VI. A vízözön története

 

 

1. A vízözön története: 128-150. old. (1943)

2. [kimaradt fejezet az 1972-es kiadásból!]

3. Egyetemes hagyomány vagy helyi monda?: 337-347. old. Holdak és Kainohold: 347-365. old. Luna: 365-375. old. (2002)

4. Egyetemes hagyomány vagy helyi monda?: 409-423. old. Holdak és Kainohold: 424-444. old. Luna: 445-466. old. (Gépirat, 1966)

 

 Ez a fejezet teljes egészében kimaradt az 1972/84-es megnyirbált kiadásokból. Az 1972-es kiadás több kritikusa dicsérőleg szólt arról, hogy az első változathoz (1942/43) képest Várkonyi lemondott Hörbiger-téziseiről, mivel nem tudták, hogy ezt a fejezetet a kiadó egyszerűen kihúzta a megjelenésre váró könyvből.

 

 

Egyetemes hagyomány vagy helyi monda?

 

Ebben kritizálja azon kutatókat, akik szerint a nagy vízözön-mondák (bibliai, babilóni, stb.) csupán valami helyi nagyobb áradások lettek volna. El is veti, hogy ezek nagyjából az i.e. 4. évezred végén zajlottak volna le. Várkonyi azzal érvel, hogy ilyen árvizek a történelem folyamán sokszor megestek, mégsem tartották azokat „vízözönnek”. Bírálja a tudományt, hogy elvetik egy nagy, globális, az egész Földre, vagy annak nagy részére kiterjedő vízözön lehetőségét.

 

 

339. oldal: „Valószínű azonban, hogy az indián mondák egy részében nem Atlantiszról van szó, hanem arról a kontinensről, amely a Karibi-tengerben és a Mexikói-öbölben feküdt, s amelynek maradványa a szigettenger, az Antillák, Kuba, Haiti.” – Hogy volt ezen a tájon egy nagyobb sziget, régi feltevése az Atlantisz-kutatóknak. Ezt „kontinensnek” azonban nem lehet nevezni (ahogy szerintem Atlantiszt sem). Főként amerikai atlantológusok készek voltak Platón Atlantiszát is ide helyezni. Egerton Sykes ezt a szárazulatot Lykontiának nevezte (Kubától nyugatra), ami i.e. 10.000 körül egy meteorit becsapódás miatt emelkedett ki a tengerből, majd i.e. 3500 körül elnyelte a tenger. Andrew Collins is Kubától nyugatra helyezi Atlantiszt. Várkonyi nyilván ismerte Lewis Spence teóriáját, aki szerint a negyedkorban két nagyobb sziget alakult ki az Atlanti-óceánban: az egyik a Karibi térségben Antilia és az Óvilág közelében Atlantisz. A menekülő atlantisziak Antilián át érték el Közép-Amerikát (lásd lentebb, a bal oldali kép Spence könyvéből, 1926). Viszont Spence láthatóan nem vette bele Antiliába Kubát vagy Haitit!

 

342. oldal: Beszél a Dogger-padról, ami 5000 éve Angliát összekötötte Európával. Mai elgondolás, hogy a Brit-sziget úgy i.e. 7000-ig összefüggött a kontinenssel. A Dogger-pad ettől északabbra, szigetként funkcionált i.e. 5500 körüliig, amikor egy szökőár elsüllyesztette. Lásd fentebb, jobb oldalt, a Sziriat első kiadásából egy magyarázó képet a leíráshoz.

A nagy meteorhullásokról is említést tesz.

344. oldal: Arizonai meteoritkráterről: „Arányai csakugyan hatalmasak: átmérője 1200 m, mélysége 175 m és a robbanás által szétlökött krátergyűrű fala 40-50 méterrel emelkedik a környezet szintje fölé; méreteit a képen legfelül álló lovas alak mutatja.” Itt semmilyen képet nem tartalmaz a könyv. Nyilván Várkonyi mellékelt erről egy fotót, amit egyszerűen a kötet szerkesztői kihagytak a könyvből (viszont én adok egy képet az arizonai kráterről, lásd fentebb!).

Ezt a krátert az arizonai síkságon, Barringer-kráternek nevezik és a tudósok szerint mintegy 50.000 éve keletkezett, mikor egy 45 méter átmérőjű, 300 ezer tonnás vasmeteorit a földnek csapódott. Ugyanakkor az arizonai hopi indiánok legendái szerint nagyon régen egyik istenük tűz, füstfelhő és dübörgő robaj kíséretében temetkezett el a síkságon (hasonló legendáik vannak a zuni és navajo indiánoknak is). A régészek szerint abban az időben még nem is éltek Észak-Amerikában emberek, de amúgy is kizártnak tartanák, hogy ilyen régi időkre emlékeznének. Igaz, ez az 50 ezer év jelenleg az uralkodó trend, de vannak kutatók, akik 20-25 ezer évvel ezelőttre tették a becsapódást, sőt G. J. H. McCall geológus csak 6000 évre tette (1973). 1981-ben viszont egy argon-datálás 2700 évvel ezelőttre tette a becsapódás idejét, amikor a hopik elődei már valóban a területen éltek.

A másik lehetőség, hogy maga a kráter szülte a legendát, de ennek is vannak kérdőjelei, pld. hogy Amerikában van húsz hasonló kráter mint ez, de azok köré miért nem fonódott hasonló legenda? Ráadásul a hopik kifejezetten "tűzgolyót" emlegettek, míg a 19-20. századi tudomány sokáig vulkanikus eredetűnek tartotta a krátert, s nem meteoritbecsapódásnak! Erre is igaz, amit Várkonyi Az elveszett paradicsomban ír: "Mert nem a tudomány mondja meg, mi igaz a mítoszból, hanem a mítosz, mi igaz a tudományból..."

 

 

Várkonyi célja egyszerű: a nagy vízözönmítoszok valamiféle telluris, egész földre kiterjedő vízözönnek az emlékét őrizték meg. Ugyanakkor a tudósok által ajánlott katasztrófák: tengerrengések, földrengések, vulkánkitörések, óriási árvizek, hatalmas meteorit becsapódások, stb. egyike sem alkalmas arra, hogy valamiféle telluris katasztrófát idézzen elő…

Várkonyi az egész fejezetet az osztrák Hörbiger tanainak népszerűsítésére ill. elfogadására használta volna. Viszont bár bőven szól az elméletről több helyen, de ez amolyan utalgatásszerű, tehát nincs kifejtve úgy egységesen az elmélet, amiről szó van. Úgy gondolom legjobb, ha ide idézem előljáróban Ponori Thewrewk Aurél magyar csillagász összefoglalóját: "Az elmélet röviden: A világegyetemet porszerű jégszemcsék és mindenféle nagyságú jégtestek töltik ki. Ha nagyobb jégtest egy csillagba hullik, robbanást okoz. Így keletkeznek a naprendszerek. A finom jégporanyag viszont gátolja az égitestek, bolygók, holdak mozgását, úgyhogy spirális pályán egyre közelebb kerülnek a gravitáció központjához. Így járt az a két vagy három kis hold is, amely a „Hold előtti” időkben a Föld körül keringett. E kis holdak (ún. käno-holdak) főként jégből állottak, és bizonyos közelségbe kerülve, szétdarabolódtak és a Földre hullottak. E kis holdak nagyobb darabjai át is törték a Föld szilárd kérgét és teljesen megváltoztatták a földfelszín képét. A jéggel együtt szilárd kőzetdarabok is zuhantak a Földre iszonyú tűzesővel rémítve a nagy pusztítást túlélő népeket. Ilyen nagyobb käno-holddarab pl. az Abesszin-felföld is. 
    Az utolsó kis jéghold elpusztulása után egy ideig társtalanul maradt a Föld. Ezt a hold nélküli korszakot régi mondák is igazolnák. E néhány száz vagy ezer év után a Föld pályáján kívül keringő kis méretű bolygó, a Luna pályája módosult oly mértékben, hogy erősen megközelítette a Földet, és foglya, kísérője lett. A befogás nagy katasztrófákat okozott a földi élővilágban is. A nagyjából az ekliptika síkjában most már a Föld körül, hozzá a mainál jóval közelebb keringő Hold (a Luna) óriási árapályerőket létesítve az Egyenlítő táján, gyűrű alakban felduzzasztottá a Föld tengereinek a vizét. Ezeket a vidékeket állandóan kb. 5000 m magas víz borította. Emiatt elbillent a Föld tengelye, a sarkok helyzete (és ezzel együtt a csillagos ég állása) megváltozott. Amikor a Hold mintegy 6-7 földsugárnyira közelítette meg a Föld felszínét, keringésideje annyira lerövidült, hogy a holdhónap és a nap hossza megegyezett. Ekkor a dagálygyűrű állandó helyzetű dagályheggyé változott. E roppant méretű vízhegy oldalainak ferde partvonalait a dél-amerikai magashegységek tavai (pl. a Titicaca) melletti rétegződés iránya is mutatja. Végül a Hold felszínét vastagon borító jégpáncél és az alóla feltört óceánok jéggé fagyott vize rázúdult a Földre. Erre a katasztrófára emlékezik többek között a mezopotámiai és zsidó vízözönmonda is. Ennek egyéb következménye volt Atlantisz, Gondwana és Mu elsüllyedése, és egyes kultúrközpontok (pl. Húsvét-sziget) összezsugorodása és elszigetelődése. A „vízözön” időpontja több régi nép naptárciklusaiból is kiszámítható: i. e. kb. 11 500. 
   A lecsökkent tömegű Hold e katasztrófa után távolodni kezdett, és évezredek alatt csaknem körré gömbölyödött addig lapultabb ellipszispályája. A Hold azonban nem vesztette el teljesen vízkészletét. Nemcsak olyan a Földről nézve, mintha jég borítaná, de valójában is jég borítja." (A Hörbiger-elmélet a mai ismeretterjesztő irodalomban, Természettudományi Közlöny, 1964/1. sz.)

 

 

Holdak és Kainohold

 

348. oldal: Várkonyi olyan tudósokra hivatkozik, mint Dacqué, Hörbiger vagy Hans Fischer, akik szerint a Hold a naprendszer egy bolygója volt, de a föld közelbe érve a bolygónk egyszerűen elfogta, kaptálta azt (és azóta is folyamatosan közeledik a Földhöz). És előtte a „mostani holdunknak több elődje volt, melyek lehulltak a Földre, s ezáltal okozták a geológiai korszakokat”. Hozzáteszi persze, hogy ez az elmélet sem fogadható el hiánytalanul. Azonban van egy „erős” érve: „a mítoszok szerint, ha volt égitest, mely erőszakosan beavatkozott bolygónk életébe, a Hold az”.

Várkonyi 1969-re, mikor az amerikaiak leszálltak a Holdon egy jó részét elvetette Hörbiger tanainak, aki szerint a Hold felszíne „jeges”. Az amerikai űrhajósok 1969. július 20-án jártak a Holdon és hoztak anyagmintákat.

350. oldal: Várkonyi itt hivatkozik a Holdról hozott anyagminták vizsgálatára, hogy a Hold egymilliárd évvel fiatalabb a Földnél. Ami szerinte azt valószínűsíti, hogy eredetileg a Hold önálló tagja volt a naprendszernek. Ennek bizonyítására Georg Hinzpeter következtetéseit idézi 1962-ből. Ez a Hinzpeter amúgy egy hörbigerianus atlantológus, aki 1950-tól rendszeresen írt Sykes időszaki szemléjébe, az Atlantisba. Hinzpeter a bécsi Hörbiger Intézet titkára volt egészen a haláláig. Várkonyi idézi tőle, hogy a Hold jelenleg is közelít a Földhöz. Tegyük hozzá: a Holdról származó kőzetminták 3-4,6 milliárd évesek, de meglepő módon találtak 5,3 milliárd évest is, míg a Föld csak 4,6 milliárd éves, ami lehetetlenségnek tűnik, s a tudósok meteorit becsapódás eredményeinek tartják épp ezért. A holdunk tehát öregebb és nagyobb, mint lennie kéne. Viszont a tömege sokkal kisebb, mint az várható lenne és egy nagyon lehetetlen pályán kering a föld körül, amire nem nagyon van magyarázat. Hinzpeter az Explorer X mérési eredményeire hivatkozik, s arra utal, hogy a Föld mágneses mezői olyan elváltozásokat mutatnak, amelyek megelőző holdakat feltételeznek. 

355. oldal: „Mindenek előtt jegyezzük meg, hogy a régi és új helytálló megfigyeléseket és megállapításokat tekintetbe véve, nem alaptalan a feltevés, hogy Holdunknak volt egy (vagy több) elődje; ennek az Égbolton ma természetesen semmi nyoma, de megtalálhatók a Föld múltjában és mai arcán, s összeegyezethetők a vízözön-mondák kellőképp értelmezett tanúvallomásaival.

356. oldal: „A mi Holdunk is önálló planéta volt tehát valaha, s egykor le fog zuhanni a Földre – mint ahogy a Föld már több holdelődöt befogadott és magához rántott.

357. oldal: „Minél közelebb jutott a Kainohold a Földhöz, s fizikai törvények értelmében annál gyorsabban kellett keringenie. Midőn már csak hét földsugár távolságban járt, egyetlen nap alatt kerülte meg a Földet, vagyis a hónap egy napig tartott. A Földről nézve tehát a Kainohold nem mozgott előre az Égbolton, hanem valamelyik hosszúsági vonalhoz mintegy hozzárögződve, csak észak-déli irányban lengett, mert keringésének síkja nem esett egybe az egyenlítő síkjával. De vonzóereje akkor már 630-szorosára növekedett. Ez a szörnyű erő - túlzással szólva – tojásidomúvá nyújtotta a Földet és viszont a Kainoholdat, megnövelte-apasztotta a vizeket és a légburkot. A sarkokra behatolt a világűr hidege, a gleccserek a meleg övezetekig nyomultak, a jégkor elérte tetőfokát.

 *

Már az előbbi idézetekből is egészen világos, hogy Várkonyi sohasem tett le a Hörbiger-elméletről. Azt megértette, hogy maga az elmélet jelentős része nem igaz, de a saját mítoszértelmezései arra vitték, hogy az elméletnek kell legyen olyan részei, amelyek igazak. Ezek a Holdak lezuhanásával, majd egy új Hold befogásával álltak kapcsolatban. Hörbiger szerint már három hold is lezuhant a Földre, melyek jégből voltak.

 

Várkonyi nem értette az 50-60-as években, hogy miért kellene elvetni teljes egészében Hörbiger tanait? Nem lehet azokat kicsit korrigálni, javítgatni? A Sziriat első változata (1942/43) még meglehetősen büszkén ecsetelte a vízözön mítoszok, régészeti leletek és a Hörbiger nézeteinek egybevágóságát (amit Otto Ebelt összefoglalása alapján közölt). Ebben a fejezetben három térképet is adott a könyv első kiadásában, de a 2002-esben már semmit. Várkonyi rendszeres olvasója volt az Egerton Sykes által szerkesztett londoni Atlantis szemlének. Sykes maga is a Hörbiger-intézet egyik alapítója volt, de a szemlében szerepeltek rendszeresen keleti blokkból való lengyel vagy orosz szerzők is. Innen tudhatta, hogy Hörbiger tanai nem haltak el a II. világháborúval, hanem a követők megpróbálták azt az újabb kutatási eredményekkel összehozni. A Sziriat függelékében írja (valószínűleg 1969 körül): „Hörbiger helyesbített és továbbfejlesztett elméletének legtöbb követője és folytatója ma Angliában, Franciaországban és a Szovjetunióban van.” (2002, 615. old.). Csakhogy ezek már nem igazán szaktudósok voltak, hanem olyan atlantológusok, akik képtelenek voltak elszakadni Hörbiger tudományosan rég megdőlt téziseitől. Tudományos körökben már a Sziriat első megjelenése idején (1942) sem számított már semmilyen elismerésre Hörbiger elmélete. Borbély Kamill bencés tanár még az első kiadásról írt ismertetésében jegyezte meg: „Más hipotézisekkel kapcsolatban a szerző úgy nyilatkozik, hogy «a bizonyító anyag nagy, ennek meggyőző értékét azonban az olvasónak kell lemérnie» — bizonyára ugyanez a felfogása a Hörbiger-elméletről is. Itt azonban az olvasónak könnyű dolga van, mert ebben a kérdésben a tudomány már állást foglalt, mégpedig határozottan a Hörbiger-féle hipotézis ellen.” (Elsüllyedt kultúrák, Katolikus Szemle, 1942/11. sz.). Az előbb említett függelékben, egy lábjegyzetben kitért Várkonyi Hörbiger és a nácik kapcsolatára, de csak azért, hogy ellényegtelenítse azt. Tény, hogy nem lett Hörbigeréből uralkodó nézet a Harmadik Birodalomban, de betiltva sem volt (Hörbiger fiai a náci párt tagjai lettek). Viszont Philipp Fauth német csillagász (1867-1941), aki segített Hörbigernek elmélete kidolgozásába, Himmlertől 1938-ban professzori címet kapott és az SS alapította hírhedt Ahnenerbe egyik kutatója let

 

Kodolányi János 1949. novemberében olvasta a Sziriat második (1948-as) átdolgozott változatát. Ebben még Várkonyi szilárdan a Hörbiger elmélet híve. Kodolányi meg is korholja érte: „Elmondod a Hörbiger-elmélet gondolatmenetét a Naprendszer kialakulásáról. Úgy mondod el, mintha teljesen a magadévá tennéd. Holott ez nem helyes… Hogy én mennyire undorodom a Hörbiger-féle jégelmélettől, azt tudod. Topa, képzelethíjjas, korlátolt, gyermeteg, földi viszonyok közé szorult alpesi agyterméknek tartóm cakkumpakk.

Várkonyi pár napra válaszolt is a levélre: „Hörbiger kozmogóniája kihagyatik, mert – mint helyesen mondod – nincs szükség rá.” De vagy két oldallal arrább mégis védelmébe veszi Hörbiger tanait, vagyis csak egy részüket, mint a Kainoholdakat és bevonta a kozmológiát a művelődéstörténetbe. Majd kicsit durcásan még hozzáteszi: „Hörbigerék nélkül nincs Napkapu-megfejtés, nincs Szíriát, nincs Vízöntő. Kozmogóniájára nincs szükségünk, de műv.történeti eredményeire annál inkább.

Ugyanis Kodolányi előző levelében hízelgően azt írta neki, a Vízöntő c. regényét a Sziriat inspirálta. Ez nyilván jellemzi szegényes magyar könyvkiadásunkat is. Hiszen, ha magyarul megjelentek volna H. S. Bellamy, Edmund Kiss vagy Denis Saurat Várkonyiéhoz nagyon hasonlatos művei, azok ugyanúgy inspirálhatták volna. A Sziriat ilyen téren csak magyar nyelvterületen volt „megdöbbentő” vagy "újdonság erejével ható".

Várkonyi Péter a Várkonyi Nándor öröksége c. könyvében szintén kitér a Hörbiger primitív és tudománytalan Világjég-elméletre. Az egészből csak annyi tekinthető igaznak mára, hogy a civilizációk hátterében kozmikus változások állanak. Szerinte a kainoholdak felcserélhetők Földbe csapódó aszteroidákkal. Ezek árapály-ingadozásokat is hozhatnak létre. Említi az orosz Alekszandr Gorbovszkij könyvét, aki logikus érvvel üti ki, hogy a Hold rázuhanhatna a Földre. Viszont Várkonyi Péter azt el tudja fogadni, Gerstenkorn és Ury csillagászok nyomán, hogy a Holdat befogta a Földünk. Ezt is Gorbovszkij könyvéből veszi: Az ókor talányai (1966) címen hivatkozik rá. Ez azonban az orosz cím hozzávetőleges magyarrra fordítása (Загадки древнейшей истории. Книга гипотез, Знание, 1966), azt nem olvasta Várkonyi Péter, mégha azt akarná érzékeltetni, hisz a könyvet az Ország-Világ hetilap 12 részben leközölte 1976-ban, valóban Az ókor talányai címmel (Várkonyi még a fordító elírásait is átvette).

A legelfogadottabb nézet szerint a naprendszer kialakulásának idején, úgy 4,5 milliárd éve, a Föld nekiütközött egy másik égitestnek, s az ütközés által kilökődött anyag formálódott később a holdunkká. Persze, ezt sem fogadja el minden tudós. Például Cesare Emiliani híres olasz-amerikai geológus szerint a Merkúrból kiszakadt egy darab, amit később a Föld befogott.

Várkonyi Nándorral készített riportot Marafkó László annak alkalmából, hogy az 1972-es könyvhétre megjelenik az átdolgozott Sziriat kiadása. A szerző ilyeneket is mond Marafkónak, amikor már tisztában volt vele, hogy A vízözön története c. fejezetét húzták a megjelenésre váró könyvéből: „Megjegyzem, hogy a húszas években Edgar Dacqué és Hanns Hörbiger elméletei még más alapon, más okokkal magyarázták a katasztrófákat. Az én első könyvemben is még ezek az elméletek szerepelnek, de ma már tarthatatlanok, többek között az űrkutatás bizonyította be helytelenségüket.” (Letűnt népek, letűnt kultúrákDunántúli Napló, 1972. május 7). De mi nem nyelhetjük be ezt: Várkonyi végig megmaradt a "módosított" vagy talán a nem is nagyon módosított Hörbiger-elmélet követőjének...

 

Várkonyi valamennyit talán korrigált Hörbiger elméletén, de a Hold (vagy holdak?) szerepét végig megtartotta. Nagyjából valami ilyesmit gondolt: volt egy ős-Holdja a Földnek, amit Keno-Holdnak vagy Kainoholdnak neveztek. „A harmadkor vége, ahogyan a könyv anyagával bizonyítani kívánjuk – magyarázza Várkonyi –, a nagy vízözön, a «kaino» özön, vagyis az első (Günz) jégkor ideje volt.” A nagy vízözön idejét a harmad és negyedkor határára, azaz nagyjából egymillió évvel ezelőttre tette. A harmadkori kainohold valamivel kisebb volt a mai Holdunknál. Egyszer csak elkezdett közeledni a Földhöz, a keringése is felgyorsult. A földön ez a vizeket az Egyenlítő köré vonzotta, s egyfajta vízgyűrűként megemelte. Ezzel egy időben a sarkok nagyon lehűltek és a fagy elkezdett terjedni az ekvátor felé. „Minden élőlény az öváradat partjai és a közelébe nyomuló hidegövezet között lévő magas hegységek tetején zsúfolódott össze.” A bolíviai Tiahuanacót képes úgy említeni, mintha meg lett volna már ezekben ez időkben, mikor a tenger a mai 4000 méter magasságig felnyomult volna. Végül a Kainohold darabjaira hullott iszap és meteorit formájában belecsapódott a Földbe. A leapadt tenger tükre alól felbukkantak a mesés szigetek: Atlantisz, Gondvana és Mu szigete. Ezután beköszöntött a holdtalan kor. A megveszekedett hörbigerianusok, mint H. S. Bellamy vagy Denis Saurat Várkonyinál jóval későbbre, 250-300.000 évvel ezelőttre, a harmadkor végére teszik a vízek feltornyosúlását az ekvátor körül, és így ugyanennyi idősre Tiahuanacót.

 

 

Luna

 

Várkonyi olyan ókori szerzőket idéz, akik szerint a régmúltban volt egy olyan időszak, amikor a Hold nem a Föld kísérője volt. A nézet persze nem Várkonyitól ered. Többen gondolták azt, hogy a Hold szabálytalanul nagy ahhoz, hogy egy Föld méretű bolygó holdja legyen (a Hold tömege 1/81-ed része a Földnek). Úgy gondolták, talán a naprendszer egy bolygója volt, ami egyszer túlságosan megközelítette a Földet, ami egyszerűen befogta azt. Ezt Várkonyi 10-12.000 évvel ezelőttre tette. "Az övár végleg víz alá merítette az alacsonyan fekvő földrészeket: Atlantiszt, Gondvánát, Mut és ki tudja hány szigetet, partvidéket. Csak hegycsúcsok maradtak meg belőlük: a Seychelle-ek, Maledivák, Lakkadivák és Óceánia szigetvilága."

Sőt, ma is vannak olyan számítások, hogy a Hold mozgások azt sugallják: azaz mikor a Hold egy ideig közelít, majd távolodik a Földtől – egyszer azt okozzák, hogy a Hold rázuhan a Földre.

MacDonald amerikai csillagász szerint egy kozmikus katasztrófa letérítette Holdunkat a pályájáról. Hogy a Föld kaptálhassa a Holdat, annak 64.000 km-nyire kellett megközelítenie glóbuszunkat. Még 17.000 km-ig csökkent a Föld-Hold távolság, majd elkezdett tőlünk távolodni.

 

365. oldal: Várkonyi utal arra a régi hagyományra, hogy Árkádia lakói azzal dicsekedtek, hogy már az előtt it éltek, hogy a Hold megjelent volna az égen. Erre a hagyományra sok atlantológus és hörbigerianus szeretetett hivatkozni. Ugyanis szerintük a mi Holdunk csak 12.000 éve jelent meg. De az ilyesmi szólás éppen lehet dicsekvés és nem függ össze a Hold korával! Mint mikor arra hivatkoztak, hogy már azelőtt megjelentek itt az emberek, hogy csillagok felbukkantak volna az égen. Várkonyi miért nem veszi ezt észre? A hagyományból csak azt tartja igaznak, ami belevág a hörbigeriánusok téziseibe? Attika lakói meg azzal büszkélkedtek, hogy már azelőtt itt éltek, hogy a Nap megjelent az égen! Ez ugye nem illik semmilyen magyarázatba!?!

369. oldal: „Alkalmazott mítosznak látszik a Diodérosz feljegyzette egyiptomi hagyomány is a Sziriuszról” – a név helyesen: Diodórosz!

373. oldalEmlíti az „amerikai John Hartmann” tenger alatti kutatásait. Ugyanez a rész megvan a Sziriat első változatában, de ott a név még „Hans Hartmann” (149. old. 1943). Nos, egyik sem helyes! A név pontosan: Hans Hartman, egy német származású new yorki elektromérnök, aki még az első világháború előtt fogott neki, hogy kifejlesszen víz alatti merülő alkalmatosságokat és fényképezőgépeket. „Hartmann Tunisz partjain, a Gabeszi öbölben, Dzserba szigete mellett is végzett hasonló kutatásokat, s elsüllyedt föníciai városokat fedezett fel…” Valójában nem „városokról” van szó, csak egyről. Azt sem Hartman fedezte fel, hanem 1924-ben búvárok: a Dzserba szigetétől délre, a Bou-Grara öbölben. Majd Byron Kuhn de Prorok gróf, Karthágó kutatója, meghívta Hartmant, hogy készítsen az öböl mindössze kilenc méter mély vízében felvételeket romvárosról. Hartman ezt meg is tette 1925-ben.

374. oldal: Az Ecuadorban, "Esmeralda" városánál talált különös leletekről. A forrás ezuttal is Braghine könyve, s átvéve az ő tévedését is, mert a város neve Esmeraldas. A különös leleteket Ernesto Franco ásogatta ki 1920 és 36 között. Már a harmincas évek második felében beszámoltak ezekről különböző amerikai régészeti értesítők. Velük kapcsolatban is teljesen felelőtlen időhatárokat emlegettek (18-20.000 évet), amiket bizonyos szempontból átvesz Várkonyi is.  Harold T. Wilkins angol kutató az esmeraldasi szobrokat a kisázsiai károk  szobraihoz hasonlította [Mysteries of Ancient South America, 1946]. 

 

Várkonyi a fejezet végén egyfajta látnoki szerepben tetszelegve íjesztget: „Új jégkor vár reánk, mely méreteivel és nyomorával felül fogja múlni az előbbieket.” – ez onnan eredeztethető, hogy az 50-60-as években az újságok arról cikkeztek, hogy a Föld hőmérséklete folyamatosan hűl lefelé, újabb jégkorszak vár ránk, stb. Ma épp az ellenkezőjét harsogják: általános felmelegedésről, Antarktisz jegének elolvadásáról cikkeznek.

 

 

 

 

 

VII. Elsüllyedt földrészek

 

 

1. Elsüllyedt földrészek, 151-169. old. (1943)

2. (Előszó): 352-354. old. Atlantisz: 354-384. old. Gondvána és Mu szigete: 384-398. old. A bölcső: 398-411. old. (1972)

3. (Előszó): 377-378. old. Atlantisz: 378-407. old. Gondvána és Mu szigete: 407-419. old. A bölcső: 419-431. old. (2002)

4. Atlantisz: 467-496. old. Gondvána és Mu: 497-515. old. A bölcső: 516-531. old. (Gépirat, 1966)

 

 

 

Még mielőtt nekivágna az alfejezetnek, Várkonyi ad egy rövid eszmefuttatást az ember régiségéről, hogy ilyen hosszú idő alatt mennyi nagy katasztrófát is átélhetett: „Mai ismereteink szerint az első, inkább ember-, mint majomszabású lény, a Proconsul a miocénben élt; idejét 20 millió évre teszik.” Az említett Proconsul egy 10-40 kg-os leginkább emberszabású, négylábon járó majom volt, ahogy a rekonstruált képei és csontvázai mutatják. Úgy becsülik 15-25 millió éve élt. Lásd lentebb a rekonstruált képét:

 

Atlantisz

  

 

378. oldal: „Először tehát az Atlanti-tengert kell szemügyre vennünk, a hullámsírt, mely egy földrészt temetett el.” – Ez így elég meredek megállapítás volt már a hatvanas években (Malaise-re hivatkozik, aki szintén kontinensnek nevezte). Az egész Közép-Atlanti-hátságról azt feltételezte, hogy a felszínen lehetett. Ma már eléggé köztudott, hogy a hátság nem süllyedő, hanem éppen emelkedő formáció a tenger alatt (egy nagy „repedés”). Ez a víz alatti gerincvonulat fő része 25-50 km széles, de nagyon hosszú, mert Izlandtól délnek majd az Antarktiszig nyúlik. Mint sziget is szinte lehetetlen formáció lett volna. Kontinenst, földrészt nem említhetünk az Atlanti-óceánban, hisz nyoma sincs nagyobb kontinentális talapzatnak. Lásd lentebb bal oldalt az Atlanti-óceán víz alatti térképét. A Földön 180 millió éve még egy nagy óriási kontinens, a Pangea létezett, ami elkezdett széttöredezni és egymástól távolodni. Mellette, középen, Bory de Saint-Vincent 1801-ben rajzolt Atlantisz-térképe (az elsüllyedt sziget ezen hatalmas, láthatóan többszörese az Ibér-félszigetnek), és szintén hatalmas Paul le Cour francia történésznek (1871-1954), "Atlantisz szerelmesének" térképén (jobb szélen).

 

 

 

A 2. világháború utáni reálisabb atlantológusok – mint az orosz Zsirov vagy az osztrák Muck –, akik igyekeztek megrajzolni a 12.000 évvel ezelőtti nagy Atlantisz körvonalait. Rendszerint egy akkora szigetben gondolkodtak, aminek nagysága az Izland és az Ibér-félsziget mérete közt ingadozott. Lásd lentebb Muck, és mellette Zsirov ábráit.

 Várkonyi nem határolja be nagyjából sem, mekkora kiterjedést gondol a hajdani Atlantisznak. Az atlantológusok egy része szerint az Azori-szigetek körül terült el, s ezen szigetek Atlantisz maradványai. Ez csak azért lenne furcsa, mert egyik szigeten sem találtunk (egyelőre) prehisztorikus emberi vagy tárgyi maradványokat. Volt egy elképzelés, hogy az Azórok csak a jégkor végén, úgy 12.000 év emelkedtek ki a tengerből, és azóta is emelkednek. De ma már tudjuk, hogy vannak köztük több millió éves szigetek is és a legfiatalabb, Pico a maga 300 ezer évével. A tudósok ezeket vulkanikus szigeteknek tartják, azaz vulkáni tevékenység emelte ki őket a tenger mélyéből. Csakhogy Sykes is hangsúlyozta, a Santa Maria sziget nem vulkanikus eredetű, ami éppen mutathat arra, hogy a többi szigetet sem a vulkanikus tevékenység hozta a felszínre. Zsirov professzor szerint az Azori-fennsík és a Közép-Atlanti-Hátság felső része 20-30 ezer éven keresztül is a felszín fölött lehetett. Ez a terület periodikusan süllyedt illetve emelkedett korszakonként, amit mutatnak a tenger alatti teraszok kialakulásai is (The Site of Plato’s Atlantis, Atlantis, 1969. márc-ápr.). Az atlantológusok többsége, kezdve Ignatius Donnellyvel, és az újabbakkal, mint René Malaise, Kurt Bilau, Alexander Braghine, Zdeněk Kukal, N. F. Zsirov, R. Cedric Leonard, Otto Muck, Charles Berlitz, Christian O'Brien és Várkonyi is a Közép-Atlanti-Hátságon képzelték el leginkább az elsüllyedt Atlantiszt. George Firman atlantológus szerint a Közép-Atlanti-Hátságot a geotektonikus erők akár 40 ezer éven át is a víz színe fölött tarthatták (1985).

Churchward ezredes szerint Atlantiszt (akárcsak Mu földet) "gázövek" tartották fenn a vízfelszínen. Ezek kidurranása okozta a katasztrófát. A vízszint az utolsó 18-20.000 év óta mintegy 145 métert emelkedett. Kétségtelenül sok partmmenti terület volt kint a vízből ill. az óceánon több kisebb sziget is elérte a vízfelszínt, ami most alatta van, de ez még önmagában nem oldaná meg egy nagyobb sziget elsüllyedését. Az atlantológusokat meglepte, hogy a kutatóhajók olyan rétegeket is találtak 2-3 km mélyen, melyek egykor a vízfelszín felett álhattak. De miként süllyedhettek ezek le? Georges Poisson francia kutató írja „Tehát a glaciális hatótényezők együttese idézett elő beomlásokat az Atlanti-óceánban. Ezek a jelenségek folytatódhattak a jég visszahúzódásának egész időszaka alatt, amely hozzávetőleg 18.500-tól 6500-ig tartott” (L'Atlantide devant la science, 1945). 

Otto H. Muck osztrák atlantológus és feltaláló szerint Atlantisz az Azori-szigeteknél volt. Az Azori-fennsík a maga 400x600 km-es területével egykor a tenger szintje felett állott. A katasztrófáját egy aszteroida vagy kisebb üstökös becsapódása váltotta ki a Nyugat-Indiák térségében (ennek ideje a maja naptár szerint i.e. 8498). Ez harminc méteres esőzést zúdított a földre. Ez volt a bibliai vízözön. A becsapódás ott történt, ahol a földkéreg a legérzékenyebb volt, azaz a Közép-Atlanti-Hátságban. Atlantisz földje 1000-2000 méterrel süllyedt meg. A fentebbi három ábrán Muck bemutatja, hogy tartott az óceán felszínén egy nagyobb földséget két oldalról összeszorító erő, mely a becsapódás hatására kioldott (Atlantis - die Welt vor der Sintflut, Olten, 1956). Persze ezzel is van gond, hogy Amerika és Eurázsia egymástól távolodik, s nem összefelé szorít. Északi-Atlanti-hátság legmagasabb gerincvonalán végigfutó mély árokról Zdeněk Kukal cseh geológus azt állította, hogy a földségek le és fel mozgására példa, pedig ez a repedés éppen bizonyíték arra, hogy a szétfeszülő hátság (a kelet és nyugati széthúzásnak következtében)  itt repedt meg (ez a repedés még Izlandon is átmegy).

 

 

Várkonyi különböző tudományágak oldaláról közelíti meg Atlantisz létezését. Előbb a geológia és oceanográfia pozitív érveit sorolja. Ezek közt több olyan vélemény is van, amely még azelőtt született, hogy egyáltalán bebizonyosodott volna a II. világháború után Alfred Wegener kontinensvándorlási elmélete.

380. oldal: "Termier 1912-ben a párizsi oceanográfiai intézetben érdekes eredményeket közölt...". – Itt ezzel egészíteném ki Várkonyit: 1898. nyarán 3100 méteres mélységből egy víz alatti kábeljavítás során kiszakítottak több üvegszerű lávadarabot, tachylitet (ennek helye: 47°É 29°40’ Ny). Az esetről, hogy a lávadarabok a felszín felett szilárdultak meg, Termier számolt be 1912. november 30-án egy párizsi tudományos konferencián. Az előadás szövege később nyomtatásban is megjelent: Atlantisz. Azóta egyébként a kutatás azt valószínűsíti, hogy a tachylit egyarán megszilárdulhatott szabad levegőn és a víz alatt is.

389. oldal: Helmut de Terra amerikai régész beszámolóját idézi, aki 1932-ben járt Kasmirban, ahol a hagyomány fentartotta emlékét a kasmiri völgy egykori tavának, amihez egy vízözön monda is kapcsolódott. De Terra ásatásai szerint a tó azonban 400.000 éve létezett, amin nagyon megütközött, ugyanis a mondának 13.000 nemzedéket kellett túlélnie. Erre természetesen ráharapott Várkonyi, ki is emelte. Az egészhez tegyük hozzá: a Nilamat Purana írta le a Nágák és a Kasmir-völgy történetét. A szanszkrit szöveg szerint a Kasmir-völgy egykor egy Satisirat nevű tó volt (Satiról, Siva feleségéről). Egyszer egy Jalodbhava nevű démonikus lény költözött a tóba. Visnu bátyja, Balabhadra ekkor kihasított a völgy déli részénél a hegyláncból. A tó elfolyt és a démon védtelen lett. Ekkor támadt rá Visnu. Ezután emberek költöztek a völgybe. Több geológus is kimutatta, hogy a völgyet édesvizi üledékrétegek töltik meg. A legfelső üledékréteg radiokarbon datálása i.e. 31.000 és 18.000 év közé esik (Climate and Geology of Kashmir, the Last 4 Million Years, 1985). Ez is nagyon régre mutat, de mégsem 400.000 évre!

392. oldal: „Az Atlanti-óceán eddig felsorolt kutatásainál nem kevésbé érdekesek azok, melyeket a spanyol Nicolas Ascanio végzett Teneriffán, s amikről L'Atlantide quaternaire (Negyedkori Atlantisz) című könyvében számol be.” – Nos, nincs ilyen könyve Ascaniónak! Hanem a The Atlantis Quarterly nevű időszaki kiadvány 1932. szeptemberi száma számolt be Nicolas de Ascanio spanyol régész „újkeletű” felfedezéseiről Teneriffán. Az Egerton Sykes szerkesztette Atlantis 1954. szeptemberi kiadványa visszatért a spanyol kutató harminc évvel korábbi eredményeire (Observations sur l'Atlantide Quartinaire, by Nicolas de Ascanio). Gondolom, Várkonyi innen kapta le Ascanio könyvének címét, ami sosem volt „könyv”.

Másrészt Várkonyi tényként közli Ascanio leleteit, sőt minden további nélkül elfogadja a szigetek lesüllyedéséről majd felmagasodásáról szóló teóriáját, de már az Atlantis szaklap cikkírója is – ahonnan Várkonyi vehette információit – sürgette Ascanio leleteinek felkutatását és vizsgálatát. További pikantériája az ügynek, hogy Várkonyi nem a Kanári-szigetek őslakóiról szóló részben ismerteti Ascanio teóriáját, hanem egy egészen más fejezetben, ugyanis a teória a Kanárik vízözön előtti lakóiról teljesen érvényteleníti, amit a guancsokról korábban elmond…

 

Ezután áttér növénytan és zoológia egyezéseire az Óvilág és Újvilág között.

 

394. oldal: „A tevét több perui és bolíviai monda emlegeti…” – Kolumbiában a fehér Bochica isten teveháton menekült el. Francisco de Orellana az expedíciójával 1542-ben az Amazonas folyó mellett egy harcos nőkből álló csapatba botlott. Carvajal spanyol krónikás is a csapattal volt, s azt írta, a nők lovakon és tevéken vágtattak.

395. oldal: "Érdekes az angolnák ívásának és vándorlásának problémája." - az egész kérdés tárgyalását jórészt Braghine könyvéből veszi át. A Szargasszo-tengerről azt írja: "akkora területen, mint Franciaország". Itt még félreolvas is, hiszen Braghine azt írja, ez a tenger hatszor nagyobb, mint Franciaország európai területe. És ez az igaz, hiszen a Szargasszo-tenger területét a lexikonok nagyjából 3 millió négyzetkilométerre teszik. Otto H. Muck is előszedte az angolnák ívásának helyét, mint ami bizonyítja az egykori Atlantisz létezését. Muck szerint az angolnákban ez az ösztön, hogy életükben kétszer átkeljenek az óceánon, Atlantisz elsüllyedése óta van meg.

397. oldal: „Több monda szól az ún. életszigetekről, mentshelyekről, vagyis azokról a szűkre szabott területekről, ahol az áradat idején lehetséges volt az élet fenntartása az emberek és a magasabbrendű állatok számára is. E területek térképét Hanns Fischer szerkesztette meg, s látható rajta, hogy egybeesnek az egyenlítő tájainak és a mérsékelt öveknek legmagasabb hegységeivel. N. J. Vavilov, orosz botanikus, ettől a munkától és gondolatkörtől teljesen függetlenül és önállóan, a legrégibb kultúrnövények kitenyésztésének, azaz származásának területeit kutatta és állapította meg. A térkép, amelyet a kalászosoknak, a banánnak stb. őshazájáról rajzolt, úgyszólván azonos Hanns Fischer térképével (kivéve Szumátrát).” – Itt Nikolaj Vavilov botanikus (1887-1943) Studies on the Origin of Cultivated Plants (1926) c. munkájáról van szó (ami egy rövidebb ismertetése a jóval bővebb orosz eredetinek). Itt természetesen magukat a térképeket hiányoltam. Hanns Fischer egy sziléziai német kémikus (1888-1947) volt, Hörbiger feltétlen híve.

 A Sziriat 1942/43-as kiadásaiban közölte mindkét térképet még. Lentebb adom, előbb Hanns Fischer, mellette Vavilov térképét:

398. oldal: "Tény, hogy összes háziállatunk és legfontosabb haszonnövényünk kitenyésztése a történetelőtti időkre esik...– Várkonyi is céloz rá, hogy a kultúrjavak létrejötte vallási ill. mágikus okokkal áll kapcsolatban. Az ősbúzának sok száz éven át, míg "nemesedett", gyakorlatilag egy ehetetlen fűfélének kellett lennie. Ugyan mi okból vetettek volna újra és újra el, ha csak nem valamiféle vallási okból? E. Isaac szerint a marha háziasítása nem gazdasági, hanem vallási eredetű volt (1962). Hahn Eduard német etnológus szerint az eke keletkezési helye Babilonia. Azonban az első eke eredetileg phallikus szimbólum volt, amivel az ember a föld ölét (magát a földanyát) felszakítja, meghágja, termékenységre kényszeríti (1909). Egyébként Hahn szerint a szekér feltalálása megelőzte az ekét, és szintén kultusztárgy volt. Az istenek vagy az istenek képét kocsikáztatták vele. Maga az írás feltalálását sem a célszerűség hozta, hanem a papok már le kívánták jegyezni a vallási tanokat és ceremóniákat (ez teljesen nyilvánvaló az egyiptomi hieroglifák esetében). Magát az őskori művészetet, a szobrocskákat és sziklafreskókat is a mágikus gyakorlat ösztönözte.

398. oldal: A banán eredetéről értekezik Várkonyi. Csak jelzem, hogy 393. oldalon William Scott-Elliot teozófus könyvéből (The Story of Atlantis, 1896) vett idézet így folytatódik: „De a legnagyobb probléma az összes növény közül a banáné. Egy kiemelkedő német botanikus, Kunze professzor…” Erre a Gustav Kunze-ra (1792-1851) hivatkozik a banán kapcsán hosszabban Várkonyi, aki egyszerűen még nem lehetett tisztában számos eredménnyel, s már Várkonyi idején is túl régi tudósnak számított. A banán ősét ma DK-Ázsiába teszik. A legrégibb háziasításának nyomát Pápua-Guineába helyezik, úgy i.e. 8000 és 5000 közé. Egyébként Várkonyi egyik fő forrása, Braghine ezredes, aki könyvében számos „bizonyítékát” Atlantisznak amit az előtte írt szerzők hangoztattak kritikusan elvetette. Így tett azzal a véleménnyel is, hogy a banánnak ne lenne vadon élő változata (de ez már Várkonyit nem is izgatta). Lewis Spence is idézte Kunze professzort, ki megdöbbentőnek találta, hogyan a banán, ami egy magtalan gyűmölcs, hogyan került Afrikából és Ázsiából Közép-Amerikába és Nyugat-Indiákba, ráadásul ott is magtalanul. A banán a tengeri utat nem bírja ki és elképzelhetetlenül hosszú időn kellett termeszteni, mire magtalan gyömölcsé változott (The Problem of Atlantis, 1924).

399. oldal: „Hasonlóképp fűféle az indiánok búzája, a kukorica; szintén nem található vadon s nem öntermő, nem tenyészik művelés nélkül.” – A tudomány mai állása szerint 9-10 ezer éve termesztik Dél-Mexikóban.

400. oldal: A búza őshazáját ma KisÁzsiába helyezik. Az alakor (egyszemű búza) a Karacadag hegységben már megjelent i.e. 9-8000 évvel ezelőtt. Majd a számítások szerint i.e. 6. évezredben jelent meg ezen a területen a közönséges búza. Bérosszosz és Sztrabón feljegyzte, hogy a búza Mezopotámiában és Nyugat-Indiában vadon is terem. Oliver 1807-ben utazott Mezopotámiába és azt állította, látott vadon búzát és tönkölyt. De ezek mindegyike ma már ellenőrizhetetlen adat és kétséges is. A Sziriat első változatában is foglalkozott már a búza eredetével. Ott még megemlítette, hogy a hír szerint egy orosz expedíció a Himalájában megtalálta a búza ősét, a vadbúzát (1943). Főleg Lewis Spence Problem of Atlantis c. könyvére támaszkodik itt a búzáról szóló részben.

403. oldal„A bor és általában a kábító italok feltalálását a mondai hagyományok kifejezetten a vízözön idejére teszik; Noahon kívül egész sor vízözönhős, törzsatya szerepel a feltalálók közt, amint a regékben olvastuk.” Az 1948-as átdolgozott változat gépiratában ez a 472.oldalon szerepelt, de ott még hozzátette, hogy a katasztrófák miatt kétségbeesett, elnyomorodott emberiség találta ki s használta búfelejtőül. Ezt kihúzta később, mivel Kodolányi figyelmeztette, hogy ez marhaság, hiszen még állatok is élnek bizonyos kábító italokkal és anyagokkal. Ezen is látszik, hogy a Mester csapongó, szertelenségre hajlamos volt sok esetben, s olyan barátai, mint Weöres vagy Kodolányi ráncigálták vissza a földre...

 

 Várkonyi célja az lett volna, hogy minden kultúrnövényünk nemesítése a prehiszorikumra nyúlik (ez igaz is!) és a kinemesítés olyan területek felé mutat, melyeket elnyelt a tenger, mint Atlantisz vagy Gondvana. Ezt nyilván szinte lehetetlen bizonyítani, csak következtetni tudunk rá. Mindenesetre a haszonnövények megjelenése sehol nem előzi meg azt a korszakot, az i.e. 10. évezredet, amikorra Várkonyi Atlantisz és Gondvana elsüllyedését teszi.

 

403. oldal: „Stegena bizonyító apparátusának fő súlyát arra a kérdésre összpontosítja, volt-e, fennállhatott-e kontinens az Atlanti-óceánban, s ezt a megállapítást szűri le: „Atlantisz vagy nem létezett, vagy nem volt kontinens.” Terjedelmes oksorolása azonban nem érinti könyvünkét, mert sehol sem állítjuk, hogy Atlantisz világrész volt, hanem csupán sziget, szigetcsoport, földség vagy szárazulat, e fogalmak határozatlan, de mindig kisebb területre utaló értelmében.” Ezt magam is így gondolom, bár Várkonyi éppen elfelejti, hogy az alfejezet kezdőmondatában „földrésznek” nevezte Atlantiszt…

Egyébként Platón sem használta a „kontinens” (epeirosz) szót Atlantiszra. Pusztán azt mondta: nagyobb, mint Libya és Ázsia együtt. Szolón idejében az előbbin csupán Észak-Afrikát, míg az utóbbin egyedül Kisázsiát értették a görögök.

 

 

Gondvána és Mu szigete

 

407. oldal: „Több klasszikus szerző megegyezik abban, hogy sok ezer évvel ezelőtt az Indiai-óceánban nagy szárazföld feküdt Afrika, Arábia és Hindusztán között…” Ez a bekezdés a továbbiakban is szinte szóról-szóra Braghine könyvéből van átvéve.

 

 

Itt megint Scott-Elliottól veszi az adatok jelentős részét, aki gyakorlatilag a legtudományosabb adatokat összegyúrta a legezoterikusabb mesékkel. Hasra ütésszerű térképeket rajzolt korábbi világokról, melyek még köszönőviszonyban sem voltak a valósággal.

411. oldal: „N. F. Zsirov, orosz Atlantisz-kutató úgy véli, hogy ez a Lemuria (Gondvána) lehetett a sumér hagyomány mitikus őshazája, s ebben egyetértünk vele; ez volt az egyiptomi regék Kígyó-szigete is, és kapcsolatba hozható Kelet-Afrika elporladt kultúráival. – A mi végső következtetésünk természetesen az, hogy Gondvána sorsa azonos volt Atlantiszéval, s elsüllyedésük szakaszai párhuzamosak.” – a Kígyó szigete, mindössze egy egyiptomi mesében, a Hajótörött történetében (i.e. 1800) szerepel, s híven a nevéhez, egy óriási kígyó lakja. Az elbeszélés nem utal itt semmilyen emberi jelenlétre. Az sem ártott volna, hogy szól még valamit „Kelet-Afrika” elporladt kultúráiról, melyek kapcsolatban állhattak Gondvanával! Ugyanis Zimbabjéről hosszabban ír (55-57. old) és azt az arabok művének mondja (i.sz. 800 körül). Etiópia lenne még egy szóba jöhető ország, mellyel már a korai egyiptomi dinasztiák is kapcsolatot tartottak. Az egyiptomi szövegek már i.e. 3000-től utalnak Nubiától délre fekvő országokra, mint Punt és Yam. Meg ott van még a Leo Frobenius rejtélyes erüthreai kultúrája, ami szerinte létrehozta egykor Zimbabwét.

Márki Sándor történetíró a már említett könyvében szól a Babilonban feltűnt félig haltestű emberfejű tanítómesterekről, majd ezt írja: „Az a művelő hatás, melynek emlékét ezek az ősrégi mesék őrizték meg a késő utódok számára, némelyek feltevése szerint attól az óceáni néptől származott, amelynek hazája talán az az Indiai Ethiopia vagy Lemuria volt, melyet »elnyelt a föld«, azaz melyet talajának rohamos süllyedése tüntetett el örök időkre. Nem lehetetlen, hogy a sumírok és zsidók ősmondáiban két különböző vízözön emléke olvadt össze. Mindenesetre feltűnő, hogy a vízözön elbeszélése után sem a tenger felől jövő kereskedő és hajósnépről, sem a haltestű, értelmes állatokról nincsen többé szó.
      Ennek a meseországnak helyét keresvén, figyelmünkre kell méltatnunk azt a tényt, hogy a mohamedánok keleten Ceylonba zarándokolnak, nyugaton pedig az arábiai Dsiddába: az előbbi helyen Adámnak drágakövekbe foglalt lábnyomát, az utóbbi helyen pedig Évának, az emberiség anyjának, sírját keresvén fel kegyeletükkel. A középkori szent atyák azt a földséget, amelyen az első emberpár élt, ezeknek a helyeknek hosszúsági fokai alatt, Indiától délre. Madagaszkár és Ceylon közt keresték. Ugyancsak ide rajzolták a középkori térképek a paradicsom szigetét... Sőt az ókor nagy geográfusa: Ptolemaios is abban a hitben élt már, hogy az Indiai óceánban van egy Indiai Ethiopia nevű nagy földrész. Ehhez kelet felé állítólag a Szunda-szigetek csatlakoztak volna. A Lemuriához fűződő regés színezetű feltevések szerint, rajta fejlődött ki a világ első, igazi tengerésznépe, a maláji [...]
     De hogy e kulturális feladatban volt-e része a mesebeli Oannes és Annedotos Lemuriájának, tehát annak az elsüllyedt földrésznek, melyen a maláji nép állítólag kifejlődött, arról semmi bizonyosat megállapítani nem lehet. Nem lehet legújabban sem, noha azokat a szigeteket, melyekkel állítólag összefüggött és a közöttük elsüllyedt földeket, az Indiai óceán alját, már sokszor átkutatták. Hogy ez a mesés földrész valaha valóban megvolt, azt mindössze némely állat s növénygeográfiai tény és bizonyos geológiai és archeológiái leletek sejtetik." (1910)

 

 

Az Indiai-óceánban fekvő szigetről egyébként az indiai hagyomány is megemlékezett. Gondvana vagy Gond földje talán Madagaszkár is India közt terült el, félhold alakban. A peremvidékein, a túlnani partokon őskultúrák virágoztak, mint Bahrein, Sumer, Maldív-szigetek, Ceylon és Harappa. Talán Ceylon is része volt Gondvanának. A dravidák ide helyezték őshazájukat, a tamilok Navalamnak nevezték a szigetet. Várkonyi Gondvana eltűnését akkorra teszi, mint Atlantiszét, azaz az i.e. 10. évezredbe, nem követve ebben Braghinét, aki azt írta: "valószínűleg a 10. évezredben, de legalább ilyen eséllyel az i.e. 5. vagy akár a 4. évezredében is elsüllyedhetett".

412. oldal: Mu szigete kapcsán feltűnő, hogy meg sem említi James Churchward angol okkultistát, akitől egyáltalán maga a földrész elnevezése is ered. Könyve elsőként hozta nyilvánosságra ezt a hajdani szigetet: The Lost Continent of Mu, the Motherland of Men (1926). Szintén hallgat Csicsáky Jenő: MU – Az emberiség szülőföldje (1938) c. könyvéről is: MU - Az emberiség szülőföldje

Talán Várkonyi ezzel is a „tudományosság” látszatát igyekezett mutatni. Pedig a szaktudósok szemében Várkonyi nem sokkal állt felette Csicsákynak (mondjuk ez utóbbival már nem is vitatkoztak).

Mu Föld kapcsán kár, hogy nem olvasott bele a kalandos életű Ivar Lissner német író (1909-1967) akkoriban magyarul megjelent vaskos könyvébe: A Csendes-óceán urai (1941). Lissner ír ilyeneket is a könyvében: "Nem minden sziget korálli vagy vulkanikus eredetű [itt Polinéziára gondol Lissner]. A gránittól az amphibólig mindenféle kőzet megtalálható Kermadecen, syenit van Tahiti és Palau szigetein, kristályos kőzetek s oly régi kövületek pedig, amelyek talán még az óceáni világrész idejéből származhatnak, vannak Yap szigetén. És aki az Új-Hebridákon, vagy a Fidzsi-szigeteken áll, sohasem szabadulhat annak gondolatától, hogy itt egy ősrégi paradicsom  szörnyű pusztulásának töredék emlékei közt álldogál."

 

A bölcső

 

Ez az alfejezet még teljes egészében hiányzott a Sziriat első változatából (1942/43).

 

 

 

420. oldal: „A jelek szerint az emberiség szülőföldjét, a művelődés forrásvidékét Gondvánában kereshetjük, erre nézve a fajtörténet, a mai etnográfia és a mítoszkincs szolgálhat a legtöbb tájékoztatással.” – Mármint, milyen jelek szerint, Mester? Az ember elődei először két lábon kezdtek járni, úgy 8 millió éve. Adrian Melott asztrofizikus legújabb elmélete szerint egy szupernóva robbanássorozat kiváltotta kozmikus sugárzás tehet arról, hogy elődeinknek két lábra kellett állni. Lásd fentebb egy térképet az előemberek elterjedéséről Afrikában. Ekkor jelentek meg Afrikában az előemberek, majd 2 millió éve az ősemberek… azaz sokkal később, hogy az ős kontinens úgy 180-200 millió évvel ezelőtt széttöredezett. Ha Gondvana önálló sziget volt az Indiai-óceánban, úgy az ősemberek képtelenek lettek volna átkelni a tengeren. Amerikában vagy Ausztráliában nyoma sincs az ősembernek. A Homo erectus másfélmillió éve tűnt fel Afrikában és Eurázsiában. Ez a két földrész számára akadálytalanul átjárható volt, de tengereken nem tudott átkelni. Magyarán: ha Gondvanán jelenik meg az ember 8, 14 vagy akár 20 millió éve, mint azt Várkonyi hiszi, úgy miként került volna át Afrikába 8 millió évvel ezelőtt az előember? Australopithecus 3,6 millió éves lábnyomát találták Afrikában. Az előember maradványait a kutatók Kelet-Afrikában találták, ami „határos” lenne Gondvanával. Ez csak abban az esetben működne, ha Gondvana úgy 8 millió évvel ezelőtt földhíddal kapcsolódott Kelet-Afrikához. De ez még sem ilyen egyszerű. Mert Várkonyi az ember kialakulását 20 millió évre tette Gondvanán. Ez meg úgy menne, hogy Gondvana úgy 180-8 millió közötti időszakban nem volt szárazföldi kapcsolatban Afrikával, majd 8 millió évvel ezelőtt valami földtani esemény hatására szárazföldi kapcsolatba került Afrikával, s az előemberek át tudtak vándorolni Kelet-Afrikába. Ugyanakkor nem jelent meg Madagaszkáron. De ennek a szárazföldi összeköttetésnek meg is kellett újból szűnnie. Mivel a suméreket és dravidákat is Gondvanáról származtatja, akik hajókon hagyták el azt India felé. Ha szárazföldi kapcsolat lett volna, nem-e azt használták volna?

Mivel az előemberről feltettük, hogy Gondvanáról vándorolt Afrikába, úgy az ősember kétmillió éve nem alakulhatott-e ki Afrikában, vagy az is előbb Gondvanán jelent volna meg, s onnan települt volna át Afrikába? Egyébként az Afrikát az Arab-félszigettől elválasztó Vörös-tenger 3,5-5 millió éve keletkezett.

421. oldal: Várkonyi elég újszerűen, a nagy vízözönt, amiről az emberiség hagyomány szól, egymillió évvel ezelőttre helyezte. Ebben tényleg új, mert más atlantológusok vagy hörbigeriánusok nem ide helyezték. Majd 12.000 éve jelent meg a Luna, mint a földünk holdja, elsüllyesztve Atlantiszt, Gondvanát és Mu Földet.

Kivétel talán a tiahuancoi, az andes-guayanai műveltség, és a Húsvét sziget «klasszikus» kora, amely meg a harmadkorvégi kultúra megszakítatlan folytatása volt.” – Mivel a harmadkor egymillió éve zárult le, azt hiszem, Várkonyi itt nem tudja, mit beszél. Nevetséges „megszakítatlan folytatásról” beszélni ilyen időtávlatokban, éppen a Húsvét-szigettel kapcsolatban, ahol elég kései az ember megjelenése (nem előbb, mint i.sz. 300!). Ezt a szakaszt egyébként ki is húzták a 1972-es kiadásból, csak a 2002-esben hozták vissza.

       426. oldalVárkonyi elmeséli a naszamónok („nazamonik”) utazását, amit még Hérodotosz jegyzett le. Ezek a naszamónok egy alacsony termetű vagy törpe nép városába jutottak. A naszamónok a Szürtisz-öböltől délre, az Augila-oázisban élő berber törzs lehetett. Öt ifjú tőlük bekalandozta Észak-Afrikát. Előbb délnek, majd nyugatnak mentek a sivatagban, mire elértek egy mocsaras területet, ahol a kis emberek városa volt. A város mellett egy nagy folyó hullámzott, keletről nyugatnak (és krokodilok voltak benne). A történetet a Szíva oázis ura, Etearkhosz mesélte el, aki szerint ez a folyó csak a Nílus lehetett, ami keletről nyugatnak átvágja Észak-Afrikát. Várkonyi szintén a Nílussal azonosítja, mert Arisztotelész és Philosztratosz Felső-Egyiptomba, a Nílus forrásvidékére teszi pigmeusok lakhelyét. Várkonyi azonban nem vette figyelembe, hogy Hérodotosz idején, de századokkal utána is, sok görög geográfus a Nílus eredetét nem délen, hanem a Szaharán át nyugaton kereste: hol az Atlasz-hegységben, hogy a Csád-tónál, hol a Nigerben. Hérodotosz egyik magyarázója, Győry Hedvig szerint a naszamónok útiránya Augila-Fezzan-Tibesti-Bodele-mélyföld lehetett. Bár manapság a pigmeusok a Kongó vidékén élnek, de lehet akkoriban még éltek Bodele-mélyföldön is. Geréb József magyar ókortörténész szerint a folyó a Niger és a város talán Timbuktu. Stecchini szerint a naszamónok az Egyenlítőig hatoltak, a Kongó egyik mocsaras vidékéig.

429. oldal: Yumbrik. A kis népcsoport 1938-ban csak 150 főből állt. A jelenlegi számukat 100 és 400 közé teszik. A törzs nomád jellege megszűnt az 1990-es évekre, mert beköltöztek a falvakba. Lásd fentebb egy csoport yumbrit.

 

431. oldal: „…a Nílus iszapját elsőül a kicsi, sötét bőrű, göndör hajú kusiták túrták fel.” – ezt Eugen Georg német atlantológus írta a kusitákról (hogy ez miként került Várkonyihoz, nem tudom).

 

 

Várkonyi sok érdekes adalékot összeszed a pigmeus vagy törpe fajtákról. Törpe népek számos létesítményére és használati tárgyaira bukkantak; Sacsayhuaman és Monta Alban alatt, chilei Aricában, Szicílián, Máltán, New Salemben és New Hampshireben (USA), Pennine Hillsben (Anglia) és a Külső-Hebridákon. Híradásaink vannak egy Paraguayban élt fehér bőrű pigmeus fajról. 1900 körül Hundurasban is találtak egy sötét bőrű törpe törzset, akik halászatból és vadászatból éltek. A férfiak 120 cm-esek voltak. Uruguayban is találtak egy hasonló törzset, akik még kisebbek. A férfiak csak 110 cm-esek. Tajvanon éltek negritók is, mert a Xiaoma-barlangban egy i.e. 4000 éves sírban egy ilyen férfi maradványai voltak. Meglehet a negritók pigmeusok voltak, mert a kínai szövegek és a helyi hagyományok is beszélnek törpe emberekről. Az egyik bennszülött törzs, a saisiyatik ülnek egy ünnepet, melyben megemlékeznek "kis fekete emberek szertartásáról". Eusztathiosz meszi északon, a Thule szomszédságában élő pügmaioszokról beszél (ad Hom. p. 372). Várkonyi bemutatja az egyenlítői, sötét bőrű, pigmeus rasszokat, mint a legarchaikusabb, legprimitívebb embereket. De elsiklik az felett, hogy volt egy törpe termetű, hosszú fülű, fehér bőrű, vörös hajú, rejtőzködő fajta, mely nagyrészt már e prehisztorikumban kipusztult. Ezek három nagy területe volt: Kaukázus, Hüperboreia és Atlantisz, valamint ez utóbbi kisugárzása mentén: Közép-Amerika és a Mediterránum szigetein (Kréta, Rodosz, Pharosz, Baleár-szigetek) és a kontinensek partjain.

 

 

 

VIII. Néhány történetelőtti évszám

 

 

1. Néhány történetelőtti évszám, 170-186. old. (1943)

2. [kimaradt fejezet az 1972-es kiadásból!]

3. Az idő szívverése, 433-461. old. (2002)

4. Égi és földi számok, 532-559. old. Az eltűnt műveltség, 560-567. old. Az idő szívverése, 568-613. old. (Gépirat, 1966)

 

 

 

Ez a fejezet is sokat sérült. A Sziriat első változatában (1942/43) csak 17 oldal az egész. Az 1966-os gépelt változatból az első két alfejezetnek csak a címe maradt fenn, mert teljes egészében elvesztek. Várkonyi Péter a hagyaték gondozója írja, hogy Sziriat cenzúrázatlan kiadása előtt a kéziratban már nem találta a VIII. fejezetet. Helyette egy lap volt iderakva, amire Várkonyi Nándor piros betűkkel felírta, hogy ez a fejezet egésze töröltetett és ez a tudta nélkül történt. A Sziriat 2002-es kiadásának végén, "A szerkesztő utószava" c. részben olvassuk Mezey Katalintól: "Az eredeti műhöz képest hiányzik a VIII. fejezetnek az a két alfejezete (Égi és földi számok, Az eltűnt műveltség, a kézirat 532-567-ig terjedő oldalai), amelyek a hagyatékban nem találhatók meg, és egyebütt sem bukkantunk nyomukra. A harmadik kihagyott alfejezetet (Az idő szívverése) a Galaktika 83/50. száma közreadta, így azt a helyére illeszthettük."

Az 1942-es, 43-as kiadásokban és az 1948-as tervezett harmadik kiadásban ez csak a VII. fejezet volt (a későbbi Az oszlop-hagyomány c. első fejezet ekkor még csak "Előszó"). Kodolányi olvasta a 48-as változatot és 49 novemberében ezt írta róla Várkonyinak: „Az egész VII. fejezet elejétől végig: remek!!

Mezey Katalin írja, hogy fennmaradt egy Észrevételek a Sziriat oszlopaihoz c. feljegyzés, akinek szerzője a Magvető kiadó fontos embere kellett legyen (talán Sík Csaba). A feljegyzés sorra veszi a megjelenő műből kihagyandó részeket: közte a VIII. fejezet, a Néhány történetelőtti évszám végét, a mikrokozmosz téma miatt. Azaz ekkor még csak a harmadik alfejezet, Az idő szívverése kihagyása volt a tervben, de az 1972-es kiadásból végül a teljes fejezet (azaz mind a három alfejezet) kimaradt a kiadásból.

A 2002-es „cenzúrázatlan” kiadásába egyedül a harmadik alfejezetet sikerült visszahelyezni. Ugyanis a Galaktika nevű sci-fi magazin 50. száma (1983) leadta Várkonyitól Az idő szívverése c. alfejezetet. Kérdés persze, hogyan került Kuczka Péterhez, a Galaktika főszerkesztőjéhez Várkonyi egypéldányos gépiratából hiányzó alfejezet? Erről egy büdös szó nincs a Sziriat 2002-es kiadásában, sem más emlékezésekben. Ráadásul ezt meg is tehették volna, hiszen Kuczka csak 1999 decemberében halt meg és a Várkonyi életmű kiadása Az elveszett Paradicsommal indult 1994-ben. Könnyen elképzelhető, hogy a két előtte lévő alfejezet is megvolt Kuczkánál? Az tudható viszont, hogy a Sziriat kézirata járt a Móra könyvkiadónál 1969-ben (ahol elutasították), ahol éppen 69-ben indult Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozat, aminek Kuczka volt a főszerkesztője. Kuczkáról annyit érdemes tudni, hogy a sci-fi mellett módfelett érdekelték a paleoasztronautika, ufológia, az eltűnt birodalmak és más ősi rejtélyek irodalma, még ha azt bírálólag tálalta is. Részt vett a maja Popul Vuh lefordításában. A Galaktika 22-23-as számait (1976-77) a műfaj nemzetközi teoretikusainak szentelte. A két számhoz írt hosszú előszavai vagy Alekszandr Gorbovszkij: Elsüllyedt legendák (1986) c. könyvéhez írt utószava kétségtelenné teszi, hogy eléggé járatos volt ezen irodalmakban. Kuczka maga is írt a Világ Ifjúsága nevű havilap 1970-es évfolyamába egy cikksorozatot Atlantiszról. De a Galaktika, amíg Kuczka szerkesztette, rendszeresen adott hírt a különféle ősi rejtélyekről, a mágikus realizmus és avantgarde történelemszemlélet sok alkotójáról. Kuczka a Móra kiadónál lemásolhatta a neki tetsző Az idő szívverése alfejezetet. Valószínűsítem, hogy miután a Mórától a Magvetőhöz került a kézirat, a VIII. fejezet még benne volt, s ott szerkesztették ki az 1972-es megjelenésből (hiszen Sík Csaba éppen ezt a fejezetet bírálta). De akárhogy ragozzuk, egyelőre úgy néz ki, az 1966-os gépirat VIII. fejezetének két alfejezete örökre elveszett!

Mindazonáltal a két alfejezet rekonstruálása nem lehetetlen. Az 1942/43-as első változatban ugyanis könnyen felismerhető, hogy az nem tartalmazza a harmadik alfejezet, Az idő szívverése anyagát! Ez egy későbbi hozzátevés lehet.

*

Utalások az elveszett két alfejezetre:

636. oldalon (a Függelékben, 2002-es kiadás) írja, hogy a Holdunk önálló bolygó volt, s befogása támasztotta a Luna-áradatot, aminek „bizonyítékait a Néhány történetelőtti évszám c. fejezetben soroltuk fel”. Gyanítom, hogy itt a már emlegetett Georg Hinzpeter cikkeit használta forrásként: The Chronology Of The Pre Lunar Age (Atlantis #40: 1954 November) és a: Pre Lunar Anchorages (Atlantis #111: 1967 July/August).

 A Sziriat 1966-os gépiratában az 532. oldalon kezdődött a VIII. fejezet. Az Égi és földi számok 28 oldal és Az eltűnt műveltség csak 8 oldal. Kodolányi 1949. novemberi levelében kritizálja a Sziriat 1948-as változatát. A fejezet NÉGY pontjához fűzött véleményt. Tehát a következő oldalszámok az 1948-as gépirat oldalszámai!

515. oldalon: "Elmondod Jézus bemutatását a templomban s megjegyzed, hogy a "tisztulás napja" a régi kort eltörlő vízözön emlékezete volt. Tévedés! A zsidók - s más népek - törvényei szerint a szülő asszonynak mindaddig nem volt szabad a templomba lépnie, amíg a vérzése el nem múlt..." Most ez az 1943-as kiadás 173. oldalán van, azaz 4. oldalán a fejezetnek. 

524. oldalon: Kodolányi itt figyelmezteti Várkonyit, hogy Stein Aurél és mások által kiásott városok egyáltalán nem olyan régiek, csak pár száz évesek lehetnek, azaz nem lehet velük kapcsolatban 10-15 ezer évekről beszélnio, s hogy kapcsolatban áltak a Góbi sivatag egykori beltengerével. Erre való utalás azért megmaradt az 1972-es és 2002-es (36. old.) kiadásban is. Ez a rész az 1943-as kiadásban a 178. oldalra esik. Egyébként Ivar Lissner német író szerint itt volt a Paradicsom is: a Góbi beltengerének környékén, amit nagy folyok öntöztek és erdőségek vettek körül, azaz egészen más, mint a mai sivatagos állapot. Lissner szerint 2-3 millió éve már emberek éltek itt. Az antropológusok megkövesedett emberi csontokat találtak, átlagban közel kétméteres emberekét (So habt ihr gelebt: Die großen Kulturen der Menschheit, 1955)!

525. oldalon: Kodolányi itt azt kritizálja, hogy Várkonyi szerint a szibériai tundrán talált megfagyott mammutok olyan füveket és növényeket ettek, melyek ma több ezer km-el délebbre találhatók csak. Ez az 1943-as kiadásban a 179. oldalon található.

538. oldalon: Az indián piramisok lépcső szimbólumához ajánlja Várkonyinak, hogy írja be a Jákob-lajtorja motívumot is. Ez a rész az 1943-as kiadásban a 184. oldalon található.

Kodolányi utalásainak elemzéséből azt veszem le, hogy a gépirat 1948-as változatában a Néhány történetelőtti évszám c. fejezet kb. 510-512. oldalon kezdődött és az 540. oldal körül végződött! Azaz nagyjából harminc gépelt oldalt tett ki. Ráadásul teljesen bizonyos, hogy Az idő szívverése c. alfejezet 1948-ban még nem volt része a fejezetnek, valószínűleg csak az 1966-os változatba került be (ahol a fejezet hossza már 82 gépelt oldal). Várkonyi egyébként válaszolt Kodolányi mind a négy pontjára, így ezek alapján is lehet javítani az említett szövegrészeket.

A megfagyott mammutokhoz még annyit, hogy a szibériai Bereszovszka folyó partján talállt mammut úgy konzerválódott, vagyis olyan gyorsan fagyott le, hogy a húsából a tudósok ehettek. Boglárkát találtak a szájában, amit már nem volt ideje lenyelni. Ilyen fagyasztáshoz a becslések szerint 100C fokra lett volna hirtelen szükség.

 Úgy néz ki Várkonyi több dolgot is kivett a Néhány történetelőtti évszám fejezet első (1942/43) és második (1948) változatából és átrakott máshová. Ilyen a szvasztika és a gorgófő leírása (1943: 184-185. old.), ami így egymásután le van írva a legutolsó változatban (2002: 139-140. old.). Viszont az első változatban itt szól az életfáról, mint jelképről, ami viszont nem került át a Két Óvilág c. alfejezetbe.

 

Varázstudomány c. könyve Asztrológia c. fejezetében több dolgot is részben elismétel, ami szerepel a Néhány történetelőtti évszám fejezetben. A lábjegyzetekben erre maga is utal. A 48-as lábjegyzet: "Ezekkel s a legrégibb megállapítható csillagászati megfigyelésekkel az Elsüllyedt kultúrák c. munkában foglalkoztunk bővebben (VIII. és X. fejezet). Minthogy ezúttal nem az egzakt csillagászat történetét akarjuk vázolni, néhány alkalomszerűen kínálkozó adatot megismétlünk, s az ott elmondottakat újabbakkal egészítjük ki. Itt jegyezzük meg azt is, hogy nem kívánunk gyakorlati jellegű asztrológiai kézikönyvet szerkeszteni, részint mert avatott kézből eredő munkák állnak az olvasó rendelkezésére, másrészt terünk sem engedi. Csupán történeti vázlatot nyújtani, a klasszikus anyagot ismertetni  ez lehet jelen feladatunk." (I. köt. 285. old.) és az 59-es lábjegyzet: "Asztronómiájuk és naptár-rendszerük régiségéről az Elsüllyedt kultúrák fejezeteiben írtunk, s főként Hans Ludendorff számításait közöltük; ezeket itt megismételnünk fölösleges, minthogy ezúttal az asztrológiai szempont érdekel (Állatkör, bolygók). Most tehát Robert Henseling magyarázatait ismertetjük." (I. köt. 355. old).  Na, most Ludendorff neve a Sziriat 2002-es kiadásában sehol nem szerepel! Ludendorff a potsdami csillagászati intézet igazgatója volt (1873-1941), aki több tanulmányt írt a prekolumbián Amerika (főleg a maják) csillagászatáról.

Várkonyitól két napilap is közölte Az ókori tudomány rejtélyei c. cikksorozatot (1971), ami az akkor éppen megjelenésre váró Sziriatból szemelvényezett. Mivel a Sziriat 1943-as változatában lévő Néhány történetelőtti évszám fejezetből megállapítható, hogy a cikkekben nagyobb részek a fejezet 1966-os átdolgozásából valók, és a helyén szerepel Ludendorff is! Innen pótolok be a fejezet rekonstrukciójába, ugyanis mindig előnyben részesítem az újabb (1971-es!) megjelenést, mint a Sziriat 1943-as kiadását.

 

Bertók Lászlónak a Várkonyi Nándor bibliográfia c. könyve (Pécs, 1984) sorolja a Dunántuli Naplóban megjelent sorozatokat, melyek Várkonyi Sziriat oszlopaiból való részletek. Ezt maga Várkonyi is közölte egy interjúban. Ezek lennének:

A boldog szigetek. Tudtak-e az ókorban Amerikáról? Dunántúli Napló 1969. július 6. – p. 9.; július 13. – p. 9.

A boldog szigetek felé. Az Ókor hajósai, Dunántúli Napló 1969. augusztus 10. – p. 8.

Ősrégi kultúrák nyomában, Dunántúli Napló 1969. szeptember 14. – p. 8.; október 19. – p. 8.; november 23. – p. 8.; december 21. – p. 8.; 1970. január 23. – p. 8.; március 1. – p. 8.; március 29. – p. 8.; április 26. – p. 8.; május 31. – p. 8.; június 28. – p. 8.; augusztus 2. – p. 8.; szeptember 6. – p. 8.

Az ókori tudomány rejtélyei, Dunántúli Napló 1971. május 20. – p. 6.; május 27. – p. 6.; június 3. – p. 6.; június 12. – p. 6.; június 17. – p. 6.; június 24. – p. 6.; július 8. – p. 6.; július 15. – p. 6.; július 22. – p. 6.; július 29. – p. 6.; augusztus 5. – p. 6.; augusztus 12. – p. 6.; augusztus 19. – p. 6.; augusztus 26. – p. 6.

Várkonyi unokájának, Kende Katalinnak: Várkonyi Nándor életének és munkásságának válogatott bibliográfiája (2017) szintén ezen adatokat tartalmazza. Valójában egy másik napilap is közölt tőle részleteket a Sziriatból, amelyet egyik bibliográfia sem említ:

Az ókori hajózásTolna Megyei Népújság, 1969. szept. 21.

Ősrégi kultúrák nyomában, Tolna Megyei Népújság, 1970. január 9-24. közt (14 közlés) és 1971. január 21-31. közt (10 közlés).

Az ókori tudomány rejtélyei, Tolna Megyei Népújság, 1971. május 23-29. közt (6 közlés)

A címekből látható, hogy nagyjából mindkét napilap ugyanazokat a részleteket adta le a Sziriatból, de azért vannak különbségek is. Egyébként találtam a közlések közt olyat, ami már Az elveszett Paradicsomból van, mint az Ősrégi kultúrák nyomában c. cikksorozat legutolsó cikke is innen van: Indusok Ó-Amerikában.

 A legizgalmasabb persze, hogy a cikkek nagy része ugyan megtalálható a Sziriat 1972-es kiadásában, de vannak olyan részletek, melyek éppen a Néhány történetelőtti évszám c. fejezetből valók! Ha tudjuk a sorrendet (mondjuk az 1943-as kiadás nyomán), úgy ezek visszailleszthetők a szövegbe!

 Most következzen a két alfejezet "rekonstrukciója", ami, csak a szavak pontosságát figyelembe véve, természetesen már lehetetlen. De megpróbálok egy körülbelüli szöveget adni, hiszen még az 1966-os változat is (ez megfelel az 1972, 1984 és 2002-es kiadások szövegének) sok bekezdésében követte a Sziriat első (1942/43) változatát, főként a bevezető ill. felvezető szövegekben.

A továbbiakban fekete betűkkel az 1943-as kiadás szövegéből vannak a szövegrészek. Kék színnel azok, amelyek a Dunántúli Naplóban/Tolna Megyei Népújságban megjelentek szemelvényként a Sziriatból, és végül pirossal, amelyeket én írtam hozzá, egyfajta olyan részként, ami benne lehetett Várkonyi szövegében (sokszor az intuícióimra hallgatva).

 

 

 

 

 

 

VIII. NÉHÁNY TÖRTÉNETELÖTTI ÉVSZÁM

 

 

 

 

Az eddigiekben két kérdésre kerestünk feleletet: volt-e, lehetett-e a nyugati féltekének közös műveltsége s ennek középpontja vagy érintkezése az Óceánon át? Másodszor: lehetségesnek tartja-e ezt az összeköttetést vagy érintkezést a tudomány? Mostani feladatunk az, hogy ezeknek a történetelőtti korszakoknak és eseményeknek legfőbb dátumait meghatározni próbáljuk, s az így nyert adatokat a műveltségtörténet szempontjából értékesítsük.

Hogy az újabb kérdésre: az időbeli rögzítés problémájára felelhessünk, először a legfontosabb tárgyat kell megneveznünk. Ez a legfontosabb tárgy egy negatívum: Atlantisz. Atlantisz nincsen. Már pedig, ha a közös műveltség időbeli egységét akarjuk vizsgálni, éppen Atlantisz lenne az a láncszem, amelyhez hozzáfűzhetnénk, amellyel egybevethetnénk az ismert jelenségek sorát. A láncszem ezúttal valóban missing link. Ám a tárgyi tények láncolatán túl van egy szellemi természetű, de szintoly erős érvényességű oksorozat: a tények logikája. Ha pl. sikerül megállapítani, hogy mikor süllyedt el Atlantisz, ez az időpont számos olyan jelenségre vethet világot, amelyeknek kielégítő magyarázatát eddig hiába kerestük.

Láthattuk, hogy a történetelőtti ember egyik legfőbb tudománya, ősvallása a csillagászat volt. Ó tudta azt, amit ma ismét sejteni kezdünk, hogy a földnek és lakóinak sorsa a csillagoktól függ, hogy történetünknek minden döntő fordulatát a kozmosz törvényeinek vaslogikája írja elő. Ezeknek a fenyegető és ellenállhatatlan erővel jelentkező hatalmaknak félelme hajszolta az emberiséget olyan erőfeszítésekbe, melyeknek eredményei előtt ma is értetlenül állunk. A dolmenek sziklaerdői és a piramisok kőhegyei mind templomok a nap és a hold, az áldó és a rontó csillagzatok tiszteletére. A hold volt a veszedelmesebb, a folyton visszatérő balcsillagzat, s így nem csodálható, hogy a holdvallások száma a földön ma is felülmúlja a napkultuszokét. Logikus tehát, ha e régi népek csillagtudományát fogjuk legelőször vallatóra. Feltevésünk szerint Atlantiszt és sorsának társait: Lemuriát, Húsvétföldet nem a vízözön pusztította el, hanem a legutolsó hold, a mi Lunánk megjelenése a föld egén. Lehetetlenség, hogy egy ily óriási csillag feltűnése az őskor asztronómiájában, naptáraiban, időszámításaiban nyomot ne hagyott volna. A hold forgása, ha másra nem, új s az addigiaknál kényelmesebb időbeosztásra nyújtott alkalmat. Jegyezzük meg közbevetőleg, hogy Platón igen határozott évszámmal jelöli meg Atlantisz elmerülésének idejét: a mi évszámozásunk szerint Kr. e. 9564-re teszi, azaz mától számítva kereken 11.500 évre.

*

 Égi és földi számok – Az összes tudomány közt a csillagászat dolgozik a legpontosabb tényezőkkel, adatokkal. A csillagok járása emberi mérték szerint „ötöktől fogva” változatlan, s az is marad, mozgásuk tehát mind visszamenően a múltba, mind előremenvén a jövőbe percnyi pontossággal kiszámítható. Másfelől megszabja a földi élet feltételeit. A Nap, a Hold, a bolygók és Föld kölcsönös funkciója s az egész rendszer haladása az Állatkörön alakítja ki az éghajlatok övezeteit, a légkör és a tengerek áramlásait, az évszakok váltakozását s általuk a növények és állatok szaporodását, elhalását, a vetés, sarjadós és aratás ritmusait. Tőlük függ tehát az ember sorsa, élete-halála is; kénytelen alkalmazkodni hozzájuk, evégből megfigyelni mozgásuk szabályait, meg-megújuló körforgásaik rendjét. Így lett a csillagismeret az emberiség legrégibb tudományainak egyike, azaz a tudás akkori gyakorlata szerint egyben vallása is. A régi ember úgy tudta, hogy a Földnek és lakóinak sorsa „a csillagokban van megírva”, mai szóval, hogy történelmünknek minden döntő fordulatát a Kozmosz törvényeinek vaslogikája írja elő. Ezeknek az áldásban és rontásban egyaránt ellenállhatatlan erejű hatalmaknak tisztelete hajtotta az emberiséget olyan erőfeszítésekbe, amiknek művei előtt ma is értetlenül állunk. A menhirek sziklaerdei és a piramisok kőhegyei mind templomok a Nap, a Hold, az áldó és rontó csillagzatok imádatára. Ennélfogva naptár-épületek, melyek rakóik csillagismereteit s reájuk alapított korszakoló rendszereit rögzítik. Ha ki tudjuk deríteni, miféle csillagmozgásokat rögzítenek, akkor kiszámíthatjuk korszakolásaik eredetét, pontosabban: a rendszerek egybevetésével megkapjuk a megfigyelések kezdetidejét, ezek révén pedig naptáraik „bevezetésének” időpontját is. Azaz csillagászatilag hiteles „történetelőtti” évszámokra teszünk szert.

A régi csillagtudós népek közül legismertebbek a káldeusok (azaz babiloniak) és az egyiptomiak. Az egyiptomiak időszámítása a napkörökön alapult, a kaldeusoké a holdkörökön. A fő időritmus: a zodiakális, azaz napkör az előbbieknél 1460 évet tett ki, az utóbbiaknál 22.325 holdkör, azaz 1805 év adta ki a főidőkört. Amikor tehát e két nagy évkör kezdete egybeesik, attól az időponttól kezdve számíthatjuk a két égitest mozgásának céltudatos, rendszeres megfigyelését. Mármost tudjuk, hogy az egyik egyiptomi körév i.u. 189-ben végződött, vagyis i.e. 1322-ben kellett kezdődnie, míg a káldeus kör i.e. 712-ben fejeződött be. Számítsunk tehát visszafelé:

 

A két egybeeső évszám természetesen nem azt jelzi, hogy a káldeusok (azaz elődeik) ebben az időpontban vezették be a holdnaptárat, s hogy az egyiptomiak ősei ekkor egyeztették össze a két évkör ciklusait, hiszen az egyiptomi hagyomány is csak i.e. 4241-re teszi a naptárreform bevezetését. Ahhoz, hogy egy új csillagászati ciklust rendszeresíteni lehessen, legalább egyszeri leforgását kell megfigyelni. A ciklusok (év-körök, világévek stb.) megfigyelésének kezdő idejét ez az időpont adja meg, amikor az ősi naptárak visszafelé számított ciklusainak egy-egy kezdőéve nagyjából összeesik (aminő fentebb a 11.542 év). Ha tehát a naptár nem is, de a tapasztalás és az obszerválás szükségképpen visszanyúlik a megállapítható kezdeti időig. Ez a kritikus időpont a káldeus és az egyiptomi naptárnál i.e. 11.542.

 Nem kevésbé érdekes az indus és a maya, e két földi ellenlábas nép naptárának egybevetése. Az indus világév nap-hold (luniszoláris) ciklus 2850 évből áll, utolsó előtti köre i.e. 3102-ben kezdődött (ez egyúttal az utolsó indus világkor, a kálijuga kezdetideje is). A mayák naptárreformjáról a Chumayeli Chilam Balam könyv tudósít, közléseit azonban elég nehéz volt tisztázni, mert a maya időszámítás rendkívül bonyolult. (Viszont annál pontosabb; 6000 év alatt egy nappal tért el a valós csillagászati értéktől.) A. M. Bolio maya tudósnak sikerült megállapítania az időszámítás legfőbb elemeit, s azóta rekonstruálták az egész rendszert. Eszerint a mayák hónap (hold-nap) helyett húsznapos időszakokkal számoltak, minden ilyen katunt egy külön nap, ahau fejezett be, s ezeket elsejétől 13-ig megszámozták. Az ahau száma tehát jelezte a lejárt katunok összegét. A maya naptárt köralakban ábrázolták, ez volt a „katunok kereke”, s mindig a 11-ik ahauval kezdődött. A kódex első fejezete leírja, milyen körülmények közt cserélték fel a mayák Napnaptárukat Holdnaptárral: „Katun neve uralkodott, amikor a 8-ik ahau idején megváltoztatták a katunokat és az ahaukat”, – így kezdődik a latin betűkkel maya nyelven írt szöveg. A változtatás egybeesett az itzá-műveltség megsemmisítésével, ami a betörő, hódító nahua indiánok műve volt. A nahuák vallási és csillagászati reformot hoztak be (e kettő egy). Ekkor történt, hogy a Napkultuszt, mely az idők kezdete óta uralkodott, már elborította a Holdvallás. A változtatás még jobban összekuszálta a maya időszámítást s vele együtt a történeti kronológiát. De – mint mondtuk – a főbb tényezőket sikerült Bolionak és az európai csillagászoknak megállapítaniuk, s így azt is, hogy a maya világév, a „baktunok heptádja” 2760 évet tett ki, s ezt a ciklus-rendszert i.e. 3373-ban véglegesítették (ahogyan az egyiptomiak i.e. 4241-ben a magukét). Állítsuk tehát az indus világév mellé:

A különbség egy év, ez azonban nem jelentős, onnan ered, hogy a két rendszert nem egy s ugyanazon a napon „indították el”. A káldeushoz és az egyiptomihoz viszonyítva 110, illetve 111 év az eltérés, ami hat Hold-revoluciónak felel meg, azaz a mayák és az indusok ennyivel korábban kezdték a Hold mozgásának megfigyelését. Lényegét és elvét tekintve tehát mind a négy rendszer ugyanazon jelenségek megfigyelésén és hasonló számításokon alapul.

 A mayák az Ókor, sőt a prehisztória legnagyobb csillagtudósai voltak. Időszámításaiknak több régi, csillagászati módszerekkel pontosan rögzített dátuma is van, melyek megállapítása kiállotta a tudományos kritika vizsgáját. A megállapítások újkeletűek és Hans Ludendorff, berlini egyetemi tanárnak, a potsdami obszervatórium igazgatójának nevéhez fűződnek. Ludendorff az 1940-es évek elején halt meg. 1930-tól több mint egy évtizeden át foglalkozott a maya-emlékek csillagászati és naptári hieroglifáival, minthogy ezek a maya „írás” megfejtetlensége ellenére is érthetőek. Ludendorff azt kívánta felderíteni, miért épp ezeket a dátumokat tartották a mayák megörökítésre méltónak, illetve olykor új időszámítások bevezetésére alkalmasnak, vagyis hogy milyen jelentős csillagászati eseményekkel, csillag-konjunkciókkal azonosíthatók. Számításai, mint Richard Hennig, düsseldorfi egyetemi tanár írja, és mint Robert Henseling, a bonni csillagvárta igazgatója megállapította: „azt a vitathatatlan számtani bizonyosságot adták eredményül, hogy mindezek a dátumok, talán kettő kivételével, amiket még nem lehetett azonosítani, a csillagos Ég különösen figyelemre méltó, fontos eseményeivel kapcsolatosak. Nap- és Hold-fogyatkozásokat, feltűnő égitest-konjunkciókat, csillagtakarásokat, ritka együttállásokat s efféle jelenségeket lehetett újra meg újra pontosan kimutatni a maya feliratokon feljegyzett dátumokról.”

Egyik legrégibb közülük i.e. 3380. január 19, midőn Közép-Amerikában teljes holdfogyatkozás volt látható. Tudományos tekintetben fontosabb ennél i. e. 3374. október 15; több bolygó és az Antares álló csillag találkozott ekkor a maya égbolt nullpontján, azaz a Tejút és az Állatkor metszőpontján. Ezt a konstellációt a mayák oly fontosnak tartották, hogy napját időszámításunk kezdő idejévé tették meg. (V.ö. az előbbi táblázaton a maya világév-naptár rendszeresítésének évével i. e. 3373 – egy év a különbség).

Minthogy ezek a régi dátumok csillagászatilag rögzítettek, s egzakt ellenőrzés alá vethetők, nincs helye a kételynek arra nézve, hogy a feljegyző maya papok ősrégi eredetű adatokkal rendelkeztek, amik az égi események közvetlen szemtanúitól származtak, azaz maguk is régi feljegyzések, megfigyelések alapján művelték tudományukat. És mert mai értelemben vett írás akkor még nem volt, talán kőbe vésték, vagy szájhagyomány útján tartották fenn őket. Elképzelhetetlen, hogy ezek az egy-kétezer évvel ezelőtt működött papok visszafelé számítottak volna, mint Ludendorff és a mai csillagászok, hiszen erre az indító okuk hiányzott, – vagy ha igen, akkor is több ezer éves gyakorlattal kellett bírniuk, ami velejében ugyanaz; tudniillik régi hagyományokkal rendelkeztek. Mindkét esetben a maya csillagászati gyakorlat hatezer éves múltra tekint vissza.

Azazhogy ennél is sokkal régebbi időre, s épp ezt akarjuk megvilágosítani. Ugyanis az előbb említett i.e. 3380. január 19-i dátumról az egyik maya kézirat megjegyzi, hogy 1.869.560-ik napja volt egy még régibb naptárszámításnak. Mi sem volna könnyebb, mint a milliós számokkal dobálódzó mondák körébe utalni ezt az állítást, azonban az ellenőrző számításokból kiderült, hogy csakugyan az előbbinél 5000 évvel régibb dátumra vihető vissza. Olyan eseményre, melyet Ludendorff „saecularis ritkaság”-nak nevez az Égen. Ha ti. 3380. január 19-től 1.869.560 napot számítunk visszafelé, i. e. 8498. június 15-ét kapjuk; ezen a napon pedig egy rendkívül különös konstelláció állt be az Égboltozaton, amint pontosan megállapítható a Vénusz és a Mars bolygók, s az Antares és Alpha librae állócsillagok holdközeiben voltak, míg a Jupiter a Bak-ponton volt látható, a Szaturnusz közvetlenül a maya Ég nullpontján, azaz a Tejút és az Állatkor keresztezésében, — ami így, egyszerre csak igen hosszú idők alatt következhetik be. Mint Henseling kiszámította, ezt az együttállást i.e. 8498 és i.u. 1358 közt csak egyetlen egyszer lehetett megfigyelni. Lehetetlen föltenni, hogy a csillagvallásban élő, tehát a legnagyobb mértékben csillagfigyelő mayák véletlenül választották volna naptárkezdetnek azt a napot, amelyen egy ily végletesen ritka csillagállás tűnt fel az Égen. (Itt közbeszúrom, hogy Henseling Ludendorffal egyidőben vizsgálta a mayák csillagászati emlékeit, s teljesen önálló eredményekre jutva, sikerült úgyszólván az egész kérdést tisztáznia).

Ám a felsorolt dátumok és számítások további kombinációkra serkentenek. Így ha a fenti konstelláció évszámához, i. e. 8498-hoz hozzáadjuk az egyszer leforgott (vagyis megfigyelhetett) maya világévet, 2760 esztendőt, akkor i. 11.258-at kapunk, ami feltűnően közel jár a maya nap-tárrendszer kezdőpontjához, 11.653-hoz. Ha pedig a másik, dátumtól, a holdfogyatkozás i. e 3380. évétől számítunk visszafelé a maya világciklussal, úgy a kezdőponthoz még közelebb eső időt nyerünk: i. e. 11.660 évet. Végül, ha a harmadik adattal, i. e. 3374. évvel tesszük ugyanezt, i. e. 11.654-et kapunk tehát egy év híján magát a kezdő esztendőt, összegezve szögezzük le: három különböző, csillagászatilag pontosan és hitelesen rögzített, régi maya naptári dátum vezet el a negyedikhez, időszámításuk kezdőévéhez, s erősíti meg azt. E négyfelől levont eredmény pedig ismét egybeesik a káldeus, az egyiptomi és az indus naptárrendszerek keletidejével. És mindenképpen helyes és jogos Henseling megállapítása: „I. e. 8498. június 15-e az emberi történet legrégibb szavatolt dátuma”.

Egyébként Henseling csillagászattörténeti vizsgálódásai során – a fentieken kívül – arra az eredményre jut. hogy egyes ókínai kozmogrammák nem érthetők meg a maya csillagászat ismerete nélkül, így például a régi kínai hagyomány két gyenge fényű, alig látható csillagnak igen különös nevet ad. Az egyiket Napnak hívja: ez az imént említett maya nullanap (i. e. 3373. okt. 15) idején majdnem pontosan a nappálya csúcspontján (nyárpontján) állt. A másik csillag neve Hold, az előbbivel éppen szemben állt ugyanakkor, vagyis a nappálya mélypontján (télpontján). Azaz a két nép ezeket a csillagokat használta, többek közt, egy fontos időszámítási kör kezdőnapjának (nullapontjának) meghatározására. Az időkör a mayáknál – mint láttuk – i. e. 3373. október 15-én kezdődött és érvényben volt a spanyol hódításig. Az a négy csillag pedig, amely a kínai Su-king („Kiváltképpen való könyv”) szerint az évszakok kezdetét jelzi, azonos a maya nullanap négy évszakcsillagával, ezek: Szing (Alpha Librae), Fang (a Skorpió Bétája és Deltája), Hiu (a Vízöntő Bétája), Mao (Plejádok).

 A kínaiak szintén régi és kiváló csillagász nép, már igen korán elkezdték hagyományaik, megfigyeléseik és munkálkodásuk feljegyzését. Palugyay György, csillagászati írónk kiszámította, hogy az égszférát először i. e. 17.200-ban osztották fel. Ezt folytatólag írja: „A szféra 214 csillagképbe való osztása volt. az Ég első és második felosztása. Ezt követte egy harmadik, mely újabb 18 csoportból és végül egy negyedik, mely további 46 csoportból állott. Az utóbbi az első után valószínűleg 6000 év múlva (azaz i.e. 11.200-ban) következett be, mert olyan csillagképeket említ meg, melyeket sem azelőtt, sem későbben Közép-Kínában látni nem lehetett. Majd csak egy plátói év (világév: 25.920 eszt.) után ismét. Ilyenek: a déli kereszt néhány csillaga, melyet tenger csúcsának neveztek (Hái-ahan), vagy a Doradus csillagképben levő Aranyhal (Chin-yü). Ez az elnevezés – íme – kínai eredetű. A negyedik szférafelosztás után nem hallunk semmit a kínai csillagászatról, majd csak az i.e. 3. évezredben Hoang-ti nevével lép be a történelmi időkbe. Érdekes, hogy ez a hallgatás i.e. 11 ezertől (pontosabban 11 200-tól. ld. fent), 3 ezerig tartott, ebbe az időbe esne állítólag a szanszkrit, görög, maya és óegyiptomi mondák szerint Atlantisz eltűnése, amely bizonyosan nem csekély nyom nélkül hagyta el szereplését”.

 Egyiptom csillagászatának hírneves emléke a denderai Állatkör. Ennek régisége felől sok vita folyt, mert a templom, mennyezetén az Állatkört ábrázoló domborművel együtt, a Ptolemaioszok idejében (i. e. 323-30) épült. Ám a vita már eldőlt, mert hiteles dokumentumokból kitűnt, hogy a szentélyt a predinasztikus időkben alapították, s utóbb többször átépítették. III. Thutmósze egy kb. 1500-ból származó felirata elmondja, hogy egy templom felújításához régi tervrajzot használtak: ezt „a nagy tervrajzot Tan-ta-renben (Denderahban) találták, régi jelekkel állatbőrre írva, Hor Követőinek idejéből”. Mint tudjuk. Hor Követőinek (Semszu Heru) a dinasztia előtti királyokat nevezték. – A dombormű azért fontos emlék, mert a Zodiakus csillagképeit csigavonalban ábrázolja, azaz pontosan megállapíthatóvá teszi az Állatkör kezdetét és végét. A kezdő csillag az Oroszlán (Leó), vagyis az év elején az első hónapban a Nap az Oroszlán csillagképében állt. A napév kezdetének megállapítására így háromféle mód van: a mi január elsejénk, vagy a tavaszi napéjegyenlőség, vagy pedig a nyári napforduló. Minthogy az Oroszlán jelenleg a szeptember csillagképe, az első számítás azt mutatja, hogy 19.404 évvel kell visszamenni, míg megkapjuk az időpontot, midőn a január az Oroszlán jegyében áll.

A másik eshetőség szerint számítva 11.010 évet kapunk, az utolsó esetben 32.570 évet. Ha a három eredmény közül a legkisebbet vesszük, mint legvalószínűbbet. – lévén a tavaszi napéjegyenlőség a legáltalánosabb évkezdet* –, látjuk, hogy a denderai naptár legkevesebb 11.000 éves.

 

[*megjegyzés ehhez az 1943-as kiadásból: A földművelő népek vallásában általános a tavaszi napéjegyenlőség napjának, mint újévnek ünneplése; a régi egyiptomiaknál és a rómaiaknál is hosszú ideig ekkor kezdődött az év, csak később változtatták meg mesterségesen. A legrégibb naptár, a tiahuanacói napkapu is ezzel kezdi az évet. A keresztény népeknél sokáig Jézus fogantatásának ünnepe, március 25. volt az év első napja, stb. Egyszóval ezen a téren a vallás az irányító.

 

Schiaparelli, a jeles Mars-kutató, a Bibliának több időjelzését csillagászati vizsgálatnak vetette alá. A zsidók, mint sok egyebet, csillagászati tudományukat is az akkori „vezető” népektől, az egyiptomiaktól és az asszíroktól vették át (hold-naptáruk volt), s ebben követték őket az első zsidó-keresztények is. Igen fontos ünnepi aktus volt a zsidóknál a kisdedek bemutatása a templomban, ami kétségkívül előzetes vagy utólagos asztrológiai műveletekkel járt. Schiaparelli Jézus bemutatásának napjául február másodikét találta; ezen a napon Anna prófétaasszony a templomban volt. Szent Anna-napja ma július 20. Anna azonban nőnemű formája Annusnak (év), s mint ilyen, analogonja a felkelő nap leányának az egyiptomiaknál. Ha most kiszámítjuk, hogy mikor állt Anna a Szűznek csillagképében, 11.230 évet kapunk Kr. e., vagyis mától kereken 13.500 évet.

Manetho-Eusebios feljegyzései s az úgynevezett Turini papirusz egy mondabeli dinasztiáról beszélnek, amely Menes, az első történeti fáraó dinasztiája előtt uralkodott Egyiptomban. Ez volt a Karvaly-dinasztia; megalapítói Horusnak, az égi karvalynak, Osiris fiának társai, akik talán Osirisszel együtt nyugatról jöttek, s akiket Manetho és a Turini papirusz „halott félisteneknek” nevez. A palermói kőtöredék krónikája, mely a Menes-ház királyait felsorolja (Ska, Tju, Zes, Uaz’anz), a töredék formájából következtetve, valószínűleg e régi királyokról is beszélt. Manetho szerint a Karvaly-dinasztia Menes előtt 5813-ban kezdett uralkodni; a Turini kézirat szerint 5613-ban; a kétszázévnyi eltérés inkább íráshibának látszik, mint két különböző adatnak. A Menes-ház körülbelül Kr. e. 3400-ban lépett uralomra, ehhez hozzáadva 5813-at, 9213-at kapunk, ami Platon adatával mutat feltűnő megegyezést. Ez érthető lenne, hiszen Platon adata is az egyiptomiaktól származik. Ugyancsak Manetho feljegyzése szerint az egyiptomiak Kr.e. a 12. évezredben változtatták meg naptárukat, ami megint a zodiakális és holdkör egybevetéséből adódó számmal egyezik meg (Kr. e. 11.542).

Ezek a különös módon egybeeső időjelzések, ha másra nem, arra a gondolatra juttatnak, hogy az ókor jeles csillagásznépei időszámításaikban jelentősnek, talán alapvetőnek vettek egy olyan időpontot, helyesebben talán egy olyan asztronómiai jelenséget, mely a 11. és 13. évezredek közé rögzíthető. Mindenképen feltűnő, hogy a legkiválóbb kultúrnépek egy bizonyos időben indíttatva érezték magukat naptáruk gyökeres megreformálására. A csumajeli maja kódex, a Csilam-Balam könyve részletesen leírja ennek a reformnak történetét, amely a magyarázók szerint a Platon adta idővel egyidejűleg ment végbe. A maja időbeosztás rendkívül bonyolult, de néhány elemét sikerült tisztáznia A. M. Bolio maja eredetű jukatáni tudósnak. A maják hónap helyett húsznapos időszakokkal számoltak. Minden ilyen katunt egy külön jelölt nap, ahau fejezett be, melyeket elsejétől 13-ig megszámoztak. Az ahau száma tehát jelezte a lejárt katunok összegét. A maja naptárt koraiakban ábrázolták. Ez volt a „Katunok kereke”, s mindig a 11. ahauval kezdődött. A kódex első fejezetében le van írva, milyen körülmények közt cserélték fel a maják napnaptárukat holdnaptárral. „Katun neve uralkodott, amikor a 8. ahau idején megváltoztatták a katunokat és az ahaukat”, – így kezdődik a szöveg. Ez a változás egybeesett az ica műveltség elpusztításával, ami a betörő s az ica területeket meghódító nahua indiánok műve volt. A nahuák mélyreható vallási és csillagászati (e kettő ugyanaz) reformokat hoztak be. Ekkor történt, hogy a napkultuszt, amely az idők kezdete óta uralkodott, lassan elborítani kezdte a holdvallás. Ez a naptárváltoztatás még jobban összekuszálta a maja időszámítást s ezzel együtt a történeti kronológiát. A nahua hódítás időpontja így még vita tárgya, de valószínű, hogy a többi holdnaptár keletkezésével egyidejű. Tekintve, hogy a Csilam-Balam könyve részletes vízözön-mondát közöl, hogy megemlékezik a maják keleten fekvő őshazájáról, mely elmerült a tengerben, talán megengedhetjük magunknak, hogy prehisztorikus eredetűnek tartsuk, és az ősmondák közé soroljuk. Vagyis az egész indián műveltséggel együtt legalább 10-15 ezer évesnek vegyük. Amerikában minden időszámítást megnehezít, hogy igen sok kultúrréteg fekszik egymás alatt, s a kutatás még kezdet elején áll. De bizonyosnak látszik, hogy az emberiség történetének nem egy hiányzó, döntő dokumentuma eme legrégibb művelődési területekről fog előkerülni.

Ha már a kultúrrétegekről beszélünk, tekintsük meg ezek kutatásának egy-két idevágó eredményét. Az egyiptológusok kiszámították, hogy a Nílus iszaplerakódása százévenként körülbelül öt hüvelyknyi feltöltődést alkot, vagyis a leletek fekvésének mélységéből ezek korára is lehet következtetéseket vonni. Nagyszámú s a mai és régi lakóhelyektől távol végzett próbaásásból ma már megállapítottnak vehető, hogy a kultúrmaradványok 12.000 éven túlra nyúlnak vissza. Kréta két hajdani fővárosának, Phaistosnak és Knossosnak törmelékrétegei 26 láb mélységbe nyúlnak. Sir Galahad szerint egy ezredév szemetét három lábra tehetjük, vagyis e számítás alapján az első települések kora 10– 12 évezredre becsülhető. Ugyanily számításokat végzett Angelo Mosso is Knossosban. A legrégibb földmaradványréteg itt fekete föld, amely szénből, hamu, emberi csontok és konyhahulladék keverékéből jött létre; Mosso ennek korát szintén 12.000 évre teszi. A sumérek egykori fővárosa, Eridu valaha a Tigris és Eufrát torkolatában egy szigeten állt, romjai a mai tengerparttól 40 km távolságban vannak, ennyivel tolta ki az évezredek alatt a folyam hordalékiszapja a deltát; s ehhez a feltöltéshez legalább 10.000 évre volt szükség. Mint láttuk, az Atlanti-tenger fenekéről kiemelt tachilyt-láva kora Termier szerint 12-13.000 esztendőre rúg. Ez utóbbi időhatárok természetesen javarészt csak becslésszerűek, de valószínűségüket emeli, hogy egymástól független kutatások egybehangzó eredményei.

A régészek után kérjük ki a geológusok szakvéleményét. Megelőzőleg azonban talán térjünk ki egy kísérletre, amely a mitológiát próbálta összeegyeztetni a földtan tanúvallomásával. Ismeretes, hogy a történelmi kor előtt Angliát még széles szárazulatok kötötték össze Európával, ugyanekkor Spanyolország Marokkóval, Szicília Tunisszal függött össze; a Földközi-medence két különálló beltengerre: a tirréni és az égei medencére oszlott, s a Fekete-tengernek sem volt még kijárata a Dardanellákon át. Ez a helyzet olyan vizsgálódásokra adott alkalmat, amelyek eredménye a mitikus elbeszélések és a tudományos megállapítások meglepő egyezését mutatja. Luis Thayer Ojeda, chilei régiségtudós azt a véleményt hangoztatja, hogy Európa, Észak-Afrika és Elő-Ázsia nem egy népe, melyet ázsiai eredetűnek tartanak, nyugatról – Atlantisz-Amerikából – származott ide, s a népek szokása szerint régi hazája nevét adta új települési helyének. A régi földközi népek mondairodalma a mítoszok jelképes, költői nyelvén eme népek történetének elbeszélését tartalmazza. Ojeda a mítoszok vizsgálatából és elemzéséből arra a nézetre jutott, hogy a földközi mélyedés egykori szárazulatain már létezett egy Egyiptom, Líbia, Etiópia, Perzsia stb., s az elmerülés után ezeknek az országoknak neve átszállt mai viselőikre. A mondák filológiai vizsgálata alapján megszerkesztette a medence térképét: Triton tava a Baleárok, Dél-Franciaország, Korzika és Afrika közt terült el. Itália és Szicília földszalagja összeért Afrikával; ennek a földszalagnak közepét foglalta el Charon tava. A Balkán-félsziget, Morea, Ciprus, Kréta egy tömböt alkotott Kis-Ázsiával és az Égei-tenger helyén mocsarakkal változó alacsony hegyvidék húzódott. Mindezt a tengermérések többé-kevésbé megerősítik. A görög mitológia Tartarosról is beszél, melyet a mai vélemény szerint a görögök az Etna vidékére tettek. Ojeda a görög alvilág határait szélesebb területre, a tenger alá került vidékre is kiterjeszti és állítja, hogy az alvilág két folyójának, melyek a hitrege szerint ellentétes irányban, de párhuzamosan folytak, ma is megvan a medre a víztükre alatt. A legújabb tengermérések ezt a feltevést csakugyan igazolták: két párhuzamos, de egymással ellentétes lejtésű bemélyedést állapítottak meg az Etna partvidékén. Itt lett volna a charon nevű nép földje, amelynek eltűnése után s név alvilág mitikus révészére szállt át. A charonok talán csakugyan révészek (hajósnépek) lehettek, a hatalmas tűzhányó, az Etna alkalmul szolgálhatott az alvilág-mítosz kialakulására, illetve az alvilág helyének rögzítésére. Mindenesetre ez a szokott útja a mondák és hitregék fejlődésének.

De világszerte valamennyi sziget, melyet ma sekély tengerek választanak el a szárazföldtől: az Északi- és a Keleti-tenger szigetei, Kelet-Ázsia egyes szigetcsoportjai. Ujguinea stb. valaha egybefüggtek kontinenseikkel. Ezeknek egykori partterülete a víz alatt átlag 200 méterig terjed, s csak ezen túl kezdődik a valódi, meredeken lesüllyedő, mélytengeri part a maga ezerméteres mélységeivel.

Ázsia közepén valaha óriási víztükör ringott, az úgynevezett mongol beltenger, amely a Góbi-sivatagot, Mongólia egyrészét s a Tárim-medencét töltötte meg. Ez a tenger valami katasztrófa következtében áttörte partjait, a Kaptai-hegység gátjain át lezúdult a Balchas-tó mélyedésébe, összekeveredett az Aral-tó és a Kaspi-tenger vizeivel; innen továbbáradt a Fekete-tengerbe, kivájja a Boszporusz szorosát, megtöltötte a két földközi medencét, s kiszakítva a gibraltári kaput, az Atlanti-óceánba ömlött. Friedrich von Schwarz, pétervári akadémikus, felkutatta ennek a tragédiának lefolyását, s időpontját geológiai és egyéb körülmények egybevetése alapján 12.000 évvel ezelőttre tette. Tőle függetlenül más tudósok ugyanebbe a korba teszik a Földközi-tenger mai képének kialakulását, a szaharai beltenger (Triton-tava) kiszáradását, továbbá Anglia s az északi szigetek elszakadását a szárazföldtől. Ezek az időmeghatározások tehát egybeesnek Atlantisz elsüllyedésének s a mediterrán műveltségek kezdeteinek dátumaival; gondolatsorunk szerint természetesen ezek mögött a geológiai változások mögött ugyanazon ok szerepel: a hold megérkezése a föld vonzókörébe. A nyugati féltekén ezzel a katasztrófával hoztuk összefüggésbe a nagy népvándorlások megindulását: az atlanti népek megjelenését Eurafrika partjain, s az amerikai indián törzsek mondái honfoglalásait. Most tehát újabb hasonló jelenségekre mutathatunk rá. A Keleti- és Északi-tengerek beömlése az itt települt germán őstörzsek hódító vándorlásainak első hullámát indítja el, melynek a történelemből ismert, későbbi következményei a vikingek pusztító kalandozásai, melyek vadságban a mongolokét is felülmúlták, Hengist és Horsa, a két szász vezér kikötése Angliában, más törzsek hódító és országalapító vándorlásai Norvégiába, Oroszországba, Dél-Itáliába, Portugáliába és Észak-Afrikába. Hasonló jelenségek játszódtak le a mongol beltenger vidékén. A tenger helyét mérhetetlen homoksivatagok foglalták el, a folyók kiszáradtak, a nagy vízveszteség éghajlatváltozásokat idézett elő, óriási területek a pusztulás hazájává váltak. Az északi partvidék a légréteg megvékonyodása által belépett a jégkor első szakaszába, és tundrává változott. A sínylődő népek itt is elindultak új hazát keresni, s megkezdődött a nagy keleti népvándorlás. A mai pusztaságok helyén, ahol valaha milliók éltek, most elszánt kutatók, Sven Hedin, Stein Aurél stb. romvárosokat, birodalmak nyomait ássák ki a homok alól. A mongol világhódítások szinte elemi ereje mögött ennek a természeti erőnek emberfeletti kényszere állt, melynek hatása ma sem szűnt meg, és sok mai történelmi esemény okait is itt kell keresnünk.

Ez a katasztrófa nemcsak az emberekre hozott nagy veszedelmet, hanem az állatokra is. Köztudomású, hogy Szibéria tundravidéke egy nagy mamuttemető. A kínai évkönyvek feljegyezték, hogy az első mamutagyarakat Kr. u. a IV. században hozták Kínába. Ma az elefántcsont-termelés kétharmadát Kelet-Szibéria és a Novoszibirszk-szigetek szolgáltatják. Az utolsó másfél évszázad alatt évente átlag 250 mamutmaradványt ástak ki Szibéria jeges vidékein, köztük 84 ép, vagy majdnem teljes példányt. Minden jel arra vall, hogy ezeknek az állatoknak nagy tömegei egyszerre, illetve rövid időn belül hullottak el. Nem eggyel hirtelen baleset végzett: a tundra vékony jege beszakadt alattuk, s elsüllyedtek az ingoványban; egyeseket álló helyzetben találtak, másokat vergődés, kapaszkodás közben ölt meg a fulladás; van, amelyiknek gyomra emésztetlen táplálékot tartalmazott, sőt amelyik le sem nyelhette, szájában maradt. Az ételmaradványok azt mutatják, hogy főként erdei szurok- és vörösfenyő lombjával táplálkoztak, melyek közül ma már csak a törpe vörösfenyő tengődik a sarki vidéken. Ma 5800 kilométernyire dél felé, a Bajkál-tó környékéig kell menni, hogy olyan növényzetet találjunk, mely valaha a mamutcsordákat eltartotta. Az éghajlatváltozás, mely a flórát dél felé szorította, olyan nagyméretű lehetett, hogy az állatok nem bírtak hozzá alkalmazkodni, s rövidesen tömegével elpusztultak.

A geológusok a földrétegek alapján, ahonnan az állatokat kiemelték, 12.000 évre becsülik e változásoknak s a mamutok elhullásának korát. A hold, mely jövetelével a mérsékelt övéken földrészeket süllyesztett el és felmelegítette a klímát, amely Ázsia belsejét elsivatagosította, itt Észak-Szibériában lehozta a pólusok szigorú telét az addigi enyhébb időjárás helyére, és tundratájat teremtett az erdős szárazulatból. De nemcsak az elviselhetetlenné vált időjárás írtotta a sűrű mamuttenyészetet, hanem az állatok saját tapasztalatlansága is a megváltozott környezetben: az elmocsarasodó jeges tundrákon hirtelen elsüllyedés vetett véget nem egyszer életüknek. Ezeket találják meg az erőszakos halál helyzeteiben.

A tundralakók egyébként jól ismerik ezeket a kihalt állatokat; nemcsak a sarki ragadozók „termelik” ki az örök jégben konzervált tetemeket, hanem az emberek is zavartalanul táplálkoznak belőlük. A népmonda szerint a vízözön pusztította el őket; Noah nem tudott helyet szorítani nekik bárkájában (egészen érthető feltevés!) és magvuk veszett. Más változata a mondának, hogy felfértek ugyan a bárkára, de kiszálláskor hibás lépést tettek és belefúltak a mocsárba. A bárkán kívül maradt többi mamut természetesen a vízözönbe fulladt. A kínaiaknak is van mondájuk a mamutokról: nagy fehér patkányoknak képzelték őket, melyek a föld és a jégtakaró alatt bujkálnak, mígnem valami folyóparthoz érve, napvilágra jutnak, ami rögtönös halálukat okozza. Mint látjuk, mindkét monda a pontos valóság irracionális előadása.

Ne higgyük azonban, hogy ezekről a nagyarányú, átalakulásokról csak a mai tudósoknak van tudomásuk. A népek éppoly híven megőrizték emléküket, mint a többi történetelőtti eseményét, és feljegyzésekben sem szűkölködünk. Strabonál ezt találjuk: „Lampsakosi Strato említi, hogy az Euxinusnak (Fekete-tenger) egykor még nem volt torkolata (átjárása) Bizáncnál, s csak a beleömlő, rendkívüli víztömegek erőszakolták ki az áttörést, aminek következtében a víz Propontisba és Hellespontosba folyt át. Ugyanez az esemény játszódott le a mi tengerünkön, a Mediterrániban is; itt az Oszlopok (Gibraltár) földszorosa szakadt át, amikor a mértéktelen víztömegek felduzzadtak.” Pausanias és Apollodoros is idézik a hagyományokat, melyek ama borzalmas időkről szólnak: „A Földközi-tenger vizei egyre növekedtek, s egyik földet a másik után öntötték el. Minden nemzedék látta a vizek emelkedését, mindegyik megfigyelte.” Istros három vízözönről tud, melyek közül az utolsó törte át a Hellespontost, s szakította el Európát Ázsiától. Strabo, Aristoteles, Valerius Flaccus mondaszerű emlékekre hivatkoznak, áradásokra és földrengésekre, melyek megfelelnek a geológia által felfedett tényeknek. Ezek szerint Kis-Ázsia, Szíria és Egyiptom között is nagy szárazföld terült el, melynek partjait mindjobban elemésztette a tenger; végül csak Ciprus szigete maradt meg belőle. Az arabok is feljegyeztek hasonló hagyományokat. Abu-l-Ri’han Mohamed ezeket írja: „Alexandria és Konstantinápoly között ősrégi időkben föld terült el, szilárd, sós talaj, melyen egészségtelen fű és vadfüge termett.” El-Edrissi, arab történetíró pontos számokat közöl, ami a hagyományok elevenségére vall, éppúgy mint Platónnál. Szerinte a katasztrófa igen régen történt, a tenger színe tizenegy stádiummal emelkedett, sok várost borított el, s az emberek ezrével pusztultak. Rafael Urbino feljegyezte a legrégibb ibér mondákat, melyek ismeretlen népeknek a félszigetre való megérkezéséről szólnak; ezek szerint az invázió akkoriban történt, amidőn a Gibraltári szoros átszakadt.

 *

Olyan adatokat nyertünk eddig, amelyek a szárazföldek mai kialakulásának korát körülbelül Kr. e. 9-11. évezredbe, mától számítva tehát 11-13.000 évvel ezelőttre teszik. Ekkor kellett elsüllyedniük azoknak a földrészeknek, amelyeknek meglétét a természettudományok nemcsak bizonyítják, de szükségszerűnek is kijelentik. Hogy ebben a korban volt-e már magasabbrendű műveltség és milyen területeken élt, arra nézve a művelődéstörténetet igyekeztünk vallomásra bírni. Hogy pedig anyagunkba némi rendszert vihessünk és sok kérdésre feleletet nyerhessünk, Hörbiger elméletét vettük segítségül. Most megpróbálunk néhány következtetést levonni.

Úgy láttuk: volt, vagy lehetett egy történetelőtti fejlett kultúra, mely lényeges vonásait a föld mai képének kialakulása, a tengerek mai eloszlása előtt nyerte el, s amely az északi és déli mérsékelt-forró övezeteken Amerikától Mezopotámiáig terjedt, de hatásának nyomait Közép- és Kelet-Ázsiában és a polinéziai szigeteken is megtaláljuk. Középpontja, vagy kifejlődésének helye a mondái hagyományok nagyszámú utalásai s az atlanti szigetcsoport gyér, de tényszerű adatai szerint Atlantiszban volt. Az embertan és a művelődéstörténet nyújtotta bizonyító anyag igen nagy, ennek meggyőző értékét azonban az olvasónak kell lemérnie.

Atlantisz népeinek vallása ezek szerint napkultusz, csillagvallás lehetett, de alapító, azaz főistenként Poseidonost, a tengeristent tisztelték, vagyis a hajózás, a halászat s a tengeri kereskedelem főfoglalkozásuk lehetett. Fejlett állattenyésztésre vall a ló megszelídítése és a bikakultusz. A lovat Poseidonos szent állatává avatták; Platón szerint a fejedelmek egyik fő papi ténykedése bikaáldozat volt valóságos bikaviadalok keretében; a bikatisztelet innen származhatott el Egyiptomba, Krétába, Babilóniába és a görögökhöz, s kései maradványát a spanyol bikaviadalokban láthatjuk. Valószínű, hogy az emberáldozat is dívott, bár Platón erről szemérmesen hallgat; a görög mitológiában azonban megtaláljuk nyomait, ezenkívül a keltáknál, a zsidóknál, a föníciaiaknál és Krétán volt szokásban s az indiánok közt öltötte a legnagyobb méreteket. A növény-termelés terén a banán és az ananász művelésében lehetett szerepük. A kereket, vagyis a kocsit úgy látszik nem ismerték. A mérnöki tudományok fejlettségét már láttuk, de említsük meg az orikalchoszt, ezt a réz-öntvényfélét, amelyet nemcsak Platón, hanem az indiánok is emlegetnek, s amely Atlantisszal együtt elveszett.

Az Amerika felé való terjeszkedés igen régi időkre szorítkozhatott; erre vallanak az őshaza-mondák, továbbá az, hogy a lovat nem vitték Amerikába, s hogy ott külön kultúrnövényeket termesztettek (kukorica, dohány). De a csillagászati és építő tudomány, vagyis a vallás átvitele ősréginek látszik. Az atlantiszi építőanyag, a fekete, fehér és vörös lávakő csakugyan a mai Atlanti-szigetek főkőzeteinek színe, ezeket hozták fel. a tenger fenekéről a mérő expedíciók, az indián mondák is megemlékeznek róla, s a tihuanakui nagy Naptemplom (Kalaszaszaja) megmaradt főlépcsője szintén ebből a háromszínű kőből van építve. A vallás és az építkezés átterjedésével egyidejű lehet az első atlantiszi uralkodó vezérek, próféták és istenek feltűnése Amerikában.

Eurafrika felé a terjeszkedést megkönnyítette a valószínű szárazföldi összeköttetés Észak-Afrikával és Délnyugat-Európával. Ennek jele az ismeretlen származású és gyermekkornélküli népek megjelenése, valószínűleg több hullámban. Ezekkel születik meg az eurafrikai, helyesebben mediterrán műveltség, amely tehát gyarmati-, epigon-kultúra, s amely ázsiai hatásoktól termékenyítve fejlődik tovább. Az ázsiai hatás a sumér és a sémita (akkád-asszír-babilóni-zsidó) népekkel kezdődik, s az ázsiai árjákkal (médek, perzsák) folytatódik; addig az atlanti az uralkodó. Az európai árjákkal (görögök, rómaiak) indul el a civilizálódás folyamata, a racionális, a testi és anyagias mozzanatok érvényesülése, mely azonban csak a görög-római virágkoron át tart. Bizáncon már ismét Kelet szelleme uralkodik, míg nyugaton az atlanti-kelta műveltség eltüntetése után a germán barbárok veszik át a klasszikus örökséget keresztény egyházi formájában.

A turáni népek közvetítő és konzerváló szerepe a népvándorlások idején válik fontossá; míg az egyház a mediterrán műveltséget, a turániak Ázsia kultúrájának hordozható elemeit (politikai, katonai szervezet, államrend, társadalmi eszmék: lovagság stb.) közlik a törzsi állapotokban élő germán népekkel. E kettős hatásból alakul ki a mai Európa kulturális élete.

Hogy az atlanti műveltségnek minő utókora volt Amerikában, hogyan fejlődött tovább, hogyan folyt le a jövevény- és ősnépek elhelyezkedésének története stb., ezt ma még lehetetlen nyomon követni. A régészeti kutatás csak a legfelső rétegeknél tart, melyek alól a történet-előtti anyag csak foltonként, szervetlenül került elő. A legfőbb nehézség, hogy nemcsak az időmeghatározás, hanem az egymásután sorrendje is nehezen tisztázható; hosszú idők, sok nép és sok faj közös története rejlik a romok töredékei közt, s általában hat réteget, hat elenyészett műveltséget számítanak azok, akik hajlandók egy-kétezer évnél messzebbre visszamenni.

*

Az eltűnt műveltség – Az egész atlanti kultúrának külsőleges, de legfeltűnőbb ismertetőjegye a kolosszális építkezés, amelynek legmaradandóbb s legmélyebb benyomást keltő emléke a piramis. Ezért neveztük piramis-műveltségnek. A belső szellemi tartalom azonban, amely ezeket a formákat a maga kifejezésére megteremtette, jelentősebb a mérnöki tudásnál. Mi lehetett ez a belső tartalom? Elsősorban nyilván az egész történetelőtti, magasműveltségű emberiség közös ősi kincse: a kozmikus világszemlélet. Ez volt alapja minden tudományának, erkölcsi és társadalmi törvényrendszereinek. A magasabb erők, a végtelenség tényeinek felismerése oltotta szemléletébe az eschatologikus elvet, a végső célok, a tökéletesség elérésének parancsát. A természethez közelebb álló, kevéssé racionális gondolkodásánál fogva felismeréseit jelképes alakban állította maga elé. De teljesen valószínű, hogy eme jelképek megalkotásánál nem valami bölcseleti eklekticizmus vezette, nem tetszőleges formákat választott, amiket aztán a közmegegyezés fogadtatott csak el ilyen vagy olyan értelmű emblémának, – hanem a tapasztalat vezette, s a jelképek a tapasztalat tárgyát s a felismerés útjait jelzik. Ha a svasztika a forgó napkorong, a futó idő, a végtelenség, majd a tökéletesség jelképe lett, ez azt jelenti, hogy e felismerés-sorozat elején a nap tapasztalati képe áll, amelynek megfigyelése és értelmezése logikusan visz el egy bölcseleti és erkölcsi fogalom- vagy értéksoron át a legmagasabb fokozatig: a legfőbb tökéletességig. A svasztika a legfőbb tökélyhez, az Istenhez vivő út jelképe, és így az eschatologikus életszemlélet hű és megragadó ábrázolása. Ma már általánosan elfogadott megállapítás, hogy eredetileg napszimbólum volt, napkereszt; a napot s a nap járásától meghatározott négy világtájat a lehető legegyszerűbben ábrázolta a kör s a berajzolt kereszt. Ezen tapasztalati formán a forgás, a mozgás, vagyis a múló idő, a határtalanság, a végtelenség mozzanatát érzékeltetni igen könnyű feladat. (A labda, a golyó vagy a korong gurulósát ma is rajzunkon látható vonalakkal jelzik a rajzokon.) A svasztika minden származéka erre a két alapformára vezethető vissza. Legelterjedtebb az árjakereszt, vagy horogkereszt alakban, de-korántsem egyedül az árja népek tulajdona, sőt az irániak egyáltalán nem is ismerik. Amerikai változatát, mely Alaszkától a Tűzföldig mindenütt igen nagy számban előfordul, Arthur Posnansky, a neves amerikanista, la-pazi egyetemi tanár, „signo escalonado“-nak, lajtorja-jelvénynek nevezte el igen találóan. A fejlődésnek, a tökéletesbedésnek, az istenhez való emelkedésnek szimbóluma, amelyben Posnansky szerint bennfoglaltatik a Legfőbb Tökéletességgel való egyesülés (üdvözülés) értelme is, azaz a legmagasabb vallási képzetek (áldozat, megváltás, üdvözülés) egyike. A világtájakat jelző kereszt könnyen jutott mágikus szerephez azáltal, hogy a négy világtájat birtokló istenek hatalma alá eső területeket jelentette; így a jóslási rítusokban játszott főszerepet az istenek akaratának megtudakolásában.

Hasonlókép minden eklekticizmus nélkül, természetes úton válthatott a mindig újra zöldülő vagy örökké zöld fa a megújulásnak, az örök fiatalságnak, a halhatatlanságnak jelképévé, azaz életfává [megjegyz.: Devigne a szent fa, az életfa elnevezéseire utal a különböző népeknél, így pl. az óegyiptomiaknál neve: um, az óperzsa nyelvben: hom, om, a majáknál: hom, om, a hinduknál: haoma]. Gyakran az életfa is keresztalakká egyszerűsödik (azték vagy maja kereszt). Ahogyan a keresztény népek szent jelvényében, Krisztus keresztjében nincs semminő megegyezéses, eklektikus elem, hanem történeti emlék, mely a rómaiak bitófájának alakját tartja fenn – holott ma már nemcsak a megváltás szimbólumát, a szenvedés eszközét látjuk benne, hanem a béke, az áldás (pax vobiscum), az igazság (eskünél), a hit-megvallás (keresztvetés), a túlvilág (sírokon), sőt gyakran igen földies érdemek jelét is (kitüntetések) –, ugyanúgy feltehető, hogy á legrégibb univerzális jelképek eredeténél a tény, a tapasztalat áll. A sárkány, a szárnyaskígyó, kígyó, griff, mint a rossz- vagy jóindulatú legfőbb hatalom, a legfőbb tudás megtestesítője; a gorgó-fej, mint az „ördög”, a rém, kísértet vagy lidérc ősképe Poseidonos szigonya, mint Nílus-kulcs és brahma-jelvény; a diadém-homlokdísz, mint korona, a tiara, mint az isteni hatalom földi jele, a királyi álszakáll, mint az isteni származás jelzése stb. – mind legrégibb műveltségünk többé-kevésbé általános szimbólumai, s éppen azért nem érhetjük be meglétük puszta megállapításával, hanem meg kell kísértenünk eredetük felfejtését, ha műveltségünk gyökereit megközelíteni akarjuk.

A felsorolt jelképek az atlanti műveltségnek is őskincsei és azért még találkozni fogunk velük; sőt néhány éppen ennek a műveltségnek saját külön tulajdona. Azonban, hogy eljuthassunk hozzájuk, át kell esnünk néhány közbeeső feladaton. Az első, ami megállít, az a feltevésünk, hogy az atlanti műveltség mai emlékei nem lehetnek 10-12.000 évnél régebbiek, s gyarmati eredetűek, azaz szülőkultúrájuk eltűnt területeken nőtt fel. Keresnünk kell tehát, csakugyan nyomtalanul eltűnt-e ennek a kultúrának minden eredeti emléke, nem maradtak-e fenn vele egyidejű maradványok, nyomok, vagy jelek, amelyekből a régebbi autochton, nem gyarmati kultúra saját életére, fejlettségére, formáira és tartalmára következtethetünk? Vajon hogyan élt az ember az aranykorban, a vízözönt hozó harmadkori hold lehullása s a negyedkori Luna feltűnése közt? S ha az ember, mint emlékezete hirdeti, átélte a vízözönt, mégpedig – szintén saját vallomása szerint – a művelt nép fokán, akkor mi a valószínűsége annak, hogy már ama megelőző geológiai korszakban csakugyan élt, sőt kivetkőzött kezdeti állapotából? Lehetséges-e, hogy egy fejlett lény több geológiai korszakot átéljen, hogy gyökeresen eltérő életkörülmények közt egyre fennmaradjon, mi több, a legmagasabbrendű teremtménnyé fejlődjék? Mai tudományos felfogásunk és ismereteink minden ilyen feltevést elutasítanak, – de minden tudomány véges és kérdés az is, hogy a miénk csakugyan befejezett munkára hivatkozhatik-e, végigjárt-e minden nyomot és lehetőséget, amely az emberiség múltja felé mutat, s így joga van-e végleges állásfoglalásra?

 

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 

Várkonyi ebben a részben sokat foglalkozott a maják csillagászatával. Annyit azért megjegyeznék, hogya a maja kultúra önmagában nem kimagasló, sem építészetben, sem gazdaságban, sem másban, sőt sok tekintetben primitív. Ugyanakkor teljesen megdöbbentő, amit csillagászatban és naptártudományban elértek, kezdve azzal, hogy ismerték a nulla fogalmát. Ugyanakkor képtelenek voltak feltalálni a kereket, a kocsit, a mérleget vagy az ekét.

 

 

Az idő szívverése

 

 Ez az egy alfejezet maradt meg a háromból, mégpedig azáltal, hogy a Galaktika 50. száma leközölte. A gépiratban (1966) ez 46 oldal, a Galaktikában 20 oldal és a 2002-es kiadásban 29 oldal. Gyakorlatilag ennél az alfejezetnél sem foglalkozott egy lektor sem a számítások helyességével (szolgaian átvették a Galaktika elütéseit is!).

 

 431. oldal: "Tudtunk szerint az alábbi számításokat még senki sem végezte el, nincs mire hivatkoznunk...– Ezt még ki is emelte Várkonyi, de nem volt teljesen igaza, sem abban, hogy ő lett volna az első, sem abban, hogy ne lett volna kire hivatkoznia.

Charles F. Dupuis francia tudós (1749-1809) már foglalkozott hasonlókkal: a mítoszokat az asztronómia segítségével magyarázta. Kimutatta az indiai és káldeus szövegekben szereplő időciklusokról: 12.000 vagy 432.000 év.

431. oldal: Nem írja, de a Brahma-év viszonyul a 30 napnyi (1 hónap!) érverések számához, ami 3.110.400.

443. oldal: A Bad-tibirai királyoknál, hogy összefoglalja az uralkodási idejüket, Enmeluanna és Enmeagal mögé kapcsos zárójelet tesz, hogy ezzel összeadhassa az uralkodási idejüket. De az összeadás hibás! Az nem lehet 64.800 év! Valójában a kapcsos zárójelet Enmeagal és Dumuzi mögé kellett volna tennie!

451. oldal: Az irániakhoz: az iráni nagykorszak hossza 4320 év.

452. oldal: A kínaiakhoz: egy régi kínai író szerint Fu-hi császár előtt hat király uralkodott, összesen 129.600 évig!

454. oldal: "1 katun = 7200x4 = 28.000" – ez megint hibás! A szorzat helyes eredménye: 28.800!

454. oldal: Alul az 55. lábjegyzet vége: "...fekete, vörös stb.", még itt is képes volt a 2002-es kiadás lehagyni, mert a Galaktikában ez így volt: "...fekete, vörös, 4 alapszín stb."

455. oldal: "Samas = 20°x71 = 1440 év" – szánalmas elütés, hiszen a szorzó nem 71, hanem 72! Alatta még négy másik istenséggel is megadja a számokat, s azoknál mind egységesen 72 a szorzó!

461. oldal: "Panodorosz mitográfus" – Panodórosz nem mitográfus, hanem egy alexandriai keresztény szerzetes volt, aki kronográfiával foglalkozott i.sz. 400 körül. Azon fáradozott, hogy az egyiptomi és káldeai kronológiát összeboronálja a bibliaival. Szerinte a vízözön i.e. 3251-ben történt.

 

Megjegyzések a fejezethez:

     Julius Oppert német orientalista (1825–1905) vette észre az ékírásos számítgatásokban a szent számok jelenlétét. Oppert volt az első, aki kimutatta, hogy több ősi kultúra naptárának kezdőpontja i.e. 11.542-ik év. Gutschmidt szerint a mezopotámiai népek 36.000 éves ciklusokat vettek számításba (36.000 x 12 = 432.000 év). H. V. Hilprecht professzor szerint a suméreknél a csillagászati műveletek alapszáma a precessziós körforgás (25.920 év) ötvenszerese, azaz 1.296.000 év. A kört ők osztották 360 fokra, s a kör 360°-a = 1.296.000”-el, aminek harmada 432.000” ötvened része 25.920”. Oppert számítási kapcsolatot mutatott ki a Biblia 7 napos teremtése (168 óra) és Berósszosz 168 myrias éve (1.680.000 év) között, de ugyanígy Berósszosz 432.000 éve és a bibliai 1656 év között. Ez utóbbi ugyanis 86.400 hét, de Babilónban volt egy 5 napos "hét" is, tehát 86.400x5= 432.000. J. S. Nikel német ókortudós viszont a Genesis und Keilschriftforschung c. munkájában (1903) megjegyezte, hogy Oppert számai csak végösszegeikben egyeznek meg a babiloniakkal és hogy belső összefüggés közöttük ki nem mutatható.
      Ha kicsit Várkonyi tovább firtatta volna a kérdést, észlelhette volna, hogy az ősi népek nem csak az időt, a kronológiákat igyekeztek a szent számok rendszerébe foglalni, hanem a csillagászat, a szakrális építészet, a föld és a világ dimenzióit is igyekeztek bevonni ebbe a rendszerbe. Például Hipparkhosz csillagkatalógusa 1080 csillagot határozott meg. A Nagy Piramis alapján egyesek szerint 144.000 kőtömb van, akár a négy oldal burkolóköveinek száma is ennyi (állítólag!). Marcianus Heracleota geográfus szerint a Föld átlagkerülete 25.920 görög mérföld. A Jelenések Könyvében az Utolsó Időkről hallunk, mikor a Sion hegyén 144.000 kiválasztott fog állni.
     Az idő szívverése c. fejezet elején Várkonyi igyekszik nyomatékosan megjegyezni, hogy "Tudtunk szerint az alábbi számításokat még senki sem végezte el, nincs mire hivatkoznunk..." Igazából, éppen tudott volna olyanokra hivatkozni, mint Dupuis, Oppert, Hilprecht. 1969-ben jelent meg angol nyelven Hamlet's Mill c. nagy feltűnést szerzett könyv, Giorgio de Santillana és Hertha von Dechend tollából. Ez később magyarul is megjelent. A két szerző ilyeneket ír a 108-as számról: „Vagy az sem lehet véletlen, amikor olyan számok, mint 108, vagy 9x13, illetve különböző többszöröseik előfordulnak a Védákban, Angkor templomaiban, Babilonban, Hérakleitosz homályos kijelentéseiben és a skandináv Valhallában.” (Hamlet malma, 1995). John Major Jenkins írja a Hamlet malma adatai kapcsán, hogy a sumer-babiloni matematika, mely használt hatvanas számrendszert is, már alkalmazta a precesszió hagyományos becslését: 108x4x60=25.920 év. Ezek a számok feltűnnek a hindul Káli korában. Ezek a szémítások nyilván mélye a görögök elé, de az egyiptomi és sumérek elé nyúlnak. Jellemző, hogy a kiváló Hipparkhosz még a precessziós ciklust 36.000 évnek vette.
     A következő hosszab szakasz a Hamlet malmából van:
     "A Grimmismatban olvassuk: "Ötszáz kapu és még negyven
van Walhalla hatalmas épületében nyolcszáz "Einherier" jön ki mindegyik kapu - amikor védelmi harcba vonulnak a Farkas ellen."
     Ez összesen 432.000, régtől fogva jelentőségteljes szám.
     Biztosan ősi jelentőségű volt, hiszen egyúttal ez a Rigvéda szótagjainak száma. De ez a még alapvetőbb 10.800-as számra megy vissza, ami a versszakok száma a Rigvédában (40 szótag versszakonként), amely a 108-as számmal együtt lépten-nyomon előfordul az indiai hagyományban. A 10.800-as számot adja meg Hérakleitosz az Aión időtartamára vonatkozóan, Censorinus szerint (De die natali 18), míg Berószosz szerint a babilóniai Nagy Év 432.000 évig tartott. De 10.800 egyúttal a téglák száma is az indiai tűzoltárban (Agnicayana). "Legyinteni egy ilyen egybeesésre", jegyzi meg Schröder, "vagy a véletlennek tulajdonítani, véleményem szerint a szkepticizmus túlzásba vitele.": Ne adjuk hozzá Angkort is a listához? Öt kapuja van, mindegyikhez utak vezetnek, melyek áthidalják az egész helyet körülvevő vizesárkot. Mindegyik utat hatalmas kőalakok sora szegélyezi, utanként 108, egy oldalon 54, összesen a dévák és aszurák 540 szobra, és mindegyik sor egy hatalmas, kilencfejű Naga kígyót hordoz. Pontosabban szólva, nem is "hordozzák", hanem láthatóan húzzák, ami jelzi, hogy az 540 szobor a Tejóceánt köpüli, melyet (valóban kissé szegényesen) a vizesárok jelképez, a Mandara-hegyet használják köpülőfának, Vaszukit pedig, a Nagák hercegét sodrókötélnek. (A félreértéseket elkerülendő: Vaszukit előzőleg erre fölkérték, s ő szívesen beleegyezett, csakúgy, mint Visnu teknőc-avatárja, aki a merev alátámasztást szolgáltatta ehhez a "mérhetetlenül hatalmas köpülőhöz", de még a Tejóceán is kifejezésre juttatta, hogy aláveti magát a köpülésnek.) így tehát kiderül, hogy az egész Angkor az "alternatív mozgást" reprodukáló kolosszális modell, melyet igazi hindu képzelőerővel és képtelenségekkel szerkesztettek meg, hogy ellensúlyozzák a folyton egy irányban, nyugatról keletre haladó precesszió képzetét."