnézni, megvizsgálni egy német vagy olasz doktor a fiút…? Ha ezt leírta, talán megvan egy hagyatékban, egy gyűjteményben vagy könyvben. Mivel az irattárak és könyvtárak gigantikus sebességgel kerülnek fel a különböző adatbázisokba, s ha szerencsénk van, elő fog kerülni egy részletes és egykorú (!) ismertetés a gyerekről.

*

Zerpák Antal megpróbálta összeszedni az anyagot Istók külső formájáról. Ezt írta: „…zömök alacsony termete, kuszált haja, konyult orra, feltűnően széles szája volt, s egész valójából vadság, s baromiság volt leginkább észrevehető; feltűnők voltak a rendesnél hosszabb hártyás ujjai s fogai” (Hany Istók története, Vasárnapi Újság 1855/9. sz.).

Magassy: „E csuda-teremtmény nagyon kerekded fejjel, apró szemekkel, – lapos orral, – és széles szájjal bírt, – egész testét és fejét pedig halnemű pikkelyek födték.” (1867).

Kis János magyar író, költő, evangélikus lelkész (1770-1846), aki barátjával, Németh László statisztikussal 1790-ben megalapította a Soproni Magyar Társaságot. 1816-ban Pesten jelentette meg Az ifjúság barátja c. kétkötetes munkáját. Ez tele van érdekes esetek leírásaival. A második kötetben megemlékezett Hany Istókról is: „Nevezetes dolog az, hogy azon mocsárokban, melyek a Fertő körül vannak 1749-ben 15-dik Martiusban Nagy Ferencz és Molnár Mihály nevű halászok által egy vad gyermek fogattatott. Az említett Molnár Mihály még 1797-ben élt[10], s élő szóval megerősítette azon írásbeli jegyzést, mely ezen dologról Kapuváron a kastélyban elvagyon téve. A gyermek 10 esztendős volt s igen hasonlított vadállathoz. Mezítelen volt, igen gömbölyű feje, apró szemei, kevéssé horgas orra, széles szája, egész testén, még a fején is nem közönséges emberi bőre, hanem halhéjhoz hasonló göcsörtös kemény hártyája, általában hosszúra elnyúlt tagjai, kivált a kezein, kétszeres hossznagyságú ujjai, a lábain igen hosszú lábujjai voltak.[11]

Tóth Béla (1857-1907) írta 1896-ban: „Öregapám szemtanútól (herceg Esterházy Miklós egy gazdatisztjétől) hallotta, hogy a Hany Istók valóságos hal-ember volt.[12]

*

Kis József orvosdoktor (1765-1830) Miskolcon született. 1789-ben Pesten lett orvos. Kis a magyar mellett latinul, németül, szlovákul és franciául is beszélt. Hazaszerető magyar ember volt, aki Triesztben halt meg. 1797-ben írt egy jelentést: A Fertő Tavának geographiai, históriai és természeti leírása címmel[13]. Ebben az időszakban Kis a Széchenyiek udvari orvosaként működött Nagycenken. Kis a jelentés elkészülte előtti években még számos olyan emberrel beszélhetett, akik személyesen ismerték Hany Istókot. Kis József hagyta hátra valószínűleg a legmegbízhatóbb beszámolót a fiúról: „E folyó századnak közepén egy 8 esztendős forma idejű gyermeket fogtak a kapuvári Egererdőben az ott magától termő s felfutó komló között. Két kapuvári emberek, kik közül még egyik, Nagy Ferencz, életben van, s 90 esztendős a másik pedig Molnár János, már meghalt. A kapuvári plébános Istvánnak keresztelte, s attól fogva Hány Istóknak neveztetett, s a Kapuvári Várban tartatott, különösen Suszter János várbéli hajdú gondviselése alatt, kinek beszédje szerint, a gyermek oly vad volt, mint akár mely vadállat; az ember előtt elbújt, és se nem beszélt, és se sásnál, és szénánál egyebet nem evett. De minek utána majd fél esztendeig a várban emberek között élt, kenyeret is kezdett enni, hanem ha szénát vagy sást találhatott, mégis inkább csak ahhoz nyúlt. Száraz földön éppen nem akart maradni, hanem mindég csak a vizet kereste, és valóban történt is, hogy ha mindig utána nem voltak a hajdúk, mindjárt a vár körül lévő vizes árokba ugrott, s mint a vad réce a víz alá bukott. Testére nézve kész s csontos férjfiú, hanem iszonyú tömött, gömbölyű fejű, hosszú fülű, bő és széles szájú, a kéz és lábujjai pedig két olyan hosszúságúak voltak, mint más embereké. Bőrére nézve olyan forma volt tététől fogva talpig, mint amilyenek a csuka halak szoktak lenni. Midőn a komló közt elfogattatott, anyaszült mezítelen volt, és utóbb is majd egy fertály esztendeig vesződtek vele, még inget s gatyát megszenvedett a testén. A járásra pedig éppen nem vehették, hanem csak mászott vagy ugrált. A veréstől igen félt, és a rívásából lehetett leginkább észrevenni, hogy ember. De szavát soha sem vehették, és jelenségét sem adta, hogy valaha beszélni fogna. Midőn már jól megszokott a várban, a tűzhelyre is felmászkált, és ha senkit észre nem vett, a fazékba is belé kukucskált, s végre a nyers húst is kilopogatta, s megette. Egykor a hajdúk a templomba menvén, a gyermek maga maradt, és ugyan csak akkor úgy elveszett, hogy a sok keresés után is soha senkise látta többé. Azon vélekedésben maradt minden ember, hogy a várhoz nem messze lévő Rába vizével ismét a Hanságba vette volna be magát. — Kár, hogy mélyebb ismeretére ezen szerencsétlen gyermek környülállásinak nem lehetett jutni. Mivel fiatal volt, sem nem mondatik, hogy siket lett volna, talán nem lett volna lehetetlen a szólásra is megtanítani ötét idővel.” (a régies szöveget némileg modernizáltam).

Hihetetlen, de a szöveg két tanúra, talán a két legfontosabbra hivatkozva ír. Kis József elment a kapuvári plébániára is, ahol kimásolta a Hany Istók kereszteléséről szóló bejegyzést. Tehát szerfölött érdekelte a történet. Nagy Ferenccel nyilván beszélt. Suszter János volt leginkább a gyerekkel, akiről nem mondja, hogy él-e még, de úgy írja Suszter „beszédje szerint”!

*

Pongrácz István szombathelyi tanár talált még egy korai forrást, mégpedig Hegedüs Nepomuk János Sopron város földmérőjének és mérnökének a szombathelyi levéltárban található feljegyzését a 18. század legvégéről: „Ebben a Saeculumban úgy a Király Tó körül az Osslij [Osli][14] helységbeli halászok fogtak egy vad és meztelen férfi-gyermeket, mintegy 11 vagy 12 esztendő korbélit, kit is sub conditione akkorbéli plébános úr Hány Istók névre meg keresztölt, kirül mondatik, hogy maga Pál herczeg (Esterházy) is kereszt Attya lett volna. Ez nagyon vad vala, és sokkal jobban félt az emberektül, mintsem valamely baromtul, ki elejentén meg fogattatása után csak füvet, gyökeret, sáskát, békát és más féle Insectumokat, a húst utóbbit inkább nyersen, mintsem főzve vagy sütve szerette. Valamint a vízbe való ugráshoz nagyon hajlandó volt, úgy a nyers halat is nagyon kedvelte, ki minekutánna a kapuvári várban mintegy 5/4 esztendeig őrizet alatt tartatott, már némely szavakat kezdett ki höbögni és kimondani. Egyszerre a hajdúnak, vagy kapusnak vigyázatlansága miatt örökre el illant, és el veszett. Azt állíttyák, hogy a Rába folyásába ugrott legyen; mivel az kapuvári vártul, ahol is tartatott nincsen messze, de ez bizontalan, hová lett nem tudatik.” (a szöveget kissé modernizáltam)[15].

Vályi András Magyar Országnak Leírása 2. kötetében (1799) írja: „Oslyi halászok a múlt században, egy mezítelen vad gyermeket fogtak a Hanságban, mint egy 12 esztendőst, s a Kapuvári Várba vitetett, és Hann Istók névre sub conditione meg is kereszteltetett; ki minekutánna tizenegyedfél esztendeig őrizet alatt fartattatott, az őrzőnek vigyázatlansága miatt elszökött, és úgy vélekednek, hogy a Rábába, mely közel a Vár mellett foly, ugrott légyen, minthogy tapasztaltatott, hogy a vízbe való ugráshoz nagy hajlandósága lett légyen. Ki is megfogattatása után eleinte csak füvet, gyökeret, békát, sáskát, és efféle csúszó, mászó állatokat evett, utoljára a húst is nyersen inkább, mint sem főzve szerette; honnan származott légyen nem tudhatik, minthogy szólani nem tudott.

Mind a két forrás a két kifogó halászt Osli faluba valónak mondja. Ez talán azért lehet, mert a Király-tó Osli falu határában volt.

*

Missuray-Krúg Lajos közölt egy korai forrást, a soproni domonkos kolostor levéltárának kéziratos krónikája a 18. század végéről vagy a 19. sz. elejéről, amelynek címe: „Die Entstehung Ödenburgs.” (E feljegyzések 1783-ig tartanak.) Egy német nyelvű bejegyzés van itt, aminek magyar fordítását is adja: „Ez az elkülönített rész, Hanság néven, újabb időben egy vadember, vagy víziember megjelenése által lett nevezetessé, akit a kapuvári erdő vizeiben és mocsaraiban két halász fogott el s aki az úgynevezett Királytóban még most is tényleg léteznék. A Királytó igen kicsiny és a Hanság közepén fekszik.

*

Gerencsér Péter tekintélyes anyagot gyűjtött össze a német nyelvű sajtóban 1803-ban felbukkant cikkekből, melyek Hany Istók történetét írták le. A Pressburger Zeitung pozsonyi lap 1803. július 26-i számában volt egy hosszabb cikk Hany Istókról. A cikk szerint az elfogása előtt a halászok többször látták egy meztelen, négylábon szaladgáló állatot, ami gyors eltűnt a vízben. Hálókkal csapdát állítottak neki, majd sikerült elfogni. A fiút így írja le: „Ez az ember, akkortájt egy mintegy 17 éves fiú, teljesen emberi, rendesen kifejlett végtagokkal rendelkezett, csak a kezei és a lábfejei voltak görbék a kúszás miatt, bár kéz- és lábujjai között finom, a kacsához hasonló hártya volt, mert úgy úszott, mint bármelyik vízi állat, és testének legnagyobb részét pikkely fedte; megtanították járni, s eleinte csak nyers halat és rákot adtak neki táplálékként, melyeket a legnagyobb étvággyal fogyasztott el; egy nagy dézsát is megtöltöttek vízzel, amelyben különös örömködések közepette lubickolt; a ruhát gyakran tehernek érezte és levetette, mígnem fokozatosan megszokta.” (Gerencsér P. fordítása).

Kapuváron hercegi utasításra egy hajdút rendeltek a fiú felügyeletére. Háromnegyedévet élt a várban, mikor megszökött.

*

Richard Bright angol utazó beszámolt Hany Istók történetéről, majd megjegyezte: „Az esetről a kapuvári járási hivatalban 1803. augusztus 8-án német nyelven hivatalos jegyzőkönyvet vettek fel.” (Richard Bright utazásai a Dunántúlon, 1815, Veszprém, 1970). Bright a könyve függelékében közölte is a német nyelvű jegyzőkönyvet. Gerencsér Péter megjegyzi, hogy a jegyzőkönyvet már leközölte a Pressburger Zeitung 1803. augusztus 26-i száma. Érdekes módon ez a jegyzőkönyv is megemlíti, hogy Nagy Ferenc 1797-ben még életben volt. A szöveg a gyereket 10 éves formának mondja, majd így jellemzi: „A fiú mezítelen volt, nagyon kerek feje volt, kis szemei, kicsit horpadt orra, széles szája, az egész testén, még a fején is, nem közönséges emberi bőr volt, hanem pikkelyszerű bütykös kéreg, a végtagjai hosszúkásra nyúltak, különösen azonban a kezén és a lábán kétszer akkora kéz- és lábujjak voltak…” (Gerencsér fordítása).

*

Drinóczy György csornai kanonok kéziratos munkájában (1830-1850) írja a gyerekről: „…egészen mesztelen, erős alkotású gyermek vala, nagy gömbölyfeje, kis szemei, melyeket vadon forgatott, egy kevéssé hosszukás fülei, hajtott orra, széles szájja, hosszú ujjai és körmei, bőre kemény és halpénzes”. Szerinte „majd félévet” töltött a várban. Ugyancsak fél esztendőt írt a várban töltött időről Döbrentei Gábor A kis Gyula könyve c. 1829-ben megjelent munkájában.

 

*

Gerencsér Péter a könyvében ismerteti Edmund Spencer angol orvos útleírását, ami 1836-ban jelent meg Londonban. Spencer 1834-36-ban bejárta Közép-Európát, de Magyarországból csak Pozsonyban és a Hanságban járt. Igen figyelemre méltó, hogy egy jegyzőkönyvre hivatkozik, ami 1753. augusztus 21-én kelt a kapuvári kastélyban. Gerencsér is úgy véli, ha ez nem elírás, úgy egy teljesen különálló, mára ismeretlen szinte egykorú (!) forrást látott Spencer a helyszínen! Ennek teljes egészében adja az angol fordítását. Ha valóban autentikus dokumentumról van szó. úgy ez a legkorábbi, ami március 15-re teszi a megtalálást. A fiú leírása a jegyzőkönyvben: „…a külső megjelenése állati, de a testének formája emberi, azzal a különbséggel, hogy végtagjai hosszabbak, az ujjak és a lábujjak kétszerese a szokásos hosszúságnak, a bőre pikkelyes és göcsörtös. A feje tökéletesen kerek volt, a szeme kicsi és mélyen ülő, orra konyult, a szája pedig rendkívül nagy.” Viszont ezután nagyjából ugyanazt mondja, mint a Rosenstingel-féle jelentés és az 1803-ban írt jegyzőkönyv. Szerinte már egy éve volt rab a várban, mikor engedte magát felöltöztetni, viszont egy szót sem volt képes megtanulni. Végén még azt a két meglepő adatot adja, hogy a fiú szökése után egy halásztársaság látta a nád és káka közt a Király-tó partján, de beugrott a vízbe, majd néhány év múlva egy másik társaság is látta, de ezúttal is eltűnt.

*

Johann Georg Kohl német utazó és geográfus 1841 nyarán járt a Hanságban. Hany Istókról beszél a német nyelvű Reise in Ungarn (1842) és az angol nyelvű Austria: Vienna, Prague, Hungary, Bohemia, and the Danube; Galicia, Styria, Moravia, Bukovina, and the Military Frontier (1844) c. munkáiban. Ez utóbbiban írja: „Én láttam a portréját az Eszterházy kastélyban, és a kép alapján megítélve, a feje kopasz, hátul néhány lógó hajszállal, durva vonásokkal, alsóbb állatokra hasonlítva, a vastag ajkak alatt nagy hassal, s a rövid lábak és karok, melyekkel a békához hasonlóan rángatózott, valamint hosszú ujjak és fogak.

Bizonyos részletek miatt hajlandó voltam bizalmatlan lenni e portré pontosságában: az ujjak közt hártyák vannak, akár a vízi madaraknak. Az egész testét kemény, pikkelyes bőr borította, és amikor először elfogták, csak füvet, szénát, békákat és nyers halat evett, melyekből kiszívta a vért.

Kohl még elmondja, hogy miután Istók hét hónapja élt a kastélyban leszokott a nyers vérről és ruházatot kezdett viselni. De mindig ügyelni kellett arra, hogy nehogy a víz közelébe jusson. Tizennégy hónapig élt a kastélyban, s ezen idő második felében már a konyhában szorgalmatoskodott. „Nem sikerültek azonban megtanítani őt beszélni, és az egyetlen hang, amit ő mondott, egyfajta sziszegő sípolás volt.”

Eszterházy Miklós herceg sokat fáradozott azon, hogy megtalálja a fiút. Kikotortatta a várárkot és a szomszédos vizeket, hátha megfulladt, de nem találták. Három évvel később valaki látta állítólag a Hanságban. Kohl szerint még az ő idejében is, sok pásztor gondolta, hogy Hany Istók még mindig él a vizek közt, s kétségtelenül egyfajta mitikus személlyé vált. A német utazó látott egy költeményt, ami úgy beszél róla, mint mocsári királyról, aki néha zaklatta a pásztorokat és halászokat, de máskor meg ajándékokat adott nekik. Még ezt is hozzáteszi: „Bécsben hivatalos beszámoló készült róla, amely tökéletesen megegyezik azzal, amit adtam.” Kohl hangsúlyozta, hogy semmi hihetetlent nem talált a történetben, hisz valóban vannak erdőkben állatok által felnevelt gyerekek. Majd ezzel fejezi be: „…egyáltalán nem lehetetlen, hogy egy ember megszokja a hód és a tengeri vidra életmódját”.

 

 

HANY ISTÓK ÁLLÍTÓLAGOS ÁBRÁZOLÁSAI

 

A Pesti Divatlap 1847/39. száma tudósított arról a természetvizsgálók soproni gyűléséről, ahol Sándorfy János sopronmegyei főorvos felolvasóestet tartott Hany Istókról. Majd ezzel fejezi be: „Hanyi Istóknak életnagyságú famintaképe is bemutattatott az értekező orvos úr által.Sándorfy maga is azt írja, hogy Eszterházán a hercegi lakban „ijesztő szájú, kezében békát tartó faragott kép is Hany Istóknak arcvonását s testalkotását mutatja” (1863).

Zerpák Antal is megemlítette ezt az eseményt: „Képmása az eszterházi várban fából faragva, ülve látható, a mint egyik kezében békát tart; mely is 1847-ben a természetvizsgálók soproni gyűlésén bemutattatván, a tárgyak halmaza miatt e ritka tüneményt, nem nagy figyelemre méltathatták.” (1855).

Harosy Zsigmond írta, hogy a faszobor az Eszterházy kastélyban volt: „az egész kopasz fej, a barázdás homlok, a túlságosan ritkás pofa- és állszakáll, a karokhoz, combokhoz, lábikrához tartozó nagy has nem fiatal, hanem idős teremtéséé voltak” (1841).

Magassy is látta a szobrot, s kifejtette, hogy az egy 8-10 éves gyereknél sokkal idősebbnek látszik: „feje majdnem egészen kopasznak, homloka redősnek, – arca bajuszosnak, és szakállasnak, – hasa pedig, aránylag többi testrészeihez képest, rendkívül nagynak van rajzolva.” (1867).

Németh János írja: „Mint néhai Virág Elek, volt kismartoni tiszttartó- néhány év előtt a Soproni Napló tárcáiban is megírta, szobrát az eszterházai vár egyik termében őrzik.” (1903).

A faszoborról azt beszélték életnagyságban mutatja Istókot és abban az időben készült, mikor a fiú a várban tartózkodott. Ha ez így van, úgy ez a szobor perdöntő lehetne Hany Istók külsejéről szóló vitában. Csakhogy a szobor ma már nincs meg!

Harsányi Zoltán írja a Névtelen vár kritikai kiadásának jegyzeteiben: „Az eszterházi kastély kertjében sokáig őriztek egy fából faragott szobrot. Tömzsi, rút arcú, szakállas, szépen kifent bajszú kínai szobor volt ez, ülő helyzetben, kezében a buddhisták szent jelvényét, a békát tartva. Erről kelt szárnyra a hír, hogy a Hany Istók képmása volt. 1847-ben a természetvizsgálók soproni gyűlésén így is mutatták be a szobrot; Németh János kapuvári plébános azonban, aki szorgalmasan kutatta a Hany Istók monda eredetét, megállapította, hogy a szobor az eszterházi gyűjtemény leltárában, mint kínai bálványszobor volt bejegyezve. (Alkotmány, 1903. nov. 27. 281. sz.) A második világháborúban a szobor elpusztult.” (1965). Anghi Csaba azonban nem így tudta a végét: „Hány Istókról szobor is készült, a kapuvári vár bejárata előtt helyezték el, de az 1956-os… események alkalmával nyoma veszett.

A Harsányi által említett Németh állította először, hogy a faszobor „hamis”, vagyis nem Hany Istókot ábrázolja. Németh János 1880-ban került Kapuvárra káplánnak. 1914-ben kiadott egy kis füzetet Hany Istók története címmel. Ebben elmeséli, hogy mikor Kapuvárra került elment megnézni a szobrot, ami arról volt híres, hogy Istókkal egy időben készült. A volt várfelügyelő elmondta a látogatóknak, milyen hűségesen el van találva a szobor. Pedig az – mondja Németh – keleties figurát mutat, keresztbe rakott lábakkal. Arca, hasa kövér, jobb kezében békát tart. A szobor gyerekméret, de láthatólag meglett férfit ábrázol. Erre félrehívta a várfelügyelőt és kérdőre vonta, hogy a szobor miként szerepel a nyilvántartásban. Azt felelte, hogy egy kínai, hiszen a kínai szobában is van. A béka pedig a Buddha-vallás szimbóluma.

Misuray-Krug Lajos szintén konstatálta kiváló tanulmányában, hogy ez egy kínai szobor. Az egyedüli hasonlóság Hany Istók és az öreg kínai közt, hogy a kezein és a lábain a szobornak szintén feltűnően hosszúak az ujjak. Talán ez, és a széles száj, kopasz fej, valamint a béka a kézben adhatta a helyieknek az ötletet, hogy a szobor Hany Istókot ábrázolja. A kastélyt látogatóknak is így mutogatták. Valószínűleg már az 1830-as évek óta legalább, hiszen bizonyos, hogy Harosy ezt az öreg kínait látta, s az ő könyve már 1841-ben megjelent! Valójában Harosy híradásától is van régebbi: Krizbai Dezső Miklós a Honművész nevű magyar lap 1834. ápr. 24-i számában megemlíti Istókról, hogy "Eszterházán a hercegi palotában lévő ritkaságok közt láthatni életnagyságban készített alakmását." (viszont olyan keveset ír, hogy ez alapján nem állapítható meg, hogy ez a kínai Buddha-szobor lenne?

Csala Bálint kapuvári fényképész még a 2. világháború idején készített a faszoborról egy fényképet, amit levelező-lap formájában sokszorosított. Ez láthatólag egy idősebb kínai férfit ábrázol. Talán abban az időben vagy valamivel később került a kastélyba a kínai szobor, amiről valaki egyszerűen csak kitalálta, hogy az Hany Istókot mutatja. Tudtommal ez az egy kép maradt a szoborról, ami kétségtelenül bizonyítja, hogy már a 19. század közepétől egy öreg kínait ábrázoló szobrot tartottak Hanyi Istók képmásának:

 

Azonban a kérdés ettől bonyolultabb, mert több homályos elem is van benne. A faszobrot hol a fertődi Eszterházy kastélyban, hol a kapuvári várban említik. Miért ragaszkodik a hagyomány ahhoz, hogy a faszobor élethű mása Istóknak? Hogy az egykorú a vízi emberrel? Talán nem is egy szobor, hanem kettő is volt. Az egyik a kínait mutatná, a másik valóban Istókot? Íme, még egy beszámoló. Újváry Béla magyar tanár és író (1852-1926) is látta a szobrot. Őt 1877-ben nevezték ki Sopronban tanárnak. Látogatást tett Eszterházán, amit Hany Istók idejében még »Deliciae Hungarorum«-ként emlegettek (Magyar Paradicsom). Körbevezették a kastélyban is, amiről a Fővárosi Lapok 1878. június 29.-ei számában tudósított. Innen a részlet: „A könyvtárban a könyveket »ládákba pakolták,« mint a felügyelő mondta, s a mi még itt nevezetes látható, az két csigamű és Han Istók uram. A két csigamű egyike halászt, a másika halászleányt ábrázol; egy és fél méter magasságú alakok, rendkívüli sőt bámulatos ügyességgel állítva össze különféle kagylóból. A fölügyelő azt állítja, hogy a két alak nyolcvanezer forintba került, de idősebb Mentorom úgy tudja, hogy itt 77,000 forint tévedés van a dologban. Han Istók uramnak magának csak az agyagszobra van itt; ő maga a Fertő fenekén királykodik. Ennek az úrnak ugyanis története van, a mely szerint őt halászok fogták ki a Hanság mocsarából, mint afféle vízi vagy hal-embert. Lába és keze ujjain (szobra szerint ítélve) úszóhártyák voltak, melle pikkelyes, az arca pedig – épen nem fashionable. És, kérem, ez a fickó ilyen arccal még szerelmes is volt. De igaz! elébb megkeresztelték; a kapuvári anyakönyvbe be van írva, nevet a Han mocsár (a Fertő mellett) adott neki s a hercegi udvarban mint inas kereste kenyerét (vagy halát?). Egyszer csak meglátta a herceg egyik gazdatisztjének leányát, »a ki szép volt, mint a harmat«, meglátta és megszerette; de a leányt másnak adták, szegény Han Istók pedig az esküvő napján beleugrott a Fertőbe s ott még most is él, ha meg nem halt.

Újváry beszámolója nem faszobornak, hanem agyagszobornak mondja. De ez a kisebb gond, ugyanis elég valószínű, hogy ő nem az öreg kínait ábrázoló szobrot látta! Elég világosan írja, hogy a szobor kezein az ujjak közt úszóhártya van. Ilyen egyáltalán nincs a kínai szobron! Sőt, a melle is pikkelyes a szobron, míg a kínai szobornak ez a rész csak amolyan irhás, petyhüdt. Valószínűleg ez a szobor lehetett az, amelyről az volt a köztudatban, hogy akkor készült, mikor a fiú a várban tartózkodott!

Elképzelhető, hogy Újváry a mások által porcelánszobornak titulált Hany Istók ábrázolást látta. Erről a Röttig-féle Sopronmegyei Naptár és Címtár (1910) megjegyezte, hogy Bécsbe vitetett át. Ferdinand Botgorschek (1807-1868) az Eszterházyak jószágigazgatója volt. Missuray-Krúg nem érti, hogy Botgorschek miként láthatta a kopasz kínait ábrázoló szobrot, „lompos hosszú hajúnak”? A megoldás az lehet, hogy ő is az égetett agyag/porcelánszobrot látta? Hasonlóan J. G. Kohl is ezt láthatta 1841-ben, aki szintén a fejről hátul lelógó hajfürtről és úszóhártyás kezekről beszél az eszterházi képmás kapcsán (1841). Kétségtelenül az öreg kínait ábrázoló faszobor és az égetett agyagszobor közül ez utóbbi volt messze a hitelesebb.

*

Paur Iván írta a Pesti Hirnök 1867-es évfolyamában, hogy az előző évben már egy magyar főúr kérte Eszterházy Pál herceget, hogy a Hany Istókról készült egykorú faszobrot és festményt adja át a Nemzeti Múzeumnak, de ebből nem lett semmi.

Sándorfy János említi, hogy a festmény Eszterházán a hercegi kastélyban található és Hany Istók elfogatását ábrázolja. Szerinte mind a faszobor, min a festmény „Hany Istók eltűnte után készültek” (1863). Széchenyi Béla gróf az Eszterház-kastélyban látta a faszobrot és az olajfestményt is. Az olajfestmény eredete is különös. Dr. Anghi Csaba az 1960-as években kutatott az ügyben, s állítása szerint az J. K. Kohl festménye, az 1840-es években készült és megtalálható a fertődi Eszterházy-kastélyban[16]. Annak sincs nyoma, hogy a festmény a kastélyban lenne ma is. Hogy ki lehet ez a „Kohl J. K.” nevű festő, akire Anghi Csaba hivatkozik, nem tudni. Viszont érdekes módon J. G. Kohl német utazó ugyanebben az időben (1841) járt Eszterházán és leírta Hany Istók képmását. Így felvetődhet, hogy Anghi tévesen neki tulajdonította a festmény elkészítését.

 

 

TUDOMÁNYOS MAGYARÁZATOK, ELTERELÉSEK HANY ISTÓK ÜGYÉBEN

 

Már a legkorábbi leírók is igyekeztek megjegyezni, hogy máshol is kerültek elő „hasonló” elvadult gyerekek. A későbbi szerzők is kellő komolysággal voltak képesek Istókot afféle magyar Maugliként beállítani.

Ezeket a „vad gyereket” rendszerint erdőkben találták. Már Kis József is 1797-ben hivatkozott brassói vademberre, ahogy a német és angol ismertető munkák is.

1341 és 2009 között 53 esetet tudunk, melyek arról szólnak, hogy kisgyerekeket vagy akar kitett csecsemőket farkasok, kutyák, medvék vagy juhok fogadtak örökbe és neveltek fel. Természetesen az esetek többségében nem közvetlen szemtanúk beszámolói maradtak meg, s a tudomány az esetek nagy részét meg is kérdőjelezi.

Hazánk a 18. században négy ilyen esetet is produkált. Az egyik volt Istóké. A Szepességben 1767-ben egy Tomko névre keresztelt vadfiút találtak az erdőben, aki később szlovákul és németül is megtanult.

Brassó mellett azt a vad fiút, akit egy oláh paraszt az erdőben egy fán elfogott 1781-ben, s pénzért mutogatta házról-házra. Erről egy nagyon korai beszámoló is fennmaradt, amit 1790-ben írt a brassói Fronius Mihály a kassai Orpheus nevű magyar lapba. 1767-ben Hont-megyében, Korponánál egy „medvelányt” fogtak medvevadászat során. A lány 10 év körüli volt és a korponai kórházba hozták.

Sándorfy János említi a győri püspökség 1845. évi schematizmusában Kapuvár alatt Hany Istókról egy jegyzék áll, ami említi megkeresztelését majd hivatkozik a „campaniai lányra” (puella campanica), akiről Buffon a természetrajzának 6. kötetének 335. oldalától hosszasan értekezik (1863). Valószínűleg innen veszi át Zerpák Antal is az 1855-ös cikkében a Buffonra való hivatkozást.

Nos, az említett campaniai lányt, Marie-Angélique Memmie LeBlanc-ot 1731-ben találták Champage-ben, a Songy falu melletti vadonban. Mikor megtanult franciául, sokan beszélgettek vele (1775-ben hunyt el). Nemcsak Buffon, de Carl von Linné is szerepeltette munkájában. Őt farkas-lánynak tartották (lásd fentebb jobbra).

Nem sorolom tovább a különböző farkas-fiú vagy medve-fiú történeteket, mert ezek a vadonban felnőtt gyerekeknek valószínűleg egyike sem került olyan korán a vadonba, mint Hany Istók a mocsárba. Ezek a vad-gyerekek egyáltalán nem viseltek el olyan nehéz körülményeket egy erdőben, mint Istók a mocsárban. Ezek a gyerekeknek rendszerint nagyon hosszú, ápolatlan hajuk volt, amivel egyrészt takaróztak is. Valójában mindegyik eset teljesen más Hany Istókétól. Hany testi jegyei is nagyban mások voltak az elvadult gyerekekétől és semmi köze sincs hozzájuk! Ezek a gyerekek ugyanis nem éltek félig-meddig vízi életmódot, valószínűleg úszni sem tudtak. Egy erdőben, a fák közt, barlangokban jóval könnyebb a téli túlélés, mint egy befagyott vagy félig befagyott nádas, mocsaras területen. A vad gyerekek semmi olyan testi jelet nem vettek fel, ami különbözött a normális emberekétől: a nagy körmök, vágatlan, hosszú haj nem az! Hany Istók egy sor olyan testi jegyet mutatott fel, ami különbözött a normális emberekétől.

*

Ha az erdei elvadult gyerekkel nem mutat hasonlóságot, akkor talán más vízi-emberekkel igen? Pesce Cola (Niccolò Pesce) a 13. századi Messinában élt. Egy halász volt, aki élete jó részét a tengerben töltötte. Olyan sok időt, hogy az ujjai közt úszóhártyák nőttek. Olyan híres volt, hogy mikor II. Frigyes császár Messinában járt, maga elé rendelte. Tóth Béla szerint Hany Istók csodálatos tulajdonságait és történetének több mozzanatát, Cola Pesce figurájából kölcsönözték, ami nyilván baklövés. A 18. századi hansági magyarok mit sem tudtak Pesce Coláról, akinek a történetéből teljesen világos, hogy semmi közös nincs bennük. A szicíliai egy kiváló úszó lehetett, egy falubeli, egy halász, aki „beszél” is, olyan, mint a többi ember, míg Istók egy egészen más „ember” volt!

*

 Kirakott, elhagyott, elcsámborgott, ottfelejtett gyerek teória!

Ezt sületlenséget szinte minden magyarázgató szerző beveszi teóriájába. Talán Németh János kapuvári plébános volt az első, aki egy átfogó magyarázattal állt elő, s amit több írásában is kifejtett. Szerinte abban az időben a Hanság mocsaras területei automatikusan menedéket jelentettek a törvényen kívülieknek, rablóknak, akik a vadak ösvényeit használva jutottak be a területre. Ide ugyanis saját testi épségük védelme miatt pandúr nem nagyon követhette, ráadásul három megye is osztozott a területen. Istók egy ilyen rablócsalád gyereke lehetett. A szülei rendszeresen innen jártak rablóportyákra. A márciusi száraz nádasból a vízzel elárasztott égererdőbe szállították a fiút, hogy a farkasok elől biztonságban legyen. A Király-tó mellett égererdőben fogta el ugyanis a két kapuvári férfi a fiút.

Németh ezt nagyon jó elképzelésnek tartotta, s többször is előadta, de pár „apró” dolog mellett elsikkadt:

1. Ha a Király-tó környékén ilyen veszélyes rablócsalád lakott, a két kapuvári halász/pákász, akik mindennaposak voltak a területen, hogy-hogy semmit nem tudott? Ráadásul még a gyereküket is ellopták.
      2. Ha a gyerek egy családdal volt 8-10 éves koráig, miért mutatott teljes (!) elvadultságot (ruhát nem tűrt magán, emberi beszédet sem értette, nyersen evett mindent, füvet-szénát is evett, stb.)?
      3. A sajátságos, rablásból élő családja nyilván nem folytatott félig vízi életmódot, mint Istók. Ezt honnan örökölte/tanulta volna? Sőt, abban a korban elég ritka volt az úszás tudománya. Nem csak a parasztok, de a hajósok, tengerészek többsége sem tudott úszni. Istóknak viszont szinte lételeme volt a víz, az úszás.
      4. Egyetlen írott forrás vagy helyi legenda sem tesz említést sem a mocsárban élő rablókról. Nem lehet, hogy ezt a területet a rablók is elkerülték, hiszen csak a helyi pákászok/halászok ismerték igazán a járatokat, ösvényeket, melyek ismerete apáról-fiúra szállt? A két kapuvári halász is egész nyugodtan kijárt a hansági tavakra halászni, mit sem tudva a veszélyes, bujkáló rablókról.

Dr. Anghi Csaba 1960-as évekbeli vizsgálatai szerint a gyereken az ichthyosis congenita tünetei mutatkoztak, s a szülei a szégyentől félve kirakták a mocsárban. Ha egy csecsemőt kiraknak vagy akár 1-3 éves gyereket is, semmi esélye sem lett volna az akkoriban még farkasok/rókák által is lakott lápvidéken az életben maradásra! Ilyen apróság mellett a szerzők elhaladtak, ahogy Anghi Csaba is, ahogy arra sem gondoltak, amit Ráth-Végh István írt: hogyan élte volna át egy néhány éves gyerek a telet, amikor befagy minden? A homo sapiens a mérsékelt égöv alatt képtelen ruha nélkül meglenni. Hacsak nincs olyan bőre, ami megvédi.

A helyi hagyomány halpikkelyes bőrt említ Istókon. Ilyen bőr valóban fordul elő nagyritkán embereknél. Halmi Dezső emigráns magyar író is kutatott némileg Hany Istók ügyében. Ezt írta róla: „Lehet, hogy atavisztikus visszaütés folytán már láb- és kézuszonyokkal született. (Én ma is ismerek egy hölgyet Budán, kinek lábujjai között uszonyok vannak. Egy sorozásra behívott fiú nem mert az orvos előtt levetkőzni. Mikor erre kényszerítették, látható volt, hogy melle és háta halpikkelyekkel volt borítva. Természetesen soha nem lett katona.) A szülők biztosan titkolták a gyerek különleges eltorzulását, de feltételezhető, hogy később mégis a javas-, vagy boszorkányűző asszony láthatta és a szülőknek a fiút el kellett zavarniuk otthonról. Tehát nem csecsemőként került a mocsárba, hanem öt-hat éves lehetett.” (Élt-e Hany Istók?, Amerikai Magyar Népszava, 1980/49. sz.) Az is tudható, hogy az emberek mintegy 7 százaléka kisebb-nagyobb úszóhártyával az ujjaik közt születik. Lásd lentebb balra Patrick Duffy amerikai színészt az atlantiszi ember szerepében, az ujjai közt úszóhártyákkal.

Halmi azért mondja, hogy Istókot 5-6 évesen küldték el otthonról, hogy magyarázza, miként volt egyáltalán életben 8 évesen. Az pedig fel sem vetődik benne, ha csak 5-6 évesen vitték a mocsárba, úgy nyilván elég sok embernek tudnia kellett volna a gyerekről! ha viszont csak 2-3 éve élt ott, hogyhogy nem beszélt egy szót sem, miért nem tűrte magán a ruhát, miért menekült az emberek elől? Másrészt: sem az úszóhártyás ujj, sem a pikkelyes bőr, ha ezekkel a visszaütésekkel is született, nemhogy segítették volna a gyereket a mocsárban, hanem hátráltatták. Hiszen ez utóbbi egy bőrbetegség is, s nem azt jelenti, halként neki könnyebb élni...! Szemadám György is kénytelen megjegyezni, hogy ezek az atavisztikus vonások a szerencsétlen gyereken inkább azt jeleznék, hogy semmiképpen nem lenne képes önmagáról gondoskodni, nemhogy mint Hany Istók, ebben az ellenséges környezetben fennmaradni.

Indiában napjainkban ismert egy tízéves forma szerencsétlen gyerek, Jagannath, akit emberi kígyónak neveznek, mert a bőrét nagy pikkelyek fedik (lásd fentebb jobbra a gyereket). A bőre száraz, és a viszketés miatt folyamatosan hámlik. Ez egy gyógyíthatatlan betegség nála (orvosi neve: ichthyosis), s nem arra való indíttatás, mint némely hóbortos tudóska képzeli, hogy milyen jól elélne a vízben...

Ezek után mondjuk is ki: Hany Istók bőre és ujjai valójában erre az életmódra teremtődtek és nem valamiféle betegség következményei!

 

*

Sterbenz Károly rajza Istókról a nádasban, a 2. kép Tőke Péter szobortervezete és a 3. kép Varga András szobra Hany Istókról.

 

Jókai Mór a Névtelen várban a következő leírást adta, aminek szövegét egy fiktív helyi papnak, Mercatorisnak tulajdonította: "Egy alkalommal a lelkész is küldött a grófnak egy füzetet, amire büszke önérzettel volt felírva, hogy “szerző ajándéka”. E könyvecskét tudós Mercatoris uram írta latinul.
E művecske egy hírhedetté vált természeti csoda leírását tartalmazta, amely (vagy helyesebben “aki”) máig is a Fertő tó nevezetességei közé tartozik: egy ember, aki a vízben él: egy halember. Egy elzüllött árvagyermek, aki a Hanság mocsárai közé tévedt, vadak között maga is vadállattá lett; vízlakó, víz alatt járó, mint a vidra; néma, befogott szájú, emberszót ki nem ejtő vízi vad, ki úsztában fogja el a halat, azzal él; az évtized, mit folyton a vízben lakva töltött, bőrét kéreggé változtatta, sűrű szőrrel benőve, mely őt a tél hidege ellen védi, az egész tünemény egy csodálatos bizonyítéka annak, hogy az ember hogy fejlődött vadállatból Isten képévé; ez két lépés visszafelé a vadállathoz, még a majmon is alul. (Ha Darwin ezt láthatta volna!)"

Talán a legnagyobb álmodozónk Jókai mellett, Honti Pál görbehalmi erdész volt, aki a jól felépített teóriáját a Hany Istók nyomában c. könyvecskéjében hozta nyilvánosságra 1972-ben. Honti szerint a fiút nem az égererdőben, hanem a vízből fogták ki. Ráadásul szerinte az égererdő is vízben állt az évnek ebben a szakában. Honti gyakorlatilag egy mesét gyártott Istókról, amit az általa jól ismert természeti környezettel jól aláfestett, a hitelességet alátámasztandó.

A fiú az elárvulása után napokig sem élhetett szárazföldi életet a nádi farkas miatt. Mivel a gyerek meztelen volt, nyáron a rovarok és vérszívók végeztek volna vele, ha a szárazföldön él. Állandóan ki volt téve a fagyhalálnak.

Honti szerint a két magyar jobbágy nem halászott a tóban, hanem vidrára és hódra vadásztak, ami tilos volt. Ezért hazudtak. A kapuvári vár egykori urának személyzete német ajkú volt – magyarázza Honti –, oda magyar a lábát nem tehette be. A gyereket „unikumként” tartották a főrangú látogatók számára. Így a külföldi urak előbb ismerték a rendkívüli esetet, mint a hazaiak. Ezt nem tudom, honnan szedi, hiszen az írott források és mondák egyaránt arról beszélnek, hogy a fiúra a várban leginkább a hajdúk ügyeltek, akik százszázalékos magyarok voltak!

Ebben a mocsárvilágban csak pákászmódra lehet élni, azaz halász-vadász-madarász. Ennek a rejtélyes pákásznak volt a fia Istók. A pákász valamiért bujdosó életmódot folytatott. A gyerek 3-4 éves lehetett, mikor a Hanságba vitték, és öt körüli, mikor egyedül maradt. Valószínűleg meghalt a pákász. Honti szerint a gyerek túlélhette az elkövetkező három évet a Hanságban és a Király-tóban, mire a két halász elfogta. Tavasszal lett árva a fiú, így volt ideje hozzászokni a vízi életmódhoz és „felkészülnie” a télre. Istók úgy húzta ki a telet, hogy rátalált egy víz alatti alagútra, ami egy vidra vagy hódvárba vezetett.

Egyébként minden magyarázó kényes pontja a téli fagy túlélése egy pár éves gyerek részéről. Honti magyarázata egyébként nem új, hiszen J. J. Kohl is a vidrára/hódra hivatkozott már 1841-ben. Viszont Honti Pál egész magyarázata egy mese, fikció.

Például a pákász szerinte nem is lehetett igazi pákász, s ezért a „szervezete ugyanis nem tudott alkalmazkodni a tartós mocsári élethez, ezért pár éven belül elpusztult”. Ugyanakkor a pár éves fia sikerrel vette az akadályokat?

Ha a gyerek 5-6 éves koráig az apjával élt, úgy miként felejthetett el minden szót vagy magát a beszédet 8 éves korára? Hiszen Honti egyik fő érve, hogy a fiú nem volt néma és megtanult beszélni is! Ha a gyerek 2-3 évig egyedül élt az égererdőben és a tóban, miért nem vették észre a halászok/pákászok? Miért menekült előlük? Teljesen mesébe illő ez a hódvárban meghúzódás eleme, s ráadásul teljesen nyitott, hogy a fagy idején egyáltalán mit evett? Az ilyen vidra/hód odú a víz felől közelíthető meg, s ha befagyott a tó, most heteken át az odúban volt? Talán a hód etette Istókot? Faragó Sándor a Hany Istók-rejtély másik kutatója is megjegyezte Honti elméletéről, hogy az „elrugaszkodik minden realitást tartalmazó feltevéstől” (1985).

Ki lenne hát ez a rejtélyes gyerek? Hogyan került a Hanságba? Egyike lenne azon rejtélyes humanoidoknak, emberszerű lényeknek, kiknek feltűnését a glóbuszunkon hol innen, hol onnan jelentették. Hany Istók esete még sajátságos is ezek közt, mert csak ritkán hallunk ezek befogásáról. Rendszerint, ahogy megjelentek, úgy el is tűntek az üldözők elől. Erről szól a következő teóriánk...

 

 

CSAK EGY KÍSÉRLET A VILÁG URAI RÉSZÉRŐL?

 

Jacques Bergier francia kémikus, a híres Planéte magazin szerkesztője teljesen hasonló magyarázatot adott ezekre a teremtményekre (nyilván Charles Hoy Fort nyomán), melyekből sok korunkban bukkan fel, majd tűnik el, akár s puskagolyóval megölt neander-völgyi ember. Földönkívüliek a történelemben c. könyvében (1970) teszi hozzá az esethez: „Szerintem a neander-völgyi embert éppúgy nem fogják többé megtalálni, mint ahogy a patkányok sem találják meg a kísérleti labirintusban a sajtot, melyet a kísérletező egy kampóval átemelt a harmadik dimenzióba…

Majd az újkorban feltűnt különös lények eseteiből sorol, mint a zöld gyerekek, négyméteres óriások, molyemberek vagy a havasi ember. Komatsu Kitamura japán professzor a kappákat földön kívülieknek tartotta. Hany Istók is a semmiből bukkant fel. Majd rejtélyes körülmények közt eltűnt. Ennek módjáról csak zavaros elképzelések voltak (a várárokba ugrott, de ezt senki sem látta, s a piros ruháit összetépve találták a Király-tó melletti Égererdőben, stb.).

Ezen különös és bizarr lények említése után Bergier a következő ötletét tárja elénk: „Amíg alaposabb vizsgálatokat nem végeznek, a magam részéről továbbra is hiszem, hogy ezeket az állatokat valahol másutt tenyésztették vagy csinálták, és kísérleti céllal eresztették őket közénk. Én arra hajlok, hogy a homunculusok kategóriájába soroljam őket: ezt a szót a középkor alkalmazta azoknak az emberszerű kreatúráknak a jelölésére, melyeket mesterséges úton állítottak elő. Éppígy használhatnánk a zsidók gólem szavát is.

Úgy gondolom, e megjelenések visszanyúlnak a legtávolabbi múltba. A régi görögök kitartottak az általuk lakott világ kettős szemlélete mellett. Szerintük léteztek az emberhez hasonló teremtmények, melyek azonban nem képesek a tagolt beszédre, voltak ezenkívül olyan teremtmények is, pl. a kentaurok, szatírok stb., melyek teste részben emberi, részben állati. A görög irodalomban mindenütt oly sok célzást találunk a valóság e kétféle szemléletére, hogy bajos ezeket egyedül a mitológiára visszavezetni. Az ő szemükben ezek a félig ember, félig állat teremtmények semmi esetre sem isteni, hanem nagyon is materiális lények voltak: nem váltak füstté, nem voltak átlátszóak, ellenben látni, hallani és érinteni lehetett őket.

Alapos okom van tehát annak feltételezésére, hogy az a kísérletsorozat, amelynek a zöld gyermekek, a golyó által megölt neander-völgyi ember és a XX. századi Amerikában jövő-menő négyméteres majmok csupán egyes részei, már az emberiség megszületésekor elkezdődött, és folyik tovább, egészen napjainkig. Egyébként e lények közül egy sem látszik alkalmasnak arra, hogy csillagközi járművet vezethessen, vagy utazni tudjon az időben. Olyan állatokról van szó, melyeknél soha nem láttak semmiféle eszközt vagy – a sisakon kívül – semmiféle mesterségesen gyártott tárgyat. Odavitték őket, ahol megjelentek, és végül elviszik őket, mint ahogy a kísértetező visszaveszi a sajtot a patkány labirintusából.

Éppenséggel ehhez kapcsolódhat a Brad Steiger ufológushoz került 19. századi napló (J. C. Wyattól), mely a Tennessee-beli Memhisben 1888-ban feltűnt „őrült medvéről” szól, akit az indiánok etettek egy eldugott barlangban. Ez egy szőrös emberféle teremtmény volt. Az indiánok elmondták akkoriban a napló írójának, hogy néha „holdak” szálltak le a völgyben, s azokról ilyen teremtményeket löktek ki. Ez az "őrült medve" sem tűnik űrhajóparancsnoknak, ahogy Hany Istók sem. Az eltüntetők az ő esetében olyan nyomokat hagytak hátra, hogy a keresők, Eszterházy gróf hajdúi, ne folytassák tovább a keresést. Hany Istókot egyszerűen elvitték azok, akik egyszer idehozták…?

Igen, ez a teória könnyedén magyarázná a hansági hal-ember feltűnését, majd szökését és azt, hogy soha többé nem találták meg. Mégis több pontot nyitva hagy.  Különös, de szerintem az igazság ettől is bizarrabb: nem földön kívüli hatalmasságok kísérletének eredménye! Valami mellett elmentünk, és elment mindenki. Valami sötét fenevad ólálkodik Hany Istók története mögött, aki igyekszik bedobálni minden lehetséges magyarázatot, hogy elterelje figyelmünket egy nagyszerű igazságról. Ugyanis a fiú nem "egyedül" volt. Igazából alig foglalkoztunk a tájjal, hogy miért itt jelent meg? És nem foglalkoztunk azzal a "törzzsel" sem, akikből Istók jött közénk. A táj ködös varázsa így aztán megcsapta lelkünk...

 

 

VARÁZSLAT A TÁJBAN

 



Greischer Mátyás földmérő és geográfus rézmetszete 1680-ból és mellette egy égererdő a Hanságból.

 

Németh János írja: „«Kapu» erősségét a víz képezte. Várát két vízöv vette körül, melyek sok helyen érintkeztek is.

Az egyik a kapuvári malomnál kezdődött; külső határát keletről a Kis-Rába, nyugatról a Nagy János-ér képezte. Ez megtöltötte vízzel a várárkot, melynek helyén ma a várkert van; elárasztotta azt a területet, melyen ma a vásártér és Major-utca fekszik. A várból a közlekedés felvonóhídon át történt. A híd 1864-ig megvolt, amikor Berg Gusztáv báró úr megszüntette.

A külső vízövet keletről a Lökös-árok vidéke képezte, mely tápláló vizét szükség esetén a babothi alsómalomnál nyerte; de máskor is megtöltötte a Kisfalud és Baboth felől jövő víz. Nyugati részét a Répce árja tartotta víz alatt, mely nemcsak saját vizével árasztotta el a Vittnyéd és Kapuvár közötti térséget, hanem ennek medrébe csapott át az Öreg-Rába nagy áradása is. Ez a Répce balpartján a Kardos-éren át lefolyt a Fertő felé; a jobbparton pedig a kapuvári Hányban gyülemlett össze, ahonnan lefolyása nem volt, mert maga a Répce és Rába állotta útját. Ezek a folyók ugyanis áradáskor sok iszapot hoznak magokkal, mely a medret kicsinyenként. feltöltötte, amint ma is látszik. Az ezekből kitörő víz többé vissza nem folyhatott, hanem áztatta a talajt, melyen a rekettye, égerfa, nád és a vízi növények számtalan faja dúsan növekedett. A korhadó égerfákat a vihar ledöntötte, ősszel a vastag szárú növények elszáradtak. Ezt a sok növényi hulladékot a hullámok egybe sodorták; erre rakodott le az iszap; láp képződött, melyen Új buja tenyésztés indult meg. Mikor 1883-ban a templom nagy részben újjá épült, az alapok ásásakor 3 méternyi mélységben égerfatörzseket találtak; az utána való években a vásártér több helyen leszakadt, mert a több méter mélységben fekvő égerfák elkorhadtak és a fekvő föld az így támadt üregbe hullott.

[…]

Közvetlen a vár mellett kezdődő láp felszínén a legbujább növényzet volt; de aki erre rátévedt és a járást biztosan nem ismerte, a halál fia volt. A lápokkal posvány, sík víz, vizes rét, égererdő majd beláthatatlan nádas váltakozott. Ebben a feneketlen birodalomban mégis megtalálták a biztos gázlót a szarvasok, őzek, a nádi farkasok. Ezeknek a ragadozóknak egész falkái tanyáztak a nádasokban és még ötven évvel ezelőtt is erős őrizet kellett a marhák mellé, ha azokat a Hányban legeltették.

Aki arra volt kényszerülve, hogy az emberek társaságát kerülje, a vadállatok csapásán meglelte az utat és menedéket talált ezen ingoványos területen, ahová a rend őrei életük veszélyeztetése nélkül nem követhették. Pedig 200 évvel ezelőtt a vagyon- és életbiztonságnak sok ellensége volt, akik üldöztetve, ha egyszer a Hanyba vehették magukat, itt az emberek elöl biztonságban voltak, legföljebb a farkasoktól kellett védekezniük. Rendes üldözés nem is folyhatott ellenük, mert minden megyének akkora önkormányzata, olyan szigorúan elkülönített területe volt, hogy egyik megyének pandúrsága még a gyilkost sem üldözhette a szomszéd megyébe, ha ennek hatósága esetről-esetre ezt meg nem engedte. Országos fölzúdulás lett volna abból, ha valamelyik megye embere előzetes és mindig csak egy esetre szorítkozó engedély nélkül a másik hivatalos ügyben a másik megye területére, mert volna lépni. Persze ennek jó hasznát látták a gazemberek, akik az akkori közlekedési eszközök mellett csak így tudtak kényelmesen menekülni.

A Hanyság három megyének jelentékeny részére terjedt ki; a bujdosónak csak a másik megye területére kellett átmennie, hogy biztonságban legyen, ha ugyan valaki arra vállalkozott volna, hogy ezen az életveszélyes területen gyalogosan üldözőbe vegye; mert lovon meg éppen lehetetlen lett volna.

Természetes, hogy így a Hánynák mindig volt elég titkos lakója, akik tolvaj-rablókirándulásaikat innen intézték, ahová munkájuk végeztével az egyik megye igazságszolgáltatása elől ismét visszatértek, hogy ismét a másik megye területére tegyék át működésük színterét.

Ilyen családból származott Hány Istók, akit veszélyes kirándulásukra hozzátartozói bizonyára nem vittek magukkal, hanem ezalatt a tanya helyéről, a márciusi száraz nádasból a vízzel elárasztott égererdőbe szállították, hogy a farkasok elől biztonságban legyen.

Elképzelhetjük, milyen nevelésben részesült ez a gyermek és milyen vadul viselkedett, mikor a halászok őt emberek közé hozták. Bizonyára az ő helyzetében igen-igen sok mai gyerek sem volna más. Nem csodálkozhatunk rajta, ha szavát venni nem tudták, ha eleinte esztelennek tartották.” (1903).

*

A Fertő-tót és a Hanságot mindig valamiféle rejtély övezte. Nem is kicsi terület, közel kétezer négyzetkilométernyi. A Hanság 19. századi legnagyobb kiterjedése 960 négyzetkilométer volt. Minkét helynév ősi magyar eredetű. A fertő agyagos, sáros helyet jelentett, míg a hany is finnugor szó, annyit tesz mocsár, láp. A Hanyság szelídült mára Hansággá, de egyesek szerint a Han rokonságban áll az ördög nevével. Istókot már elfogása előtt a király-tavi Luciferként emlegették. Sokan úgy vélték, hogy a Hanságot a mostoha természeti körülmények okán nevezték az ördög lakhelyének: ez csak félig igaz, az ott élő, rejtőzködő, kísértettekként élő mocsári lények okán is. A terület a honfoglalás idején jóval nagyobb volt. Színes és veszélyes állatvilágát az ember igyekezett kerülni, hisz élt itt mérges kígyó, héja, vadmacska, nádi róka vagy a vérengző nádi farkas. Volt itt egy rejtélyes és egyben csodálatos mérgező növény, a zellerhez hasonlító kónyi gyökér. Ha marha megette, elpusztult tőle. Ha ember a kalapja mellé tette virágát vagy csak megszagolta, elbódult tőle. Istókról azt mondták, füvet, szénát is evett: hogyhogy nem kóstolta meg ezt a növényt a pár éves gyerek? Egy földbe szúrt nádszál segítségével – említi Széchényi Béla gróf – bárhol lehetett inni abban az időben: előbb koszos, majd a legtisztább ivóvíz jött a nádszálon át (A Fertő-taváról, Ellenőr, 1876. szept. 7).

A környékbeli mondák beszéltek a tóba hirtelen süllyedt falvakról, melyeknek csak a templomtornya látszott ki. Volt hogy füstöt láttak felszállni a tó felszínéről. A fraknói-vár levéltára szerint 1230-ban addig sosem látott mértékben megnövekedett a Fertő, s a következő falvakat öntötte el: Feketetó, Jakabfalva, Sárvölgye, Jókut, Kendervölgye és Fertő. A környékbeliek sosem értették, miért viselkedik ilyen furán a tó. 1868-ban például teljesen kiszáradt, de pár évre rá visszatért bele az összes víz. Máskor meg áradásokat produkált. A római szerzők a tavat Lacus Peiso-nak nevezték és megemlékeztek arról, hogy egyszer kiszáradt.  1874-ben a kiszáradt Fertő medrében kőkori leletek kerültek napfényre a parttól 200-500 méternyire : kovaszilánkokat, lapos kőékeket, kifúrt kalapácsokat és kézzel készített, rosszul égetett cserépedény-töredékeket találtak (egészen pontosan 505 darab régiségre bukkantak, közte 184 kőtárgyra). Ezekről részletesen Széchényi Béla gróf számolt be: Kőkori lelet a Fertő medrében, 1876.

A Hanság lecsapolására az első tervet Freman Maxim készítette 1762-ben. De az első ilyen irányú munkálat, egy töltés építése, csak 1777 és 1780 közt létesült. 1795-től indultak meg újabb munkálatok a lecsapolásra és folyamszabályzásokra. Az utolsó szakasza a lecsapolásoknak 1958 és 1972 között zajlott. Aventinus alapján a Fertőt nevezték a rómaiak Peisónak (Szombathelyt és Sopront nevezi meg határaként). Sextus Aurelius Victor 4. századi történetíró szerint Galerius császár idején, i.sz. 308-ban a Peisónál, azaz a Fertő mocsarainál jelentős munkálatok folytak: nagy erdőket vágtak ki, csatornákat vágtak, hogy a vizet a Dunába vezessék. Így kiszárítsák a mocsarakat és termőföldekhez jussanak.

Tehát már az őskor óta létezett itt egy tavakkal, ingoványokkal, mocsarakkal, nádasokkal, vízben álló erdőkkel teletűzdelt sejtelmes vidék. Még a szárazföld sem volt ezeken a helyeken biztonságos, olyan volt az ember lába alatt, mint a kocsonya. Egyedül a csikorgó hideg télben volt járható a vidék, mikor lefagyott minden, de ilyen ritkán volt. A mocsarak természetüknél fogva melegebb területek, és vannak meleg vizet adó források is a vidéken.

Károlyi Sándor teszi hozzá: „Csakugyan, a Fertőnek rejtelmes színt ad vizének időközönként való eltűnése és újbóli megjelenése, a Dunával való állítólagos földalatti összeköttetése, a Hanságnak ma már elmúlt mocsárvilága és nem utolsósorban a rengeteg nádasa és a Hanság mocsarai között majdnem 200 évvel ezelőtt Versailles utánzataként épült fényes Esterházy-kastély, mely Mária Terézia udvarát és főúri környezetét magyar földre tudta varázsolni.” (1924).

Hogy a Fertőt egy földalatti csatorna köti össze a Dunával, egy régi legenda erre felé. Kis János (1797) vagy Richard Bright angol orvos is megemlítette útleírásában (1818). Michael Grumley amerikai író és kriptozoológus szerint a There are Giants in the Earth c. könyvében (1975) odajut, hogy a Bigfoot, más óriások és bizonyos humanoid kriptidek azért tudnak túlélni illetve hirtelen megjelenni, majd eltűnni, mert föld alatti barlangokban és alagútrendszerekben élnek.

Hany Istók is talán valami rejtett barlangban húzta ki a telet, melynek bejárata a víz alatt vagy más rejtett helyen van?

*

A Hanság nevezetes tavai voltak: Áldomás-tó vagy Dadumás-tó, a Csíkos-tó, a Falu-tó, a Fenyves-tó, a Fövényes-tó, a Harcsás-tó, a Hosszú-tó, a Karázs- vagy Kárász-tó, a Kerek-mocsár, a Kerek-tó, a Kis-tó, a Loblói-tó, a Nagy-ér, a Tétényi-tó, Úr-tava és a Világ-tó. A hansági medence legmélyebb pontján, Oslitól északra a Király-tó, s tőle 2 kilométernyire a Harcsa-tó. A Király-tót a környékbeliek mérhetetlennek hitték, de csak 4-5 méter lehetett a mélysége, de így is jelentősen több a környékbeli 2-3 méter mély tavaktól.

Kis József írta: „Ez a Király tó mindenik között legnagyobb és legmélyebb és úgy hiszik az értelmes emberek, hogy az mintegy feje, és anyja az egész hanságbéli föld alatt lévő víznek, mivel mind felé és belé szivárkodik.” Az 1794-ben vágatott csatorna miatt az összes hansági folyó, még a Fertő is igen megapadt, jegyzi meg még Kis József (1797).

*

Majláth János gróf Magyarische Sagen und Märchen c. könyvében (1825) előad egy mondát. A könyv szerencsére magyarul is megjelent 1864-ben Magyar regék, mondák és népmesék címmel. Az említett monda, egy jellegzetesen fertővidéki rege: Erzsi, a fonó. Az első mondata ez: „Alkonytájban a Fertő szélén üle egy gyönyörű leány, és font.

A monda 1096-ban játszódik, Könyves Kálmán királyunk idejében. A Lajta-folyó akkor már rég a német-magyar határt jelölte. Ebben az évben érkezett ide Bouillon Gottfried keresztes hadával, hidakat verve a Fertőn és a Lajtán. Innen üzentek királyunknak, hogy engedje át őket a Szentföld felé vezető útjukon. Könyves Kálmán Kapuváron találkozott Bouillon Gottfried, hogy megbeszéljék ezt (ugyanis korábban Kálmán király kitiltotta a kereszteseket az országunk területéről). A magyarok meg sosem nézték jószemmel az így átvonuló idegen siserehadat. Abban az időben a mocsaras területek a Lajtáig nyúltak, a Fertőtől északra. A regében a Lajtát említve mondja: „Vízi csudák jövének elő a folyamból, olykor pánczélos halemberek is, kik, midőn a kereszteshad emberei kardot rántottak rájuk, oly sebességgel fercsegték bőv vizeiket, hogy egyszerre lerogyának.

Ha igazat adunk a regének, úgy Hany Istók előtt már 650 évvel is ismertek voltak a Fertő körüli mocsarak közt bujkáló vízi ember faj: „páncélos halemberek”. Szinte ugyanezt mondták Hany Istókról is, hogy a bőre „göcsörtös kemény hártya” (Kis János). Ha Istók csak egy kitett gyerek volt, miként lehetséges, hogy ezek a lények ismertek lehettek a Fertő körüli és a hansági mocsárvilágban?

*

Természetesen vannak mitológiai párhuzamok is Hany Istók történetével más kultúrkörökből is. Magyar Adorján magyar amatőr őstörténész az Ősműveltség c. munkájában (1966) írta: "A mai emlős emberiséget ősrégi időkben egy másik, még félig a vízben, félig a szárazon élő kétéltű, tehát békaszerű emberiség előzte meg, amely vagy a mai Magyar Alföld helyén volt tengerben és az akkor még szigetvilágot képezett Dunántúl vidékén, vagy pedig Földünk valamely azon részén keletkezett, amely része akkor ennek egyik vagy másik Sarka (Pólusa) volt, de amely kétéltű emberiség onnan utóbb másfelé is elterjed." Viszont ő nagyon régi időket emleget, s amióta létezik az ún. vízimajom-elmélet, már nem is mondható, hogy nagyon elrugaszkodott a valóságtól.

Missuray-Krúg Lajos felemlíti a babiloni Oannészt, a halembert, aki a műveltséget tanította a Folyamköz első lakóinak. És van Dagon, akinek testét így írja le: „Dagon emberfejű halisten volt, - feje gömbölyű, mint az ágyúgolyó, haja helyén felálló, merev sörték, vastag nyakú, könyöktől lefelé mintha csak csont és bőr lett volna! Hosszú, inas ujjai végén karomszerű, éles körmök görbültek és mintha úszóhártya is lett volna ujjai között! Kis felálló mellei domborodtak, a gyomrától lefelé azonban hal volt és vastag, pikkelyes farokban végződött.” Kétségtelen, hogy Dagon felső teste nagyban hasonlít Hany Istókéra.

A hansági halember Dagon fajtájából való lett volna? De hiszen Oannész vagy Dagon műveltségosztó daimónok is voltak egyben. A görög mitológia telkhinjeit kétéltűnek, pikkelyesnek, kutyafejűnek és az ujjaik közt úszóhártyásnak írták le. Őket szintén nagy tudományúnak és gonosz varázslóknak írták le. Viszont Hany Istók nem volt kétéltű, nem voltak kopoltyúi. Nem is volt valamiféle tanítómester, de értelmileg hogyan degenerálódhatott le ennyire Hany Istók, amint azt a korai források megemlítik (eszelősnek, féleszűnek titulálva a fiút). Nos, ez volt a másik legnagyobb hazugság, ami Istókról elterjedt.

 

 

NEM VOLT ÉRTELMI FOGYATÉKOS!

 

Szerencse Mihály a keresztelő pap a gyereket demensnek, azaz eszelősnek, retardáltnak nevezte. Johann Georg Kohl egyszerűen kreténnek nevezi a fiút. A mocsár környéki településeken rendszeres a kreténizmus, az idióta, nehézfejű, beszédképtelen gyerekek születése. Tóth Béla is ilyeneket ír: „…ez a csoda voltaképp szegény hülye volt, és pedig alkalmasint mikrokefalosz. A kampós hosszú orr, a fülig érő száj, a nagy fogak, a vad, nyugtalan természet, a négykézlábjárás, a némaság, a tanulékonyság teljes hiánya mind az agy fejletlenségének tipikus jelei; ugyanezeket látjuk a legtöbb mikrokefaloszon. Támogatja sejtésemet az is, hogy Kapuvárhoz nem messze a Csallóköz, ahol a kretinizmus a mult század közepén még elterjedtebb volt, mint ma; de sőt a Hanyságban is elég gyakori ez a szomorú jelenség.

Lehet, hogy voltak erre demens gyerekek, de Istók nem az volt! Tóth Béla se nézte át alaposan leírásokat, mert akkor nem írt volna ilyet, hogy „a tanulékonyság teljes hiánya”!

Már Földváry Miksa erdőmérnök egy tanulmányában elvetette, hogy a fiú „esztelen” lett volna (1934). Dr. Lukácsi Zoltán levéltár-igazgató pedig ezeket írja: „De valóban bolond, szellemi sérült, „szerencsétlen eszelős” volt-e? Nem egyszerűen csak arról van-e szó, hogy bolondnak tartották, amiért 8 éves körüli létére nem tudott beszélni; valószínűleg nem, vagy nem mindig járt felegyenesedetten: mivel a viselkedése, étkezési szokásai eltértek a normálistól? Fel kell vetnünk azt a lehetőséget is, hogy Istók egyáltalán nem volt fogyatékos (szellemileg sem), egyszerűen csak a szocializáltság hiányát vélték esztelenségnek. Ezt csak erősítette meztelensége, és minden bizonnyal ápolatlan, vad és taszító megjelenése. Mivel nem emberi társadalomból került Kapuvárra, magatartásából hiányzott számos olyan dolog, amelybe egy emberi közösségben élő gyermek észrevétlenül és természetesen nő bele. Mivel az ő életéből ezek hiányoztak, egyszerűen bolondnak vélték, pedig lehetséges, hogy ha emberi társadalomban nevelkedik, teljesen átlagos és normális gyerek lehetett volna.” (Hany Istók az írott források tükrében= In labore fructus, Jubileumi tanulmányok Győregyházmegye történetéből, Győr, 2011. 309-324. old.)

Honti Pál hangsúlyozza, hogy a gyerek a megtalálása idején sem volt néma, csak beszélni nem tudott. Ugyanakkor a hagyomány azt is tudni véli, hogy a fogsága alatt megtanult beszélni, kiismerte az embereket.

Véleményem szerint, egy debil kisgyerek képtelen lett volna ilyen körülmények közt évekig túlélni egy lápos, vizes területen (erdőben talán tovább). A túlélés egyben intelligenciát is jelent. Ez a későbbi viselkedéséből is igazolható: a labda visszaadása a ketrecből vagy maga a szökése is. Ruff Andor is közölte a helyi mondákat a halemberről, közte azt, hogy a várkisasszony miatt állt két lábra Istók (1928).

A 19. századi felfedezők, ha nagyon primitív törzseket vagy embereket találtak a dzsungelben, aki nem értették a beszédjüket, hajlamosak voltak félkegyelműeknek nézni azokat. Istók nem hogy más nyelvet beszélt, hanem nem is beszélt! Ráadásul az 1750-es szökése után 3 évvel is látták állítólag a Király-tóban (1753-ban), sőt állítólag a Király-tón átvezető csatorna építői 1803-ban is látták a vízben, legalábbis azt hitték (ekkor már Hany Istók túl lehetett a 60-dik életévén!).

 

 

HANY ISTÓK IGAZI ARCA

 

Hany Istók életben maradását a Hanságban különbözőképpen próbálták magyarázni. Mindezen magyarázatok legfőbb pontja, hogy magyarázatot találjon arra, hogyan maradhatott életben egy csecsemő vagy pár éves kitett, meztelen gyerek? Honti Pál még egy sajátságos kis mesét is gyártott, afféle vízi Maugliról, aki kiverte a hódot a várából vagy esetleg megegyezett vele, hogy hód lesz ő is… Egyszerűen a „tudományos teóriák” nem adtak hiteles magyarázatot arra, hogyan élte túl a természetet, s főként, hogyan élte túl a természetet?

Faragó Sándor kapuvári helytörténész idézte a kapuvári hagyományt Istókról. Ez azért is érdekes, mert egyből megmagyarázta, amit a kutatóknak nem sikerült: „Valamikor réges-régen kapuvári halászok fönt a Hányban egy gyereket fogtak ki a Király-tóból, aki ugyan teljesen meztelen volt, de mégsem fázott, mert testét halpikkelyek fedték.” (1985).

Azt korábban már tisztáztuk, hogy ez nem valamiféle bőrbetegség nála, hanem sokkal inkább természetes velejárója. Ez persze legalább olyan hihetetlen: hogyan lehetséges ez?

A gyerek testi jegyei tehát fontosak. A legkorábbi írás róla az anyakönyvi bejegyzés 1749-ből. Ez igen szűkszavú a gyerek külsejét illetően. Az utána következő írásos feljegyzések csak mintegy ötven évvel később születnek, de ebben az időkben még vígan találhattak élő szemtanúkat is! A másik a helyi szájhagyomány, ami legalább olyan fontos, hiszen ezek lejegyzése mintegy száz évvel az eset után indul (Sándorfy, Zerpák, Magassy), és nagyjából még mindig első vagy másodközlésből származó információkat takartak.

A testi jegyek főbb jellemzőit e két forrás alapján szedegettem össze, és célirányosan, azokat rostáltam meg, melyek éppen nem „hihetetlenek”, mint azt korábban minden magyarázó tartotta. Szerintük ugyanis Istók egy normális testalkatú gyerek volt, akinek nem vágták le a haját és elvadult. Esetleg a bőre itt-ott elkérgesedett, mint olyanoknak, akik nagyon kemény fizikai munkát végeztek. Tehát az alapján, hogy egy „túlélő” volt ebben a környezetben, kibírta a teleket, félig vízi életmódot folytatott, négykézláb szaladgált és a fára olyan ügyesen kapott fel, akár egy majom, a következő jellegzetességek maradtak:

1. Zömök, alacsony test, természetellenesen nagy pókhassal (más vélemény szerint nem volt pókhasa).
       2. A bőre kéregszerű, valamiféle kemény hártya volt, egyesek a hal bőréhez, a pikkelyes bőrhöz hasonlították, de szerintem nem az volt.
       3. A feje nagy és hihetetlenül „tömött” és teljesen gömbölyű. Egyes források szerint hosszú haj volt a fején, míg más vélemény szerint csak egy csapzott hajfoszlány a feje tetején, vagy pár tincs hátul, sőt a legenda szerint taréj szerű bőrkeményedés futott végig a koponyáján. Általában csupasz képűnek mondták, de némely forrás/ábrázolás szőrös arcúnak mutatta.
      4. A legbizarrabb a feltűnően széles, ajak nélküli szája, amolyan „harcsaszája” volt. Benne a fogak a más emberekétől kétszer olyan hosszúak és hegyesek voltak.
       5. Nagy fülei és nagy, nyitott, kerek, pillátlan vöröses szemei voltak.
       6. A testhez képest a végtagok hosszabbak voltak arányaiban, mint kellene.
       7. A kezein és lábain az ujjak kétszer olyan hosszúak voltak, mint a többi embernek és az ujjak közt úszóhártyák feszültek (nem beszélve a nagy és erős körmeiről).

Tőke Péter Miklós (1945-2017) magyar író és festőművész illusztrációja állhat legközelebb a valódi Istókhoz. Tőke öt évig tanulmányozta a forrásokat és írta meg a Hanyistók c. regényt. Ennek borítóján látható az Istókot hátulról mutató kép. Ez nálunk a nyitó kép (legfelül): a gyereknek nagy, golyó alakú kopasz feje van és a hátát nem pikkelyek, hanem valami kéregszerű, göcsörtös héj borítja. Szemadám György közli könyvében Szunyoghy András rekonstrukcióját a fiúról (lásd jobbra), de ez számos tévedést mutat.

Egyáltalán nem tartom kizártnak, hogy valamelyik levéltár digitalizálása során vagy valamelyik (olasz vagy német) nyelvű könyv digitalizálása kidobhat újabb adatokat Hany Istókról. Nekünk persze az lenne a legjobb, ha mondjuk egy magyar, német vagy olasz orvos eljutva 1749-ben Kapuvárba, a fiú hírére, és ott megvizsgálta a gyereket, s az erről szóló jelentése kerülne elő...!

Ezekben a testi jegyekben több olyan is van, ami attól, hogy egy gyerek több évig félig vízi életmódot folytat, egyáltalán nem jön elő. Volt néhány ütődött, aki azt hitte, mivel Istók évekig a vízben úszkált, azért nőttek úszóhártyái, azért lett ilyen a bőre, lettek nagyok a fogai, stb. Ismerünk olyan primitív törzseket az Amazonasnál vagy a Tűzföldön és máshol, akik nemzedékek óta fél életüket vízben töltik/töltötték, még sincsenek úszóhártyáik vagy kétszer olyan hosszú ujjaik, mint lennie kellene, s a bőrükről már nem is beszélve.

Viszont érdekes adalékkal szolgál a világ legdélebben lakó népfoszlánya, tűzföldi jahganok törzse, akit már több mint 10.000 éve élnek ezen a területen (mára alig maradtak pár százan). Szélsőséges éghajlati viszonyoknak voltak kitéve, de alig viseltek ruhát a felfedezésük idején. A férfiak alacsony termetűek életük nagy részét kenukban töltötték, így aztán altestük kissé elsorvadt. Úszni nem tudnak, de az asszonyok: igen. Amerikai antropológusok vizsgálták, hogy miért nem hűl le ezen nők teste a jeges vízben, de nem találtak feleletet. Az viszont tudható, hogy állati zsírral kenték be magukat.

A túlélés nemcsak intelligenciát jelent, hanem bizonyos természetismeretek átvételét. Ehhez kellett egy csoport. Hany Istóknak valakitől meg kellett tanulnia, mi az ehető élelem és mi a mérgező. A kónyi gyökeret csak egyszer kellett volna véletlen megkóstolnia, hogy meghaljon. Itt az intelligencia sem segített volna. De volt még számos ismeret, amit át kellett vennie az életmódhoz: az ehető állatok elfogását, a ragadozok kikerülését vagy elhárítását, a föld alatti járatok ismeretét, az odúk készítését és még jó pár dolgot. Egyébként az ókori szerzők hagytak hátra beszámolókat a trogloditákról, akik föld alatti üregekben éltek. Carl von Linné Systeina Naturae (1735) című tanulmányában már az emberi fajok egyikeként jellemezte a homo troglodytest. Benoît de Maillet francia természettudós a tengerről írt munkái alapvető fontosságúak. Egy 1755-ben kiadott munkájában összeszedte a "sellőkre" vonatkozó anyagot. Szerinte ezekben az emberi faj egy különös leágazását kell látnunk.

Mindenki abból indult ki, hogy Hany Istók egyedülálló jelenség volt a Hanságban. Ezért is fordult mindenki a „kitett gyerek” teóriája felé, holott az elkárhoztatott hagyomány úgy tudta, mikor Istókot elfogták, hárman voltak! Csak a két másik vízi ember elmenekült a halászok elől és csak Istókot sikerült elkapniuk.

Istók életkorát a megtaláláskor a források 7-10 évesre tették, de vannak akik 12 vagy 17 évesre is (azaz 7 és 17 év közt)! A kapuvári várban eltöltött időről szintén eltérően nyilatkoznak a források: 6 és 15 hónap közé teszik. Viszont, ha belegondolunk, márciusban került a várba, ha mondjuk 3/4-évet élt ott, akkor épp a leghidegebb időszakban december végén pattant volna meg, ami nem nagyon lehet igaz. Hiszen a történetek szerint a vár körüli vizesárokba ugorva tűnt el örökre. Tehát vagy a legrövidebb (6 hónap) feltevés (1749 szeptember közepi szökés) vagy a leghosszabb (15 hónap) feltevés, az 1750 június közepére eső szökés lehet a legbiztatóbb. Mindkét esetben az időjárás még igen biztató, s nem valószínű az október és március közötti szökés.

A környékbeliek Hany Istók kézre kerülése előtt már nagyon régóta rebesgettek a Fertő körüli mocsarakban és a Hanságban élő halemberekről, tavi luciferekről, vízi ördögökről, akik teljesen nyilvánvalóan rejtőzködő életmódot folytattak. Elég intelligensek voltak ahhoz, hogy elkerüljék az embereket. A táj ismerete nagymértékben védte őket az avatatlan emberek előtt. Talán az 1874-ben itt talált őskori település lakói még érintkeztek velük, majd az ókorban a rómaiak is itt találták őket. Talán a legionáriusok a meglepetésükben a tavak partján áldozatokat mutattak be a bizarr lények tiszteletére vagy másbéli vágyakozásukban, sikerült egy lényt nekik is tőrbe csalniuk, majd Rómába küldeniük efféle attrakcióként, hisz a birodalom távoli pontjairól is szállítottak akkoriban efféle célból Rómába állatembereket, szatírokat. Aztán a bevonuló magyarok is itt találták ezeket.

Viszont nem voltak kétéltűek, ami abból a hitből eredhetett, hogy Istók is mennyire vonzódott a vízi életmódhoz. A fiúnak nem volt kopoltyúja és a beszámolók sem említik, hogy testi problémái lettek volna azokban a hónapokban, míg a várban élt, hogy el van tiltva a víztől. Leginkább nem is vízi-ember ő, hanem inkább amolyan nádi ember, aki alkalmas a vízi életmódra, másrészről viszont üreglakó (troglodita) és kiválóan alkalmazkodott a mocsári léthez, s a végtagjai nemcsak az úszáshoz alkalmazkodtak, hanem fákon való közlekedéshez.

Mindent összevetve, nem valószínű, hogy ugyanazon faj tagja lenne, mint amihez Dagon vagy Oannész tartozott. Érdekes és egyben bizarr, de Hany Istók és a fertői/hansági nádi-mocsári humanoid törzs legközelebbi rokonságát a messzi Japánban találjuk!

A 10-11. századi japán krónikák emlegetik a kappákat, a nádasi embereket (lásd fentebb a bal oldali képet). A krónikák szerint a kappák leginkább Kjúsún sziget ény-i részén éltek. Ezek alacsony, nagyfejű, nagy fülű, óriásszájú, nagy fogú humanoid lények voltak, állítólag értettek és beszéltek japánul. A kezükön és lábukon természetellenesen hosszú ujjak (3 vagy 5 ujjal) és körmök voltak, az ujjak közt hártyával. Testüket pikkelyesnek, zöldessárgás árnyalatúnak mondták. Általában gonosz lényeknek írták le őket, akik gyerekeket rabolnak és nőket becstelenítenek meg. A leírás szinte tökéletesen megfelel Hany Istókénak: a fejek, fülek, száj, végtagok és bőr! Fentebb jobbról egy szobor látható a kappákról, jól mutatva a gömbszerű fejet, a pókhasat, a hihetetlenül széles szájat, és az úszóhártyás végtagokat. Mintha ugyanazon faj példányait látnánk Hany Istókban és a kappákban. Szemadám György megjegyzi könyvében arra a feltételezésre, hogy Hany Istókot sűrű szőrzet borította: az ilyen kiszőrösödés valószínűtlenebb, mint "az a feltételezés, hogy Hany Istók az idők során kipusztult  Homo aquaticus egyik utolsó példánya volt" (Apokrif lények enciklopédiája, 1997).

De nem csak Japánból vannak híradásaink egy Hany Istók fajtájára hasonlító rejtőzködő népcsoportról. Egyiptomi források emlegetnek a nílusi Deltában élő mocsári embereket. Hérodotosz a Kaszpi-tengerbe folyó Araxész folyó (Oxosz) deltavilágának mocsaraiban egy különös fajtát ír le, de itt olyan homályosan fogalmaz, hogy többféle fordítási olvasat van. Szóval az itteniek "együtt élnek a halakkal" vagy "nyers halat esznek" vagy "halakkal társulnak", valamint fókabőrben járnak és pikkelyes bőrűek (2.102). Több nép mondáiban szerepelnek az ősidőkben az emberek mellett élő humanoidok, akik kezei úszóhártyásak, a testük pikkelyes vagy szarubőrös.

Végül tehát odajutottunk, hogy Hany Istók nem lehetett kitett vagy elveszett gyerek! Az összes magyarázat ez irányban téves, hibás ill. hazug. Hogy a kőkorszaktól egészen a 18. századig létezett gyakorlatilag egy humanoid faj a környezetünkben, Közép-Európában, ez sok ember számára megütköző. Egy európai ember és egy magyar is leginkább valahol az Amazonasi-őserdőben, a Távol-Keleten vagy Afrika dzsungeleinek mélyén gondolná, hogy ilyesmi előfordulhat. Pedig a Hanságban szinte minden adott volt, hogy évezredeken át való rejtőzködő életmódhoz. Rendelkezésre állnak régi leírások a lápvilág veszélyeiről, hogy még télen is akár a trambulin, úgy ringott a föl a szekér alatt is. Pedig ezek a járható utakat használták. Az emberek imádkoztak, ha átkeltek valamelyik útján a Hanságnak. De ott volt maga a mocsár, a láp. Volt, hogy gyerekek játszottak a partján, de part hirtelen úszó szigetté vált, elszakítva őket ruháiktól. A Király-tó közepére a halászcsónakok be sem mertek menni, ugyanis a szelek ott erős hullámokat kavartak.

Hany Istók kicsiny törzse nem homo sapiens, azaz nem a modern ember törzséből származott, hanem valami régebbiből, valami máig ismeretlenből. Roppant kevesen voltak, de túlélték az évezredeket. Szervezetük sokkal ellenállóbb volt a természet erőivel és a betegségekkel szemben, mint a homo sapiensé. Ez lehet a titka, hogy képesek voltak fennmaradni. Hogy ez lehetséges? Erre van is példa!

Az apró termetű floresi ember (Homo floresiensis) csontjait csak 2003-ban találták meg az indonéziai Flores szigetén egy barlangban, addig mit sem tudtak róla. Egyik csontváz korát 18.000 évben határozták meg. Apró termetűek, kis fejűek voltak. Ugyanis találtak még csontvázakat és kőeszközöket is (i.e. 11.000 - 9400). A leletek szerint egyidőben létezett a modern emberrel. De most jön a csattanó: a floresi bennszülött hagyományok beszélnek egy sziget belső erdőségeiben élt ősi, humanoid fajról, akik a majmokkal ellentétben két lábon jártak. Egy-másfél méteres, kicsi, hordóhasú, csúnya, lapos orrú, hosszú hajú, kiálló fülű lényeknek írták le őket. A floresi őslakosok, a nagék ebu gogóknak nevezték őket. Ha szóltak ezekhez a lényekhez, azok, akár a papagáj, ugyanazt válaszolták vissza. Mikor egy faluból elkezdtek gyerekeket rabolni, a nagék a 17. században kiirtották utolsó maradékaikat. Azaz gyakorlatilag szinte ugyanaddig fennmaradtak, mint Hany Istók fajtája!

Az ebu gogókhoz hasonló lényt fogtak 1907-ben az aradmegyei Déznán egy 10-12 éves fiú személyében. Négykézláb mászott, futott. Az akácfák leveleit ette. Igyekezett minden alkalommal megszökni. Nem volt néma, ha kérdeztek tőle vagy szóltak hozzá, csak visszaismételte az elhangzottakat, akár egy papagály. Bezárták egy szobába, s kintről hallották, hogy a madarak csicsergését utánozta, de ha beléptek, rögtön elhallgatott. Senki nem tudta, honnan került elő a fiú...

A Hany Istók utáni kutatást szeretném inkább elterelni az elhagyott, "vad gyerek"-ről, egy kipusztulás előtt álló nádasi ember kutatása felé. El kell végre hagyni az ostoba és lehetetlen magyarázatokat a mocsárvilágban túlélő csecsemőkről. Hany Istók alakja sokkal tisztábban áll most már előttünk, titkát kifecsegtük.

A lápvilág kiszárítása, az erdők eltűnése, az élőhelyének végét jelentette. Elképzelhető, hogy az említett megfigyelések arról, hogy látták később Istókot a tóban, sőt még 1803-ban is, már nem rá vonatkoztak. Majláth János mondagyűjteményéből kitűnik, hogy 1100 körül még egy kisebb nádasi néptörzs élt az akkor még nagyobb lápvidék területén. Majd az eltelt 650 évben, tehát Hany Istók idejére a számuk drasztikusan lecsökkent néhány főre: talán 1-2 családra. A teljes eltűnésük az 1800-as évek elejére eshetett, azaz jó kétszáz éve! Bár a csatornázások, folyamszabályozások, erdőirtások és lecsapolások teljes egészében megváltoztatták a tájat, hiszek abban, hogy megtaláljuk egyik tagjuk csontjait vagy odújukat, ahol átélték a teleket. Ez a megtalálás természetesen véletlenszerű lesz, amatőrök részéről, ugyanis a tudomány nem keresi ezeket.

 

 

 



[1] A szájhagyomány nem nevezi meg a halászokat!

[2] Volt egy monda arról is, hogy a Fertő-tóból fogták ki. A Hanságban akkoriban, a lecsapolások előtt, számos kis tó volt, melyek nagyjából 1-2 méteres mélységűek voltak. Ellenben a Király-tó a medence legmélyebb pontján feküdt. A legenda feneketlennek mondta, de ez sem volt mélyebb 4-5 méternél. Ami mégis tekintélyes a többihez képest.

[3] A napilap tudósítója csak egy „H.” monogramot hagyott meg szerzőként. Viszont Tóth Béla a Mendemondák c. könyvében (1896), szinte szóról-szóra átveszi a 4 évvel korábbi cikket, ami valószínűleg nem arra utal, hogy plagizált, hanem ő volt a szerzője. Hogy Hany Istók csak a 19. század elején bukkant fel, annak az adhatott talán tápot, hogy 1803-ban látni vélték a Király-tóban.

[4] A cikk szerzője, kétségtelenül a helyi hagyomány nyomán így jellemezte: „Bőre elpikkelyesedett, kemény volt, szemei kerekek, pillátlanok, mint a halé, feje kopasz, szája ajkatlan csukaszáj, lábán-kezén pedig az ujjak közt erős úszóhártyák.

[5] Sajnos Magassy cikkét Ráth-Végh István tévesen 1806-ra helyezte, mikor ez a lap még meg se volt (ami sok zavart okozott a későbbi kutatásokban). De még a cikk címe sem pontos nála, ami arra utalhat, hogy Ráth-Végh csak másodkézből kapta a cikkről az információt. Viszont mind Harosy, mind Magassy 1746-ot írtak a megtalálási évként.

[6] Hiszen ma 2020-ban is még számos olyan öregember él még, akik gyerekként éltek már a II. világháború idején, de 1949-ben biztosan! 1820-ban is találhattak még olyan öregeket, akik a kapuvári várban, mint gyerekek együtt játszhattak a mi Istókunkkal.

[7] Lukácsi megpróbált kutatni a keresztszülők után, de semmit sem tudott meg. Németh János azt írta: „A keresztapaságot maga a tiszttartó vállalta.” (1914). Ez helyesnek bizonyult, ugyanis Gerencsér Péter kiderítette, hogy Hochszinger Mihály kapuvári Esterházy-uradalom tiszttartójaként szolgált (2011). Derer Ignác az Eszterházyak hivatalnoka volt Kismartonban. Egy 1828-ban kiadott latin verses kötetében említi Hany Istókot, akit a megtalálása idején nagyjából 7 évesnek mond.

[8] Szerencse Mihály 1764-ben meghalt.

[9] Sándorfy János főorvos írta: „A kapuvári uradalmi iroda jegyzőkönyvében következőleg van említve: Hány Istók az 1788-tól 1801-ikig terjedő tiszti jegyzőkönyv 2-ik lapján…” Vagyis úgy ír, mintha az eredeti szöveget látta volna, de valószínűbb sokkal, hogy a kapuvári anyakönyv bejegyzése nyomán írt. Ha igaz, amit ír, hogy már a 2. lapon ott volt a bejegyzés, az arra utalhat, hogy a megadott intervallumban a legkorábbi, valószínűleg 1788-ban került bele”. Németh János viszont ezt írta: „1794-ben Rosenstingel Pál akkori hercegi tiszttartó a tiszttartói naplóban németül leírja az esetet…” (Hany Istók, Alkotmány, 1903. nov. 26-27.).

[10] Valójában Nagy Ferenc élt még 1797-ben. Kis János kétségtelenül forrásként használta az 1803-as kapuvári jegyzőkönyvet Hany Istókról. Ennek elején így van: „Franz Nagy und Michael Molnar (ersterer lebte noch 1797)”. Kis valószínűleg figyelmetlen volt vagy nem tudott jól németül, ugyanis a zárójelben lévő szöveg magyarul ez: „az előbbi még életben volt 1797-ben”! Tehát: Nagy Ferencről van szó!

[11] Mivel Kis János említi, hogy 1797-ben még élt Molnár Mihály, elképzelhető, hogy ezt Kis József jelentéséből vette át, ami ugyanebben az évben jelent meg nyomtatásban. Igaz, ez utóbbiban nem szerepel, hogy Molnár megerősítette a keresztelőkönyvben leírt dolgokat. Kis János Sopronban élt, úgyhogy módja volt neki is a helyszínen tanulmányozni a kérdést.

[12] Tóth Béla nagyapja Tóth György, a Baja város vidékét is birtokló Grassalkovich család uradalmi számtartója volt. 1800 körül születhetett.

[13] A szöveg csak 1816-ban jelent meg nyomtatásban, a Rumi Károly György szerkesztette Monumenta Hungarica c. kötetben.

[14] Hegedűs Osli horvát nevét írja. Laktak benne horvátok is, de ez egy ősi magyar falu volt, a Király-tótól délre. Rajta kívül minden emlékező kapuvárinak írta a halászokat, ami bizonyos is.

[15] A szöveget először Harsányi Zoltán közölte, aki a jegyzeteket írta a Névtelen vár 1965-ös kiadásához.