IX. Protokultúra

 

 

1. Protokultúra, 187-258. old. (1943)

2. Talányok: 412-421. old. Rapanui és Tiahuanaco: 421-467. old. A romok beszéde: 467-485. old. (1972)

3. Talányok: 463-472. old. Rapanui és Tiahuanaco: 472-515. old. A romok beszéde: 515-532. old. (2002)

4. Tihuanacu: 614-645. old. Rapanui: 646-702. old. A romok beszéde: 703-725. old. (Gépirat, 1966)

 

 

Ez gyakorlatilag még rejtélyesebb fejezet, mint az előző. Ezzel kapcsolatban a 2002-es "teljes" kiadás semmit nem említ vagy magyaráz. Várkonyi egylapos szövege a kéziratból hiányzó VIII. fejezet helyén, szintén említi a Protokultúra c. fejezet "megcsonkítását" a Magvető kiadó szerkesztőitől, amibe ő nem egyezett bele. Mezey Katalin a Sziriat utószavában ennyit mond: "...jelentősen átdolgozták a IX. fejezetet (Protokultúra)". Gyakorlatilag ezen kívül semmi mást információ nincs ezen fejezet módfelett megnyirbálásáról.

Kezdjünk azzal, hogy az első alfejezet, a Talányok, mint cím, nem is szerepel a gépiratban!?! Ennek hossza csak 9-10 oldal (1972, 2002). Viszont mégis benne kellett legyen, s nem valami utólag hozzáírt rész az 1972-es kiadáshoz, ugyanis a Sziriat első változatában (1942/43) a Protokultúra fejezet első három és fél oldala (187-190. old.) gyakorlatilag teljesen megfelel a későbbi Talányok c. alfejezet előzményének! Úgy néz ki, hogy ez egyfajta többoldalas bevezetőnek szánta már a kezdetektől, hogy két olyan helyet bemutasson, ahol - szerinte - a vízözön előtti kultúra romjai vizsgálhatóan megmaradtak. Mindenesetre előbb nézzük akkor az első alfejezetet, ami számos hibát tartalmaz.

 

Talányok

 

Várkonyi a nagy civilizációk hirtelen felvirágzásának ecsetelése után különböző régészeti és történeti rejtélyeket említ, sorol. Ez a rész meg volt a Sziriat első változatában is (1942/43): Dungi király mérlege, Qara sivatag földmérési jelei, Delhiben álló vasoszlop, osebergi gálya rozsdamentes vasszögei, korai bronzöntvények összetétele. Ezekből többet elhagyott a Sziriat új átdolgozásában (van, amit megtartott). Pld. a legrégibb bronzöntvények réz és ón keverési arányai mindenütt egyformák, mintha egyazon recept alapján készültek volna. Ezt még megtartotta a könyv 1948-as átdolgozásába is (a gépirat 543. old.). Kodolányi azonban azt írta neki, számos bronzöntési receptet jegyzett fel a sumeroktól, asszíroktól, babiloniaktól, rómaiaktól, stb, de lényeges eltérések vannak az összetételi arányokat illetően, de az alkotóelemek tekintetében is. Várkonyi azt válaszolta, a bronzöntvény azonosság egy marhaság és kihagyja a könyvből.

Hozzáteszem, hogy Alekszandr Gorbovszkij Az ókor talányaiban továbbra is fenntartotta ezt a rejtélyt. Szerinte Európában vagy Mexikóban a bronzöntés tudománya minden előzmény nélkül, teljes fejlettségében jelentkezett (ami a rézhez 10 százalékos ón keveréket alkalmazott).

Igaz Várkonyi ezekből a kis rejtélyekből többet elhagyott, de helyettük újabbakat adott. Ezek egy részének teljesen világos számomra az eredete. Mégpedig Erich von Däniken 1968 februárjában megjelent Erinnerungen an die Zukunft című könyve (ez 1990-ben magyarul is megjelent A jövő emlékei címmel). Egyébként nem csak németül juthatott ezekhez, mert a szlovákiai magyar Természet és Társadalom tudományos havilap 1969/7. sz.-tól Vendégek a világűrből címmel sorozatban közölte a könyvet, de a délvidéki Magyar Szó napilap (ami nyilván jól ismert volt Pécsen) már 1968. május-júniusában 35 részben közölte Vendégek a világűrből címmel. Várkonyi persze rejtélyeket akart átvenni, de átvette a svájci szerző tévedéseit is (Várkonyi ritkán vizsgálta forrásai szavahihetőségét).

 

467. oldal: A kohisztáni csillagtérkép. Várkonyi/Däniken szerint a rajz tízezer évvel ezelőtti csillagállást mutat. Annak idején a csillagászok 13-14.000 évesre tették korát. A „National Geographical Magazine” 1925-ben közölte is a sziklarajzot.

468. oldal: Piri Reis török tengernagy (1471-1551), a két térképet nem Keleten találta, hanem ő maga rajzolta és nem a XVIII. században fedezték fel, hanem Halil Etem Eldem, a Török Nemzeti Múzeum igazgatója akadt rájuk 1929-ben, a Topkapi palota átalakítása során. Ezt is Däniken előbb említett könyvéből vette át, aki ugyanezeket a tévedéseket adja elő (könyv eredeti német kiadásának 23. oldalán szinte szóról-szóra ugyanez áll, mint Várkonyinál). A Däniken-könyv magyar fordítója (Trethon Judit) önhatalmúlag 1929-re javította a 18. századot (lásd: a magyar kiadás 22. oldal). A helyes adatok pedig már a 60-as évek elején is ismertek voltak, még magyar nyelven is, pld: Egy 400 éves rejtély (Pest Megyei Hírlap, 1961. július 7); Stanislav Bártl: Óriási történelmi felfedezés vagy üres szenzáció: Piri Reis admirális csodálatos térképe, Tudomány és Technika, 1961/1. sz. Stanislav Bártl: Tévedés vagy csalásTudomány és Technika, 1961/2. sz.

Hapgood professzor neve Hepgoodnak van írva! Ezt a banális elírást is tudattam a megjelenés előtt a kiadóval, s persze hogy Hepgoodnak maradt, mert senki nem vette a fáradtságot, hogy kicsit utánanézzen!

Várkonyi egyfajta zárásként ezt írja: „Földgolyónak a mesterséges holdak által készített fényképeivel való összehasonlításokból kiderült, hogy a térképeket rendkívüli magasságból kellett felvenni, éspedig az egyiptomi Syene városa fölött, ahol annak idején Eratoszthenész kiszámította a Föld kerületét. Röviden és érthetően szólva: olyanok, mintha valaki Syene fölött akkora magasságban vette volna fel őket (távlencsével), ahonnan 8000 kilométeres körben mindent pontosan „láthatott”, azonban a távolabbi részek vonalait eltorzultan, mivel nézőpontjából tekintve a Földgolyó gömbfelülete „lesüllyed”. A dolog érthetetlen, vagy pedig el kell fogadnunk, hogy a térképeket Egyiptom fölött vették fel kellő magasságban olyan műszerekkel, aminőket a mesterséges holdakon és űrhajókon használnak. Ez lehetetlen, de más magyarázat nincs.” – Úgy látszik azonban, lehet más magyarázat: Steven Dutch, a Wisconsin Egyetem tudománytörténésze szerint Piri Reis térképe nem azimutális, hanem ortografikus vetület szerint készült, amit már a 16. században ismertek. Az ilyen vetülettel rajzolt térkép olyan képet mutat, mintha a világűrből látnánk a Földet! Megemlíthető még, hogy Várkonyi rendszeresen többes számban beszél Piri Reis térképéről, holott csak egy Amerika és Afrika partjait mutató, gazellabőrre rajzolt világtérképrészletről van szó, ami "rejtélyes". Mellette mit sem látszik tudni a térkép Hapgood által hangoztatott rejtélyéről, hogy annak alsó részén Antarktisz partvonalait mutatná, jégmentesen! Egyébként volt egy cikksorozat, Däniken szellemében akkoriban: Világűr követei? (Tolna Megyei Népújság, 1969. aug. 17 – okt. 7: 45 részben), írója nem ismert. Ebben is benne vannak ezek a tévedések a Piri Reis két térképének eredetéről, de a szerzője bőven beszél a térkép és Antarktisz kapcsolatáról is, ahogy Däniken is, csak ezt már Várkonyi nem vette át, talán mert nem tartotta elég érdekesnek. Van még egy érdekes különbség: Däniken könyvében Kairó felett áll az űrhajó, míg Várkonyinál Syene fölött (azaz közel ezer km-el délebbre). Itt éppen Dänikené a pontosabb adat, hiszen Hapgood kimutatta, hogy a térkép központja Kairó lehetett. Hogy honnan vette Várkonyi a Syenét, nem tudom.

Az ismertetés végén Várkonyi még hozzáteszi: „a legrégibb térképek időszámításunk ideje táján készültek” – itt meg az 1972-es kiadásban az „ideje” helyén még „eleje” szerepelt, s szerintem ez a pontosabb változat.

469. oldal: Elephantine szigete szintén A jövő emlékeiből származik. Nem igaz, hogy nagy magasságból nézve a sziget „körvonalai elefánt-alakot formálnak”. Várkonyi is repülőgépet emleget, akár forrása, hogy csak abból látható így. Egyébként Däniken könyvére reagálva Ronald D. Story a Space Gods Revealed című könyvében (1976) közölte sziget térképét. Story közli, hogy a sziget eredeti egyiptomi neve Yeb vagy Yebu volt. A szó elefántcsontot jelent, ugyanis a sziget volt az elefántcsont-kereskedelem egyik lerakata. Az Elephantine név a görög elephantinos szóból származik, aminek jelentése elefántcsont. Egy későbbi könyvében maga Däniken is beismerte tévedését: „Ma már tudom, hogy egyiptomi expedíciók e déli határerődítmény mellett haladtak el Nubia felé – elefántokkal.” (Tévedtem volna?, Bpest, 1988. 9. oldal). Lásd fentebb a hajdani Elefánt-sziget térképét, amin könnyen belátható, hogy nem hasonlít semmilyen elefántra. Egyébként a sziget nagyon ősi hely, már a predinasztikus időkben is templomok épültek itt, s az egyiptomiak úgy hitték, itt él Hnum isten. De az egyiptomiaktól nem állt távol a hasonló elnevezés. Az Etymologicum Magnum említi, hogy a Deltában fekvő Athribis város a nevét onnan kapta, hogy a körvonala, amit a Nílus határol, egy szívre hasonlít.

 

469. oldal: Nazca-vonalak: „…figurák pedig semmi közösséget nem mutatnak az ún. nazca kultúra emlékeivel, maradványaival. Valószínűbb, hogy a nazcákat megelőző, eltűnt nép hagyatéka állít kérdőjelek elé itt is, mint Tiahuanacóban, s minket leginkább annak a rejtélynek megoldása érdekelne, vajon hogyan tudták ezt a föld színéről át nem tekinthető, óriási művet végbevinni alkotóik oly pontosan és szabályosan, mint képei mutatják?” – Az általános vélemény ma az, hogy a vonalak a nazca-kultúra hagyatéka és az i.sz. 100-700 közt készültek. Maguk a vonalak azonban elég primitív módon készültek, egyszerűen a sivatagos fennsík kavicsait söpörgették egy kijelölt vonal mentén. Ez alapján elég nehéz a kormeghatározás. Valóban elképzelhető, hogy ezek készítése a nazcákat megelőző kultúrában, úgy i.e. 500 körül a paracasi-kultúrában (i.e. 800-100) már elkezdődött. Ugyanis vannak motívumok, melyekhez hasonlók feltűnnek a paracasi rajzokon, de sok figura meg a nazca kerámiákon tűnik fel. De a nazca-kultúrát a paracasi örökösének tartják. Nazca sírokból ráadásul olyan finom szövetek is előkerültek, melyek alkalmasak lehetettek arra, hogy hőlégballon anyagául szolgáljanak. Ilyenekkel a magasból is ellenőrizhették a vonalakat. Bár korántsem biztos, hogy így is történt. Sokan úgy vélik, hogy az ilyen ősi vadászó-gyűjtögető népeknél az irányérzék oly fejlett, hogy képesek voltak nagy terepfelületek igazi alakját érzékelniük, anélkül, hogy felemelkednének a levegőbe.

469. oldal: Marcahuasi sivatag kőfejeit és kőszobrait azonban nem Däniken nyomán említi, hanem Louis Pauwels és Jacques Bergier: Le matin des magiciens (1960) c. könyve alapján. Ez megjelent magyarul is a Mágusok hajnala címmel (1989). Az ismertetés több sora, szinte tükörfordítása Pauwelsék szövegének. Egyébként valószínűbb, hogy a könyv német fordítását használta Várkonyi: Aufbruch ins dritte Jahrtausend (1962). Ez megvolt a FSZEK központi könyvtárában is, természetesen már a szocializmus évtizedeiben. Hozzáteszem, hogy én Jacques Bergier, Pierre Mariel, Peter Tompkins, Charles Berlitz, Alexander Braghine, Däniken, Robert Charroux és más hasonló szerzők könyveit is kikölcsönöztem budapesti könyvtárakból még a szocializmus éveiben! Volt könyvtár, ahol megvolt Pauwelsék híres magazinja a Planète (ha jól emlékszem az írószövetség könyvtárában) vagy az szovjet-orosz Tehnika Molodezsi magazin (az országos Műszaki könyvtárban), ami hasonló rejtélyekről számolt be rendszeresen. Szóval nem voltunk elzárva ezektől igazán már a 60-70-es években sem! Várkonyi – saját bevallása szerint –, mint könyvtáros, rendszeresen rendelt könyveket könyvtárközi kölcsönzéssel.

Marcahuasi „szobraihoz” – melyeket sokan csak a természet alkotásainak tartanak – tegyük hozzá, hogy Daniel Ruzo 1952 és 60 között tette a felfedezéseit a fennsíkon. Ez a Ruzo egy perui jogász, amatőr régész és 33. fokozatú szabadkőműves volt. Lásd fentebb két fotót Marcahuasi kőmonstrumairól.

470. oldal: Várkonyi olyan csiszolt kristálylencsékről beszél, „aminőket ma csak céziumoxid felhasználásával lehet készíteni”. – Ez szintén a Däniken könyvéből származhat, és szintén téves állítás. Az Egyiptomban és Irakban talált kristálylencséket már Däniken előtt is számos író szerepeltette. Példaként említhetem Peter Kolosimo olasz író, Terra senza Tempo című könyvét (Milano,1964), de nála még Däniken cézium-oxidja cérium-oxid, ami nem ugyanaz! Az „ősforrás”, a már említett Mágusok hajnala című könyv lehetett. Ebben Jacques Bergier francia kémikus csak annyiról beszél, hogy a mi civilizációnkban „úgy húsz éve minden optikai üveget cérium-oxiddal csiszolnak. Tízezer év múlva, ha ezeket az üvegeket színképelemzéssel megvizsgáljak, az eredmény bizonyíték lesz arra, hogy a Földön egyetlen civilizáció létezett” (eml. mű 163. oldal). Bergier csupán arra ösztökéli a kutatókat, hogy vizsgálják meg az Irakban és Közép-Ausztráliában (ez utóbbi még Bergier elírása lehet, és számos könyvből visszaköszönt: valószínű, hogy Közép-Ausztriát akart írni) talált optikai lencséket ilyen szempontból. Tehát szó sincs arról, hogy ezeket cérium-oxiddal csiszolták volna.

Egyébként a kutatók szerint, olyan ősi kristálylencséket, amilyet Schliemann is talált Trójában (i.e. 2300-ból), vas-oxiddal fényesítettek. Ezt még ma is használják, „polírrúzs” a neve. A lencséket orsókra erősítették, és így köszörültek, polírozták, fényesítettek.

470. oldal: "A bagdadi múzeumban szárazelemek láthatók, melyek a galván-elv szerint működnek." – Szegény Däniken sorolja könyve 3. fejezetében ugyanilyen szűkszavúan ezeket a régészeti rejtélyeket. Egy rövid magyarázatként, tegyük hozzá, hogy a bagdadi agyagkorsót (szárazelemet) Wilhelm König osztrák régész találta nem messze Bagdadtól egy partus villa romjai közt 1936-ban (korát az i.e. 250 körülire helyezik). A korsó és a benne talált eszközök alkalmassá tették, hogy egy nagyon gyenge elektromos áramot termeljen, mint szárazelem. Viszont arról máig vita van, hogy ez tudatos volt vagy csak a véletlennek köszönhette? Lásd fentebb a tárgyat és mellette a feltételezett rekonstrukciós képét.

470. oldal: "Peruban platinából készült tárgyakat találtak, ez a fém 1800 fokos hőben kezd olvadni: vajon hogyan nyerték és alakították?– Angelo Cortenovis olasz szerzetes és tudós már 1790-ben felfigyelt arra, hogy az ősi Amerika kohászai használták a platinát, aminek olvadáspontja 1768,3 °C (Che la Platina Americana era un mettalo conosciuto degli Antichi, 1790). J. J. Berzelius svéd kémikus és munkatársa, L. F. Svanberg, már 1828-ban megvizsgáltak Kolumbiából származó platinamintákat. Az ecuadori Esmeraldas térségében talált művészi régiségek közt vannak, melyek fehér arany és platina ötvözetekből készültek. Lásd fentebb egy képet a Dán Nemzeti Múzeumból, az ún. Bergsøe-gyűjtemény aranyból és platinából készült díszei. Teodoro Wolf geológus 1872-ben vizsgálta meg az Esmeraldas körzetéből előkerült platinadíszeket. Egyébként a La Tolita nevű kultúra (i.e. 600 és i.sz. 200 között) tárgyai közt találták platinából készült díszeket és tárgyakat. A másik platinatárgy lelőhely Kolumbiában Chocó vidéke. Bergier szintén említi a Mágusok hajnalában, hogy J. Alden Mason régész azt állítja, hogy "a perui fennsíkon olvasztott platinából készült díszítményeket találtak". Nos, egész pontosan Mason a The Ancient Civilizations of Peru (1957) c. könyvében azt írja, hogy "platina díszeket fedeztek fel Ecuador partján". Mason azt írta, hogy a platina olvadáspontja 1770 Celsius fok körül van, amire nem alkalmasak a primitív indiánkohók. Így meg odajut, hogy porkohászati úton, tömörítéssel készülhettek. Ez persze megmosolyogtatta a kémikus Bergiert, hiszen ez elfogadhatatlan: "Ez a feltevés a fémkohászatban való teljes járatlanságról tanúskodik." Egy hagyományos széntüzelésű és fújtatós kovácsműhelyben 1200-1400 °C-ot lehet elérni, ami elég a rézhez vagy aranyhoz, de nem elég a platinához.

 

470. oldal: „A kinai Chou-Chou egyik sírjából alumínium lánc került elő.” Ez szintén Däniken könyvből származhat (33. oldal; a magyar fordítás a német eredetiben álló Chou-Chou nevet, Csucsounak fordítja). Várkonyi még Däniken megbízhatatlan információit is képes még hányavetibben átvenni. Ugyanis Däniken nem alumínium láncot írt, hanem övet! Lásd fentebb az övről készült fotókat! Ezt az információt – valószínűleg – a Horizons nevű lap 1958. októberi száma „dobta be”, melyet Bergierék is átvettek. Náluk Csu Su egy kínai tábornok (i.sz. 256-316), akinek a sírjában találták egy cizellált övet, mely 85 %-ban alumíniumból készült. Valószínű, hogy Däniken innen vette a „sztorit”: A „Mágusok hajnala” német változata, az Aufbruch ins dritte Jahrtausend (Scherz,1962) a „Csücsou” nevet „Chou-Chu”-nak írja. Sokan kétkedve fogadtak a hírt, hisz bármit nehéz volt ellenőrizni a kommunista Kínában. Később Däniken beismerte, hogy „e lelet esetében – mint ezt Kínából megtudtam de facto egy speciálisan edzett ezüstötvözetről volt szó” (Tévedtem volna?, 9. oldal). Szóval néhány további adat a leletről: a tábornok neve Zhou Chu, aki i.sz. 236 és 297 között élt. A sírt kínai kincsvadászok találták meg 1952-ben, de mint kiderül már korábban is kirabolták. Az első tudományos vizsgálatok valóban azt állapították meg, hogy az anyag alumíniumötvözetet tartalmaz. Majd 1958-ban a Dongbei Műszaki Főiskola analízise szerint az anyag nagyrészt ezüstötvözet. 1964-ben a kínai Tudományos Akadémia újból elemezte a tárgyakat, s az öv ezüstötvözet, de a talált fémtárgydarabok közt volt alumínium ötvözet is. Xia Nai kínai történész kutatásai szerint a tábornok sírját már 1350-ben és 1860-ban is kirabolták. Mikor a sírt 1952-ben újból felfedezték, a régészek érkezése előtt sírrablók hatoltak a sírba. Xia Nai szerint az alumínium darabok éppen tőlük származhatnak.

470. oldal: Várkonyi szerint Delhi mellett áll „a híres 17 méter magas, rozsdátlan acélból kovácsolt oszlop, anyaga nem tartalmaz ként, sem foszfort…” A Sziriat első változatában még így szerepelt: "Delhi mellett  állnak  a  17  méter  magas  kovácsolt  acéloszlopok,  forrasztás  nélkül,  rozsdamentes,  vagyis  vegyileg majdnem  tiszta  anyagból:  ezek  földbeásott  felének  hosszát  most  igyekeznek  megállapítani  (állítólag  15  méter mélységig  ástak  hiába).  Megjegyzendő,  hogy  rozsdamentes  acélt  csak  a  legutóbbi  évtizedek  kohászatának sikerült  előállítania." (1943). Az oszlop valóban létezik, de az adatok teljesen hibásak! (az oszlop képét lásd fentebb)

A hibás adatok Sir Alexander Cunninghamtól (1813-1893) származnak, aki India régészeti főfelügyelője volt. Cunningham 1862-ben megvizsgálta az oszlopot, ami – szerinte 60 láb hosszú, 16 hüvelyk az átmérője és 17 tonna súlyú. Cunningham segítője, Beglar építette kőből azt a kis kör alakú platformot az oszlop lábazata köré 1871-ben. Cunningham letört egy darabot, melyet szakemberekkel megvizsgáltatott. Az eredmény azt hozta, hogy az anyag tökéletesen tiszta kovácsoltvas, amely nem tartalmaz sem ként, sem foszfort, s ezáltal nem rozsdásodik. A fajsúlya 7,66 gramm/köbcentiméter. Hasonló tisztaságú vasat csak a 19. századi kohászatnak sikerült előállítani, kis mennyiségben. Cunningham 1862-es jelentése szerint az oszlop talaj feletti része 22 láb (6,6 m), de hozzáteszi, hogy "a közelmúltbeli ásatások során 26 láb [8 m] mélységben leástak mellette és még nem találták az alját", azaz minimum 48 láb hosszú, így Cunningham azt valószínűsítette, hogy az oszlop legalább 60 láb hosszú. 1872-ben az angolok végül melléástak és kiderült , hogy a föld alatti rész nem több 3 lábnál (ennek híre valahogy nem jutott el Várkonyiig, mert 70 évvel később is azt írta, nem tudni milyen mélyre nyúlik a földbe...).

Robert Hadfield fémszakértő már 1912-ben rámutatott, hogy a 7,66-os fajsúlyú vas semmiképpen sem lehet vegyileg tiszta (mert akkor 7,87-nek kellene lennie). Hadfield egyébként az oszlop vastartalmát 99,72%-nak mérte (a legújabb adat Lal mérése 1996-ból: 99.67%). Cunningham adatait már az első világháború előtt átvettek magyar szakkönyvek, sőt még Andai Pál magyar technikatörténész is „szennyeződésmentes színvas”-ról ír (A technika története, Bpest, 1965). Az oszlop vastartalma nem egységes, néhol eléri a 99,72 %-os értékét is, ami szinte hihetetlen (a konaraki Fekete Pagoda vasgerendái hasonló tisztaságúak). Egy elemzés szerint az anyagában 0,25 % foszfor és 0,005 % kén is tálalható. Minősége megegyezik a mai 08-as acéléval, azaz a mi iparunkban, ez elég gyenge minőségű vasnak számít. Valóban nem rozsdásodik a felszín fölötti része, csak egy vékony rozsdaréteg fedi, amely azonban nem esik le, hanem meggátolja a további rozsdásodást. Cunningham hibás méretei (a 18 méter és 17 tonna) onnan eredtek, hogy azt hitte, az oszlop 11 méternyire lenyúlik a föld alá. 1872-ben az angolok aztán leástak és megállapították, hogy a föld alatti rész egy méter hosszú sincs. Az oszlop valódi hossza 7,20 méter (ebből a föld alatt 94 cm), alul 43,5 cm vastag, felül 22,3 cm és a súlya 6 tonna. Az oszlopot mintegy 300, egyenként 23 kg súlyú bucából, kovácsolással hegesztették össze. Egyébként az oszlop valóban rejtélyes; figyelembe véve, a kedvező éghajlatot és azt, hogy a föld felszíne alatt a rozsdásodás már megindult, az oszlopnak az 1600 éves ideje alatt el kellett volna korrodálódnia! Például Bharatpurban is van egy teljesen hasonló vasoszlop, de azt teljesen beborítja a rozsda!

Várkonyi 1966-os átdolgozása idején, de még az 1942-es első változat idején is lehetősége lett volna jóval hitelesebb adatokat begyűjtenie. Jellemző, hogy az 1942-es kiadásban még Delhi melletti 17 méter magas „vasoszlopokról” írt (!), melyek mélysége a talajba, nem ismert. Ugyanis 15 méterig leástak, de hiába (így Várkonyi!). Gyakorlatilag képtelen voltam megtalálni, honnan szedhette ezeket a hülyeségeket. Egyszerűen bármilyen 20. századi magyar forrás is hitelesebb volt Várkonyinál a vasoszlop ügyében! Például Dr. Schleicher Aladár Pál az oszlop magasságát csak 8 méteresnek mondta (1914). Zigány Árpád magyar újságíró pedig ezt írta: "Közvetlen Delhi közelében van a Kutub-oszlop, mely több mint 6000 kg nehéz, s a vegyelemzés bizonysága szerint csaknem vegyileg tiszta vas, aminőt mai technika minden fejlettsége és vívmánya dacára se tud a kohókban előállítani. A vegyileg tiszta vasat a mai tudomány csupán árammal tudja lecsapni vassó-oldatokból, de az oly csekély mennyiség és oly költséges és fáradságos módszer, hogy igazi célokra nem használható... a Kutub-oszlopon nyoma sincs a rozsdának." (Civilizáció története, 1912) Vagy ez az újságcikk: "Egyszerű negyven centiméter átmérőjű vasoszlop ez, amely egy sok százéves fügefa mellett hét méter magasra emelkedik és látszólag figyelmet sem érdemel. Ezt a sima vasoszlopot a Krisztus után való negyedik százévben kovácsolták. Szóval abban a korban, amikor a legtöbb népnek még nem is volt fogalma a vasiparról. Szinte csodálatos, hogy tudtak a hinduk abban a korban, amikor még nem létezett gőzkalapács, egy akkora vaskolosszust összekovácsolni. Ezt a delhii vasoszlopot kénytelenek is vagyunk épen ezért az ókor legcsodálatosabb produktumai közé sorolni." (A nagy Durbar, Pesti Hírlap, 1911. dec. 13). Egy másik cikk: "Sir Hadfield Robert, híres angol vegyész és nagyiparos gyökeresen végére akart járni a dologhak. Megfúratta az oszlopot és az így nyert vaspróbát megelemezte. Nagy meglepetésre kiderült, hogy az anyag rendkívül tiszta vas. Olyan tiszta, aminőt ma is csak nehezen tudunk előállítani. Ez lenne tehát a delhii Kutub- oszlop csodálatos épségének titka." (A delhii vasoszlop rejtélye, Pesti Hírlap, 1936. júl. 21.)

Az 1943-as kiadás könyvészetében a többi közt sorolja a német Albert Neuburger német technikatörténész híres-hírhedt Die Technik des Altertums c. könyvét (1919). Neuburger sem mondja 17 méter magasnak az oszlopot (a föld feletti részt 7 méternek írja), viszont vagy háromszor említi, hogy 17 tonna a súlya. Lehet, Várkonyi annyira figyelmetlen volt, hogy egyszerűen 17 méternek vette át? Ráadásul a német azt írja, hogy az oszlop a földben legalább 16 méter mélyen benne van. Neuburger szerint "...valószínűleg nagyon sok tömbből áll, amelyeket összekovácsoltak. Ennek ellenére sehol nincs olyan varratnyom, amely elárulná a hegesztést".  Neuburger 1891-ben megvizsgált egy az oszlopból származó mintát Klobutow professzorral a müncheni műszaki főiskola elektrokémiai laboratóriumában, és minden erőfeszítésük ellenére rozsdának nyomát sem találták. Neuburger szerint az oszlop vasa a kémiai tisztaságának köszönheti rozsdamentességét, s nem annak, hogy állítólag zsírral kenegették a hívek. Egyébként van egy hasonló vasoszlop Kapurthalában és Daharban is.

A delhi-i Kutuboszlop után Neuburger az az Osebergnél talált ősi vikinghajó rozsdamentes szegeit említi, melyek még ma is fényesek. A hajót az Oslói Nemzeti Múzeumban őrzik. Gabriel Gustafson régész vizsgálta, de nem tudta megmondani az okát a rozsda hiányának. A hajót az említett Gustafson régész egy sírdomb alól ásta ki 1904-ben (lásd fentebb egy fotót az ásatásról). A hajó hossza 21,5 m, tölgyfából készült, művészi faragásokkal. A kora i.sz. 800 körüli, de maga a temetés a 830-as években történt, s a rajta lévő tetem, talán a híres Asa királynőé. Norvégiában ismertek az ősi viking hajótemetkezések, ahol a hajóikkal neves vezetőiket is eltemették: a hajóik fölé több méter magas földdombot emeltek. Egy bizottság később a vas tisztaságát találta okként erre. Várkonyi a Sziriat első változatában a delhi-i vasoszlop után említi az osebergi gályát (ahogy előtte Neuburger is). Várkonyi mintha szándékosan ferdített volna a Sziriat első változatában, amikor így írt: "Ugyancsak  rozsdamentes  szegeket találtak  az  Osebergnél  kiásott  prehisztórikus  (viking?) gályán." (1943). Hiszen a prehisztorikus az történelem előtti, azaz i.e. 3000 előtti, s talán kapcsolatba hiozható Atlantisz hajóival is... pedig ez csak egy 30 evezős viking árbocos gálya volt.

470. oldal: A perui 20.000 tonnás kőtömböt is Däniken könyve (1968) említi, úgy utalva rá, mint amit mozgattak. Ez csak egy kőfejtői tömb, amibe itt-ott belefaragtak és egy földrengés arrább gurított. Ez rész ki lett húzva az 1972-es kiadásból.

470. oldal: "Damaszkusztól északra, az Anti-Libanonban áll, illetve hever romokban az ókor egyik leghatalmasabb műve, Baalbek; Jupiter templomának nevezik, és Antoninus Piusnak tulajdonítják építését (Kr. u. 150.), noha semmi dokumentum nem említi..." – ez így nem igaz! Valóban kevés ókori forrás maradt fenn Baalbekről (és még sok más nagyvárosról is). Ióannész Malalas bizánci krónikás (491-578) azonban egy rövid közlésben Antoninus Piusnak tulajdonította a Juppiter templom építését a krónikájában. Igaz, hogy kevés írásos beszámoló maradt a városról, viszont a folyamatos régészeti expedíciók nagyos sok helyi feliratot, érmét és hasonlókat találtak, melyek számos római császárhoz sorolhatók.

A baalbeki Trilithon tömbjeinek méretét csak hevenyészetten adja meg, kissé felfelé túlozva azok méretét. Említve, hogy egyenkénti súlyukat 2000 tonnára becsülik, ami viszont orbitális túlzás. Biztos vagyok benne, hogy egyik tömb súlya sem nehezebb 1000 tonnánál. Egyébként Gorbovszkij vagy Brad Steiger – hasonló célzattal – említi a konaraki Fekete Pagodát, aminek 228 láb magas (69,5 m) tetején egy 25 láb vastag (7,6 m) és 2000 tonna súlyú kőlap található. Az ilyen nagy súlyokra vonatkozó adatok rendszeresen felbukkannak a régészeti rejtélyeket taglaló könyvekben, azt illusztrálva, hogy az őseink olyan technikákat ismertek, melyekre máig nem derült fény.

A Nagy templom alatti teraszt „semmiképpen nem” a rómaiak művének mondja Várkonyi. Ebben van parányi igazság, még ha nem is erre gondolt Várkonyi. Ugyanis a legújabb kutatások szerint a terasz az i.e. 2. században építették a görögök és helyi sémi lakosok, majd ez fejezték be gigantikus kőtömbökkel a rómaiak az i.sz. 1.sz.-ban. Ez rész ki lett húzva az 1972-es kiadásból.

 

Miután ezeket a kis színes ókori talányokat előadja, Várkonyi ezt kérdezi: "Csakugyan mindent elnyelt a tenger? Ama nagy népek nagy, fejlett kultúrájának semminemű emlékműve nem maradt fenn?" Ezen gondolom azt érti, hogy vízözön előtti kultúra. Két ilyen kultúrát is tud: Tiahuanaco és a Húsvét-sziget "klasszikus kora". Óvatos azonban már az kronológiai besorolással, mert ilyet sehol nem ad.

 

Rapanui és Tiahuanaco

 

Itt gyakorlatilag eltűnt a teljes Tiahuanacóról szóló rész! A könyv első változatában (1942/43) a két helyet így tárgyalja: előbb Tiahuanacót, majd a Húsvét-szigetet. A könyvben ez így néz ki: Tiahuanaco 190-218. oldalak (azaz 29 oldalon át), majd a Húsvét-sziget 218-233. oldalak (16 oldalon). Az 1972-es kiadásban az alfejezet címe (Rapanui és Tiahuanaco) azt sugallja, hogy előbb a Húsvét-szigetet, majd Tiahuanacót tárgyalja. Valójában az egész fejezet a Húsvét szigetről szól (47 oldal!). Várkonyi Péter "óvatlanul" megadta, hogy a leadott, 1966-os gépiratban nem is volt Talányok c. alfejezet. Ez valószínűleg valamiféle bevezetője lehetett a Protokultúra fejezetnek, és bizonyosan nem más fejezetből lett ide tolva, hiszen a Sziriat 1942-es változatában is már itt voltak ennek elemei, ha jóval rövidebb formában is.

Viszont a gépirat első alfejezete, a Tihuanacu. Ennek hossza 32 gépiratos oldal. Most, ha ennek az elején volt az a bevezető, amiből a könyvkiadásban a Talányok c. fejezet lett, akkor ez leveendő belőle. Tehát a Talányok szöveges hossza, 9 nyomtatott oldal, ami a gépiratban 10-12 oldal lehet. Azaz Tiahuanacóval a gépiratban 20-22 oldalon át foglalkozott. Ez megint furcsa lenne, hiszen ez azt jelentené, hogy ennek hossza alig változott volna az 1943-as változathoz képest, amiben ez 29 oldal! Ráadásul tudott Várkonyiról (interjúkból, visszaemlékezésekből, stb.), hogy különösen kedvelte és érdekelte Tiahuanaco (még az 1942-es kiadás borítóján is a Napkapu képe van). Elképesztő, de a gépiratban 57 oldalon foglalkozott a Húsvét-szigettel, ami nyomtatásban: 44 oldal. Ez alapján Tiahuanacóra csak 15-17 oldal jutott volna a nyomtatott könyvben.

A Sziriat első változatában (1942/43) is meglehet tehát határozni alfejezet határokat: Talányok: 187-190. old. Tiahuanaco: 190-218. old. Rapanui: 218-233. old. A romok beszéde: 233-258. old. Az utolsó alfejezet "A romok beszéde", ebben valóban foglalkozik Tiahuanacóval (nagyjából: 515-521. old, azaz 7 oldalon), de ez a rész már inkább amolyan szintézisnek hat, melyben összegzi Tiahuanaco vallását és kapcsolatát/hasonlóságát Rapanuival. Ráadásul teljesen bizonyos, hogy "A romok beszéde"c. alfejezet nem pótolta nála Tiahuanaco részletes leírását, ugyanis az 1943-as kiadásban gyakorlatilag, rövidebb formában a 233-237. oldalakon (5 oldal) megvan A romok beszédében található rész!

Ráadásul A romok beszéde alfejezet ezzel a mondattal indul: "A Húsvét-sziget legrégibb, klasszikus korszakának alkotásai és Tiahuanaco omladékai – ahogy láttuk – egyazon történetelőtti műveltség szülöttei." – DE nem láttuk! Hiszen az egész fejezet a Húsvét-szigetről beszélt! Ezt a mondatot az 1972-es kiadás felelősei elfelejtették kigyomlálni a könyvből. De nem tudom, hogy a 2002-es kiadás szerkesztői miért nem tudták pótolni?

Kodolányi 1949. novemberi leveléből, amiben az 1948-as Sziriatot elemezte nagyából meglehet határozni, hogy abban a gépiratban milyen hosszú volt a Tiahuanacóról szóló rész. Az feltehetőleg az 545. oldalon kezdődött. Az 568. oldalon a Napkapu jeleinek megfejtését ismertette Edmund Kiss nyomán. Ez a könyv 1943-as változatában a 208. oldalon kezdődik. Kodolányi a 608. oldalon lévő kitételt kritizálja, ahol Várkonyi arról ír, hogy nem valószínű, hogy a paszkuanoknak több ezer éneket kellett volna megtanulniuk a fatáblák jelzései alapján. Kodolányi szerint ilyenre van példa, s nem egyedülálló (s ebben igaza is van!) a történelemben, s ráadásul a paszkuanók egy "alpesi fajta" volt. Ezt a részt úgy látszik Várkonyi ki is húzta a könyvből, mert nem szerepelt sem az 1943-as, sem az 1972-es és 2002-es szövegekben. A 613. oldalon még mindig a Húsvét-szigettel foglalkozik, majd a 633. oldalon szereplő emberáldozási szokásokról írottakat kritizálja Kodolányi. Ez a rész már A romok beszéde alfejezetben van: 523. old. (2002), ami alapján azt gondolom a Rapanuiról szóló rész az 1948-as változatban a 625. oldal körülig tarthatott: tehát a Tiahuanaco + Rapanui összesen akkor 80 oldalt tett ki. Mivel akkor még ismeretlenek voltak Heyerdahl húsvét-szigeteki ásatásai, így az arány nagyjából ez lehetett: Tiahuanaco 50 és Rapanui 30 oldal! Ha a Tiahuanacóról szóló rész már akkor ilyen hosszú volt, az hogyan csökkenhetett le az 1966-os változatban 32, sőt inkább 20-22 oldalra?!? Igaz, hogy a Rapanuiról szóló rész Heyerdahl könyve miatt jelentősen bővült, de Tiahuanaco tekintetében is Várkonyi sok új adathoz jutott, von Hagen, Harry Gerol és mások nyomán (hisz ezeket a szerzőket használta a Sziriat más részein).

Ha a Rapanuiról szóló rész 44 oldalt tesz ki a 2002-es kiadásban az előtte lévő Tiahuanacóról szóló rész az 1942-es arányait tekintve akár 60 oldalas is lehetett volna, de minimum vagy 25 oldal (ha a gépirat 32 oldalát veszem hitelesnek)! Végeredményben teljesen mindegy már, hogy milyen hosszú volt, hiszen egy-az-egyben eltűnt az 1972-es, majd a "cenzúrázatlannak" titulált 2002-es kiadásból! Úgy néz ki, hogy ezt is kiemelte valaki a gépiratból! 

A hiányzó részhez azonban egy érdekes szál is csatlakozik.  1984-ben néha a TIT 11. kerületi (Bocskai úti) székházába jártam az ott működő Tudományos-Fantasztikus Klub előadásaira. 1984. március 13-án este hatkor ez az előadás volt: "Atlantisz — Mu földje — Lemuria", az előadó, Lantos László, a sci-fi klub akkori titkára volt (TIT csillagászati szakosztályának előadója). Az előadás alatt is szóba került Várkonyi neve (már eleve a hóna alatt a Sziriattal jött be Lantos), de utána az előadó körül volt egy kisebb beszélgetés pár emberrel, amin Lantos  (és még vagy ketten) azt mondták, olvasták kéziratban/gépiratban Várkonyi Nándortól a "Tiahuanaco"-t (amit "könyvnek" is tituláltak). Meg hogy jó lenne kiadatni/kiadni "vagy 2000 példányban". Mostanában olyan gondolatom van, hogy ez éppen lehet a "Rapanui és Tiahuanaco" c. fejezet Tiahuanacóról szóló része, hiszen ez kéziratban/gépiratban több, mint nyomtatott könyvben, akár száz oldal feletti. Már azt is elképzelhetőnek tartom, hogy Várkonyi külön írt egy tanulmányt Tiahuanacóról, hogy majd a kiadás előtt beszerkeszti a Sziriat "Tiahuanaco" c. alfejezetébe, de ez elmaradt. Tehát maga vette ki a gépiratból 1966 után az alfejezetet, hogy talán a hörbigerianus részek miatt, átdolgozza, de ez még sem került az 1972-es kiadásba. Szóval lenne egy pár találgatási lehetőség, de a konkrét választ nem tudom. Ezzel együtt már három alfejezet hiányzik a 2002-es kiadásból!
Az egészből amúgy azt szűrtem le, hogy egy akkori sci-fis társaság (Kuczka, Lantos, Mikes Tamás, stb) úgy 1969 és 1980 között megszerzett részleteket valahogy a Sziriat oszlopaiból, melyek máig hiányoznak a teljes kiadásból. Az a legszomorúbb, hogy ezek ma is meglehetnek néhány embernél, és hiányoznak a Sziriat "teljes" kiadásából...

 

Az európai kutatókat már 19. századtól elkezdték érdekelni Tiahuanaco romjai. Lásd lentebb előbb az angol Richard Inwards ábrándos rekonstrukcióját a tiahuanacói romokról 1884-ből, majd mellett Edmund Kiss rekonstrukcióját a Puma Punkunak nevezett romról:

 

 Várkonyi bizonyosan átírta/átfogalmazta a Tiahuanaco c. fejezetet, ami gyakorlatilag a hörbigerianus-tanok ünneplése volt a Sziriat első változatában (1943/43). Viszont a hatvanas években már az amerikanista régészeti könyvekben úgyszólván elfogadott lett, hogy Tiahuanacót az i.e. I. évezredben alapították. Ezzel Várkonyi bizonyosan képtelen volt azonosulni. Carlos Ponce Sanginés bolíviai régész, aki évtizedeket töltött tiahuanacói ásatásokkal, 1971-ben már azt feltételezte a radiokarbonos eredmények alapján, hogy a területet legkorábban i.e. 1580 körül foglalták el az emberek (Tiwanaku: Espacio, Tiempo y Cultura, 1971). De gondolható, hogy ez is kevés lett volna Várkonyinak, pedig azóta visszább kúszott a hely régiségének megítélése. A vezető régészek ma nem teszik Tiahuanaco alapítását i.e. 300-200 elé, sőt, a legújabb radiokarbonos eredmények szerint nem tehető még i.sz. 100 elé sem!

Maurice Cotterell dilettáns kutató szerint a perui Sipánban talált három vályogtégla piramis jelentős személyek sírja. Két mitikus fehérbőrű és szakállas alaké, akiket egyformán Viracochának neveztek. A legkorábbi piramisba I. Sipán (Viracocha) került, aki i.sz. 100 körül halt meg. A másik piramisba Viracocha Pachacamac (i.sz 290 körül). A tiahuanacói Viracocha i.sz. 500 körül halt meg (Viracocha elveszett sírja, 2001)

A 2. világháború előtt, mikor még nem voltak komolyabb kormeghatározási módszerek, igen képlékenyek voltak a kormeghatározások. Wendell Bennett amerikai régész 1932-es expedíciója arra talált bizonyítékot, hogy Tiahuanaco legalább 5000 éves (Excavations at Tiahuanaco, 1934). Arthur Posnansky 1910 és 1945 közt kutatta a várost, és annak korát i.e. 15.000 és 9000 közé helyezte. Hozzáteszem, hogy a hörbigeriánus-kutatók szerint ettől sokkal régibb: 250-300.000 éves. Várkonyi a Sziriat első változatában képes volt millió évekről is zagyválni, ami teljes képtelenség. Holott az Andokban, Peruban és Bolíviában úgy 10-14.000 éve jelentek meg egyáltalán az első emberek! Posnansky úgy számolta, Tiahuanaco építésének idején a Föld dőlésszöge 23° 8’ 48” volt. Ugyanis ekkor kelt volna a napfordulók idején pontosan a Nap napkeltekor a Kalasasaya főbejáratának sarokkövei fölött. Ebből számította ki, hogy a templom i.e. 15.000 körül épült.

Posnansky szerint az Altiplano a tavaival együtt egykor a tengerszint magasságában volt, azaz 3800 méterrel alacsonyabban, mint ma. Várkonyi elfogadta a hörbigeriánus kutatók méréseit, hogy a Titicaca-tó egykori szintje, a vízjelek tanulsága szerint északról délnek csökkent, azaz egy ferde tenger volt itt. Viszont fel sem vetődött benne, hogy ezt okozhatta az Andok egyenlőtlen felemelkedése is. A másik tábor szerint ugyanis az Andok egészen fiatal hegység, mintegy 11.000 éves. Kolumbusz ideje óta is emelkedett mintegy 300 métert. Úgyhogy ez lenne a magyarázata, hogy a régi partvonal miért lejt északról délnek, ahogy azt vagy hatszáz km-en át követék.
      Ráadásul Tiahuanacóban megmaradt egy nagy kikötői dokk is, de ma a Titicaca-tó 21 km-re van várostól és 30 méterrel mélyebben van a tó vízszintje. Itt a romantikus kutatók megint hajlamosak évezredeket vagy akár 10.000 évet feltenni, hogy mikor ért ide a Titicaca-tó. Azonban számos nagy tó példája mutatja, hogy erre egyáltalán nem kell év-tízezreket várni. Ilyen példa Afrikában a Csád-tó, a Tritónisz-tó Líbiában, vagy az Aral-tó Ázsiában, ami úgyszólván a szemünk előtt csökkent le tizedére.

Annak ellenére, hogy Várkonyi több mindent átírt, maradtak benne hörbigeriánus részek rendesen, s valószínűleg ezért vágták ki az egészet az 1972-es kiadásból.

Várkonyi pedig már igyekezett a kormeghatározást Harry Gerol amerikanista nyakába varrni, aki szerint Tiahuanaco volt az első emberi település Amerikában. De Gerol némely kijelentése a könyvében, egyáltalán nem tekinthető a dél-amerikai régészet fő irányvonalának (Inkák tündöklése és bukása, 1965).

Tiahuanaco i.sz. 950 körül, ismeretlen okokból, elnéptelenedett, s az inkák a 13. század elején, mikor elérték ezt a területet, már Tiahuanacót üresen és romosan találták. Brad Steiger amerikai szerző szerint a Kalasasayát az egyiptomi Karnakhoz hasonlítja, s azt állítja, az inkák nem építkeztek így, de az egyiptomiak igen (Atlantis Rising, 1973).

 

Várkonyi még nem ismerhette, de Tiahuanacótól egy sokkal régebbi kultúra is létezett Peruban, Limától 200 km-rel északra. Supe völgyében legalább 25 település volt, melyek központja Caral volt (lásd fentebb a romok egy részletét). Mára egyre bizonyosabb, hogy az i.e. 2600 és 2000 közt létezett Caral volt Amerikai legősibb civilizációjának székhelye. A városban hat piramisszerű építmény áll, ezek kora nagyjából az egyiptomi Óbirodalom idejébe tehető, mikor a nagy egyiptomi piramisok is épültek! Caral volt az ún. Caral-Supe vagy más néven Norte-Chico kultúra központja, de nem ez volt a kultúra legrégibb városa, ugyanis Huaricangát i.e. 3500 körül alapították, ami megfelel a sumer vagy a predinasztikus egyiptomi városok alapítási idejének is.

Korábban az a vád érte Várkonyit és társait, hogy képtelenség összehasonlítani az egyiptomi piramisokat és babiloni zikkuratokat, illetve óvilági kapcsolatokra utalni ez ügyben, amikor az óvilági építmények vagy kétezer évvel is korábbiak az amerikai (maja, olmék, tolték) társaiknál. Hiszen Caral piramisai egykorúak az óvilág nagy civilizációinak piramisaival!

 

Várkonyi Tiahuanancóról szóló fejezetének (1942!) forrása nagyrészt Edmund Kiss német építész és amatőr régész (1886-1960) munkája: Das Sonnentor von Tihuanaku und Hörbigers Welteislehre (1937). Kiss feltűnő jelenség volt, a maga 210 cm-es magasságával (lásd fentebb a könyve borítója mellett Edmund Kisst egy ásatáson). Hörbiger feltétlen híve volt, s az 1920-as évek végén kiutazott Dél-Amerikába, hogy a helyszínen, Tiahuanacóban ellenőrizze a jégelmélet igazságát. Együtt dolgozott a helyszínen Arthur Posnansky régésszel, átvéve annak teóriáját, hogy több mint 17.000 évvel ezelőtt északi fajú menekültek érkeztek Atlantiszról (Thule) és ők alapították Tiahuanacót. Egyébként Himmler akart szervezni az Ahnenerbe kutatóival és Edmund Kiss vezetésével egy tiahuanacói expedíciót, de ebből nem lett semmi.

Még Posnansky kronológiája hat valamiféle mérsékeltnek, bár 17.000 évvel ezelőtt ember sem élt Dél-Amerikában a jelen tudásunk szerint. Hozzá képest Bellamy 250.000 éve Tiahuanacónak, a fantázia ködébe vész.

Jobb híján adom az 1972-es és 2002-es kiadásból kimaradt Tiahuanaco fejezetet az 1943-as kiadásból. Ezt nyilván átírta Várkonyi és új adatokkal is gazdagította, de mivel A vízözön története fejezetből teljesen világos, hogy szerzőnk nem vetette el Hörbiger kanoholdjait, így ez a fejezet szellemisége sem sokat változhatott. Valószínűleg ezért is lett kihúzva a könyvből.

Olyan szavakat kicseréltem, melyeket már átírt Várkonyi is az 1972-es kiadásban: Titikaka= Titicaca, Tihuanaku= Tiahuanaco, Csile= Chile, Kuszko= Cuzco, terrasz= terasz, Saxahuaman= Sacsahuaman, stb. A Sziriat 1943-as kiadásában Várkonyi nagyon sok szövegközi kísérő rajzot és a könyv végén fényképet adott. A Tiahuanaco fejezettel is sok kép van, a két színes fotón kívül az 1943-as kiadás képeit raktam be, melyekre a szövegben Várkonyi hivatkozik is (akár a VIII. táblaképre).

 

 

Tiahuanaco (1943)

 

Dél-Amerikában, az egyenlítőhöz közel, Bolívia, Peru és Chile közt egy több szintben tagozott fennsík terül el, mintegy 1200 kilométer hosszúságban és átlag 200 kilométer szélességben. A lakosság Altiplanónak vagy Mesetának nevezi nagy kiterjedésű síkságai miatt; alakja zsákformájú, nyugatról az úgynevezett Királyi Kordillerák, északról a Kereszt Kordillerák (Cordillera Crucera) hegylánca, délen a chilei salétrommezők alacsonyabb dombvidéke határolja. Több tavat hordoz, köztük a hatalmas Titicacát; átlagos magassága 4100 méter, a csúcsokat is számítva; a tavak szintje azonban 3012 és 3650 méter között mozog. A Titicaca mellett fekszik egy történetelőtti országnak, a Tiahuanacónak („Holtak országa”) hasonló nevű, romokban heverő fővárosa. Nemcsak ezek a romok, hanem az egész Altiplano geológiai alkata, vízrajza, állat- és növényvilága a fogas kérdések hosszú sorozatával ejtette töprengésbe a tudósokat, s köztük Arthur Posnanskyt, az Altiplano legalaposabb ismerőjét, erre a lemondó sóhajra késztette: „Egy emberöltő óta próbálok ennek a földrésznek és metropolisainak titkához férkőzni, de egy ujjnyira sem sikerült még a mélyébe hatolnom.”

 Néhány évvel ezelőtt egy német tudós, Edmund Kiss vállalkozott a problémák tanulmányozására, s elsősorban a Titicaca földtani rébuszai vonzották. Ezek vezették azután a tiahuanacói romok bűvkörébe. Posnansky kutatásaira támaszkodott, s a nehézségek, amelyekkel szemben találta magát, a következőkben foglalhatók össze: Posnansky megállapításai szerint a dél-amerikai kontinens, s így az Altiplano, a harmadkorban, vagyis a geológiai közelmúltban a tengerszint magasságából lassan körülbelül 4000 méternyire felemelkedett, egy belső tengert emelve magával, melynek maradványai a mai tavak. Mivel ennek a tengernek dél felé szabad lefolyása lett volna, a beltenger megtartásához szükséges volt, hogy a szárazföld déli fele kissé felbillenjen, vagyis Dél-Amerika helyzete a maihoz viszonyítva kissé ferde volt. A beltenger nagy kiterjedését régi vízjelek mutatják, tengeri eredetét pedig az bizonyítja, hogy a tavak állatvilága ma is tengeri, bár az éghajlatváltozás s a víz felhígulása miatt részben elkorcsosult. Később azonban egy földrengés, ami e tájon Rendkívül gyakori, széttörte a hegyláncok gyűrűit, s így a tavak vizének egy része a tenger s az Amazonas és a La Plata mélyedése felé lefolyt. Égy második, későbbi lefolyást okozott a Titicaca vidékének emelkedése, s ezzel egyidejűleg a fennsík délebbi tájainak süllyedése, ami a víz dél felé való leözönlését hozta magával; ennek a feltevését kétségtelen geológiai jelek teszik szükségessé. Ekkor nyerte a Titicaca, a Poopo, a Copaisa s a többi tó mai vízmennyiségét és alakját.

Emellett meg kell jegyezni, hogy az egész Meseta növényvilága idegen a vidék 4000 méteres magasságában; egy trópusi növényzet csenevész maradványai tengődnek a nem nekik való magaslati klímában és a rossz talajon. Ezzel szemben azonban a Kordillerák környező hegyein, fel a csúcsokig egy óriási kiterjedésű teraszos földművelés nyomai láthatók. (Indián neve andi vagy anti, ebből származik az Andes szó is.) így például az Illímani-csúcson a teraszok sorozata 5500 méter magasságban tűnik el a gleccserek és a hó takarója alatt. Itt tehát kertészkedő földművelés folyt olyan magasságban, ahol ma már szerves élet lehetetlen; ez viszont azt mutatja, hogy az Altiplanon valaha meleg időjárásnak kellett uralkodnia.

Posnansky azonban kénytelen volt megállapítani azt is, hogy itt, az egyenlítő közelében valaha ismételten eljegesedéseknek, jégkoroknak kellett beállniuk. Cuzco mellett a Rodaderon igen szép, dobszerűen csiszolt, gleccserhorzsolta sziklákat találni, melyekbe egy történetelőtti nép, a sacsahuamani híres romok közelében, lépcsős kő-ülőhelyeket vágott („az Inka széke”). Ez az időnként megjelenő jégtakaró egészen a mai Cuzco magasságáig, tehát 3000 méterig lenyomult. A trópusi és a jeges korszakoknak ez a sűrű váltakozása itt, a 14-ik szélességi fokon, az egyenlítő közelében igen rejtélyes tünet, s azt a feltevést teszi kényszerűvé, hogy a szárazföld valamely végtelenül régi időben, egy jégkorszak beálltakor, többezer méterrel felemelkedett, aztán a trópusi klímatájra lesüllyedt, majd ismét új jégkorszakba emelkedett. Vagyis átment mindazokon a helyzeteken és változásokon, melyek a földgolyón a tenger színe felett lehetségesek. (Nem említve a billenéseket.) A változások okát Posnansky vulkáni működésben látja; ezt megerősíti, hogy a földnek talán egy tája sem mutatja fel a tűzhányó-kitörések oly erős és annyi nyomát, mint az Altiplano. A hamuréteg (toba volcanica) 30 centimétertől 600 méter vastagságig terjedő rétegekben fordul elő itt (ez utóbbit áradás sodorta össze); La Paznál 6 méter mélységű, alatta lignitréteg van, ami arra mutat, hogy a hamu eleven növényzetet temetett maga alá. Tihuanaku romjait is hamuréteg takarja, s ez alátámasztja Posnansky véleményét, hogy a tartományt vízár adással-járó földrengés és vulkáni kitörés pusztította el. Viszont ha ezek a romok megérték a vulkáni kitöréseket s a velük járó kontinentális fel-le hintázást, meg kellett érniük a romokat létrehozó emberéknek is.

További bonyodalmat jelent, hogy a Titicaca vizének mai csökkenése, visszahúzódása újabb romokat hoz napvilágra, melyek tehát olyan időben létesültek, midőn a tó a mostaninál kisebb kiterjedésű volt. „Kétségbevonhatatlan – mondja Posnansky –, hogy a sziminakei kultúra végtelenül régi, mert ennek az épületnek már a jégkorszak előtt meg kellett lennie, mikor a tó még nem oly nagy, mint ma s mint egy másik régi korban, midőn az egész Altiplanót elborította.”

Egy időben tehát ismét meleg klímának kellett uralkodnia, ami tetemesen megnöveli az emelkedések és süllyedések számát, melyeket az egész kontinensnek egyetlen geológiai korszakon át, a harmadkorban kellett megtennie, mindig ugyanabban a sorrendben, a forró klímától a jegesig, a tengerszinttől 4000 m magasságig. Sokszorozzák ezeket a geológiai mozgalmakat azok a ferdülések és biccenések, melyek a tavak már említett leömléseit idézték elő. A földrésznek ugyanis többször el kellett lendülnie, majd ismét vízszint helyezkednie, hogy létrejöhessenek azok a száz és száz kilométer hosszúságban élesen követhető parti vízszint-jelek, melyeket az egykori beltenger, illetve a tavak különböző vízállásai hoztak létre. A szintjeleket nemcsak a parti hullámverés munkája s a folyók és patakok deltaképződményei mutatják, hanem egyes mésztartalmú algafajok lerakódásai, melyeknek szürkésfehér, gyakran métervastag üledékei messziről élénken láthatók; s mivel ezek az algák 2-4 méternél nagyobb mélységben sohasem élnek, lerakódásuk zsinóregyenes vonalban, mérnöki pontossággal jelzi a partvonalat, olykor többszáz kilométeren át, mint már mondottuk.

A tavak, melyeknek régi tükreit jelzik ezek a partvonalak, mind különböző magasságokban fekszenek:

 

Umayu és Titicaca …     .3812 m

Poopo ……………….….3673 m

Copaisa..………………..3667 m

Nyumi…………………..3650 m (?)

 

A Titicaca partján feküdt valaha Tiahuanaco városa, mely ma már 20 kilométer távolságban van tőle és 27 méterrel a tó mai szintje felett. Hogy csakugyan parti város volt, mutatják nemcsak a vízjelek, hanem öt kikötőjének pontosan megállapítható maradványai is, és hogy a mai értelemben vett nagyváros és gazdag ország metropolisa volt, arra a romok kiterjedésén és a méretein kívül, a teraszos andi-gazdálkodásból lehet következtetni. Ezek a kőfalakkal megtámasztott lépcsőzetes földcsíkok Cuztótól a bolíviai Oruróig, mintegy 1200 kilométer hosszúságban és 200 kilométer szélességben borítják a hegyoldalakat, nem egyszer a mai hóhatáron túl. De ezek az adatok csak a légvonalat jelentik; a lépcsők minden hegykiszögellésben, mellékvölgyön, szakadékon végigkígyóznak, mint a térképek magassági vonalai, gyakran százával egymás felett; mindegyiket faragott vagy nyerskő-falak támogatják, s így az emberi munkának, szorgalomnak elképzelhetetlen méreteit mutatják. Csupán 40 terasz 1000 kilométeren át az egyenlítő hosszúságát adja meg, s ha az összesnek hosszúságát akarnók elgondolni, csillagászati számokhoz kellene folyamodnunk. (X. t. 2.)


Teraszos andi-földművelés Peruban. (X. t. 2.)

 

A tavak, illetve a régi beltenger partján és szigetein tehát egy sűrűn lakott virágzó ország terült el, a mainál lényegesen melegebb, sőt trópusi éghajlat alatt. Szigeten-épült volt Tiahuanaco is; ha a régi szintjei alapján a víz tükrét 27 méterrel emeljük, egy méterrel a kikötők mólói alatt fog elvonulni, ami cáfolhatatlan jele a régi tó és a régi város összetartozásának.

A dolog azonban semmiképp nincs rendben. Ha t.i. a Titicacának nem is a régi tükrét, hanem a mai, 27 méterrel alacsonyabb színét meghosszabbítjuk dél felé, az így elképzelt tó a Poopot már 139 méter magas víztömeggel fedi, s tovább, Argentína és Chile fölött egyszerűen kifut a levegőbe, mert a legmagasabb hegycsúcsok is alacsonyabban állnak. Ha pedig a régi kikötő mólójáig magasítanék a Titikakát, az egész víztöbblet azonnal lezúdulna a fennsíkról, s csak a mai tó maradna meg ismét a helyén; a régi kikötőket semmiképp sem lehetne használhatóvá tenni, hogy Tihuanaku ismét kikötőváros lehessen, ahhoz az óceánok vizét kellene 4000 méterrel felemelni. Többek közt ez kényszerítette Posnanskyt arra a feltevésre, hogy Amerika valaha 4000 méterrel alacsonyabban állt, a Titicaca tengeröböl volt, s a trópusi óceánból emelte fel tavai tengervizét, állat- és növényvilágát s a meleg éghajlat egyéb jeleit.

Sajnos, ez a magyarázat is legfeljebb csak a Titicacára kielégítő. Mert bármily színtájra mélyesztjük a tengerbe az Altiplanót, a víz színe soha és sehol sem fog egybeesni a fennsíkon hátrahagyott többszáz kilométer hosszú, pontosan megállapítható parti vízjelekkel. A mai vízszint s a régi színvonal valahol délen mindig metszi egymást. Ezért kell a kontinens megbiccenéseinek elméletéhez folyamodni, amit Posnansky úgy képzel el, hogy az egyik jégkor végén az egyenlítőnél felhalmozott jégtömegek hamarabb olvadtak el, mint a déli hideg vidéken, s az ott megmaradt jéghegyek súlya nyomta le a földet. Csakhogy, ha igaz a tenger színéig való süllyedés, akkor a déli részek mélyen az óceán színe alatt feküdtek, s az összefüggő tengervíz-tömeg befagyva sem gyakorolhatott külön nyomást az egyik szárazföldre, hanem mindenütt egyforma súllyal nyomta a földkérget. A jégnyomás hatása különben is illuzórius, a föld tömegéhez viszonyított aránya körülbelül talán annyi lehet, mintha egy tojás héjára egy levélbélyeget ragasztanánk.

Mivel ez az elgondolás sem volt megnyugtató, Posnansky 1926 novemberében kutatóútra indult, többek közt az egykori beltenger partvonalának lemérése céljából. A negyven napig tartó szintezés eredménye a következő lett: A mérés alá vett partvonal nem vízszintes, hanem ferde, északtól dél felé haladva süllyed. A perui Punotól kezdve a Titicaca felett húzódik, egy méterrel a tiahuanacói móló széle alatt vonul el, metszi a tó mai lefolyásának (Desaguadero= víztelenítő) vonalát, s innen kezdve a Titicaca mai felszíne alatt süllyed tovább dél felé, minden törés, hézag nélkül. A Poopo, a Copaisa és a Nyumi tavaknál megközelíti a mai víztükröt, úgyhogy a régi tónak ezek déli határán kellett végződnie. Itt tehát egy összefüggő beltenger volt valaha, s nem az egyes tavak felszíne volt külön-külön magasabb; s ennek a partján feküdt a tiahuanacói kikötőváros. Ez a tó azonban „ferde” volt. A tiahuanacói ó-város azonban oly időben épült, amikor a tó még nem volt ferde s vize alacsonyabban állt. Természetesen, mint már mondtuk, ma lehetetlen ezt a „ferde” tavat képzeletben feltölteni: a víz azonnal lefolyna, s a kikötő szárazra kerülne. Holott kétségtelen, hogy itt évszázadokon, talán ezredeken át hajózás folyt; a régi tó egyik szigetén levő, kialudt tűzhányóból hozták hajón a város építőköveit, nem egyszer száztonnás andezit-láva-tömböket. Valószínű, hogy éppen a hajózásból élt és virult fel ez a gazdag metropolis. „Gazdaságát – mondja Edmund Kiss – valószínűleg hajózásának köszönhette, mert a tiahuanacóiak bizony nem voltak szegények! Nagyon világosan tanúsítják ezt a pompázó luxus-épületek, melyekről hátrább szó lesz, a monumentális építkezések, amelyeknek a mai gyakorlati célú épületekkel semmi közösségük sincs, eltekintve talán az Akapana-vártól, amely legalább az ellenség elleni védelemre szolgált, azaz haszna volt”

Egyszóval a víz akkor nem folyt le, amint ma tenné. Posnansky, Falb, Uhle, Stuetel és Nestler egykori jégtömegeknek tulajdonítják a ferdülést (ahogy említettük). Maga a város is átélt egy jégkorszakot, mert az ótemplom romjait Posnansky szerint vékony glaciális üledékréteg fedi. Az is kétségtelen, hogy az „új”-város is víz alatt állt valaha, mert a Kalasasaya (Naptemplom) lépcsőzetére vékony mészüledék rakódott, melyet ma is csak késsel lehet levakarni. Ez a mész azonos összetételű a vízjeleket alkotó tengeri mészlerakódásokkal. A lépcső és az újváros természetesen az eddig ismertetett legmagasabb beltengeri vízszint felett van; tehát tényként kell elfogadni, hagy volt a tónak egy harmadik, még magasabb vízállása. Ennek méreteit egy helyi monda tartotta fenn, melyet a spanyol hódítás korában Diego de Alcobaca, spanyol krónikás feljegyzett; e szerint a víz a Puma Punku nevű mauzóleum csarnokának falait mosta, azaz a kikötő egykori vízszíne (3839 méter) felett 12 méterrel magasabban (3851 m) állt. A dolog magyarázatául ismét csak egy déli biccenést, északi emelkedést kellett venni, mely alkalommal a víz lefolyt ugyan (Posnansky szerint), azonban az északi hegység tavainak addig elzárt gátjai leszakadtak (földrengés), s áradatuk elöntötte a várost. Ez tehát az eddigi lassú változásokkal szemben katasztrófa volt, amit sok jel megerősít: Tiahuanaco allúviumában töméntelen emberi és állati csontmaradvány hever összekeveredve, köztük kihalt fajok csontjai; ez az ásatag réteg legalább 35 méter vastag; még nem kutatták fel, de a vasútvonal egyik átvágásánál ilyen mélységig hordták le, s még nem értek túl rajta. Ez a szürkésfehér üledék milliónyi csontból, festett, zománcozott cseréptöredékből, olykor arany- és ezüsttárgyakból, malachitgyöngyökből stb. áll. Az ország hirtelen és végzetes méretű pusztulásának kiáltó jele. A katasztrófa hirtelenségéről tanúskodnak az ezüstből és bronzból készült kőműves-szerszámok, melyek az elkezdett épületek falai mellett maradtak, a faragóműhelyekben talált, frissen készített, sorba rakott és elszállításra váró faragott kövek, melyek sohasem jutottak el rendeltetési helyükre stb.

A nehézségek sora azonban ezzel az áradással sem zárult le, sőt végzetesen bonyolítja egy eddig nem említett, még nagyobb magasságban (4300 m) vonuló hatalmas partjel. Itt, a Kordillerák oldalán sok helyen nagytömegű kagylóhéjak hevernek, amelyekből a mészszegény vidék indiánjai meszet égetnek. Ez a partvonal még nincsen lemérve, de megállapítható, hogy ez is „ferde”, dél felé lejt s nagyjában párhuzamos az alacsonyabb vonallal. De bármennyire ferdén lejt is, délen semmiféle gátba, partba nem ütközik, hanem kiszalad a levegőbe. Hogy vízzel megtölthessük, Amerikát ismét. 4300 méterrel mélyebbre, az óceán alá kellene süllyesztenünk, s ferde helyzetéből horizontálissá billentenünk. Ezt a sok változást, kiegészítve a jégkorok és trópusi klímák cseréivel, nehéz gondolatban végig követni, s még nehezebb elképzelnünk egy óriási földrészt, mely mint valami nyugtalan teknősbéka emelkedik, ferdül, megbillen, helyreáll, lesüllyed a vizében, többször egymásután, mindig ugyanazon sorrendben, mintha valami szerkezet mozgatná a geológusok türelmének és kommentáló-képességének kipróbálása céljából. Azonban a félre nem érthető földtani és egyéb jeleket, melyek az Alti plánon egymás mellett sorakoznak, a mai geológiai elméletek és ismeretek alapján másképp magyarázni nem lehet. Ez a magyarázat azonban, a maga egészében, szintén kétségbe nem vonhatóan valószínűtlen.

Ezért Edmund Kiss, aki ismerte Hörbiger jégelméletét, megkísérelte, hogy ennek a hipotézisnek következtetéseit alkalmazza az Altiplano geológiájára. Emlékeztetjük az olvasót tehát arra a fejezetre, melyben az elmélet alapvonalait vázoltuk, s mely talán elegendő lesz arra, hogy Kissnek itt következő okfejtését könnyebben megértesse. Két teljes geológiai korral régebbre kell visszamennünk, abba az időbe, amikor a harmadkor holdja, a känohold még nem volt az égen. A tengerek vize jóval kevesebb lehetett, mint ma (1:1,2 km átlagos mélységű a mai 2,5 km helyett), s ez a vízmennyiség is egyenletesen oszlott meg a földgolyón. A szárazföldek tehát nagyobb kiterjedésűek lehettek, mint a tengerek, szemben a mai állapottal, melyet a leesett hold víztömegei hoztak létre. Az Andok, illetve a Meseta fennsíkja így körülbelül 7000 méter magasan állhatott a tenger tükre felett. Ezért klímája, bár egyenlítői vidék, a mostaninál barátságtalanabb kellett, hogy legyen, s ember aligha lakta. A känohold megjelenése aztán felduzzasztottá az egyenlítői tengerek vizét, elmerítette az ottani életet, s földrengéseivel, kitöréseivel egyidőre zavart vetett a magasabb helyek életviszonyaiba is. Az egyenlítő övének s így Közép-Amerikának lakói, ha ezt a zavart kiállták, egy melegebb klíma ajándékát kapták a känoholdtól, a légtenger felduzzasztása révén. Azonban az élettér egyre szűkült, alulról a tenger emelkedett, északról és délről a terjeszkedő jegesedés szorította össze az élők világát. Sőt a tenger nem csupán emelkedett, hanem a mainál csekélyebb vízmennyiségénél fogva, érezhetőbben követte a hold járását, mely ekkor lassúbb volt a föld forgásánál, s így a dagályhullámot a föld forgásával ellentétes irányban mozgatta. Széles dagály- és apály területeknek kellett képződniük, melyeket ember és állat elkerült, azaz a szárazföldek belseje felé húzódott.

Minél alább ereszkedett a känohold, futása annál jobban megközelítette a föld forgásának gyorsaságát, s vonzásával a tengereket két vízdombbá gyűjtötte össze, melyek a holdat lassú vándorútján „hátrafelé” kísérték, így tehát, bár a víz tömege az egyenlítőnél egyre gyarapodott, a két vízheggyé való összetódulás folytán az átmeneti időben hullámvölgyek is keletkeztek, helyesebben voltak olyan vidékek, melyek a víz magasodását hosszú időn át, évezredeken át nem érezték. Azok a beltengerek, melyeket szűk kijáratok kötöttek össze az óceánnal, érintetlenül maradtak, mert a szűk, s mély medrű összekötő-csatorna a mellette elvonuló vándorhullám áradatát felfogta és lefékezte, amíg amaz továbbhaladt. (A földrajz ma is ismer ilyen dagályhárító „Flutpuffer”-eket) Lehetséges volt tehát, hogy egyes védett helyeken, így az Andok völgyeiben, különösen pedig a dagályhullám, „szélmentes” oldalán partvonal, azaz állandó vízszint alakuljon ki; ilyennek a nyomát az Andok csendes-tengeri oldalán 3500 méter magasságban meg is találjuk. Éppígy lehetséges, sőt valószínű, hogy a Meselat, mely védett terület volt, akkor már benépesült, s ebből az időből származnak azok a tiahuanacói romok, melyek ma a víz alatt hevernek, s amelyeket a száradás hoz lassanként napfényre. Igaza volt tehát Posnanskynak, midőn ezeknek a kultikus épületeknek, miket Sziminakenál, Jakonta-Palajnai mellett a Titicaca ágyában talált, „végtelenül magas kort” tulajdonított. Lehetséges, hogy a tihuanakui „ótemplom” is, a legkülönösebb minden templom-rom között, ebből az időből ered.

Valószínű azonban, hogy a két vízhegy későbbi alakulása, növekedése folyamán az Altiplano ismét lakhatatlanná vált. A vízhegyekkel együtt ugyanis levegőhegyeknek is kellett képződniük, s így közöttes területek támadtak, melyeknek légburkolata lecsökkent és áteresztette a világűr hidegét. A rövid időre beálló, enyhe jégkorszakok egész sorozata vonult el a Meseta felett, nemcsak egy-kettő, mint Posnansky következtette, hanem száz és száz, de természetesen nem oly kemény hidegű, mint a földgolyó északi és déli részein. A vízhegyek azonban sosem érhették el a fennsík magasságát, és ezért itt menedékhely, azilum is lehetett. Az emberiség nagyobb része ezidőben a közöttes területek mélyebb részein, síkjain lakhatott s a nélkül, hogy észrevette volna, számtalanszor körülvándorolta a bolygót. Ne felejtsük ugyanis, hogy minden változást ezeréves lassú módosulásnak kell elképzelnünk. Ahogyan ma például nemzedékek sem veszik észre az északi tenger emelkedését Hollandia stb. partjain, s ahogyan 2000 esztendő kellett hozzá, hogy például Baiae végleg a nápolyi öböl vize alá kerüljön, úgy ebben a régi korszakban is az elmerülésre ítélt területek lakossága csak azt vette észre, hogy a partok, erdők lassan elmocsarasodnak, hogy a tájék „süllyed”, s hogy hosszú emberöltők során hátrább kell húzódniuk a lakótelepeknek. Akár 10.000 évek is elmúlhattak, míg ez a hátrahúzódás egyszer-egyszer körülhaladt a földön. „Mivel az emberi nem – mondja Kiss –, hacsak teljesen ki nem irtják, örökéletű a földön (erdenewig), azért erre az időszakra könnyűszerrel 50-100.000 évet is felvehetünk.”

Az egynapos hónap korában, amikor a känohold futása utolérte a föld forgásának gyorsaságát, vagyis amikor a földről tekintve a hold állt, s csak északdéli irányban ingadozott, a lakóterületek mindjobban összeszűkültek. Olyan vidékek, melyeket a hideg meg ne látogatott volna, talán nem is akadtak. Ekkor nyúltak le a gleccserek az Andok oldalán 3000 méter magasságig s ekkor rakódhatott a Posnansky által jégkorbelinek tartott üledék; Sziminake és a tiahuanacói ótemplom romjaira. Itt, a tropikus nap alatt mégsem pusztulhatott el minden élet, s a hideg nem akadályozhatta még, hogy a védettebb völgyekben a pampa zöld maradjon. A hidegnél nagyobb csapást – jelentett azonban az állandó vulkáni működésből, földrengésből származó hamueső, melynek méreteiről már közöltünk néhány adatot s amely, mint tudjuk, a rommező maradványain is megtalálható. Földművelés, állattenyésztés aligha volt már lehetséges a védettebb, tűzhányóktól távoleső helyeken sem; halászat és vadászat tarthatta csak el a nyomorba süllyedt, gyér emberiségét. Hogy hol lakhatott? A tiahuanacói naptemplom közelében egy sor föld alá épített érthetetlen helyiséget találtak, apró kővermeket, példátlan masszivitással megépítve, vastag és erős kőlapokból. Mindegyik sarkában parányi tűzhelyféle kőbútor, felette a fedőlapban kis kerek nyílás. A megépítés minden részlete arra vall, hogy a cél a lehető legnagyobb szilárdság volt; a köveket háromszoros vájatok és beléjük illő bordák kapcsolták össze, a falak aránytalanul szélesek a sírverem-nagyságú szobácskákhoz képest; s az egész a föld alá volt mélyesztve. Földrengés ellen ez az építésmód az elérhető legnagyobb biztonságot nyújtja, s feltehető, hogy ez volt a célja is. A hamueső ellen mindenesetre biztos védelmet nyújtott a benne szorongóknak. Ugyanilyen építésű az ótemplom is szintén a földbe van mélyesztve; a falak külső oldalán a kövek nyersen, elnagyoltan vannak kifaragva, egyenlőtlent kiálló részekkel a földbe nyomva; a belső falaik tömör kidolgozású, s a padló felett körülbelül 30 cm magasságban archaikus szoborképmások sora áll ki a falból, úgyhogy aki közelről akarta látni őket, a padlóra kellett feküdnie. Az egész épület magassága belülről talán nem volt több másfél méternél (21. kép.)

A jelek szerint az Altiplano mentshely volt abban az időben is, amikor a känohold ismét mozgásba hozta a két vízhegyet, de most már a föld forgásával egyirányban. A délről északra és visszalóduló víztömegek nem ön lőtték el a fennsíkot, amely közvetlenül a hold függélyes vonzása alatt állt, s amely így a víz méltóságteljes, nyugodt emelkedésének-süllyedésének lehetett tanúja; a vonzóerő ugyanis a tangentialis vonalakon lépett fel erőszakosan. (14 kép.) A nyugatról keletre vándorló hullám ellen védelmét nyújtottak a 4500 méter átlagmagasságú hegyek, melyeken át. csak kisebb beömlések gondolhatók. Tény, hogy Dél-Amerika hegyvidékei paleozoikusok; az üledékhegységek, a kőszén- és petróleum-előfordulások hiányzanak, vagyis a jégkorszak áradatai nem érintették. Csakugyan azilum volt az idők kezdete óta.

És az is maradt talán még egy-két ezer éven át, midőn a két vízhegy a känohold tovább erősbödő működése folytán ismét vízgyűrűvé kezdett visszaalakulni, természetesen most már magasabbra duzzadva, mint az egynapos hónap korszaka előtt. Ismét beállt a már említett látszólagos kiegyenlítődés a vízmennyiség eloszlásában, mely a védett beltengerek tükrét egyidőn át változatlanná tette. Ilyen beltenger volt az Altiplano nagy tava, melynek a mainál 27 méterrel magasabb partvonaláról kiderült, hogy ferde. Így tehát megérthetjük, hogy a ferdeséget a hold idézte elő: a víztömeg feldomborult a hold vonzásának hatása alatt, s a chilei salétrom-mezőktől fel Punáig összefüggő víztükröt alkotott. Ennek a vízdomborulatnak lába a dél-amerikai chilei part jelek tanúsága szerint az egyenlítőtől körülbelül a 30-ik földrajzi szélességi foknál lehetett. Úgy vehetjük, hogy a känohold ekkor már mintegy 20 óra alatt futotta körül a földet, s mint tudjuk, nemcsak a vizet, hanem a légóceánt is feltornyozta maga alatt, vagyis szubtrópusi éghajlatot idézett elő 4-5000 méter magasságban is, sőt feljebb a csúcsokig, ahol ma jég takarja az egykori termőföldeket. Megvolt tehát minden feltétel, hogy emberileg hosszú korszakokon át a Meseta menedék-vidékén élet viruljon. E kedvező körülményeknek köszönhette létrejöttét és virágzását Tiahuanaco országa, melynek gazdagságáról a főváros megmaradt romjai oly ékesen beszélnek.

Megszokott gondolkodásmódunk, történeti iskolázottságunk húzódozik attól, hogy az emberiség életét, korát, történetét oly óriási számok távlatába helyezze, aminőkkel a csillagászat és a földtan dolgozik. De a természet-tudomány is csak hipotézisek alapján műveltetik, s ezek közül azoknak kell előnyt adnunk, melyek a megoldatlan jelenségeknek a tényekkel nem ellenkező magyarázatát tudják adni. Az imént használt hipotézis ezek közé tartozik: a kérdésekre maradéktalan felelettel szolgál, míg minden egyéb elmélet csődöt mond. Természetesen az általa használt óriási számok csak viszonylagosak, következtetéseken alapulnak, melyekhez a csillagászat nyújtja a normát. Hogy a hold futásának, munkájának egy-egy szakasza valójában mennyi ideig tartott, senki sem tudja; de azt tudjuk, hogy a kozmikus események szerint tíz-, százezer, sőt millió évekkel kell számolnunk. Nem tudjuk, hogy a jégkor előtti város a Titicaca partján mikor épült, sem azt, hogy a „kiegyenlítődés” viszonylagos nyugalma mennyi időt engedett az új Tiahuanaco fejlődésének, sem azt, hogy a beálló holdtalan korszak százezer, vagy millió évig tartott-e, de azt tudjuk, hogy a Meseta romjainak korát millió évekre kell becsülnünk.

De mégis abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy itt emberi kéz alkotta művek maradványaival állunk szemben, s így a csillagász és a geológus becsléseit szűkebbhatárú, tárgyi adatokkal vethetjük egybe. Míg azonban ezekhez eljuthatunk, Tiahuanaco további sorsát kell még néhány szóval elmondanunk.

Az Altiplanón a trópusi nap melegében nagy kiterjedésű beltenger ringatózott 1-2000 éven át. Növény- és állatvilágát ma is őrzi; iszapjából Ulloma mellett Rudolf Hanthal, Ivar Sefve több óriás teknős csontjait ásta ki; a romokon a repülőhalnak, ennek a melegtengeri állatnak természetrajzilag hű és művészi mását találjuk kifaragva, olykor kihalt fajokkal együtt (toxodon). Nagy ország volt ez; a tó hossza 1100, szélessége átlag 200 km-re rúghatott, s számos szigetén, hegyes partjain semmi sem állta útját az ember szorgalmának. Már eddig is három-négy nagyobb város helyét sikerült megjelölni, s a legmagasabb csúcsokon is, az Illimanin, a Szoratan, 5-6000 méter magasságban fennmaradtak a kertészkedés nyomai. De ez a tájék mentshely is volt, egyike a kevés-számúaknak a föld kerekén, ahol tehát a megpróbáltatásokból kimenekült s általuk megedzett emberiség maradványai gyűltek össze. Tiahuanaco romjai közt egy szakállas ember archaikus szobrát találták meg, nemzetközi nevén „homme barbu”-t, mely kétségtelenül egyidős a romokkal; mivel Amerika őslakói szakálltalanok, ennek az archaikus szobornak modellje idegen kellett, hogy legyen. Éppúgy, mint azé a félig elkészült fejszoboré, melynek vonásai félreismerhetetlenül északi típust mutatnak. (20. kép.) Azt is láttuk már, hogy inkák regés őseiket Votannak és Odonnak nevezték. Lehetséges, hogy ezeket az ősgermán isteneket is a jégkor mozgalmai és az önfenntartás ösztöne sodorták ilyen kalandos messzeségbe eredeti hazájukból. Valószínű, hogy az egész Mesetát sűrű lakosság népesítette be, melynek kulturális teljesítményeit még látni fogjuk.

Ez a korszak tehát a jégelmélet számításai szerint az állóhold utáni időkbe teendő, amikor a két vízhegy víz-gyűrűvé való átalakulása közben „kiegyenlítődés” állt elő a víztömegek eloszlásában, s amikor a föld a holdnak eladdig fékező hatása miatt még nem nyerte vissza forgásának eredeti sebességét. A Bécs melletti Mauerben levő Hörbiger-Intézet az 1920-as években elkészítette az elméletben leírt különböző korszakoknak naptári táblázatait, időbeosztását. A fenti „állóhold utáni”, „kiegyenlítődési” korszakra nézve (ú. n. „24-ik stádium”) kiszámított adatok a következők:

 1. Egy nap hossza 29,4 mai óra.

2. A napok száma egy napévben kb. 298.

3. Känohold-hónap, vagyis holdkörforgás az év egy tizenkettedrészében kb. 37-38.

4. Känohold-körforgás a napévben 447.

5. Napfogyatkozások száma a napévben kb. 200.

 A nap tehát, amint jeleztük, hosszabb volt a mainál s így az évre, mely alatt a föld körülfutott a nap körül, csak körülbelül 298 nap esett. A hold viszont egy mai hónap, vagyis az év tizenkettedrésze alatt 37-38-szor kerülte meg a földet, egy évben tehát 447-szer, s majdnem minden második napon napfogyatkozást okozott. Ezek az adatok azért fontosak, mert a tiahuanacói Naptemplom, a Kalasasaya főfalán egy domborművű naptár van kifaragva, mely nyilván az egykorú időértékeket jelzi, s ha ezeket sikerül megfejteni, részben az elmélet kerül vizsgapróba alá, részben az akkori világszemléletről, gondolkodásmódról nyerhetünk alig felbecsülhető adatokat.

Sajnos, azonban ezek a naptári viszonyok, melyeket a Hörbiger-féle táblázat feltüntet, semmiképp sem állandósulhattak. Az idő órája nem állt meg, a känohold forgott tovább s egyre nagyobb magasságba szivattyúzta a tenger vizét. Tiahuanaco lakói egyszer csak azt látták, hogy a kikötő mólóit lassan ellepi a víz, mind több és több megmunkált területet kellett feladniuk, s a környező hegyekre húzódniuk. A gyönyörű főváros a szemük láttára merült a habok alá, pompázó épületeinek teraszaira, kőlépcsőire a tengervíz mészrétege rakódott. Beállt a „nagy víz” korszaka. A többit már könnyen elképzelhetjük. A víz még egy időn át emelkedett, egészen 4500 méter magasságig a jelek szerint, amikor elkezdődött a hold és a föld haláltánca. Az a néhány ember, akinek sikerült átvészelni ezt az időt, a hegyeknek a viharoktól és a tenger csapásaitól védettebb keleti oldalain és a barlangokban húzódhatott meg. Végül ez is elmúlt; a hold szétesett, a Kordillerák lakói „új eget és új földet láttak és tenger többé nem vala”.

Az Altiplano felvette mai alakját egyenes, már nem „ferde”, de tengervizű tavaival, korcsosuló állat- és növényvilágával s a mostaninál hidegebb éghajlatával, melyet a holdtalan idők egyenletes légeloszlása okozott. A városok kiemelkedtek a víz alól, de az időjárás lakhatatlanná tette s nem volt, aki benépesítse őket. A félbemaradt építkezések sohasem fejeződtek be, ami rommá lett, rom maradt. A pusztítást befejezték a spanyolok s a Titicaca mai lakói, akik falvaikat, városaikat, sőt a vasút töltését is ebből a készenálló, kifogyhatatlan kőbányából építették fel. Elmondhatni, hogy Salamon király temploma sem épült becsesebb anyagból, mint az itteni családi házak és öszvéristállók. Sajnos, nincs elég helyünk, hogy ezt a töredékeiben is izgalmas szép romvilágot részletesen leírjuk. Négy monumentumát kutatták fel eddig oly pontossággal, hogy hű helyreállítását lehet adni: a Naptemplomot (Kalasasaya), a mauzóleumnak nevezeti épületet (Puma Punku), az ótemplomot és az Akapana várat. Némi fogalmat nyújthatnak róluk a közölt képek. (21., 22., 24. kép.)

Reánk nézve legfontosabb emlék a napkapu naptárfríze. (VIII. t.) Mintegy tíz tonna súlyú zöldesszürke andezitlávából kifaragott monolit, középen embermagasságú ajtónyílással. A domborművű alakok sora az ajtó, felett foglal helyet; főrésze egy stilizált emberarcokból álló meanderszalag; az arcokon a szemek’ szárnyasak, azaz valószínűleg a repülő mozgást, talán a múló időt akarják jelképezni. Ez a meanderszalag jobbról és balról megszakad, amit egy üresén hagyott köz, cezúra s egy-egy fölfelé néző, máshol elő nem forduló kondorfej jelez. A megfejtés csak a cezúrák közötti részre vonatkozik, mert a tőle jobbra és balra folytatódó fríz-részek a hanyagabb faragásból s egyéb jelekből következtetve, befejezetlen folytatásai a teljesen kész középső résznek. Ez utóbbi 12 fejből áll s mint kiderült, az év tizenkét szakaszát (hónapját) jelzi; ezek felett három sorban öt-öt (összesen 30) figura látható, szárnyas, futó emberek s ugyancsak szárnyas kondorfejű alakok, amelyekre majd végül kerül a sor. Egyelőre a tizenkét évszakos meander megfejtéséről van szó. (25. kép.)

Edmund Kiss ebben is Posnanskynak évtizedekre visszanyúló megfejtés-kísérleteit vette alapul, s elfogadta azt az egyetlen lehetséges, vagy kiindulópontnak alkalmas feltevést, hogy a napkapu fríze naptár, időszámítást célzó, ideografikus, azaz a gondolatokat, fogalmakat jelképekkel kifejező ábrázolás. E feltevés alapján mindjárt az első lépést eléggé határozott irányban lehetett megtenni: a kapu felett álló főalak s a meanderben elhelyezkedő tizenegy stilizált emberarc e szerint a tizenkét évszakaszt jelentené. Logikus gondolat, hogy a főalak az év első hónapjának jelképe, vagyis az a hó, mely a déli félteke tavaszának napéjegyenlőség-napját foglalja magába (szeptember); ettől balfelé indulólag a főalak alatti, a meandernek felfelé nyitott kanyarulatában levő első arc tehát október, a második november, a harmadik december, amely a téli napforduló hónapja. Ebben a hónapban fordul vissza a nap, illetve az év tavasz felé, s csakugyan, a december-arc felett egy kis harsonázó alakot látunk, amely visszafordul, jobb kezében egy halálfejet (a legyőzött ellenség: az elmúlt évszak jelét) tartva, s feltűnően megnyújtott jobblábfeje végén, valamint a fején hordott toxodon-fejjel (azaz napszimbólummal) jelzi a nap visszaindulását. Ettől kezdve a hónap-arcok a meander alsó kanyarulataiban sorakoznak a nyári napfordulóig, júniusig, amely felett a kis trombitás ismét jelzi a nap visszaindulását a tél felé. Március, az őszi napéjegyenlőség hónapja, így természetesen épp a főalak alatt foglal helyet.

Mivel ez az értelmezés eddig akadálytalanul használható volt, fel lehetett tenni, hogy a faragvány jelentésének többi részlet-értelme is a nagyszámú apró figurában van elrejtve, melyek telis-tele szórják az egész frízt. Posnansky értelmezési kísérleteit nem követhetjük, de a főbbeket itt adjuk (ahogyan, sajnos, a megfejtés egész odisszeájának is csak néhány fordulatát jelezhetjük): a kondorfej (kettős-egyes-koronás és koronátlan) a fényt jelenti, a napot (ez volt a nap állata); a pumafej s a holdalakú egész pumaalak a holdat, a rossz princípiumát; a halfej a holdat, esőt, vizet; a szárnyas szem: mozgást; a nyélen álló kettős kör, a leggyakoribb jel, ismét a holdat stb. Ezek a jelek legnagyobbrészt a hónap-arcok körül sugárszerűen, koszorú- alakban vannak elhelyezve, aztán némelyiknél e koszorú felett is, továbbá az arcok és figurák talapzatrészein s a meander egyéb díszein. Mivel ezek a jelek önállóan nem szerepelnek, hanem gyakran többedmagukkal egymásmellé rakva, valószínűnek látszott, hogy nemcsak jelentésük, hanem számértékük is van, amint ez a jelképírásnál természetes és általános (bár a napkapu fríze nem írás!). Vagyis például öt kondorfej vagy öt kör egymás mellett azt jelenti,, hogy azt a valamit, amit a kör vagy a kondorfej jelent, ötször kell venni, s ez esetben esetleg új értelme, van, mint ahogy hét nap nekünk egy hetet jelent.

A hónapok sorának megállapítása után okszerűen a napok keresése következett és pedig szintén logikusan a hónap-arcok körül. Ha egy-egy jelnek számértéke van, az arcokra rajzolt jelek összege talán kiadja a napok számát; azaz háromszázhatvanöt tizenkettedrészét, 30-31 napot. Az eredmény azonban nem egyezett. Ha ugyanis csak a koszorúkba foglalt jegyeket olvasták le, minden egyes arcnál 24 adódott; ha hozzávették a koszorú felett, mellett s a talapzaton talált jeleket, úgy hol 30, hol 26, hol 33 adódott, látható rendszeresség nélkül. Csak a 24 bizonyult állandónak, de épp ez az állandóság mutatta, hogy valamiféle rendszernek az alapja van itt. S feltéve, hogy a dombormű „képes” kalendárium, azaz világosságra, egyszerűségre kell törekednie, nem volt hátra más, mint egyelőre belenyugodni, hogy egy-egy évszakasz-arc 24 napot hordoz, azaz számlál. Legfeljebb a február és április hónap-archoz odacsapott két repülőhalat (szökőnap?) lehetett még hozzájuk csapni, amint a kőfaragó is igen szemléltető fogással igyekezett ezt megcselekedni. De így is csak 288+2, azaz 290 nap került ki egy évben. A rejtvény megoldását tehát csak az egész jelrendszer egészének tekintetbevételével lehetett keresni. Ezzel kezdődött a nagy fejtörés, a jelek lajstromozása, össze- és visszahasonlítása, értelmezések kipróbálása és bonyolult számítások eszközlése. Mivel azonban a leolvasható adatok a mai időszámítással, a mai naptárunkkal semmiképp összeegyeztethetők nem voltak, Kiss a kísérletek eddigi szakaszát lezárta, illetve a következő elméleti mérleget állította fel:

1. A tiahuanacói napkapu naptárat ábrázol 12 évszakasszal s a napfordulók és napéjegyenlőségek feltüntetésével.

2. Minden évszakasz 24 napból áll, február és április 25-ből.

3. Minden napnak 30 órája van.

4. Minden órában 22 perc.

 Ezekután új kiindulópontot kellett keresni. Kiss, ahogyan az Attiplano rejtélyeinél tette, most is a Hörbiger-téle „jégelmélet segítségéhez fordult, s ennek alapján a kővetkező irányadó kérdéseket tette fel:

 1. Tiahuanaco idejében az év ugyanoly hosszú volt-e, mint ma?

2. Ez az év 365 napból állt-e, vagy többől-e avagy kevesebből?

3. A nap hossza ugyanakkora volt-e, mint ma, vagy lehetséges-e, hogy a napok hosszabbak, vagy rövidebbek voltak?

4. Az évet a hold forgása szerint osztották-e akkor hónapokra, vagy szakaszokra osztották-e, mint mi tesszük? (t.i. a mi hónapjaink sem egyeznek meg a hold forgásidéjével; mi sem holdhónapokkal dolgozunk, hanem valójában csak 12 évszakasszal).

Az akkori naptár feltüntette-e a holdforgások tényleges számát, vagy fölhagytak-e vele? Talán csak bizonyos napokhoz tettek-e oda egy kis hold-jelet, ahogyan mi is szoktuk naptárainkban jelezni a hold járását: holdtöltét, újholdat?

 Az eredmény eldőlte, a számítások sikere, vagy kudarca ettől kezdve nem Kiss kombinálóképességétől függött, hanem a jégelmélettől. Ha ugyanis a jégelmélet használható hipotézis, akkor a természeti jelenségek minden olyan területén, amely a kozmológiától, „csillagok járásától” függ, be kell válnia. A naptár pedig kiválólag függ a csillagok járásától, sőt éppen azt regisztrálja. Kiss, a jégelmélet következtetéseit az Altiplanóra alkalmazva, arra a megállapításra jutott – amint láttuk, hogy Tiahuanaco civilizációja az „állóhold-utáni” korszak úgynevezett „kiegyenlítődési” szakaszában keletkezett, amikor a känohold hat földsugár távolságban járt a földtől („24. stádium”). Erre az időszakra nézve pedig – amint a többi stádiumra is – kész naptár-táblázat állt rendelkezésre a maueri Hörbiger-intézetben. Ezt vette tehát elő, s adatait összehasonlította a napkapu frízének adataival. Mindenekelőtt a táblázatról leolvasta a következőket:

 1. A nap hossza ebben az időben volt kb. 29,4 mai óra.

2. Eme hosszabb napok száma egy évben kb. 298.

3. A känohold forgásainak száma egytizenketted évben 37-38.

4. A känohold forgásainak száma egy évben kb. 447.

 Ezeknek az adatoknak alapján (tehát a napkaputól függetlenül) a következő feleleteket adta a feltett öt kérdésre:

1. kérdés: Az év ugyanolyan hosszú volt-e, mint ma? Felelet: Igen; a földpálya hosszát az éter jég ellenállása nem csökkentette az eltelt pár évmillió alatt számbavehetően.

2. kérdés: Az év 365 napból állott-e, vagy többől, ill. kevesebből? – Felelet: Kevesebb napból állt, mégpedig kb. 298, a mainál hosszabb, 29*4 órás napból.

3. kérdés: A nap hossza ugyanakkora volt-e mint ma, vagy lehetséges-e, hogy a napok hosszabbak, vagy rövidebbek voltak a mai napnál? – Felelet: a napok hosszabbak voltak s emiatt lehetett, hogy az év csak kb. 298 napot számlált, melyek egyenként 5,4 órával voltak hosszabbak a mainál.

4. kérdés: A tényleges holdforgások szerint osztották-e fel az évet valódi hónapokra, vagy úgy tettek-e, mint mi ma, azaz egyenlő szakaszokra osztották-e az évet, mondjuk tizenkettőre? – Felelet: A Hörbiger-féle táblázat erre természetesen nem adhat feleletet. De nem valószínű, hogy a tiahuanacóiak tényleges holdhónapokat használtak volna, mert hiszen a hold 447-szer kerülte meg a földet egy évben, azaz forgásszáma nagyobb volt a napok számánál, s így az időbeosztáshoz való alapulvétele gyakorlatiatlan, nehézkes lett volna. Ha tizenkét-szakaszos beosztást használtak, lehetséges, hogy az állatkor jegyeire gondoltak. A kérdést maga a napkapu döntheti csak el.

5. kérdés: Feltüntette-e az akkori naptár a holdforgások valódi számát, vagyis a tényleges hónapokat, vagy elhagyták-e, mint ahogy mi is kezdjük elhagyogatni ma már a naptárainkból? – Felelet: Erre sem válaszolhat a Hörbiger-féle szkéma, ott csak a holdforgások évi száma van megadva s egy forgás időtartama mai órákban (19,6 h). Hogy mit mond a naptárkapu, azt a vizsgálódásnak kell eldöntenie.

Ezután következett a naptár-fríz további vizsgálata. Kiss számbavette a kapun található összes jelet és 1107-et olvasott meg, melyek közül 447 esett a tizenkét évszakaszt ábrázoló meander-szalagra s 660 a fölötte levő, szeptember-figurától jobbra és balra eső szárnyas alakok soraira. Ez utóbbiakkal, mivel összefüggésük a meanderrel tisztázatlan volt, egyelőre nem foglalkozott.

A koszorús arcokról leolvasott vagy leolvasni vélt napok száma, ahogy mondottuk, 24-24 volt, február és április havában pedig 25-25, azaz összesen 290 nap. Ennyi napból állt tehát a tiahuanacói év. Ebből kifolyólag az egyes napoknak hosszabbaknak kellett lenniük, mint ma.

Maguk az évszakaszok az elmélet szerint („24. stádium”) nem eshettek egybe a tényleges hónapokkal, holdforgás-időkkel, mert hiszen a känohold 447-szer fordult meg egy év alatt a föld körül. Fel kell tehát tennünk a kérdést, hogy a kő-naptár feltüntette-e a valódi hónapok számát? A kérdés szükségszerű, mert az elmélet szerint a 24. stádiumban a holdat nagysága, egy napnál rövidebb teljes körforgása, mely számtalan (kb. 200) napfogyatkozást okozott, az égbolt legjelentősebb, legfeltűnőbb planétájává tette. Nyilvánvaló, hogy a naptár készítőinek foglalkoznak kellett vele.

A holdforgás adatai tehát ebben az időben a következők voltak:

1. Egy évben 447 hónap.

2. Egy évszakaszban 37,2 valódi hónap.

3. Egy hónap tartama 19,6 mai óra.

A kérdés az, feltünteti-e ezeket az adatokat, vagy ezek valamelyikét a kőnaptár? Ha egy évszakaszba 37.2, kereken 38 valódi hónap tartozik, nyilvánvaló, hogy ezt a nagy számot egy-egy koszorús arcon nehéz elhelyezni a már megadott 24 napjegy mellé. Csak egy figura van, mely több teret nyújt: az egész emberalakkal ábrázolt szeptemberi évszakasz. Ezen a figurán, az arc körül elhelyezett napjegyeket nem számítva, a testen és a két kormánypálcán pontosan 38 önálló jegy olvasható össze (ld. a 42. képet). Faragványon ideografikus módszerrel nehéz töredékszámokat kifejteni, bár nincs kizárva, hogy a jobbkézben tartott jogar legfelső jegye nem romlás következtében látszik befejezetlennek, hanem szándékosan töredékjegyet ábrázol. Ez esetben az egyes évszakaszokra eső känohold-hónapok száma száz százalékig megegyezik a Hörbiger-féle táblázattal: 37.2-37.2, de kereken számítva is teljes a megegyezés. A fő évszakasz-figurán a napok száma mellett fel van tehát tüntetve az egy-egy szakaszra eső hónapok száma is: 38 valódi känohónap.

A táblázat, láttuk az egész év känohónapjainak számát megfelelőkép 446,4, kereken 447-re teszi. Kiss nem remélte, hogy ezt a magas számot is feltüntesse az aránylag kisterjedelmű faragvány, midőn azonban az összes jelet megolvasta, meglepődéssel látta, hogy az év-meander összes önálló jegyeinek száma éppen 447! A tiahuanacói-naptártudós tehát az összes hónap számának feljegyzésére is módot talált.

Ebből viszont számtanilag az következik, hogy egy känohónap 19,6 mai óra hosszáig tartott, vagyis a hold naponta 1,6-szor kerülte meg a földet. A 38 hónapot-év szakaszonként s a napi holdfutás töredékszámát (1,6) egy-egy arcon szinte lehetetlenség lévén jelezni, a naptár-készítő más módszerhez folyamodott. Ha az évszakasz-. arcok koszorúit megfigyelj ük, láthatjuk, hogy az egyes napokat nem egyforma jegyek ábrázolják, hanem a hold (kettős kör), a nap (toxodon) s a fény (kondorfej), jelképei. Mégpedig minden egyes.szakaszban 17-17 holdfej és 7-7 nap-, illetve fényjelkép; 17 nap volt tehát a holdnak „szentelve” s 7 a napnak és a fénynek. (A jelképek értelmét' Posnansky régészeti kutatások alapján következtette ki; ez a jelkép-rendszer ugyanis általános és nem csupán a napkapun fordul elő. A „szeptember”-figurát például sok vázán és faragott obeliszken is megtaláljuk, tulajdonképpen a Napisten ábrázolása.) Közeli gondolat, hogy ezzel a jel-csereberével a nap és a hold egymáshoz való viszonyát kívánta bemutatni a kőkalendárium. Tudjuk, hogy a känohold futása nagyszámú napfogyatkozást okozott, de ezek számát elméletileg, táblázatosán nem lehet pontosan megállapítani, mivel a hold északdéli irányú mozgást is végzett, ingadozott s ennek lefolyására elméleti támaszpont nem adódik; ezért a szkéma csak becsléssel teszi a nap-fogyatkozások számát 200-ra. Azonban feltehető, hogy a naptárkészítő, akinek módjában volt megfigyelni a nap-fogyatkozások számát, azokat a napokat, melyeken a hold elsötétítette, „megverte", „legyőzte” a napot, a holdnak „szentelte", a hold jelével (kettős kör) ábrázolta, a többi napot pedig a nap s a fény jelével. Évszakaszonként eszerint úgy látszik 17 napfogyatkozás történt, az egész évben pedig összesen 204. Ezt elméletileg csak úgy lehetne ellenőrizni, ha ismernők a känohold hajlásszögét az egyenlítőhöz, és lengésének egyéb csillagászati adatait. Végeredményben azonban a táblázat adta 200 s a kapuiról leolvasható 204 kielégítőleg megegyezik.

Hogy micsoda egyéb jelzések, ábrázolási fogások stb. mutatnak arra, hogy. a tiahuanacói naptár szerkesztője csakugyan a fenti módszerekkel szisztematikusan és céltudatosan dolgozott, – itt nem részletezhetjük; máris túlzott. bőségre csábított a fejtegetések érdekessége. Nem mondhatjuk, el azt sem, hogy milyen meglepő világossággal, gyakran a Kolumbusz-tojás egyszerűségével derítette fel Kiss a naptár egyéb mondani valóit, így többek közt a szárnyas alakok jelentését és szerepét. Ez az utóbbi 30 alak a nap 30 óráját mutatja; az ember-figurák az éji és a szürkületi időt, a kondorfejűek a nappali órákat; minden óra az alakon talált jelek szerint 22 ,,perc“-ből állt. Az óra ideje megközelítette a mai óra tartamát, a perc azonban 2,72 mai; percnek felelt meg. (Akit ez a tárgy közelebbről érdekel, forduljon Edmund Kiss minden részletre kiterjedő művéhez: Das. Sönnentor von Tihuanaku. Leipzig, 1937. Koehler u. Amelang)

Érdemes tehát szembeállítani az adatokat, melyeket a Hörbiger-intézet állított össze 54. és 533. számú táblázatán a 24. stádiumra nézve 1927-ben, azaz évekkel előbb, mint Kiss megkezdte kutatásait az Altiplanon, – s azokat az adatokat, amiket a tiahuanacói naptárkapuról leolvasott Kiss:

 

A kőbevésett kalendárium úgy látszik megerősíti azokat a feltevéseket, amikkel Edmund Kiss, a jég elmélet híve, az Altiplano geológiai s egyéb jelenségeit magyarázta. Tiahuanaco a „ferde” beltenger kikötővárosa volt; abban a korban épült, midőn a harmadkori hold 3000 méternél magasabbra duzzasztotta az egyenlítői tengerek vizét, s egy-két ezer éven át menedékhelyet, zavartalan munkát, fejlődést biztosított lakói számára. Hogy szorgalmuk és műveltségük mily fokra hágott, részben láttuk, részben látni fogjuk. Hatalmas alkotótehetségüknek köszönhetjük, hogy mi, késői utódok, egy résen át bepillanthatunk a számunkra oly titokzatos, vonzó s gyakran megdöbbentő szellemi világba, mely annyira elüt a miénktől s mégis annyira a miénk. Tiahuanaco lakói üvegkemény andezitlávába vésték gondolataikat az életről, halálról, az emberekről és az istenekről, a földről és a csillagokról, s ez a csodálatosan megmunkált ősanyag, mely geológiai korszakokat vészelt át, töredékeiben is éppúgy megőrizte keletkezésének emlékeit, mint megmunkálója és sorstársa az ember, a maga emlékezetében.

 

 

Rapanui

 

      Akire Várkonyi hivatkozik a Húsvét-sziget kapcsán, vagy II. világháború előtti szerző vagy Heyerdahl. A norvég kutató óta azonban több expedíció végzett itt különböző feltárásokat, modern műszerekkel. Vizsgálták a sziget ősi faunáját, a bennszülöttek genetikai kódját, és persze az ősi sírokat, szobrokat, jelképeket. 

481. oldal: „Heyerdahl kőre véseteket is talált” – ez még az 1972-es kiadásban érthető mondat volt: ott ugyanis még „vésetteket” szó szerepelt!

481. oldal: „Tehát a megvizsgált írástáblának már anyaga is behozatal, éspedig sok ezer kilométer messzeségből…” – Valójában nem „behozatal”, hanem uszadék fát használtak írásra.

481. oldal: Várkonyi Hevesy Vilmos felfedezését a húsvét-szigeti és az indus-völgyi írásjegyek közti hasonlóságát „kétségbe nem vonhatónak” titulálja. Hevesy 160 jel hasonlóságát mutatta ki a két civilizáció írása között. Ez annál is különösebb, mivel a két kultúra között „semmilyen más összefüggés nem mutatható ki” (Alfred Métraux). Mások arra figyelmeztettek, hogy a világon található képírások jelei akkor is mutathatnak hasonlóságokat, ha az alkotóiknak semmi köze egymáshoz. Ezek ugyanis az ember és az általa használt egyszerű szerszámok vagy a környezet hatásából keletkeztek. Ilyen alapon a jelek hasonlóságát leszűkítik csak 22, sőt inkább csak 5 jelre, ami még így is érdekes és egyelőre nincs is jó magyarázat rá. A belga Métraux vagy a rongo-rongoval foglalkozó Thomas Barthel lüneburgi professzor lehetetlennek tartották, hogy Hevesynek igaza legyen.

Barthel kutatásai szerint: az írásjelek mintegy 120 alapelemből állnak, melyek főleg tárgyak és élőlények stilizált körvonalai, de ezek kombinált használatával mintegy 1500–2000 összetett jel alakítható ki. Eyraud 1864-ben még több száz rongorongo tábláról emlékezett meg a házakban, s úgy látszik nagyon sok elpusztult a következő 1-2 évtizedben és mára csak 25 maradt. A megmaradt 25-ön 14.000 jel található. Croce-Spinelli úgy becsülte 5-6000 ilyen táblát égettek el a bennszülöttek, mert már értéktelenné vált számukra 1868 után, hiszen nem tudta elolvasni senki azokat.

 

482. oldal: „Marshall nem habozik tehát időhatárokért a kőkorba visszamenni, de evvel messzire szakadtunk a Krisztus utáni századoktól, ahová a tudomány a „kelet-ázsiai szétsugárzás” kezdetét teszi.” – ebben igaza volt Várkonyinak, mert ettől jóval előbb megkezdődött ez a szétsugárzás, melynek kiindulópontját ma Tajvanban ismerik fel, s kezdetét i.e. 3000 körülire helyezik. Lásd ugyanezt a fentebbi térképen. Arról nem is beszélve, hogy a Salamon-szigetek északi részét az ember már elérte tengeri úton i.e. 28.000 évvel ezelőtt!

486. oldal: Várkonyi itt Thor Heyedrdahl Aku-aku c. könyvéből közöl egy térképet a kolosszális szobrászat elterjedéséről. Ezzel egy baj van, hogy Heyerdahl beszámozta a lelőhelyeket, majd külön megadta a számok foldrajzi neveit. Így aztán egyáltalán nem világos, hogy a négy kis szoborábra a Csendes-óceánon, mely szigetre vagy szigetekre vonatkozik. Lásd lentebb: az első kép a Sziriatból, a másik az Aku-akuból van.

 

 
  

 511. oldal: „A Kr. u. 400 körüli időt tehát érkezésük dátumának tekinthetjük, valójában akkor kezdődött Rapanui történetének harmadik korszaka.” – Várkonyi, hogy a Húsvét-sziget történelmét nagyon távoli időkbe vigye vissza a Hotu Matua és a polinézek érkezését tette i.sz. 400 körülire. Ekkor már két nép élt a szigeten: a hosszúfülű nemesek és a rövid fülű köznép. Várkonyi az őslakó hosszúfülűeket nem Polinéziából, hanem Dél-Amerikából származtatta. De valahogy ez sem stimmel, hiszen Várkonyi valószínűleg olvasott arról, hogy az általa oly nagyra tartott emberi hagyomány, mítosz fenntartott egy kronológiai adatot. Cook kapitánynak 1774-ben azt mondták a bennszülöttek, hogy Hotu Matua 22 emberöltővel korábban érkezett a szigetre. Ha egy emberöltőnek mondjuk átlagosan 30 évet veszek, úgy nem jöhetett korábban Hotu Matua i.sz. 1100-nál! A mítosz szerint Hotu Matua 67 írásos fatáblát hozott magával. Viszont az rejtély, hogy honnan hozta volna, hiszen egész Polinéziában ismeretlen az írás, azt csak a Húsvét-szigeten ismerik!

Viszont óvakodik mindenféle kormeghatározástól. A könyv első változatában (1942/43) még nem így volt. Akkoriban nem voltak még hiteles kormeghatározási módszerek, s így elég szabadon kalandozhatott az idők szárnyán. Akkor még ezzel a szöveggel zárta a Rapanuiról szóló részt: „Az aranykor azonban itt is hirtelen-váratlan megszakadt, és Rapanui istenei 12.000 év óta egykori híveik elkorcsosult utódainak kegyelemkenyerén tengődnek.
Gyakorlatilag Tiahuanacót és Rapanuit az i.e. 9600 évvel ezelőtti Vízözön elé helyezte, mely özönt a Hold befogása okozta.

A szigeten folyt ásatások arra jutottak eddig, hogy az első betelepülők az i.sz. 4. században érkezhettek, ugyanis ettől sehol nem találtak korábbi leleteket, melyeket alávetettek a kormeghatározásnak. Ez pedig nagyon messze van 12.000 évvel ezelőttől, amiről Várkonyi beszélt. Lassan tényleg igaza lesz Várkonyinak abban, hogy Tiahuanaco és Rapanui nagyjából egy korszak szülötte, csak az nem a vízözön előtt volt, hanem az i.sz. első századokban.

A húsvét-szigeti ahukból (a szobrok alatti kőemelvények) famintákat is nyertek a kutatók, így azok kora 1000 és 1600 közötti. Valószínűleg előbb épültek ahuk, már az i.sz. 400 és 1000 közötti periódusban, majd a moaik 1000 után. Nem minden szobornak jutott ahu. Ezeket a kutatók szerint a földbe állították: ástak nekik egy gödröt, és abba belebillentették a szobrot, mint némely konstrukciós rajzon látni is lehet. Az eltelt párszáz évben a földben álló szobrokra 1-2 méter magas réteg került. Tiahuanaco virágkora kicsivel korábbi: i.sz. 400 és 950 közé esik. Ebben a korszakban épültek a monumentális kőépítmények. Várkonyi vagy Heyerdahl is olyanról elmélkedtek, hogy az andoki kultúra volt a korábbi, ahonnan bevándorlók érkeztek a Húsvét-szigetre, magukkal vitték a kolosszális kőszobrászatot. Heyerdahl az első korszakot a Húsvét-szigeten i.sz. 380 és 1100 közé helyezte. Ez a korszak rokon Tiahuanacóval. Mindkét helyen a civilizáció hirtelen omlott össze.

Robert Charroux más egyezést is talált. Hivatkozik Michel Croce-Spinellire, aki a Húsvét-szigeten megfigyelt egy szobrot, aminek kezein csak négy ujj van. Ugyanezt a sajátosságot találta Charroux több tiahuanacói szobron. És a Garcia Beltran által elmesélt Orejona legendában az istennő szintén négy ujjú (Le livre des mondes oubliés, 1971). Heyerdahl szerint a sziget első lakói egy kultúrnép volt: "Először egy specializált, magas kultúrával, a tipikus inka kőművestechnikával rendelkező nép működött a szigeten." Érdekes azonban, hogy Várkonyi sehol nem szedi elő, mikor a Húsvét-szigetet tárgyalja a Mu Föld problémáját. Hiszen valamivel korábban egy hatalmas szárazulatot feltételezett a Csendes-óceánba, ami ugyanakkor süllyedt el, mint Atlantisz. Beszél viszont valamiféle szigetláncról Dél-Amerika felé, ami a kapcsolatot segíthette a két hely között, majd a szigetlánc elsüllyedt. Ugyanakkor volt egy elmélet, amiről Várkonyi nem látszik tudni, hogy a Húsvét-sziget valaha sokkal nagyobb volt ill. a sziget körül nagyobb földek szigetek is voltak, és Rapanui ezen szigetek temetőszigete volt. A Csendes-óceán fenékvizsgálata egyértelműen kimutatta, hogy itt nem süllyedhetett el semmilyen kontinens, de arról lehet szó, hogy a szigetvilág egykor jóval nagyobb kiterjedésű volt. Ivar Lissner írta a már említett könyvében: "Itt süllyedt-e el az a titokzatos szigetcsoport, az a hatalmas birodalom, amelyről a nyugat polinézek mesélnek?" (1941).

 

A romok beszéde

 

 515. oldal: "A Húsvét-sziget legrégibb, klasszikus korszakának alkotásai és Tiahuanaco omladékai – ahogy láttuk – egyazon történetelőtti műveltség szülöttei... Eredetük a kőkorba nyúlik vissza, megteremtőik a fémszerszámokat nem ismerték...– Hogy a két helyszín "egyazon" műveltség terméke lenne, egyáltalán nem bizonyosodott be azon vérszegény emlékek alapján, amit emlegetett. Sőt, inkább a különbségek az erősek a két kultúra közt, mint a hasonlóságok. A Sziriat 1972-es kiadása óta sem merültek fel olyan bizonyítékok, melyek ezt erősítették volna. Az egyik meggyőző érv a genetika lenne. George W. Gill antropológus professzor 1981-ben 308 csonvázat ásott ki a Húsvét-szigeten, még a szobrok alól is. Ezeket összehasonlították Peru partvidékének prehisztorikus lakóinak csontmaradványaival, s genetikai egyezéseket találtak (Gill szerint a csontok többsége polinéz típus). Erik Thorsby vizsgálatai 2012-ből részben igazat adtak Heyerdahlnak. Bár oda jutottak, hogy a polinézek legalább 700-ra letelepedtek a szigeten, majd 1280 és 1445 között érintkeztek a dél-amerikaiakkal. Azonban az ahukat már valószínűleg 1000-től emellték, azaz feltehetőleg a szoberfejek is már ekkor készültek. Csakhogy 2017-ben jött Lars Fehren-Schmitz antropológus, aki megvizsgált 5 csontvázat, amiből 3 olyan, ami 1722 előtti. Fehren-Schmitz vizsgálatai elvetik Thorsby következtetéseit. Szerinte inkább 1722 után történt csak érintkezés a szigetlakók és a dél-amerikai indiánok közt.

522. oldal: Várkonyi érdekes ismeretcsokrot hoz össze a vallásos kannibalizmusról, annak kapcsán, hogy a Húsvét-szigeten is előfordult, pedig ott ennek nem vallási, hanem éhség miatti okai voltak.

532. oldal: Itt az egész fejezet vége kicsit különös. Az 1972-es kiadásban: "Éppen fordított utat tűztünk magunk elé: megtudakolni kívántuk, milyen mélyen hatolhatunk visszafelé az idők messzeségében, meddig követhetjük az ember nyomait az első lépések felé, amiket a szellem irányítása alatt tett meg, s mi a hagyaték, amit reánk örökített." Viszont az 1943-as és a 2002-es kiadás: "Éppen fordított utat tűztünk magunk elé: megtudakolni kívántuk, milyen mélyen hatolhatunk visszafelé az idők messzeségében, meddig követhetjük az ember nyomait az első lépések felé, amiket a szellem irányítása alatt tett meg. Nem a majomember problémája hevített, hanem kulturális képességünk sorsa, s a hagyaték, melyet ez a képesség megszületése óta megteremtett és számunkra összegyűjtött." Itt valószínűleg a kiadó szerkesztője vagy lektora egyszerűen lerövidítette Várkonyi mondanivalóját.

 

 

     X. Protohomo, homo magus, homo faber

       

1. Protohomo, homo magus, homo faber, 259-292. old. (1943)

2. (Előszó): 486. old. A mitikus ős és társai: 486-501. old. Szörny-kultuszok: 501-516. old. A sárkány és az ember: 516-530. old. (1972)

3. (Előszó): 533. old. A mitikus ős és társai534-546. old. Szörny-kultuszok: 546-560. old. A sárkány és az ember: 561-573. old. (2002)

4. A mitikus ős és társai: 726-747. old. Szörny-kultuszok: 748-765. old. A sárkány és az ember: 766-783. old.  (Gépirat, 1966)

 

533. oldal: A nagyfejezet bevezetőjének utolsó mondata az 1972-es kiadásban: "Van-e erre kézzelfogható bizonyíték?" Most itt meg az az érdekes, hogy ez elmaradt a 2002-es kiadásból. Itt viszont azt érzem, hogy ez az utolsó mondat valószínűleg Várkonyitól van (s nem a szerkesztő hozzáírása).

A 2002-es kiadás utolsó mondata tehát azonos az 1972-es kiadás utolsó előtti mondatával: "Valóban oly régi, harmadkori eredetű az ember?" Ehhez a következő laplaji megjegyzést fűzte Várkonyi: "Ezelőtt harmincöt évvel, midőn először fogalmaztam meg e könyv mondanivalóját, a belőle leszűrt meggyőződés alapján azt a munkahipotézist állítottam fel, hogy az embertörzs kialakulása a miocénbe, 20 millió évre nyúlik vissza. Ezt a föltevést akkor oly tudománytalan fantazmagóriának minősítették, hogy közléséről le kellett mondanom." Ez változatlan maradt a 2002-es kiadásban is, de nyilván az 1972-es kiadásnak szólt a 35 év említése. Hiszen Várkonyi 1933-ban hallott először Hörbigerről, majd 1937-ben fogott a Sziriat megírásához, azaz éppen 35 évvel az 1972-es megjelenés előtt! Tehát a 2002-es kiadásban ez helyesen 65 év lett volna.

Másrészt az embertörzs kialakulása végül nem érte el a 20 milliós határt, ez ma is fantazmagória. Az 50-60-as években valóban volt egy olyan érzés a tudományos ismeretterjesztő irodalomban, hogy lassan a történelmi időkorlátok kúsznak visszafelé a multban. Legyen szó az ember megjelenéséről, a technikai rekvizitumok feltalálásáról, a civilizációk megjelenéséről. De nem értem, mit "szerénykedik" itt Várkonyi, hiszen a Sziriat első változatában mondott ő nagyobbakat is: "Dacqué vizsgálatai megengedik a feltevést, hogy az ember, mint törzs, mint típus, legalább is a permi korba ér vissza, abba az időbe, amelyre az emlősállat kialakulása esik." (265-266. old. 1943). A Permi időszak nagyjából 300-250 millió évvel ezelőtt volt!

A babiloni hagyomány az emebriségnek töbszázezer éves kort tesz fel. A japán hagyomány évmilliókról beszél az emberiség koráról. A maja hagyomány teljesen hipotetikusan évtízmilliókat számol visszafelé. Van egy fiktív kezdődátumuk: i.e. 5.041.738, de akár 90 vagy akár 300 millió évre is visszamentek.

 

A mitikus ős és társai

 

534. oldal: Várkonyi elég sok munkát fektet bele az emberi faj kialakulásáról, s annak régiségéről. Említi az Australopithecus robostus 1961-ben meghatározott dátumát: 1.750.000 év. Mivel Várkonyi a munkát 1969-ben fejezte be, így nyilvánvaló, hogy az eltelt félévszázadban az antropológusok további eredményeket értek el.

Darwin még 15 millió évre tette az emberi faj kialakulását, de az utána következő évszázadban ezt erősen zúlzónak vélték. Mary Leakey Laetoliban (Tanzánia) 3,34-3,75 millió éves fogakat és álkapcsokat talált, melyekről úgy vélte, ezek már a Homo-hoz és nem az Australopithecushoz tartoztak, de ez nagy vitát váltott ki. Etiópiában 1994-ben 4,5 millió éves emberhez köthető maradványokat találtak. 2002-ben a csádi sivatagban egy előember koponyáját találták, amit 6-7 millió évesre becsültek. Viszeont több tudós szerint ez egy nőstény gorilláé. Várkonyi az Australopithecusok fejlettségét azzal próbálja ecsetelni, hogy csoportban vadászott és nagyrészt két lábon járt (erre van példa az állatoknál is). Hogy mennyiben lehetett ez a faj valamiféle "mítoszhordozó", amire célozgat többször, erősen kétséges. Jellemző, hogy felvetődött elméletként, hogy az Australopithecus eltűnését az okozta, hogy a páviánok kiírtották őket!

Stephen Jay Gould angol tudós szerint az ember mintegy 4 millió éve jutott el a kétlábon járáshoz. Gould írja: "Az emberben és az afrikai emberszabású majmokban (gorilla, csimpánz) az aminósav-sorrend különbséges kevesebb, mint 1 százalék - ami mindössze 5 millió évvel ezelőtti elválásunkra utal egy közös őstől, legalábbis a molekuláris óra szerint." Allan Wilson és Sarich maximum 6 millió évvel ezelőttre teszi ezt az időpontot az aminósav vizsgálat szerint. A mai felfogás, hogy az emberszabású majmok és az emberek közti Australopithecusok (majomemberek, előemberek) úgy 4-6 millió éve jelentek meg, majd 1-2 millió éve tűntek el véglegesen. A Homo habilis 2 millió, majd a Homo erectus másfél millió évvel ezelőtt jelent meg Kelet-Afrikában, s már kőeszközöket használt és ismerte a tüzet. A Homo sapiens 300 ezer évvel ezelőtt jelent meg, majd 30-40 ezer évvel ezelőtt a modern ember.

A pleisztocén eleje és közepe közötti időszakban az ember agya hirtelen, minden átmenet nélkül fejlődésnek indult, amelynél a kérgi rész, az ún. cortex (többek közt az értelmi funkciókért felelős agyrész) szinte rákszerűen elbúrjánzott. Erre ma sincs felelet.

540. oldal: Az ókori szodomita kultuszokról szólva említi: "az Araxesz vidéke lakóinak kultusza, akik „halakkal társulnak”, fókabőrben járnak, és pikkelyes bőrűek".  – Ezt Hérodotosztól veszi, aki egyáltalán nem írt ilyet. Sem Geréb József (1892), sem Muraközi Gyula fordításában (2000). Ez utóbbi fordításban ezt találjuk: "Azt beszélik, hogy az itt lakó emberek nyers hallal táplálkoznak, s fókabőrt viselnek ruhának." (1.202). Bár ezek mocsári emberek voltak, de Hérodotosz nem írt olyat, hogy "halakkal társultak" volna vagy pikkelyes bőrük lett volna. Viszont ez a hivatkozás szerepelt a Sziriat 1943-as kiadásában is már és Erich von Däniken a Vissza a csillagokhoz c. könyvében is: azaz mindketten csak átvették egy korábbi szerzőtől (ezt még nem tudtam beazonosítani), aki sajátosan értelmezte Hérodotosz szavait.

541. oldal: A "harmadik szem" kérdése. A homlokszem a felsőbbrendűség jele, egyben királyi jelvény. Dacqué úgy vélte, hogy az ősember teljesen kifejlett homlokszemmel rendelkezett (ezt átveszi Várkonyi is a Sziriat első változatában). Arra, hogy miért nem találtak ilyen koponyákat az ásatásokon azt a választ adta, hogy bizonyára olyan területeken élt, amelyek mára eltűntek (pld. Gondvana szigete) vagy azokon a helyeken még nem történtek ásatások. Ezek korát Dacqué évmilliókkal korábbra helyezte. Várkonyi is harmadkori homlokszemű varázslókról beszél (Az elveszett Paradicsom, 1994). Az anyagra nézve: Fejérváry Gézáné: A harmadik szem története (Búvár, 1941/8. sz. 365-368. old.)

542. oldal: A mesterségesen nyújtott koponya, ami a magasabbrendűség jele. Több ősnép végezte a koponyatorzítás szokását. Hogy volt-e a régi korokban ilyen koponyaalkatú faj, viták tárgya. Requena professzer a venezuelai Tacarigua-tóhoz közel ilyen koponyájú emberek csontvázait ásta ki, akiknek termeszetes módon lett volna ilyen a koponyájuk. Kolosimo Marcahuasiban egy sziklából formált emberfejt talált azonosnak a Requena leleteihez. Adriano Forgione szerint az ősi máltai templomokban is találtak ilyen koponyákat, melyek szerinte nem torzítás miatt lettek nyujtottak. Felső-Euphrates vidékén az Uabid kultúra elődei is ilyen emberek lehettek.

543. oldal: Az óriások mítosza valóban kiterjedt, telluris motívum. A hörbigerianusok szerint a távoli korban valóban éltek 4-5 méter magas emberek. A mítoszokat is bizonyságul hozzák erre, de a legfőbb gyengesége az elméletnek, hogy máig nem találták ilyen ember csontvázát sehol. Viszont az elképzelhető, hogy voltak a prehisztorikumban 2,0-2,5 méter magas törzsek, melyek később kihaltak. Hiszen azon alacsony őseink, akik a maguk 1,2-1,5 m-es magasságukkal (pigmeusokról nem is beszélve) találkoztak ilyen törzsekkel, azok az "óriás" benyomást tehették rájuk. A világ legmagasabb embere eddig az amerikai Robert Pershing Wadlow volt a maga 2,72 méterével. Az ókorban számos csontvázról vagy sírról gondolták, hogy azok egykori óriások csontvázai, de szinte biztosan mind valamiféle állat (bálna, törpeelefánt, stb.) maradványa volt. A hörbigeriánusok úgy képzelték, hogy a Földhöz közel keringő Hold miatt a földi gravitáció kedvez a nagyméretű állatoknak és embernek is, majd a holdtalan korszak viszont olyan gravitációt okoz, hogy a kissebb termetű élőlényeknek kedvez. Hörbiger úgy gondolta, hogy i. e. 10-13 ezer évvel a Földközi-tenger partjai mentén még éltek a 300 ezer évvel ezelőtt kifejlődött óriások elkorcsosult és majdnem kipusztult utódai. 2017-ben megjelent magyarul Patrick Chouinard nevű amatőr és dilettáns szerző Az óriások elveszett faja: kultúrájuk misztériuma, hatásuk a bolygónkra, létezésük tagadása világszerte c. hangzatos könyve, ami nem csak unalmas, hanem képes még Adrienne Mayor teljesen ellentétes véleményű könyvét felhasználnia "bizonyíték" gyanánt. Szóval ettől a Chouinardtól se mi, se Várkonyi, ha még élne, nem kapna kapaszkodót elméletéhez...

Az azték-tolték óriások neve atlan-teittani és kinamé, az eszkimóknál angekok, Platónnál demiurgoszok, a Bibliában nephelim. A kinaiaknál lung-po a nevük és a "Nagy Tengeren" túl lévő területen élnek. Homérosznál a laisztrogónok a messze északon laktak és a küklópszok Nyugat-Afrikában.

543. oldal: A lázadó angyalok és a földi asszonyok kapcsolata. Zoszimosz egyiptomi alkimista írta: "...azt állítják, hogy van a démonoknak egy fajtája, asszonyokkal érintkezik és irányítja őket". Rabbi Eliézer midrása elég világosan szól erről: „Az égből lebukott angyalok látták, hogy Káin lányai szeméremtestüket feltárva sétálgatnak, és szemüket antimonnal festik ki, ahogyan a lotyók szokták. Ezek által elcsábíttattak, és feleséget vettek közülük.”

544. oldal: Vízből, tengerből előjövő beavatók, félistenekhez. Az iráni Avesztában Yma, a föníciai Taut szintén a tengerből jöttek elő. A mitikus kínai első császár, Fu-hi idején (i.e. 2852-2737) egy ilyen lény jött ki a Mengho vizéből (de Fu-hiről is azt tartották a Sárga-folyóból jött ki). A dogonoknál a beavató, Nommo, aztán a szír Derketó vagy Orejona istennő a Titicaca-tónál, mind kétéltű, néha pikkelyes, félig hal, uszonyos kezű emberi lények.

545. oldal: Úszóhártyás kezű korai embereket említ a vízözön előtt, Utnapistimnek is hasonló lehetett a keze. De ilyenek voltak a rodoszi telkhinek, babiloni pagutuk, a japán kappák vagy az andoki Orejona.

546. oldal: "A drezdai maya kézirat rajzain például feltűnik ez a jellegzetes, embrionális alakú kéz a nagy, különálló, a chirotherium kezére emlékeztető, embrionális hüvelykujjai.– Várkonyi itt nem ad képet, de a Sziriat 1943-as kiadásában van egy ilyen kép ugyanebben a fejezetben, bár kicsit más szöveg összefüggésben. Hasonló négy ujjú lények felbukkannak Tiahuanacóban, Mexikóban vagy a Húsvét-szigeten is.

 

A Sziriat első változatában még ez az alfejezet nagymértékben Edgar Dacqué német paleoontológus (1878-1945) kutatásaira hagyatkozott. Dacqué érvei benne maradtak a későbbi szövegben, csak ééppen Dacqué neve tűnt el. A Sziriat 2002-es kiadásában mindösszegyszere, ráadásul csak egy felsorolásban szerepel Dacqué neve (348. old.). A Sziriat első változatának bevezetőjében ezt írta Várkonyi: "Az ember származásának magyarázatáért viszont Edgar Dacqué elméletéhez fordultunk, a „típustan” („Typenlehre”) elméletéhez, amely szerint az ember, mint törzs, nem egy fejlődési folyamat végső eredménye, ha nem őstípus, s mint ilyen több földkorszakot élt át." Például az 545. oldalon ezt írja Várkonyi: "A Gilgames-eposzban egy figyelmet érdemlő helyet találunk: Utnapistim, midőn meglátja a csónakon feléje közeledő Gilgamest, így kiált fel..." Ugyanez az 1943-as kiadásban még így volt: "Dacqué  egy  figyelmet  érdemlő  helyet  emel  ki  a Gilgames  éposz  szövegéből:  Utnapistim,  amikor  meglátja a  feléje  csónakban  közeledő  Gilgamest,  így  kiált  fel..." Dacqué azt vette észre, hogy Gilgamesnek már más volt a keze, mint a vízözönelőtti Utnapistim.

Dacqué elmélete szerint az ember egy őstípus, amely a paleozoikumban, azaz 540 és 250 millió évvel ezelőtti időközben (de legkésőbb a perm korszak idején) jelent meg a földön. A különböző földtörténeti korokban más és más külső formát öltött magára. Először hal-, majd kétéltűszerű, azután (a mezozoikumban) hüllőszerű, később a cenozoikumban majom, végül emberszerű alakot vett, vagyis mindig olyan külsőt, amely megfelelt az adott kor uralkodó életformájának. Fónagy Iván írja az elméletről A mágia és a titkos tudományok története c. könyvében: "Edgar Dacqué, a müncheni paleontológus, nagy perspektívát nyitott. Szerinte az ember, mint típus, nem a diluvialis kor után jelent meg, hanem már a perma-korban, az emlősök keletkezése idején. Tehát nem a gerincesek fejlődésének utolsó fázisa, hanem olyan típus, mely a különböző geológiai korszakokban a korszakra jellemző jegyekkel rendelkezett. A paleozoikumban halszerű volt, később kétlaki, majd repülő, végül a késő harmad-korban majomszerű. Ezt Westenhöfer professzor is megerősítette 1926-ban az antropológusok salzburgi kongresszusán tartott előadásával. Megállapította, hogy a vese és lép elhelyezésük szerint az emberek a vízi-emlősökhöz hasonlítanak a legjobban, állfejlődésük pedig a repülők fejlődési fokán rögződött meg." (1943) Dacqué szerint az ember legősibb alakja halszerű volt, és a mítoszok sűrűn emlegettek halembereket, kezdve a babilóni Oannésszel. Dacqué elméletét tudóstársai általában kinevették, s tézisei leginkább a rajongó olvasóira hatottak. Pedig korunkban is kidolgoztak egy hasonló elméletet, mint Dacqué, igaz sokkal enyhébb formában és jóval reálisabb időhatárokkal.

Sir Alister Hardy és Elaine Morgan dolgozta ki az ún. vízimajom-elméletet. Ugyanis az emberi test örökölt a főemlösökétől eltérő jellegzetességet, ami arra mutat, hogy őseinknek huzamosabb ideig vízi életmódott kellett élnie. A hipotézis szerint az ember , mielőtt megjelent volna Afrikában az Australopithecus, azaz 8 és 4 millió évvel ezelőtti időközben, valamilyen geológiai okok miatt úgy 1-2 millió éven átt részben vagy teljesen tengeri életmódott kellett élnie. Csakis ez esetben alakulhatott ki néhány olyan szervünk, ami a tengeri emlősökére emlékeztet. Hogy nem találtunk ebből az időszakból emberőseinktől foszíliákat, az is mutatja, hogy a Kelet-Afrika hajdani partjait a világtengerek szintjének több mint száz méteres emelkedése öntötte el. Az ember és a csimpánzok őse 6-7 millió évvel ezelőtt élt, amikor a két faj elvállt egymástól. Ezután nincs leletünk az őseinktől, s majd úgy 4 millió évvel ezelőtt megjelentek az Australopithecusok. Azaz a kettő közti üres részben elődeink valami oknál fogva viziéletmódra kényszerültek. Egyébként a két szerző Max Westenhöfer német patológus (1871–1957) 1942-es gondolatait fejlesztette tovább, aki felfigyelt az emberi faj szőrtelenségére, és a bőr alatti indokolatlanul vastag zsírrétegre, amire leginkább akkor lenne szüksége, hogy huzamosabb ideig vízi életmódot kellene élnie. A majmok teljesen ellentétei ennek, hiszen a nagy szőr a testükön akadálya az úszásnak, akár a kicsiny zsírréteg a bőr alatt, ami az embrnél mindenképpen véd a víz hidegétől.

 

Szörny-kultuszok

 

 547. oldal: "Mas d'Azil-i barlang egyik csontkarca: állítólag majmot ábrázol, de a meghatározhatatlan, négy lábon járó, hosszú szőrű állaton feltűnő
az ithüphallikus, vagyis rituális jelleg.
– Várkonyi közvetlenül használta Jörg Lanz von Liebenfels (1874-1954) hírhedt könyvét: Theozoologie oder die Kunde von den Sodoms-Äfflingen und dem Götter-Elektron (1905). A könyv angol kiadása: Theozoology.  Ugyanis Liebenfels szóról-szóra ezt írja a képről (lásd fentebb, bal oldalt). Ez a Liebenfels egy osztrák volt, az ariozófia megalkotója, okkultista, az Ostara magazin kiadója és megveszekedett anti-szemita (titokban tartotta, hogy a saját anyja zsidó származsú volt). Hitlerről azt hitte az ő "tanitványa", de az irásait Ausztria megszállása után a nácik betiltották. Várkonyi ezután három eltűnt pigmeus fajról ír: udumik, a baziatik és a pagutuk. Ez is Liebenfels könyvéből van. Sziriat első változatában itt zárójelben még közölte Várkonyi: "az  anyagot  Jörg  Lanz-Liebenfels,  cisztercita apát  gyűjtötte  össze:  Theozoologie,  Wien,  1905". Liebenfels 1893-ban valóban szerzetes lett a ciszterci rendben, de 1899-ben el is hagyta a kolostort. 1907-ben megalapította az Ordo Novi Templi-t, azaz a Új Templomosok Rendjét. Mivel Liebenfels képmásolata nagyon gyenge, mellette adok egy újabb képet a csontkarcról. Alább adok még két ilyen kőkori rajzot, hasonló szemszögből, mint amit Várkonyi említ:

Várkonyi két asszír domborműről beszél, melyeken ez a három különös faj képviselői láthatók. Azt írja "British Museumban két III. Szalmanasszar-Sulmán Asaréd idejéből származó bazalt dombormű– valójában az egyik II. Assur-nászir-apli (i.e. 883–859) reliefje és másik, III. Sulmánu-asarídu (i.e. 858–824) fekete obeliszkje. Mind a kettőt Layard fedezte fel 1848-ban, Nimrudban. Várkonyi Liebenfelstől veszi, hogy a pagutuk és baziatik misztériumok kellékállatai voltak, akikkel az orgiasztikus-ritusokban az emberek fajtalankodtak. Hozzáteszem, hogy Liebenfels a könyvében a misztériumok címszó alatt az egész ókorban mindenfelé rituális szodómiát fedez fel (van ahol okkal, de van ahol semmi nem utalt ilyenre, s ott is ezt feltételezte).

Liebenfels még írt egy tanulmányt, Der Affenmensch der Bibel címmel ("A Biblia majomembere", Neue metaphysische rundschau, Jan 1907). Ebben a két domborművet (helyesen) a két említett uralkodó idejébe teszi. Ebben a baziatikat azonosítja az egyiptomi Ptah-val és a föníciai pataikoszokkal. Ad még kőkori sziklafreskókat, ithüpallikus alakokkal, így Altamirából egyet (azonos a fentebbi második kép bal szélén lévővel).

Várkonyi titkos szodomita rítusokat emleget, ezen rítusok kellékállatait, melyek leírása után "az embert valami rút, borzongató elfajulás szele csapja meg, amely ellen oly nagy hévvel küzdöttek a keresztény egyházatyák, de amely rejtetten továbbélt a középkorban is a sátánosok, kainiták, luciferiánusok, jezidák közt" (560. old.). Pedig a természeti népeknél vagy primitív emberek között ez egyáltalán nem titkos valamiként működöt, egy "mindennapi" szodómia. A Bering-tenger halászai a tengeri tehént erőszakolták meg kifogása után a halászok. Az eszkimóknál, a maszáj négereknél vagy a hopi indiánokkal a szodómia mindennapos dolog volt, de az arabok vagy hinduk sem idegenkedtek tőle. A kínaiak testileg kisebbek, ők előnyben részítették a szárnyasokat. A mendészi nők Egyiptomban nyiltan közösültek kecskebakokkal, de a környezetünkben a horvát vagy román hegyipásztorok is sűrűn ódalogtak a kecskéik mögé. Maga a görög mitológia is tele van ilyen jelenetekkel. A rómaiak arénában afféle mutatványként szerepeltek rabszolgák szexuális produkciói különböző állatokkal. A legkülönfélébb állatokat tanítottak be artistanőkkel való közösülésre, mint bikák, pónik, szamarak, lovak, kutyák, disznók, majmok, leopárdok, zebrák, zsiráfok...

548. oldal: "egy angolai német gyarmatos leírja– Erről a könyvről van szó: Karl Angebauer: Ovambo  15 év Délnyugat-Afrikában, Dante Könyvkiadó, 1931. Angebauer (1882-1952) azonban nem angolai német gyarmatos volt, hanem namibiai! Namibia 1918-ig német gyarmat volt, busmanok is itt éltek, s nem Angolában (ami portugál gyarmat volt). A háború után az angolok kiutasították az országból. Németországba hazatérve Berlinben 1927-ben megjelentette az Ovambo c. könyvét, amit később magyarra is lefordítottak. Ez így volt benne a Sziriat első változatában is (1942/43): nem volt senki, aki megmondta volna neki, hogy Angola nem Délnyugat-Afrika?

551. oldal: "Torz alakú, állati szignatúrákat viselő emberek mind a mai napig születnek. [...] Egy kezem ügyében levő kuriózum-gyűjtemény számos hátsörényes, szőr- és csigolyafarkos embert sorol fel és mutat be képeken". – Nem tudhatom, hogy konkrétan melyik könyv volt Várkonyi kezében. De tudok egy hasonlót, amiben a szakaszban emlegetett személyek szerepelnek és bőven el van látva képanyaggal. George M. Gould és Walter M. Pyle: Anomalies and Curiosities of Medicine („Rendellenességek és kuriózumok az orvostudományban”, 1896) c. könyvükben közel ezer oldalon foglalkoznak a témával: szőrös, tüskés, pikkelyes bőrű emberek, mások bőrszíne kék vagy zöld. Némelyek szarvakkal, mások farokkal születtek és így tovább.

 

 553. oldal: "Hérodotosz másik helye két jósasszony, két „núbiai fekete galamb” történetét mondja el, akik Egyiptomból „röpültek” Líbiába s onnan Dodonába.– Hérodotosz a monda két változatát ismeri (2.54-57, de nem nevezi sehol őket "núbiainak"). Az egyiptomi Thébai Zeusz papjai szerint a föníciaiak tőlük két szen életű asszonyt raboltak el. Az egyiket Libüában, a másikat Hellaszban Libüában adták el. A dodonai papnők szerint az egyiptomi Thébaiból két fekete galamb repült el. Az egyik Libüába, a másik Dononába szállt. Ők alapították a helyi jósdákat. Dodona nagyon ősi helye a görögöknek (a legrégibb orákulumhelyük), már Hellaszba kültözésük kezdete után nem sokkal, tehát vagy 4000 éve már a későbbi görögök ősei lakták, és folyamatosan. A jósda alapítása a régészek szerint visszamegy a mükénéi korszakba, tehát az i.e. 2. évezredbe. Hérodotosz maga is régi időkbe, a "pelaszgok" korába helyezi a jósda alapítását. Ephorosz szerint a jósdát a pelaszgok alapították. Hérotosz szerint azért nevezték a dodonaiak galamboknak őket, mert érthetetlen volt a beszédük, míg meg nem tanultak görögül, és feketének, mert egyiptomiak voltak. A mitológia persze ismer sokfelé szárnyas isteneket. A föníciai Asztartét vagy a babiloni Istárt is ábrázolták galambszárnyakkal (fentebb az első és negyedik kép), ahogy az egyiptomi Thot és Ammon isteneket. Fentebb a harmadik képen Uadzset, az alsó-egyiptomi Den (Butó) város kobra istennője, már a predinasztikus időktől. Őtt is ábrázolták szárnyakkal. Budge szerint az egyik legrégibb anyaistennő volt Alsó-Egyiptomban. Nicholas Hammond szerint a jósdát eredetileg az Anyaistennőnek szánták. Hozzáteszem eredetileg a Nagy Anya istennő a Mediterránum sok helyén szárnyas, nem csak a Vénusszal, de a halállal is kapcsolták. A papnőit is a galambokkal asszociálták. A görög mitológia ismer madár testű asszonyokat: apszaraszok, a sztümhaloszi madarak, harpiák, pleiaszok, a szirének vagy az ekhidnák. Ezek rendszerint tollas, szárnyas, pikkelyes parázna nőknek írtak le. Csakhogy Hérodotosz története nem valamiféle mitikus időkre mutatna, hanem a mitikus és történeti idők határára. Fentebb a második kép egy mükénéi korú madáristennőt mutat. Várkonyi is így gondolta, s ezeket is valamiféle régi világból maradt kreatúráknak gondolta, valóban élt madárasszonyoknak. Várkonyi maga is említi, hogy Dodona papnőit galamboknak nevezték (péleiádesz). 

 Alan Lloyd brit ókortudós, Hérodotosz II. könyvének magyarázója említi, hogy Dodonában a régi időkben férfi papok szolgáltak, akiket a papnők később háttérbe szorítottak, Hérodotosz idején már papnők voltak ott (hármat név szerint említ). Egy másik brit ókortudós, Jebb szerint erre cserére a papnőkkel, nem is sokkal Hérodotosz előtt, talán az i.e. 5. század elején került sor (amit én erősen kétlek!). Hérodotosz magyar kommentátora, Győry Hedvig is megjegyi, hogy a szívai oázis Ammon szentélyében nők bizonyosan játszottak szerepet. Hérodotosz a dodonai orákulum eredetéről csak két mondát ismertet, holott ettől jóval több volt, mint azt Herbert W. Parke a The Oracles of Zeus: Dodona, Olympia, Ammon c. könyvében (1967) ismerteti a 38. oldaltól. Parke szerint nyilvánvalóan Hérodotosz előtt alakult ki Hellaszban az a doktrina, hogy Szíva és Dodona közös eredetű. Parke viszont úgy véli a dodonai kultusznak nem volt egyiptomi rokonsága, s azt az indoeurópai betelepülők hozták magukkal az i.e. 3. évezred vége felé (tehát nem pelaszg!).

554. oldal: "vagy mint régebben nevezték, Paleszgiában" – Az 1972-es kiadásban még helyesen itt "Pelaszgia" szerepelt, úgyhogy ez is egy kis szemtelen nyomdahiba!

554. oldal: "fáraók szaiszi templomáról" – itt viszont javítottak egy nyomdahiábát. Ugyanis az 1972-es kiadásban még "fáradók" szerepelt (509. old.). Erre is figyelmeztettem annó, és kivételesen ezt javították.

555. oldal: Tigellinus rendezte orgiáról Tacitus helye: Annales, 15.37.

556. oldal: Itt részletesen szól Várkonyi a kabir-kultuszról, amit már az elején, mint "pigmeus-kultuszt" mutat be. Értesüléseit a kabirokról főként Lewis Spence könyveiből veszi. A skót mítoszkutató a kabir kultuszt nyugati eredetűnek mondta. Úgy képzelte, a kabirok, egyfajta misztérium-beavatók voltak, akik i.e. 3000 körül elhagyták Atlantisz egy maradványszigetét. Közép-Amerikában és Afrikában szálltak partra. Innen keletre vándorolva, Karthágón át Egyiptomba, a Közel-Keletre és a görög szigetekre vándoroltak. Várkonyi a Sziriat első változatában csak megemlítette a kabirokat, itt viszont közel három oldalt szentelt nekik. Spence nagyműveltségő, logikus szerző volt, de néhány dologban felületes. Ezt Várkonyi át is vette tőle. Például, akár Spence, Szankhuniathónt ő is i.e. 1400 köré helyezi, majd ezt írja: "A kabirokat először Sanchuniathon föníciai író említi, Kr. e. 1400 körül élt, művéből egyes részletek a pun háború idején készült latin fordításban fennmaradtak, ez tehát a neveket megrómaiasítja." – Ezt a tömény hülyeséget honnan veszi, nem sikerült kiderítenem. Szankhuniathón föníciai papnak a föníciaiak őstörténetéről írt munkáját Philón Bübliosz görög szerző i.sz. 100 körül kivonatolta ill. görögre fordította a Fönícia története c. nyolc vagy kilenc könyvből álló munkájába. Szó sincs pun háború idei latin fordításról! De itt is Spence könyveit követi, aki mind az öt Atlantisszal kapcsolatos munkájában foglalkozott a kabirokkal (1924-1943). Az elején még karthágói szerzőnek is mondta Szankhuniathónt ezekben, majd föníciai szerzőnek. A Will Europe follow Atlantis? c. könyvében (1942) Spence azt írta, hogy Szankhuniathón könyveit "Rómának a karthágióak ellen viselt háborúja idején fordították latin nyelvre". Várkonyi szerint Szankhuniathón azt írta a "kabir misztérium líbiai vagyis afrikai eredetű". Ez sem igaz, ugyanis Szankhuniathón töredékei közt semmi ilyen nincs! Talán Várkonyi, vagyis inkább Spence, összekeverte Szankhuniathónt Dionüsziosz Szkütobrakhiónnal, aki azt mesélte a Tritónisz-tavi amazonok kapcsán, hogy ők alapították a kultuszt Szamothrakén, azaz valóban ény-afrikai eredetű?

Azt sem értem, miért kapcsolja össze Spence, majd nyomában Várkonyi mindenáron a Kabirokat az Ozirisz kultusszal vagy az Ápisz-bikával. Melyek lennének az érintkezési pontok? Atlaniszon bikakultusz volt. Platón szerint Atlantisz királyai bikákat öltek le szertartásosan. A szamothrakéi Kabir-kultusz azonban sehol nem tud a bikakultuszról (Várkonyi ennek bizonyítására hozza fel a coguli freskót, ahol – szerinte – a törpék egy rítusa látszik, a feláldozott bikaborjúval).

Várkonyi azt mondja, a Kabir rítus orgia volt, ugyanis Hérodotosz „a Kabirok orgiáiról” beszél. Ez így nem igaz! A görögök az orgia szót használták a ritusokra, szertartásokra, ünnepi fesztiválokra vagy misztériumokra is. Hérodotosz bizonyosan ilyen értelemben használta. Viszont lehetett benne valami, hisz Szent Kelemen keresztény egyházatya "a korübantok orgiáira" utalt, s ezen a kabirokat értette. Azonban ezek a korai keresztény szerzők a pogony kultuszokban rendszerint ilyen bacchanáliákat és más förtelmeket képzeltek.

A kabirkultuszról számos régészeti leletünk is van, Thebaiban és Szamothrakén, amelyekről egyáltalán nem szólt Várkonyi.

Várkonyi az 540. oldalom már tesz egy megjegyzést a kabirokra: "A samothrakéi kabir kultuszban erotoszadisztikus mozzanatokat sejthetünk." (Ugyanez a mondat szerepel a Sziriat első változatában is: 1943, 269. old.) Ráadásul olyan szövegkörnyezetben, ahol a pogány templomok alagsorában tenyésztett templomi állatokat, szörnyembereket említi, akik titkos orgiasztikus rítusok kellekállatai lettek volna. Erich von Däniken a Vissza a csillagokhoz c. könyvében van egy fejezet, az Elődeink perverzióiról címmel, ami hasonló Várkonyi gyűjtésével. Däniken könyve németül, Zurück zu den Sternen címmel 1969-ben jelent meg. A scájci dilettáns szerző ebben a könyvében a következőket fűzte a kabirkultuszhoz: „A kabirok többnyire a nagy isteneknek címzett feliratokon űztek titkos kultuszt a termékenységi démonokkal, amely szokás az egyiptomi ókortól a hellén korszakon át egészen a római kultúra virágkorszakáig folytatódott. Mivel a kabir ünnepélyek titkosak voltak, mindmáig nem lehet pontosan megállapítani, hogy tulajdonképpen miféle szexjátékot űztek egymással az uraságok. Mindamellett biztosra vehető, hogy az élvezetben két női és két férfi kabir, valamint egy állat is aktívan részt vett.”

Várkonyi azt állítja, hogy a kabir-kultusz középpontjában pigmeusok álltak. Szamothrakén ithüpallikus törpéket ábrázoló szobrok voltak, melyekről több ókori szerző is beszámolt.

 

559. oldal: "Delphoi menádjai egyszer egész éjszaka bolyonganak a Parnasszosz lejtőin, reggel holtra fáradtan betévednek az ellenséges katonaságtól megszállt Amphissza városába, a piacon lerogynak és elalusznak, ájultán, félmeztelenül, védtelenül, de senki sem nyúl hozzájuk egy ujjal sem." – Erről van egy csodálatos festményünk. Sir Lawrence Alma-Tadema 1887-ben festett "Amphissai nők" című képe (lásd fentebb).

 

A sárkány és az ember

 

561. oldal: "A közép-amerikai Quetzalcoatl és Vodan, mint isteni papkirályok a Hivim nevet viselik, s ez kígyót jelent: „Hivim lévén, a Sárkánykígyó nagy nemzetségéből származom. Magam is kígyó vagyok, Hivim vagyok.”  – Ez Helena Blavatsky Isis Unveiled c. könyvéből (1877) származik (de elismétli a későbbi Secret Doctrine c. könyvében is), némi átírással. De Blavatskynál még Votan szerepel, s nem Vodan. Konkrétan ezt írta: "De Bourbourg utal arra, hogy a Votan, vagyis a mexikói Quetzo-Cohuatl, vagyis Kígyóistenség nevét hordó törzsfőnökök Kánaánból, Hamtól származnak. Amint magukról kijelentik: „Én Hivim vagyok. S mint Hivim, a nagy Sárkány (Kígyó) fajából származom. Én magam is kígyó vagyok, mert Hivim vagyok” (ford. Szabari János).

562. oldal: Várkonyi itt sorol több ősi, 65 millió éve kihalt sárkánygyík ábrázolást. Várkonyi szerint a nagy őshüllők később haltak ki és az ember előbb jelent meg, mint hiszik. Mára egyre bizonyosabbá kezd válni az az elmélet, hogy a szauruszok egy nagy katasztrófában, hihetetlenül gyors időszakban pusztultak ki, amit egy 9,9 km átmérőjű kisbolygó becsapódása okozott Yucatanban úgy 65,5 millió évvel ezelőtt. A felszálló porfelhő két évre sötétségbe burkolta a Földet és nagyon lehült  hőmérséklet. A növény és állat fajok 3/4-e kipusztult, közte a dinoszauruszok is.

 Ezek az ábrázolások jórésze necces: vagy nem régi, vagy nem hasonlít annyira a szauruszra, vagy hamisítvány-gyanús: icai kövek vagy az acámbarói agyagfigurák. Kétségtelenül prehisztorikus figura az egyiptomi Narmer-palettán (i.e. 3050) és a legrégibb uruki pecséthengereken (ie. 3500-3000) ábrázolt hosszúnyakú állatok (lásd fentebb ezeket). Mellete ábrázolt más állatok: bivaly, zsiráf, antilop, kutya, majom és mások, mind realisztikusak, felismerhetőek. A lénynek hosszú kígyószerű nyaka van, a feje a leopárdéhoz hasonlít. A teste masszív, akát az oroszláné és a farka hosszú. Ennél világosan látszik azonban, hogy ha ez egy prehisztorikus kihalt állat, akkor az nem lehet dinoszaurusz. Szemadám György is írt könyvében erről a lényről, említve, hogy egyesek szerint a történelem előtti időkben talán valóban élt a Delta mocsarai közt. Ha valóban a Deltában élt, úgy annak fokozatos kiszáradása és az emberek nagyfokú betelepedése megpecsételte a sorsát az i.e. 4. évezredben.

 562. oldal: Várkonyi itt elég részletesen kitér az ókori görögök által a földben talált nagy csontokra. Ezeket a néphit a gigászok vagy héroszok csontjainak vélt. Ezekről szóló ókori hiradásoknak se szeri, se száma. Gabinus történetíró említi, hogy Sertorius Maurusiában, a Lynx folyó mellett megtalálta Antaios síremlékét és 60 könyök hosszú csontvázát. Várkonyi által említett Oresztész hosszát Hérodotosz és Philosztratosz 10, míg Solinus és Plinius 7 lábnak vette. Philosztratosz az óriáscsontokat A hősökről c. könyvében tárgyalta, amit i.sz. 218-ban írt. A Szigeonban talált gigász csontváza 33 láb volt és egy barlangban feküdt. Adrienne Mayor kiváló könyvet írt a témában, ami magyarul is megjelent: Az ​ókor régészei - Őslénytan a görög-római világban (Gold Book, 2001). Várkonyi szerint Platón is írt az óriáscsontokról, de Mayor szerint Platón nem említi műveiben az óriáscsontokat (22. old.). Diodórosz arról tudósít, hogy Ízisz megölte az óriás szörnyisten, Tüfónt (1.21). Ízisz idején hatalmas méretű lények éltek, akiket Ozirisz szövetségesei pusztítottak el (1.26). Várkonyi írja: "Mi több, Tralleszi Phlegon népies csodakönyve, azaz meséskönyve is hasonlóan értelmezi a csontokat: óriásokénak és nem sárkányokénak tulajdonítja őket; egyiknek még sírfeliratát is meglelték szerinte, s korát ötezer évre becsüli. Plinius, a polihisztor egyáltalán nem kételkedik egykori óriások és csontjaik létében..." Az említett csontok, amiket az ókori szerzők leírtak nagy valószínűséggel, masztodon, törpe elefánt és bálnacsontok lehettek és semmiesetre sem négy-ötméteres embereké. De az ókoriak tudtak bizarabbat is: Thesszáliában valaha kentaurok éltek. Palaephatosz szerint valóban léteztek, ahogy Aelianosz vagy Tralleszi Phlegon szerint is. Claudius császár alatt egy kentaur fogtak Arábiában, de mikor Egyiptomba vitték ott meghalt. Rómába már csak a mézbe balzsamozott hullája jutott, amit Plinius is megtekintett. Eumakhosz arról számolt be, hogy Karthágóban két hatalmas tetemre bukkantak, mikor a városukat körbevevő árkot ásták. Az egyik 24, a másik 23 könyök nagy volt. Pauszaniasz említ viszont egy érdekes esetet: mikor a szíriai Oresztész-folyót eltérítették, a mederben egy 10 könyök hosszú korporsóra bukkantak, benne egy ugyanilyen méretű emberi tetemmel. A clarosi jósda szerint a koporsóban az indiai Orestész volt (8.29,1-4).

 Aelianosz említi Az állatokról szóló munkájában, hogy Khioszban egy sárkány élt, ami egy tűzvészkor elpusztult és a tetemét a parasztok megtalálták (16.39). Euphorion arról számolt be, hogy az ősidőkben Számoszon óriási állatok, Neádok éltek. Pauszaniasz említi, hogy Sziküonban, az Aszklépiosz szentélyben "egy óriási tengeri szörny koponyáját őrzik" (2.10.2).

 570. oldal: "A kígyó-misztériumok színhelye gyakran katakomba, kriptatermek sora..." – Várkonyi a kígyó misztériumokról értekezésnél főleg Helena Blavatsky Isis unveiled c. könyéből szemelvényezget. Meggyőződésem, hogy Várkonyi nem csak a Sziriat, hanem Az elveszett Paradicsomban is használta (anélkül, hogy a nevét megemlítette volna) Helena Blavatsky két híres-hírhedt munkáját: Isis Unveiled: A Master-Key to the Mysteries of Ancient and Modern Science and Theology (1877) és a The Secret Doctrine (1888). Hogy kiválóan ismerte ezeket, azt mutatja, hogy a Varázstudományban külön fejezetben tárgyalta a teozófiát. Egyébként maga Blavatsky is komoly plágiuvádaknak nézett elébe, ugyanis e kétt könyvében több száz idézetnél nem közölte a forrást. Például Az elveszett Paradicsom (1994-es kiadás) 547. oldalán, ahol a kígyókövekről beszél, majd a kígyó misztériumokról, előbb a The Secret Doctrine, majd a Isis unveiled könyveket használja forrásként.

 

 

XI. Lélek és anyag

 

 

 1. Lélek és anyag, 293-300. old. (1943)

 

 Ez a mindössze 8 oldalas fejezet csak a Sziriat első változatában volt benne. Akkor még csak az utolsó, X. fejezetként. Itt csupán a sorrend miatt írok XI. fejezetet. Nincs információm arról, hogy Várkonyi mikor vette ki ezt a fejezetet a Sziriatból. Nem tudom, hogy a könyv második változatában, 1948-ban, benne volt-e még ez a fejezet? Az biztos, hogy az 1966-os gépiratos változat nem tartalmazott semmi ilyen fejezetet.

 

 

Zárószó

 

784-786. old. (1966), 531-532. old. (1972), 575-576. old. (2002)

 

Ezt a másfél oldalas részt Várkonyi 1969 decemberében írta, azaz legalább három évvel a könyv gépiratának befejezése után.

 

 

Függelék

 

 

 A Piramisépítők c. fejezethez (535-537. old. [1972], 579-580. old. [2002])

 

Érdekes, de az 1966-os gépirat nem tartalmaz ilyen alfejezetet, vagyis a címek közt nincs ilyen! Elképzelhető, hogy Várkonyi ezt a 2 oldalt 1967 és 69 közt illesztette be a Sziriatba. Ez a két oldal a római Pantheonról szól. Várkonyi bizonyosan foglalkozott már korábban is a Pantheonnal, mert az 1958-59-ben írt Varázstudumányban már ezt írta az épületről: „…az ókori építészet magában álló, példátlan mesterműve, célja ismeretlen maradt a tömegek előtt, titokzatos mű, mint a Kheopsz, s valóban rendeltetése ugyanaz: kozmikus időmérő, gnómón” (1998).

 Várkonyi az adatait Otto Schuberttől veszi át (Gesetz der Baukunst, 1954). De a számításokba hiba vagy elírás csúszott. A Pantheon belső körfogat átmérőjét 43,0143 méternek adja, ami 145,318581 római láb. Ezután meg is csúszik szerzőnk, ugyanis az alapkörív fél kerülete nem tehet ki 365,26 római hüvelyket, ha az átmérő 145,318581 római láb! Láthatjuk, hogy Várkonyi szerint egy római hüvelyk 0,037 méter (3,7 cm) és egy római láb 0,296 méter (29,6 cm). Az átmérő, hüvelykben 1162,548648, ebből a kör kerülete: 3652,254292 hüvelyk (az emlegetett fél kerület: 1826,127146). Viszont egy római láb nem nyolc digitusszal egyenlő, hanem tizenhattal! Nem tudom, hogy Várkonyi miért mondja a digituszt 3,7 centiméternek, amikor ez pontosan két hüvelyk? [Lásd például: Finály Henriknél 1,848 cm, Ókori sulyokról és mértékekről, Bpest,1883]. Várkonyiról elmondható, hogy bár a Sziriatban többhelyen vezette elő az antik mértékegységeket és a velük való számítgatásokat. Azok sajnos elég sokszor teljesen hibásak, a velük való számolgatások úgyszintén!

Ha ezt (3,7 cm felét, az 1,85 cm-es digituszt) vesszük számításba, akkor az alapkörív fél kerülete 3652,254292 hüvelyket tesz ki (egyébként 365,26 római hüvelyk, még 0,037 méterével is csak 13,5 méter!). Ez pedig a tropikus év hosszának tízszerese. A tropikus év hosszát valami miatt nagyon pontosan akarta megadni, de 365,24219905 nap valójában 365 nap, 5 óra,48 perc, 46 mp (és nem 46,41 mp). A 365 nap,5 óra,48 perc,46,41 mp pedig= 365,242203819 nap. Egyébként a tropikus év hosszát 1900-ban 365,242198781 napnak vagy 31.556.925,9747 másodpercnek mérték, s ez = 365 nap 5 óra 48 perc 45,9747mperc. Mindenesetre nem állandó egység, t.i. százévente 0,00000616 nappal [fél másodperccel] csökken. Mivel a Pantheont i.e. 27-ben emelték, ekkor a tropikus év pontos hossza – legalábbis elméletileg 365,242317484 nap (azaz 365 n, 5 ó, 48 p, 56, 231 mp) volt.

Még hozzátehetem, hogy Várkonyi szerint a félkörív méretszáma, időben kifejezve, mindössze 23 perccel rövidebb a tropikus év hosszától (valójában a félkörív éppen hosszabb a tropikus év számától!). A különbség hosszméretben a félkör kerületén 0,16 római hüvelyk, azaz 0,16 x 18,5 mm = 3 mm. Egyébként 0,16 hüvelyk (ami csak 0,016 nap) valóban egyenlő 23 perccel. A javított számításaim szerint az eltérés a tropikus év pontos hosszától 0,0168883 nap, ami 24 perc 19 mp különbség, ami római hüvelykben kifejezve 0,168883, azaz 3,12 mm. Mindössze ennyivel hosszabb a félkörív mérete a tökéletesen pontos értéktől.

A római Pantheon ókori tudományosságáról ajánlhatom Urbán László képekkel illusztrált cikkét: Pantheon - az időmérés 2000 éves magasiskolája.

Csak megjegyzem, hogy a Pantheonnal kapcsolatos orbitális elszámolásra/elírásra is figyelmeztettem a kiadót, de az összes hibát benne hagyták.

Várkonyi egyébként a Varázstudomány első kötetében jól adja meg a kerületet: 2x3652,26 római hüvelyk, bár itt is 3 mm-el rövidebbnek mondja a kelleténél. Ellenben újra belecsúszik egy matematikai képtelenségbe, mikor azt állítja, hogy a belső átmérő 145,318.581 római lábhosszának fele, ami 72,65929 láb, 3652,26 római hüvelyket tesz ki. Ez teljes képtelenség, még köszönő viszonyban sincs a láb és hüvelyk átváltási számával, arról nem is beszélve, hogy ha a sugár 3652,26 hüvelyk, akkor a kerület nem lehet 2x3652,26 hüvelyk!

 

 A vízözön regéje c. fejezethez (538-576. old. [1972], 580-615. old. [2002], 787-837. old. [1966])

 

 Ide olyan vízözön mítoszok és hagyományok kerültek, melyeket Várkonyi jelentőségük miatt, nem rakott a fő részbe. Indián hagyományokkal kezd. Kiegészítésként megemlíthetem az ómexikói leírást, hogy Titlakahuan isten figyelmeztette az ember Natát a közelgő vízözönre, aki egy cédrusfából készült bárkán menekült. Az özön elvonultával Nata és felesége partraszállt. A mondát Gorbovszkij is említette az aztékok krónikájából.

 A 609. oldalon írja Várkonyi: "Kasszandra így siratja Trója pusztulását, visszaemlékezve az alapító vízözönhősre, Dardanoszra: „Siratlak, hazám, te sírja Atlantisz úszó fiának..." Itt nem ártott volna egy magyarázó jegyzet, hiszen az átlag olvasót megzavarhatja "Atlantisz" említése. Ez nyilván nem a platónbi Atlantisz, hanem Atlantisz Elektrüone, aki Dardanosz anyja. A 610. oldalon pedig Ogügész idei nagy vízözönről ír. Ogügész Boeotia első királya volt. Varro töredékei i.e. 2400 és 2200 közé helyezik, míg Julius Africanus kronográfus i.e. 1800 köré tette. Az újkorban Velikovsky i.e. 1500, Robert Charroux i.e. 3000 és Braghine ezredes i.e. 4000 körülire helyezte Ogügészt.

 

 A vízözön története c. fejezethez (615-642. old. [2002], 838-873. old. [1966])

 

 Ez az alfejezet természetesen hiányzott az 1972-es kiadásból, hiszen maga A vízözön története fejezet is hiányzott a könyvből.

Itt Várkonyi gyakorlatilag tovább mosdatja/fényezi Hörbiger téziseit.

 

 Az Elsüllyedt földrészek c. fejezethez (642-645. old. [2002])

 

Ez az alfejezet nemcsak az 1972-es kiadásból, de az 1966-os gépiratból is hiányzik! A szövegek előtti kipontozásokból az látszik, hogy az alfejezet igen hiányos állapotban maradt meg a kézíratban: abból gépelt oldalak hiányozhatnak.

 

Protokultúra c. fejezethez (874-881. old. [1966])

 

Ez az alfejezet teljesen eltűnt az 1972-es kiadásból és a 2002-ben sem lett visszaállítva. Mezey Katalin az utószavában azt írja, a Protokultúra c. fejezet jelentősen át lett dolgozva megjelenés előtt. Könnyen elképzelhető, hogy ezt bevitték a könyv törzsanyagába. Lehet, hogy ebből a 8 oldalból lett a Talányok c. alfejezet...? Ennek alapja a Sziriat első változatában a törzsanyagban, a Protokultúra fejezet elején volt, de valamiért Várkonyi az 1966-os gépíratban berakta a Függelékbe. Egyébként ha az 1966-os gépiratban összeadom a Függelék (8) és a Protokultúra (112) oldalszámait, az 120 oldal, míg a könyv 2002-es kiadásában csak 70 oldal, ami elég súlyos csonkítást is jelezhet, és itt főleg a Tiahuanaco fejezet kimaradására gondolok.

 

 Protohomo, homo magus, homo faber c. fejezethez (882-895. old. [1966])

 

Ez az alfejezet szintén hiányzik az 1972-es és 2002-es kiadásokból. Mezey Katalin ezzel kapcsolatban ezt írja az 1972-es kiadásról: "...a Függelékből kihagyták a X. fejezetet kiegészítő részt. (Ez utóbbit egy ránkmaradt feljegyzés tanúsága szerint a szerző az Elveszett Paradicsom szövetébe építette be, így jelen kiadásunkban mi sem adjuk közre.)".  Kérdés, hogy ez a feljegyzés Várkonyitól származik-e? Ugyanis az 1966-os kéziratban ez még benne volt! Az elveszett Paradicsom gépirata 1957-58-ban íródott (Várkonyi Péter adatai alapján). Most hogy dolgozhatta be az anyagába már 8 évvel korábban, ha még 1966-ban benne volt ez a függelék? Egyáltalán utánanézett ennek valaki? Nem jobb lett volna ennek ellenére közölni a Függelékben?

 

 

Irodalom

 

 

 Az 1943-as kiadásban ez a "Könyvészet": 308-315. old. Viszont sem az 1972-es, sem az 2002-es kiadás nem ad irodalomjegyzéket. Az 1966-os gépírat viszont "Irodalom" címmel 896-907. oldalon adta, azaz 12 oldalon! Ezt megpróbálom szintén rekonstrulálni. Meghagyva az 1943-as kiadás irodalomjegzékét, hozzátéve Várkonyi hivatkozásait a 2002-es kiadásból bizonyos művekre, valamint hozzáadva azon munkákat, melyeket feltehetőleg úgy használt, hogy nem hivatkozott rájuk névszerint. Az 1943-as lista is imponálóan hosszú. Ahol Várkonyi nem tudta megadni a könyv kiadásának évét, azt javítottam. Ahol elírta a címet vagy a szerző nevét, azt is igyekeztem jevítani. Például a híres német egyiptológust, Edward Meyernek nevezi, Eduard Meyer helyett! Határozott véleményem továbbá, hogy a Könyvészetben megadott könyvek elég tetemes része nem járt Várkonyi kezében, azaz csak közvetve ismerte azokat. Ezek úgy jöhettek a képbe, hogy például alaposan használta Braghine könyvét és annak irodalomjegyzékéből is jó pár olyan könyvet is a saját könyvészetébe kanyarított, melyeket csak Braghine használt/használhatott (ezekben több igencsak nehezen előkeríthető lett volna, főleg a Latin-Amerikában kiadott munkák). A "legszebb", hogy ez esetben képes volt hibásan átírni Braghine jegyzékét (pld. Historia Brasieira → Historia Brasileira helyett!).