VI. A vízözön története

 

 

1. A vízözön története: 128-150. old. (1943)

2. [kimaradt fejezet az 1972-es kiadásból!]

3. Egyetemes hagyomány vagy helyi monda?: 337-347. old. Holdak és Kainohold: 347-365. old. Luna: 365-375. old. (2002)

4. Egyetemes hagyomány vagy helyi monda?: 409-423. old. Holdak és Kainohold: 424-444. old. Luna: 445-466. old. (Gépirat, 1966)

 

 Ez a fejezet teljes egészében kimaradt az 1972/84-es megnyirbált kiadásokból. Az 1972-es kiadás több kritikusa elismerően szólt arról, hogy az első változathoz (1942/43) képest Várkonyi lemondott Hörbiger-téziseiről, mivel nem tudták, hogy ezt a fejezetet a kiadó egyszerűen kihúzta a megjelenésre váró könyvből.

 

 

Egyetemes hagyomány vagy helyi monda?

 

Ebben kritizálja azon kutatókat, akik szerint a nagy vízözön-mondák (bibliai, babilóni, stb.) csupán valami helyi nagyobb áradások lettek volna. El is veti, hogy ezek nagyjából az i.e. 4. évezred végén zajlottak volna le. Várkonyi azzal érvel, hogy ilyen árvizek a történelem folyamán sokszor megestek, mégsem tartották azokat „vízözönnek”. Bírálja a tudományt, hogy elvetik egy nagy, globális, az egész Földre, vagy annak nagy részére kiterjedő vízözön lehetőségét.

Sir J. G. Frazer skót mítoszkutató és antropológus azonban szkeptikus volt a Várkonyi-féle nézőponttal. Szerinte azon mondák, melyek világszerte előfordulnak, s arról szólnak, hogy a nagy árvízben szinte mindenki kipusztult, valójában helyi nagyobb árvizek lehettek, melyek a hagyomány közvetítésein keresztül szépen "világméretű katasztrófákká dicsőültek" (Folklore in the Old Testament, 1918). Viszont igaza van Várkonyinak abban, hogy ha ezek helyi árvizek voltak, úgy miért szerepelnek a mítoszban kozmikus jelenségek: csillagok leesése, égi sárkány megjelenése, üstökösök megjelenése, napok elsötétülése és hasonlók?

 

339. oldal: „Valószínű azonban, hogy az indián mondák egy részében nem Atlantiszról van szó, hanem arról a kontinensről, amely a Karibi-tengerben és a Mexikói-öbölben feküdt, s amelynek maradványa a szigettenger, az Antillák, Kuba, Haiti.” – Hogy volt ezen a tájon egy nagyobb sziget, régi feltevése az Atlantisz-kutatóknak. Ezt „kontinensnek” azonban nem lehet nevezni (ahogy szerintem Atlantiszt sem). Főként amerikai atlantológusok készek voltak Platón Atlantiszát is ide helyezni. Egerton Sykes ezt a szárazulatot Lykontiának nevezte (Kubától nyugatra), ami i.e. 10.000 körül egy meteorit becsapódás miatt emelkedett ki a tengerből, majd i.e. 3500 körül elnyelte a tenger. Andrew Collins is Kubától nyugatra helyezi Atlantiszt. Várkonyi nyilván ismerte Lewis Spence teóriáját, aki szerint a negyedkorban két nagyobb sziget alakult ki az Atlanti-óceánban: az egyik a Karibi térségben Antilia és az Óvilág közelében Atlantisz. A menekülő atlantisziak Antilián át érték el Közép-Amerikát (lásd lentebb, a bal oldali kép Spence könyvéből, 1926). Viszont Spence láthatóan nem vette bele Antiliába Kubát vagy Haitit!

 

342. oldal: Beszél a Dogger-padról, ami 5000 éve Angliát összekötötte Európával. Mai elgondolás, hogy a Brit-sziget úgy i.e. 7000-ig összefüggött a kontinenssel. A Dogger-pad ettől északabbra, szigetként funkcionált i.e. 5500 körüliig, amikor egy szökőár elsüllyesztette. Lásd fentebb, jobb oldalt, a Sziriat első kiadásából egy magyarázó képet a leíráshoz.

343. oldal: "Bengál-öböl 1762, 1842, 1869. évi borzalmas áradásairól" Várkonyi adatai innen: Eugen Georg, 1930: 99. old. Majd utána: "A Huanghoról, a Sárga folyamról a kínaiak azt mondják..." – Itt egy hosszabb bekezdést szentel a kínai Sárga-folyónak (Huan-ho). Majd a folyó okozta katasztrófák ismertetése után megjegyzi: "aligha tévedek, hogy nem egy olvasóm most értesül először erről az eseményről". Várkonyi pedig az egész bekezdést gyakorlatilag átemelte Georg könyvéből, mert ő meg onnan értesült ezekről (1930: 100. old.). Várkonyi, hogy érzékeltesse a katasztrófát, a Duna medrének 300 km-el való áthelyeződéséről ír, azaz példálózik. Valószínűleg túl haloványnak látta Georg példáját, hogy a csehországi Elba hirtelen keletnek folyva a Visztula torkolatába ömlene. Természetesen túlzás Várkonyitól, hogy a Duna "patak a Huanghohoz képest", de szerzőnk szeret ilyen nagyívű túlzásokba esni (a Duna átlagos vízhozama vagy a vízgyűjtő területe nagyobb a Hoanghónál, bár a hossza csak fele akkora).

 

Várkonyi a nagy meteorhullásokról is említést tesz.

344. oldal: Arizonai meteoritkráterről: „Arányai csakugyan hatalmasak: átmérője 1200 m, mélysége 175 m és a robbanás által szétlökött krátergyűrű fala 40-50 méterrel emelkedik a környezet szintje fölé; méreteit a képen legfelül álló lovas alak mutatja.” Itt semmilyen képet nem tartalmaz a könyv. Nyilván Várkonyi mellékelt erről egy fotót, amit egyszerűen a kötet szerkesztői kihagytak a könyvből (viszont én adok egy képet az arizonai kráterről, lásd fentebb!).

Ezt a krátert az arizonai síkságon, Barringer-kráternek nevezik és a tudósok szerint mintegy 50.000 éve keletkezett, mikor egy 45 méter átmérőjű, 300 ezer tonnás vasmeteorit a földnek csapódott. Ugyanakkor az arizonai hopi indiánok legendái szerint nagyon régen egyik istenük tűz, füstfelhő és dübörgő robaj kíséretében temetkezett el a síkságon (hasonló legendáik vannak a zuni és navajo indiánoknak is). A régészek szerint abban az időben még nem is éltek Észak-Amerikában emberek, de amúgy is kizártnak tartanák, hogy ilyen régi időkre emlékeznének. Igaz, ez az 50 ezer év jelenleg az uralkodó trend, de vannak kutatók, akik 20-25 ezer évvel ezelőttre tették a becsapódást, sőt G. J. H. McCall geológus csak 6000 évre tette (1973). 1981-ben viszont egy argon-datálás 2700 évvel ezelőttre tette a becsapódás idejét, amikor a hopik elődei már valóban a területen éltek.

A másik lehetőség, hogy maga a kráter szülte a legendát, de ennek is vannak kérdőjelei, pld. hogy Amerikában van húsz hasonló kráter mint ez, de azok köré miért nem fonódott hasonló legenda? Ráadásul a hopik kifejezetten "tűzgolyót" emlegettek, míg a 19-20. századi tudomány sokáig vulkanikus eredetűnek tartotta a krátert, s nem meteoritbecsapódásnak! Erre is igaz, amit Várkonyi Az elveszett paradicsomban ír: "Mert nem a tudomány mondja meg, mi igaz a mítoszból, hanem a mítosz, mi igaz a tudományból..."

Egyébként Európából is tudunk hasonlót. Az észt Saaremaa-szigetén van az ún. Kaali kráter. Öt-tíz kilométeres magasságban a meteor darabokra tört és darabokban zuhant a Földre, amelyek közül a legnagyobb 110 méter átmérőjű és 22 méter mély krátert eredményezett (és még nyolc más kisebb kráter is keletkezett ekkor). A növényzet a becsapódás helyétől 6 km-es körzetben elhamvadt! A fő kráter alján egy hatvan méter átmérőjű tó keletkezett. A kráterben egy ősi észt település nyomait tárták fel szovjet régészek az 1955 és 75 közötti ásatási periódusban. A települést nem sokkal a meteorit becsapódás után alapíthatták. Valamikor a korai vaskorban a tavat egy 470 m hosszú kőfallal vették körül, amelynek átlagos szélessége körülbelül 2,5 m volt, átlagos magassága pedig 2,0 m volt. A krátertóból áldozati szertartásokra utaló leletek kerültek elő, ami szerint a kis tavat az észtek ősei szentnek tartották. Az észtek ősei már legalább ötezer éve lakják a mai Észtország területét. A becsapódás idejére nincs megegyezés: i.e. 6400 és 400 közé helyezik, de a legelfogadhatóbb érték i.e. 3500-3200. Viszont a becsapódás itt is bekerült a népi folklórba. A Kalevala eposz 47. 48. és 49. rúnájában beszélnek egy tűzgömb becsapódásáról, megadva az irányát is. Mások Phaeton és a tüzes napszekér katasztrófáját is ebben a történésben látják. Lennart Meri felvetette, hogy Saaremaa- szigete volt a legendás Thule szigete. Az észt néphagyomány Kaalit tekintette annak a helynek, ahol "a Nap megpihent".

345. oldal: Várkonyi részletesen beszél a Tonguz-meteoritól, mégpedig Detre László magyar csillagász (1906-1974) "könyve" alapján, abból hosszabban is idézve. Viszont nem adja meg Detre szóbanforgó könyvének címét. Nos, ez lenne: Üzenetek a világűrből: kozmikus hatások a földön, 1939. Egyébként itt sem tudott a könyvből, pontosan, szószerint idézni, mert számos elirás van a Detre-féle szöveghez képest (még ha ezek nem is jelentősek).

347. oldal: Idézi Florenszkij véleményét a Tonguz-meteoritól. Ez a vélemény pontosan Sykestől a saját magazinjának egy cikkéből való: A Possible Solution to the Tungus Meteorite Mystery (Atlantis, 1965. aug. [18/4. sz.]).

 

Várkonyi célja egyszerű: a nagy vízözönmítoszok valamiféle telluris, egész földre kiterjedő vízözönnek az emlékét őrizték meg. Ugyanakkor a tudósok által ajánlott katasztrófák: tengerrengések, földrengések, vulkánkitörések, óriási árvizek, hatalmas meteorit becsapódások, stb. egyike sem alkalmas arra, hogy valamiféle telluris katasztrófát idézzen elő…

Várkonyi az egész fejezetet az osztrák Hörbiger tanainak népszerűsítésére ill. elfogadására használta volna. Viszont bár bőven szól az elméletről több helyen, de ez amolyan utalgatásszerű, tehát nincs kifejtve úgy egységesen az elmélet, amiről szó van. Úgy gondolom legjobb, ha ide idézem előljáróban Ponori Thewrewk Aurél magyar csillagász összefoglalóját: "Az elmélet röviden: A világegyetemet porszerű jégszemcsék és mindenféle nagyságú jégtestek töltik ki. Ha nagyobb jégtest egy csillagba hullik, robbanást okoz. Így keletkeznek a naprendszerek. A finom jégporanyag viszont gátolja az égitestek, bolygók, holdak mozgását, úgyhogy spirális pályán egyre közelebb kerülnek a gravitáció központjához. Így járt az a két vagy három kis hold is, amely a „Hold előtti” időkben a Föld körül keringett. E kis holdak (ún. käno-holdak) főként jégből állottak, és bizonyos közelségbe kerülve, szétdarabolódtak és a Földre hullottak. E kis holdak nagyobb darabjai át is törték a Föld szilárd kérgét és teljesen megváltoztatták a földfelszín képét. A jéggel együtt szilárd kőzetdarabok is zuhantak a Földre iszonyú tűzesővel rémítve a nagy pusztítást túlélő népeket. Ilyen nagyobb käno-holddarab pl. az Abesszin-felföld is. 
    Az utolsó kis jéghold elpusztulása után egy ideig társtalanul maradt a Föld. Ezt a hold nélküli korszakot régi mondák is igazolnák. E néhány száz vagy ezer év után a Föld pályáján kívül keringő kis méretű bolygó, a Luna pályája módosult oly mértékben, hogy erősen megközelítette a Földet, és foglya, kísérője lett. A befogás nagy katasztrófákat okozott a földi élővilágban is. A nagyjából az ekliptika síkjában most már a Föld körül, hozzá a mainál jóval közelebb keringő Hold (a Luna) óriási árapályerőket létesítve az Egyenlítő táján, gyűrű alakban felduzzasztottá a Föld tengereinek a vizét. Ezeket a vidékeket állandóan kb. 5000 m magas víz borította. Emiatt elbillent a Föld tengelye, a sarkok helyzete (és ezzel együtt a csillagos ég állása) megváltozott. Amikor a Hold mintegy 6-7 földsugárnyira közelítette meg a Föld felszínét, keringésideje annyira lerövidült, hogy a holdhónap és a nap hossza megegyezett. Ekkor a dagálygyűrű állandó helyzetű dagályheggyé változott. E roppant méretű vízhegy oldalainak ferde partvonalait a dél-amerikai magashegységek tavai (pl. a Titicaca) melletti rétegződés iránya is mutatja. Végül a Hold felszínét vastagon borító jégpáncél és az alóla feltört óceánok jéggé fagyott vize rázúdult a Földre. Erre a katasztrófára emlékezik többek között a mezopotámiai és zsidó vízözönmonda is. Ennek egyéb következménye volt Atlantisz, Gondwana és Mu elsüllyedése, és egyes kultúrközpontok (pl. Húsvét-sziget) összezsugorodása és elszigetelődése. A „vízözön” időpontja több régi nép naptárciklusaiból is kiszámítható: i. e. kb. 11 500. 
   A lecsökkent tömegű Hold e katasztrófa után távolodni kezdett, és évezredek alatt csaknem körré gömbölyödött addig lapultabb ellipszispályája. A Hold azonban nem vesztette el teljesen vízkészletét. Nemcsak olyan a Földről nézve, mintha jég borítaná, de valójában is jég borítja." (A Hörbiger-elmélet a mai ismeretterjesztő irodalomban, Természettudományi Közlöny, 1964/1. sz.)

    Hans Hörbiger (1860-1931) osztrák eredetű volt, de tény, hogy valamennyiben magyarnak is érezte magát. Három évesen Versecre került, ahol magyar nevelést kapott. Élt Vajdahunyadon is, de 1891-től a Budapesti Láng-gépgyárban dolgozott mérnökként. 1903-ig élt a magyar fővárosban, ahol szabadalmi irodát is nyitott. Négy fiából, van amelyik magyar (!) keresztnevet kapott (pld. a szinéász Attila Hörbiger), és a fiúk hozzá hasonlóan, szintén jól beszéltek magyarul. Ez nem is volt nehezére, hiszen a felesége is részben magyar nő volt.
    Magyar nyelvterületen, tudtommal, Hörbiger első nagy híve és propagálója gróf Zichy Ernő József ácsi földbirtokos és újságszerkesztő volt. A Pécsi Lapok és a Dunántúl napilapok hírt adtak róla, hogy 1925. május 9-én, szombaton a pécsi Városháza közgyűlési termében nagy sikerű előadást tartott Zichy "a Hörbiger-féle ,,világjég-tan“ alapvonalairól". A gróf egyébként az elkövetkező években több előadást tartott az országban, melyek Hörbiger teóriáját népszerűsítették.A gróf Rónay Márta újságírónak így nyilatkozott 1927-ben a teóriáról: "Hörbiger professzor személyes jóbarátom, akinek elméletét az utóbbi idők legjelentősebb tudományos eredményének tartom, – mondja Zichy Ernő gróf. – Még 1923-ban, bécsi tartózkodásom idején történt, hogy véletlenül elvetődtem Hörbiger egyik előadására. Felfigyeltem a szavára és valóságos revelációként hatott rám megismerése. Hazamentem a birtokomra és teljes fél évig behatóan tanulmányoztam Hörbiger elméletét. Mondhatom tökéletesen meggyőződtem igazságának nagy horderejéről." (Magyar Hirlap, 1927. jún. 12). 1928 januárjában Hans Hörbiger fia, Robert Hörbiger
aki szintén gépészmérnök volt és segített apjának továbbfejlesztenie a világjég elméletét , egy napra Budapestre jött, hogy meghallgassa barátjának, gróf Zichy Ernőnek előadását a nemzeti kisebbségek kérdéséről. Robert is kitűnően beszélt magyarul, s ez ki is tűnt, mikor a Magyar Hirlapnak is adott ekkor interjút, ami főként a világjégelméletről szólt.
    A Pécsi Lapok írtak Zichy 1925-ös pécsi előadásáról: "Gróf Zichy rendkívül lebilincselő és szellemes előadását a hallgatóság élénk tetszéssel és tapssal jutalmazta. A pécsi tech­nikus társaskör nevében ennek el­nöke, Bari István, miniszteri osztálytanácsos fe­jezte ki köszönetét az előadónak.
      Az előadást este 8 órakor társas vacsora követte a Pannónia-pincé­ben, melynek folyamán Bari osz­tálytanácsos gróf Zichy Ernőt él­tette, mire utóbbi megnyerő szavakban köszönte meg, hogy a tár­saskör alkalmat nyújtott neki előadásának megtartására. Gróf Zichy indítványára a társaskör táviratilag üdvözölte Hörbiger Já­nost. Végül örömmel vették tu­domásul a kör tagjai gróf Zichy azon ígéretét, hogy hajlandó to­vábbi előadások keretében a Hörbiger-féle elmélet egyes fejezeteit részletesen ismertetni.
    Nem tudok róla, hogy Várkonyi elment volna az előadásra, mert nem említi sehol, hanem arról beszél, hogy a Hörbiger-elméletről csak 1933-ban értesült. Hozzáteszem, hogy a hivatalos magyar tudomány, már 1926-ban nyilatkozott, hogy semmiben nem kívánja támogatni Hörbiger világjégtanát.
  Még megemlítem, hogy Oexel-Rónay Ferenc báró (1896-1970), aki egy prominens, elmagyarosodott bánáti család tudományos érdeklődésű tagja volt, több cikket is írt ezekben a témákban a temesvári Déli Hírlap 1931-es évfolyamába (mint pld. Évezredes mondák és legendák arról a paradicsomi korszakról, amikor a hold még nem keringett a föld körül és még nem létezett földrengés, szökőár, tűzhányó, 1931. aug. 21). Hörbiger háború előtti hívei nálunk jobbára bohó újságírókból, kalandos életű figurákból, szépirodalom művelőiből vagy unatkozó dzsentrikből jöttek össze. Szaktudós gyakorlatilag egyse volt köztük.
    Hozzáteszem, hogy már az 1920-as években több magyar tudós és szakíró fejezte ki kétségeit Hörbiger elméletével szemben. Dr. Szász Ferenc kolozsvári ismeretterjesztő újságíró egy cikkében elveti, hogy a Világegyetem tele lenne jéggel, vagy a Hold felülete el lenne jegesedve (bár Szász érve ez ellen sem állta ki az idő próbáját). Majd hozzáteszi: "Így hát az égi mechanika elméleteit nem fogja a kozmikus jégtan felforgatni." (A csillagászat futuristái, Pásztortűz, 1929/8. sz.). A magyar tudomány jelesei ódzkodtak állást foglalni az ügyben (ahogy a Däniken-jelenséggel sem sokan tették meg), de kétségtelen volt, ha vesztegették erre az idejüket, hogy mereven elutasították Hörbiger félművelt, de ravaszul felépített teória halmazát. De vol, aki megtette ezt: Dr. Vadász Elemér neves, kétszeres Kossuth-díjas  magyar-zsidó geológusunk a Szabad Egyetem nevű természet-tudományos havi lapunkban A jégből keletkezett világ ábrándja c. hosszabb cikkében (1926. márciusi szám, 73-81. old.) a geológia új eredményeire hivatkozva elvetette Hörbiger teóriáját. Kár hogy nem olvasta Vadásznak ezt a tanulmányát Várkonyi, mert a szerző igen szellemesen jellemezte és vetette el Hörbiger feltevéseit, s ilyeneket írt: "Kétségtelen tehát, hogy ez az elmélet bármilyen tiszteletreméltó gondolattermék is, a tudomány épületébe nem illeszthető bele s abban a jövőben is aligha lesz helye, noha nem lehetetlen, hogy egyik-másik részletkérdésben esetleg helyes úton halad. A képzelet termékei azonban lényegesen, meghaladják benne a tényeken alapuló valóságot, nem tudomány tehát, hanem elvitathatatlan nagyvonalúsága dacára is, csak igazolatlan föltevések halmaza, minden emberi tudományos fantasztikum összesítője."
    A magyar ún. "tudományos ismeretterjesztő szakma" felhördülését okozta, hogy a magyar Univerzum magazin 1963. 7. száma le merte hozni a szovjet (!)  havilap, a Nauka i Zsizny 1962/12. számában megjelent
Zinajda Bobir orosz SF-fordító asszonyság cikkét magyarul A foglyul ejtett bolygó címmel. Bobir teljes mértékben védelmébe vette Hörbiger elméletét. Ponori Thewrewk Aurél magyar csillagász már a Természettudományi Közlöny, 1963/12. számában krokodilkönnyeket hullatott, hogy az Univerzum az ő két évtizedes felvilágosító munkájukat tette tönkre a Bobir ill. a Gorbovszkij-sorozat közlésével. De erre még a magyar csillagász több cikkében visszatért. A másik ilyen sápítozó a Bobir-cikk kapcsán, Stegena Lajos magyar geofizikus volt az Élet és Tudomány, 1963. 51. számában. Természetesen nem az a bajom, hogy ne tartanám a Hörbiger-teóriát a tudomány tévútjának, hanem az, hogy ezt meg lehet vitatni érvekkel és nem betiltással. Ponori arra utalt, hogy az ilyeneket (a szovjet példa ellenére) meg sem szabadna jelentetni magyarul! Szerintem a tudomány ilyetén képviselőinek (akik adófizetői pénzből éltek/élnek) érvelnie kellene ezek ellen, ha tudománytalannak gondolják, s nem betiltania azokat. Szerették abban a korban az embereket "gyerekeknek" nézni, és hozzá voltak szokva, hogy a hatalom az ő kéréseiknek megfelelően be is tiltotta ezeket ill. igyekezett korlátozni a megjelenésüket (annak ellenére, hogy a szomszédos szocialista államokban vagy a Szovjetunióban ezek akadálytalanul megjelenhettek). Szóval ezek a csillagászok, geológusok, s más tudományos népszerűsítők, nem a felvilágosítást szolgálták a szocializmus magyar változatának negyven éve alatt, hanem sokkal inkább az elsötétítést...!

 

 Holdak és Kainohold

 

348. oldal: Várkonyi olyan tudósokra hivatkozik, mint Dacqué, Hörbiger vagy Hanns Fischer, akik szerint a Hold a naprendszer egy bolygója volt, de a föld közelbe érve a bolygónk egyszerűen elfogta, úgymond kaptálta azt (és azóta is folyamatosan közeledik a Földhöz). És előtte a „mostani holdunknak több elődje volt, melyek lehulltak a Földre, s ezáltal okozták a geológiai korszakokat” (a hörbigeriánusok szerint a jelenlegi Holdunk már a negyedik vagy ötödik holdja a Földnek). Hozzáteszi persze, hogy ez az elmélet sem fogadható el hiánytalanul. Azonban van egy „erős” érve: „a mítoszok szerint, ha volt égitest, mely erőszakosan beavatkozott bolygónk életébe, a Hold az”. Hörbiger szerint a jelenlegi Holdunk előtt már három kisebb Kainohold volt, amelyek mindegyike rázuhant a Földre. Azon évszázezrek alatt, mikor elég közeli pályán keringett, a földön jóval gyengébb volt a gravitáció, ami az élőlényeknél gigantizmust okozott, azaz hatalmas méretű fákat, állatokat és a mítoszaink ember-óriásai is ekkor éltek. Ez a mostani holdunk, a Luna is egyszer a földbe fog csapódni. Hörbiger egyik híve, Otto Ebelt több értekezést írt 1920 és 46 között, melyekben a világjég-elmélet, a käno-holdak és az emberiség történelme viszonyát boncolgatta.

Várkonyi 1969-re, mikor az amerikaiak leszálltak a Holdon egy jó részét elvetette Hörbiger tanainak, aki szerint a Hold felszíne „jeges” (vagyis jobban mondva el kellett vetnie!). Az amerikai űrhajósok 1969. július 20-án jártak a Holdon és hoztak anyagmintákat.

350. oldal: Várkonyi itt hivatkozik a Holdról hozott anyagminták vizsgálatára, hogy a Hold egymilliárd évvel fiatalabb a Földnél. Ami szerinte azt valószínűsíti, hogy eredetileg a Hold önálló tagja volt a naprendszernek. Ennek bizonyítására Georg Hinzpeter következtetéseit idézi 1962-ből. Ez a Hinzpeter amúgy egy régi hörbigerianus atlantológus, aki 1950-tól rendszeresen írt Sykes időszaki szemléjébe, az Atlantisba. Az 1920-as és 30-as éveiben egymás után írta a Hörbigert támogató könyveket (mint a: Für und wider Hörbiger, 1933). Hinzpeter jó kapcsolatokat ápolt az 1931-ben meghalt Hörbigerrel, sőt a hírhedt náci Ahnenerbe igazgatójával, Wolfram Sievers-el is (ezt a fenevadat szerencsésen kötél általi halálra ítélték a háború után és 1948-ban felakasztották, elküldve ezzel a Walhallába...). Hinzpeter a bécsi Hörbiger Intézet titkára volt egészen a haláláig. Várkonyi idézi tőle, hogy a Hold jelenleg is közelít a Földhöz. Tegyük hozzá: a Holdról származó kőzetminták 3-4,6 milliárd évesek, de meglepő módon találtak 5,3 milliárd évest is, míg a Föld csak 4,6 milliárd éves, ami lehetetlenségnek tűnik, s a tudósok meteorit becsapódás eredményeinek tartják épp ezért. A holdunk tehát öregebb és nagyobb, mint lennie kéne. Viszont a tömege sokkal kisebb, mint az várható lenne és egy nagyon lehetetlen pályán kering a föld körül, amire nem nagyon van magyarázat. Hinzpeter az Explorer X mérési eredményeire hivatkozik, s arra utal, hogy a Föld mágneses mezői olyan elváltozásokat mutatnak, amelyek megelőző holdakat feltételeznek. Várkonyi persze sok tekintetben megmaradt a végsőkig Hörbiger elmélet hívének, amire a következő idézetek is mutatnak.

355. oldal: „Mindenek előtt jegyezzük meg, hogy a régi és új helytálló megfigyeléseket és megállapításokat tekintetbe véve, nem alaptalan a feltevés, hogy Holdunknak volt egy (vagy több) elődje; ennek az Égbolton ma természetesen semmi nyoma, de megtalálhatók a Föld múltjában és mai arcán, s összeegyezethetők a vízözön-mondák kellőképp értelmezett tanúvallomásaival.

356. oldal: „A mi Holdunk is önálló planéta volt tehát valaha, s egykor le fog zuhanni a Földre – mint ahogy a Föld már több holdelődöt befogadott és magához rántott.

357. oldal: „Minél közelebb jutott a Kainohold a Földhöz, s fizikai törvények értelmében annál gyorsabban kellett keringenie. Midőn már csak hét földsugár távolságban járt, egyetlen nap alatt kerülte meg a Földet, vagyis a hónap egy napig tartott. A Földről nézve tehát a Kainohold nem mozgott előre az Égbolton, hanem valamelyik hosszúsági vonalhoz mintegy hozzárögződve, csak észak-déli irányban lengett, mert keringésének síkja nem esett egybe az egyenlítő síkjával. De vonzóereje akkor már 630-szorosára növekedett. Ez a szörnyű erő - túlzással szólva – tojásidomúvá nyújtotta a Földet és viszont a Kainoholdat, megnövelte-apasztotta a vizeket és a légburkot. A sarkokra behatolt a világűr hidege, a gleccserek a meleg övezetekig nyomultak, a jégkor elérte tetőfokát.” A Függelékben, a 615. oldalon további adalék: "A század elején egy bécsi mérnök, Hans Hörbiger, új kozmogóniai elmélettel lépett fel, amely minden vitathatósága, tévedése vagy fogyatékossága ellenére is alkalmas, hogy ezekre a jelenségekre magyarázattal szolgáljon, sőt a Föld történetének egyes, eddig tisztázatlan eseményeit és az emberi művelődés sok mozzanatát új távlatba helyezze."

357. oldal: "Hotu Natua" ez talán nyomda hiba, mert öt sorral lentebb már helyesen szerepel a név: "Hotu Matua".

 *

Már az előbbi idézetekből is egészen világos, hogy Várkonyi sohasem tett le a Hörbiger-elméletről. Azt megértette, hogy maga az elmélet jelentős része nem igaz, de a saját mítoszértelmezései arra vitték, hogy az elméletnek kell legyen olyan részei, amelyek igazak. Ezek a Holdak lezuhanásával, majd egy új Hold befogásával álltak kapcsolatban. Hörbiger szerint már három hold is lezuhant a Földre, melyek jégből voltak. 

Várkonyi nem értette az 50-60-as években, hogy miért kellene elvetni teljes egészében Hörbiger tanait? Nem lehet azokat kicsit korrigálni, javítgatni? Ebben az időszakban még mindig sokan voltak olyanok, akik az őstörténelem terén Hörbiger és utódai által kifejlesztett katasztrófaelmélet kombinációjában látták a magyarázatot. És nem csak Nyugaton, de a szocialista államokban (főként a Szovjetunióban) is voltak ennek hívei a tudósok és írók közt. Mára azonban bebizonyosodott az elmélet téves volta, sőt értelmetlensége. De a mi kezünkben lévő új tudományos adatok halmaza sem jogosíthat fel arra, hogy megalázó mértékben elítéljük ezért Várkonyit. Nekem igazából már első hallásra sem tetszett Hörbiger teóriája, de mindig volt bennem egy bizonyos elismerés olyanok iránt, akik nyíltan dacoltak a tudomány fő áramlataival szemben. Védték a maguk igazát, még ha sejtették is már valamennyire, lehet elbukják a csatát. Mint a vert seregek tábornokai, süllyedő hajók parancsnokai, kik a fedélzet orrában utolsó cigarettájukat szívják... Igen, bizonyos megfontolásból kissé szentimentálisan gondolok arra, hogy Várkonyi élete végéig kitartott egy negyven évvel korábban beleszererett elméletbe. Soha nem tagadta meg...

A Sziriat első változata (1942/43) még meglehetősen büszkén ecsetelte a vízözön mítoszok, régészeti leletek és a Hörbiger nézeteinek egybevágóságát (amit Otto Ebelt összefoglalása alapján közölt). Ebben a fejezetben három térképet is adott a könyv első kiadásában, de a 2002-esben már semmit. Várkonyi rendszeres olvasója volt az Egerton Sykes által szerkesztett londoni Atlantis szemlének. Sykes maga is a Hörbiger-intézet egyik alapítója volt, de a szemlében szerepeltek rendszeresen keleti blokkból való lengyel, bolgár vagy orosz szerzők is. Innen tudhatta, hogy Hörbiger tanai nem haltak el a II. világháborúval, hanem a követők megpróbálták azt az újabb kutatási eredményekkel összehozni. A Sziriat függelékében írja (valószínűleg 1969 körül): „Hörbiger helyesbített és továbbfejlesztett elméletének legtöbb követője és folytatója ma Angliában, Franciaországban és a Szovjetunióban van.” (2002, 615. old.). Ezt arra fel is írta, hogy a háború után sok könyv Hörbigert afféle pre-náciként mutatták be, akit propagáltak a német fasiszták. Ez a kép valóban nem igaz, hiszen a "legnagyobb" hörbigerianus, az osztrák Hans Schindler (1901-1982), aki H. S. Bellamy név alatt adta ki angol nyelvű könyveit, maga is zsidó volt, aki a nácik elől 1938-ban Bécsből Londonba menekült (Várkonyi ezt valószínűleg nem tudta róla). Bellamy munkái nagy hatással voltak Várkonyira, aki a háború után is megmaradt műveiben Hörbiger hívének. Egyébként Hörbigerrel már fiatalon, 1922-ben találkozott, aki később megköszönte Schindlernek aki angol nyelvet tanított Bécsben , hogy munkáit bevezeti az angol nyelvterületen is. Schindler 1946-ban visszatért Bécsbe és folytatta munkáját. Bellamy The Atlantis Myth c. könyvét már a megjelenés évében ismert lehetett Magyarországon. Ugyanis Gáspár (Grünfeld) László magyar-zsidó tudományos ismeretterjesztő újságíró egy cikkében többször említi a szerzőt és a könyvét: "De milyen kataklizma okozta [Atlantisz] pusztulását? Erre a kérdésre Bellamy angol kutató meglepő választ ad most megjelent könyvében. (The Atlantis Myth, London, 1948.) Hans Hörbiger osztrák mérnök sokat vitatott holdelméletét készpénznek veszi és ezzel magyarázza Atlantis alámerülését." (Atlantisz újból, de nem utoljára, Magyar Nemzet, 1948. márc. 28).

Csakhogy a háború utáni hívei Hörbigernek már nem igazán szakértők, írók vagy más szellemi emberek voltak, hanem olyan atlantológusok, akik képtelenek voltak elszakadni Hörbiger tudományosan rég megdőlt téziseitől. A háború után a hörbigeriánusok valóban sokat alakítottak az eredeti elméleten, vagyis szükségük volt rá. Úgy vélték annak bizonyos elemei ma is állnak, mint az időszakos vízözönök, kozmikus katasztrófák és holdbefogások. Egerton Sykes, Bellamy, Zsirov, Denis Saurat és mások is mind bizonyos okokból, de mind megmaradtak, még ha részlegesen is, Hörbiger híveinek. Egyszerűen más elmélet nem adott ilyen komplex választ az általuk feltételezett romokra és mítoszokra. Várkonyinak az emberiség hagyományai, mítoszai mind azt sugallták, hogy Hörbiger elképzeléseinek az a részei, melyek a földségek elsüllyedésével, holdak lezuhanásával, a gigantizmussal és hasonló dolgokkal operáltak, alapvetően igaznak kell lenniük.

Tudományos körökben már a Sziriat első megjelenése idején (1942) sem számított semmilyen elismerésre Hörbiger elmélete. Borbély Kamill bencés tanár még az első kiadásról írt ismertetésében jegyezte meg: „Más hipotézisekkel kapcsolatban a szerző úgy nyilatkozik, hogy «a bizonyító anyag nagy, ennek meggyőző értékét azonban az olvasónak kell lemérnie» — bizonyára ugyanez a felfogása a Hörbiger-elméletről is. Itt azonban az olvasónak könnyű dolga van, mert ebben a kérdésben a tudomány már állást foglalt, mégpedig határozottan a Hörbiger-féle hipotézis ellen.” (Elsüllyedt kultúrák, Katolikus Szemle, 1942/11. sz.). Az előbb említett függelékben, egy lábjegyzetben kitért Várkonyi Hörbiger és a nácik kapcsolatára, de csak azért, hogy ellényegtelenítse azt. Tény, hogy nem lett Hörbigeréből uralkodó nézet a Harmadik Birodalomban, de betiltva sem volt (Hörbiger fiai a náci párt tagjai lettek, de Paul pld. menekítette a zsidókat). Viszont Philipp Fauth német csillagász (1867-1941), aki segített Hörbigernek elmélete kidolgozásába, Himmlertől 1938-ban professzori címet kapott és az SS alapította hírhedt Ahnenerbe egyik kutatója lett.

 

Azok a szerzők és kutatók, akik a 20. század elejéig foglalkoztak Atlantisz problémájával gyakorlatilag képtelenek voltak magyarázatot találni Platón azon szövegrészére, ahogy Atlantisz hírtelen elsüllyedt. Egyfajta mannaként jött nekik Hörbiger kanoholdjai, a Föld körül gyűrűként felmagasodó tengerei. Ezeket a "tálcán kapott" megoldásokat nehezen lehetett elengedni. Jól példázzák ezt Egerton Sykesnek, a háború utáni atlantológiának egyik legnagyobb hatású kutatójának szavai:

Az Atlantisz-probléma alapvető kérdései a következők: Hol, Mikor, Hogyan és Miért. Az első három kérdésre az idők folyamán észszerű kielégítő válaszok születtek. Az utolsó kérdés azonban, a «Miért», megoldatlan maradt, a legtöbb kutató megelégedett a kérdés puszta felvetésével, vagy visszatért az isteni harag korábbi közhelyéhez, de anélkül, hogy megpróbálta volna megvilágítani, milyen folyamat révén jöhettek működésbe az összes érintett természeti erő. Elég könnyű volt azt mondani, hogy a Föld tengelye hirtelen megdől, vagy hogy az évezredek alatt felhalmozott jégtakarók egy pillanat alatt elolvadtak, amíg a kíváncsiak ki nem kezdték számolni, mekkora erőre volt szükség ahhoz, hogy a dőlésszöget tizenöt fokkal eltoljuk, vagy mekkora hőre volt szükség ahhoz, hogy több százmillió tonna jég megolvadjon, és azt kérdezték, hogyan keletkeztek ezek. Ignatius Donnelly a Ragnarokban közel került a megoldáshoz, amikor arról beszélt, hogy egy üstökös okozta a nagy elmozdulást; míg Comyns Beaumont az egyik korábbi könyvében szintén hasonló megoldást vetett fel; de a valódi válasz elkerülte őket, mint oly sokakat. Az a tény, hogy az összes ismert üstökösök tömege hatalmas, míg tömegük gyakorlatilag nulla, valamilyen más megoldást tett szükségessé. Egy osztrák mérnökre, Hans Hörbigerre maradt, aki a kozmikus eredet problémáját vizsgálta, hogy akaratlanul is megalkossa az egyetlen tudományos magyarázatot az Atlanti-óceán kontinensének elárasztásához szükséges hatalmas víztömegek felhalmozódására...” (The theory of Hoerbiger, Atlantean Research [Vol. 2 No. 5 December 1949 January 1950])

 Kodolányi János 1949. novemberében olvasta a Sziriat második (1948-as) átdolgozott változatát. Ebben még Várkonyi szilárdan a Hörbiger elmélet híve. Kodolányi meg is korholja érte: „Elmondod a Hörbiger-elmélet gondolatmenetét a Naprendszer kialakulásáról. Úgy mondod el, mintha teljesen a magadévá tennéd. Holott ez nem helyes… Hogy én mennyire undorodom a Hörbiger-féle jégelmélettől, azt tudod. Topa, képzelethíjjas, korlátolt, gyermeteg, földi viszonyok közé szorult alpesi agyterméknek tartóm cakkumpakk.

Várkonyi pár napra válaszolt is a levélre: „Hörbiger kozmogóniája kihagyatik, mert – mint helyesen mondod – nincs szükség rá.” De vagy két oldallal arrább mégis védelmébe veszi Hörbiger tanait, vagyis csak egy részüket, mint a Kainoholdakat és bevonta a kozmológiát a művelődéstörténetbe. Majd kicsit durcásan még hozzáteszi: „Hörbigerék nélkül nincs Napkapu-megfejtés, nincs Szíriát, nincs Vízöntő. Kozmogóniájára nincs szükségünk, de műv.történeti eredményeire annál inkább.

Ugyanis Kodolányi előző levelében hízelgően azt írta neki, a Vízöntő c. regényét a Sziriat inspirálta. Ez nyilván jellemzi szegényes magyar könyvkiadásunkat is. Hiszen, ha magyarul megjelentek volna H. S. Bellamy, Edmund Kiss, Edgar Dacqué vagy Denis Saurat Várkonyiéhoz nagyon hasonlatos művei, azok ugyanúgy inspirálhatták volna. A Sziriat ilyen téren csak magyar nyelvterületen volt „megdöbbentő” vagy "újdonság erejével ható". Még tegyük hozzá, hogy Kodolányi regénye a Vízözön 1948 tavaszán Vízöntő címmel jelent meg. A regényben a Holdat megszemélyesítő Nannar istenség közeledése és földet érése idézi elő az özönvíz kataklizmáját (teljesen Hörbiger szellemében). A vízözön előtti embereknek, Dacqué szellemében a regényben úszóhártya van az ujjaik közt és pikkelyes a bőrük. És még sárkányok is szerepelnek benne. Viszont végtére is ez egy regény, nyugodtan becsapódhat a Földbe a Mars is vagy kialudhat a Nap fénye is...

Várkonyi Péter a Várkonyi Nándor öröksége c. könyvében tehetségéhez mérten megpróbálta Várkonyi (amúgy másoktól átvett) teóriáit a mai korszellemnek megfeleltetni, átmagyarázni, de ez még gyermetegebbnek és naivabbnak tűnik, mint az apja esetében! Péter szintén kitér a Hörbiger "primitív és tudománytalan" Világjég-elméletére. Az egészből csak annyi tekinthető igaznak mára, hogy a civilizációk hátterében kozmikus változások állanak. Szerinte a kainoholdak felcserélhetők Földbe csapódó aszteroidákkal. Ezek árapály-ingadozásokat is hozhatnak létre. Majd a következőket írja: "Alexander Gorbovszkij Az ókor talányai című 1966-ban megjelent könyve, több koncepciójában a szerző Sziriát oszlopai című munkájával csaknem azonos." Bizonyosan állíthatom, hogy Várkonyi Péter nem olvasott bele ebbe (!) a könyvbe, csak úgy beszél róla, mintha igen! Alekszandr Gorbovszkij orosz etnológus, orientalista és sci-fi író (1930-2003) 1966-ban jelentette meg a Загадки древнейшей истории Книга гипотез c. könyvét ("Az ősi történelem rejtélyei A hipotézisek könyve"). Azt elhallgatja Péter, hogy a könyvet az Ország-Világ hetilap 12 részben leközölte 1976-ban magyarul, Az ókor talányai A hipotézisek könyve címmel, Kelemen Gyula fordításában. Innen írta ki a magyar címet is (Péter annyira elefánt volt a porcelánboltban, hogy még a fordító elírásait is átvette!). A könyv előszavát Fjodorov akadémikus írta, s ebben megemlíti: "Alekszandr Gorbovszkij Az ókor talányai
 című könyvének 1966-os első kiadása szinte órák alatt tűnt el a könyvesboltok pultjairól." Péter innen vette az 1966-os kiadási évet. Kezdve azzal, hogy Kelemen Gyula nem pontos fordítási címet adott a könyvnek, de amit ő lefordított az már Gorbovszkij könyvének második, revidiált, erősen átírt 1971-es kiadása (és nem az 1966-os változat)! Egyébként szintén az 1971-es kiadást fordította le Zentai Péter: Elsüllyedt legendák, 1986 (egyébként ez rosszabb fordítás a Kelemenétől). Mellesleg ugyanezt a "cselt" alkalmazza egy másik könyvnél, Walter Krämer: Geheimnis der Ferne, 1971. Szóval mintha a könyv német kiadását használta volna, de Gorbovszkij után ezt nem hisszük el neki, hiszen ez is megjelent magyarul: A messzeség titkai, 1976. Péter egyébként Velikovsky nevét Welikowszky-nak írja, pedig az még a Sziriatban is jól van írva.

Természetesen Várkonyi Péter sem az orosz 1966-os kiadást használta Gorbovszkij könyvének, hanem egyszerűen Kelemen Gyula fordítását. Hogy honnan tudom ezt? Például Péter említi, hogy Gorbovszkij a könyvében logikus érvvel üti ki, hogy a Hold rázuhanhatna a Földre: "Gorbovszkij  már  említett  könyvében  a  hold  földrezuhanását  nem fogadja el.  Ellenérve  kétségtelenül  alapvető:  a Földtől  2,86  földsugárnyi távolságban van az úgynevezett „Roche"-határ. Itt megváltoznak a gravi­tációs viszonyok, melynek következtében -  Gorbovszkij szerint -  a hold nem közeledik tovább, hanem  eltávolodik." (Ráadásul ezt már Édouard Roche francia matematikus 1848-ban meghatározta és a földsugár 2,44-szeresét adta akkor meg). Nos, a 2,86-os érték csak Gorbovszkij könyvének 1971-es második kiadásában szerepel, az első kiadásban még ez csak 2,50-es érték, amit az orosz szerző a második kiadásban javított! Várkonyi Péter még közli: azt el tudja fogadni, Gerstenkorn és Ury csillagászok nyomán, hogy a Holdat befogta a Földünk, de ezekről a csillagászokról is valószínűleg Gorbovszkij könyvéből értesült. 

Egyébként a manapság a legelfogadottabb nézet szerint a naprendszer kialakulásának idején, úgy 4,5 milliárd éve, a Föld nekiütközött egy másik égitestnek, s az ütközés által kilökődött anyag formálódott később a holdunkká. Persze, ezt sem fogadja el minden tudós. Például Cesare Emiliani híres olasz-amerikai geológus szerint a Merkúrból kiszakadt egy darab, amit később a Föld befogott.

Várkonyi Nándorral készített riportot Marafkó László annak alkalmából, hogy az 1972-es könyvhétre megjelenik az átdolgozott Sziriat kiadása. A szerző ilyeneket is mond Marafkónak, amikor már tisztában volt vele, hogy A vízözön története c. fejezetét kihúzták a megjelenésre váró könyvéből: „Megjegyzem, hogy a húszas években Edgar Dacqué és Hanns Hörbiger elméletei még más alapon, más okokkal magyarázták a katasztrófákat. Az én első könyvemben is még ezek az elméletek szerepelnek, de ma már tarthatatlanok, többek között az űrkutatás bizonyította be helytelenségüket.” (Letűnt népek, letűnt kultúrákDunántúli Napló, 1972. május 7). De mi nem nyelhetjük be ezt: Várkonyi végig megmaradt a "módosított" vagy talán a nem is nagyon módosított Hörbiger-elmélet követőjének, megveszekedett hívének...

 

A fentebbi három ábra Hanns Fischer könyvéből van. Ezek szemléletesen mutatják be a magyarázó szöveggel a Hold keltette szökőárakat és a vízözön kiterjedését a Földön (a képeket közölte V. E.: Jégből született világ, Kincses Kalendáriom, 1928). A képet nagyítani: jobb klikk, majd "Kép megnyitása új lapon".

 

Várkonyi valamennyit talán korrigált Hörbiger elméletén, de a Hold (vagy holdak?) szerepét végig megtartotta. Nagyjából valami ilyesmit gondolt: volt egy ős-Holdja a Földnek, amit Keno-Holdnak vagy Kainoholdnak neveztek. „A harmadkor vége, ahogyan a könyv anyagával bizonyítani kívánjuk – magyarázza Várkonyi –, a nagy vízözön, a «kaino» özön, vagyis az első (Günz) jégkor ideje volt.” A nagy vízözön idejét a harmad és negyedkor határára, azaz nagyjából egymillió évvel ezelőttre tette. A harmadkori kainohold valamivel kisebb volt a mai Holdunknál. Egyszer csak elkezdett közeledni a Földhöz, a keringése is felgyorsult. A földön ez a vizeket az Egyenlítő köré vonzotta, s egyfajta vízgyűrűként megemelte. Ezzel egy időben a sarkok nagyon lehűltek és a fagy elkezdett terjedni az ekvátor felé. „Minden élőlény az öváradat partjai és a közelébe nyomuló hidegövezet között lévő magas hegységek tetején zsúfolódott össze.” A bolíviai Tiahuanacót képes úgy említeni, mintha meg lett volna már ezekben ez időkben, mikor a tenger a mai 4000 méter magasságig felnyomult volna. Végül a Kainohold darabjaira hullott iszap és meteorit formájában belecsapódott a Földbe. A leapadt tenger tükre alól felbukkantak a mesés szigetek: Atlantisz, Gondvana és Mu szigete. Ezután beköszöntött a holdtalan kor. A megveszekedett hörbigerianusok, mint H. S. Bellamy vagy Denis Saurat Várkonyinál jóval későbbre, 250-300.000 évvel ezelőttre, a harmadkor végére teszik a vizek feltornyosulását az ekvátor körül, és így ugyanennyi idősre Tiahuanacót. Várkonyi, hogy megkülönböztesse a két holdat, a korábbit, ami a harmadkor és negyedkor határán a  földre zuhant, Kainoholdnak nevezi, míg a jelenlegi holdunkat Lunának.

Várkonyi azt hiszem elégedetten olvasta volna az általa is nagyra becsült Egerton Sykesnek a Hoerbiger After Sixty-Four Years c. tanulmányát (New World Antiquity, Jan 1977). Hörbiger 1913-ban hozta nyilvánosságra a teóriáját, s a cikk, mint címe is mutatja 64 évvel ezután azt vizsgálja, mennyire tartható az még "ma" is. Sykes kilenc olyan dolgot sorol fel, amiben Hörbigernek igaza volt.

Érdekes viszont, hogy Várkonyi meg sem említi  Horst Gerstenkorn német tanár elméletét (1955), ami mellé állt Hannes Alfvén svéd fizikus. A magyar újságok is írtak erről, pld. ifj. Bartha Lajos írt egy részletes összefoglalót róla: Hold-kontinensek a Földön? (Népszerű Technika, 1963/8. szám). Gerstenkorn számítása szerint 2670 millió évvel ezelőtt éve a Hold a naprendszer egy bolygója volt, de a Föld eltérítette, s fokozatosan, mintegy 270 millió év alatt, egyre közelebb vonzotta magához (Alfvén szerint inkább 4 és 3 milliárd évvel ezelőtti szakaszban történt a befogás). A távolság elérte a Roche-határt, azaz a Hold csak 18.400 km-nyire volt. Ekkor a Földön már ár-apályok idején a dagály több kilométeres hullámokat indított. A Földet ekkor még csak tengerek borították, de a Hold, ami a Föld a mainak 2-3-szorosa volt, felrobbant. Tömegének felét elvesztette, egy jelentős rész meteoritként száguldott tovább, de egy jelentős része ráesett a Földre, s ebből lettek a kontinensek. Ráadásul Alfvén és egy másik tudós Arrhenius szerint korábban már voltak a Földnek belső eredetű holdacskái. Mikor a Hold kaptációja egy kritikus fázisba jutott, ezek a mini-holdacskák a Holdra zuhantak.

Várkonyi Péter viszont megemlíti ezt az elméletet az említett könyvében, ahol az apja Hörbiger-mániáját próbálja magyarázni: "Legmeglepőbb azonban Gerstenkorn elmélete, mely már egyértelműen Hörbigerre emlékeztet: a Holdat magához vonzotta a Föld. A Hold köralakú pályája egyre kisebbé válva, a keringési ideje felgyorsult. A közeledéssel párhuzamosan az árapály-ingadozás is megnőtt, és a lezuhanás előtt, az utolsó stádiumban több kilométer magasságot is elérhetett." Várkonyi Nándor talán azért kerülte meg Gerstenkorn-Alfvén elméletét, mert olyan korba tette a Hold befogását, aminek idején nemhogy ember, de szárazföldi lény sem élhetett?!

 

 

Luna

 

Várkonyi olyan ókori szerzőket idéz, akik szerint a régmúltban volt egy olyan időszak, amikor a Hold nem a Föld kísérője volt. A nézet persze nem Várkonyitól ered. Többen gondolták azt, hogy a Hold szabálytalanul nagy ahhoz, hogy egy Föld méretű bolygó holdja legyen (a Hold tömege 1/81-ed része a Földnek). Úgy gondolták, talán a naprendszer egy bolygója volt, ami egyszer túlságosan megközelítette a Földet, ami egyszerűen befogta azt. Ezt Várkonyi 10-12.000 évvel ezelőttre tette. "Az övár végleg víz alá merítette az alacsonyan fekvő földrészeket: Atlantiszt, Gondvánát, Mut és ki tudja hány szigetet, partvidéket. Csak hegycsúcsok maradtak meg belőlük: a Seychelle-ek, Maledivák, Lakkadivák és Óceánia szigetvilága." A hörbigeriánus Georg Hinzpeter a maja naptár tanulmányozásából azt szűrte le, hogy i.e. 8498-ban történt, hogy a Föld befogta a Holdat (The Origin of the Maya Calendar, Atlantis, 1950 May).

Sőt, ma is vannak olyan számítások, hogy a Hold mozgások azt sugallják: azaz mikor a Hold egy ideig közelít, majd távolodik a Földtől – egyszer azt okozzák, hogy a Hold rázuhan a Földre. MacDonald amerikai csillagász szerint egy kozmikus katasztrófa letérítette Holdunkat a pályájáról. Hogy a Föld kaptálhassa a Holdat, annak 64.000 km-nyire kellett megközelítenie glóbuszunkat. Még 17.000 km-ig csökkent a Föld-Hold távolság, majd elkezdett tőlünk távolodni. H. S. Bellamy közölt egy illusztrációt is, ahogy a népek látják a Földet megközelítő Lunát:

365. oldal: Várkonyi utal arra a régi hagyományra, hogy Árkádia lakói ("proszeleniták") azzal dicsekedtek, hogy már az előtt itt éltek, hogy a Hold megjelent volna az égen. Erre a hagyományra sok atlantológus és hörbigeriánus szeretett hivatkozni. Ugyanis szerintük a mi Holdunk csak 12.000 éve jelent meg. Hanns Fischer is igyekezett kihangsúlyozni a proszelenita szó jelentőségét. Szerinte a holdnélküli korszak igen hosszú volt, akár százezer évet is kitehetett. Másrészt viszont ebben a korszakban emelkedett fel az atlantiszi kultúra. Csak azt felejtette el Fischer és a nyomában Várkonyi, hogy ez afféle dicsekvés volt, mindenféle kozmikus háttértartalom nélkül! Mint mikor arra hivatkoztak egy mítoszban, hogy már azelőtt megjelentek itt az emberek, hogy csillagok felbukkantak volna az égen. Várkonyi miért nem vette ezt észre? A hagyományból csak azt tartja igaznak, ami belevág a hörbigeriánusok téziseibe? Attika ókori lakóiról például tudjuk, hogy ők meg azzal büszkélkedtek, hogy már azelőtt itt éltek, hogy "a Nap megjelent az égen"! De mivel a Nap "mindig" itt volt, ezt valahogy egyik hörbigeriánus sem említette! Várkonyi a Sziriat első változatában (1943) említi azt az andoki hagyományt, mely a tiahuanacói ótemplomról azt mondja: "Régibb, mint a nap" - amit mesterkélten próbál magyarázni: "vagyis a vízözön felhői mögül újra előbukkanó nap" (a mítosz nyilván nem erre vonatokozott!). Majd még ad egy jobbhorgost a régészetnek: "Korát tehát a jégelmélet szerint valahol több millió és több százezer év között kell elképzelnünk" (bár Dél-Amerikában nem nagyon találtak eddig bizonyíthatóan 12-16.000 évtől régebbi ősember csontokat). Egyébként V. von Hagen feljegyezte, hogy a tóparti indiánok meséiben "Tiahuanacót akkor építették, amikor az égen még nem is voltak csillagok?" – akkor, hogy is van ez Nándor, csak a Hold esetében fogadjuk el tényleges, történeti állításnak?

369. oldal: „Alkalmazott mítosznak látszik a Diodérosz feljegyzette egyiptomi hagyomány is a Sziriuszról” – a név helyesen: Diodórosz!

373. oldalEmlíti az „amerikai John Hartmann” tenger alatti kutatásait. Ugyanez a rész megvan a Sziriat első változatában, de ott a név még „Hans Hartmann” (149. old. 1943). Nos, egyik sem helyes! A név pontosan: Hans Hartman, egy német származású new yorki elektromérnök, aki még az első világháború előtt fogott neki, hogy kifejlesszen víz alatti merülő alkalmatosságokat és fényképezőgépeket. „Hartmann Tunisz partjain, a Gabeszi öbölben, Dzserba szigete mellett is végzett hasonló kutatásokat, s elsüllyedt föníciai városokat fedezett fel…” Valójában nem „városokról” van szó, csak egyről. Azt sem Hartman fedezte fel, hanem 1924-ben búvárok: a Dzserba szigetétől délre, a Bou-Grara öbölben. Majd Byron Kuhn de Prorok gróf, Karthágó kutatója, meghívta Hartmant, hogy készítsen az öböl mindössze kilenc méter mély vízében felvételeket romvárosról. Hartman ezt meg is tette 1925-ben.

374. oldal: "Híre jött, hogy az Antillák egyik szigeténél nagyarányú építmények maradványait találták meg a víz alatt." – Elég nagyvonalúan fogalmaz Várkonyi, hisz az "Antillák" egy hatalmas területet takar, rengeteg szigettel és szigetecskével. Valószínűleg a Bahamákhoz tartozó Andros-sziget mellett 1968. augusztusában felfedezett négyszögletes épület ill. épületek alapjainak hírverése miatt írta megjegyzését. Igaz a Bahamák nem tartozik az Antillákhoz, de gyakorlatilag a nagy-Antillák közvetlen északi szomszédja.

374. oldal: Az Ecuadorban, "Esmeralda" városánál talált különös leletekről. A forrás ezúttal is Braghine könyve, s átvéve az ő tévedését is, mert a város neve Esmeraldas. A különös leleteket Ernesto Franco ásogatta ki 1920 és 36 között. Már a harmincas évek második felében beszámoltak ezekről különböző amerikai régészeti értesítők. Velük kapcsolatban is teljesen felelőtlen időhatárokat emlegettek (18-20.000 évet), amiket bizonyos szempontból átvesz Várkonyi is.  Harold T. Wilkins angol kutató az esmeraldasi szobrokat a kisázsiai károk  szobraihoz hasonlította [Mysteries of Ancient South America, 1946]. 

 

Várkonyi a fejezet végén egyfajta látnoki szerepben tetszelegve ijesztget: „Új jégkor vár reánk, mely méreteivel és nyomorával felül fogja múlni az előbbieket.” – ez onnan eredeztethető, hogy az 50-60-as években az újságok arról cikkeztek, hogy a Föld hőmérséklete folyamatosan hűl lefelé, újabb jégkorszak vár ránk, stb. Ma épp az ellenkezőjét harsogják: általános felmelegedésről, Antarktisz jegének elolvadásáról cikkeznek.

Az is érthetetlen számomra, hogy az 1966-os gépiratban az első alfejezet 14, míg a harmadik alfejezet 22 oldal, majd a 2002-es könyvben mindkét fejezet egyformán (!) 11 oldalas. Holott sem a könyvben, sem a gépiratban nincsenek képek, ami az eltérést adhatná. Szóval nehéz megérteni, hova lett a 8 oldalnyi különbség a két alfejezet közt?

A II. világháború utánra már eltünt a nemzetköz irodalomban a Hörbiger-elmélet iránti láng. Hiába emleget Várkonyi új és számos hívet Nyugaton és a Szovjetunióban. Volt néhány szerző, mint Bellamy vagy Sykes magazinja, melyek még preferálták az elméletet, de az atlantológusok már új teóriákat kerestek ekkor. Ritka kivételnek számított Denis Saurat provanszál okkultista író és vallástörténész (1890-1958), akinek A vallások története c. könyve 1934-ben magyarul is megjelent. Ezt nyilván ismerte Várkonyi is. Sauratot a háború után Atlantisz mítosza kezdte érdekelni. A L'Atlantide et le règne des géants (1954, "Atlantisz és az óriások uralma") című könyve hatalmas sikert aratott (a könyv 3. és 4. fejezete magyarul is megjelent: Galaktika 23. sz. 1977). Várkonyi ezt nem látszik ismerni, pedig a német források mellett a francia nyelvtudása miatt a francia irodalmat is preferálta. Saurat jól bánik a szavakkal, mellesleg költő is volt. Érdemes idehozni könyve első fejezetének elejét, hogy lássunk Várkonyié mellett egy másik olyan kutatót, akit szintén bűvöletébe vont Hörbiger teóriája:

 

HOLD ÉS CIVILIZÁCIÓ

 

  "A tudomány új mitológiát teremt a szemünk előtt. A csillagvilágot fényévmilliárdokban mérik. Az égbolton kiszámított galaxisok száma is eléri a milliárdos határt. A végtelenül kicsiben az atom egy felfoghatatlan világgá vált, amely szinte teljesen üres, és mégis felfoghatatlan robbanóerőkkel van feltöltve, amelyeket el lehet szabadítani. Az emberi területen, amely számunkra elkerülhetetlenül a végtelenül nagy és a végtelenül kicsi közötti középutat jelenti, a kronológia eltolta a kezdődátumokat. Az ember ötszázezer évvel ezelőtt, de talán már egymillió évvel ezelőtt is létezett a Földön.
    Az ember otthona, a Föld nevű bolygó sokkal titokzatosabbá vált számunkra, mint egykor volt. A belsejéről szinte semmit sem tudunk. A régi központi tűz, amely gyermekkorunk réme volt, és gyanúsan hasonlított a pokolra, eltűnt, és most azt mondják, hogy a Föld középpontja valószínűleg nem forróbb, mint egy kényelmes fatüzes tűz. A Föld felszínének fejlődéséről, a kontinensek sodródásáról, a szenzációs összeomlásokról szóló elméletek mítoszokká váltak, de még mindig lehetőségeket rejtenek magukban.
    Semmi sem biztos többé, és minden újra lehetségessé válik.
    Ekkor az emberi képzelet, amelyet az észérvű tudomány egy-két évszázada némileg elnyomott, újra erőre kap, és elkezdi felhasználni az új tudomány néhány adatát. De úgy tűnik, az emberi képzelet örökké él. Nem annyira új képeket akar teremteni, mint inkább felértékelni nagyon régi hagyományokat, amelyekhez az ember azóta ragaszkodik, hogy megismerte önmagát.
    Így civilizációnk egyik legrégebbi legendája, Platón Atlantiszról szóló története mára megváltoztatta külsejét, és ismét hihetővé vált.
    Először is, egy új kozmogóniai elmélet, amelyről elismerten heves viták folynak, elfogadható magyarázatot ad nemcsak arra, amiről Platón beszámol, hanem - ami még fontosabb - a Teremtés könyvének bizonyos, eddig puszta fantáziának tekintett szakaszaira is.
    A legújabb néprajz aztán mind az elmélet, mind a Biblia számára egészen váratlan megerősítést hoz.
   Végül a jelenlegi pszichológia, sőt talán még a növény-, állat- és emberbiológia is bemutat bizonyos adatokat, amelyek furcsa módon összhangban vannak Platónnal és a Teremtés könyvével.
   Ezeknek a különböző elemeknek az összeillesztése olyan különös, olyan új és mégis a legősibb legendákkal összhangban lévő képet ad, hogy jobbnak tűnik először szintetikusan bemutatni ezt a képet, és csak azután áttérni a megerősítésekre és az egyezésekre. A részletek halmozása azzal a veszéllyel jár, hogy eltorzítja a perspektívát, és túlságosan kiemeli azokat a részeket, amelyeket szilárdan meg kellene állapítani, és amelyek a rendelkezésre álló bizonyítékok természetéből adódóan nem lehetnek azok.
   Íme tehát annak a csodálatos történetnek a nagy vonalakban való felvázolása, amely akkor fog kiderülni, ha a képzelet kitölti az információhiányt. Ezután megnézzük azt a nagyon sok bizonyítéktöredéket, amelyek lehetővé teszik a képzelet törvényszerű működését.
   Először is jegyezzük meg, hogy a megalomániák, amelyek a csillagászokat éppúgy sújtják, mint az atomfizikusokat, nem tilthatók meg az új történészek számára. Ha a galaxisok elérik a milliárdot, ha az atom képes egy világot létrehozni vagy elpusztítani, maga az ember is megengedhet magának néhány százezer évvel többet vagy kevesebbet a történelmében. Miért lenne az ember szerényebb, mint a világegyetem, amelynek része?
   Mintegy háromszázezer évvel ezelőtt az Andokban, a mai Csendes-óceán fölött 3000-4000 méter magasan, a miénktől nagyon eltérő, magasan fejlett civilizáció jött létre. De az óceán akkoriban ilyen magasan emelkedett a hegyek fölé, és a Tiahuanaco civilizáció a tenger szélén helyezkedett el. Ez azt jelenti, hogy a levegő ott belélegezhető volt, míg most alig lélegezhető ezekben a régiókban.
   Miért halmozódott fel a víz és a levegő ilyen magasságban? Ennek oka az, hogy a Föld akkori holdja, amely a mai Holdunkhoz hasonló volt, mindössze 5-6 földsugárnyira volt tőlünk. A maihoz hasonló árapály helyett, amely azért emelkedik és süllyed, mert a Hold 60 földi sugárnyira van tőlünk, az akkori árapálynak, amelyet egy sokkal erősebb holdi gravitáció vonzott, nem volt ideje esni: ez az erős Hold túl gyorsan keringett a Föld körül. Így a világ összes vize egy állandó áradatban halmozódott fel, amely egy dudort alkotott bolygónk körül. Ez a rögzített dudor több mint 3000 méter magasra emelkedett az Andokban. Ezt bizonyítja a tengeri lerakódások vonala, amely 800 kilométeren keresztül követhető ilyen magasságban.
   A tiahuanacói civilizációból főleg a Titicaca-tó környékén lévő óriási romok maradtak fenn. Dél-Amerika legrégebbi krónikásai elmondják, hogy amikor az inkák elérték ezt az országot, ezeket a romokat nagyjából ugyanolyan állapotban találták, mint amilyenben ma vannak, és hogy ezek a romok mérhetetlen régről származnak. Az inkák elég babonásak voltak ahhoz, hogy úgy döntsenek, távolabb telepednek le.
   A faragott köveknek olyan jellegzetességei vannak, amelyek eddig sehol máshol nem fordultak elő. Először is, a méreteik. Az egyik szobor, amely egyetlen kőből készült, több mint hét méter magas és tíz tonnát nyom. Több tucat ilyen monolitikus szobor van, mindet messziről hozták ide.
   A kő megmunkálásának módja is egyedülálló. Sok portikusz vagy ajtókkal és ablakokkal ellátott fal egyetlen kőből készült. Ahelyett, hogy egy nyílás köré köveket rakosgattak volna, mint mi, ezek az emberek fogtak egy hatalmas, több méter hosszú és magas, arányaiban vastag követ, ezt a követ helyezték el az épületükben, majd bevágták a kívánt nyílásokat.
   Olyan munkamódszerrel állunk tehát szemben, amelyet az emberiség már nem ismer. Talán csak manapság tudnánk mindezt újra megtenni, a legmodernebb eszközeinkkel, de nem tennénk, és ennek számos oka van: társadalmi, gazdasági, vallási és pénzügyi. Tehát ott is volt egy civilizáció, amelynek elvei eltértek a miénktől.
   Ennek a civilizációnak a szellemi oldaláról is vannak adataink. Először is 1937-ben megfejtették az egyik monolitikus oszlopcsarnok szobrait. Ezek egy, a miénknél sokkal jobban szervezett naptárat alkotnak: ez a naptár a napfordulóval kezdődik, és napfordulók és napéjegyenlőségek szerint tagolódik. Tizenkét hónapja és hete megfelel a hold ismétlődő állapotainak az égbolton. Az ábrák nemcsak a hold látszólagos, hanem tényleges mozgását is rögzítik. Ehhez képest emlékezzünk vissza, hogy a naptárunk csillagászati értelemben sehol sem kezdődik; a hónapok és hetek nem rögzítik a Hold fázisait, és általában nem tudjuk, hogy a Hold tényleges mozgása eltér a látszólagos mozgásától.
   Más szóval, a tiahuanacói emberek intellektuálisan fejlettebbek voltak, mint mi.
   Művészi szempontból szobraik csiszoltsága, az arányok harmóniája, a szobrász által az alakok arcán megjelenített kifejezések messze meghaladják azt, amit ma tudunk, Michelangelo és Egyiptom legimpozánsabb szobrainak szintjén. Ez arra kényszerít bennünket, hogy ne csak intellektuális, hanem a miénknél magasabb szellemi fejlettséget is feltételezzünk. Igaz, hogy bármennyire is büszkék vagyunk intellektuális eredményeinkre, huszadik századunkban már nem büszkélkedhetünk magas szellemi fejlődéssel: inkább hajlamosak vagyunk megtagadni a szellemit azáltal, hogy szembeállítjuk az intellektussal.
   De az osztrák Hörbiger, a Naprendszerről alkotott új elképzelések megalkotójának kozmográfiája még megdöbbentőbb elképzelést tár elénk.
   A Hold nem a Föld első holdja. Több hold is volt: minden földtörténeti időszakban egy-egy hold keringett a Föld körül. Miért vannak ilyen hirtelen elkülönülő geológiai korszakok? Azért, mert minden időszak végén - és ez okozta a véget - egy hold zuhant a Földre. A Hold nem egy zárt ellipszist írt le a Föld körül, hanem egy spirált, amely szűkült, és végül a Hold a Földre esett. Tehát volt egy elsődleges Hold, amely a Földre esett, aztán egy másodlagos Hold, majd egy harmadlagos Hold. A zuhanás előtt, amikor spirálja túl közel került a Földhöz, e holdak mindegyike feloldódott, a szilárd, folyékony és gáznemű anyagok szétváltak a gravitációval szembeni eltérő ellenállásuk miatt; így a túl gyorsan forgó hold utolérte lassú részeit, és gyűrűvé alakult át, hasonlóan a Szaturnusz gyűrűihez, amelyek ma is ilyen állapotban vannak. És végül, ahogy a spirál összeszorult, a gyűrű megérintette a Földet, és az egész hold lezuhant, többé-kevésbé körbe-körbe a bolygónk körül. Minden, ami alatta rekedt, legyen az növény vagy állat, olyan körülmények közé került, hogy megkövesedett: a levegő hiánya, a nyomás miatt. Mert fosszíliák csak ezekből az időszakokból kerültek elő. A korunkban eltemetett szervezet nem megkövesedik, hanem elrohad. Tehát az élet történetéről csak töredékes bizonyítékaink vannak a fosszíliák formájában.
    De jóval e zuhanás előtt, több százezer éves időszakokon keresztül a Hold 4-6 földi sugárnyi távolságban, meglehetősen rendszeresen keringett a Föld körül, mivel a holdhónap megegyezett a földi nappal. A két csillag együtt forog, amíg a Hold zuhanása egyre erősebbé nem válik, és a Hold nem kezd gyorsabban forogni, mint a Föld.
    A közeli hold e rögzített időszakában minden földi tárgy és lény súlya jelentősen csökken, mivel a holdi gravitáció ereje felfelé húzza őket, és ellensúlyozza a földi gravitáció nagy részét. Nos, a gravitáció adja a magasságunkat: csak addig a magasságig és súlyig növünk, ameddig a testünket el tudjuk hordozni. Tehát ezekben a könnyebb gravitációs időszakokban az organizmusok jobban növekednek. Így jönnek létre az óriások.
    Bizonyíték?
    Az első korszak végén óriási növényeket találunk, amelyeket a hold lezuhanása eltemetett, és amelyekből szén keletkezett.
   A másodkorszak végén harminc méteres állatokat, diplodocusokat és másokat találunk, amelyek megkövesedtek a másodkori hold bukása során történt betemetésük által. Talán voltak óriás emlősök, talán az első óriásemberek is. Ezekben az időkben ugyanis a súlyuktól megszabadított lények képesek voltak lábra állni, és megnövekedett koponyájuk lehetővé tette az agy kitágulását. Más állatok elkezdtek repülni: előbb óriás rovarok, majd a madarak.
   Aztán a Hold nélküli időszakokban csak e váratlan mutációk példányai maradtak fenn: ami alkalmazkodni tudott az új gravitációhoz, az maradt fenn; valószínűleg a túl nagy arányok csökkentése révén is.
   A közönséges emberek tehát a harmadkorban, az újhold közeledte előtt alakultak ki, kisebb, nehezebb, kevésbé intelligens emberek: a mi őseink. A másodkorból, talán tizenötmillió évvel ezelőttről származó óriás, intelligens fajok azonban továbbra is léteztek, és ezek az óriások civilizálták az embert. Az összes ősi mitológia Egyiptomtól és Görögországtól Skandináviáig, Polinéziától Mexikóig egyöntetűen arról számol be, hogy az embereket óriások és istenek civilizálták. A titán Prométheusz volt az, aki felemelte az embert a vadságából. A Biblia tanúskodik az első héberek által harcolt népek óriáskirályairól.
   Így magyarázhatók a Tiahuanaco gigantikus, gyakran emberi méretre készült romjai: óriás mesterek segítették és irányították emberi alattvalóikat ezekben a munkákban. A Titicaca nagy körei nincsenek lefedve, csak fallal körülvéve. Az óriáskirályok emberi alattvalóik előtt ülhettek..."

Saurat azonban azt is megjegyezte később a könyvében: "Ha Hörbiger tételei tévesnek bizonyulnak, úgy más, valószínűbb elméletet kell kitalálni, hogy Tiahuanacóra magyarázatot leljünk."

 

 

 

VII. Elsüllyedt földrészek

 

 

1. Elsüllyedt földrészek, 151-169. old. (1943)

2. (Előszó): 352-354. old. Atlantisz: 354-384. old. Gondvána és Mu szigete: 384-398. old. A bölcső: 398-411. old. (1972)

3. (Előszó): 377-378. old. Atlantisz: 378-407. old. Gondvána és Mu szigete: 407-419. old. A bölcső: 419-431. old. (2002)

4. Atlantisz: 467-496. old. Gondvána és Mu: 497-515. old. A bölcső: 516-531. old. (Gépirat, 1966)

 

 

Várkonyi tett egy bejegyzést a gépiratban egy lapra, ami a VIII. fejezet helyén díszelgett. Ezen van egy megjegyzés, hogy az 1972-es kiadás kiadói a szerző beleegyezése nélkül megcsonkították a IX. Protokultúra c. fejezetet és a "meghagyott szövegeket" áthelyezték ide, a VII-ik, Elsüllyedt földrészek c. fejezetbe.

Még mielőtt nekivágna az alfejezetnek, Várkonyi ad egy rövid eszmefuttatást az ember régiségéről, hogy ilyen hosszú idő alatt mennyi nagy katasztrófát is átélhetett: „Mai ismereteink szerint az első, inkább ember-, mint majomszabású lény, a Proconsul a miocénben élt; idejét 20 millió évre teszik.” Az említett Proconsul egy 10-40 kg-os leginkább emberszabású, négylábon járó majom volt, ahogy a rekonstruált képei és csontvázai mutatják. Úgy becsülik 15-25 millió éve élt. Lásd lentebb a rekonstruált képét:

 

Atlantisz

  

 

378. oldal: „Először tehát az Atlanti-tengert kell szemügyre vennünk, a hullámsírt, mely egy földrészt temetett el.” – Ez így elég meredek megállapítás volt már a hatvanas években (Malaise-re hivatkozik, aki szintén kontinensnek nevezte). Az egész Közép-Atlanti-hátságról azt feltételezte, hogy a felszínen lehetett. Ma már eléggé köztudott, hogy a hátság nem süllyedő, hanem éppen emelkedő formáció a tenger alatt (egy nagy „repedés”). Ez a víz alatti gerincvonulat fő része 25-50 km széles, de nagyon hosszú, mert Izlandtól délnek majd az Antarktiszig nyúlik. Mint sziget is szinte lehetetlen formáció lett volna. Kontinenst, földrészt nem említhetünk az Atlanti-óceánban, hisz nyoma sincs nagyobb kontinentális talapzatnak. Lásd lentebb bal oldalt az Atlanti-óceán víz alatti térképét. A Földön 180 millió éve még egy nagy óriási kontinens, a Pangea létezett, ami elkezdett széttöredezni és egymástól távolodni. Mellette, középen, Bory de Saint-Vincent 1801-ben rajzolt Atlantisz-térképe (az elsüllyedt sziget ezen hatalmas, láthatóan többszöröse az Ibériai-félszigetnek), és szintén hatalmas Paul le Cour francia történésznek (1871-1954), "Atlantisz szerelmesének" térképén (jobb szélen). Egyébként Lewis Spence valóban számolt egy atlantiszi kontinenssel, ami már a miocénban, azaz legalább 5 millió évvel ezelőtt széttöredezett és elpusztult, s a maradványai kisebb-nagyobb szigetek voltak.

Várkonyi szerint a Közép-Atlanti-Hát Spanyolország magasságában kezdődik, valójában nem sokkal Izlandtól északra kezdődik és magán Izlandon is átvonul. Ennek a nagy repedésnek a felfedezése a lemeztektonika elméletét erősítette, hogy a két nagy kontinens (Amerika és Európa-Afrika) távolodik egymástól. A hátságot a Challenger-expedíció fedezte fel 1872-ben, amikor a transzatlanti kábel fektetésének lehetőségeit kutatták.

 

 

 

A 2. világháború utáni reálisabb atlantológusok – mint az orosz Zsirov vagy az osztrák Muck –, akik igyekeztek megrajzolni a 12.000 évvel ezelőtti nagy Atlantisz körvonalait. Rendszerint egy akkora szigetben gondolkodtak, aminek nagysága az Izland és az Ibér-félsziget mérete közt ingadozott. Lásd lentebb Muck, és mellette Zsirov ábráit.

 Várkonyi nem határolja be nagyjából sem, mekkora kiterjedést gondol a hajdani Atlantisznak. Az atlantológusok egy része szerint az Azori-szigetek körül terült el, s ezen szigetek Atlantisz maradványai. Ez csak azért lenne furcsa, mert egyik szigeten sem találtunk (egyelőre) prehisztorikus emberi vagy tárgyi maradványokat. Volt egy elképzelés, hogy az Azórok csak a jégkor végén, úgy 12.000 év emelkedtek ki a tengerből, és azóta is emelkednek. De ma már tudjuk, hogy vannak köztük több millió éves szigetek is és a legfiatalabb, Pico a maga 300 ezer évével. A tudósok ezeket vulkanikus szigeteknek tartják, azaz vulkáni tevékenység emelte ki őket a tenger mélyéből. Csakhogy Sykes is hangsúlyozta, a Santa Maria sziget nem vulkanikus eredetű, ami éppen mutathat arra, hogy a többi szigetet sem a vulkanikus tevékenység hozta a felszínre. Zsirov professzor szerint az Azori-fennsík és a Közép-Atlanti-Hátság felső része 20-30 ezer éven keresztül is a felszín fölött lehetett. Ez a terület periodikusan süllyedt illetve emelkedett korszakonként, amit mutatnak a tenger alatti teraszok kialakulásai is (The Site of Plato’s Atlantis, Atlantis, 1969. márc-ápr.). Az atlantológusok többsége, kezdve Ignatius Donnellyvel, és az újabbakkal, mint René Malaise, Kurt Bilau, Alexander Braghine, Zdeněk Kukal, N. F. Zsirov, R. Cedric Leonard, Otto Muck, Charles Berlitz, Christian O'Brien és Várkonyi is a Közép-Atlanti-Hátságon képzelték el leginkább az elsüllyedt Atlantiszt. George Firman atlantológus szerint a Közép-Atlanti-Hátságot a geotektonikus erők akár 40 ezer éven át is a víz színe fölött tarthatták (1985).

Churchward ezredes szerint Atlantiszt (akárcsak Mu földet) "gázövek" tartották fenn a vízfelszínen. Ezek kidurranása okozta a katasztrófát. A vízszint az utolsó 18-20.000 év óta mintegy 145 métert emelkedett. Kétségtelenül sok partmmenti terület volt kint a vízből ill. az óceánon több kisebb sziget is elérte a vízfelszínt, ami most alatta van, de ez még önmagában nem oldaná meg egy nagyobb sziget elsüllyedését. Az atlantológusokat meglepte, hogy a kutatóhajók olyan rétegeket is találtak 2-3 km mélyen, melyek egykor a vízfelszín felett álhattak. De miként süllyedhettek ezek le? Georges Poisson francia kutató írja „Tehát a glaciális hatótényezők együttese idézett elő beomlásokat az Atlanti-óceánban. Ezek a jelenségek folytatódhattak a jég visszahúzódásának egész időszaka alatt, amely hozzávetőleg 18.500-tól 6500-ig tartott” (L'Atlantide devant la science, 1945). 

Otto H. Muck osztrák atlantológus és feltaláló szerint Atlantisz az Azori-szigeteknél volt. Az Azori-fennsík a maga 400x600 km-es területével egykor a tenger szintje felett állott. A katasztrófáját egy aszteroida vagy kisebb üstökös becsapódása váltotta ki a Nyugat-Indiák térségében (ennek ideje a maja naptár szerint i.e. 8498). Ez harminc méteres esőzést zúdított a földre. Ez volt a bibliai vízözön. A becsapódás ott történt, ahol a földkéreg a legérzékenyebb volt, azaz a Közép-Atlanti-Hátságban. Atlantisz földje 1000-2000 méterrel süllyedt meg. A fentebbi három ábrán Muck bemutatja, hogy tartott az óceán felszínén egy nagyobb földséget két oldalról összeszorító erő, mely a becsapódás hatására kioldott (Atlantis - die Welt vor der Sintflut, Olten, 1956). Persze ezzel is van gond, hogy Amerika és Eurázsia egymástól távolodik, s nem összefelé szorít. Északi-Atlanti-hátság legmagasabb gerincvonalán végigfutó mély árokról Zdeněk Kukal cseh geológus azt állította, hogy a földségek le és fel mozgására példa, pedig ez a repedés éppen bizonyíték arra, hogy a szétfeszülő hátság (a kelet és nyugati széthúzásnak következtében)  itt repedt meg (ez a repedés még Izlandon is átmegy).

 

Várkonyi különböző tudományágak oldaláról közelíti meg Atlantisz létezését. Előbb a geológia és oceanográfia pozitív érveit sorolja. Ezek közt több olyan vélemény is van, amely még azelőtt született, hogy egyáltalán bebizonyosodott volna a II. világháború után Alfred Wegener kontinensvándorlási elmélete. Várkonyi semmilyen választ nem ad Wegenerre és a lemeztektonikára. Vagyis megkerüli a kérdést is, hiszen sem Wegener neve, sem a lemeztektonika szó meg sincs említve a Sziriat 1972-es vagy 2002-es kiadásaiban. Ez az elmélet ugyanis kizárja, hogy földrész méretű sziget süllyedt volna az Atlanti-óceánba. A Közép-Atlanti-Hátság ahová Várkonyi (és oly sok elődje, kezdve Ignatius Donnellyvel egészen az orosz Zsirov professzorig) leginkább elképzelte Atlantiszt, valójában éppen emelkedő alakulat, semmint süllyedő. Egyébként Wegener neve a Sziriat 1943-as kiadásában még egyszer meg volt említve és a könyvét is jegyzi az irodalomjegyzékben. Zsirov könyve nem kerüli meg a kérdést, de az orosz tudós irása a geológia és óceonográfia terén jelentősen felette áll a Sziriatnak!

 

380. oldal: "Termier 1912-ben a párizsi oceanográfiai intézetben érdekes eredményeket közölt...". – Itt ezzel egészíteném ki Várkonyit: 1898. nyarán 3100 méteres mélységből egy víz alatti kábeljavítás során kiszakítottak több üvegszerű lávadarabot, tachylitet (ennek helye: 47°É 29°40’ Ny). Az esetről, hogy a lávadarabok a felszín felett szilárdultak meg, Termier számolt be 1912. november 30-án egy párizsi tudományos konferencián. Az előadás szövege később nyomtatásban is megjelent: Atlantisz. Azóta egyébként a kutatás azt valószínűsíti, hogy a tachylit egyaránt megszilárdulhatott szabad levegőn és a víz alatt is.

384. oldal: "sűllyedés" – ez elütés, a süllyedés helyett.

384. oldal: "Ez ismét arra a tényre utal, hogy az Atlanti-hát a vízszint fölé magasodott, s ezáltal megakadályozta a Golf-áram átömlését az óceán keleti felébe." – Máig nem magyarázott teljesen, hogy mi okozta az utolsó jégkorszak végét. Otto Muck osztrák atlantológus is hasonló véleményen volt, mint Várkonyi vagy az orosz kutatók. Muck szerint az i.e. 9. évezred közepén egy aszteroida csapódott Atlantiszba, ami addig ellenállt a Golf-áramlatnak, ami azután elérte Észak-Európát. Újabban azonban a CAGE nevű tudományos szervezet, Tine Rasmussen vezetésével 2016-ban egy olyan jelentést adott, miszerint a Golf-áramlatot az utolsó jégkorszak idején semmi nem szakította meg (ezt főleg a Grönland közeli mérési eredményekre alapozták).

 

387. oldal: "Karl Bilau a berlini Földrajzi Intézet kartográfiai felvételei alapján megrajzolta az atlanti tengerfenék térképét az Azórok körül. Ez a térkép is jelzi, hogy a Breton-foknál kezdődő vízalatti depresszió (völgyvonulat) eróziós, tehát szárazföldi eredetű, és 2500 méter mélységig süllyed." – Várkonyi itt két kisebb hibát is ejt. Nem Karl Bilau, hanem Kurt Bilau, aki egy német tüzértiszt és feltaláló volt (1872-1941), aki az I. világháború után kezdett élénken érdeklődni Atlantisz iránt. Várkonyi a Sziriat első két kiadásában még "német őrnagy"-nak is nevezi Bilaut, amit törölt az 1972-es kiadásból. Bilau is úgy gondolta, hogy Atlantiszon egy cro-magnoni népesség volt a 11.400 évvel korábbi katasztrófa idején. Egyébként Bilau tévedése, hogy a helyet "Breton-foknak" (cap Breton) nevezi, valójában Capbreton nevű tengerparti településről van szó a Vizcayai-öbölben.

Fentebb közlöm Bilau térképeit, melyeken világosan látható, hogy a folyóvölgyek depressziói a tenger alatt 2300 méteres mélységig követhetők. Lásd fentebb az első térkép a Breton-fokot mutatja, a másik térkép a portugál Mondego-folyó által vájt medret a tenger alatt. Ha a 2500 méter mélységet vesszük figyelembe, mondja Bilau, úgy egy egész sor sziget lehetett a felszínen egy ősi korban. A térképeket Bilau a Schluessel zum Weltgeschen a német havilap 1932/2. számában közölte. Ez a lap Hörbiger elméletét igyekezett propagálni, s maga Bilau is Hörbiger több tézisét beleépítette elméletébe Atlantiszról és Tiahuanacóról. Bilau megrajzolta az atlanti tengerfenék térképét az Azórok körül is, irányadónak a Nyugat-Európai partoknál kimutatott 2300 méteres mélységet vette figyelembe (lásd a harmadik képet a sorban). Várkonyi ezzel zárja Bilau érveléseinek ismertetését: "Spanyolország, Portugália és az Atlasz folyóinak mederágya Bilau szerint 300 méter mélységig követhető az óceán fenekén, azaz legalább ennyivel alacsonyabb volt egykor a tenger szintje." Most ez annyiban érdekes, hogy a Sziriat első változatában nem 300 méter, hanem 500 méter szerepel (1943). Ezt hirtelen nem tudom, mi alapján írja Várkonyi, hiszen Bilau nem 300 métert, hanem 2300 métert ír a nyugat-európai partok alapján, ami a felszín felett lehetett.

Viszont Várkonyi már a hatvanas években olvashatott volna a kontinentális selfekről, ilyenek veszik körbe Nyugat-Európa partjait. Van ahol csak pár km-re, de van ahol akár száz kilométerre vagy még többre behatolnak az Atlanti-óceán vize alá. Ez gyakorlatilag a kontinentális talapzat víz alá került része. A mélységét 125 és 180 méter közé teszik, azaz az utolsó jégkor idején ezen területek nagy része a felszín felett lehetett. Ennek a talapzatnak a szélét szinte teljesen víz alatti kanyonok szabdalják (rengeteg ilyen kanyon van és mindegyiknek külön neve van!). Ilyet sokfelé valóban folyók vájtak így ki, míg a terület a szárazföld felett volt. Itt viszont alig találunk olyat, amihez a talapzatba vájt meder vezetne. A selfek szélén rendszerint "kontinentális szakadékok" vannak, ahol a vízmélység hirtelen 2-4000 méterre növekszik az addigi 200 méterről. Azaz Bilau hibás mérésekből vagy számításokból indulhatott ki elméletének kialakításánál, hiszen szó sincs 2300 méterről. Várkonyi sajnos ritkán ellenőrizte forrásait, pláne ha azok tévedése újabb adattal támogatta elméletét.

389. oldal: Helmut de Terra amerikai régész beszámolóját idézi, aki 1932-ben járt Kasmírban, ahol a hagyomány fenntartotta emlékét a kasmíri völgy egykori tavának, amihez egy vízözön monda is kapcsolódott. De Terra ásatásai szerint a tó azonban 400.000 éve létezett, amin nagyon megütközött, ugyanis a mondának 13.000 nemzedéket kellett túlélnie. Erre természetesen ráharapott Várkonyi, ki is emelte. Az egészhez tegyük hozzá: a Nilamat Purana írta le a Nágák és a Kasmír-völgy történetét. A szanszkrit szöveg szerint a Kasmír-völgy egykor egy Satisirat nevű tó volt (Satiról, Siva feleségéről). Egyszer egy Jalodbhava nevű démonikus lény költözött a tóba. Visnu bátyja, Balabhadra ekkor kihasított a völgy déli részénél a hegyláncból. A tó elfolyt és a démon védtelen lett. Ekkor támadt rá Visnu. Ezután emberek költöztek a völgybe. Több geológus is kimutatta, hogy a völgyet édesvízi üledékrétegek töltik meg. A legfelső üledékréteg radiokarbon datálása i.e. 31.000 és 18.000 év közé esik (Climate and Geology of Kashmir, the Last 4 Million Years, 1985). Ez is nagyon régre mutat, de mégsem 400.000 évre! Viszont Várkonyi az egykori tó emlékének fennmaradását a mítoszban látta, holott más esetben maga is ír az antik szerzők természetmagyarázatáról, mert egyszerűen ez ugyanúgy szülhette a mítoszt! Tehát az ősi ember természetismerete is lehet erre a kulcs. Mikor az ókori szerzők a Szaharában rengeteg megkövesedett kagylót és a más tengeri lény csontvázát látták, egyből arra gondoltak, hogy itt egykor tenger vagy víz volt. Ugyanezt megtehették a kasmíri emberek is, ami jóval egyszerűbb magyarázat, mint azt feltételezni, hogy 18.000 éven át folyamatosan átadták az egykori tó emlékét nemzedékről nemzedékre. Várkonyi ilyenmód idézi Helmut de Terra beszámolóját: "...a logika minden fegyverével küzdenem kellett a kísértés ellen, hogy történetelőtti hagyományt lássak benne. A különös az volt, hogy mindenütt egy régi tó megvoltának geológiai bizonyítékaira találtam, amely tónak a jégkor idején meg kellett töltenie Kasmír völgyét. Mindenütt régi iszap mutatkozott édesvízi állatok maradványaival..." Várkonyi meg döltbetűzte a számára jelentős részt a szövegben, pedig sokkal jelentősebb lehet, amit én megvastagítottam! Ilyen jelek alapján (amelyek 2-5 ezer éve még sokkal szembetűnőbbek kellett legyenek) egy ókori indiai ember is arra juthatott, hogy itt egy hatalmas tó volt!

Mindazonáltal valamiféle ősemlékezés sem lehetetlen. Ugyanis nemrég (2020-ban) közöltek egy nagyon hasonló esetet: az ausztrál Victoria állam területén élő gunditjmara őslakosok egyik eredetmítosza szerint réges régen négy óriás érkezett a kontinensre, hárman közülük vándorolni kezdtek, de egyikük ott maradt, lekuporodott, testéből pedig kialakult a Budj Bim vulkán, amely kitöréskor lávaként az óriás fogait köpte ki. A tudósok szerint mintegy 37 ezer évvel ezelőtt több gyors kitörés következtében alakult ki a Budj Bim vulkán, nagyjából, ahogy a bennszülöttek leírták. A szájhagyománynak ez esetben több, mint ezer nemzedéket kellett volna túlélnie. A területen az embertől származó legrégibb tárgyi emlékek csak 13.000 évre nyúlnak vissza. Viszont Erin Matchan geológus szerint a régészek már az 1940-es években találtak egy kőbaltát a vulkáni láva alatt. Matchan szerint a területen a későbbi évezredekben nem történt más vulkáni tevékenység, ami inspirálhatta volna a mítosz kialakulását. Patrick Nunn 2015-ben mutatta ki, hogy 21 ausztrál bennszülött közösség beszél egymástól függetlenül egy történetet arról, amikor nagyon megemelkedett a tengerszint és elmosta a partokat. Nunn szerint ezek a történetek mintegy hétezer évesek lehetnek. (Az ausztrál bennszülöttek mintegy 50.000 éve élnek a földrészen.) Budj Bim vulkán keletkezésének mítosza így kemény dió, bár itt is felmerülhet, hogy a bennszülöttek természetmagyarázata szülte a mítoszt, a vulkán láttán. Azonban ez esetben kérdéses, hogy miért lett volna rájuk ilyen hatással, ha nem is élték át? Matchan szerint a vulkánok 37.000 éve villámgyorsan alakulhattak ki, ami nyilván komoly hatással volt az ott élő emberekre.
    2021-es tudományos közlemény, hogy Ray Norris ausztrál asztrofizikus szerint az ausztrál őslakosok hagyományai azt bizonyítják, hogy a Plejádok (Matariki) mintegy 100.000 évvel ezelőtt kapták a közös nevüket, a „Hét nővért”. A Plejádok a Bika csillagkép része. Norris szerint az őslakosok már ezen a néven kellett ismerjék a csillagcsoportot, mielőtt Ausztráliába költöztek, azaz 60-65.000 évvel ezelőtt. Norris utal az ausztrál és görög Plejád-mítosz hasonlóságaira, hogy maga a mítosz a becslése szerint úgy 100.000 évvel ezelőtt keletkezett Afrikában, és a modern ember egyik első közös szellemi tulajdona.

392. oldal: „Az Atlanti-óceán eddig felsorolt kutatásainál nem kevésbé érdekesek azok, melyeket a spanyol Nicolas Ascanio végzett Teneriffán, s amikről L'Atlantide quaternaire (Negyedkori Atlantisz) című könyvében számol be.” – Nos, nincs ilyen könyve Ascaniónak! Hanem a The Atlantis Quarterly nevű időszaki kiadvány 1932. szeptemberi száma számolt be Nicolas de Ascanio spanyol régész „újkeletű” felfedezéseiről Teneriffán (ez Lewis Spence kiadványa volt, de csak öt számot tudott kiadni 1932-33-ban). Az Egerton Sykes szerkesztette Atlantis 1954. szeptemberi kiadványa visszatért a spanyol kutató harminc évvel korábbi eredményeire (Observations sur l'Atlantide Quartinaire, by Nicolas de Ascanio). Gondolom, Várkonyi innen kapta le Ascanio könyvének címét, ami sosem volt „könyv”.

Másrészt Várkonyi tényként közli Ascanio leleteit, sőt minden további nélkül elfogadja a szigetek lesüllyedéséről majd felmagasodásáról szóló teóriáját, de már az Atlantis szaklap cikkírója is – ahonnan Várkonyi vehette információit – sürgette Ascanio leleteinek felkutatását és vizsgálatát. További pikantériája az ügynek, hogy Várkonyi nem a Kanári-szigetek őslakóiról szóló részben ismerteti Ascanio teóriáját, hanem egy egészen más fejezetben, ugyanis a teória a Kanárik vízözön előtti lakóiról teljesen érvényteleníti, amit a guancsokról korábban elmond…

 

Ezután áttér növénytan és zoológia egyezéseire az Óvilág és Újvilág között.

393. oldal:  "Dahl dr. a nagy német Plankton-expedíció alkalmából megállapította" – Várkonyi itt az 1889-es német Plankton-expedícióról beszél. Látszólag Friedrich Dahl német zoológust idézi, a végén még ez expedíció jelentésének címét (Ergebnisse der Plankton-Expedition, 1892) is berakja (de az sem pontos). Élek a gyanúperrel, hogy ezt Várkonyi nem látta, hiszen Eugen Georg valahogy pont ugyanezt a szakaszt idézte Dahl-tól (1930: 96. old.). Szerintem innen kapta le az idézetet, majd valahol kikereste az expedíció jelentésének címét. Az egyébként az expedíció vezetője, Victor Hensen szerkesztésében jelent meg: Ergebnisse der Plankton-Expedition der Humboldt-Stiftung címmel, öt kötetben 1892 és 1926 között.

394. oldal: „A tevét több perui és bolíviai monda emlegeti…” – Más szerzők is beszélnek erről, megemlítve azt is, hogy Kolumbiában a fehér Bochica isten teveháton menekült el. Enyhébb kétségeim azonban vannak ezzel kapcsolatban, hiszen hogyan beszélhettek egy olyan állatról, ami Kolumbusz előtt nem élt Amerikában? Hogyan írták le konkrétan az állatot, hogy azt a tevével kell azonosítjuk? Tudjuk visztont, hogy a prehisztorikum hajnalán élt Amerikában teve. Hiszen Észak-Amerikában a tevefajok 13-10.000 éve haltak ki. Azt is tudjuk, hogy a tevék 3,5 millió éve már Kanada legészakibb részein is éltek, és ugyanúgy néztek ki, mint a mai afrikai társaik. Ugyanaz a vastag szőr védte ott őket a hidegtől, mint Afrikában a melegtől. Egyébként a teve É-Amerikában jelent meg 40-45 millió éve, majd 2 millió évvel ezelőtt Alaszkán át kelt át Ázsiába, aztán Afrikába. De mit szóljunk ahhoz, hogy Francisco de Orellana az expedíciójával 1542-ben az Amazonas folyó mellett egy harcos nőkből álló csapatba botlott. Carvajal spanyol krónikás is a csapattal volt, s azt írta, a nők lovakon és tevéken vágtattak...

395. oldal: alul: "Érdekes az angolnák ívásának és vándorlásának problémája." az egész kérdés tárgyalását jórészt Braghine könyvéből veszi át. A Szargasszo-tengerről azt írja: "akkora területen, mint Franciaország". Itt még félreolvas is, hiszen Braghine azt írja, ez a tenger hatszor nagyobb, mint Franciaország európai területe. És ez az igaz, hiszen a Szargasszo-tenger területét a lexikonok nagyjából 3 millió négyzetkilométerre teszik. Otto H. Muck is előszedte az angolnák ívásának helyét, mint ami bizonyítja az egykori Atlantisz létezését. Muck szerint az angolnákban ez az ösztön, hogy életükben kétszer átkeljenek az óceánon, Atlantisz elsüllyedése óta van meg. Az angolnás rész már benne volt a Sziriat első változatásban (1943: 160. old.). A többi adata helytálló Várkonyinak: az angolnák ívásának helyét valóban Ernst Johannes Schmidt dán biológus (1877-1933) fedezte fel 1920-ben.

397. oldal: „Több monda szól az ún. életszigetekről, mentshelyekről, vagyis azokról a szűkre szabott területekről, ahol az áradat idején lehetséges volt az élet fenntartása az emberek és a magasabbrendű állatok számára is. E területek térképét Hanns Fischer szerkesztette meg, s látható rajta, hogy egybeesnek az egyenlítő tájainak és a mérsékelt öveknek legmagasabb hegységeivel. N. J. Vavilov, orosz botanikus, ettől a munkától és gondolatkörtől teljesen függetlenül és önállóan, a legrégibb kultúrnövények kitenyésztésének, azaz származásának területeit kutatta és állapította meg. A térkép, amelyet a kalászosoknak, a banánnak stb. őshazájáról rajzolt, úgyszólván azonos Hanns Fischer térképével (kivéve Szumátrát).” – Itt Nikolaj Vavilov botanikus (1887-1943) Studies on the Origin of Cultivated Plants (1926) c. munkájáról van szó (ami egy rövidebb ismertetése a jóval bővebb orosz eredetinek). Itt természetesen magukat a térképeket hiányoltam. Hanns Fischer egy sziléziai német kémikus és újságíró (1888-1947) volt, és Hörbiger feltétlen híve.

 A Sziriat 1942/43-as kiadásaiban közölte mindkét térképet még. Lentebb adom, előbb Hanns Fischer, mellette Vavilov térképét:

És még két világtérkép. Az első Hanns Fischer In mondloser Zeit c. könyvéből (1928). Ezen feketével a három elsüllyedt nagy sziget/földség látható, valamint azok a parti területek, melyek a "holdtalan" időszakban még a felszín felett voltak, de a Hold kaptálásával ezek a tenger alá süllyedtek. A második térkép a német Hans Wolfgang Behm német okkultista szerző (1890-1973) Planetentod und Lebenswende c. könyvéből van (1926). Behm írta a Hanns Hörbiger - ein Schicksal c. könyvet (1930) is. Behm szintén azt a korszakot ábrázolja, mielőtt a Föld befogta volna a Holdat.

398. oldal: "Tény, hogy összes háziállatunk és legfontosabb haszonnövényünk kitenyésztése a történetelőtti időkre esik...– Várkonyi is céloz rá, hogy a kultúrjavak létrejötte vallási ill. mágikus okokkal áll kapcsolatban. Az ősbúzának sok száz éven át, míg "nemesedett", gyakorlatilag egy ehetetlen fűfélének kellett lennie. Ugyan mi okból vetettek volna újra és újra el, ha csak nem valamiféle vallási okból? Erich Isaac szerint a marha háziasítása nem gazdasági, hanem vallási eredetű volt (On the Domestication of Cattle, Science, 20 Jul 1962). Hahn Eduard német etnológus szerint az eke keletkezési helye Babilonia. Azonban az első eke eredetileg phallikus szimbólum volt, amivel az ember a föld ölét (magát a földanyát) felszakítja, meghágja, termékenységre kényszeríti (1909). Egyébként Hahn szerint a szekér feltalálása megelőzte az ekét, és szintén kultusztárgy volt. Az istenek vagy az istenek képét kocsikáztatták vele. Maga az írás feltalálását sem a célszerűség hozta, hanem a papok már le kívánták jegyezni a vallási tanokat és ceremóniákat (ez teljesen nyilvánvaló az egyiptomi hieroglifák esetében). Magát az őskori művészetet, a szobrocskákat és sziklafreskókat is a mágikus gyakorlat ösztönözte.

A 20. század bevett elmélete volt (Gordon Childe), hogy a földművelés kezdete hozta létre a falvakat és sok minden mást. A 12-13 ezer éves Göbekli Tepét nem földművesek építették! Nagyon úgy néz ki, hogy az első települések inkább vallási okokból jöttek létre, hiszen Göbekli Tepét nem lakta lakosság, ahogy a maja városokat sem, csak a papok. Kérdéses az is, hogy a vad búza mennyire lehetett ehető, de biztos, hogy hosszú időn kellett nemesíteni. A Közel-Keleten már i.e. 8000 körül folyt a búzatermesztés.  A botanikus George Willcox és a növénygenetikával foglalkozó Ken-ichi Tanno kutatásai szerint, az első földművelők több mint ezer esztendőn keresztül termesztették a vadgabonát, mielőtt az aratás a maihoz hasonlóan nézett ki. A nemesítés már i.e. 9000 körül elkezdődhetett, de csak 2500 később volt az, hogy a búzatáblák kétharmada már nemesített volt egy vizsgált helyen. A két kutató szerint a vadon élő növényeket eleinte csak a mutáció révén keletkezett kultúrnövények váltották fel, és ezeknek a további nemesítése váltotta ki a fejlődést. A nézet képviselő szerint a földművesek előbb a vadbúzát termelték (azaz ehető kellett legyen), majd fokozatosan folyt a nemesítés. Ha azonban bizonyos háziállatok domesztikálása előbb történt, úgy könnyen elképzelhető, hogy a gabonaféléket, amikor még azok csak vadon termettek, az emberek learatták, kősarlókkal. Miután halmozták ezeket a háziállatokat (mint ahogy a természeti népeknél máig a vagyon és megélhetés záloga a kecskék vagy marhák száma), rákényszerültek a gabonafélék termesztésére.

398. oldal: A banán eredetéről értekezik Várkonyi. Csak jelzem, hogy 393. oldalon William Scott-Elliot teozófus könyvéből (The Story of Atlantis, 1896) vett idézet így folytatódik: „De a legnagyobb probléma az összes növény közül a banáné. Egy kiemelkedő német botanikus, Kunze professzor…” Erre a Gustav Kunze-ra (1792-1851) hivatkozik a banán kapcsán hosszabban Várkonyi, aki egyszerűen még nem lehetett tisztában számos eredménnyel, s már Várkonyi idején is túl régi tudósnak számított. A banán ősét ma DK-Ázsiába teszik. A legrégibb háziasításának nyomát Pápua-Guineába helyezik, úgy i.e. 8000 és 5000 közé. Egyébként Várkonyi egyik fő forrása, Braghine ezredes, aki könyvében számos „bizonyítékát” Atlantisznak amit az előtte írt szerzők hangoztattak kritikusan elvetette. Így tett azzal a véleménnyel is, hogy a banánnak ne lenne vadon élő változata (de ez már Várkonyit nem is izgatta). Lewis Spence is idézte Kunze professzort, ki megdöbbentőnek találta, hogyan a banán, ami egy magtalan gyümölcs, hogyan került Afrikából és Ázsiából Közép-Amerikába és Nyugat-Indiákba, ráadásul ott is magtalanul. A banán a tengeri utat nem bírja ki és elképzelhetetlenül hosszú időn kellett termeszteni, mire magtalan gyömölcsé változott (The Problem of Atlantis, 1924).

399. oldal: „Hasonlóképp fűféle az indiánok búzája, a kukorica; szintén nem található vadon s nem öntermő, nem tenyészik művelés nélkül.” – A tudomány mai állása szerint 9-10 ezer éve termesztik Dél-Mexikóban.

400. oldal: A búza őshazáját ma KisÁzsiába helyezik. Az alakor (egyszemű búza) a Karacadag hegységben már megjelent i.e. 9-8000 évvel ezelőtt. Majd a számítások szerint i.e. 6. évezredben jelent meg ezen a területen a közönséges búza. Bérosszosz és Sztrabón feljegyzte, hogy a búza Mezopotámiában és Nyugat-Indiában vadon is terem. Oliver 1807-ben utazott Mezopotámiába és azt állította, látott vadon búzát és tönkölyt. De ezek mindegyike ma már ellenőrizhetetlen adat és kétséges is. A Sziriat első változatában is foglalkozott már a búza eredetével. Ott még megemlítette, hogy a hír szerint egy orosz expedíció a Himalájában megtalálta a búza ősét, a vadbúzát (1943). Főleg Lewis Spence Problem of Atlantis c. könyvére támaszkodik itt a búzáról szóló részben.

403. oldal„A bor és általában a kábító italok feltalálását a mondai hagyományok kifejezetten a vízözön idejére teszik; Noahon kívül egész sor vízözönhős, törzsatya szerepel a feltalálók közt, amint a regékben olvastuk.” Az 1948-as átdolgozott változat gépiratában ez a 472.oldalon szerepelt, de ott még hozzátette, hogy a katasztrófák miatt kétségbeesett, elnyomorodott emberiség találta ki s használta búfelejtőül. Ezt kihúzta később, mivel Kodolányi figyelmeztette, hogy ez marhaság, hiszen még állatok is élnek bizonyos kábító italokkal és anyagokkal. Ezen is látszik, hogy a Mester csapongó, szertelenségre hajlamos volt sok esetben, s olyan barátai, mint Weöres vagy Kodolányi ráncigálták vissza a földre...

 

 Várkonyi célja az lett volna, hogy minden kultúrnövényünk nemesítése a prehiszorikumra nyúlik (ez igaz is!) és a kinemesítés olyan területek felé mutat, melyeket elnyelt a tenger, mint Atlantisz vagy Gondvana. Ezt nyilván szinte lehetetlen bizonyítani, csak következtetni tudunk rá. Mindenesetre a haszonnövények megjelenése sehol nem előzi meg azt a korszakot, az i.e. 10. évezredet, amikorra Várkonyi Atlantisz és Gondvana elsüllyedését teszi.

 

403. oldal: „Stegena bizonyító apparátusának fő súlyát arra a kérdésre összpontosítja, volt-e, fennállhatott-e kontinens az Atlanti-óceánban, s ezt a megállapítást szűri le: „Atlantisz vagy nem létezett, vagy nem volt kontinens.” Terjedelmes oksorolása azonban nem érinti könyvünkét, mert sehol sem állítjuk, hogy Atlantisz világrész volt, hanem csupán sziget, szigetcsoport, földség vagy szárazulat, e fogalmak határozatlan, de mindig kisebb területre utaló értelmében.” Ezt helyesen gondolja Várkonyi és magam is így gondolom, bár a szerzőnk éppen elfelejti, hogy az alfejezet kezdőmondatában „földrésznek” nevezte Atlantiszt. Nálunk a földrész tkp. egyenértékű a kontinenssel. Várkonyi egyébként többször is földrésznek titulálta Atlantiszt (pld. 367, 378, 643 oldalak). Még Kircher apát könnyen rajzolhatott 1669-ben az Atlanti-óceán közepére egy földrésznyi Atlantiszt, aminek még a 19. században is lehetett realitása a teozófusok képzelgéseiben, de a két világháború közt már csak Paul Le Cour, utolsó mohikánként képzelt egy szinte a teljes Atlanti-óceánt beborító kontinenst oda Atlantiszként. A 2. világháború után gyakorlatilag egyből megindult az óceán felmérése, mélységmérése, feltérképezése (ez még ma sem teljes), de az világos lett, hogy itt kontinens nem süllyedhetett el!

Egyébként Platón sem használta a „kontinens” (epeirosz) szót Atlantiszra. Pusztán azt mondta: nagyobb, mint Libya és Ázsia együtt. Szolón idejében az előbbin csupán Észak-Afrikát, míg az utóbbin egyedül Kisázsiát értették a görögök.

 

Várkonyi és Atlantisz: Várkonyi szerepe a nemzetközi atlantológiában meglehetősen csekély. Leginkább a "jóindulatú gyűjtő" név illik rá. Hörbiger-tanaitól eltekintve, Várkonyi  a 19. század végi kezdeti atlantológusokkal, mint Donnelly vagy Berlioux mutat leginkább hasonlatosságokat. Módszerében pedig nagyrészt Lewis Spencét utánozta. Ő is leginkább a mitológiai, néprajzi és vallási motívumokkal igyekezett bizonygatni Atlantisz létezését. Várkonyinak Atlantisszal kapcsolatban nincsenek saját "felismerései", koncepciói, ötletei, sehol nem osztja meg velünk kételyeit, ellenérzéseit vagy megérzéseit. A II. világháborút követően pedig már az atlantológusok sokat árnyaltak az Atlantisszal való kutatásokon. Ennek semmi nyoma Várkonyinál. Az orosz Zsirov 1964-ben kiadott munkája ebben a tekintetben jóval a Várkonyié fölött áll. Várkonyi gyakorlatilag elfogadja, hogy Atlantisz az i.e. 10. évezredben süllyedt el. Az atlantológusok közt pedig már az ő idejébe is erősen vitatták ezt, vagy Atlantisz időben lépcsőzetes katasztrófáján elmélkedtek. Várkonyinak nem okozott fejgörcsöt, hogy már abban az időben (mezolitikum) az atlantisziak fémeket használtak, vagy a sziget benépesülésének problémája. Nem volt magyarázata olyan dolgokra, mint: miért nem találtak direkt atlantiszi kultúra egyértelmű rekvizitumait a megmaradt partokon? Könyvet írt az írás történetéről, de nem találja különösnek, hogy Atlantisz történetét lejegyezték valami ismeretlen nyelven 9000 évvel Szolón előtt, amit valamikor az egyiptomiak lefordítottak a saját nyelvükre. Milyen írás lehetett, ami így túlélte volna az évezredeket? Miért nem találtuk kövekre festve ennek jeleit? Várkonyi a Sziriatban is, de főleg Az elpusztult Paradicsomban vagy a Varázstudományban többször megcsillantotta elméje villanásait, ahol sajátos felismeréseket közölt vagy az elmondottak alapján szűrt le megkapó feltevéseket. Viszont Atlantisz esetében jórészt csak összeszedte az adatokat és csak annyira következtet ezekből, amennyire az atlantológia a 20. század húszas éveiben jutott: Atlantisz létezett az Atlanti-óceánban, onnan népek vándoroltak keletnek és nyugatnak, aminek legfőbb bizonyítékai mitológiai és vallási dolgok, némi geológiai talánnyal fűszerezve. Természetesen Várkonyi még így is magasan körözte magyar elődeit, sőt azokat dilettáns magyar szerzőket is, akik utána írtak a témában: Nicolaus Blond (Szőke Miklós Árpád), Nemere István, B. G. Hancock (Bihari Gábor) vagy Wictor Charon (Scherbach Viktor). Ezekből Szőke vagy Bihari ráadásul lelketlenül másolta Várkonyi munkáját. A budapesti születésű (1949) Simon A. Zoltán magyar geológus kivándorolt Kanadába, ahol Vancouverben 1984-ben kiadta az Atlantis: The Seven Seals c. könyvét, amiben a Bermudák régiójába helyezte Atlantiszt. Számos cikket és könyvet írt magyarul és angolul. Simon könyvét az Atlantipedia netes oldal "eredeti, érdekes és elgondolkodtató kötetet"-ként jellemzi. Ez részben Várkonyi elismerése is, hisz Simon jócskán kiaknázta a Sziriat 1972-es kiadását. Emellett előszeretettel foglalkozik a magyar őstörténettel. Könyvében beszél egyfajta Kolumbusz-előtti magyar jelenlétről Amerikában. Számos cikket írt a Tárogató - a vancouveri magyar kulturális egyesület lapjá-ba, amelyek őstörténeti, mitológiai kérdésekkel foglalkoznak. Simon szerint volt egy kisebb vízözön i.e. 2985-ben, majd 52 évre rá egy nagy vízözön, i.e. 2933-ban.

 

 

Gondvána és Mu szigete

 

407. oldal: „Több klasszikus szerző megegyezik abban, hogy sok ezer évvel ezelőtt az Indiai-óceánban nagy szárazföld feküdt Afrika, Arábia és Hindusztán között…” Ez a bekezdés a továbbiakban is szinte szóról-szóra Braghine könyvéből van átvéve.

 

Itt megint Scott-Elliottól veszi az adatok jelentős részét, aki gyakorlatilag a legtudományosabb adatokat összegyúrta a legezoterikusabb mesékkel. Hasra ütésszerű térképeket rajzolt korábbi világokról, melyek még köszönőviszonyban sem voltak a valósággal.

411. oldal: „N. F. Zsirov, orosz Atlantisz-kutató úgy véli, hogy ez a Lemuria (Gondvána) lehetett a sumér hagyomány mitikus őshazája, s ebben egyetértünk vele; ez volt az egyiptomi regék Kígyó-szigete is, és kapcsolatba hozható Kelet-Afrika elporladt kultúráival. – A mi végső következtetésünk természetesen az, hogy Gondvána sorsa azonos volt Atlantiszéval, s elsüllyedésük szakaszai párhuzamosak.” – a Kígyó szigete, mindössze egy egyiptomi mesében, a Hajótörött történetében (i.e. 1800) szerepel, s híven a nevéhez, egy óriási kígyó lakja. Az elbeszélés nem utal itt semmilyen emberi jelenlétre. Az sem ártott volna, hogy szól még valamit „Kelet-Afrika” elporladt kultúráiról, melyek kapcsolatban állhattak Gondvanával! Ugyanis Zimbabjéről hosszabban ír (55-57. old) és azt az arabok művének mondja (i.sz. 800 körül). Etiópia lenne még egy szóba jöhető ország, mellyel már a korai egyiptomi dinasztiák is kapcsolatot tartottak. Az egyiptomi szövegek már i.e. 3000-től utalnak Nubiától délre fekvő országokra, mint Punt és Yam. Meg ott van még a Leo Frobenius rejtélyes erüthreai kultúrája, ami szerinte létrehozta egykor Zimbabwét.

Márki Sándor történetíró a már említett könyvében szól a Babilonban feltűnt félig haltestű emberfejű tanítómesterekről, majd ezt írja: „Az a művelő hatás, melynek emlékét ezek az ősrégi mesék őrizték meg a késő utódok számára, némelyek feltevése szerint attól az óceáni néptől származott, amelynek hazája talán az az Indiai Ethiopia vagy Lemuria volt, melyet »elnyelt a föld«, azaz melyet talajának rohamos süllyedése tüntetett el örök időkre. Nem lehetetlen, hogy a sumírok és zsidók ősmondáiban két különböző vízözön emléke olvadt össze. Mindenesetre feltűnő, hogy a vízözön elbeszélése után sem a tenger felől jövő kereskedő és hajósnépről, sem a haltestű, értelmes állatokról nincsen többé szó.
      Ennek a meseországnak helyét keresvén, figyelmünkre kell méltatnunk azt a tényt, hogy a mohamedánok keleten Ceylonba zarándokolnak, nyugaton pedig az arábiai Dsiddába: az előbbi helyen Adámnak drágakövekbe foglalt lábnyomát, az utóbbi helyen pedig Évának, az emberiség anyjának, sírját keresvén fel kegyeletükkel. A középkori szent atyák azt a földséget, amelyen az első emberpár élt, ezeknek a helyeknek hosszúsági fokai alatt, Indiától délre. Madagaszkár és Ceylon közt keresték. Ugyancsak ide rajzolták a középkori térképek a paradicsom szigetét... Sőt az ókor nagy geográfusa: Ptolemaios is abban a hitben élt már, hogy az Indiai óceánban van egy Indiai Ethiopia nevű nagy földrész. Ehhez kelet felé állítólag a Szunda-szigetek csatlakoztak volna. A Lemuriához fűződő regés színezetű feltevések szerint, rajta fejlődött ki a világ első, igazi tengerésznépe, a maláji [...]
     De hogy e kulturális feladatban volt-e része a mesebeli Oannes és Annedotos Lemuriájának, tehát annak az elsüllyedt földrésznek, melyen a maláji nép állítólag kifejlődött, arról semmi bizonyosat megállapítani nem lehet. Nem lehet legújabban sem, noha azokat a szigeteket, melyekkel állítólag összefüggött és a közöttük elsüllyedt földeket, az Indiai óceán alját, már sokszor átkutatták. Hogy ez a mesés földrész valaha valóban megvolt, azt mindössze némely állat s növénygeográfiai tény és bizonyos geológiai és archeológiái leletek sejtetik." (1910)

 

Az Indiai-óceánban fekvő szigetről egyébként az indiai hagyomány is megemlékezett. Gondvana vagy Gond földje talán Madagaszkár is India közt terült el, félhold alakban. A peremvidékein, a túlnani partokon őskultúrák virágoztak, mint Bahrein, Sumer, Maldív-szigetek, Ceylon és Harappa. Talán Ceylon is része volt Gondvanának. A dravidák ide helyezték őshazájukat, a tamilok Navalamnak nevezték a szigetet. Várkonyi Gondvana eltűnését akkorra teszi, mint Atlantiszét, azaz az i.e. 10. évezredbe, nem követve ebben Braghinét, aki azt írta: "valószínűleg a 10. évezredben, de legalább ilyen eséllyel az i.e. 5. vagy akár a 4. évezredében is elsüllyedhetett". Holott sokkal logikusabb e népek (sumérek, föníciaiak, egyiptomiak) felbukkanása előtti időszakba helyezni, azaz az i.e. 5. évezred második felébe. Újabban Sumathi Ramaswamy indiai tudósnő a Lost Land of Lemuria c. könyvében (2005) ugyanezt a szigetet Lemuriának nevezi. Elképzelése szerint India déli csücske és Madagaszkár északi fele közt feküdt. Hosszukás sziget volt, a területe is nagyjából akkor lehetett, mint Madagaszkáré.

412. oldal: Az oldal közepénél beszél a kínai és afrikai törzsek rokonságáról, majd beszél a szuahéli ázsiai és a hovák madagaszkári jelenlétéről. Gyakorlatilag ugyanezt mondja el Eugen Georg (1930: 73. old.). Viszont Várkonyi ezt "történetelőtti népvándorlásnak" titulálja, holott Georg a hovákról konkrétan itt azt írja, akiket: "Szumátráról ezer évvel ezelőtt egy kivándorlási hullám sodort ide". A mai tudomány sem teszi korábbra a hovák érkezését, mint az i.sz. 800. Igaz, Madagaszkáron találtak közvetett jeleket 5-10 ezer évvel ezelőtti emberi jelenlétre is, de azok bizonyosan nem hovák voltak (de a bizonyítékok is meglehetősen szerények).

412. oldal: Mu szigete kapcsán feltűnő, hogy meg sem említi James Churchward angol okkultistát (1851-1936), akitől egyáltalán maga a földrész elnevezése is ered. Könyve elsőként hozta nyilvánosságra ezt a hajdani szigetet: The Lost Continent of Mu, the Motherland of Men (1926). Szintén hallgat Csicsáky Jenő: MU – Az emberiség szülőföldje (1938) c. könyvéről is, pedig az ugyanúgy az Egyetemi Nyomda adta ki, akár a Sziriat első változatát: MU - Az emberiség szülőföldje

Talán Várkonyi ezzel is a „tudományosság” látszatát igyekezett mutatni. Pedig a szaktudósok szemében Várkonyi nem sokkal állt felette Csicsákynak (mondjuk ez utóbbival már nem is vitatkoztak). Várkonyi a "MU" szót használja az elsüllyedt csendes-óceáni földségre/szigetre/szigetvilágra, ami éppen Churchward teremtménye. Brasseur de Bourbourg és Le Plongeon által "lefordított" Mu föld elsüllyedéséről szóló részt ők Atlantiszra vonatkoztatták. Churchward használta ezt a fordítást, de szerinte nem Atlantisz elsüllyedését írták le benne, hanem a csendes-óceáni Mu Földét. Viszont tény az is, hogy nem Churchward volt az első, aki a Csendes-óceánra nagy elsüllyedt földrészt álmodott. Churchvard azt állította életrajzában, hogy az 1890-es években beszélgetett Le Ploneonnal és annak feleségével. Churchward fiatalon Londonba költözött, majd onnan Délkelet-Ázsiába ment, és Sri Lankán lett teaültetvényes. Az 1890-es években az Egyesült Államokba emigrált. Szabadalmai révén tehetős ember lett és 1914-ben visszavonult a Connecticut állambeli Lakeville-ben lévő birtokára, hogy tovább gondolkodjon a csendes-óceáni utazásai során felmerült kérdéseken. Majd 1924 év vége felé sajtótájékoztatót tartott, melyen beszámolt az Indiában talált ősi táblákról és a Csendes-óceánba süllyedt Mu kontinensről. Nem nehéz kifejteni Churchward "ezredes" elég fura személyiségét: egy misztifikátor volt, aki mindenáron "történelmet" akart írni, s végül már talán maga is hitt az általa kifundált történelem előtti világban. Ez az ember néhány valós adat mellett az egész elméletét jelképek sajátos (félre)értelmezésére és az általa "lefordított" szövegekre alapozta. Ezek a fordítások még csak köszönő viszonyban sem voltak a szövegek valódi jelentésével. Ilyen elképzelt világra csak romantikus lelkek lehettek már akkoriban is vevők, s így akadt horgára a magyar Csicsáky vagy Cserép József egyetemi tanár. Ettől függetlenül természetesen még volt létjogusultsága egy nagy pacifikumi sziget  vagy ősi szigetkirályság létezésének (attól, hogy egy bolond hirdeti Atlantiszt, még nem biztos, hogy Atlantiszt kell elvetni, hanem csak a bolondot). Illetve ennek létezése lehet viták tárgya.

Kétségtelen, hogy Churchward előtt már a természettudósok (Haeckel), és a teozófusok is beszéltek egy ilyen nagy déli földrészről, majd a hörbigeriánusok is, de az is kétségtelen, hogy Churchward tette híressé. Lásd fentebb a 397. oldalhoz füzött megjegyzésnél Fischer és Behm térképeit. Fischer "Lemurien" szigetét oda tette nagyjából, ahová később Sumathi Ramaswamy, csak éppen kétszer akkorának mutatva. A Csendes-óceán földrészét pedig "Polynesien"-nek nevezi (és nyilván nem hatottak rá Churchward teoriái). Egyébként teljes káosz van ezeknél a neveknél, mert sok esetben Lemuriának nevezik a Csendes-óceánban levő kontinenst, máskor meg a szinte egész déli föltekét magába foglaló hatalmas kontinensnek ábrázolják Lemuriát.

Mu Föld kapcsán kár, hogy nem olvasott bele a kalandos életű Ivar Lissner német író (1909-1967) akkoriban magyarul megjelent vaskos könyvébe: A Csendes-óceán urai (1941). Lissner ír ilyeneket is a könyvében: "Nem minden sziget korálli vagy vulkanikus eredetű [itt Polinéziára gondol Lissner]. A gránittól az amphibólig mindenféle kőzet megtalálható Kermadecen, syenit van Tahiti és Palau szigetein, kristályos kőzetek s oly régi kövületek pedig, amelyek talán még az óceáni világrész idejéből származhatnak, vannak Yap szigetén. És aki az Új-Hebridákon, vagy a Fidzsi-szigeteken áll, sohasem szabadulhat annak gondolatától, hogy itt egy ősrégi paradicsom  szörnyű pusztulásának töredék emlékei közt álldogál."

Josef F. Blumrich osztrák mérnök (1913-2002) írt egy könyvet a hopi indiánok hagyományai alapján, akik szerint a Csendes-óceában volt egy óriási sziget, Kasskara. A sziget félelmetes kapcsolatba került Atlantisz-Talawaitichquával, melynek űrhajói még a naprendszer távoli bolygóit is elérték. Atlantisz királyai Kasskara ellen fordultak. A háború következtében Kasskara szép lassan elsüllyedt, s csak a mai Húsvét-sziget maradt meg belőle. Az őslakók egy része a szigeten maradt (s később ők faragták az óriásszobrokat), a többiek viszont vitorláshajóikon Dél-Amerikába költöztek, ahol nem sokkal később felépítették Tiahuanacót. Blumrich szerint Atlantisz már legalább 80.000 éve létezett. Ez is akkoriban süllyedt el, mint Kasskara (Blumrich könyve: Kasskara und die sieben Welten, 1979). Blumrich 1959-től a NASA egyik vezető mérnöke volt, s mégis képes volt ilyen teljesen képtelen állításra, az atlantiszi űrhajózásról, holott tudnia kellett volna, hogy egy ilyen, nálunk fejletebb civilizációnak gyakorlatilag látható módon ki kellett volna bányásznia a Föld energiáinak és fémeinek jelentős részét...!

413. oldal: Mu Föld a Csendes-óceánon: "Viszont nagyobb, Atlantiszhoz vagy Gondvanához mérhető szárazföld nem volt, mert a Pacifikumban a földkéreg, a tengerfenék alkata más, mint az Atlanti- és az Indiai-óceánban... Itt eleve archipelagus, szigettenger volt, természetesen a mainál nagyobb és sűrűbb szigetekből állhatott." – Itt Várkonyi tisztába teszi a Mu Földdel kapcsolatos illuziókat, melyeket amúgy ő is lebegtet. Hiszen Mu birodalmára többször utalt úgy, mint földrészre. Az egyik helyen még idéze Ernst Haeckel német zoológust is, aki egy nagy kontinensről írt a Csendes-óceánon. De a 19. század második felében még a Pacifikum óceáni feneke még alig volt ismert, de egy évszázaddal később ezeket a lehetőségeket már nem lehetett komolyan venni. Haeckel zseniális tudós volt, és a 19. század második felében még elmentek ilyen gondolatok, de egy évszázaddal később ezek már érvényüket vesztették.

Kár, hogy nem figyelt akkoriban jobban Várkonyi, mert a magyar sajtó 1971 nyarán hírt adott Alekszandr Kondratov orosz tudományos szakíró új teóriájáról, amit a szovjet etnográfusok kongresszusán adott elő. Eladdig az volt a tudományos közmegegyezés, hogy az óceáni  szigetek benépesülésének kezdete mintegy 18 ezer évvel ezelőtt lehetett. Ekkor hagyhatta el az ősember ázsiai – valószínűleg kínai – hazáját. Dél felé vándorolva elérte először Ausztráliát, majd Új-Guineát és más melanéziai szigeteket. Útját könnyítette: a jégkorszakban Ázsia délkeleti részét a mai Szumátrával, Jávával és Borneóval összefüggő föld kötötte össze. Kondratov szerint azonban a világtengerek vízszintje a jégkorszak előtt mintegy 300 méterrel alacsonyabb volt, mint most és ennek következtében a Csendes-óceán mai hatalmas szigetei és korallzátonyai vagy «egybeépültek», vagy pedig csak keskeny csatornák választották el őket egymástól. A negroid törzsek voltak az első telepesek ezeken a szigeteken: mintegy 30.000 évvel ezelőtt a Szunda-szigetekről indultak el délkeleti irányban, primitív tutajokon és összekötözött fatörzseken. Az időszámításunk előtti tizedik évezredben ezek a törzsek a Salamon-szigeteken, az Új-Hebridákon és Új-Kaledóniában telepedtek le és később egybeolvadtak a bevándorolt népekkel.

Ma az a tudományos közmegegyezés, hogy Ausztrália, Új-Guinea és a tőle keletre fekvő nagy szigetek első telepesei több mint 60.000 évvel ezelőtt érkeztek. Ausztrália őslakosai a becslések szerint 42-65.000 évvel ezelőtt Délkelet-Ázsián keresztül vándoroltak Ausztráliába, nem állnak bizonyíthatóan rokonságban egyetlen ismert ázsiai vagy polinéziai népességgel sem (250 nyelvcsaládot beszéltek). Tasmániába mintegy 40.000 évvel ezelőtt jutottak el úgy, hogy az utolsó jégkorszak idején a szárazföldről egy szárazföldi hídon át vándoroltak át. Úgy vélik, hogy az első korai emberi vándorlás Ausztráliába akkor történt, amikor ez a szárazföld az ún. Sahul kontinens részét képezte, és egy szárazföldi hídon keresztül összekapcsolódott Új-Guinea szigetével. Mikronéziában: az Észak-Mariana-szigetek első lakói valamikor i. e. 4000 és i. e. 2000 között hajóztak a szigetekre és fedezték fel Délkelet-Ázsiából. Mikronézia többi szigete is benépesedett az i.e. 2. évezredre. A polinézek eredete feltehetőleg Tajvanra vezet. Innen kezdték a délkelet-ázsiai szigetek meghódításába az i.e. 3000 és 1000 közötti időszakban.
   Új-Zéland benépesülésének kérdése nehezen vizsgálható, mert erről megegyezés van a britek és a maorik közt, már több mint száz éve. A polinéz maorik magukat par exellence őslakosoknak, első lakosoknak tartják a két nagy szigeten (Új-Zéland Észak- és Déli- szigetén). A hivatalos szöveg szerint Új-Zélandot egy Kupe nevű maori hajós fedezte fel az. is.z. 10. században, de a betelepülés később történt: a mai régészeti adatok szerint i.sz. 1290 után. Ma már a maorik képviselői erőszakosan letagadják a mondáikban is szereplő adatokat (az európaiaktól kapott kedvezmények és kártérítések miatt), miszerint a betelepülő maorik itt kölönféle kis törzseket találtak. A Maorik betelepülésük után felégették az erdőket, s a madárvilág jelentős részét is kipusztították és mellesleg az itt talált kis törzseket is kiirtották, megették. Ez az emberirtásuk nem volt egy esetben eléggé alapos, ugyanis érkezésükkor kiszorították a már az Északi-szigeten élő embereket, köztük a békés waitahákat, akik elkerülhetetlenül a még elszigeteltebb Déli-szigetre vonultak vissza, ahol számuk a mai 10.000 főre csökkent. Ők ma is élnek és nem tartják maoriknak magukat. Állításuk szerint, a nemzedékeket visszaszámítva közel 1900 éve érkeztek Új-Zélandra. Ismeretes az ún. Kaimanawa Fal, ami egy megalitikus építménynek tűnik, de a kormány geológusai szerint természetes képződmény. D. H. Childress és Barry Brailsford 1996-ban vizsgálták a falat, s szerintük legalább 2000 éves. A
waitah vének tanácsa szerint nem az ő művük, de azt mondják, mikor idejöttek itt már élt az ún. Kő Népe (a maorik semmit nem építettek kőből!). A maori legendák beszámoltak természetfeletti lényekről, akiket itt találtak. Természetfeletti lényekről más polinéz szigeteken is beszéltek (mint Hawai), így meglehet nem többek, mint az európai mesékben a manók vagy tündérek, de... A maori mítoszok ismernek uru turehu, turehu és patupaiarehe nevű természetfölötti lényeket, akik Új-Zélandon éltek, amikor ők idejöttek. Csak éjszaka vagy ködök idején mozogtak, mert a napfényt nem bírta a bőrük. A bőrük világos, a hajuk szőke vagy vörös volt. Egyes törzseik valóságos óriások voltak, mert legalább kétméteresre nőttek. Tudtak beszélni a maorikkal, de mások szerint csak szellemek voltak. A maorik szerint ezek a lények értettek a zenéhez, amivel elbájolták őket (egyfajta furulya-szerűn játszottak). A szövést és hálókészítést is megtanították a maoriknak. Mai szemmel nézve egyes patupaiarehe-k tündérekre, mások az ogrékre hasonlítottak, de sok egy kaukázusi fehér fajtára...

David Rankin maori  vezető a helyi legendákra hivatkozik, hogy a ezek a "szellemek" valójában egy fehér bőrű, aranyhajú és zöld szemű törzs volt, akiket itt találtak. Freddy Silva író és utazó egy hónapra látogatott Új-Zélandra, hogy a titkolt őslakosok nyomára jusson. A könyvében ezt írja: "A hagyományok szerint óriások éltek az Északi-szigeten, az egyik ilyen volt egy Kiharoa nevű ünnepelt hős, aki a Tokanui Pa-ban élt, amelyet a mai napig óriás sírjaként emlegetnek. Egy Matau nevű óriás a Wairaka folyó feletti dombon élt, és minden beszámoló szerint tizenegy láb magas volt. Egy másik óriás 1875-ös felfedezése, aki hét láb mélyen a homok alatt volt eltemetve egy Timaru-i gerincen, arra késztetett egy riportert, hogy 1999-ben újraindítsa a nyomozást. Nem csoda, hiszen az illető állítólag huszonnégy láb magas volt, és a helyi óriások Te Kahui Tipua nevű törzséhez tartozott, akik még a XVIII. században is léteztek. Több száz maradványukat tárták fel, mindegyikük rejtélyes módon eltűnt - az említett riporter munkahelyével együtt, miután kapcsolatba lépett egy helyi lakossal, aki bizonyítékként és szuvenírként is megtartotta az egyik óriás alsó állkapcsát.
   Hasonló sorsra jutottak az Új-Zéland északnyugati partvidékének kanyargós nyakánál, különösen Port Waikatónál és Raglannál található barlangokban talált óriások maradványai is. Az ottani lakosok legalább az 1920-as évek óta számoltak be a leletekről, és a csontokat a hatóságok minden alkalommal elvitték, és soha többé nem hallottak róluk. Kivéve egy esetet, amikor az ásók egy óriási csontvázra bukkantak, és utasítást kaptak, hogy robbantsák fel. Az ilyen drasztikus intézkedéstől megdöbbenve megmentették az állkapocscsontot, és a Kao Kao-i múzeumnak adták. Hasonló helyzetben Raglan közelében, a Karioi-hegy (szó szerint a Vöröshajú Óriások Hegye) közelében egy  sütőtök nagyságú emberi koponyát tártak fel útépítési munkálatok során. A leletet eltávolították, és azóta sem hallottak róla. Eközben egy közeli barlangot, amelyből több tucatnyi óriáscsontváz került elő, némelyikhez még vörös haj is tapadt, felrobbantottak, a csontokat átadták a maori tanácsnak, és ott állítólag porrá zúzták.
   Mintha Új-Zéland őstörténete nem is lehetne még furcsább, számos régészeti beszámoló igazolja az emberi jelenlétet jóval korábban, mint ahogy azt a történészek hajlandóak elfogadni, aminek következtében hivatalos iratok tűntek el, könyveket töröltek a könyvtárakból, sőt közokiratokat is titkosítottnak nyilvánítottak és hetvenöt évre a nyilvánosság számára hozzáférhetetlenné tettek. Nem meglepő: 1874-ben Aucklandben egy csatornát szerelő munkások tizennégy láb mélyre ástak agyag, homok és két lávafolyam rétegén keresztül, mielőtt egy nagy manuka fa elszenesedett csonkjára bukkantak, amely mellett egy adse, egy ősi baltatípus feküdt. A mérnök, aki rajzokat készített a leletről, megjegyezte, hogy a megmaradt ágakon egyértelműen látszanak a kőeszközzel végzett aprítás nyomai. A jelentés valóságtartalmát a földmérési felügyelő is elismerte. A különböző üledékrétegek datálása után arra a következtetésre jutottak, hogy ezen a dombon i. e. 30.000 körül egy ember fakivágással volt elfoglalva.
   Egy brit törvényszéki patológus által a régióban található egykori waitahai lelőhelyekről származó csontvázmaradványokon Noel Hilliam, a Dargaville Múzeum néhai kurátorának felkérésére végzett kutatás a DNS-üket Walesbe, i.e. 2500 körüli időre vezette vissza. Akárcsak az adse és a facsonk esetében, az eredmények robbanásszerűek voltak, és ez megmagyarázza, miért kérte Hilliam, hogy a vizsgálatokat titokban végezzék el az új-zélandi kormány és az akadémikusok azon csoportja elől, akik könyörtelenül tisztára mossák az ország maorik előtti történelmét, beleértve mindazok lejáratását, akiknek a bizonyítékai ellentmondanak az eseményekről alkotott szentesített képüknek.
" (The Missing Lands: Uncovering Earth's Pre-flood Civilization, 2019).
     Hogy európai kelta vagy pre-kelta eredetű törzs élt volna a prehisztorikus Új-Zélandon, eléggé bizarr, de több esetben nem mond ellen az óceániai őshagyományoknak, melyeket a történészek elvetettek, mint legendákat. Churchward ezredes még úgy vélte, az árja faj éppen a Muban uralkodó törzsből származna, e törzs képviselőit úgy írja le, hogy hasonlítanak hozzánk, de magasabbak, arcuk bronzszínű, szemük égkék, hajuk fekete. Egisto Roggero olasz író az Il mare c. könyvében (1928) arról ír, hogy a Szunda szigetek őserdeiben ma is él rejtőzködve egy elbarbárosodott fehér faj.

 

Várkonyi és Gondvana/Mu: Indiai hagyomány beszél egy az Indiai-óceánban lévő nagy szigetről, ami elsüllyedt, de erről nem beszél Várkonyi. Alekszandr Gorbovszkij írja az Elsüllyedt legendákban: „Antik szerzőknél olvashatunk egy földsávról, mely állítólag egykor Indiát és Afrikát kötötte össze. Plinius valamiféle nagy szigetről ír, mely az Indiai-óceánban, az Egyenlítőtől délre terült el. Még a középkori arab történészek is említést tesznek az Indiai-óceánban található földrész maradványairól.” (1986). A sziget lehet azonos egyiptomiak szent földjével, Ta-Neteruval (Istenek Földje). Ceylonról már az ókori és középkori történetírók is tudták, hogy az ősidőkben sokkal nagyobb volt. Várkonyi okfejtése azonban bizonytalan Gondvana ügyében, a földség tekintetében összemos évmillókkal korábbi geológiai adatokat is, pedig bizonytalanul, de ide helyezi a sumérek, föníciaiak és félig meddig az egyiptomiak őshazáját is. Várkonyi azonban túl kevés érvet és azokat sem logikusan alátámasztva védi Gondvana létezését, amit ez alapján még ő maga sem hinne el.

Mu Föld esetében hasonló kiábrándultság van: nem volt kontinens - magyarázza Várkonyi-, hanem egy a mainál sokkal kiterjedtebb szigetrendszer. Ennek ellenére a könyv egy térképén kontinensnek látszik. Ennek pusztulását párhuzamosan gondolja Atlantisszal és Gondvanával. Viszont mivel itt bőven maradtak is fenn szigetek, adós marad a Mu Föld civilizációjára utaló és vízözön előtti emlékekkel. Ami a Pacifikum szigeten található gyakorlatilag szinte mind akkor készült, hiába tűnnek "ősréginek", mint Nan Madol vagy a Húsvét-sziget óriásszobrai, mind akkor épültek, mikor Európában középkor volt. Egyáltalán, akkor milyen civilizációja lett volna Mu Földnek? Hosszasan beszél a melanézek és polinézek vándorlásáról a szigetvilágban, de ez miként köthető össze a 12 ezer évvel ezelőtti Mu civilizációjával, erre semmilyen feletet nem ad, sőt kerüli a kérdést, mintha ezek a vándorlások bármennyiben is bizonyítékok lennének Mu Földre. Peter Kolosimo olasz író ugyan Várkonyihoz hasonlóan nem nagyon ellenőrízte a forrásait, de megvolt benne a kétkedés szelleme, ami szerzőnkből sok esetben hiányzott, viszont az olasz elsőrangú mesélő volt, és a Terra senza tempo c. könyvében (1964) azonban összeszedett pár utalást a szigetekről: "Azt az állítást aztán, hogy valaha létezett egy kontinens, amely ma már eltűnt a Csendes-óceán hullámaiban, néha igen furcsa archeológiai bizonyítékok támasztják alá: a Lele sziget gigantikus falainak romjai (a sziget elhelyez-kedése ma képtelennek tűnik számunkra), a Kingsmill-szigetek kis piramisai, a Mariana-szigeteken a vörösmárvány csonkakúp-oszlopok, Tongatabu-csoport irdatlan kőíve, az egyik Fidzsi-szigeten emelkedő monolit kibetűzhetetlen feliratai, Kuki fenséges rommaradványai, a Hajózó-sziget nagy vöröskő táblasíkja. Ezeket az alkotásokat nem a helyszínen található anyagból készítették; következésképpen csak egyetlen magyarázat képzelhető el: az anyag a most már vízbe süllyedt földekről származik.
   Küklopszi romokat és nagy templomok, tágas teraszok maradványait fedezték fel a Karolina-szigeteken. Eme maradványok mellett aztán Panapéban (amelynek a közelében, ugyancsak Churchward állítása szerint, Mu hét metropolisának egy másika emelkedett) megtalálhatók lenyűgöző föld alatti járatok bejáratai." (közölte magyarul a Galaktika 23. sz.)

Várkonyi által sűrűn használt Arthur Posnansky régész 1926-ban Buenos Airesben az Ujság nevű magyar napilap tudósítójával beszélgetett. Posnansky nagyon hasonló nézeteket vallott, mint Várkonyi. A napilap cikke ezt írta: "Posnansky dr. kijelentette azt is, hogy valószínűleg Atlantisz volt az emberiség bölcsője s hogy onnan bocsátottak rajokat a népek Afrikába és Dél-Amerikába. A régi kultúrának Polinéziában és Mikronéziában található maradványai — mondotta tovább Posnansky — kinálkozóvá teszik azt a feltevést, hogy valamikor a Csendes-Óceánban is merült el egy világrész, melynek őslakói okvetetlenül mongol eredetűek voltak.
    Bolíviának és Észak-Argentinának indián lakói közt még most is találni erősen mongol jellegű típusokat, ami komoly alapot ad annak a feltevésnek, hogy ezek a fajok valamikor a történelem előtti korban a távol Keletről vándoroltak mostani lakóhelyükre." (1926. febr.5).

 

 

A bölcső

 

Ez az alfejezet még teljes egészében hiányzott a Sziriat első változatából (1942/43).

 

 

 

420. oldal: „A jelek szerint az emberiség szülőföldjét, a művelődés forrásvidékét Gondvánában kereshetjük, erre nézve a fajtörténet, a mai etnográfia és a mítoszkincs szolgálhat a legtöbb tájékoztatással.” – Mármint, milyen jelek szerint, Mester? Az ember elődei először két lábon kezdtek járni, úgy 8 millió éve. Adrian Melott asztrofizikus legújabb elmélete szerint egy szupernóva robbanássorozat kiváltotta kozmikus sugárzás tehet arról, hogy elődeinknek két lábra kellett állni. Lásd fentebb egy térképet az előemberek elterjedéséről Afrikában. Ekkor jelentek meg Afrikában az előemberek, majd 2 millió éve az ősemberek… azaz sokkal később, hogy az ős kontinens úgy 180-200 millió évvel ezelőtt széttöredezett. Ha Gondvana önálló sziget volt az Indiai-óceánban, úgy az ősemberek képtelenek lettek volna átkelni a tengeren. Amerikában vagy Ausztráliában nyoma sincs az ősembernek. A Homo erectus másfélmillió éve tűnt fel Afrikában és Eurázsiában. Ez a két földrész számára akadálytalanul átjárható volt, de tengereken nem tudott átkelni. Magyarán: ha Gondvanán jelenik meg az ember 8, 14 vagy akár 20 millió éve, mint azt Várkonyi hiszi, úgy miként került volna át Afrikába 8 millió évvel ezelőtt az előember? Australopithecus 3,6 millió éves lábnyomát találták Afrikában. Az előember maradványait a kutatók Kelet-Afrikában találták, ami „határos” lenne Gondvanával. Ez csak abban az esetben működne, ha Gondvana úgy 8 millió évvel ezelőtt földhíddal kapcsolódott Kelet-Afrikához. De ez még sem ilyen egyszerű. Mert Várkonyi az ember kialakulását 20 millió évre tette Gondvanán. Ez meg úgy menne, hogy Gondvana úgy 180-8 millió közötti időszakban nem volt szárazföldi kapcsolatban Afrikával, majd 8 millió évvel ezelőtt valami földtani esemény hatására szárazföldi kapcsolatba került Afrikával, s az előemberek át tudtak vándorolni Kelet-Afrikába. Ugyanakkor nem jelent meg Madagaszkáron. De ennek a szárazföldi összeköttetésnek meg is kellett újból szűnnie. Mivel a suméreket és dravidákat is Gondvanáról származtatja, akik hajókon hagyták el azt India felé. Ha szárazföldi kapcsolat lett volna, nem-e azt használták volna?

Mivel az előemberről feltettük, hogy Gondvanáról vándorolt Afrikába, úgy az ősember kétmillió éve nem alakulhatott-e ki Afrikában, vagy az is előbb Gondvanán jelent volna meg, s onnan települt volna át Afrikába? Egyébként az Afrikát az Arab-félszigettől elválasztó Vörös-tenger 3,5-5 millió éve keletkezett.

421. oldal: Várkonyi elég újszerűen, a nagy vízözönt, amiről az emberiség hagyomány szól, egymillió évvel ezelőttre helyezte. Ebben tényleg új, mert más atlantológusok vagy hörbigeriánusok nem ide helyezték. Majd 12.000 éve jelent meg a Luna, mint a földünk holdja, elsüllyesztve Atlantiszt, Gondvanát és Mu Földet.

Kivétel talán a tiahuancoi, az andes-guayanai műveltség, és a Húsvét sziget «klasszikus» kora, amely meg a harmadkorvégi kultúra megszakítatlan folytatása volt.” – Mivel a harmadkor egymillió éve zárult le, azt hiszem, Várkonyi itt nem tudja, mit beszél. Nevetséges „megszakítatlan folytatásról” beszélni ilyen időtávlatokban, éppen a Húsvét-szigettel kapcsolatban, ahol elég kései az ember megjelenése (nem előbb, mint i.sz. 300!). Ezt a bekezdést egyébként ki is húzták a 1972-es kiadásból, csak a 2002-esben hozták vissza. Tehát a kihúzott bekezdés így kezdődik: "Ennek a korszaknak mai Holdunk...", és kiszedték a következő, egymondatos bekezdést is.

424. oldal: "...a „negroidok” voltak évszázezrek aiónjain át a kultúrában legelöl járó népek" – ezt nem tudom mi alapján írja, de az europid és mongolid népekkel szemben állítja ezt, ami szerintem sehogy nem igazolható. Mióta vizsgálhatók a rasszok szerinti fejlődés, a negroidok egyértelműen primitívebbek voltak a másik két rassztól.

 426. oldalVárkonyi elmeséli a naszamónok („nazamonik”) utazását, amit még Hérodotosz jegyzett le. Ezek a naszamónok egy alacsony termetű vagy törpe nép városába jutottak. A naszamónok a Szürtisz-öböltől délre, az Augila-oázisban élő berber törzs lehetett. Öt ifjú tőlük bekalandozta Észak-Afrikát. Előbb délnek, majd nyugatnak mentek a sivatagban, mire elértek egy mocsaras területet, ahol a kis emberek városa volt. A város mellett egy nagy folyó hullámzott, keletről nyugatnak (és krokodilok voltak benne). A történetet a Szíva oázis ura, Etearkhosz mesélte el, aki szerint ez a folyó csak a Nílus lehetett, ami keletről nyugatnak átvágja Észak-Afrikát. Várkonyi szintén a Nílussal azonosítja, mert Arisztotelész és Philosztratosz Felső-Egyiptomba, a Nílus forrásvidékére teszi pigmeusok lakhelyét. Várkonyi azonban nem vette figyelembe, hogy Hérodotosz idején, de századokkal utána is, sok görög geográfus a Nílus eredetét nem délen, hanem a Szaharán át nyugaton kereste: hol az Atlasz-hegységben, hogy a Csád-tónál, hol a Nigerben. Hérodotosz egyik magyarázója, Győry Hedvig szerint a naszamónok útiránya Augila-Fezzan-Tibesti-Bodele-mélyföld lehetett. Bár manapság a pigmeusok a Kongó vidékén élnek, de lehet akkoriban még éltek Bodele-mélyföldön is. Geréb József magyar ókortörténész szerint a folyó a Niger és a város talán Timbuktu. Stecchini szerint a naszamónok az Egyenlítőig hatoltak, a Kongó egyik mocsaras vidékéig.

426. oldal: Csao Fu-ku, XIII. század eleji kínai történetíró a Hai-tan sziget pigmeusairól tudósít: kicsi emberkék, fekete bőrűek, szemük kerek (nem mongolos) és sárga színű fogaik kilátszanak a szájukból, itt kétségkívül a Luzon szigeti (Filippi szigeti) aétákról van szó.” – A végén lévő megállapítást mire alapozza, nem tudni és nem is igaz. A "kétségkivül" szót Várkonyi nagy kedvvel alkalmazta, még akkor is, ha kétségkivül nem volt igaza. Luzon ugyanis a Fülöp-szigetek legnagyobb szigete. Nem róla beszélt a kínai történetíró. Hai-tan vagy Haitan (Pingtan) egy kis sziget Fujien tartomány óceáni partján, a Tajvani-szorosban. Ennek van is értelme, hiszen Taivan belső erdőségeiben törpe vagy nagyon alacsony termetű törzsek léteztek a középkorig. Várkonyi sokkal jobban tette volna, ha a ilyen kategórikus kijelentéseket mellőzte volna az ilyen kétséges információknál, és a "talán", "valószínűleg", "esetleg" szavakat használta volna.

429. oldal: Yumbrik. A kis népcsoport 1938-ban csak 150 főből állt. A jelenlegi számukat 100 és 400 közé teszik. A törzs nomád jellege megszűnt az 1990-es évekre, mert beköltöztek a falvakba. Lásd fentebb egy csoport yumbrit (mára már ők sem azok a primitívek, mint a háború előtt voltak).

430. oldal: "Európában már nem élnek pigmeusok (a lappok kis termetűek), de Alsó-Ausztria és Salzburg vidékén egy furcsa, eltűnt törpe nép emlékeit tárták fel: mesterséges föld alatti folyosókat, kamrákat, egész útvesztőket és elágazó barlangrendszereket, kétségkívül értelmes tervszerűséggel ki-vájva; a nép Erdstalloknak, azaz föld alatti lakóhelyeknek hívja őket. Egyébként olyan alacsonyak és szűkek, hogy rendes nagyságú em-berek nem hozhatták létre, és semmiképp sem lehetnek gyermekek vagy állatok művei. Hasonlókat találtak a Földközi-tenger körül, Kisázsiában és Japánban; a nazamonik, a Nílus pigmeusai, mint tudjuk, szintén üreglakók voltak.
     Az Alpokban és más hegyvidékeken ma is gyakori a kretinizmus, azaz a degenerált törpe alkat egyik velejárója...
"
– így Várkonyi. Ugyanezt a leírást adja Eugen Georg is a "Törpék"-ről szóló fejezetében, szinte szóról-szóra. Sőt, még a kretinizmus is Georg hozzátevése: "Az alpesi országokban, ahol a kretinizmus otthonos, ahol különösen erős a gyanú egy eredeti törpe népességre..." (1930: 137. old.). Viszont Várkonyival szemben Georg megadja a forrást is, hogy honnan tud ezekről az alpoki törpékre méretezett alagutakról: Franz Kiessling osztrák író (1859-1940) egy könyve: Eine Wanderung im Poigreiche (1898). Ez a könyv számolt be azokról a rejtélyes járatokról az Alpokban, még néhány ilyen járatról adott térképet is.

Egyébként ezeknek a németeknél egész szép irodalma van. A nép sokféle néven ismeri a járatokat, pld. Bajorországban elterjedt a "Schratzlloch" kifejezés, mivel a néphit szerint törpék ásták őket (Schrat, Schratzl, Schrazel, Schranzen). A 19. század óta a szakirodalomban az Alsó-Ausztriában elterjedt "Erdstall" kifejezés vált uralkodóvá. Általában középkori eredetűeknek tartják a vájatokat. A folyosók rendszerint ferdén helyezkednek el, legfeljebb 60 cm szélesek és 1,0-1,4 m magasak. Sok odúban vannak úgynevezett lámpafülkék, valamint többnyire végkamra-szerű bővítmények és ülőfülkék is. Az olyan szűk átjárókat, amelyeken csak kúszva lehet átjutni, "csúszóknak" nevezik. Hasonló járatokat tudnak Közép-Európában, Nagy-Britanniában (különösen Cornwallban és Skóciában), valamint Írországban, Spanyolországban és Franciaországban is. Egyesek állatok istállójának tudják ezeket, de ez nem igazolható. Többről azt tartják, hogy a törpék vájták őket és több kilométer hosszúak is lehetnek. Viszont a kutatók szerint alig van köztük olyan, ami hosszabb 50 méternél. A korukat nehéz meghatározni, de azért találtak kormeghatározásra alkalmas szerves leleteket is a járatokban, úgyhogy a kutatók szerint ezek kora nem tehető i.sz. 900 elé és i.sz. 1500 után már nem épültek ilyenek. Egyesek azt feltételezték, hogy ezeket a földalatti építményeket istentiszteleti helyként vagy szakrális épületekként hozták létre a kereszténység előtti rituálékkal. Mások szerint menedékhelyek vagy elrejtőzőhelyek voltak vészek idejére. Kleinzwettl (Alsó-Ausztria) erődített templomából egy 52 méter hosszú átjárórendszer érhető el. Viszont szinte semmi nem bizonyítja, hogy itt elrejtőztek volna bárkik is, hiszen nagyon kényelmetlenek, ember itt 1-2 napnál többet nem húz ki. Lambert Karner bencés atyát tartják a földalatti barlangkutatás úttörőjének, aki 1879 és 1903 között számos barlangot megvizsgált. Kutatási eredményeit a Künstliche Höhlen aus alter Zeit ("Mesterséges barlangok az ókorból") című könyvében (1903) tette közzé. Karner munkájában számos érvet hoz fel a menekülési útvonal elmélete ellen. Franz Xaver Kiessling helytörténész (Georg forrása) kifejezetten a Waldviertel (Alsó-Ausztria északnyugati része) földbarlangjaival foglalkozott.

430. oldal: „...a nazamonik, a Nílus pigmeusai, mint tudjuk, szintén üreglakók voltak". – Ha Várkonyi a nazamonikra érti, hogy a Nílus pigmeusai voltak, úgy ez félreértés. A nazamonik egy berber törzs volt, mint azt a 426. oldal megjegyzésében is írtam, és azon az oldalon Várkonyi is jól írja le őket.

431. oldal: „…a Nílus iszapját elsőül a kicsi, sötét bőrű, göndör hajú kusiták túrták fel.” – ezt eredetileg (szinte szóról-szóra) Eugen Georg a kusitákról szóló leírásával egyezik (1930: 29. old.).

 

Várkonyi sok érdekes adalékot összeszed a pigmeus vagy törpe fajtákról. Úgy tekint rájuk, mint az egyetlen telluris fajta, mely őslakos fajta mind az öt világrészen. Volt egy őspigmeus néptörzs, mely az Egyenlítő mentén belakta a trópusi övet, a világrészeken, majd idővel különálló típusokra oszlottak (utal rá, hogy éppen lehettek Európában is, akik nem feketék voltak, de eltűntek). A törpe rassz őshazáját Gondvanán találja meg.

Alekszandr Kondratov szovjet-orosz tudós hasonló kérdéseket vizsgált könyveiben, mint Várkonyi. A Sziriat harmadik kiadása előtt egy évvel jelent meg a Тайны трех океанов c. könyve (1971, "A három óceán rejtelmei"), amit 1974-ben kissé megrövidítve, angolul is kiadtak Moszkvában (sajnos magyarul nem jelent meg). Kondratov gyakorlatilag ugyanazt a választ találta meg, mint a magyar kollegája (viszont Kondratov több földrajzi/néprajzi témában fajsúlyosabb gondolkodó Várkonyinál és vannak eredeti gondolatai és feltevései is). Kondratov a könyvében, "Az egyenlítői faj rejtélye" c. fejezetében ezeket írja: "Bár a melanéziai Salamon-szigetek és az afrikai kontinens több ezer kilométerre van egymástól, a két hely lakói annyira hasonlítanak egymásra, hogy még a szakértő antropológusok is nehezen tudják őket megkülönböztetni egymástól.
     Az egész trópusi Afrikát a negroid vagy az ún. egyenlítői faj lakja. E faj tagjait messze az Indiai-óceán másik végén is megtaláljuk – az ausztrál kontinensen, Új-Guineában, a Maláj-félsziget dzsungeleiben. Hogyan különültek el ennyire egymástól? Miért áll közelebb a Madagaszkár-sziget legkorábbi lakossága a melanéziaiakhoz, mint a közeli Afrika keleti partvidékének lakosaihoz? És miért mutat nagyobb rokonságot a madagaszkáriak mai lakosainak nyelve, a malgas a Húsvét-sziget lakóinak nyelvével, mint az afrikai kontinens nyelveivel?
     Miért mutat Madagaszkár állat- és növényvilága inkább indiai, mint afrikai rokonságot? Miért van az egyenlítői faj minden nagyobb alosztályában egy törpe ág? Ott vannak Afrika törpe törzsei, a Maláj-félsziget és a Fülöp-szigetek sötét bőrű törpe népei, az Új-Guinea hegyvidéki területein élő törpe törzsek, és végül az Indiai-óceánban található Andaman-szigetek aprócska lakói, akik még mindig a kőkorszakban élnek. Lehet, hogy ezek egy egykor hatalmas törpe ág maradványai, amely Afrikát, Dél-Ázsiát és Óceániát lakta?
    Az afrikai és óceániai négereket az Indiai-óceán kiterjedése választja el egymástól. Az ázsiai kontinens, a hatalmas szárazföldi terület az Afrika és Óceánia között, két másik nagy faj, az európai és a mongoloid tagjai lakják." Majd a fejezet végén megállapítja: "Talán az egyenlítői faj szétszóródásának rejtélyei logikusan megmagyarázhatók, ha feltételezzük, hogy India és Afrika, sőt Afrika és Ausztrália között is volt egykor egy szárazföldi híd. Hiszen a modern geológiai adatok azt mutatják, hogy Délkelet-Ázsia egész partvonala lassan az óceánba süllyed. Talán ez a süllyedési folyamat egykor sokkal gyorsabban és sokkal szélesebb körben zajlott."

 

Kiegészítésként Várkonyi fejezetéhez még elmondhatjuk: Kolmann szerint az emberiség legősibb alakjában alacsonynövésű volt, míg Schwalb úgy vélte (s megállapításában visszhangzik a beképzelt germán fajta összes kimondott vagy kimondatlan gőgje): a törpék degenerált fajok leszármazottai. Paul Schebesta osztrák etnológus (1887-1967) az afrikai és ázsiai pigmeusok kutatója, aki több expedíciót vezetett a területeikre. Az ő álláspontja volt a legközelebb Várkonyiéhoz, mert Schebesta az összes törpe népet a legrégibb ősnépnek tekintette. Várkonyi említi Emin pasát és H. M. Stanley brit Afrika-kutatót, akik leírták az afrikai pigmeus törzseket.

Nos, Stanley 1888-as expedíciója azért kelt útra, hogy kiszabadítsa Emin pasát. Átkeltek Közép-Afrika legsötétebb dzsungelein mire elérték a pasa táborát. Stanley könyve az expedícióról már 1890-ben megjelent In Darkest Africa címmel, nem sokra rá, 1891-ben A legsötétebb Afrikában címmel 3 kötetben megjelent magyarul is. Ebben Stanley kitért az itt élő két pigmeus törzsre is: "A törpéknek két fajtája ismeretes, mely a bőr színére, a faj alakjára és jellemző arckifejezésekre nézve különbözik egymástól. Hogy vajon a batuák és a vambuttik külön külön képeznek-e nemzetet, azt nem tudjuk; de bizonyos, hogy különböznek egymástól annyira, mint a török a skandinávtól. A batuának hosszúkás a feje, keskeny az arca, vöröses színű, apró, csaknem összeérő a szeme; tekintetük mogorva, félénk, kötekedésre ingerlő. A vambuttiknak ellenben gömbölyű az arca, egymástól távolálló – mint a gazelláé – a szeme és magas a homloka, mely őszinteséget fejez ki; bőrük olyan színű, mint a barnássárga elefántcsont. A vambuttik a leírt vidék déli, a batuák annak északi részét lakják és a Szemliki-folyó mindkét partját, valamint az Ituritól keletre és délkeletre eső vidéket foglalják el.
Az erdei falvakban körülbelül úgy élnek, mint a földművelő osztályok. Az asszonyok is dolgoznak: tüzelő fát és élelmiszert gyűjtenek, főznek és átveszik a különböző holmikat, melyeket a községek kapnak; a férfiak vadásznak, harcolnak, pipáznak és a törzs politikai ügyeivel foglalkoznak. Némely vadat mindig lehet a táborban találni, azonkívül bundát, tollat és bőrt. A halászatra való hálókat is készítenek, továbbá kisebb vad megejtésére szükséges csapókat. A fiúgyermekek folyton gyakorolják magukat az íj és nyíl kezelésében, sohasem vonultunk át a törpék oly táborán, melyben egészen apró íjakat és egészen apró, tompahegyű nyilakat ne találtunk volna; úgy látszik, hogy baltával is gyakorolják magukat, mivel a környéken levő fákon oly jeleket találtunk, melyek csak a baltával való próbaütésektől eredhettek. Minden tábor előtt találtunk egy-egy fát, melynek gyökerén négyszögalakú bevágások voltak; ebből tudtuk meg mindig, hogy a vambutti törpék táborához közeledünk."

Tegyük hozzá a törpe etnikumok kérdéséhez, hogy törpe népek számos létesítményére és használati tárgyaira bukkantak; Sacsayhuaman és Monta Alban alatt, chilei Raicában, Szicílián, Máltán, New Salemben és New Hampshireben (USA), Pennine Hillsben (Anglia) és a Külső-Hebridákon. Yucatanhoz közeli Cozumel szigeten élt aluxob nevű törpe fajról is vannak legendáink. Híradásaink vannak egy Paraguayban élt fehér bőrű pigmeus fajról. 1900 körül Hondurasban is találtak egy sötét bőrű törpe törzset, akik halászatból és vadászatból éltek. A férfiak 120 cm-esek voltak. Uruguayban is találtak egy hasonló törzset, akik még kisebbek. A férfiak csak 110 cm-esek. Tajvanon éltek negritók is, mert a Xiaoma-barlangban egy i.e. 4000 éves sírban egy ilyen férfi maradványai voltak. Meglehet a negritók pigmeusok voltak, mert a kínai szövegek és a helyi hagyományok is beszélnek törpe emberekről. Az egyik bennszülött törzs, a saisiyatik ülnek egy ünnepet, melyben megemlékeznek "kis fekete emberek szertartásáról". Eusztathiosz messzi északon, a Thule szomszédságában élő pügmaioszokról beszél (ad Hom. p. 372). Várkonyi bemutatja az egyenlítői, sötét bőrű, pigmeus rasszokat, mint a legarchaikusabb, legprimitívebb embereket. De szerintem volt egy törpe termetű, hosszú fülű, fehér bőrű, vörös hajú, rejtőzködő fajta, mely nagyrészt már e prehisztorikumban kipusztult. Ezeknek három nagy területe volt: Kaukázus, Hüperboreia és Atlantisz, valamint ez utóbbi kisugárzása mentén: Közép-Amerika és a Mediterránum szigetein (Kréta, Rodosz, Pharosz, Baleár-szigetek) és a kontinensek partjain.

Jean Laude híres francia etnológus (1922-1984), akinek a Fekete-Afrika művészete c. könyve 1972-ben magyarul is megjelent, az 1950-es évek vége felé azzal keltet feltűnést, hogy állítása szerint a négerek (bantuk) nem is voltak Afrika őslakói. Laude néger mondákat idéz, amelyek szerint a négerek bevándorlásakor Afrikát „nagyfejű vörös emberkék” lakták. A makrokefál, vörösesbarna bőrszínű emberkék, a „törpe négerek” kétségkívül a pigmeusokkal azonosíthatók, akik Afrika legarchaikusabb antropológiai típusát jelentik.

 

 

 

VIII. Néhány történetelőtti évszám

 

 

1. Néhány történetelőtti évszám, 170-186. old. (1943)

2. [kimaradt fejezet az 1972-es kiadásból!]

3. Az idő szívverése, 433-461. old. (2002)

4. Égi és földi számok, 532-559. old. Az eltűnt műveltség, 560-567. old. Az idő szívverése, 568-613. old. (Gépirat, 1966)

 

 

 

Ez a fejezet is sokat sérült. A Sziriat első változatában (1942/43) csak 17 oldal az egész. Az 1966-os gépelt változatból az első két alfejezetnek csak a címe maradt fenn, mert teljes egészében elvesztek. Várkonyi Péter a hagyaték gondozója írja, hogy Sziriat cenzúrázatlan kiadása előtt a kéziratban már nem találta a VIII. fejezetet. Helyette egy lap volt iderakva, amire Várkonyi Nándor piros betűkkel felírta, hogy ez a fejezet egésze töröltetett és ez a tudta nélkül történt. Bár nem értem, miért nem kereste vagy miért nem volt különös a hiánya, hiszen Várkonyi bizonyára nem dobta ki. A vízözön története c. fejezet sem jelent meg az 1972-es kiadásban, mégis benne volt az 1966-os kéziratban!

A Sziriat 2002-es kiadásának végén, "A szerkesztő utószava" c. részben olvassuk Mezey Katalintól: "Az eredeti műhöz képest hiányzik a VIII. fejezetnek az a két alfejezete (Égi és földi számok, Az eltűnt műveltség, a kézirat 532-567-ig terjedő oldalai), amelyek a hagyatékban nem találhatók meg, és egyebütt sem bukkantunk nyomukra. A harmadik kihagyott alfejezetet (Az idő szívverése) a Galaktika 83/50. száma közreadta, így azt a helyére illeszthettük."

Az 1942-es, 43-as kiadásokban és az 1948-as tervezett harmadik kiadásban ez csak a VII. fejezet volt (a későbbi Az oszlop-hagyomány c. első fejezet ekkor még csak "Előszó"). Kodolányi olvasta a 48-as változatot és 49 novemberében ezt írta róla Várkonyinak: „Az egész VII. fejezet elejétől végig: remek!!

Mezey Katalin írja, hogy fennmaradt egy Észrevételek a Sziriat oszlopaihoz c. feljegyzés, akinek szerzője a Magvető kiadó fontos embere kellett legyen (talán Sík Csaba). A feljegyzés sorra veszi a megjelenő műből kihagyandó részeket: közte a VIII. fejezet, a Néhány történetelőtti évszám végét, a mikrokozmosz téma miatt. Azaz ekkor még csak a harmadik alfejezet, Az idő szívverése kihagyása volt a tervben, de az 1972-es kiadásból végül a teljes fejezet (azaz mind a három alfejezet) kimaradt a kiadásból.

A 2002-es „cenzúrázatlan” kiadásába egyedül a harmadik alfejezetet sikerült visszahelyezni. Ugyanis a Galaktika nevű sci-fi magazin 50. száma (1983) leadta Várkonyitól Az idő szívverése c. alfejezetet. Kérdés persze, hogyan került Kuczka Péterhez, a Galaktika főszerkesztőjéhez Várkonyi egypéldányos gépiratából hiányzó alfejezet? Erről egy büdös szó nincs a Sziriat 2002-es kiadásában, sem más emlékezésekben. Ráadásul ezt meg is tehették volna, hiszen Kuczka csak 1999 decemberében halt meg és a Várkonyi életmű kiadása Az elveszett Paradicsommal indult 1994-ben. Könnyen elképzelhető, hogy a két előtte lévő alfejezet is megvolt Kuczkánál? Az tudható viszont, hogy a Sziriat kézirata járt a Móra könyvkiadónál 1969-ben (ahol elutasították), ahol éppen 69-ben indult Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozat, aminek Kuczka volt a főszerkesztője.

Kuczkáról annyit érdemes tudni, hogy 1923-ban született és a háború után lelkes kommunista volt. Verseiben Rákosit és Sztálint dícsérte, majd fokozatosan elfordult a sztalinizmustól. Rendkívül széles érdeklődésű volt, s szinte minden jelentős magyar újságba és magazinba publikált (ehhez elég simulékony jellem és jó kapcsolatok igényeltettek akkoriban, s ha valaki ez alapján a maga beretvaéles logikájával arra gondolna, megjegyzem, Kuczka nem volt zsidó), sőt, határontúli magyar lapokba is írt. A sci-fi történetét folyamatosan feldolgozó írásai olyan jelentőségűek, főleg az akkori szocialista lehetőségekhez mérten, hogy máig nem akadt igazi utódja e téren. Kuczkához köthető természetesen a Galaktika magazin fénykora is. Ő taposta ki a hatvanas-hetvenes években az utakat. Kuczkát a sci-fi mellett módfelett érdekelték a paleoasztronautika, ufológia, az eltűnt birodalmak és más ősi rejtélyek irodalma, még ha azt bírálólag tálalta is. Részt vett a maja Popul Vuh lefordításában. A Galaktika 22-23-as számait (1976-77) a műfaj nemzetközi teoretikusainak szentelte. A két számhoz írt hosszú előszavai vagy Alekszandr Gorbovszkij: Elsüllyedt legendák (1986) c. könyvéhez írt utószava kétségtelenné teszi, hogy eléggé járatos volt ezen irodalmakban. Kuczka maga is írt a Világ Ifjúsága nevű havilap 1970-es évfolyamába egy cikksorozatot Atlantiszról. De a Galaktika, amíg Kuczka szerkesztette, rendszeresen adott hírt a különféle ősi rejtélyekről, a mágikus realizmus és avantgarde történelemszemlélet sok alkotójáról. Kuczka a Móra kiadónál lemásolhatta a neki tetsző Az idő szívverése alfejezetet. Valószínűsítem, hogy miután a Mórától a Magvetőhöz került a kézirat, a VIII. fejezet még benne volt, s ott szerkesztették ki az 1972-es megjelenésből (hiszen Sík Csaba éppen ezt a fejezetet bírálta). Hogy Kuczka mennyire odavolt a Sziriatért, azt Bökkösdi László egyik cikke is mutatja, amiben az éppen elhunyt Rajnai Lászlóra emlékezett: "Az antikvárium vezetőjeként nem ismerhettem. Csak a hatvanas évektől, a kávéházból. Néha kiemelt viseltes aktatáskájából egy-egy titokzatos Várkonyi Nándor- kéziratot. Keménykötésű borítókban, kockás lapokon kézírás. így olvashattam bele először az Elveszett paradicsom egy-egy kötetébe. Később borzongva olvashattam Várkonyi akkor elképesztő ítéletét Marxról, Leninről, a Nagy Októberről, az Ötödik ember Antitalentum fejezetében. Minden oldal után körbenéztem, jön-e már valaki, hogy letartóztasson. Laci, aki jó barátja és munkatársa volt Várkonyinak, szintén óvatos volt. Csak akkor engedett beleolvasni e kéziratokba, ha a mellettünk lévő asztaloknál nem ült senki. Bár akkor Kuczka Péter már ígérgette, hogy sci-fi műfajként megjelenteti a Szíriát oszlopait. Ezen röhigcséltünk, de azt nem hittük, hogy az Ötödik ember valaha megjelenhet." (In memoriam Rajnai László, Új Dunántúli Napló, 2001. 10.13). Viszont maga a cikk is arra utalt, hogy a 2001-ben meghalt Rajnai, akit Várkonyi talán a legkülönb tanítványának tartott sokáig, szintén rendelkezett kéziratokkal a Mestertől!

Még egy különös információ: 2020 vége felé Weiner Sennyey Tibor költő beszélgetett Várkonyi unokájával, Kende Katával. A "Drót" nevű netes lap közölte az interjút "Mítosz nélkül nincsen élet - a Várkonyi-hagyaték sorsa" címmel. Egyik kérdésre Kende ezt válaszolta a Sziriatról: "Emlékszem, még az 1972. évi megjelenés előtt is sokan olvasták, egyetemisták kézről-kézre adták «pad alatt» a stencilezett változatot." Ez pedig nyilván a gépiratos eredeti másolata lehetett! Hiszen ebben meg kellett legyenek az elveszett részek! Miért nem kutattak ezek után? Valószínűsítem a visszaemlékezés nyomán, hogy több másolt példány is közkézen foroghatott: csak maradt ezekből legalább egy példány!

De akárhogy ragozzuk, egyelőre (!) úgy néz ki, az 1966-os gépirat VIII. fejezetének két alfejezete örökre elveszett! Mindazonáltal a két alfejezet rekonstruálása nem lehetetlen. Az 1942/43-as első változatban ugyanis könnyen felismerhető, hogy az nem tartalmazza a harmadik alfejezet, Az idő szívverése anyagát! Ez egy későbbi hozzátevés lehet. Tehát ez azt jelenti, hogy Várkonyi az 1943-as Néhány történetelőtti évszám c. nagyfejezetből alakította ki az 1966-os két alfejezetet.

*

Utalások az elveszett két alfejezetre a 2002-es kiadásban:

144. oldalon: néhány mitikus évszámadat közlése után írja zárójelben: "Ezeket az adatokat magunk gyűjtöttük; a régi népek korszakszámításainak kifejtését és magyarázatát ld. a VIII. fejezetben."

636. oldalon (a Függelékben) írja, hogy a Holdunk önálló bolygó volt, s befogása támasztotta a Luna-áradatot, s ezeknek a „bizonyítékait a Néhány történetelőtti évszám c. fejezetben soroltuk fel”. Gyanítom, hogy egyfelől itt a már emlegetett Georg Hinzpeter cikkeit használta forrásként: The Origin of the Maya Calendar (Atlantis #13, 1950 May); When Did Atlantis Flourish? (Atlantis #22 1951 November); The Chronology Of The Pre Lunar Age (Atlantis #40: 1954 November); Pre Lunar Anchorages (Atlantis #111: 1967 July/August), valamint a könyvét: Kosmische Eingriffe in Natur- und Menschheitsentwicklung, 1962. Másfelől az 1960-as évek vége felé még a magyar sajtó is tárgyalta Gordon J. MacDonald amerikai geofizikus elméletét arról, hogy a Hold önálló égitest volt, amit a Föld kaptált (Hogyan keletkezett a Hold?, Élet és Tudomány, 1969/28. sz.). Igaz, Macdonald jóval nagyobb időhatárokról beszélt, de ez nem hiszem, hogy Várkonyit zavarta volna, hisz sokkal inkább azt értékelte az elméletben, hogy ilyesmi lehetséges. Hozzáteszem, hogy nem volt ilyen rész az 1943-as Néhány történetelőtti évszám c. fejezetben. Az csak az 1966-os változatba kerülhetett bele.

 

 A Sziriat 1966-os gépiratában az 532. oldalon kezdődött a VIII. fejezet. Az Égi és földi számok 28 oldal és Az eltűnt műveltség csak 8 oldal. Kodolányi 1949. novemberi levelében kritizálja a Sziriat 1948-as változatát. A fejezet NÉGY pontjához fűzött véleményt. Tehát a következő oldalszámok az 1948-as gépirat oldalszámai! Ebben úgy az 510. oldal körül kezdődött ez a fejezet:

515. oldalon: "Elmondod Jézus bemutatását a templomban s megjegyzed, hogy a "tisztulás napja" a régi kort eltörlő vízözön emlékezete volt. Tévedés! A zsidók - s más népek - törvényei szerint a szülő asszonynak mindaddig nem volt szabad a templomba lépnie, amíg a vérzése el nem múlt... Hogy egyébként a Jézus születéséhez fűződő kozmikus jelek megállják a helyüket, nem kétlem, hiszen Jézus egész élete, minden moccanása kozmikus jelentésű — tehát mitikus — volt. Születésével lépett az emberiség a Kos korszakából a Halakéba, nem csoda, hogy csillag, mágusok. Anna és Simeon-féle rajongók és próféták, csillagtudósok sereglik körül. Amit mondasz, megáll, kivéve a tisztuláshoz fűzött megjegyzést." Most ez az 1943-as kiadás 173. oldalán van, azaz 4. oldalán a fejezetnek. Erre válaszul Várkonyi ezeket írta levelében: "A purificatio jelentését, históriáját stb. persze szegről-végre ismerem, de Schiaparelli interpretációjában éppen az az érdekes, hogy Mária purificatiója egyben kozmikus jelentésű is, vagy asztrologice vele párhuzamos. Az eredeti jelentést magától értetődése miatt nem említettem. Pótoltatik."

524. oldalon: Kodolányi itt figyelmezteti Várkonyit, hogy Stein Aurél és mások által kiásott városok egyáltalán nem olyan régiek, csak pár száz évesek lehetnek, azaz nem lehet velük kapcsolatban 10-15 ezer évekről beszélni, s hogy kapcsolatban áltak a Góbi sivatag egykori beltengerével. Erre való utalás azért megmaradt az 1972-es és 2002-es (36. old.) kiadásban is. Ez a rész az 1943-as kiadásban a 178. oldalra esik. Egyébként Ivar Lissner német író szerint itt volt a Paradicsom is: a Góbi beltengerének környékén, amit nagy folyok öntöztek és erdőségek vettek körül, azaz egészen más, mint a mai sivatagos állapot. Lissner szerint 2-3 millió éve már emberek éltek itt. Az antropológusok megkövesedett emberi csontokat találtak, átlagban közel kétméteres emberekét (So habt ihr gelebt: Die großen Kulturen der Menschheit, 1955)! Várkonyi a Sziriat első változatában még ezeket írta (Eugen Georg nyomán): "Ázsia  közepén  valaha  óriási  víztükör  ringott,  az  úgynevezett  mongol  beltenger,  amely  a  Gobi-sivatagot,  Mongólia  egyrészét  s  a  Tárim-medencét  töltötte  meg.  Ez  a tenger  valami  katasztrófa  következtében  áttörte  partjait, a  Kaptai-hegység  gátjain  át  lezúdult  a  Balchas-tó  mélyedésébe,  összekeveredett  az  Aral-tó  és  a  Kaspi-tenger  vizeivel;  innen  továbbáradt  a  Fekete-tengerbe,  kivájja  a  Boszporusz  szorosát,  megtöltötte  a  két  földközi  medencét,  s kiszakítva  a  gibraltári  kaput,  az  Atlanti-óceánba  ömlött. Friedrich  von  Schwarz,  pétervári  akadémikus,  felkutatta ennek  a  tragédiának  lefolyását,  s  időpontját  geológiai  és egyéb  körülmények  egybevetése  alapján  12.000  évvel ezelőttre  tette." (1943) 

525. oldalon: Kodolányi itt azt kritizálja, hogy Várkonyi szerint a szibériai tundrán talált megfagyott mammutok olyan füveket és növényeket ettek, melyek ma több ezer km-el délebbre találhatók csak. Ez az 1943-as kiadásban a 179. oldalon található.

538. oldalon: Az indián piramisok lépcső szimbólumához ajánlja Várkonyinak, hogy írja be a Jákob-lajtorja motívumot is. Ez a rész az 1943-as kiadásban a 184. oldalon található.

Kodolányi utalásainak elemzéséből azt veszem le, hogy a gépirat 1948-as változatában a Néhány történetelőtti évszám c. fejezet kb. 510-512. oldalon kezdődött és az 540. oldal körül végződött! Azaz nagyjából harminc gépelt oldalt tett ki. Ráadásul teljesen bizonyos, hogy Az idő szívverése c. alfejezet 1948-ban még nem volt része a fejezetnek, valószínűleg csak az 1966-os változatba került be (ahol a fejezet hossza már 82 gépelt oldal). Várkonyi egyébként válaszolt Kodolányi mind a négy pontjára, így ezek alapján is lehet javítani az említett szövegrészeket.

A megfagyott mammutokhoz még annyit, hogy a szibériai Bereszovszka folyó partján talált mammut úgy konzerválódott, vagyis olyan gyorsan fagyott le, hogy a húsából a tudósok ehettek. Boglárkát találtak a szájában, amit már nem volt ideje lenyelni. Ilyen fagyasztáshoz a becslések szerint 100C fokra lett volna hirtelen szükség.

 Úgy néz ki Várkonyi több dolgot is kivett a Néhány történetelőtti évszám fejezet első (1942/43) és második (1948) változatából és átrakott máshová. Ilyen a szvasztika és a gorgófő leírása (1943: 184-185. old.), ami így egymásután le van írva a legutolsó változatban (2002: 139-140. old.). Viszont az első változatban itt szól az életfáról, mint jelképről, ami viszont nem került át a Két Óvilág c. alfejezetbe.

 

Varázstudomány c. könyve Asztrológia c. fejezetében több dolgot is részben elismétel, ami szerepel a Néhány történetelőtti évszám fejezetben. A lábjegyzetekben erre maga is utal. A 48-as lábjegyzet: "Ezekkel s a legrégibb megállapítható csillagászati megfigyelésekkel az Elsüllyedt kultúrák c. munkában foglalkoztunk bővebben (VIII. és X. fejezet). Minthogy ezúttal nem az egzakt csillagászat történetét akarjuk vázolni, néhány alkalomszerűen kínálkozó adatot megismétlünk, s az ott elmondottakat újabbakkal egészítjük ki. Itt jegyezzük meg azt is, hogy nem kívánunk gyakorlati jellegű asztrológiai kézikönyvet szerkeszteni, részint mert avatott kézből eredő munkák állnak az olvasó rendelkezésére, másrészt terünk sem engedi. Csupán történeti vázlatot nyújtani, a klasszikus anyagot ismertetni  ez lehet jelen feladatunk." (I. köt. 285. old.) és az 59-es lábjegyzet: "Asztronómiájuk és naptár-rendszerük régiségéről az Elsüllyedt kultúrák fejezeteiben írtunk, s főként Hans Ludendorff számításait közöltük; ezeket itt megismételnünk fölösleges, minthogy ezúttal az asztrológiai szempont érdekel (Állatkör, bolygók). Most tehát Robert Henseling magyarázatait ismertetjük." (I. köt. 355. old).  Na, most Ludendorff neve a Sziriat 2002-es kiadásában sehol nem szerepel! Ludendorff a potsdami csillagászati intézet igazgatója volt (1873-1941), aki több tanulmányt írt a prekolumbián Amerika (főleg a maják) csillagászatáról 1930 és 1940 között. Egyébként Ludendorff Einstein szűk baráti köréhez tartozott, aki figyelmeztette a német-zsidó fizika tudóst a "német fizikusok" ellene irányúló tevékenységére. Ludendorff a náci időkben sem volt hajlandó megtagadni Einsteint, akit a minden idők legnagyobb gondolkodójának tartott! (Viszont a bátyja, Erich Ludendorff tábornok közveszélyes antiszemita volt).

Várkonyitól két napilap is közölte Az ókori tudomány rejtélyei c. cikksorozatot (1971), ami az akkor éppen megjelenésre váró Sziriatból szemelvényezett. Mivel a Sziriat 1943-as változatában lévő Néhány történetelőtti évszám fejezetből megállapítható, hogy a cikkekben nagyobb részek a fejezet 1966-os átdolgozásából valók, és a helyén szerepel Ludendorff is! Innen pótolok be a fejezet rekonstrukciójába, ugyanis mindig előnyben részesítem az újabb (1971-es!) megjelenést, mint a Sziriat 1943-as kiadását. Ha tudjuk a sorrendet (mondjuk az 1943-as kiadás nyomán), úgy ezek visszailleszthetők a szövegbe!

 

Most következzen a két alfejezet "rekonstrukciója", ami, csak a szavak pontosságát figyelembe véve, természetesen már lehetetlen. De megpróbálok egy körülbelüli szöveget adni, hiszen még az 1966-os változat is (ez megfelel az 1972, 1984 és 2002-es kiadások szövegének) sok bekezdésében követte a Sziriat első (1942/43) változatát, főként a bevezető ill. felvezető szövegekben.

Tehát a két részlegesen rekonstruált alfejezetben barna betűkkel az 1943-as kiadás szövegéből vannak a szövegrészek. Kék színnel azok, amelyek a Dunántúli Naplóban/Tolna Megyei Népújságban megjelentek szemelvényként a Sziriatból (tehát az 1966-os kéziratból vannak). Ez utóbbi nagyjából biztosnak is látszik. Nyugodtan bekerülhetett volna ez a rész a 2002-es kiadásba! A kékbetűvel szedett szöveg a 2002-es kiadásban kb. 5 teljes oldalt tett volna ki. Márpedig Mezey Katalin azt írta, az elveszett két alfejezetről (amit már hosszabban idéztünk): "a hagyatékban nem találhatók meg, és egyebütt sem bukkantunk nyomukra". Pedig éppen "egyebütt" volt! Bele sem néztek a napilapos közlésekbe! Amit én megtettem! A két napilap ezeket a részeket a Sziriatból 1971. májusában kezdte közölni, amikor talán már világos lehetett Várkonyi számára, hogy a VIII. fejezetet kihúzták a könyvből, s talán ez is közrejátszhatott, hogy ebből a fejezetből (is) adott részleteket (akár talán erre is hivatkozva a Magvető kiadónál, hogy még se lenne érdemes kihagyni?). Ezt már nem tudjuk meg, de az tudható, hogy a 2002-es kiadásból a nemtörődömség miatt maradhatott ki. A fejezet rekonstrukciójában, ami az 1943-as Sziriat kiadásból van, ott szövegtömböknél jeleztem, a 43-as kiadás lapszámait.

 A két napilap közlései az 1966-os gépirat szövegéből a következők voltak, melyek bizonyosan a Égi és földi számok c. alfejeztből vannak (tehát a kék színnel szedett rész):

1. Az ókori tudomány rejtélyei (Tolna Megyei Népújság, 1971. máj. 26)

2. Az ókori tudomány rejtélyei (Tolna Megyei Népújság, 1971. máj. 27)

3. Az ókori tudomány rejtélyei (Tolna Megyei Népújság, 1971. máj. 28)

 

1. Az ókori tudomány rejtélyei Csillagtudomány (Dunántúli Napló, 1971. jún. 24)

2. Az ókori tudomány rejtélyei  A maya csillagászat (Dunántúli Napló, 1971. júl. 8)

3. Az ókori tudomány rejtélyei  Egyéb csillagdátumok (Dunántúli Napló, 1971. júl. 15)

 

 

 

 

VIII. NÉHÁNY TÖRTÉNETELÖTTI ÉVSZÁM

 

 

(1943) 170-171. oldal: Az eddigiekben két kérdésre kerestünk feleletet: volt-e, lehetett-e a nyugati féltekének közös műveltsége s ennek középpontja vagy érintkezése az Óceánon át? Másodszor: lehetségesnek tartja-e ezt az összeköttetést vagy érintkezést a tudomány? Mostani feladatunk az, hogy ezeknek a történetelőtti korszakoknak és eseményeknek legfőbb dátumait meghatározni próbáljuk, s az így nyert adatokat a műveltségtörténet szempontjából értékesítsük.
    Hogy az újabb kérdésre: az időbeli rögzítés problémájára felelhessünk, először a legfontosabb tárgyat kell megneveznünk. Ez a legfontosabb tárgy egy negatívum: Atlantisz. Atlantisz nincsen. Már pedig, ha a közös műveltség időbeli egységét akarjuk vizsgálni, éppen Atlantisz lenne az a láncszem, amelyhez hozzáfűzhetnénk, amellyel egybevethetnénk az ismert jelenségek sorát. A láncszem ezúttal valóban missing link. Ám a tárgyi tények láncolatán túl van egy szellemi természetű, de szintoly erős érvényességű oksorozat: a tények logikája. Ha pl. sikerül megállapítani, hogy mikor süllyedt el Atlantisz, ez az időpont számos olyan jelenségre vethet világot, amelyeknek kielégítő magyarázatát eddig hiába kerestük.
      Láthattuk, hogy a történetelőtti ember egyik legfőbb tudománya, ősvallása a csillagászat volt. Ó tudta azt, amit ma ismét sejteni kezdünk, hogy a földnek és lakóinak sorsa a csillagoktól függ, hogy történetünknek minden döntő fordulatát a kozmosz törvényeinek vaslogikája írja elő. Ezeknek a fenyegető és ellenállhatatlan erővel jelentkező hatalmaknak félelme hajszolta az emberiséget olyan erőfeszítésekbe, melyeknek eredményei előtt ma is értetlenül állunk. A dolmenek sziklaerdői és a piramisok kőhegyei mind templomok a nap és a hold, az áldó és a rontó csillagzatok tiszteletére. A hold volt a veszedelmesebb, a folyton visszatérő balcsillagzat, s így nem csodálható, hogy a holdvallások száma a földön ma is felülmúlja a napkultuszokét. Logikus tehát, ha e régi népek csillagtudományát fogjuk legelőször vallatóra. Feltevésünk szerint Atlantiszt és sorsának társait: Lemuriát, Húsvétföldet nem a vízözön pusztította el, hanem a legutolsó hold, a mi Lunánk megjelenése a föld egén. Lehetetlenség, hogy egy ily óriási csillag feltűnése az őskor asztronómiájában, naptáraiban, időszámításaiban nyomot ne hagyott volna. A hold forgása, ha másra nem, új s az addigiaknál kényelmesebb időbeosztásra nyújtott alkalmat. Jegyezzük meg közbevetőleg, hogy Platón igen határozott évszámmal jelöli meg Atlantisz elmerülésének idejét: a mi évszámozásunk szerint Kr. e. 9564-re teszi, azaz mától számítva kereken 11.500 évre.

 *

(1966) Égi és földi számok – Az összes tudomány közt a csillagászat dolgozik a legpontosabb tényezőkkel, adatokkal. A csillagok járása emberi mérték szerint „öröktől fogva” változatlan, s az is marad, mozgásuk tehát mind visszamenően a múltba, mind előremenvén a jövőbe percnyi pontossággal kiszámítható. Másfelől megszabja a földi élet feltételeit. A Nap, a Hold, a bolygók és Föld kölcsönös funkciója s az egész rendszer haladása az Állatkörön alakítja ki az éghajlatok övezeteit, a légkör és a tengerek áramlásait, az évszakok váltakozását s általuk a növények és állatok szaporodását, elhalását, a vetés, sarjadós és aratás ritmusait. Tőlük függ tehát az ember sorsa, élete-halála is; kénytelen alkalmazkodni hozzájuk, evégből megfigyelni mozgásuk szabályait, meg-megújuló körforgásaik rendjét. Így lett a csillagismeret az emberiség legrégibb tudományainak egyike, azaz a tudás akkori gyakorlata szerint egyben vallása is. A régi ember úgy tudta, hogy a Földnek és lakóinak sorsa „a csillagokban van megírva”, mai szóval, hogy történelmünknek minden döntő fordulatát a Kozmosz törvényeinek vaslogikája írja elő. Ezeknek az áldásban és rontásban egyaránt ellenállhatatlan erejű hatalmaknak tisztelete hajtotta az emberiséget olyan erőfeszítésekbe, amiknek művei előtt ma is értetlenül állunk. A menhirek sziklaerdei és a piramisok kőhegyei mind templomok a Nap, a Hold, az áldó és rontó csillagzatok imádatára. Ennélfogva naptár-épületek, melyek rakóik csillagismereteit s reájuk alapított korszakoló rendszereit rögzítik. Ha ki tudjuk deríteni, miféle csillagmozgásokat rögzítenek, akkor kiszámíthatjuk korszakolásaik eredetét, pontosabban: a rendszerek egybevetésével megkapjuk a megfigyelések kezdetidejét, ezek révén pedig naptáraik „bevezetésének” időpontját is. Azaz csillagászatilag hiteles „történetelőtti” évszámokra teszünk szert.

A régi csillagtudós népek közül legismertebbek a káldeusok (azaz babiloniak) és az egyiptomiak. Az egyiptomiak időszámítása a napkörökön alapult, a kaldeusoké a holdkörökön. A fő időritmus: a zodiakális, azaz napkör az előbbieknél 1460 évet tett ki, az utóbbiaknál 22.325 holdkör, azaz 1805 év adta ki a főidőkört. Amikor tehát e két nagy évkör kezdete egybeesik, attól az időponttól kezdve számíthatjuk a két égitest mozgásának céltudatos, rendszeres megfigyelését. Mármost tudjuk, hogy az egyik egyiptomi körév i.u. 189-ben végződött, vagyis i.e. 1322-ben kellett kezdődnie, míg a káldeus kör i.e. 712-ben fejeződött be. Számítsunk tehát visszafelé:

 

A két egybeeső évszám természetesen nem azt jelzi, hogy a káldeusok (azaz elődeik) ebben az időpontban vezették be a holdnaptárat, s hogy az egyiptomiak ősei ekkor egyeztették össze a két évkör ciklusait, hiszen az egyiptomi hagyomány is csak i.e. 4241-re teszi a naptárreform bevezetését. Ahhoz, hogy egy új csillagászati ciklust rendszeresíteni lehessen, legalább egyszeri leforgását kell megfigyelni. A ciklusok (év-körök, világévek stb.) megfigyelésének kezdő idejét ez az időpont adja meg, amikor az ősi naptárak visszafelé számított ciklusainak egy-egy kezdőéve nagyjából összeesik (aminő fentebb a 11.542 év). Ha tehát a naptár nem is, de a tapasztalás és az obszerválás szükségképpen visszanyúlik a megállapítható kezdeti időig. Ez a kritikus időpont a káldeus és az egyiptomi naptárnál i.e. 11.542.

 Nem kevésbé érdekes az indus és a maya, e két földi ellenlábas nép naptárának egybevetése. Az indus világév nap-hold (luniszoláris) ciklus 2850 évből áll, utolsó előtti köre i.e. 3102-ben kezdődött (ez egyúttal az utolsó indus világkor, a kálijuga kezdetideje is). A mayák naptárreformjáról a Chumayeli Chilam Balam könyv tudósít, közléseit azonban elég nehéz volt tisztázni, mert a maya időszámítás rendkívül bonyolult. (Viszont annál pontosabb; 6000 év alatt egy nappal tért el a valós csillagászati értéktől.) A. M. Bolio maya tudósnak sikerült megállapítania az időszámítás legfőbb elemeit, s azóta rekonstruálták az egész rendszert. Eszerint a mayák hónap (hold-nap) helyett húsznapos időszakokkal számoltak, minden ilyen katunt egy külön nap, ahau fejezett be, s ezeket elsejétől 13-ig megszámozták. Az ahau száma tehát jelezte a lejárt katunok összegét. A maya naptárt köralakban ábrázolták, ez volt a „katunok kereke”, s mindig a 11-ik ahauval kezdődött. A kódex első fejezete leírja, milyen körülmények közt cserélték fel a mayák Napnaptárukat Holdnaptárral: „Katun neve uralkodott, amikor a 8-ik ahau idején megváltoztatták a katunokat és az ahaukat”, – így kezdődik a latin betűkkel maya nyelven írt szöveg. A változtatás egybeesett az itzá-műveltség megsemmisítésével, ami a betörő, hódító nahua indiánok műve volt. A nahuák vallási és csillagászati reformot hoztak be (e kettő egy). Ekkor történt, hogy a Napkultuszt, mely az idők kezdete óta uralkodott, már elborította a Holdvallás. A változtatás még jobban összekuszálta a maya időszámítást s vele együtt a történeti kronológiát. De – mint mondtuk – a főbb tényezőket sikerült Bolionak és az európai csillagászoknak megállapítaniuk, s így azt is, hogy a maya világév, a „baktunok heptádja” 2760 évet tett ki, s ezt a ciklus-rendszert i.e. 3373-ban véglegesítették (ahogyan az egyiptomiak i.e. 4241-ben a magukét). Állítsuk tehát az indus világév mellé:

A különbség egy év, ez azonban nem jelentős, onnan ered, hogy a két rendszert nem egy s ugyanazon a napon „indították el”. A káldeushoz és az egyiptomihoz viszonyítva 110, illetve 111 év az eltérés, ami hat Hold-revoluciónak felel meg, azaz a mayák és az indusok ennyivel korábban kezdték a Hold mozgásának megfigyelését. Lényegét és elvét tekintve tehát mind a négy rendszer ugyanazon jelenségek megfigyelésén és hasonló számításokon alapul.

 A mayák az Ókor, sőt a prehisztória legnagyobb csillagtudósai voltak. Időszámításaiknak több régi, csillagászati módszerekkel pontosan rögzített dátuma is van, melyek megállapítása kiállotta a tudományos kritika vizsgáját. A megállapítások újkeletűek és Hans Ludendorff, berlini egyetemi tanárnak, a potsdami obszervatórium igazgatójának nevéhez fűződnek. Ludendorff az 1940-es évek elején halt meg. 1930-tól több mint egy évtizeden át foglalkozott a maya-emlékek csillagászati és naptári hieroglifáival, minthogy ezek a maya „írás” megfejtetlensége ellenére is érthetőek. Ludendorff azt kívánta felderíteni, miért épp ezeket a dátumokat tartották a mayák megörökítésre méltónak, illetve olykor új időszámítások bevezetésére alkalmasnak, vagyis hogy milyen jelentős csillagászati eseményekkel, csillag-konjunkciókkal azonosíthatók. Számításai, mint Richard Hennig, düsseldorfi egyetemi tanár írja, és mint Robert Henseling, a bonni csillagvárta igazgatója megállapította: „azt a vitathatatlan számtani bizonyosságot adták eredményül, hogy mindezek a dátumok, talán kettő kivételével, amiket még nem lehetett azonosítani, a csillagos Ég különösen figyelemre méltó, fontos eseményeivel kapcsolatosak. Nap- és Hold-fogyatkozásokat, feltűnő égitest-konjunkciókat, csillagtakarásokat, ritka együttállásokat s efféle jelenségeket lehetett újra meg újra pontosan kimutatni a maya feliratokon feljegyzett dátumokról.”

Egyik legrégibb közülük i.e. 3380. január 19, midőn Közép-Amerikában teljes holdfogyatkozás volt látható. Tudományos tekintetben fontosabb ennél i. e. 3374. október 15; több bolygó és az Antares álló csillag találkozott ekkor a maya égbolt nullpontján, azaz a Tejút és az Állatkor metszőpontján. Ezt a konstellációt a mayák oly fontosnak tartották, hogy napját időszámításunk kezdő idejévé tették meg. (V.ö. az előbbi táblázaton a maya világév-naptár rendszeresítésének évével i. e. 3373 – egy év a különbség).

Minthogy ezek a régi dátumok csillagászatilag rögzítettek, s egzakt ellenőrzés alá vethetők, nincs helye a kételynek arra nézve, hogy a feljegyző maya papok ősrégi eredetű adatokkal rendelkeztek, amik az égi események közvetlen szemtanúitól származtak, azaz maguk is régi feljegyzések, megfigyelések alapján művelték tudományukat. És mert mai értelemben vett írás akkor még nem volt, talán kőbe vésték, vagy szájhagyomány útján tartották fenn őket. Elképzelhetetlen, hogy ezek az egy-kétezer évvel ezelőtt működött papok visszafelé számítottak volna, mint Ludendorff és a mai csillagászok, hiszen erre az indító okuk hiányzott, – vagy ha igen, akkor is több ezer éves gyakorlattal kellett bírniuk, ami velejében ugyanaz; tudniillik régi hagyományokkal rendelkeztek. Mindkét esetben a maya csillagászati gyakorlat hatezer éves múltra tekint vissza.

Azazhogy ennél is sokkal régebbi időre, s épp ezt akarjuk megvilágosítani. Ugyanis az előbb említett i.e. 3380. január 19-i dátumról az egyik maya kézirat megjegyzi, hogy 1.869.560-ik napja volt egy még régibb naptárszámításnak. Mi sem volna könnyebb, mint a milliós számokkal dobálódzó mondák körébe utalni ezt az állítást, azonban az ellenőrző számításokból kiderült, hogy csakugyan az előbbinél 5000 évvel régibb dátumra vihető vissza. Olyan eseményre, melyet Ludendorff „saecularis ritkaság”-nak nevez az Égen. Ha ti. 3380. január 19-től 1.869.560 napot számítunk visszafelé, i. e. 8498. június 15-ét kapjuk; ezen a napon pedig egy rendkívül különös konstelláció állt be az Égboltozaton, amint pontosan megállapítható a Vénusz és a Mars bolygók, s az Antares és Alpha librae állócsillagok holdközelben voltak, míg a Jupiter a Bak-ponton volt látható, a Szaturnusz közvetlenül a maya Ég nullpontján, azaz a Tejút és az Állatkor keresztezésében, — ami így, egyszerre csak igen hosszú idők alatt következhetik be. Mint Henseling kiszámította, ezt az együttállást i.e. 8498 és i.u. 1358 közt csak egyetlen egyszer lehetett megfigyelni. Lehetetlen föltenni, hogy a csillagvallásban élő, tehát a legnagyobb mértékben csillagfigyelő mayák véletlenül választották volna naptárkezdetnek azt a napot, amelyen egy ily végletesen ritka csillagállás tűnt fel az Égen. (Itt közbeszúrom, hogy Henseling Ludendorffal egyidőben vizsgálta a mayák csillagászati emlékeit, s teljesen önálló eredményekre jutva, sikerült úgyszólván az egész kérdést tisztáznia).

Ám a felsorolt dátumok és számítások további kombinációkra serkentenek. Így ha a fenti konstelláció évszámához, i. e. 8498-hoz hozzáadjuk az egyszer leforgott (vagyis megfigyelhetett) maya világévet, 2760 esztendőt, akkor i. 11.258-at kapunk, ami feltűnően közel jár a maya nap-tárrendszer kezdőpontjához, 11.653-hoz. Ha pedig a másik, dátumtól, a holdfogyatkozás i. e 3380. évétől számítunk visszafelé a maya világciklussal, úgy a kezdőponthoz még közelebb eső időt nyerünk: i. e. 11.660 évet. Végül, ha a harmadik adattal, i. e. 3374. évvel tesszük ugyanezt, i. e. 11.654-et kapunk tehát egy év híján magát a kezdő esztendőt, összegezve szögezzük le: három különböző, csillagászatilag pontosan és hitelesen rögzített, régi maya naptári dátum vezet el a negyedikhez, időszámításuk kezdőévéhez, s erősíti meg azt. E négyfelől levont eredmény pedig ismét egybeesik a káldeus, az egyiptomi és az indus naptárrendszerek keletidejével. És mindenképpen helyes és jogos Henseling megállapítása: „I. e. 8498. június 15-e az emberi történet legrégibb szavatolt dátuma”.

Egyébként Henseling csillagászattörténeti vizsgálódásai során – a fentieken kívül – arra az eredményre jut. hogy egyes ókínai kozmogrammák nem érthetők meg a maya csillagászat ismerete nélkül, így például a régi kínai hagyomány két gyenge fényű, alig látható csillagnak igen különös nevet ad. Az egyiket Napnak hívja: ez az imént említett maya nullanap (i. e. 3373. okt. 15) idején majdnem pontosan a nappálya csúcspontján (nyárpontján) állt. A másik csillag neve Hold, az előbbivel éppen szemben állt ugyanakkor, vagyis a nappálya mélypontján (télpontján). Azaz a két nép ezeket a csillagokat használta, többek közt, egy fontos időszámítási kör kezdőnapjának (nullapontjának) meghatározására. Az időkör a mayáknál – mint láttuk – i. e. 3373. október 15-én kezdődött és érvényben volt a spanyol hódításig. Az a négy csillag pedig, amely a kínai Su-king („Kiváltképpen való könyv”) szerint az évszakok kezdetét jelzi, azonos a maya nullanap négy évszakcsillagával, ezek: Szing (Alpha Librae), Fang (a Skorpió Bétája és Deltája), Hiu (a Vízöntő Bétája), Mao (Plejádok).

 A kínaiak szintén régi és kiváló csillagász nép, már igen korán elkezdték hagyományaik, megfigyeléseik és munkálkodásuk feljegyzését. Palugyay György, csillagászati írónk kiszámította, hogy az égszférát először i. e. 17.200-ban osztották fel. Ezt folytatólag írja: „A szféra 214 csillagképbe való osztása volt. az Ég első és második felosztása. Ezt követte egy harmadik, mely újabb 18 csoportból és végül egy negyedik, mely további 46 csoportból állott. Az utóbbi az első után valószínűleg 6000 év múlva (azaz i.e. 11.200-ban) következett be, mert olyan csillagképeket említ meg, melyeket sem azelőtt, sem későbben Közép-Kínában látni nem lehetett. Majd csak egy plátói év (világév: 25.920 eszt.) után ismét. Ilyenek: a déli kereszt néhány csillaga, melyet tenger csúcsának neveztek (Hái-ahan), vagy a Doradus csillagképben levő Aranyhal (Chin-yü). Ez az elnevezés – íme – kínai eredetű. A negyedik szférafelosztás után nem hallunk semmit a kínai csillagászatról, majd csak az i.e. 3. évezredben Hoang-ti nevével lép be a történelmi időkbe. Érdekes, hogy ez a hallgatás i.e. 11 ezertől (pontosabban 11 200-tól. ld. fent), 3 ezerig tartott, ebbe az időbe esne állítólag a szanszkrit, görög, maya és óegyiptomi mondák szerint Atlantisz eltűnése, amely bizonyosan nem csekély nyom nélkül hagyta el szereplését”.

 Egyiptom csillagászatának hírneves emléke a denderai Állatkör. Ennek régisége felől sok vita folyt, mert a templom, mennyezetén az Állatkört ábrázoló domborművel együtt, a Ptolemaioszok idejében (i. e. 323-30) épült. Ám a vita már eldőlt, mert hiteles dokumentumokból kitűnt, hogy a szentélyt a predinasztikus időkben alapították, s utóbb többször átépítették. III. Thutmósze egy kb. 1500-ból származó felirata elmondja, hogy egy templom felújításához régi tervrajzot használtak: ezt „a nagy tervrajzot Tan-ta-renben (Denderahban) találták, régi jelekkel állatbőrre írva, Hor Követőinek idejéből”. Mint tudjuk. Hor Követőinek (Semszu Heru) a dinasztia előtti királyokat nevezték. – A dombormű azért fontos emlék, mert a Zodiakus csillagképeit csigavonalban ábrázolja, azaz pontosan megállapíthatóvá teszi az Állatkör kezdetét és végét. A kezdő csillag az Oroszlán (Leó), vagyis az év elején az első hónapban a Nap az Oroszlán csillagképében állt. A napév kezdetének megállapítására így háromféle mód van: a mi január elsejénk, vagy a tavaszi napéjegyenlőség, vagy pedig a nyári napforduló. Minthogy az Oroszlán jelenleg a szeptember csillagképe, az első számítás azt mutatja, hogy 19.404 évvel kell visszamenni, míg megkapjuk az időpontot, midőn a január az Oroszlán jegyében áll.

A másik eshetőség szerint számítva 11.010 évet kapunk, az utolsó esetben 32.570 évet. Ha a három eredmény közül a legkisebbet vesszük, mint legvalószínűbbet. – lévén a tavaszi napéjegyenlőség a legáltalánosabb évkezdet* –, látjuk, hogy a denderai naptár legkevesebb 11.000 éves.

[*megjegyzés ehhez az 1943-as kiadásból: A földművelő népek vallásában általános a tavaszi napéjegyenlőség napjának, mint újévnek ünneplése; a régi egyiptomiaknál és a rómaiaknál is hosszú ideig ekkor kezdődött az év, csak később változtatták meg mesterségesen. A legrégibb naptár, a tiahuanacói napkapu is ezzel kezdi az évet. A keresztény népeknél sokáig Jézus fogantatásának ünnepe, március 25. volt az év első napja, stb. Egyszóval ezen a téren a vallás az irányító.

    (1943) 173-181. oldal: Schiaparelli, a jeles Mars-kutató, a Bibliának több időjelzését csillagászati vizsgálatnak vetette alá. A zsidók, mint sok egyebet, csillagászati tudományukat is az akkori „vezető” népektől, az egyiptomiaktól és az asszíroktól vették át (hold-naptáruk volt), s ebben követték őket az első zsidó-keresztények is. Igen fontos ünnepi aktus volt a zsidóknál a kisdedek bemutatása a templomban, ami kétségkívül előzetes vagy utólagos asztrológiai műveletekkel járt. Schiaparelli Jézus bemutatásának napjául február másodikét találta; ezen a napon Anna prófétaasszony a templomban volt. Szent Anna-napja ma július 20. Anna azonban nőnemű formája Annusnak (év), s mint ilyen, analogonja a felkelő nap leányának az egyiptomiaknál. Ha most kiszámítjuk, hogy mikor állt Anna a Szűznek csillagképében, 11.230 évet kapunk Kr. e., vagyis mától kereken 13.500 évet.
      Manetho-Eusebios feljegyzései s az úgynevezett Turini papirusz egy mondabeli dinasztiáról beszélnek, amely Menes, az első történeti fáraó dinasztiája előtt uralkodott Egyiptomban. Ez volt a Karvaly-dinasztia; megalapítói Horusnak, az égi karvalynak, Osiris fiának társai, akik talán Osirisszel együtt nyugatról jöttek, s akiket Manetho és a Turini papirusz „halott félisteneknek” nevez. A palermói kőtöredék krónikája, mely a Menes-ház királyait felsorolja (Ska, Tju, Zes, Uaz’anz), a töredék formájából következtetve, valószínűleg e régi királyokról is beszélt. Manetho szerint a Karvaly-dinasztia Menes előtt 5813-ban kezdett uralkodni; a Turini kézirat szerint 5613-ban; a kétszázévnyi eltérés inkább íráshibának látszik, mint két különböző adatnak. A Menes-ház körülbelül Kr. e. 3400-ban lépett uralomra, ehhez hozzáadva 5813-at, 9213-at kapunk, ami Platon adatával mutat feltűnő megegyezést. Ez érthető lenne, hiszen Platon adata is az egyiptomiaktól származik. Ugyancsak Manetho feljegyzése szerint az egyiptomiak Kr.e. a 12. évezredben változtatták meg naptárukat, ami megint a zodiakális és holdkör egybevetéséből adódó számmal egyezik meg (Kr. e. 11.542).
     Ezek a különös módon egybeeső időjelzések, ha másra nem, arra a gondolatra juttatnak, hogy az ókor jeles csillagásznépei időszámításaikban jelentősnek, talán alapvetőnek vettek egy olyan időpontot, helyesebben talán egy olyan asztronómiai jelenséget, mely a 11. és 13. évezredek közé rögzíthető. Mindenképen feltűnő, hogy a legkiválóbb kultúrnépek egy bizonyos időben indíttatva érezték magukat naptáruk gyökeres megreformálására. A csumajeli maja kódex, a Csilam-Balam könyve részletesen leírja ennek a reformnak történetét, amely a magyarázók szerint a Platon adta idővel egyidejűleg ment végbe. A maja időbeosztás rendkívül bonyolult, de néhány elemét sikerült tisztáznia A. M. Bolio maja eredetű jukatáni tudósnak. A maják hónap helyett húsznapos időszakokkal számoltak. Minden ilyen katunt egy külön jelölt nap, ahau fejezett be, melyeket elsejétől 13-ig megszámoztak. Az ahau száma tehát jelezte a lejárt katunok összegét. A maja naptárt koraiakban ábrázolták. Ez volt a „Katunok kereke”, s mindig a 11. ahauval kezdődött. A kódex első fejezetében le van írva, milyen körülmények közt cserélték fel a maják napnaptárukat holdnaptárral. „Katun neve uralkodott, amikor a 8. ahau idején megváltoztatták a katunokat és az ahaukat”, – így kezdődik a szöveg. Ez a változás egybeesett az ica műveltség elpusztításával, ami a betörő s az ica területeket meghódító nahua indiánok műve volt. A nahuák mélyreható vallási és csillagászati (e kettő ugyanaz) reformokat hoztak be. Ekkor történt, hogy a napkultuszt, amely az idők kezdete óta uralkodott, lassan elborítani kezdte a holdvallás. Ez a naptárváltoztatás még jobban összekuszálta a maja időszámítást s ezzel együtt a történeti kronológiát. A nahua hódítás időpontja így még vita tárgya, de valószínű, hogy a többi holdnaptár keletkezésével egyidejű. Tekintve, hogy a Csilam-Balam könyve részletes vízözön-mondát közöl, hogy megemlékezik a maják keleten fekvő őshazájáról, mely elmerült a tengerben, talán megengedhetjük magunknak, hogy prehisztorikus eredetűnek tartsuk, és az ősmondák közé soroljuk. Vagyis az egész indián műveltséggel együtt legalább 10-15 ezer évesnek vegyük. Amerikában minden időszámítást megnehezít, hogy igen sok kultúrréteg fekszik egymás alatt, s a kutatás még kezdet elején áll. De bizonyosnak látszik, hogy az emberiség történetének nem egy hiányzó, döntő dokumentuma eme legrégibb művelődési területekről fog előkerülni.
     Ha már a kultúrrétegekről beszélünk, tekintsük meg ezek kutatásának egy-két idevágó eredményét. Az egyiptológusok kiszámították, hogy a Nílus iszaplerakódása százévenként körülbelül öt hüvelyknyi feltöltődést alkot, vagyis a leletek fekvésének mélységéből ezek korára is lehet következtetéseket vonni. Nagyszámú s a mai és régi lakóhelyektől távol végzett próbaásásból ma már megállapítottnak vehető, hogy a kultúrmaradványok 12.000 éven túlra nyúlnak vissza. Kréta két hajdani fővárosának, Phaistosnak és Knossosnak törmelékrétegei 26 láb mélységbe nyúlnak. Sir Galahad szerint egy ezredév szemetét három lábra tehetjük, vagyis e számítás alapján az első települések kora 10-12 évezredre becsülhető. Ugyanily számításokat végzett Angelo Mosso is Knossosban. A legrégibb földmaradványréteg itt fekete föld, amely szénből, hamu, emberi csontok és konyhahulladék keverékéből jött létre; Mosso ennek korát szintén 12.000 évre teszi. A sumérek egykori fővárosa, Eridu valaha a Tigris és Eufrát torkolatában egy szigeten állt, romjai a mai tengerparttól 40 km távolságban vannak, ennyivel tolta ki az évezredek alatt a folyam hordalékiszapja a deltát; s ehhez a feltöltéshez legalább 10.000 évre volt szükség. Mint láttuk, az Atlanti-tenger fenekéről kiemelt tachilyt-láva kora Termier szerint 12-13.000 esztendőre rúg. Ez utóbbi időhatárok természetesen javarészt csak becslésszerűek, de valószínűségüket emeli, hogy egymástól független kutatások egybehangzó eredményei.
      A régészek után kérjük ki a geológusok szakvéleményét. Megelőzőleg azonban talán térjünk ki egy kísérletre, amely a mitológiát próbálta összeegyeztetni a földtan tanúvallomásával. Ismeretes, hogy a történelmi kor előtt Angliát még széles szárazulatok kötötték össze Európával, ugyanekkor Spanyolország Marokkóval, Szicília Tunisszal függött össze; a Földközi-medence két különálló beltengerre: a tirréni és az égei medencére oszlott, s a Fekete-tengernek sem volt még kijárata a Dardanellákon át. Ez a helyzet olyan vizsgálódásokra adott alkalmat, amelyek eredménye a mitikus elbeszélések és a tudományos megállapítások meglepő egyezését mutatja. Luis Thayer Ojeda, chilei régiségtudós azt a véleményt hangoztatja, hogy Európa, Észak-Afrika és Elő-Ázsia nem egy népe, melyet ázsiai eredetűnek tartanak, nyugatról – Atlantisz-Amerikából – származott ide, s a népek szokása szerint régi hazája nevét adta új települési helyének. A régi földközi népek mondairodalma a mítoszok jelképes, költői nyelvén eme népek történetének elbeszélését tartalmazza. Ojeda a mítoszok vizsgálatából és elemzéséből arra a nézetre jutott, hogy a földközi mélyedés egykori szárazulatain már létezett egy Egyiptom, Líbia, Etiópia, Perzsia stb., s az elmerülés után ezeknek az országoknak neve átszállt mai viselőikre. A mondák filológiai vizsgálata alapján megszerkesztette a medence térképét: Triton tava a Baleárok, Dél-Franciaország, Korzika és Afrika közt terült el. Itália és Szicília földszalagja összeért Afrikával; ennek a földszalagnak közepét foglalta el Charon tava. A Balkán-félsziget, Morea, Ciprus, Kréta egy tömböt alkotott Kis-Ázsiával és az Égei-tenger helyén mocsarakkal változó alacsony hegyvidék húzódott. Mindezt a tengermérések többé-kevésbé megerősítik. A görög mitológia Tartarosról is beszél, melyet a mai vélemény szerint a görögök az Etna vidékére tettek. Ojeda a görög alvilág határait szélesebb területre, a tenger alá került vidékre is kiterjeszti és állítja, hogy az alvilág két folyójának, melyek a hitrege szerint ellentétes irányban, de párhuzamosan folytak, ma is megvan a medre a víztükre alatt. A legújabb tengermérések ezt a feltevést csakugyan igazolták: két párhuzamos, de egymással ellentétes lejtésű bemélyedést állapítottak meg az Etna partvidékén. Itt lett volna a charon nevű nép földje, amelynek eltűnése után s név alvilág mitikus révészére szállt át. A charonok talán csakugyan révészek (hajósnépek) lehettek, a hatalmas tűzhányó, az Etna alkalmul szolgálhatott az alvilág-mítosz kialakulására, illetve az alvilág helyének rögzítésére. Mindenesetre ez a szokott útja a mondák és hitregék fejlődésének.
     De világszerte valamennyi sziget, melyet ma sekély tengerek választanak el a szárazföldtől: az Északi- és a Keleti-tenger szigetei, Kelet-Ázsia egyes szigetcsoportjai. Ujguinea stb. valaha egybefüggtek kontinenseikkel. Ezeknek egykori partterülete a víz alatt átlag 200 méterig terjed, s csak ezen túl kezdődik a valódi, meredeken lesüllyedő, mélytengeri part a maga ezerméteres mélységeivel.
      Ázsia közepén valaha óriási víztükör ringott, az úgynevezett mongol beltenger, amely a Góbi-sivatagot, Mongólia egyrészét s a Tárim-medencét töltötte meg. Ez a tenger valami katasztrófa következtében áttörte partjait, a Kaptai-hegység gátjain át lezúdult a Balchas-tó mélyedésébe, összekeveredett az Aral-tó és a Kaspi-tenger vizeivel; innen továbbáradt a Fekete-tengerbe, kivájja a Boszporusz szorosát, megtöltötte a két földközi medencét, s kiszakítva a gibraltári kaput, az Atlanti-óceánba ömlött. Friedrich von Schwarz, pétervári akadémikus, felkutatta ennek a tragédiának lefolyását, s időpontját geológiai és egyéb körülmények egybevetése alapján 12.000 évvel ezelőttre tette. Tőle függetlenül más tudósok ugyanebbe a korba teszik a Földközi-tenger mai képének kialakulását, a szaharai beltenger (Triton-tava) kiszáradását, továbbá Anglia s az északi szigetek elszakadását a szárazföldtől. Ezek az időmeghatározások tehát egybeesnek Atlantisz elsüllyedésének s a mediterrán műveltségek kezdeteinek dátumaival; gondolatsorunk szerint természetesen ezek mögött a geológiai változások mögött ugyanazon ok szerepel: a hold megérkezése a föld vonzókörébe. A nyugati féltekén ezzel a katasztrófával hoztuk összefüggésbe a nagy népvándorlások megindulását: az atlanti népek megjelenését Eurafrika partjain, s az amerikai indián törzsek mondái honfoglalásait. Most tehát újabb hasonló jelenségekre mutathatunk rá. A Keleti- és Északi-tengerek beömlése az itt települt germán őstörzsek hódító vándorlásainak első hullámát indítja el, melynek a történelemből ismert, későbbi következményei a vikingek pusztító kalandozásai, melyek vadságban a mongolokét is felülmúlták, Hengist és Horsa, a két szász vezér kikötése Angliában, más törzsek hódító és országalapító vándorlásai Norvégiába, Oroszországba, Dél-Itáliába, Portugáliába és Észak-Afrikába. Hasonló jelenségek játszódtak le a mongol beltenger vidékén. A tenger helyét mérhetetlen homoksivatagok foglalták el, a folyók kiszáradtak, a nagy vízveszteség éghajlatváltozásokat idézett elő, óriási területek a pusztulás hazájává váltak. Az északi partvidék a légréteg megvékonyodása által belépett a jégkor első szakaszába, és tundrává változott. A sínylődő népek itt is elindultak új hazát keresni, s megkezdődött a nagy keleti népvándorlás. A mai pusztaságok helyén, ahol valaha milliók éltek, most elszánt kutatók, Sven Hedin, Stein Aurél stb. romvárosokat, birodalmak nyomait ássák ki a homok alól. A mongol világhódítások szinte elemi ereje mögött ennek a természeti erőnek emberfeletti kényszere állt, melynek hatása ma sem szűnt meg, és sok mai történelmi esemény okait is itt kell keresnünk.
      Ez a katasztrófa nemcsak az emberekre hozott nagy veszedelmet, hanem az állatokra is. Köztudomású, hogy Szibéria tundravidéke egy nagy mamuttemető. A kínai évkönyvek feljegyezték, hogy az első mamutagyarakat Kr. u. a IV. században hozták Kínába. Ma az elefántcsont-termelés kétharmadát Kelet-Szibéria és a Novoszibirszk-szigetek szolgáltatják. Az utolsó másfél évszázad alatt évente átlag 250 mamutmaradványt ástak ki Szibéria jeges vidékein, köztük 84 ép, vagy majdnem teljes példányt. Minden jel arra vall, hogy ezeknek az állatoknak nagy tömegei egyszerre, illetve rövid időn belül hullottak el. Nem eggyel hirtelen baleset végzett: a tundra vékony jege beszakadt alattuk, s elsüllyedtek az ingoványban; egyeseket álló helyzetben találtak, másokat vergődés, kapaszkodás közben ölt meg a fulladás; van, amelyiknek gyomra emésztetlen táplálékot tartalmazott, sőt amelyik le sem nyelhette, szájában maradt. Az ételmaradványok azt mutatják, hogy főként erdei szurok- és vörösfenyő lombjával táplálkoztak, melyek közül ma már csak a törpe vörösfenyő tengődik a sarki vidéken. Ma 5800 kilométernyire dél felé, a Bajkál-tó környékéig kell menni, hogy olyan növényzetet találjunk, mely valaha a mamutcsordákat eltartotta. Az éghajlatváltozás, mely a flórát dél felé szorította, olyan nagyméretű lehetett, hogy az állatok nem bírtak hozzá alkalmazkodni, s rövidesen tömegével elpusztultak.
      A geológusok a földrétegek alapján, ahonnan az állatokat kiemelték, 12.000 évre becsülik e változásoknak s a mamutok elhullásának korát. A hold, mely jövetelével a mérsékelt övéken földrészeket süllyesztett el és felmelegítette a klímát, amely Ázsia belsejét elsivatagosította, itt Észak-Szibériában lehozta a pólusok szigorú telét az addigi enyhébb időjárás helyére, és tundratájat teremtett az erdős szárazulatból. De nemcsak az elviselhetetlenné vált időjárás írtotta a sűrű mamuttenyészetet, hanem az állatok saját tapasztalatlansága is a megváltozott környezetben: az elmocsarasodó jeges tundrákon hirtelen elsüllyedés vetett véget nem egyszer életüknek. Ezeket találják meg az erőszakos halál helyzeteiben.
      A tundralakók egyébként jól ismerik ezeket a kihalt állatokat; nemcsak a sarki ragadozók „termelik” ki az örök jégben konzervált tetemeket, hanem az emberek is zavartalanul táplálkoznak belőlük. A népmonda szerint a vízözön pusztította el őket; Noah nem tudott helyet szorítani nekik bárkájában (egészen érthető feltevés!) és magvuk veszett. Más változata a mondának, hogy felfértek ugyan a bárkára, de kiszálláskor hibás lépést tettek és belefúltak a mocsárba. A bárkán kívül maradt többi mamut természetesen a vízözönbe fulladt. A kínaiaknak is van mondájuk a mamutokról: nagy fehér patkányoknak képzelték őket, melyek a föld és a jégtakaró alatt bujkálnak, mígnem valami folyóparthoz érve, napvilágra jutnak, ami rögtönös halálukat okozza. Mint látjuk, mindkét monda a pontos valóság irracionális előadása.
      Ne higgyük azonban, hogy ezekről a nagyarányú, átalakulásokról csak a mai tudósoknak van tudomásuk. A népek éppoly híven megőrizték emléküket, mint a többi történetelőtti eseményét, és feljegyzésekben sem szűkölködünk. Strabonál ezt találjuk: „Lampsakosi Strato említi, hogy az Euxinusnak (Fekete-tenger) egykor még nem volt torkolata (átjárása) Bizáncnál, s csak a beleömlő, rendkívüli víztömegek erőszakolták ki az áttörést, aminek következtében a víz Propontisba és Hellespontosba folyt át. Ugyanez az esemény játszódott le a mi tengerünkön, a Mediterrániban is; itt az Oszlopok (Gibraltár) földszorosa szakadt át, amikor a mértéktelen víztömegek felduzzadtak.” Pausanias és Apollodoros is idézik a hagyományokat, melyek ama borzalmas időkről szólnak: „A Földközi-tenger vizei egyre növekedtek, s egyik földet a másik után öntötték el. Minden nemzedék látta a vizek emelkedését, mindegyik megfigyelte.” Istros három vízözönről tud, melyek közül az utolsó törte át a Hellespontost, s szakította el Európát Ázsiától. Strabo, Aristoteles, Valerius Flaccus mondaszerű emlékekre hivatkoznak, áradásokra és földrengésekre, melyek megfelelnek a geológia által felfedett tényeknek. Ezek szerint Kis-Ázsia, Szíria és Egyiptom között is nagy szárazföld terült el, melynek partjait mindjobban elemésztette a tenger; végül csak Ciprus szigete maradt meg belőle. Az arabok is feljegyeztek hasonló hagyományokat. Abu-l-Ri’han Mohamed ezeket írja: „Alexandria és Konstantinápoly között ősrégi időkben föld terült el, szilárd, sós talaj, melyen egészségtelen fű és vadfüge termett.” El-Edrissi, arab történetíró pontos számokat közöl, ami a hagyományok elevenségére vall, éppúgy mint Platónnál. Szerinte a katasztrófa igen régen történt, a tenger színe tizenegy stádiummal emelkedett, sok várost borított el, s az emberek ezrével pusztultak. Rafael Urbino feljegyezte a legrégibb ibér mondákat, melyek ismeretlen népeknek a félszigetre való megérkezéséről szólnak; ezek szerint az invázió akkoriban történt, amidőn a Gibraltári szoros átszakadt.

 *

    (1943) 181-183. oldal: Olyan adatokat nyertünk eddig, amelyek a szárazföldek mai kialakulásának korát körülbelül Kr. e. 9-11. évezredbe, mától számítva tehát 11-13.000 évvel ezelőttre teszik. Ekkor kellett elsüllyedniük azoknak a földrészeknek, amelyeknek meglétét a természettudományok nemcsak bizonyítják, de szükségszerűnek is kijelentik. Hogy ebben a korban volt-e már magasabbrendű műveltség és milyen területeken élt, arra nézve a művelődéstörténetet igyekeztünk vallomásra bírni. Hogy pedig anyagunkba némi rendszert vihessünk és sok kérdésre feleletet nyerhessünk, Hörbiger elméletét vettük segítségül. Most megpróbálunk néhány következtetést levonni.
      Úgy láttuk: volt, vagy lehetett egy történetelőtti fejlett kultúra, mely lényeges vonásait a föld mai képének kialakulása, a tengerek mai eloszlása előtt nyerte el, s amely az északi és déli mérsékelt-forró övezeteken Amerikától Mezopotámiáig terjedt, de hatásának nyomait Közép- és Kelet-Ázsiában és a polinéziai szigeteken is megtaláljuk. Középpontja, vagy kifejlődésének helye a mondái hagyományok nagyszámú utalásai s az atlanti szigetcsoport gyér, de tényszerű adatai szerint Atlantiszban volt. Az embertan és a művelődéstörténet nyújtotta bizonyító anyag igen nagy, ennek meggyőző értékét azonban az olvasónak kell lemérnie.
      Atlantisz népeinek vallása ezek szerint napkultusz, csillagvallás lehetett, de alapító, azaz főistenként Poseidonost, a tengeristent tisztelték, vagyis a hajózás, a halászat s a tengeri kereskedelem főfoglalkozásuk lehetett. Fejlett állattenyésztésre vall a ló megszelídítése és a bikakultusz. A lovat Poseidonos szent állatává avatták; Platón szerint a fejedelmek egyik fő papi ténykedése bikaáldozat volt valóságos bikaviadalok keretében; a bikatisztelet innen származhatott el Egyiptomba, Krétába, Babilóniába és a görögökhöz, s kései maradványát a spanyol bikaviadalokban láthatjuk. Valószínű, hogy az emberáldozat is dívott, bár Platón erről szemérmesen hallgat; a görög mitológiában azonban megtaláljuk nyomait, ezenkívül a keltáknál, a zsidóknál, a föníciaiaknál és Krétán volt szokásban s az indiánok közt öltötte a legnagyobb méreteket. A növény-termelés terén a banán és az ananász művelésében lehetett szerepük. A kereket, vagyis a kocsit úgy látszik nem ismerték. A mérnöki tudományok fejlettségét már láttuk, de említsük meg az orikalchoszt, ezt a réz-öntvényfélét, amelyet nemcsak Platón, hanem az indiánok is emlegetnek, s amely Atlantisszal együtt elveszett.
      Az Amerika felé való terjeszkedés igen régi időkre szorítkozhatott; erre vallanak az őshaza-mondák, továbbá az, hogy a lovat nem vitték Amerikába, s hogy ott külön kultúrnövényeket termesztettek (kukorica, dohány). De a csillagászati és építő tudomány, vagyis a vallás átvitele ősréginek látszik. Az atlantiszi építőanyag, a fekete, fehér és vörös lávakő csakugyan a mai Atlanti-szigetek főkőzeteinek színe, ezeket hozták fel. a tenger fenekéről a mérő expedíciók, az indián mondák is megemlékeznek róla, s a tihuanakui nagy Naptemplom (Kalaszaszaja) megmaradt főlépcsője szintén ebből a háromszínű kőből van építve. A vallás és az építkezés átterjedésével egyidejű lehet az első atlantiszi uralkodó vezérek, próféták és istenek feltűnése Amerikában.
    Eurafrika felé a terjeszkedést megkönnyítette a valószínű szárazföldi összeköttetés Észak-Afrikával és Délnyugat-Európával. Ennek jele az ismeretlen származású és gyermekkornélküli népek megjelenése, valószínűleg több hullámban. Ezekkel születik meg az eurafrikai, helyesebben mediterrán műveltség, amely tehát gyarmati-, epigon-kultúra, s amely ázsiai hatásoktól termékenyítve fejlődik tovább. Az ázsiai hatás a sumér és a sémita (akkád-asszír-babilóni-zsidó) népekkel kezdődik, s az ázsiai árjákkal (médek, perzsák) folytatódik; addig az atlanti az uralkodó. Az európai árjákkal (görögök, rómaiak) indul el a civilizálódás folyamata, a racionális, a testi és anyagias mozzanatok érvényesülése, mely azonban csak a görög-római virágkoron át tart. Bizáncon már ismét Kelet szelleme uralkodik, míg nyugaton az atlanti-kelta műveltség eltüntetése után a germán barbárok veszik át a klasszikus örökséget keresztény egyházi formájában.
     A turáni népek közvetítő és konzerváló szerepe a népvándorlások idején válik fontossá; míg az egyház a mediterrán műveltséget, a turániak Ázsia kultúrájának hordozható elemeit (politikai, katonai szervezet, államrend, társadalmi eszmék: lovagság stb.) közlik a törzsi állapotokban élő germán népekkel. E kettős hatásból alakul ki a mai Európa kulturális élete.
     Hogy az atlanti műveltségnek minő utókora volt Amerikában, hogyan fejlődött tovább, hogyan folyt le a jövevény- és ősnépek elhelyezkedésének története stb., ezt ma még lehetetlen nyomon követni. A régészeti kutatás csak a legfelső rétegeknél tart, melyek alól a történet-előtti anyag csak foltonként, szervetlenül került elő. A legfőbb nehézség, hogy nemcsak az időmeghatározás, hanem az egymásután sorrendje is nehezen tisztázható; hosszú idők, sok nép és sok faj közös története rejlik a romok töredékei közt, s általában hat réteget, hat elenyészett műveltséget számítanak azok, akik hajlandók egy-kétezer évnél messzebbre visszamenni.

*

(1943) 183-186. oldal: Az eltűnt műveltség – Az egész atlanti kultúrának külsőleges, de legfeltűnőbb ismertetőjegye a kolosszális építkezés, amelynek legmaradandóbb s legmélyebb benyomást keltő emléke a piramis. Ezért neveztük piramis-műveltségnek. A belső szellemi tartalom azonban, amely ezeket a formákat a maga kifejezésére megteremtette, jelentősebb a mérnöki tudásnál. Mi lehetett ez a belső tartalom? Elsősorban nyilván az egész történetelőtti, magasműveltségű emberiség közös ősi kincse: a kozmikus világszemlélet. Ez volt alapja minden tudományának, erkölcsi és társadalmi törvényrendszereinek. A magasabb erők, a végtelenség tényeinek felismerése oltotta szemléletébe az eschatologikus elvet, a végső célok, a tökéletesség elérésének parancsát. A természethez közelebb álló, kevéssé racionális gondolkodásánál fogva felismeréseit jelképes alakban állította maga elé. De teljesen valószínű, hogy eme jelképek megalkotásánál nem valami bölcseleti eklekticizmus vezette, nem tetszőleges formákat választott, amiket aztán a közmegegyezés fogadtatott csak el ilyen vagy olyan értelmű emblémának, – hanem a tapasztalat vezette, s a jelképek a tapasztalat tárgyát s a felismerés útjait jelzik. Ha a svasztika a forgó napkorong, a futó idő, a végtelenség, majd a tökéletesség jelképe lett, ez azt jelenti, hogy e felismerés-sorozat elején a nap tapasztalati képe áll, amelynek megfigyelése és értelmezése logikusan visz el egy bölcseleti és erkölcsi fogalom- vagy értéksoron át a legmagasabb fokozatig: a legfőbb tökéletességig. A svasztika a legfőbb tökélyhez, az Istenhez vivő út jelképe, és így az eschatologikus életszemlélet hű és megragadó ábrázolása. Ma már általánosan elfogadott megállapítás, hogy eredetileg napszimbólum volt, napkereszt; a napot s a nap járásától meghatározott négy világtájat a lehető legegyszerűbben ábrázolta a kör s a berajzolt kereszt. Ezen tapasztalati formán a forgás, a mozgás, vagyis a múló idő, a határtalanság, a végtelenség mozzanatát érzékeltetni igen könnyű feladat. (A labda, a golyó vagy a korong gurulósát ma is rajzunkon látható vonalakkal jelzik a rajzokon.) A svasztika minden származéka erre a két alapformára vezethető vissza. Legelterjedtebb az árjakereszt, vagy horogkereszt alakban, de-korántsem egyedül az árja népek tulajdona, sőt az irániak egyáltalán nem is ismerik. Amerikai változatát, mely Alaszkától a Tűzföldig mindenütt igen nagy számban előfordul, Arthur Posnansky, a neves amerikanista, la-pazi egyetemi tanár, „signo escalonado“-nak, lajtorja-jelvénynek nevezte el igen találóan. A fejlődésnek, a tökéletesbedésnek, az istenhez való emelkedésnek szimbóluma, amelyben Posnansky szerint bennfoglaltatik a Legfőbb Tökéletességgel való egyesülés (üdvözülés) értelme is, azaz a legmagasabb vallási képzetek (áldozat, megváltás, üdvözülés) egyike. A világtájakat jelző kereszt könnyen jutott mágikus szerephez azáltal, hogy a négy világtájat birtokló istenek hatalma alá eső területeket jelentette; így a jóslási rítusokban játszott főszerepet az istenek akaratának megtudakolásában.
     Hasonlókép minden eklekticizmus nélkül, természetes úton válthatott a mindig újra zöldülő vagy örökké zöld fa a megújulásnak, az örök fiatalságnak, a halhatatlanságnak jelképévé, azaz életfává [
megjegyz.: Devigne a szent fa, az életfa elnevezéseire utal a különböző népeknél, így pl. az óegyiptomiaknál neve: um, az óperzsa nyelvben: hom, om, a majáknál: hom, om, a hinduknál: haoma]. Gyakran az életfa is keresztalakká egyszerűsödik (azték vagy maja kereszt). Ahogyan a keresztény népek szent jelvényében, Krisztus keresztjében nincs semminő megegyezéses, eklektikus elem, hanem történeti emlék, mely a rómaiak bitófájának alakját tartja fenn – holott ma már nemcsak a megváltás szimbólumát, a szenvedés eszközét látjuk benne, hanem a béke, az áldás (pax vobiscum), az igazság (eskünél), a hit-megvallás (keresztvetés), a túlvilág (sírokon), sőt gyakran igen földies érdemek jelét is (kitüntetések) –, ugyanúgy feltehető, hogy á legrégibb univerzális jelképek eredeténél a tény, a tapasztalat áll. A sárkány, a szárnyaskígyó, kígyó, griff, mint a rossz- vagy jóindulatú legfőbb hatalom, a legfőbb tudás megtestesítője; a gorgó-fej, mint az „ördög”, a rém, kísértet vagy lidérc ősképe Poseidonos szigonya, mint Nílus-kulcs és brahma-jelvény; a diadém-homlokdísz, mint korona, a tiara, mint az isteni hatalom földi jele, a királyi álszakáll, mint az isteni származás jelzése stb. – mind legrégibb műveltségünk többé-kevésbé általános szimbólumai, s éppen azért nem érhetjük be meglétük puszta megállapításával, hanem meg kell kísértenünk eredetük felfejtését, ha műveltségünk gyökereit megközelíteni akarjuk.
     A felsorolt jelképek az atlanti műveltségnek is őskincsei és azért még találkozni fogunk velük; sőt néhány éppen ennek a műveltségnek saját külön tulajdona. Azonban, hogy eljuthassunk hozzájuk, át kell esnünk néhány közbeeső feladaton. Az első, ami megállít, az a feltevésünk, hogy az atlanti műveltség mai emlékei nem lehetnek 10-12.000 évnél régebbiek, s gyarmati eredetűek, azaz szülőkultúrájuk eltűnt területeken nőtt fel. Keresnünk kell tehát, csakugyan nyomtalanul eltűnt-e ennek a kultúrának minden eredeti emléke, nem maradtak-e fenn vele egyidejű maradványok, nyomok, vagy jelek, amelyekből a régebbi autochton, nem gyarmati kultúra saját életére, fejlettségére, formáira és tartalmára következtethetünk? Vajon hogyan élt az ember az aranykorban, a vízözönt hozó harmadkori hold lehullása s a negyedkori Luna feltűnése közt? S ha az ember, mint emlékezete hirdeti, átélte a vízözönt, mégpedig – szintén saját vallomása szerint – a művelt nép fokán, akkor mi a valószínűsége annak, hogy már ama megelőző geológiai korszakban csakugyan élt, sőt kivetkőzött kezdeti állapotából? Lehetséges-e, hogy egy fejlett lény több geológiai korszakot átéljen, hogy gyökeresen eltérő életkörülmények közt egyre fennmaradjon, mi több, a legmagasabbrendű teremtménnyé fejlődjék? Mai tudományos felfogásunk és ismereteink minden ilyen feltevést elutasítanak, – de minden tudomány véges és kérdés az is, hogy a miénk csakugyan befejezett munkára hivatkozhatik-e, végigjárt-e minden nyomot és lehetőséget, amely az emberiség múltja felé mutat, s így joga van-e végleges állásfoglalásra?

 

 

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 

Megjegyzések a két alfejezethez:

 

(1943) 171. oldal: "Platón igen határozott évszámmal jelöli meg Atlantisz elmerülésének idejét..." (i.e. 9564) – Vagyis ez egy számított adat, hiszen Platón szerint Szolónnak azt mondták a szaiszi papok, hogy 9000 évvel korábban süllyedt el, s a történészek szerint 564 körül járhatott Egyiptomban. Platón szövege azonban történelmi anakronizmus így, hiszen Szolón szerint Atlantisz története előbb "atlanti" nyelven volt leírva, amit egyiptomira fordítottak a szaiszi papok. Az egyiptomi írás nem régebbi i.e. 3300-nál, de milyen nyelven írtak volna az atlantisziak, hogy az egyiptomiak minimum 6300 évvel később az elfordították volna egyiptomira? Másrészt nincs olyan szóbeli hagyomány, ami egy ősi birodalom leírását, a pontos méretekkel így fenntartotta volna több mint 6000 éven át! Viszont a szaiszi papok azt mondták: az egyiptomi állam (tehát Ménész óta) 8000 éves, míg Atlantisz 9000 éve süllyedt el, azaz Ménész (i.e. 3100 körül) előtt ezer évvel! Zsirov, Braghine és más egyiptológusok is céloztak rá, hogy tarthatatlan az i.e. 9600 körüli időpont, amit Várkonyi valamiféle foxpontnak titulál.

 

Az 1966-ban újraírt kékkel szedett részről:

Várkonyi ebben a részben sokat foglalkozott a maják csillagászatával. Annyit azért megjegyeznék, hogya a maja kultúra önmagában nem kimagasló, sem építészetben, sem gazdaságban, sem másban, sőt sok tekintetben primitív. Ugyanakkor teljesen megdöbbentő, amit csillagászatban és naptártudományban elértek, kezdve azzal, hogy ismerték a nulla fogalmát. Ugyanakkor képtelenek voltak feltalálni a kereket, a kocsit, a mérleget vagy az ekét.

"Ez a kritikus időpont a káldeus és az egyiptomi naptárnál i.e. 11.542." –  írja Várkonyi. Találtam több háború előtti újságcikket, ahol ezt megemlítik. Például: "Ha összehasonlítjuk a Tigris és Eufrát őslakosságának naptárát az egyiptomiakéval, arra a megállapításra döbbenünk, hogy a két naptár teljesen egyezik. A két naptár egyformán a Kr. előtti 11.542-ik évből indul ki." (A Hold okozta Atlantis pusztulását?, Magyarság, 1935. jan. 6). De bizonyosan nem ezeket használta Várkonyi, mert ő ki is fejti a számításokat. De hasonló számokat emleget Zinajda Bobir hörbigeriánus már említett cikke is, sőt a maják "kezdődátumát" is beveszi a számításokba (Bobir: A foglyul ejtett bolygó, Univerzum, 1963/9. sz.)

Julius Oppert zsidó származású francia-német orientalista (1825–1905) volt az első, aki kimutatta, hogy több ősi kultúra naptárának kezdőpontja i.e. 11.542-ik év. Egyébként a két számítás (egyiptomi és babilóni időkörökkel), ami i.e. 11.542-re végződik, valószínűleg Opperttől származik. Ugyanis Ignatius Donnelly közli a könyvében (1882) Oppert az 1868-as brüsszeli régészeti kongresszuson felolvasta az erer vonatkozó kutatásait, benne részletesen az évszámiokkal. Márpedig Donnelly Atlantis: The Antediluvian World c. könyvét használta (elvileg) Várkonyi a Sziriat bibliográfiája (1943) szerint. Viszont Várkonyi a Sziriat első változatában (1943: 171. old.) csak az i.e. 11542-ig vissza menő Nap-kör és Hold-kör számításokat közli, ellenben az 1966-os kéziratban az indus és maja naptár sorozatát is bemutatja i.e. 11.653/652-ig. Ez pedig meg volt már Oppert előadásában is, csak valamiért Várkonyi ezt már nem vette át az első változatba. Braghine nem közölte ezeket, csak ennyit írt: "Egy ókori történetíró, Manethon pap azt állítja, hogy az egyiptomiak rendelkeztek egy i.e. 11.542-től kezdődő kronológiával. Valószínűleg ezt az évet az elő-egyiptomiak választották ki korszakként valamilyen ismeretlen fontos eseményt követően, amely Kr. e. 11.542-ben történt." (viszont nem igaz, hogy Manethon ezt állította volna!).

Egyébként a Nap-kör visszavezetésénél 11.542-re, is kihagyott egy számot Várkonyi: a 7162 után 8622 jön! Ugyanígy az Indus kronológiánál egy elírás van: 3102 után nem 4952, hanem 5952 jön! H. S. Bellamy a The Atlantis Myth c. könyvében (1948) szintén egymás mellé rakja ezeket a kezdő dátumokat (117. old.). Csobánczi Elemeér is fontosnak tartja ezeket a dátumokat a könyveiben: "A hindu szentkönyvek és templomi íratok szerint az indiai Vízözön Kr. e. 11.652-ben volt... A mai magyar nép őseinek honalapítása a Kárpátmedencében Krisztus előtt 11.652-ben történt. Ezt az időpontot, mint a mai Magyar Nemzettestet kialakító ősturán ősök Újjáéledésének tekinthetjük." (Krisztus előtt 11.625-ben, 1964-65)

 

    (1943)  173. oldal: "Turini papirusz" (Torinói Királypapirusz) 5613 és Manethón 5813 évben adta volna meg a Ménész idők előtti királyok teljes uralkosási idejét (ezek voltak a Hóruszt követő királyok, azaz a "Karvaly-dinasztia"). Ez a fejtegetés megtalálható Merezskovszkij Mystery of the West: Atlantis-Europe (1930), c. híres könyvében. Várkonyi azonban sem az orosz gondolkodóra, sem a könyvére nem hivatkozik a Sziriat kiadásaiban. Zsirov is operál a könyvében (1963) ugyanezzel a két adatattal, de úgy számolja, hogy Manethón értékével a félistenek i.e. 10.061-ben, míg a Királypapirusz szerint i.e. 9850 körül kezdtek uralkodni.
     Amúgy mindkét lista zavaros  a Ménész előti istenek, félistenek és szellemek uralkodási idejének tekintetében. Eduard Meyer szerint a Torinói Királypapirusz Hórusz Tisztelői azonosak Manethón Holtak Szellemeivel (manes semidei). A holtak szellemein a korábbi korszak isteneinek követőit, így a Hórusz-királyokat kell értenünk. Viszont minkét lista tartalmaz egy csomó királyt ezek előtt is! Panodórosz kronográfus még ismerte a Szóthisz könyvét, amiben a félistenek uralma csak 858 évet tesz ki.
    (1943) 177. oldal: "Ázsia közepén valaha óriási víztükör ringott..." A Sziriat első változata háromszor is említi a "mongol beltengert", ami 12.000 évvel ezelőtt tűnt el egy bizonyos Friedrich von Schwarz tudós szerint. Ez a rész Eugen Georg könyvéből (1930) van átemelve, ahogy a Piramisépítők nagyfejezet elején lévő Közép-Ázsiára (pld. Baktrára) vonatkozó állítások. 
    (1943) 180. oldal:  "Strabonál ezt találjuk: „Lampsakosi Strato említi, hogy az Euxinusnak..."   innentől az egész bekezdést gyakorlatilag Georg könyvéből vette át (1930: 101. old.). Georg idézi Abu-l-Ri'han Mohammed arab tudóst is.
   
(1943) 180. oldal: Rafael Urbino őt Braghine könyvéből vette át, aki kétszer is hivatkozott rá. Viszont a neve helyesen: Rafael Urbano (1870-1924), spanyol író és hellenista.
   
(1943) 185. oldal: "Devigne a szent fa, az életfa elnevezéseire utal a különböző népeknél, így pl. az óegyiptomiaknál neve: um, az óperzsa nyelvben: hom, om, a majáknál: hom, om, a hinduknál: haoma." Ez lábjegyzet az oldalon. Várkonyi a Sziriat Könyvjegyzékében (1943) két könyvet is említ Dévignétől, s nem tudja, hogy a két cím ugyanazt a könyvet takarja. Roger Dévigne francia atlantológusról van szó, s nyilvánvaló, hogy Várkonyi sosem vette kezébe a francia szerző könyvét! Viszont alaposan megszipolyozta Braghine ezredes munkáját, aki semmi mást nem idéz Devignétől, csak azt, amit itt Várkonyi is írt.  Braghine ezt írta ugyanis: "The French scientist Devigne noticed that the expression «sacred tree» is very similar in many languages. It is enough to quote together um of ancient Egyptian, hom of ancient Persian, and the Mayan om, or hom. This similarity deserves further investigation. The Hindus and Iranians worshipped the Spirit of the Sacred Tree, called Haoma, and a mysterious beverage of the same name, which word sounds almost like soma, the sacred Hindu beverage." (1938). Ez magyarul: "Devigne francia tudós észrevette, hogy a "szent fa" kifejezés sok nyelvben nagyon hasonló. Elég, ha összevetjük az óegyiptomi um-ot, az óperzsa hom-ot és a maja om-ot, vagy hom-ot. Ez a hasonlóság további vizsgálatot érdemel. A hinduk és az irániak a szent fa szellemét, a haomát és egy ugyanilyen nevű titokzatos italt imádták, amely szó majdnem úgy hangzik, mint a szóma, a hinduk szent itala." Még azt is megállapíthatjuk, hogy Várkonyi hanyagul kezelte a forrást, hiszen a haoma nem magát a szent fát jelölte Braghine szerint, hanem annak szellemét.

 

Természetesen az pontosan nem tudható, hogy Várkonyi mi új elemeket vett az 1966-os két alfejezetbe, de az általa használt ill. használhatott források nyomán éppen kitalálható néhány eleme, mondanivalója. A két fejezet 1966-os szövegéből csak a kékkel szedett rész látszik biztosnak, míg a barnával szedett rész az 1943-as kiadás szövege. Hogy ebből mennyit törölt, írt újjá vagy bővített nem tudni az 1966-os kéziratban. Hiszen az 1943-as és 1972-es (ill. a 2002-es) fejezetszövegek közt már jelentős a méret különbség. Viszont az is látható, hogy Várkonyi annyira nem is szeretett törölni a szövegekből, tehát az "anyag" jórészét meghagyta, inkább itt-ott helyesbítette az adatokat vagy ami jellemzőbb, bővebben kifejtette az adott részeket.

A maja naptár kapcsán írt ilyen számokról Zsirov professzor is a könyvében. Zsirovot ismerte Várkonyi (Sykes angol kiadványa révén), de az 1964-ben oroszul megjelent Atlantida c. könyve valószínűleg nem járt a kezében (a könyv angol kiadása pedig csak 1970-ben jelent meg). Zsirov Ludwig Zajdler lengyel csillagászra hivatkozva mondja, hogy a maják a naptárukat az i.e. 4. évezredben vezették be. A naptár kezdőéve a történészek szerint kis eltérést mutat: i.e. 3113 (J.E.S. Thompson), i.e. 3373 (H.J. Spinden) és i.e. 3343 (I.G. Morley). Ugyanakkor Robert Henseling német csillagász a naptár kezdő évét i.e. 8498-ra tette. Említi, hogy L. Filippoff datálta 1930/31-ben Atlantisz pusztulását a Rák csillagjegy idejébe, amikor Thot elmenekült Sziriat földjéről (Atlantiszról), azaz i.e. 7256-ra.

Palugyay György tanulmányát használta a kínai csillagászat régiségéről: Az ókínai csillagászat és a kínai naptár, Csillagászati Lapok 5. (1942). 1942 / 1-2. szám. Palugyay két forrást használt: Gustave Schlegel: Uranographie chinoise (1875) és Ernst Zinner: Die Geschichte der Sternkunde (1931). Palugyaytől szinte majd ugyanezeket az adatait ismerteti a Varázstudományban is (1. köt. 287-288. old.).

Georg Hinzpeter már a When did Atlantis Flourish? c. cikkében foglalkozott a Hold befogásának datálásával (Atlantis, 1951. nov.). Egy másik cikkében, hasonló okoskodásokkal érvel. Így szerinte: "Az ember evolúciójának befejeződése a pre-luna fő központi állomása (az abessziniai rögzülés) vége felé (a mezozoikum végfázisa) tehát körülbelül 40.000 évvel ezelőtt történhetett, így az emberiség és az átörökített hagyományok is 40.000 éves múltra tekinthetnek vissza." De még ezt is a maximum időnek tartja (The Chronology Of The Pre Lunar Age, Atlantis, 1954. nov. 123-130. p.).

Zsirov a könyve végén valami hasonló eszközzel élt, mint Várkonyi az elveszett fejezetben, ugyanis három csoportban adja a történetelőtti évszámokat. Néhányat ezekből megemlítek. Az első csoport a csillagászati adatok: hindu (i.e. 11.653), egyiptomi és asszir (i.e. 11.542) kalendáriumok kezdő éve. A Denderai Zodiákus hozzávetőleges kezdőpontja az Oroszlán jegyében: i.e. 11.000 (Bellamy szerint). Halley üstökös ütközése a Földdel: i.e. 9541 (M. Kamienski szerint) vagy a csillagászíti megfigyelések kezdetei az amerikai népeknél legalább i.e. 8000 Henseling és Zajdler szerint. A második csoport a geológiai és klimatikus adatok: Termier bazaltikus üveg datálása i.e. 13.000. Atlantis fenékhegy i.e. 10.000 körül a felszínen volt (Broecker és Kulp). Az Atlanti-óceán vize betört az arktiszi régióba i.e. 10.000 és 8000 közt (Jermolajev szerint). Az Eifel vulkán utolsó kitörése Straka szerint i.e. 9350-ben volt. A harmadik csoport a történeti adatoké: a cro-magnoni ember megjelenése Nyugat-Európában i.e. 24.500 és 11.500 közt. Vízözön a Vatikáni Kódex szerint i.e. 13.100. Istenek dinasztiája Hérodotosz (i.e. 12.000) és a Turini Papirusz (i.e. 9850) szerint. A Masma-civilizáció Ruzo szerint i.e. 10.000. Zsirov egyébként a három csoportban összesen 57 dátomot ad, szinte mind a történet előtti időkből.

Várkonyi nemcsak az Elsüllyedt kultúrák c. könyve Néhány történetelőtti évszám c. fejezetében használta Hans Ludendorff csillagász adatait. Az írás és a könyv története c. munkájában (2001) a majákról szólva: "...a csillagászati jegyeiket, feljegyzéseiket: Hans Ludendorff, a potsdami asztrofizikai obszervatórium igazgatója fejtette meg őket, hosszú évek fáradságos munkájának eredményeképpen". Sokat jelez még VIII. nagyfejezet elveszett alfajezeteire, amit a Varázstudomány első kötetében ír: "Henseling és Ludendorff, a bonni és a potsdami obszervatóriumok igazgatói, asztronómiai számítások alapján, a tiavanakui és a mája kultúrák virágkorát 12-13 ezer évvel ezelőttre teszik." (157. old.) Aztán egy lábjegyzetben még ezt mondja a majákról szólva: "Asztronómiájuk és naptár-rendszerük régiségéről az Elsüllyedt kultúrák fejezeteiben írtunk, s főként Hans Ludendorff számításait közöltük; ezeket itt megismételnünk fölösleges, minthogy ezúttal az asztrológiai szempont érdekel (Állatkor, bolygók)." (355. old.) Ez a megjegyzés nyilvánvalóan a VIII. fejezetre vonatkozott leginkább, melyet főként arra használt Várkonyi, hogy a csillagászat, naptár, valamint az első birodalmak dinasztiáinak prehisztorikus eredetét bizonygassa. A fejezetben Ludendorfftól is több anyag kellett legyen (mint ami csak az előzetesben volt), hiszen ő a maják csillagászatának vizsgálata előtt 1927 és 30 közt Tiahuanacót tanulmányozta. Itt egyetértett Posnansky következtetéseivel, s a város történetét, csillagászati adatokra alapozva az i.e. 9300-ba utalta. A másik két könyvének utalásai is erre utalnak. Hozzá kell tennem, hogy a Sziriat 2002-es kiadásában nem szerepelt (de az 1942/43-as kiadásokban sem) Hans Ludendorff vagy Richard Hennig neve. Ők mind a ketten a német tudományos alaposság és szakmai tudás gránitból faragott mintapéldányai voltak. Számomra az antik geográfia talán legkiválóbb szakértője, Hennig munkássága különösen tiszteletre méltó. Az ő monumentális négykötetes Terrae incognitae c. munkáját kiadták oroszul is 1961-63-ban (a 2. kiadást használták:  1944-1956), de az első kiadás 1936-39 közt jelent meg, azaz a Harmadik Birodalom idején. Hennig még a kollégái számára is a rejtélyek forrása volt az elképesztő memóriája okán (testvére, Edwin Hennig egy híres paleontológus volt).

 

 

Az idő szívverése

 

      Ez az egy alfejezet maradt meg a háromból, mégpedig azáltal, hogy a Galaktika 50. száma leközölte (ami az 1983/2. sz. volt). Kuczka Péter a Galaktika 50. bevezetőjében ennyit jegyzett meg róla: „Antológiánk különleges érdekességei közé tartozik Várkonyi Nándornak, a Sziriat oszlopai írójának tanulmánya.” Ebből viszont nem derül ki, hogy az írás a Sziriat része volt, de a Várkonyi-hagyaték ismerői nyilván tisztában voltak vele, hogy a Sziriatból van. Bertók László 1984-ben kiadott bibliográfiája is nyilvánvalóvá tette ezt, amikor ennyit jegyzett meg a tanulmányról: "Az időszámitás, az idő tagolásának, ritmizálásának kérdéseiről, a mitológiák és az idő összefüggéseiről. A Sziriat oszlopai egy fejezete, amely a kiadói szerkesztés során maradt ki az 1972-ben, majd 1984-ben megjelent kiadásból."


Bal odali kép a Galaktika 50. számából (1983), míg a jobb oldali a Mezőgazdasági Mérnök 1981/17. számából.

Viszont van ettől egy két évvel korábbi "hír" is erről az alfejezetről. A Mezőgazdasági Mérnök nevű gödöllői időszaki lap 1981. év 17. száma (november 9-én), aminek 4. oldalán van egy "Várkonyi Nándor: Az idő szívverése" c. cikk. Ez két rövid részletet közölt az alfejezetből, de előtte ezt a bevezetőt kaptuk: "Várkonyi Nándor a «Szíriat oszlopai» c. könyv írója. E könyvből egy fejezet «kimaradt». Ennek kéziratából közlünk rövid részleteket azzal a megjegyzéssel, hogy Várkonyi fejtegetéseit a „vízözön-előtti korok” időszámításából, elsősorban a sumer-kultúra ún. istenszámaiból vezeti le. Saját megítélése szerint ezzel a levezetéssel magyarázatát adja az «orientalisztika egyik legnagyobb rejtélyének».
     Összehasonlítottam a két rövid részletet az alfejezet 1983-es teljes szövegének azonos helyével. Az első részletben csak egy szó eltérést találtam (pirossal), igaz csak három mondat az egész:

      

A második részletben a két szöveg közt azonban már több eltérést találtam:

A kettő közt több szót máshogyan használ (de ez nem zavarja a megértést!). Nehéz megmondani, melyik az eredeti(bb) Várkonyi szöveg. Nem lehetetlen, hogy volt egy eredeti másolat az alfejezetről, majd arról keletkezett egy apokrif másolat, mégpedig úgy, hogy tollba mondták a gépelőnek a szöveget. Így is különös, hogy két szakaszt felcseréltek a szövegben. Az 1981-es szövegben (ami valószínűleg Lantos Lászlótól van) több  bekezdés van alkalmazva, míg az 1983-as Kuczka-féle változatban kevesebb. Az a hosszabb pirossal szedett szakasz az 1983-as változatból, az "E tanulmány szemlélete..." kezdetű rész, minden bizonnyal nem hiányzik a másik, 1981-es forrásból sem, csak éppen a "...set inclinant." mondatvég után következett volna!

 

A gépiratban (1966) ez az alfejezet 46 oldal, a Galaktikában 20 oldal és a 2002-es kiadásban 29 oldal. Gyakorlatilag ennél az alfejezetnél sem foglalkozott egy lektor sem a számítások helyességével (szolgaian átvették még a Galaktika elütéseit is!).

 

 431. oldal: "Tudtunk szerint az alábbi számításokat még senki sem végezte el, nincs mire hivatkoznunk...– Ezt még ki is emelte Várkonyi, de nem volt teljesen igaza, sem abban, hogy ő lett volna az első, sem abban, hogy ne lett volna kire hivatkoznia.

Charles F. Dupuis francia tudós (1749-1809) már foglalkozott hasonlókkal: a mítoszokat az asztronómia segítségével magyarázta. Kimutatta az indiai és káldeus szövegekben szereplő időciklusokról: 12.000 vagy 432.000 év.

431. oldal: Nem írja, de a Brahma-év viszonyul a 30 napnyi (1 hónap!) érverések számához, ami 3.110.400.

443. oldal: A Bad-tibirai királyoknál, hogy összefoglalja az uralkodási idejüket, Enmeluanna és Enmeagal mögé kapcsos zárójelet tesz, hogy ezzel összeadhassa az uralkodási idejüket. De az összeadás hibás! Az nem lehet 64.800 év! Valójában a kapcsos zárójelet Enmeagal és Dumuzi mögé kellett volna tennie!

451. oldal: Az irániakhoz: az iráni nagykorszak hossza 4320 év.

452. oldal: A kínaiakhoz: egy régi kínai író szerint Fu-hi császár előtt hat király uralkodott, összesen 129.600 évig!

453. oldal: "A maják a világ egyik legnagyobb csillagász népe voltak, példátlanul pontos megfigyeléseket végeztek és tartottak fenn sok ezer esztendőn át. Ezt főként naptárrendszerüknek köszönhették, és e tudomány nemcsak a papok birtoka volt, hanem ismerte a közember is." A 34. oldalon már odavetette a maja naptárról: "világtörténet legtökéletesebb naptára". A naptár részletesebb ismertetése az Égi és földi számok c. alfejezetben volt, Bolio nyomán, de ez kimaradt a "teljes", 2002-es kiadásból. Ebben az alfejezetben ezzel kezdi ismertetésüket: "A mayák az Ókor, sőt a prehisztória legnagyobb csillagtudósai voltak." Még ideidézném Aloys Eiling német kutató szavait (mert erősítik Várkonyi rajongását a maja csillagászok iránt). Eiling 1952-es születésű és tanult csillagászatot, fizikát, 1981-ben a bochumi egyetemen doktorált vegyészetből. 2016-os nyugállományba vonulása óta különböző könyveket publikált őstörténeti kérdésekről. Eiling úgy látszik azon német tudósok sorába tartozik (Henseling, Hennig, Ludendorff, Rolf Müller), akik behatóan foglalkoztak Óamerika csillagászatával. Eiling írja a maja naptárról: "A maja naptár még a ma használatos Gergely-naptár pontosságát is felülmúlja. A maja naptár nemcsak a Föld Nap körüli pályájának időtartamát mérte pontosabban, mint a mi jelenlegi naptárunk, hanem a maják még pontosabb értéket adtak meg a Hold Föld körüli pályájának átlagos időtartamára is. Az elért pontosság annál is inkább figyelemre méltó, mivel a Hold a sivatagokban vagy a tiszta égboltú régiókban éjszakai fényforrásként fontos szerepet játszhatott a mindennapi életben. De mi haszna van tompa fényének az esőerdőkben vagy a világ felhős vidékein?"

453. oldal: "Az első kor, Atonatiuh (a Víz napja) a vízözön pusztításával végződött, a második, Tlaltonatiuh (a Föld napja) földrengésekkel, s megsemmisítette a földből sarjadt óriások uralkodó nemzetségét; a harmadik, Ehekatonatiuh (a levegő napja) végén viharok söpörték el az emberiséget; végül a negyedik, a mostani kor, Tletonatiuh (a Tűz napja) világégéssel fog zárulni." – A mexikói kéziratok értelmezői azonban a korszakokhoz dátumokat is csatoltak, sőt a krónikások sem egyformán adták meg a korszakok változásait. Itt egy nem is új leírás ezekről, ami a Vasárnapi Ujság 1879-es évfolyamában jelent meg, ami a korszakokat nem a Várkonyi által közölt sorrendben adja: "A mexikói hagyomány szerint négy ízben pusztult ki az emberiség. A négy korszak már elmúlt, most az ötödiket éljük. Az első korszak 5206 évig tartott. Ekkor még óriások lakták a földet, ezek éhség folytán haltak ki. A másik korszak 4.804 évig tartott, ez a tűz korszaka, s mivel a pusztulásból csak a madarak menekülhettek ki, az emberek madarakká változtak. Egy pár ember mégis maradt valami nagy barlang rejtekében. A harmadik korszak 4010 évig tartott. Az emberiséget roppant viharok pusztították el, a kik megmaradtak, majmokká változtak át. Ekkor is egy barlangban két emberi lény talált menekvést. A negyedik korszak 4008 évig tartott, ez a vizkorszaka. Özönviz pusztított el mindenkit, csak Coxcox és felesége maradtak életben, kik egy ciprus fa üres derekában úsztak a hullámokon." James Cowles Prichard angol etnológus (1786-1848) könyvében is foglalkozik ezzel: az első ciklus a Tlaltonatiuh, a Föld Korszaka (és az Óriások Korszaka is) volt (5206 év). A második ciklus a Tletonatiuh, a Tűz Kora volt (4804 év). A harmadik ciklus az Ehekatonatiuh, a Levegő Kora (4010 év). A negyedik ciklus az Atonatiuh, a Víz Korszaka, amit egy vízözön zárt le (4008 év). Ez összesen 18.025 év, és most vagyunk az ötödik ciklusban (Researches Into the Physical History of Mankind, 1847). Viszont Ixtlilxóchitl mexikói herceg (1500-1550) kronológiája így adja: I. - Atonatiuh (1048 év) II. - Ehekatonatiuh (1252 év) . III . - Tletonatiuh (1050 év) . IV . - Tlaltonatiuh (1358 év).

454. oldal: "1 katun = 7200x4 = 28.000" – ez megint hibás! A szorzat helyes eredménye: 28.800!

454. oldal: Alul az 55. lábjegyzet vége: "...fekete, vörös stb.", még itt is képes volt a 2002-es kiadás lehagyni, mert a Galaktikában ez így volt: "...fekete, vörös, 4 alapszín stb."

455. oldal: "Samas = 20°x71 = 1440 év" – szánalmas elütés, hiszen a szorzó nem 71, hanem 72! Alatta még négy másik istenséggel is megadja a számokat, s azoknál mind egységesen 72 a szorzó!

461. oldal: "Panodorosz mitográfus" – Panodórosz nem mitográfus, hanem egy alexandriai keresztény szerzetes volt, aki kronográfiával foglalkozott i.sz. 400 körül. Azon fáradozott, hogy az egyiptomi és káldeai kronológiát összeboronálja a bibliaival. Szerinte a vízözön i.e. 3251-ben történt.

 

Megjegyzések az alfejezethez:

    Érdemes megjegyezni, hogy az 1981-es cikkben a fejezet ismertetése ezzel zárul: "
Saját (mármint Várkonyi) megítélése szerint ezzel a levezetéssel magyarázatát adja az «orientalisztika egyik legnagyobb rejtélyének»". Viszont ez a megállapítás sehol nem szerepel a fejezet szövegében (pedig nyilván onnan idéz!). Legvalószínűbb, hogy a fejezet elején vagy a végén lehetett. Ez a rész valamiért kimaradt a a Galaktika közléséből!
    Az idő szívverése c. alfejezet elején Várkonyi igyekszik nyomatékosan megjegyezni, hogy nincs kire hivatkoznia, mert ezekben a számításokban ő úttörő. Igazából, éppen tudott volna olyanokra hivatkozni, mint Dupuis, Oppert, Hilprecht, akik, ha nem is fejtették ki oly összefüggően, mint Várkonyi, de számos részlettel szolgáltak, már jóval a szerzőnk előtt.
     Julius Oppert vette észre az ékírásos számítgatásokban a szent számok jelenlétét. Gutschmidt szerint a mezopotámiai népek 36.000 éves ciklusokat vettek számításba (36.000 x 12 = 432.000 év). H. V. Hilprecht professzor szerint a suméreknél a csillagászati műveletek alapszáma a precessziós körforgás (25.920 év) ötvenszerese, azaz 1.296.000 év. A kört ők osztották 360 fokra, s a kör 360°-a = 1.296.000”-el, aminek harmada 432.000” ötvened része 25.920”. Oppert a La chronologie de la Genèse c. könyvében (1878) számítási kapcsolatot mutatott ki a Biblia 7 napos teremtése (168 óra) és Berósszosz 168 myrias éve (1.680.000 év) között, de ugyanígy Berósszosz 432.000 éve (ez tíz vízözön előtti király uralkodási ideje) és a bibliai 1656 év (ez tíz pátriárka ideje Ádám és a vízözön közti időtartam) között. Ez utóbbi ugyanis 86.400 hét, de Babilónban volt egy 5 napos "hét" is, tehát 86.400x5= 432.000 nap. Aztán 1656x52x5= 432.000. J. S. Nikel német ókortudós viszont a Genesis und Keilschriftforschung c. munkájában (1903) okkal jegyezte meg akkoriban, hogy Oppert számai csak végösszegeikben egyeznek meg a babiloniakkal és hogy belső összefüggés közöttük ki nem mutatható.
     De nem is kell külfödre mennünk adalékért, mert a mi szászból izzóan magyarrá lett földrajztudósunk, Hunfalvy János már Oppert előtt ilyeneket írt egy tanulmányában: "
Azt vélik, hogy a négy delejsark szabályosan mozog a földgömb körül, még pedig a két éjszaki mozog nyugatról keletre, s a két déli ellenkezőleg keletről nyugatra. Hansteen fölvetése szerint a gyöngébb éjszaki sark 860, az erősebb 1746, a gyöngébb déli 1304, az erősebb déli végre 4609 év alatt futják meg föld körüli útjokat. Ezen számok igen közel esnek a 864, 1296, 1728 s 4320 számokhoz, melyek az indek, görögök és egyiptomiaktól szentnek tartott 432-nek 2, 3, 4 és 10 számokkal való szorzása által erednek. A brahmánok azt hitték, hogy a világ fennállása 4 időszakhoz van kötve, melyek mindenike 432.000 évet számlál. A nap közepes távolsága a földtől annyi, mint a napkör sugara 216-szor; a hold távolsága a földtől is annyi, mint a holdkör sugara 216-szor: ezen 216 pedig 432-nek a fele. Hansteen mondja még, ha 432-t 60-nal szorzuk, lesz 25.920, s e szám legkisebb azon számok között, melyeket a delejsarkok négy forgási időszakai mindenikével feloszthatni, s ezért ez a legrövidebb idő, mely alatt mind a négy sark bevégezheti teljes körfutását s visszakerülhet jelen helyzetébe. Ezen szám egyszersmind összeesik azon időszakkal, melyben a napéjegyenpontok előremenése egész kört teend (föltéve t. I., hogy az előremenés 72 év alatt egy fokra rúg)." (Földünk delejessége, Család könyve, 1855). De mint látható, már Hunfalvy is egy korábbi szerzőre, Christopher Hansteen norvég csillagászra (1781-1872) hívatkozik az adatok kapcsán. Hansteen a a Föld "négy mágneses pólusáról" adott egy tanulmányt 1813-ban (Über die vier magnetischen Pole der Erde). Rá egy évre, 1814-ben Johann Schweigger német fizikus (1779-1857) tanulmányozta, hogy Hansteen szerint a négy pólus forgási ideje 864, 1296, 1728 és 4320 év. Schweigger megfigyelte, hogy ezek a számok egybeesnek egy platóni év 50, 20, 15 és 6 fordulatával (25.920 év).
     Időben közelebb esik hozzánk a kiváló magyar-zsidó Mahler Ede csillagász és orientalista könyve (Ókori chronológiai kutatások, 1915), amiben ezt találjuk: "Ha az égi kerek évnek a tartamát (azaz 1440 évet) megszorozzuk a babyloniai Saros-periodus éveinek a számával (azaz 18-czal), akkor 25920 évet nyerünk, azaz épen a babyloniai praecessiós évnek a tartamát. A babyloniaknál u.i. a tavaszi pontnak helyi változása (vagyis a praecessió) 72 évben egy fokot tett ki; így tehát az egész körnek, azaz 360 foknak, vagyis a praecessiós évnek 360x72 = 25920 év felel meg.
     Ezzel azonban a praecessiós év analóg volt a közönséges évvel, a melynek mint kerek évnek 12 harmincnapos hónapja volt; a mennyiben u.i. a nap 12 Kasbu-ra, a kasbu pedig 6 Sussu-ra volt osztva, úgy az évnek 12x30x12x6 = 25920 Sussu-ja volt.
     A mennyiben a zsidók az órát 1080 chalakimra osztják, a nap a zsidó naptárban = 24x1080 = 25920 chalakimmal. Ez a beosztás tehát nem valami önkényes dolog, hanem a régi babiloniaiaktól átvett örökség.”

Viszont felróvom Várkonyinak, hogy a hatvanas számrendszer ún. ősi "kulcsszámai"-nak vagy "szent számai"-nak (6, 12, 30, 72, 144, 216, 360, 432, 540, 864, 1080, 1296, 1728, 25.920) alkalmazását nem vette észre az ősi tudományban, csak úgyszólván az időszámítás területén. Ha kicsit Várkonyi tovább firtatta volna a kérdést, észlelhette volna, hogy az ősi népek nem csak az időt, a kronológiákat igyekeztek a szent számok rendszerébe foglalni, hanem a csillagászat, a szakrális építészet, a föld és a világ dimenzióit is igyekeztek bevonni ebbe a rendszerbe, sőt, belefoglalták a mitikus történetekbe is! Például Hipparkhosz csillagkatalógusa 1080 csillagot határozott meg. A Nagy Piramis alapján egyesek szerint 144.000 kőtömb van, akár a négy oldal burkolóköveinek száma is ennyi (állítólag!). Kínába jutott korai jezsuiták jelentették, hogy mutattak nekik a császári könyvtárban egy 4320 kötetből álló munkát, ami "minden tudást" tartalmaz. Marcianus Heracleota geográfus szerint a Föld átlagkerülete 25.920 görög mérföld. Maurice Cotterell mérnök és dilettáns kutató a Viracocha elveszett sírja című munkájában (2002) foglalkozik a maja palenquei Feliratok Templomában talált sír fedőlapjával, ami Pacal király menybemenetelét mutatja. Majd bonyulult számításokkal kimutatja, hogy Pacal homlokára a misztikus 144.000-es számot írták. A Jelenések Könyvében az Utolsó Időkről hallunk, mikor a Sion hegyén 144.000 kiválasztott fog állni, és a 72 kiválasztottról már nem is beszélve a mítoszokban...

Már meg sem lepődtem, mikor kezembe került Varga Ferenc tanulmánya az ősi indiai zenéről. A szerző már az elején megjegyzi: "Így vagyunk India ősi hangrendszerének megfejtésével is, mely — bár a hindu zenetudósok mellett az európai zenetudósok egész sora is nagy érdeklődéssel foglalkozott és foglalkozik vele — mindmáig megoldatlannak veendő." A tanulmányban (bár a zenéhez laikus vagyok), de a szerző által kimutatott hangértékek huregység-számokkal közt olyan számok bukkannak fel, mint a 25.920, 28.800 vagy a 43.200 (Adalékok India ősi hangrendszerének megfejtéséhez, Magyar Zene, 1978/1. sz.). Ernest McClain az ősi kultúrák zeneelméletéről szóló könyvében egy ősi játékról beszél, ahol a játék célja a matematikailag kielégítő hangolási rendszerek keresése volt. Ezt a játékot ismerte Platón, a babiloniak, indiaiak vagy a héberek is. Eljutott a rendszer legmagasabb számáig, ami 432.000 (The Myth of Invariance: The Origin of the Gods, Mathematics and Music from the Rig Veda to Plato, 1976). Hogy a zenében is feltűnnek ezek a számok, az egyértelműen arra utal, hogy a babiloni vagy indiai kronológiákba foglalt szent számok semmi esetre sem jelölhetnek konkrét dátumokat! Ezek csupán hipotetikus, a szent számok törvényének engedelmeskedő kronológiák!

A hindu Nagy Év, a Maha-juga: 4.320.000 év, amit még a tradicionalisták is sokalltak. Úgy gondolták, kell legyen egy szorzó, ami megadja a helyes értéket. A francia René Guenon úgy gondolta a Remarques sur la doctrine des cycles cosmiques c. tanulmányában (1937), hogy 15 a szorzó. Majd a következő időtartamokat számolta ki a négy jugára:
     Krita-juga 25.920     
     Dwapara-juga 19.440     
     Tréta-juga 12.960     
     Kali-juga 6.480     
     összesen 64.800 (Maha-juga)

Alain Daniélou francia indológus (1907-1994) szintén megpróbálta korrigálni a Puranák horribilis kronológiáját. Szerinte a Krita hajnala i.e. 58.042-vel vette kezdetét. A Krita-juga pedig i.e. 56.026-al. A Kali hajnala i.e. 3606-ban, majd a Kali-juga i.e. 3102-ben, s a Kali szürkületi kora i.sz. 1939 és 2442 közé esik. A négy korszak összesen: 60.487 év.
     1969-ben jelent meg angol nyelven Hamlet's Mill c. nagy feltűnést szerzett könyv, Giorgio de Santillana és Hertha von Dechend tollából. Nyilvánvaló azonban, hogy Várkonyinak 1966-ra már kész volt ez az alfejezete, azaz ebből már nem tudott meríteni! Ez a könyv később magyarul is megjelent. A két szerző ilyeneket ír a pld. 108-as számról: „Vagy az sem lehet véletlen, amikor olyan számok, mint 108, vagy 9x13, illetve különböző többszöröseik előfordulnak a Védákban, Angkor templomaiban, Babilonban, Hérakleitosz homályos kijelentéseiben és a skandináv Valhallában.” (Hamlet malma, 1995). John Major Jenkins írja a Hamlet malma adatai kapcsán, hogy a sumer-babiloni matematika, mely használt hatvanas számrendszert is, már alkalmazta a precesszió hagyományos becslését: 108x4x60=25.920 év. Ezek a számok feltűnnek a hinduk Káli korában. Ezek a számítások nyilván mélyen a görögök elé, de az egyiptomi és sumérek elé is nyúlnak. Jellemző, hogy a kiváló Hipparkhosz, a "csillagászat atyja", aki a görög tudományban elsőként felismerte a napéjegyenlőség precesszióját. Összehasonlítva a kb. 150 évvel korábbi (Timokharisz és Arisztillosz) méréseket az általa mértekkel, úgy vélte a precesszió mértéke nem kevesebb, mint 1° egy évszázad alatt, más szóval egy teljes ciklus nem lehet kevesebb 36.000 évnél. Tehát már valakik akár hatezer évvel ezelőtt szinte teljesen pontos adatokat adtak meg a precesszió idejére...
     A következő hosszab szakasz a Hamlet malmából van:
     "A
Grimmismatban olvassuk: "Ötszáz kapu és még negyven – van Walhalla hatalmas épületében – nyolcszáz "Einherier" jön ki mindegyik kapun - amikor védelmi harcba vonulnak a Farkas ellen."
     Ez összesen 432.000, régtől fogva jelentőségteljes szám.
     Biztosan ősi jelentőségű volt, hiszen egyúttal ez a Rigvéda szótagjainak száma. De ez a még alapvetőbb 10.800-as számra megy vissza, ami a versszakok száma a Rigvédában (40 szótag versszakonként), amely a 108-as számmal együtt lépten-nyomon előfordul az indiai hagyományban. A 10.800-as számot adja meg Hérakleitosz az Aión időtartamára vonatkozóan, Censorinus szerint (De die natali 18), míg Berószosz szerint a babilóniai Nagy Év 432.000 évig tartott. De 10.800 egyúttal a téglák száma is az indiai tűzoltárban (Agnicayana). "Legyinteni egy ilyen egybeesésre", jegyzi meg Schröder, "vagy a véletlennek tulajdonítani, véleményem szerint a szkepticizmus túlzásba vitele.": Ne adjuk hozzá Angkort is a listához? Öt kapuja van, mindegyikhez utak vezetnek, melyek áthidalják az egész helyet körülvevő vizesárkot. Mindegyik utat hatalmas kőalakok sora szegélyezi, utanként 108, egy oldalon 54, összesen a dévák és aszurák 540 szobra, és mindegyik sor egy hatalmas, kilencfejű Naga kígyót hordoz. Pontosabban szólva, nem is "hordozzák", hanem láthatóan húzzák, ami jelzi, hogy az 540 szobor a Tejóceánt köpüli, melyet (valóban kissé szegényesen) a vizesárok jelképez, a Mandara-hegyet használják köpülőfának, Vaszukit pedig, a Nagák hercegét sodrókötélnek. (A félreértéseket elkerülendő: Vaszukit előzőleg erre fölkérték, s ő szívesen beleegyezett, csakúgy, mint Visnu teknőc-avatárja, aki a merev alátámasztást szolgáltatta ehhez a "mérhetetlenül hatalmas köpülőhöz", de még a Tejóceán is kifejezésre juttatta, hogy aláveti magát a köpülésnek.) Így tehát kiderül, hogy az egész Angkor az "alternatív mozgást" reprodukáló kolosszális modell, melyet igazi hindu képzelőerővel és képtelenségekkel szerkesztettek meg, hogy ellensúlyozzák a folyton egy irányban, nyugatról keletre haladó precesszió képzetét.
"

Alekszandr Gorbovszkij is rámutat erre a magyarul két fordítást is megért Загадки древнейшей истории c. könyvében ("Az ősi történelem rejtélyei", 1971):  
     "A hatvanas számrendszer «alapegység»-e a 60. Ha az égbolt teljes fordulatának periódusát, a 25.920 évet elosztjuk ezzel a «alapegység»-gel, a 432-es számot kapjuk eredményül. És lássuk, hol találkozunk még ezzel a számmal.
      Először is - az ősi indiai Mahábhárata eposzban. Ez egy 4.320.000 éves kozmikus ciklusra utal. Ezzel a számmal találkozunk Berószosz babiloni papnál is (az özönvíz előtti királyok uralkodásának időszakaként, mely 432.000 esztendőt tesz ki). Az egyik izlandi eposzban, mely az istenek és isteni ellenfeleik kozmikus harcát meséli el, 540 kapuról történik említés. Ezek mindegyikén 800 harcos lép ki. Ha feltesszük a kérdést, hány harcos volt összesen, megint csak a 432 000-es számot kapjuk meg.

Más szavakkal, csak azok számára, akik rendelkeztek e «rejtjel-kulcs»-csal, azaz, ismerték az «alapegység»-et vált világossá e szám valódi jelentése."

Gorbovszkijnak egy későbbi könyvében: Факты, догадки, гипотезы ("Tények, feltételezések, hipotézisek", 1988) további adalékokkal is szolgált a szent számok kapcsán, de ezuttal nem a mitikus kronológiák és csillagászat területéről, hanem az ezoterikus építészet oldaláról: "Az ősi indiai hagyomány szerint a világegyetem kozmikus ciklusa négy korszakból áll: Krita Juga, 1.728.000 év; Treta Juga, 1.296.000 év; Dwapara Juga, 864.000 év; és Kali Juga, vagy «fekete korszak», 432.000 év.
    A kutatók a kambodzsai Angkor Wat templomkomplexumot tanulmányozva úgy döntöttek, hogy a templomépítők által használt hosszúsági egységekkel («khat» = 0,43545 m) mérik meg a templom részeit. A kaputól a templomfalig, a bejárat első lépcsőfokától a templom első lépcsőfokáig, a bejárattól a templom közepéig stb. mért távolságokat mérve meglepően közeli számokat kaptak, mint amilyeneket fentebb láthatunk: 1.734,416; 1.296,07; 867,03; 439,78. Mi ez - véletlen egybeesés, vagy az építők valóban arra törekedtek, hogy ezeknek a számoknak az értékét a templom arányaiba helyezzék? Hogy ez nem véletlen egybeesés, arról más egyezések is meggyőznek. Például a galéria és az oltár közötti távolság 29,53 khat. Ez a szám a holdhónap időtartamát fejezi ki 0,01 pontossággal. A templom észak-déli, kelet-nyugati tengelyeinek összege 365,37 khat. Ez 0,13-as pontossággal adja meg a Föld Nap körüli pályájának idejét. A Science című tudományos folyóirat szerint a kutatók összesen több mint 300 ilyen megfeleltetést, azaz csillagászati adatot jegyeztek fel a templom arányaiban kódolva.
"

    Még hozzátenném az egészhez, hogy az itt emlegetett "szent számokat" nyilvánvalóan összefüggésbe hozzák a 60-as számrendszerrel. Nos, a 60-as számnak, amely egy magasan összetett szám, tizenkét tényezője van, nevezetesen 1, 2, 3, 4, 5, 6, 10, 12, 15, 20, 30 és 60, amelyek közül 2, 3 és 5 prímszám. A tudósok szerint az i.e. 3. évezredi sumérok kezdtek el dolgozni a hatvanas számrendszerrel, amit átvettek a babilóniak. Mi is használjuk, az idő, a szögek és a földrajzi koordináták mérésére. Viszont az egyiptomiak a történelmük kezdete óta a tízes, a maják a húszas számrendszert használták, de ezek a kulcsszámok náluk is hasonló jelentőséggel bírtak, akár a görögöknél, kínaiaknál vagy indeknél. Nem lehet, hogy egy régi, nagyon régi, tehát a mostani történetírás szerint a történelem előtti, azaz "írás előtti" máig ismeretlen kultúra foglalta keretbe az időt és az ember által megismert világot? Ennek az ősi, prehisztorikus kultúrának a tudása szivárgott át a történeti népekhez?
    A maja csillagászok, ha szintén tudtak a precessziról, a 25.920 évről az meglepő adalék az óceán túloldaláról. Santillana és von Dechend szerint a maya csillagász-papok nem gondolták, hogy a Föld lapos és négy sarka van, mint azt a Bacab-ok mítosza mutatja. Valójában a négy Bacab képét használták technikai allegóriaként a napéj-egyenlőségek precessziója jelenségének megvilágítására. Még megemlítik: "Mint Hans Ludendorff egy ízben rámutatott [1936], jogtalan úgy megközelíteni a maják csillagászatát, hogy elfogult meggyőződésünk van arról, mit tudhattak a maják és mit nem tudhattak: ehelyett csak a feliratokban és kódexekben szereplő adatokból lenne szabad következtetéseket levonni." És milyen igaza volt! Nem csoda, hogy Várkonyi, aki szerelmese volt a majáknak és különösen a csillagászatuknak, oly áhítattal tanulmányozta Ludendorff munkát.
    Jane B. Sellers amerikai archeo-asztronómus kiadott egy könyvet The Death of Gods in Ancient Egypt (1992) címmel. Sellers összevetette az egyiptomi Ozirisz-mítoszban szereplő számokat az alapvető csillagászati egységekkel, számokkal, s oda jutott, hogy a mítosz tele van számokkal, ezek hol valamiféle időegységet, máshol meg valamiféle darabszámot jelentenek (mint a 12, 30, 72 vagy 360). Szerinte ezt a mítosz megalkotói szándékosan kombinálták/rejtették a szövegbe a kulcsszámokat, hogy olyan időegységekre utaljanak a beavatottaknak, mint a 2160, 4320 vagy a 25.920 év, vagyis a precesszió ideje (pld. 360x72=60x432=25.920). Egyébként ezen szent számok magyarázata úgyszólván a reneszánszát éli. Joscelyn Godwin angol zeneszerző, a régi okkultizmus kutatója az Atlantis and the Cycles of Time: Prophecies, Traditions, And Occult Revelations c. könyvében (2011) ad egy fejezetet 432.000, a mindenütt jelenlévő szám címmel. A szerző a négy korszak mítoszát, és a precesszió csillagászati tényét vizsgálja.
    Mikor ezen rendszerek megalkotását fírtattam az előbb, a prehisztorikus időkre gondoltam. Santillana és Dechend félelmetesen régi korokba helyezhetőnek írták le a rendszert! De szándékosan megkerülték annak az időnek a megsaccolását is. A könyv egyik helyén a beavatott Vergilius alapján az Aranykort i.e. 6000 körülire helyezik, úgyhogy ennek nyomán a rendszer ekkor már készen lehetett! Ezt is írják a könyvükben: "A feladat ekkor az volt, hogy a távoli múltból visszanyerjünk egy teljesen elveszett tudományt, az ugyanúgy elveszett kultúrával összekapcsolva - amelyben az antropológusok csak az írástudatlan "primitív embert" látták." Sellers is hasonlóan beszél az egyiptomi mítosz kapcsán: "Lehetséges-e a távoli múltból visszaszerezni egy teljesen elveszett tudományt, amely egy ugyancsak elveszett kultúrához kapcsolódik? Lehetséges-e visszaszerezni egy elveszett megfigyelési tudományt, amely egy megmagyarázhatatlan esemény, a várakozásoktól való drasztikus eltérés miatt vezetett az ősi vallásokat alkotó mítoszokhoz, különösen az ókori egyiptomiakéhoz?"
    Erre természetesen nem lehet magyarázat egy i.e. 10. évezredben elsüllyedt Atlantisz, hiszen a kontinuitást, a hiátust sehol nem találjuk, ami összekapcsolná ezt az elsüllyedt kulturát egy i.e. 3500-3000 körül a "termékeny félhold" országaiban szinte kirobbanó első civilizációkkal! Kétségtelenül erre csak akkor volt lehetőség, ha Atlantisz több katasztrófában az i.e. 5-4. évezredben süllyedt el (nyilvánvaló ugyanis, hogy Szolón és Platón vagy egymást vagy az egyiptomiak szavait félreértették Atlantisz pusztulásának idejéről). Ha a történészek végleg lemondanak Atlantiszról, úgy az nem a probléma "megoldása" lenne, hanem egy újabb problémáé: ugyanis az itt elmondott ősi rejtett tudás attól még létezett, amit a sumérok, egyiptomiak és a többiek átvettek, de ennek forrásával a történészek továbbra is adósok maradtak...