Várkonyi Nándor:

Sziriat oszlopai

 Széphalom Könyvműhely, 2002.

 

 

"...az egész mű a megdöbbentő valószínűtlenségek csodás épülete!"

– Kodolányi János írta Várkonyinak a Sziriatról (1949. novembere)

 

 

 

Mivel többször átrágtam magam Várkonyi Nándor Sziriatján, ami először 1979-ben került a kezembe, úgy már sok éve felvetődött bennem a mű korrekciója, részletes vizsgálata, elemzése és kiegészítése. Most, hogy épp negyven éve ismerem, talán elérkezett az idő...

Ebből a célból legmegfelelőbb a Sziriat oszlopainak 2002-es kiadása, ami az 1942 kiadás utáni átdolgozás legteljesebb kiadása. Bertha Bulcsú írta a könyvről: „Mert ha Várkonyi azt írja, hogy a Macsu Pikcsu az Urubamba völgyében négyezer méter magasságban hatalmas gránitkockákból épült, ám a legközelebbi gránit-előfordulás két-óra járásra van, s a várat egy húsz méter széles, rohanó hegyi folyó és meredek szakadékok, völgyek választják el tőle, akkor ezt vagy elhisszük, vagy odautazunk, és átússzuk a hegyi folyót, ha nem, akkor át kell rágnunk magunkat ugyanazon a hatalmas könyvtári, levéltári anyagon, amin Várkonyi, másként nem tudjuk ellenőrizni. De mi egyiket sem vállaltuk, így aztán jött a legenda.” 
Nos, én átrágtam magam az eltelt negyven évben azon a hatalmas könyvtári anyagon. Így aztán a következő dolgokra vállalkozom a Sziriattal kapcsolatban:

1. Nyomdahibák vagy véletlen elírások a szerzőtől. Ezekről nem igazán tehet Várkonyi, így aztán még ezekkel van a legkevesebb baj és nem is sok van belőle.

2. A szerző kisebb-nagyobb tévedései. Ezekből viszont sok van. Általában Várkonyit a forrásai vezették félre, s az, hogy ritkán próbálta ellenőrizni azokat. És vannak olyan tévedései, ahol a forrásai jók, de a saját feje után menve, fut bele bakikba, tévedésekbe.

3. A Sziriatban használt forrásmunkák megállapítása. Várkonyi az első, 1942-es kiadással még közölt a könyv végén bibliográfiát, ami az átdolgozott 1972-es és a „cenzúrázatlan” 2002-es kiadásból is kimaradt. Ez utóbbi kiadás végén lévő utószóból tudható, hogy tartozott hozzá bibliográfia.

4. A könyvben megbújó idézések, ollózások, ahol nem közli a forrást.

5. A könyvben szereplő bizonyos értesülések, leírások, elképzelések pontosítása, magyarázata, egyfajta lábjegyzete (ahol azt szükségesnek láttam).

6. A könyvben szereplő értesüléseknek és feltételezéseknek az időközben felmerült tudományos és régészeti felfedezésekkel való kiegészítése.

7. Várkonyi által idézett szövegek félreértelmezései vagy félrefordításai.

8. Végül, kísérletet teszek a 2002-es cenzúrázatlan kiadásból is kimaradt/elveszett két alfejezet (Égi és földi számok, Az eltűnt műveltség) rekonstrukciójára.

 

Várkonyi Sziriatja valójában nem egy egzakt tudományos munka, s maga a szerző sem ennek szánta. Például nem közli sosem a klasszikus szerzők idézeteinél a pontos forráshelyet, ami megszokott a tudományos műveknél (néha még betegesen is ragaszkodnak hozzá). Ugyanilyen "lazán" kezeli a forrásműveire való hivatkozást. Nem közli, nem érdekli az adott lelet vagy téma kapcsán az szaktudósi ellenvéleményt. Jelzi persze, hogy tud ezekről, mint az Atlanti-óceán mélyéről felhozott lávadarab kapcsán, de leszögezi, hogy ezek közlése nem a könyv feladata.

Várkonyi könyvének Gondolat kiadós két szaklektora (egy csillagász és egy fizikus) gyakorlatilag nem értették meg a szerző szándékait. Adatokat fürkésztek, tudományos eredményeket kerestek, érvényét vesztett tudományos téziseket találtak. Várkonyi szerint a „jelenleg” érvényben levő tudományos téziseket kérték számon rajta ezek az állam által fizetett katedratudósok. Várkonyi persze tudott ezekről a „hivatalos”, ún. mainstream elméletekről, de ezekre úgy tekintett, mint mulandóakra, ideiglenesekre, amiket mindig felvált egy következő tudományos tan. Az ilyen „barbár” beavatkozást a művébe, Várkonyit felettébb mód feldühítette. Hisz szebb napjaiban a Mester magát rendkívülinek, egyedülállónak és a múlt legnagyobb látnokának képzelte...

Várkonyi a könyv téziseinek kialakításában fő vezetőként az ókori szerzők írásait és az emberiség mítoszait követte és használta (és nem ő volt ebben az első), valamint a saját intuícióit. Ezeket sokkal erősebb érvnek gondolta, mint az éppen uralkodó tudományos nézeteket, melyekre csak enyhe, kissé lenéző mosollyal tudott csak utalni.

Tudományoskodó emberek, okoskodók, enciklopédisták, realisták, materialisták és más efféle boncnokok gyakorlatilag képtelenek voltak ezt meglátni. Olvasáskor csak tévedéseket láttak, meg azt, hogy a könyv nem illeszkedik az uralkodó tanokba. A közpénzből fizetett katedratudósoknak – akik mindig az aktuális tanok feltétlen zsoldosai –, még azt az émelyítő dolgot is le kellett nyelniük, hogy a könyv „népszerű” volt. Egyáltalán, hogy képzeli egy nem „szaktudós”, hogy több ezer oldalt ír, csak úgy magának?

A két tábor sosem közeledett-közeledhetett egymás felé. A tudomány emberei nem tudták nyitott szívvel olvasni a Sziriatot, mert csak az eléjük toluló tudományos tévedéseket, lejáratódott téziseket láttak. Viszont az értelem más képviselői, Várkonyi hívei, költők, írók, irodalmárok hatása alá kerültek, inspirálta őket (Kodolányi János, Szeberényi Lehel, Lázár István, Bertha Bulcsú, Weöres Sándor, Rajnai László és sokan mások). Hiszen a történelem nem csak csontok, cserepek, kormeghatározások és mások összessége, hanem az emberi szellem története is, amiben kétségtelenül ötletes és magával ragadó Várkonyi. Mert hiába tudjuk, hogy mondjuk Kulin György vagy Ponori Thewrewk kiválóbb csillagász, mint Kodolányi János az író vagy Weöres Sándor a költő, ez nem kérdés, de mennyire értenek az emberi szellem történetéhez, az emberhez? Egyáltalán értelmesebbek-e? Ráadásul azon a tájon, ahová Várkonyi merészkedett sokkal könnyebb a tévedések és homály birodalmába tévedni. Sokkal könnyebb itt fogást keresni érvein, mint azokén, akik gyakorlatilag ugyanazt írják le ("abban nem lehet hiba"), ami az uralkodó, s naprakész lexikonokban van, csak bő lére eresztve...

Maga Várkonyi sok mindent elvetett az átdolgozások során, de az elméleteinek lényege mindig megmaradt, mert úgy gondolta: eddig egyetlen olyan tudományos bizonyíték sem született, ami megsemmisítené az elsüllyedt földrészekről vagy a vízözönökről írt elképzeléseit.

A Sziriat leginkább egy tudományos regény, egy „látomás”, ahogy Várkonyi is nevezte. Amolyan töltelékanyagként a saját magyarázatai közé különböző tudósok véleményét és tudományos eredményekről szóló értesüléseket rakosgatott be. Ezeket elég szabatosan kezelte, örült, ha talált egy az övével egyező adatot, már is felszúrta – akár egy lepkegyűjtő a zsákmányát – könyvének adott oldalára. S nem is különösebben vizsgálta ezek igaz vagy megbízható voltát. Egyszerűen nem is volt ideje rá, mert a Mester mindig rohant, már a következő feltevést kellett magyaráznia.

Az én javításaim, kiegészítéseim Várkonyi munkáiban főként erre a töltelékanyagra vonatkoznak…

 *

     Ezek nagy részét már az 1990-es évek közepe táján leírtam, még a 2002-es kiadás előtt, és nyolc oldalas levélben el is küldtem a kiadónak. Ennek ellenére az általam talált számos hiba ugyanúgy maradt, pedig ezek jó része elírás, számításbeli hiba, melyek rontották a Sziriat hitelét. A könyv lektorai ezeket észre sem vették, nem is foglalkoztak ezekkel.
     Várkonyi művét az amatőrök/írók/és más bohém lelkek oldaláról, valamiféle szent áhítat vette körül, míg a katedra-tudósok oldaláról, heves ellenállást, lehurrogást kapott. Én azonban Várkonyihoz hasonlóan elfogadom az egykori Atlantisz létét az Atlanti-óceánban. Mikor 1979-ben először a kezembe került a Sziriat, akkor már én pár éve foglalkoztam az ősi kultúrák titkaival, paleoasztronautikával és az elsüllyedt Atlantisszal (az információkat füzetekbe gyűjtöttem), így egyfajta "aranybányaként" tekintettem a könyvre. Ráadásul hasonló magyar szerző kevés volt akkoriban (és ma is kevés). Lukács Tibornak jelentek meg "zajos" cikkei a 70-es években az Ország-Világ hetilapban, majd nem sokra rá Nemere István adott cikkeket az Ifjúsági Magazinban, de Várkonyi az egészen más volt, neki koncepciói, látomásai voltak... A szaktudósok teljesen járatlanok voltak a Várkonyi által használt hasonló vélekedésű szerzők munkáiban és inkább a saját tekintélyükre hivatkozva, úgy általánosságban vetették el Várkonyi téziseit, mint „meghaladott elméleteket”.
    Várkonyi 1933-ban találkozott először a Hörbiger-elmélettel (Pappenheim gróf mesélt neki róla). Majd az ezutáni időszakról írja a Pergő évek c. önéletrajzi könyvében: "Átkutattam a könyvtárat, fantáziám felgyúlt, irányt kapott, megsejtettem, merrefelé nyílnak előttem aratatlan mezők. Külföldi forrásmunkákat rendeltem, mozgósítottam a könyvtárközi és nemzetközi könyvkölcsönzés néhány szervét. A hold-elméletet nem bíráltam, kutatóeszközként használtam; anyagra volt szükségem, látni akartam, mit tud az iskola. Úgy vettem észre, hogy a történetelőtti időket nem aknázta ki eléggé; elbűvöltek a mítoszok, mert kulccsal szolgáltak a prehisztória és az ókultúrák szezám-barlangjához." A Sziriat oszlopait 1937 és 41 között írta.
     Várkonyi az első változat (1942/43) címének ezt adta: Sziriat oszlopai – Elsüllyedt kultúrák. A "sorozat" többi könyvében az "első" könyvre rendszerint Elsüllyedt kultúrák címmel hivatkozik. Viszont ez a cím vagy alcím elmaradt az 1972-es és a 2002-es kiadásokból is. Több helyen úgy mutatják be a tetralógiát, hogy annak lett volna a címe Sziriat oszlopai, míg a négy nagy kötetnek: 1. Elsüllyedt kultúrák, 2. Az elveszett Paradicsom, 3. Varázstudomány, 4. Az ötödik ember.
      Meg kell jegyeznem, hogy a különböző ismertetések gyakorlatilag több dátumot emlegetnek, a Sziriat oszlopainak első megjelenéseként. Én olvastam már 1939 és 42 közötti dátumokat (volt, hogy maga Várkonyi is elírta!). A félreértések eloszlatása miatt közlöm: a Sziriat oszlopai először 1942. első felében jelent meg (309 old. és XVI képes tábla). A második kiadás 1943 őszén jelent meg (325 oldal és XXX képes tábla). A második kiadásban a műmellékletben mintegy száz képpel többet adtak! Valamint írt egy fejezetet a végén: Néhány szó a második kiadáshoz címmel (és több hibát is javított a szövegben).
     Egyébként 1944 után Várkonyi újból jelentősen átdolgozta és bővítette a Sziriatot. A Magyar Könyvbarátok Egyesülete 1948-ban kívánta megjelentetni a harmadik kiadást, s mellette a Sziriat kiegészítését, Az elveszett paradicsomot is. Ebből nem lett semmi, akár Az elveszett paradicsom 1973-as megjelenéséből sem. Mellesleg megjegyzem, hogy Az elveszett Paradicsom első változatának legépelését 1947. őszén kezdte Várkonyi, és 1948. márciusában már be is küldte a kiadójának. Majd 1949-ben máris átdolgozta a könyvet. 1956 elején beadta a Magvető kiadónak, ahol kedvezően fogadták. Viszont 1957-ben felbontották a szerződését. Erre Várkonyi harmadjára is átdolgozta a kéziratot 1957. márciusa és 1958. májusa között.
     Kodolányi János olvasta 1949-ben a Sziriatnak a 48-as változatát és egyik levelében a gépiratos oldalszámok alapján hivatkozgatott a szövegekre, amiből kikövetkeztethető, hogy a könyv törzsanyaga (azaz a Függelékek nélkül) már ekkor csak mintegy hatvan körüli oldallal volt kevesebb, mint az 1966-ban leadott majdnem "végső" változat! Várkonyi említi egyik 1964-ben írt levelében, hogy a Magvető kiadó 1957-ben bekérte tőle a Sziriat kéziratát kiadásra. Ezért 57 elején átgépelte az egészet, s néhány bővítést/javítást eszközölt ekkor az 1948-as változatú műben. A kiadásból viszont nem lett semmi, a kiadó vezetőit leváltották. 1965 tavaszán egy Buenos Aires-i magyar könyvkiadó kapcsolatba lépett Várkonyival, hogy kiadnák a Sziriat oszlopainak új kiadását. Ekkor a szerző újból átjavította, bővítette az 1957-es változatot: több mint egy évet dolgozott rajta és 1966 júniusában lett kész a teljes könyvvel. A körülmények fura összjátékaként, ekkor meg felhívta a Gondolat kiadó vezetője, hogy szívesen kiadnák a művet. Ekkor Várkonyi a bibliográfiával együtt 907 oldalasra duzzadt gépiratot beküldte a Gondolat kiadónak, de végül a kiadó lektorai (Kulin György csillagász és Jeszenszky Ferenc fizikus) nem találták kiadásra méltónak. Ezek érveit olvasva, maga Várkonyi is elismerte „sokhelyt vétettem a részletek kellő szemmeltartása és a szabatos fogalmazás ellen”, de észrevette a lektorok szakmai sovinizmusát, ami egy olyan "amatőrrel" szemben nyilvánult meg, aki nem része a belső tudományos köröknek. Ráadásul a Gondolat kiadó éppen 1966-ban adta ki Joachim Herrmanntól Hamis világképek c. könyvét (Das falsche Weltbild, 1962), ami sorra veszi az olyan "hamis" tanokat, mint az asztrológia, ufológia, Hörbiger és Velikovsky elméletei (arról nem is beszélve, hogy Hörbiger tanait a nácik egyik kedvenc ideológiájaként mutatta be).
    1969-ben a Móra kiadó is elutasította a Sziriat kéziratát, majd ugyanebben az évben került a kézirat a Magvető kiadóhoz. Az eltelt három évben Várkonyi valószínűleg javítgatott a 66-os kézirat hibáin (és hozzá is írt az anyaghoz kisebb betoldásokat), mint amelyekre a két korrektor is felhívta a figyelmet. A 2002-es  (és az 1972-esben is) kiegészített kiadás szövegében hivatkozik 1967, 1968 és 1969-es eredményekre, forrásmunkákra. A megjelent kötet végén lévő Zárószó-t Várkonyi 1969. decemberrel dátumozta, amit úgy tekintek, hogy az eddig az időpontig tudott beleírni/változtatni a szövegen, valamint eddig az időpontig megjelent forrásmunkákat volt lehetősége használni.
     A könyv csak 1972 novemberében jelent meg, 580 oldalon: több fejezet és szakasz kigyomlálva belőle, azaz meglehetősen csonkán. 1984-ben változatlanul után nyomták, mindössze a végén közöltek egy több oldalas Utószót Vekerdi Lászlótól (aki a Magvető kiadónak melegen ajánlotta kiadásra annak idején az átdolgozott kéziratot). 2002-ben jelent meg aztán a „teljesnek” mondott kiadás (670 oldal). Majd ugyanezt újranyomták 2017-ben.  A javítás kapcsán majd igyekszem fotókat is adni, az érthetőség kedvéért, s van ahol Várkonyi nem adott képet, ott azt is igyekszem pótolni. Az 1972-es kiadásban az időszámítás rövidítése mindenhol i.e., ami a 2002-es kiadásban Kr.e. (hogy az 1966-os gépiratban, hogy van, nem tudom). A népneveket is összevissza írta: pld. a Sziriatban a maják neve: maya, míg a Varázstudományban: mája.
     Természetesen ma könnyebb helyzetben vagyunk, mint volt Várkonyi az 1960-as években. Maga az internet óriási előnyt biztosít, de jelzem az itt felsorolt hibák nagy részét már én több mint húsz éve (valamikor 1995 és 97 között) leírtam, mikor még nekem sem állt rendelkezésemre internet. Várkonyi elég szabatosan kezelte forrásait, pedig már a hatvanas években is meg volt a lehetőség, pláne neki, hogy elég hiteles és jól dokumentált könyvekhez jusson. Azt sem szabad elfelednünk, hogy azóta több elmélet megborult, s újak születtek, vagy megint visszakaptuk a régit, mivel folyamatosak az ősi emlékek feltárásai. Mindenesetre ma sokkal nagyobb anyagba látunk bele, mint annak idején Várkonyi, amikor még folyamatosan meg kellett küzdeni az új és új információkért.
     Azt azonban meg kell jegyeznem, hogy Várkonyi több híve írta le cikkekben vagy tanulmányokban, hogy a szerző milyen sziszifuszi munkával gyűjthette össze a monumentális kötet adatait. Az igazság az – s ha élne Várkonyi nem is tiltakozhatna különösebben ez ellen, mert tudná, hogy igazam van –, de ezek az "anyagok" már előtte össze voltak gyűjtve! Mások már elvégezték a munka jórészét, csak ezekből a gyűjteményekből kellett párat átlapozni. Mint látni fogjuk, olyan szerzők műveit búvárolta át ezekért, mint Helena Blavatsky, Lewis Spence, H. S. Bellamy, Alexander Braghine vagy Erich von Däniken. De ez úgyszólván egy általános gyakorlat volt a rejtélyes történelemszemlélet írói között. Adatok és rejtélyek vándoroltak egyik könyvből a másikba. Várkonyinak, amit a szemére vethetünk, hogy csak néha jelezte a forrását éppen ezen rejtélyeknél, illetve pontatlanul idézte azokat vagy ha téves adat volt, azt mindenféle ellenőrzés nélkül vette át.
     Fejezetről fejezetre haladok a Sziriatban (a 2002-es "teljes" kiadás oldalszámozása szerint adom a megjegyzéseket!), mert Várkonyi Nándor hatalmas anyagot gyűjtött össze. A művének ez egyfajta revidiálása, kijavítása, pontosítása, új „változata” lesz. Legnagyszerűbb lenne Várkonyi könyvét, amolyan lábjegyzetekkel ill. oldaljegyzetekkel egyszer kiadni, valamint egy függelékkel, ami minden fejezethez kapcsolódóan ismertetné az Ő kutatásával párhuzamos újabb pozitív eredményeket. De erre maga Várkonyi is megadta annó az "engedélyt":
"...ami  tévedést  találnak  a  könyvben,  ne  tulajdonítsák  rossz  szándéknak,  a  rombolás  vágyának,  s a  szerző  elítélése  helyett, 
inkább  a  hibát  igazítsák  helyre." (Várkonyi: Sziriat oszlopai, 2. kiadás, 1943. Néhány szó a második kiadáshoz c. fejezet végén lévő megjegyzés)

Nos, kezdjük…

  *

Megfogom adni minden fejezet és alfejezet oldalszámait. Alapvetően nyomtatásban három kiadással számolok a Sziriatból, melyek egymástól jelentékenyen különböznek, és egy negyedik változattal:
1. 1943-as kiadás (ami az 1942-es kiadás javított kiadása)
2. 1972-es teljesen átdolgozott és újraírt, de csonka kiadás
3. 2002-es kiadás (ami az 1972-es kiadás nem javított, hanem kibővített változata)
4. Gépiratban fennmaradt, egypéldányos változata a Sziriat oszlopainak, feltehetőleg az 1966-os munka eredménye, ami le lett adva a Gondolat kiadónak. A részletes adatokat Várkonyi Péter, Várkonyi Nándor fia és a kézirathagyaték gondozója adta meg a Várkonyi Nándor öröksége c. könyvében (2014).

Tisztában vagyok vele, hogy ezek még nem mutatják meg a négy változat közti valódi hosszakat/arányokat, hiszen ez függ a lapok méretétől, betűk nagyságától és a sorközöktől is, de még így sok mindenre rámutatnak, mint azt majd látni fogjuk. A könyv első 1942/43-as változatában Várkony még nem osztotta alfejezetekre a nagy fejezeteket, ott csak a fő fejezet adatait adom meg. Az 1972-es viszonyítható a kibővített 2002-eshez, a 2002-es az 1966-os gépirathoz, de ugyanígy az 1943-as az átdolgozott 1966-oshoz. A gépiratnál figyelembe kell venni, hogy ez pusztán szöveges rész, azaz nem tartalmaz illusztrációkat.

Tehát az elkövetkező javításnál/kiegészítésnél, minden fejezetcím, alfejezetcím és hivatkozott oldalszám a 2002-es könyv változata szerint van!

A Sziriat 1972-es kiadásának elején Várkonyi közölt egy versrészletet: "O'Shaugnessy: Dreamers of the world", ami nyilván nagyon megtetszett neki. Viszont nem adta (sajnos) a versszak magyar fordítását. Szerencsére ezt pótolta a 2002-es kiadás (7. oldal), amiben Mezey Katalin költőnő - akinek nagy része volt a Várkonyi életmű megjelenésében - irodalmi fordítását adta a versrészletnek: "O'Shaugnessy: A világ álmodói". De kénytelen vagyok megjegyezni, hogy ilyen nevű költő nincs, hanem van egy Arthur O'Shaughnessy nevű fiatalon meghalt ír származású brit költő, akitől Várkonyi idéz (valószínűleg figyelmetlenségből hagyta ki a nevéből a "h" betűt). De a baj párosával jön, ugyanis neki meg nincs ilyen című verse! Nem kell nagy keresgélés, hogy rájöjjünk az "Óda" című, 1873-ban írt versének harmadik versszakát idézi Várkonyi. Egyébként elképzelhető, hogy Várkonyi olvasta Algernon Blackwood angol író Centaur c. kisregényét, ahol a szerző O'Shaughnessy "a világ álmodóiról írt szenvedélyes ódájának" első három versszakát idézi (s talán innen a cím).

 

I. Az oszlop-hagyomány

 

1. Előszó: 5-15. old. (1943)
2. Az oszlop-hagyomány: 9-30. old. (1972)
3. Az oszlop-hagyomány: 11-30. old. (2002)
4. Oszlop hagyomány: 4-32. old. (Gépirat 1966)

       Ilyen fejezetcím nem szerepelt a Sziriat első (1942/43) változatában (sem az 1948-as átdolgozott gépiratos változatban). Viszont van egy hosszabb „Előszó”, ezt írta át, bővítette „Az oszlop-hagyomány” fejezetté. Várkonyi kéziratában a fejezetek római számmal vannak jelölve, ez elmaradt a 2002-es kiadásból. 

1. oldal: Várkonyi már a könyv elején igyekszik elmagyarázni a könyv címéül szolgáló „Sziriat oszlopai” kifejezést. „Georgiosz Szünkellosz bizánci krónikás is följegyezte Chronographiá-jában”, majd idézi a Szeriada földjén álló oszlopok legendáját. Ez a szakasz azonban magától Szünkellosztól is egy idézet, mégpedig (Pszeudo) Manethón Szóthisz-könyvéből idéz. Az idézetben szereplő „második Hermész fia”: Agathodaimón (aki Séth).

 A szerző régi történetírókra hivatkozva feltételezi, hogy Egyiptomban a vízözön előtt állítottak két „oszlopot”. Az özön után ezekről olvasták le az áradat által elmosott világ történetét és tudományát. Az oszlopok Szeriada/Sziriadu földjén állnak. Ezt Várkonyi Egyiptommal veszi egynek, de már a régi szerzők közt sem volt ez egyértelmű, mert valaki Szíriával azonosította. Némely újabb magyarázó (Dörpfeld, Hennig) meg nyugati szigetre vitte Sziriat oszlopait (róluk bizonyosan nem bírt tudomással Várkonyi).

 Várkonyi számára az „oszlop” inkább egy jelkép, hiszen lehet egy épület, föld alatti hely, piramis is, amit azért építettek a katasztrófa előtt, hogy a tudást megőrizze. De akár, lehet hagyomány, egy ősbölcsről (Thot, Ábel, Oannész, stb), akik „könyvet írtak, belefoglalva a vízözön előtti őstudományt, hogy az ne vesszen el. Hamvas Béla írja: "Hermés, mint a nagyon régi egyiptomi hagyomány tanítja, Seth nemzedékéből származott és az özönvíz után ő volt az, aki a kozmikus katasztrófa előtti tudást átmentette és először tanítani kezdte."

12. oldalAmmianus Marcellinust idézi a föld alatti helységekről, majd azt állítja Marcellinus látta saját szemével I. Széti thébai sírját és az ösztönözte a leírást. Ezt nem tudom, honnan szedi Várkonyi, mert a leírást (Róma története, 22.15.30), rögtön az egyiptomi piramisok tárgyalása után kezdi Marcellinus.

12. oldalA vízözön előtt háromszáz évvel élt Szaurid király [valószínűleg az Oszirisz-Usziri név arab eltorzítása], Szalahon fia…” – Várkonyi nem említi (talán okkal), de mások Szauridot Kheopsz-szal azonosították.

15. oldal: De Kessaeus, mohamedán szerző, régi hagyományok alapján azt állítja, hogy az arabok nem csupán Séth és Henóch könyveit birtokolták…” (kiemelés tőlem!) –  Ez a bekezdés Lewis Spence The Occult Sciences in Atlantis c. könyvéből (1943) származhat, de ott helyesen nem „arabok” szerepel, hanem szabeusok (egy közel-keleti vallási közösség, és nagyon nem mindegy!). Ábrahám is az ő földjükre menekült Nimród uralma elől, ahol megtalálta Ádám könyveit. Fentebb látható Spence könyvéből az idevágó részlet (Spence könyveit használta Várkonyi).Í
     15. oldal: Euszebioszt idézi, Henóch-al kapcsolatban. Ezt kiegészíteném azzal, hogy Euszebiosz ezt a részt (Praep. Ev. 9.17) Alexander Polühisztortól kivonatolja, aki meg a kérdéses idézetet Eupolemosz „Asszíria zsidóit illetőleg” c. munkájából veszi. 
    16. oldaltól a világpusztulások hagyományaiból példáz, hatásosan, arra utalva, hogy a világ történése ciklikus, azaz időnként katasztrófák törlik el a civilizációkat, s az ember újra kezd mindent. Az ősi népek ciklikus időkörei is erre utalnak. 
     Az antik népek (egyiptomiak, babiloniak, görögök) úgy tartották, hogy az időkörük elején istenek uralkodtak az emberek felett. Az időkör végén, hol tűz, hol meg víz pusztítja el a világot. Várkonyi nem említi a föníciaiakét, de a kronográfus Africanus szerint ők a világnak 30.000 éves időtartamot tulajdonítottak. Herakleitosz egy világkorszakra 18.000 évet számolt, ahol 1500 év ad egy hónapot és 50 év egy napot. A kínai mitológiában P'an Ku, az első lény, aki 18.000 év után kel ki a kozmikus tojásból. A plátói világév: 36.000 év. Dyrrhachioni Aretés egy korszakra 5552 évet, Dion 10.884 évet, Censorinus 21.600 évet, Orpheusz 120.000 évet, Kassandros 3.600.000 évet és Lydus 1.753.000 évet számított. Sextus szerint a csillagkonstellációk 9972 évente ismétlődnek: ez a „nagy év”. Rhétoriosz szerint 1.753.005 évenként jön a kozmikus megújulás. 
      24. oldal: "...az Edda nem kisebb világossággal beszél a Földet több ízben elmerítő áradatról, a nagy víz-,,abroncs”-ról s az aranytáblákra vésett isteni törvényekről." Itt Várkonyi a Hörbiger-elmélet szerint Egyenlítő körül felduzzad vízgyűrűre céloz. Ez már benne volt az 1972-es kiadásban is. De idéz az Eddá-ból is:
     "Idamezőre gyűlnek az Ázok,
     szólnak a világ abroncsáról...
– Várkonyi rendszeresen ha idézett az antik irodalmakból, nem közölte rendszerint az idézet pontos helyét. Itt egyébként 1. A völva jövendölése 59-61. szakaszokat idézte. Az Eddát Tandori Dezső fordította magyarra, de ő is hasonló értelemben fordít: 
     "Összegyűlnek az ázok
     az Idamezőn,
     s a roppant földövről
     beszélnek egyre..."

    

 

        24. oldalChavin de Huantarban 1873-ban talált ún. Raimundi sztélé (lásd föntebb). A dombormű Naymlapot, a chimuk őskirályát mutatná (a feje akár a krétai Minótauroszé), aki „birtokolta a tudományt, amit népe boldogítására az istenektől nyert: ez a tudomány van ráfaragva az oszlopra, s ezért „hasonlít” a fejedelemhez” (Várkonyi). A szerző már nem érhette meg, de a magyar Zelkó Zoltán gyakorlatilag igazolta ezt az elképzelését, mert arra a megállapításra jutott, hogy a sztélé „tudományos enciklopédia”, a Nazca-vonalak megfejtésének kulcsa. Ezt írja Zelkó: „… beható elemzéssel sikerült megállapítanom, hogy hajdan e dombormű vésett jelrendszerében a geometria legfontosabb szabályait rögzítették. Jellegzetes mértékegységként fordul elő rajta pld. a 16-os osztás, és a kör jellegzetes egysége, a π is megtalálható rajta 22/7 alakban.”

    

*

 Várkonyi sajátos, egyben briliáns gondolatai az ősi emberről, aki megindult a fejlődés útján. És megpróbál választ adni azokra az ősmítoszokra, melyek év tízezrekkel korábbi eseményeket idéznek. Hogy maradhattak ezek fenn?

 Várkonyi lelkesedése átsüt a lapokon keresztül. Hosszú és megkapó monológjai az ősi emberről: mintha a neki tetsző, „baráti” adatokat azért vonultatná fel, hogy mindezeket a monológjait elmondja. Kissé akár Charles Fort velős és megdöbbentő megjegyzései, miután a különböző híradások tömegével eláraszt minket.

 A fejezet befejezéseként bemutatja a mítoszok varázsát, hogy többféle tartalmat magukban hordoznak, akár az élet. Várkonyi egyértelműen úgy tekint a mítoszokra, mint hiteles történelem előtti beszámolókra azokról az évezredekről, sőt évmilliókról, mikor az emberiség még nem volt az írás birtokában és olyan eseményekről, melyek rendkívüli módon befolyásolták az életét.

 Az gondolható, hogy Várkonyihoz leginkább Rudolf Pannwitz német filozófus véleménye áll legközelebb, aki szerint a mítosz „megbízható és részletes tudósítás a történetelőtti emberről, az ő tudományát nyújtja nekünk: őstudományt” (Várkonyi). H. S. Bellamy – Várkonyi kedvenc atlantológusa – szintén hatásosan fogalmazott, kár, hogy nem idézte szerzőnk, mert teljesen az ő véleményét tükrözi: „A vallás fosszilis mitológia; a mitológia fosszilis történelem; és ez a rejtett történelem olyan távoli korszakokra vezet minket, hogy aminek határai részben egybeesnek a geológiai korokkal.”
Nyilván hatottak Várkonyira, de még inkább fő forrásaira az i.e. 300 körül élt Euhémerosz és követőinek tanai, akik a mítoszokban a történeti jelenségek lerakódását, történelmi eseményekre való homályos emlékezést látták. Azt is gondolták, hogy a mítoszok istenei és hősei a régi idők hús-vér királyai és más szereplői.
Természetesen a mítoszok vizsgálata és az abból való következtetések történeti eseményekre: ingoványos talaj...

 

 

 

 

II. Piramisépítők

 

 

Várkonyi a II.-tól minden fejezetet 3 alfejezetre oszt a Sziriat átdolgozott kiadásában.

 

1. Piramisépítők: 17-40. old. (1943)

2. Romvilág: 31-38. old. Kövek és csillagok: 38-85. old. Kheopsz: 85-102. old. (1972)

3. Romvilág: 31-37. old. Kövek és csillagok: 37-84. old. Kheopsz: 84-103. old. (2002)

4. Romvilág: 33-41. old. Kövek és Csillagok: 42-95. old. Kheopsz: 96-123. old. (Gépirat 1966)

 

 

 

Romvilág

 

34. oldal: Teotihuacánt egy ismeretlen nép építette. Várkonyi óta is több érdekes felfedezés történt a romvárosban és több más titok is van, amiről nem volt tudomása. Erről írtam is: Teotihuacan: Az "istenek" városa1. rész. és 2. rész.

34. oldal: Tikal legmagasabb piramisa 259 láb magas (von Hagen), ami nem „kb. 86 méter”, hanem csak 79 [egy láb hossza ugyanis 0,3048 méter].

36. oldal: "A Njassza-tó és a Basuto-föld közt magas műveltség virágzott..."  – ez így megtévesztő, mert mihez képest "magas műveltség", ha a világ magas kultúráihoz vesszük, úgy bizonyosan nem az. Ha a többi néger kultúrához, akkor persze, elképzelhető, hogy mondhatjuk így is (persze, nincs írásuk sem!). A Sziriat első változatában (1942/43) még hozzátette, hogy ez a magas műveltség ott "hétezer éves", de ezt gondolom okkal hagyta el az új kiadásból!

 

Kövek és csillagok

 

 49. oldal (legalul): Héraklész templomának (Girgenti) alapítási évének megadott i.e. 4770: el van írva, a helyes dátum csak i.e. 470! Több évvel a kiadás előtt jeleztem ezt a szerencsétlen elütést a kiadónak, de változatlanul hibásan jelent meg újfent. Fentebb adom Lockyer könyvéből azt a részt, ahonnan Várkonyi dátumokat vette.

 

 

55. oldaltól: Zimbabje. „Sokáig homály borította Dél-Rhodesia nevezetes romvárosának, Zimbabjenek eredetét (angolosan: Zimbabwe).” – írja Várkonyi, de így van-e? A Sziriat első változatában (1942/43) csak említésszerűen szól Zimbabwéről. Egyik helyen talán a föníciaiak művének mondja (49. old. 1943). Horváth Árpád magyar tudománytörténész 1961-ben vette fel a kapcsolatot Várkonyival, s nyomban el is küldte neki a Simbabwe c. könyvet. Ez nem tudom, melyik könyv lehet, de Horváth a levél előtt nem sokkal írt egy cikket Az elveszett aranyország címmel (Népszava, 1961. júl. 21), amiben B. G. Paver-nek a Zimbabwe Cavalcade c. könyvére hivatkozik (1957). Lásd föntebb egy rekonstrukciót Nagy-Zimbabwe építéséről.

Várkonyi szerint Zimbabwe kérdése mára megoldódott: a középkori arabok építették! Már Theodore Bent is megsejtette ezt (1892), de a kérdést tárgyaló legújabb könyvre hivatkozik; James E. Mullan: The Arab builders of Zimbabwe, 1969: Zimbabwe arab építői

Eszerint nagyjából i.sz. 650 és 850 közt arab telepesek építették Nagy-Zimbabwét és a többi romvárost. Csakhogy ezzel párhuzamosan egy másik elmélet szerint, helyi, afrikai eredetűnek tulajdonították a romokat legalább ilyen befolyásos régészek. David Randall-MacIver angol régész feltárta Nagy-Zimbabwe várának több részletét, úgy vélte a romok i.sz. 1000-1500 közé esnek. Ezt megerősítette Gertrude Caton-Thompson angol régész 1929-ben (hogy afrikai eredetű lenne Zimbabwe, az is mutatná, hogy semmilyen saját írásra utaló nyomok nem kerültek elő). Viszont így az i.sz. 11-14. századba teszik a civilizáció romjait, és a sonák elődeihez kapcsolnák. Nagy-Zimbabwe 1450 körül hirtelen elnéptelenedett. Joao de Barros portugál történetíró 1552-ben megemlékezett Nagy-Zimbabwe romjairól és az itteni aranybányáról. Egyébként a sonák utódai mit sem tudnak Nagy-Zimbabwe és a többi romtelep építéséről. Barros idején csak száz éve, vagy az újkori felfedezése idején csak 400 éve volt lakatlan a város, de a sonák/masonák már alig rendelkeztek információval a városról (és az is lehet, hogy ezeket a legendákat épp a romok szülték, mint Baalbek arab legendáit az óriás építőkről). Hol van a sok ezer évre visszamenő emberi emlékezet itt, amit Várkonyi sok helyen igyekszik kihangsúlyozni? Lehet akkor a sonáknak semmi közük a romokhoz, egyszerűen csak beköltöztek közéjük? Például az egyik falban egy nagy fadugót találtak, aminek radiokarbonos elemzése szerint i.sz. 590-ből származik. Viszont az arab feljegyzések szerint a bantuk csak a 10. században vándoroltak Közép-Afrikából délre, azaz itt még abban az időben nem is éltek négerek!

Várkonyi többször lát rejtélyt ott, ahol nincs, máskor meg, ahol láthatna, ott nem lát. Zimbabwe mögött nem veszi észre a sok kérdőjelet, az arany és más bányákat, az egyiptomi leleteket, a fehér embereket ábrázoló sziklafreskókat. Hogy több bányát elképesztő régen, több tízezer éve kezdték megművelni. Találtak több ezer éves vasolvasztókat, hogy negroid csontvázak nem régebbiek kétezer évnél. Ugyanakkor vannak bizonyos vizsgálatok, melyek szerint 14.000 évesek a fehéreket ábrázoló sziklafreskók! Miért nem számolt be a rejtélyes boskop-emberekről, akik a cro-magnoniak egyik ága lehettek: itt megjelentek vagy 20-30.000 évvel ezelőtt? Az agyuk jóval nagyobb térfogatú volt a ma emberénél (a fejük teljesen szürreális volt: a nagy fejhez egy kis arc tartozott). Miért nem említi őket Várkonyi, ahelyett hogy az épp egyik „érvényes” elméletet, az állítólagos „arab építőkről” ismerteti nagy hévvel? Más esetekben éppen emiatt ostoroz más szerzőket! A tudósok szerint a Földközi-tenger mellékéről jöttek ide a boskop-emberek, átvonulva egész Afrikán, de a közbülső állomásainak e vándorlásnak nem igen látszik nyoma (hacsak az ishangói csontokra vésett 20 ezer éves holdnaptár nem az ő művük). Lehetséges lenne, hogy a még létező Atlantiszról érkeztek? Viszont vagy 10 ezer éve eltűntek Dél-Afrikából, de hogy hová lettek, nem tudni. Akkor lehet folytatták útjukat kelet felé, átkelve a regés Gondvana szigetére?

Horváth Árpád mellékelte Várkonyinak az 1961-es cikkét, a Mester arra felfigyelhetett volna, amit Horváth írt: „Újabb titok: kinek a munkája a romvárosok vidékén levő mintegy 3500 négyzetkilométernyi területű teraszos földművelés gigantikus emléke.” Ezekhez a teraszokhoz csatornákat is vezettek. Ez nem látszik sem az arannyal és rabszolgával kereskedő arabok, sem a sonák emlékének. A bantuk nemhogy akkor, ma is képtelenek ilyesmire. A legegyszerűbb mezőgazdaságot űzik (a fehér farmerek elüldözése mellett). Még az is felvetődött bennem, mivel Várkonyi a Zimbabwére vonatkozó részt 1969-ben átdolgozta, hogy csupán ellenkezni akart Horváth Árpáddal, hogy az araboknak dobta oda a romok eredetét, mivel Horváth nem volt hajlandó, mint korrektor javasolni a Sziriat megjelenését...

Említhette volna még a busmanokat is, hiszen Ernest J. Sawyer írt egy cikket Várkonyi egyik kedvenc kiadványába, a Sykes szerkesztette Atlantis 1950 szeptemberi számába, The African Bushmen and Atlantis címmel. A busmanok emlékeznek egy szigetre az óceánban, ami elsüllyedt, egy régi korra, amikor nem volt Hold az égen és félnek Holdtól, mert szerepe volt egy Földet ért csapásban...

68. oldal: "A Carnac-Ménec-i Naptemplom (Morbihan, Bretagne) valaha háromezer sziklaoszlopból állt...– Jean-Albert Foëx francia tengerészeti szakíró magyarul is megjelent könyvében érdekes adalékot ad: "A franciaországi dolmenek, menhirek, tumulusok (Carnac, Locqmariaquer, Saint-Michel) egy megalitikus vallásról tanúskodnak; ezt a kultuszt egy számunkra rejtélyes emberfajta gyakorolta, amely a kilencedik és a hatodik évezred között telepedett meg Bretagne-ban.(Tízezer év az óceánok mélyén, 1970).

A régebben a tudósok úgy hitték, a megalit-műveltség Kelet felől (Krétáról) terjedt el Nyugat-Európában. Mára azonban világos lett, hogy a franciaországi megalitok egykorúak a krétaiakkal, a spanyolországiak még ezer évvel régibbek is! Radiokarbonos vizsgálatokat csak 1956-tól végeztek a megalitok környezetében. Európában 25.000 kőemlék maradt a prehisztorikus időkből. 1956 előtt a régészek azt feltételezték, hogy ezek egyike sem lehet régebbi i.e. 2000-től. Mára jócskán kitolódtak az időbeli határok: a brit és ír kőemlékek i.e. 3700-tól datálódnak, Bretagnéban i.e. 4800-tól, Máltán i.e. 4850-től. Az Ibér-félszigeten a legrégebbiek i.e. 7000-6000-től keltezhetők és közel esnek az atlanti partvidékhez. Ugyanilyen régi megalitnyomokat (i.e. 7000) találtak a Közel-Keleten, Atlit Yamban, Szicíliától 60 km-el délre 40 méteres mélységben a tenger fenekén egy kettétört menhírt találtak, s ez a terület a víz felett állt i.e. 7400 évvel ezelőtt. Göbekli Tepe kőkonstrukciói még ezektől is régebbiek, i.e. 9500-tól datálódnak.

68. oldal: "Híres volt a cuzcói Aranykert, a Curi Cancha...– A Naptemplom mögött (attól délre) volt az Aranykert: 200x100 méteres területen. A napistennek szentelték. A hatalmas udvaron öt szökőkút volt, melyekbe aranycsöveken jutott a víz. Ezt a vizet az inkák rituális mosakodásra használták.

75. oldal: "J. London: Snark, é. n." London könyvének pontos címe: The Cruise of the Snark (1911). Egyébként magyarul is megjelent, Vécsey Leó fordításában: Snark: kirándulás a föld körül, 1924.

78. oldal: Az oldalon felül: "...igazi hazájuk Amerika." mondatvég után egy olyan hosszabb rész következik, amit kihíztak az 1972-es kiadásból.  Tehát a 78 és 79 oldalak szövege egészen a 80. oldal alul a "Csupán Mexikó..." mondatkezdésig csak a 2002-es kiadásba került vissza szövegbe.

78. oldal: "Shethrone" – névelírás, helyesen: Shetrone (Henry Clyde Shetrone amerikai régész: 1876-1928).

80. oldal: "Othonio Abel" – névelírás, helyesen: Othenio Abel (osztrák paleontológus, 1875-1946).

81. oldal: A cholulai piramis magassága 187 láb, ami nem „kb. 63 méter”, hanem csak 57.

82. oldal: „A nagy Nap-piramis magassága harminchat méter, alapterülete 40.800 négyzetméter… A Hold-piramis csak tizennégy méter magas, 10.350 négyzetméter alapterülettel.” A teotihuacani Nap-piramis magasságának adata hibás, és már a könyvön belül is ellentmondásba keveredik: a 32. oldalon idézi Humboldt-ot, aki több mint 200 lábról beszél. René Millon régész a hatvanas évek végén a piramis magasságát 63 méternek vette (eredeti állapotban ettől 2-8 méterrel magasabb lehetett). A területére vonatkozó adat tkp. elfogadható, Millon ezt 221x224 méternek (+/1%), azaz 49 500 négyzetméternek adta meg. [Tegyük hozzá, hogy a piramis 1910-beli feltárásakor hamisítást követtek el: ugyanis eltávolítottak egy hét méter vastag réteget, amit – tévedésből törmeléknek hittek.] A Hold-piramis magassága sem 14 méter, hanem 42-43, az alapja pedig 150x140 méter, ami 21.000 négyzetméter.

 

Kheopsz

 

Az egyiptomi Nagy Piramis kapcsán Várkonyi négy fő forrásmunkát használt:

1. Fritz Noetling: Die Kosmischen Zahlen der Cheops Pyramide, Stuttgart, 1921.

2. Paul Rieppel: Die Cheops-Pyramide, Universitas, Stuttgart, 1953. 12. sz.

3. Alexander Braghine: L'énigme de l'Atlantide, 1939.

4. Herbert Kühn: Die Entfaltung der Menschheit, 1958.

Az első két forrás elég jelentéktelen a Nagy Piramis kutatása szempontjából. Braghine a könyve XI. mintegy tíz oldalas fejezetét szánta a Nagy Piramisnak. De ez egy összefoglalása a 19-20. századi kutatásoknak. Várkonyi őt meg sem említi! Herbert Kühn esetében a német őstörténész "tekintélyével" kezd, hogy egyből lássuk, nem akárkivel van dolgunk, aki pedig elfogadja a John Taylor által kiszámított "piramismétert".

Csányi László újságíró, Várkonyi egykori barátja, így méltatja ezt a részt a könyvből: "A mitikus ős-tudás azonban, aminek rejtélyét Várkonyi annyi éven át kutatta, ma is kérdéses, bár az egyiptomi építészet, a Kheopsz piramis, a római Pantheon biztos arányai meglepő égi-földi egyezésekkel szolgálnak. Várkonyi lenyűgöző biztonsággal jár ebben az árnyakkal teli világban, nem egyszer forrásait is kiigazítva." (A múlt jelene, Új Írás, 1987/8. sz.) Nos, erről a "lenyűgöző biztonságról" kicsit árnyaltabb képet találtam...

 

Várkonyi fő forrása a Sziriat mindkét változatában Noetling munkája. Röviden róla: Dr. Fritz Noetling német geológus és paleontológus (1857-1928) 1906 és 1919 között Tasmaniában élt, ahol az őslakosok sziklarajzait gyűjtögette, mint németet az ausztrálok az első világháború idején négy évre lágerbe dugták. Itt került a kezébe Piazzi Smyth egyik könyve. A németet annyira magával ragadta a skót csillagász elmélete, hogy maga is igyekezett igazolni azokat, sőt újabb elemeket csatolt hozzá.  A lágerben töltött idő alatt írta meg könyvét, amit nem sokkal háború után meg is jelentetett Die kosmischen Zahlen der Cheops Pyramide - Der mathematische Schlüssel zu den Einheits-Gesetzen im Aufbau des Weltalls (Kheopsz piramis kozmikus számai – matematikai kulcs a világegyetem megértéséhez) címmel, 181 oldalon (Stuttgart, 1921): Kheopsz piramis kozmikus számai

Peter Tompkins nagyszerű könyve, a Secrets of the Great Pyramid (1971) bemutatja a Nagy Piramis misztikáját, kutatóit, de még csak egy bekezdést sem szentel Noetlingnek (egyedül a bibliográfiai részben adja a könyve címét).

84. oldal: A Kheopsz piramissal „a múlt század 60-as évei óta a legjobb nevű egyiptológusok (Piazzi Smith, Taylor, Flinders Petrie)…” Az első kettő nem volt egyiptológus, csak Petrie. Piazzi Smyth neve az összes helyen Smithnek van írva (az apja írta Smithnek a nevet, amit ő megváltoztatott). Piazzi Smyth (1819-1900) nem egyiptológus, hanem csillagász volt. Barátja, John Taylor (1781-1864) sem volt egyiptológus, hanem könyvkereskedő és az Obserwer folyóirat főszerkesztője. 

 

84. oldal: „A Kheopsz-piramis méretei viszont közismertek: eredeti magassága 148 méter, alapoldala 232 méter, alapkerülete 928 méter…” Ezek nagyon pontatlan adatok, mert még 19. századi adatok, amikor még a piramis alapjait több méter vastag törmelék borította. Petrie 1881-es mérései óta vannak pontos adataink. Előtte a sarokfoglalatok bemélyedéseitől számolgatták az alapél hosszát, de Petrie kimutatta, hogy ez nem volt része a gúla testnek, s ezért vagy két méterrel rövidebb lett a gúla valódi alapéle. Cole 1925-ben vette fel hivatalosan a méreteit. Ekkor az átlag alapélt 230,36 méternek, a magasságot 146,73 méternek határozta meg.

86. oldal: „Viszont eleve elhibázott Noetlingnek az a számítása, melynek eredménye szerint az építők pontosan a 30° alá, a mai Sarkcsillagon átfutó délkörre helyezték el a piramist, belekalkulálva a légkör fénytörését is. Bármikor építették a gúlát, más volt a poláris csillag, mint ma, s azt sem tudjuk, hogy az egyiptomiak hol vonták meg a kezdő délkört.”

Ez a rész kisebb magyarázatra szorul. Mindig azt nevezték Sarkcsillagnak, ami az északi égi pólus közelében volt. Várkonyi a Sziriat első változatában (1942) még nem tartotta „eleve elhibázott”-nak ugyanezt (csak ismertette). Egyébként Noetling csak átveszi Piazzi Smyth feltevését, aki szerint a gúla az 29°58’22”-en áll, azaz csak 1’38”-el áll délebbre az északi szélesség 30°-ától. Ha az építők ismerték a fény refrakcióját (ami 1’44”), azaz csak 6”-el tér el a gúla csúcsa a 30°-tól. Mindenesetre ezt a feltevést időközben Várkonyi elvetette. A kezdő délkör megvonása nem tudom, hogy jön ide, hiszen a 30° kapcsán a szélességi körről van szó, míg a délkörök a hosszúsági körök. Valamivel lentebb felteszi, hogy meglehet a piramison átmenő délkör volt a kezdő hosszúsági kör (ami épp logikus is lehet).

Az elveszett Paradicsom 421.oldalán érthetőbben fogalmaz: „Ami a szélességi kört illeti, a 30. köríven áll (hat ívmásodpercnyi eltéréssel). Az építők a földtengely iránya vagyis a Sarkcsillag szerint határozták meg a gúla helyét, ez pedig (a Sarkcsillag) a vízszint fölött 30°-nyira mérhető ki. Azonban nem ismerték a refrakció tüneményét: a levegő a fénysugarakat megtöri, s emiatt a csillagokat valódi helyzetüknél kissé „magasabban” látjuk; e hiba folytán a gúla két kilométerrel odább csúszott Dél felé.” Egészen pontosan 3017 méterrel.

Livio Stecchini tudománytörténész vizsgálatai szerint az Óbirodalom egyiptomi mérnökei már képesek voltak a szélességet néhány száz láb eltérésen belül mérni.

86. oldal: "Amikor az épület burkolata még ép, sima volt., ezek az „elfutó árnyékok” tisztán kirajzolódtak. Ausonius (Kr. u. IV. sz.) tudott róluk, s versben örökítette meg a jelenséget...– Ausoniust Braghine nyomán idézi, de meglehet egyikőjük sem volt tisztában, mit akart mondani a római költő, aki a Mosellá-ban írt erről, valószínűleg Varro nyomán. Az ókori római szerzők közt volt egy tévhit arról, hogy a piramisok "nem vetnek árnyékot". Írt erről Pseudo-Hyginus, Cassiodorus, Solinus és Ammianus Marcellinus (pedig ismerhették a Thalészről szóló legendát, hogy a piramis magasságát az általa vetett árnyékbnól határozta meg).

87. oldal (fent): Pochan magyarázata, miszerint az oldallap 179°50'' alatt homorú, a közepe táján 94 cm-nyire bemélyed. Ez lehetetlen, valószínűleg elírás. Ahhoz, hogy 94 cm bemélyedést kapjunk, az oldallapnak 179°30' alatt kell homorulni, amit írhatunk 179,5°-nak is. Egyébként Pochan eredményét Braghine könyvéből vette Várkonyi, akár az előtte szereplő Ausonius idézetet.

87. oldal: Noetling adatai. „Százmillió hüvelyk megegyezik azzal az ívtávolsággal, amelyet Földünk huszonnégy óra alatt megfut a nap körül.” Nem egyezik meg! A Föld 24 óra alatta Nap körül 2.571.696 km utat tesz meg. A piramishüvelyknek ezt nem a százmillószorosa, hanem a százmilliárdszorosa adja ki (99%-os) pontossággal ezt az eredményt.

87. oldal: „A piramis teljes súlya ötmilliárdnyi része a Föld súlyának (ez igen bizonytalan kalkuláció).” Egy félreértés lehet Várkonyi részéről. Ez már szerepelt a Sziriat 1942-es kiadásában is, csak a zárójelben lévő rész került bele az átdolgozás után. Hegyi István ugyanis időközben megjelentetett egy cikket, amiben bemutatja, hogy a piramis súlya (7,3 millió tonna) x 5 milliárd= 36,5 trillió tonna, míg a Föld súlya 6 trillió tonna.

Azonban Várkonyi félreolvasott valamit, ugyanis Piazzi Smyth úgy gondolta, hogy a piramis súlya 5.273.834 tonna, míg a Föld 5.273.000 quadrillió tonna. Tehát szerinte a piramis súlya 1 a 115-en arányban viszonyul a Föld tömegéhez.

Várkonyinak amúgy sincs „szerencséje” az ilyen számításokkal: vagy nem számol utána forrásainak vagy téved, vagy félreért valamiben.

87. oldal: „Ha az építésre használt kőanyag középsűrűségét megszorozzuk a gúla köbtartalmának piramisméterekben kifejezett számával, olyan (igen hosszú) számot kapunk, amely 552-vel kezdődik; 5,52 azonban a Föld fajsúlya. (Ez is téves adat: a gúla anyagának középsűrűsége 2,7, a vele végzett számítás eredménye 279..., kb. fele 552-nek, eszerint a gúla fajsúlya fele a Földének.)”

Ez Braghine könyvéből van: a gúla kőanyagának középsűrűsége (2,086) szorozva a gúla térfogatával (2.646.500 m3) = 552… És nem lehet „gúla köbtartalmának piramisméterekben kifejezett számával” összeszorozni egy teljesen más mértékegységet. Itt valószínűleg szintén Hegyi István-féle cikk hatására írta ezeket Várkonyi. Pedig a 2,7 messze áll a piramis anyagának középsűrűségénél, hisz az nagyrészt gyenge minőségű mészkő (a 2,7 inkább a gránit sűrűségéhez közeli adat).

87. oldal: „A gúla alapkerülete összesen 1015 yard, magassága 165,55 yard…”

Nem 165,55 yard, csak 161,55 yard! Ezt a bekezdést gyakorlatilag szóról-szóra átveszi Braghine-től, csak a magasságra vonatkozó számot elüti egy számjeggyel (mert Braghinénél még jól van írva). Lásd fentebb Braghine angol nyelven megjelent könyvéből: The shadow of Atlantis, 1940. A legmókásabb, hogy ezt a hibát már a Sziriat 1942/43-as kiadásában elkövette, majd az eltelt közel harminc év nem volt elég, hogy javítsa, mert benne van az 1972/2002-es kiadásokban is...

87. oldal: Nem a „gúla belső előszobája”, hanem a Királyi kamráé!

87. oldal: Várkonyi azt írja 9131,416 nap megegyezik 25 sziderikus év napjainak számával, és csak 30 mp-el tér el a pontos értéktől. Ebből következik, hogy az alapél 365,25664 piramisméter, ami megegyezik a sziderikus év hosszával, s attól csak 1,2 mp-el tér csak el. Ezen az alapon a sziderikus év 365,2566262 nap (25 évre: 9131,415655 nap), viszont ennek mai tudományos értéké 365,25636 nap. Ez egy évre nem 1,2 mperc eltérést mutat, hanem 25-öt (25 évre sem 30 mpercet, hanem 10 perc és 4,3 mpercet). [A csillagév hossza kis mértékben, de növekszik, kiszámítottam, hogy tízezer évvel ezelőtt 365,25635 nap volt, a különbség valóban minimális, 0,00001 nap.] Egyébként ezt az adatot is Braghine könyvéből veszi, aki meg Kingsland és Morton Edgar kutatásaira hivatkozik.

87. oldal: „Kiszámították, hogy ez az alapél: 9131 hüvelyk, 416 vonal, az egyenlítőnek 480-ad része; az egyenlítő hossza kereken 24 900 mérföld, ha ezt a számot elosztjuk pi-vel, 7929 mérföldet kapunk…”

Lehet, hogy „kiszámították”, de az biztos Várkonyi nem számolt utána: az alapél 480-szorosa nem az Egyenlítő hosszát adja, hanem az egyenlítő egy fokhosszát! Arról nem is beszélve, hogy ha 24.900 mérföldet elosztjuk pi-vel, nem 7929 mérföldet, hanem csak 7926-ot kapunk. Ezek az adatok Braghinétől vannak, aki valóban az Egyenlítő egy fokáról beszél, csak Várkonyi nem figyelt eléggé.

87. oldal: „Az egyenlítő hossza egyiptomi hüvelykben kifejezve 1.577.908.684; pontosan ennyi napból áll az indus mitológiából ismert nagy korszak, a Brahmá napja.

Ez Braghine könyvéből van, aki megadja, hogy ez a giga nagy szám H. P. Blavatsky asszony Titkos tanítás c. könyvéből származik.

87. oldal: A Frigyláda valóban azonos méretű volt a kőszarkofág üregével, bár inkább helyesebb meghatározás, hogy az űrtartalmuk volt hasonló. A gránitláda teljes térfogatának 138.000 köbhüvelyket ír, amit Braghinétől vesz át (hogy ő honnan veszi, nem tudom).

Nos, a Frigyládát 2,5 x1,5 x 1,5 könyök méretűnek adják meg, s mivel egy szent könyök 25 szent hüvelyk, így a Frigyláda külső mérete: 62,5 x 37,5 x 37,5 piramis vagy zsidó szent hüvelyk volt, ugyanis Smith és még sokan mások a Nagy Piramis könyök hosszát (63,56 cm) azonosnak veszik a zsidó szent könyök méretével. De a külső dimenziókból le kell venni az 1,8 hüvelykes falvastagságot: 58,9 x 33,9 x 35,7. Így a belső térfogata a Frigyládának= 71.282,55 köbhüvelyk. A Királyi kamra gránitládájának belsejét Max Eyth vagy Gray 71.250, míg Piazzi Smyth 71.317 szent köbhüvelyknek számította, tehát valóban szinte teljesen megegyező volt a belső térfogatuk.

Viszont a Réztenger köbtartalma nem volt megegyező! Ez afféle legenda, melynek semmi alapja sincs. A Réztengert (vagy yam mustak-ot) Hiram mester készítette. Formája félgömb, átmérője 10 könyök, mélységé pedig 5. Tegyük fel, hogy a kiskönyököt használták, ami 44-46 cm, s ezáltal az ércedény térfogata több mint 20 köbméter. A Frigyláda ennek huszad része: Petrie szerint 1,180405 köbméter (Smyth: 1,166958 és Peter Tompkins szerint 1,1664, ami megfelel 40 artabasnak). Egyébként Ponori Thewrewk Aurél, a csillagász, egy-az-egyben átveszi ezeket: a 138.000 köbhüvelyket, hogy a belseje megegyezik a Frigyláda és Salamon Rézmedencéjének térfogatával! (A Kheopsz-piramisról, Csillagászati Lapok, 1943/2. sz.)

88. oldal: „Elég sokáig tartott, míg komolyan kezdték venni a merész újítókat, kik azt állították, hogy a Napnak, a Holdnak s általában az égitesteknek hatásuk van a szerves életre is a Földön.”

A Sziriat első kiadásában ugyanez a rész szerepel, csak ott még megnevezte G. Fliess és Hanns Fischer kutatók nevét. De még ebben a bekezdésben is tudott rontani: a gúla magassága „323,710 piramisméter”, ami az 1942-es változatban még 232,710 piramisméter: és ez a helyes szám. Amikor ezt írja: „gúla egy másik kozmikus száma 2,870,994”, egyszerűen nem magyarázza meg, miért, hogy a piramis apotémája 287,0994 piramis méter.

88. oldal: 232,710 piramisméter „amely számot így is lehet olvasni: 23 nap 2 óra 7 perc 10 másodperc (férfi-periódus)”. Nem ő fantáziált ilyesmin először a magyarul. Neufeld Ármin magyar gépészmérnök szinte Várkonyival egy időben fordult Hörbiger világjég-elméletéhez vagy a „Cheops piramis matematikájához”. A természettudomány járatlan útjain c. könyve egyazon évben, 1942-ben jelent meg a Sziriat első kiadásával! A könyvben az újságokban korábban megjelent cikkei voltak összegyűjtve. Neufeld írja egy ilyen cikkében, ami később megjelent a könyvében is: „A Cheops-piramis magassága 148 méter (Ludolph-féle szám?), ami 232,710.566,932.577 egyiptomi rőfnek felel meg. Egy rőf a Föld átmérőjének húszmilliomod része. Ha ezt a számot napokban fejezzük ki, akkor megkapjuk azt a pontos időt, amelyre a Földnek szüksége van, hogy a Nap körüli futásában a pálya dupla átmérőjének hosszát írja le. Erre szüksége van 232 napra, 7 órára, 10 percre és 56.693,2577 másodpercre. Ha szögmértékben fejezzük ki ezt a számot, akkor ideális pontossággal kapjuk azt a szöget, amelyet a Föld képzelt tengelye a Föld pályájával zár be, mely 23 fok, 27 perc és 10.566,932.577 másodperc.” (A néma piramisok kozmikus titkai, Ujság, 1936. okt. 11)

88. oldal: A piramist kutatók sorában „C. Barbarin” elírás: G.(eorges) Barbarin helyett (francia piramiskutató).

89.oldal (alul): Cole mérés: eltérés a nyugati oldalon nem 2°3", hanem 2°30”.

90.oldal: Rieppel tévedése, hogy Piazzi Smyth 1870-ben számította ki a piramismétert, már a lábjegyzettel is ellentétbe kerül; ahol Smyth első könyve van fel tüntetve, melyet 1864-ben adtak ki. Egyébként Smyth hat könyvet adott ki a Nagy Piramisról 1864 és 1884 közt. De nem is ez a „főműve”, hanem a három kötetes, 1867-ben kiadott „Life and Work at the Great Pyramid”. De a piramismétert nem Smyth, hanem Taylor határozta meg az 1859-ben kiadott The Great Pyramid című könyvében (1 piramisméter = 25,025 brit hüvelyk).

91. oldal (közép): 220 : 356 = 356 : (220 + 356).

Itt megjegyzem, hogy az 1972-es kiadásban az = helyén még + jel volt. Ezt a tévedést is jeleztem a 95 körül írt levelemben, s ezt valóban javították is!

92. oldal: A 220 és a 280 nem a kerületet és alapátmérőt meghatározó szám, hanem, az első az alapél fele, a második pedig a magasság.

96. oldal (alul): A lap alján a megjegyzés rovatban egy hosszú bekezdést szán annak, hogy elítélje Hegyi István kritizálási módszerét („futilis adatokkal érvel”), amit kifejt a piramis misztikusok ellen. Hegyi István mérnök cikke: Piramis-misztika és a valóság, Természettudományi Közlöny, 172-175. old. 1962/4. sz. Fentebb adom Hegyi négy oldalas cikkét. Olvasni úgy lehet, ha lementitek a képeket (vagy bal egér gombbal megragadva felhúzod a képet az URL-sávba)!

Hegyi a kritikáját gyakorlatilag a Sziriat oszlopai első változatában (1942/43) található adatokra építi, anélkül, hogy megemlítené Várkonyi nevét vagy könyvének címét! Hegyi láthatólag nem ismeri a piramiskutatók munkáit. Néha ez azt okozza, hogy már Várkonyi által félreértett/félremagyarázott/hibás adatokkal vitázik. Mivel Hegyi sem nevesítette Várkonyit, ő is név nélkül utalt rá. Hozzáteszem ez a megjegyzés nem szerepelt a Sziriat 1972-es kiadásában (sem a hozzátartozó főszöveg sem).

Várkonyi ezen az oldalon kitér Hegyi egyik kritikus megjegyzésére, hogy a piramis magassága nem igazán „pontosan” adja a Nap-Föld távolság (149,6 millió km) egymilliárdad részét. Ezt jelentéktelen eltérésnek mondja, ráadásul ezek a csillagászati adatok időnként változnak is. Ehhez ennyit tegyünk hozzá: A modern mérések szerint a Nap-Föld távolság 147,1 és 152,1 millió km közötti, a közepes távolság 149.597.887,5 km. A Föld Nap körüli ellipszis pályája 924.375.700 km, amit egy év alatt tesz meg. A Föld őszi és tavaszi napéjegyenlőség idején van a legközelebb a Naphoz. Egyesek szerint a piramis a tavaszi napéjegyenlőség idején lévő távolságra utal. Ez a nap számított az egyiptomiaknál az újév első napjának. Egy másik magyarázat szerint a földpálya 5-6000 évente kiszélesedik és emiatt alacsonyabb a piramis 2-3 méterrel.

97. oldal (legalul): A pik beledi érteke 0,583 méter, ami nem 3 milliméterrel különbözik Rieppel 0,525 méteres egységétől, hanem 58-al.

97. oldal: "Nos, segítségére megyünk: a 0,525 m egység valóban szerepel „nagy királyi könyök” néven a Ptolemaioszok alatt, vagyis a görög időkben, s lehet, hogy egy régebbi mérték átvétele; az egyiptológiában – tudtommal – Rieppel használja először és egyedül.– Nem Rieppel használja először és egyedül! Az ún. "királyi könyök" (52,5 cm körüli) számos mérőrúdon maradt fenn a fáraók korából, s nyilvánvalóan sokkal régebbi a Ptolemaioszok koránál. Ezzel gyakorlatilag minden egyiptológiai munka és ókori méréstudománnyal foglalkozó munka tisztában van! Csak egy kicsit kellett volna Várkonyinak utánanézni, hogy ne írjon le ilyen nyilvánvaló hülyeséget. Használták a Nagy Piramisnál is, sőt a legfőbb piramidológus, Piazzi Smyth, skót csillagász is alkalmazta a méréseinél (a "szent könyök" mellett), ahol a hosszát 20,7 angol hüvelyknek vette.

98. oldal: „tény, hogy 25 millió piramisméter egyenlő az ívtávolsággal, melyet a Föld a Nap körül 24 óra alatt befut”.

Nem egyenlő! Ez az állítás már a 87. oldal (szintén hibás) adatával is ellentmond, ahol ugyanezt a távolságot 100 millió hüvelykre teszi. Egy piramisméter 25 hüvelyk, s ezáltal 100 millió hüvelyk = 4 millió piramisméter. 25 millió piramisméter pedig = 625 millió hüvelyk. A valódi érték 4 milliárd (!) piramisméter lenne. Megjegyzem, hogy 25 millió piramisméter egyenlő azzal az ívtávolsággal, amelyet a Föld 9 perc vagy 540 mp alatt a Nap körül megtesz.

98. oldal: „csillatudománnyal”: nyomdai hiba (1972-es kiadásban még jól volt írva: csillagtudománnyal.

100. oldal (középen): pi értéké nem 16/19 a négyzeten, hanem 16/9 a négyzeten (értéké: 3,16). Az ún. Rhind Papirusz egyik hengertérfogat számításánál alkalmazták. (Ezt a hibát is jeleztem annó, de úgy hagyták a szövegben, pedig csak Várkonyi elütése lehet). Ezt egyébként Kühn: Die Entfaltung der Menschheit c. könyvéből vette szerzőnk (1958: 46. oldal), viszont Kühn helyesen írta a formulát, csak Várkonyi másolt rosszul!

101. oldal: "Az egyiptomiaknak saját mértékük volt, s ez a piramisméter. Hosszúsága 0,625 m, s ez a mértékegység mindenütt megjelenik. Az egész piramis eszerint van méretezve. Egy gránittáblára van felróva a királykamra bejárata előtt.– Ezek nem Várkonyi szavai, hanem Herberth Kühn őstörténész Die Entfaltung der Menschheit (1958) c. könyvéből idézi. Viszont az 1972-es kiadásban a piramisméter hossza: 0,635 m! És ez a jó! Ráadásul Várkonyi elég nyomatékosan beszél többször is a 63,5 cm hosszú piramisméterről vagy piramiskönyökről, ami a Nagy Piramisba rejtett tudományok egyik kulcsa. Erre a "cenzúrázatlan" kiadás ezt is elüti! Kicsit Kühn információi is felemásak, hisz nem a 0,635 méteres piramisméter van felróva egy gránittáblára, hanem egy egészen másvalami. Ezt még Piazzi Smyth fedezte fel a Királyi kamra előszobájában marad ellensúlyszerű gránánitlapon. Egy fogószerű félköríves bevésés, aminek átmérője 5 piramishüvelyk. Smyth ezt valóban etalonként értelmezte.

102. oldal: „A Kheopszot nem Khufu építtette…” – írta Várkonyi, de ennek mára kevés realitása maradt: a könnyítő kamrák jeleinek értelmezése és Merer papirusza után. Khufut Várkonyi amolyan restaurálónak tekinti, aki a „Nagy Piramis tövébe temetkezett”. Ez utóbbin valószínűleg a piramistól negyed kilométerre lévő ún. Campbell-kútra gondolhat, hiszen Smyth, Max Eyth vagy újabban Lemesurier piramiskutatók is úgy vélték, ide temették Hufut.

A bekezdésben még ezt írja a piramisépítkezés felelőséről: Ismerjük nevét és mellszobrát: Ankh-haf herceg, Khufu veje. Képmása lenyűgöző: klasszikus és tökéletes adeptusfej, a szellem és a tudás hatalma, a lélek emberfölötti ereje sugárzik róla..." Mára bizonyos lett, hogy Ankh-haf vezír nem a veje, hanem a Sznofru fia, Khufu féltestvére volt, aki Dzsedefré és Khafré alatt is szolgált. A szoborfeje a gízai masztabájából került elő, de csak profilból mutat ilyen karizmatikus figurát, szemből egészen esendőnek tűnik (bár egészen kivételes tudású férfiú kellett legyen). Lásd fentebb, szemből a mellszobrát.

102. oldal„A szfinx azonban, mint fogalom, eredetileg a négy őselem: a víz, a levegő, a tűz és a föld egyesített jelképe, s így a róluk való tudásé, ősismereté is." Ezt Eliphas Lévi jó száz évvel korábban így fogalmazta meg: „A négyszögletes alapú és háromszög oldalú piramisok a természettudomány metafizikai alapját reprezentálják. A Nagy Szfinx alakja ennek a természettudománynak a szimbóluma. Éberen figyel a piramisok lábánál, mélyen a homokba ágyazódva.” (Histoire de la magie, 1860)

Végső soron Várkonyi mind a Nagy Piramist és a két másik gízai piramist, valamint a Nagy Szfinxszet „történelem előtti” eredetűnek gondolja, viszont óvakodik mindenféle időhatárokba helyezéstől. Csak annyit, hogy a Deltát uraló nyugatról érkezett atlanti nép, a libuk hagyatéka lehet. Nyílván jól fogadta volna a 90-es években bedobott új hipotézist Schoch amerikai geológustól, hogy a Szfinx és medencéjének erodálódását nagyfokú esőzések okozták, és a szobor kifaragását i.e. 4750 és 7000 közé helyezte.

De tévedései ellenére is nagyon jó és élvezetes, amit Várkonyi összegzésként több részletben elmond a gúláról: Kozmoszt jelképezte és a beavatás helye volt. Kétségtelen, hogy azt érezzük, Várkonyinak ha nem is teljes mértékben, de bizonyos dolgokban igaza lehet (a 98. oldalon a piramist „szintetikus műalkotásnak” nevezi). Várkonyi ezen magyarázatai sajátos módon sokkal jobbak, mint a piramiskutatók jól-rosszul idézet számítgatásai! Egyébként Neufeld Ármin is hasonló konklúzióra jut: "Ez a piramis a kozmikus erők hatásait ellensúlyozó építészeti technika és geometria készültség optimuma, a matematikai és asztronómiai bölcsesség megtestesülése." (1936)

*

Számomra elég lehangoló, hogy Várkonyi leginkább a két német tanulmányára támaszkodott. Hiszen Fritz Noetling csak egy jelentéktelen utánimádkozó volt a jelentősebb piramidológusok után. Az adatait olyanokétól vette, akik személyesen körbeméregették, kutatták a Nagy Piramist, mint Smyth, Petrie vagy Morton Edgar. Könyve tele van fiktív számítások garmadájával, s ember legyen a talpán, akinek van kedve utána számolgatni.

Rieppel jelentéktelen és unalmas tanulmányát gyakorlatilag sehol sem jegyzik. A végén még leáll Várkonyi vitatkozni Rieppel néhány következtetésével. Nem tudom, például, miért nem használta Ponori Thewrewk Aurél: A Kheopsz-piramisról c. kiváló tanulmányát (Csillagászati Lapok, 1943/2. sz.), holott Ponori egy másik tanulmányát, bőszen idézgeti: Az óegyiptomiak csillagászatáról, (Csillagászati Lapok, 1942/1-2. sz.) ugyanebből a lapból. De voltak ezeken kívül is magyarul megjelent cikkek, melyek az újabb kutatási eredményeket is tartalmazták a Nagy Piramisról. Stecchini professzor ederményeiről: A piramisok titkai, Magyarország, 1968/25. sz. Peter Tompkinsnak is két kiváló cikke jelent meg a témában: Letűnt civilizáció, Természet és Társadalom, 1968/11. szám; A rejtélyes piramis, Természet és Társadalom, 1969/3. szám. Ezeket még nyugodtan felhasználhatta volna a Sziriatban.

*

Romvilág c. alfejezethez kiegészítés: Várkonyi gondolom szívesen beszámolt volna az amerikai piramisok okán a két maja városról, Miradorról és Dzibilchaltúnról, melyek méretükkel, építészeti furcsaságaikkal és régiségükkel is csodálatot keltenek (lásd fentebb a La Danta óriási piramisát Miradorban). A Sziriat írásának befejezése (1969) után számos régészeti kutatás folyt általa méltányolt területeken. 1971-ben a teotihuacani Nap-piramis alatt egy föld alatt szentélyt fedeztek fel. Thor Heyerdahl kanári-szigeteki kőteraszokat vizsgálta 1992-ben. A kínai Shenszi és Hunan tartományokban fellelt, földből és kőből épített hatalmas piramisdombokról. A legnagyobb  az ún. "Fehér piramis", aminek magassága 300 m és az alapéle 450 m. 2001-ben Belső-Mongóliában kínai régészek kis kőpiramisokat találtak, melyek a Hongshan-kultúrához tartoznak, mely i.e. 4000 és 3000 közt érte fénykorát. Az ókori Hellaszban is voltak piramisok, legalább húsz, és akadtak köztük nagyon régiek. A hellenikoni és a ligouriói kis piramisok i.e. 3, évezredbeliek, azaz mélyen a pre-görög/görög népek előttiek, s a homályos pelaszgoknak nevezett népek körébe tartozhatnak.

Várkonyi maga is követte az új fejleményeket, hiszen pld. a Sziriat átdolgozása alatt még nem jutott hozzá Gerald Hawkins angol csillagász Stonehenge Decoded (1965) c. könyvéhez, hisz nyilván említette volna a Kövek és csillagok c. alfejezetben. Várkonyi a Stonehenge c. könyvében (1975) az elemzést nagy részt Hawkins könyvére alapozza.

 

 

 

 

III. Vándorló kultúrák

 

1. Vándorló kultúrák: 41-70. old. (1943)

2. A boldog szigetek: 103-125. old. Két Óvilág: 125-163.  old. A kettősbalta, a Kos és a Bika: 163-183. old. (1972)

3. A boldog szigetek: 105-125. old. Két Óvilág: 125-160.  old. A kettősbalta, a Kos és a Bika: 160-177. old. (2002)

4. A boldog szigetek: 124-151. old. Két Óvilág: 151-190.  old. A kettősbalta, a Kos és a Bika: 191-200. old. (Gépirat, 1966)

 

 

 

A boldog szigetek

 

107 oldal: A földközi-tengeri népek messze nyugatra, a földet körülfolyó Ókeanoszon túlra helyezték az elüszioni mezőket, a túlvilágot. Ez önmagában még nem jelenti az ősapák tengerbe veszett földjét, Atlantiszt. Hiszen a népek számára már önmagában is a Nyugat a halál égtája volt. Erre tűnt el, vagyis halt meg a Nap. Az egyiptomiak a Nílus nyugati oldalára temetkeztek. A yucatáni maják a túlvilágukat, Xibalbát messze nyugatra helyezték. Várkonyi a majákról azt sejteti, hogy atlantiszi leszármazottak voltak, úgy nekik nem éppen a "messzi Keletre" kellett volna helyezniük a másvilágukat?

108 oldal: Az ősi Atlanti-óceánról írja Várkonyi: „Itt feküdt Hádész, a görögök alvilága, ezért Nyugatnak fordítja hajóját Odüsszeusz, mikor feléje indul.”

Ezt a nyugatnak fordulást nem tudom, hogy érti. A Földközi-tenger medencéjéből nézve valóban nyugatra van. Viszont Kirké kifejezetten azt mondta Odüsszeusznak, hogy déli irányban kell hajóznia, hogy elérje a kimmerioszok földjét, ahol a Hadész lejárata van.

110. oldal: Idézi Marcellus (Markellosz) Aithiopiaka c. munkáját: „a Külső Óceánban két kisebb, Perszephonénak szentelt sziget”. Ugyanez az idézet benne volt már, a Sziriat első változatában is (1942). Viszont nem két kisebb, hanem hét kisebb szigetről van szó!

 

110. oldal: „Másfelől Platón elbeszélésének mai vizsgálója, H. S. Bellamy fölteszi, hogy Szolónnak (600 körül) szándéka volt az Egyiptomban hallott és hazájában már feledésbe ment Atlantisz-hagyományt felújítani, de a politikai események megakadályozták benne, így a rege családi hagyomány maradt, illetve Szólón feljegyzései rokonára, Dropidészre szálltak, s aztán a nemzedékek során az idősb Kritiászra, Kallaeszkhoroszra, az ifjabb Kritiászra, s tőle jutottak Platónhoz (450 k.). Nyilvánvaló ugyanis, hogy Platón feljegyzések alapján irt.

Ha Várkonyi figyelmesen olvasta volna Plutarkhoszt, úgy tudnia kellett volna, hogy Bellamy csupán átvette ezt a szöveget Plutarkhosztól (Szolón, 32). Másrészt nem tudom, miért nyomatékosítja, hogy Platón „feljegyzések alapján írt”, amikor Platón ezt maga mondja a Kritiaszban: „Ezek az iratok nagyapámnál voltak, megvannak ma is nálam, s már gyermekkoromban tanulmányoztam őket.

110. oldal: „Marcellus egyébként azt is elmondja, hogy akik túlélték Atlantisz elsüllyedését, Nyugat-Európába költöztek; hasonlóképpen ír Timagenész (I. sz.), ki a hírt a gall druidáktól hallotta.” – Várkonyi ezt a bekezdést gyakorlatilag szóról-szóra Braghine könyvéből vette át. A lényeg, hogy se Várkonyi, se Braghine nem olvasta Proklosz kommentárját Platón Timaioszához (de Timagenész töredékét sem ismeri rendesen). Marcellusnak ugyanis nincs ilyen töredéke! Összesen 2 töredék van tőle amit Felix Jacoby ad, az első valóban Atlantisz maradvány-szigeteire (FGrHist 671 F1), míg a második az Atlasz hegység magasságára vonatkozik (FGrHist 671 F2).

110. oldal: Az ún. Homok-út. Ez egy ősi karavánút Egyiptomból Marokkóig. Hérodotosz megadja az út állomásait is. Ezt elmondta amúgy Várkonyi is, mert a Sziriatból közölt részletekben benne van ez a mondat: „Eszerint, ha a regét mellőzzük, a Homok út történetelőtti karaván-csapás volt..." (Dunántúli Napló, 1969. júl. 13), viszont az 1972-es és 2002-es kiadásából ez kimaradt. Hozzáteszem azonban, hogy a Homok út tárgyalása jóval rövidebb a cikkben, mint a könyvben, csak épp ez a ténymegállapítás maradt ki a könyv szövegéből. Magyarán: a Homok-út nem egy mai vagy római kori értelemben vett épített út, hanem csak egy karavánok útvonala a homokdűnéken...!

111. oldal: „Plutarkhosz is megemlíti Meroposz királyságát a Hold foltjairól írt munkájában, s elmondja, hogyan látogatott el oda Héraklész.” – itt Braghinét idézte, aki amúgy a királyságot Dél-Amerikába helyezte.

111. oldal: „Timagenész (I. sz.), a gall törzsekről írva, eredetük szerint igyekszik osztályozni őket, s egyikükről megjegyzi, hogy »gyarmatosok, akik egy távoli, Atlantisz nevű szigetről jöttek«”. – Timagenész az i.e. 1. században működött. A gallokról írt könyve, a Galatika elveszett. Ezt a részletet Ammianus Marcellinus történetíró idézte belőle, viszont egyáltalán nem nevezi „Atlantisznak” a távoli szigetet. Marcellinus egészen pontosan ezt írta a Róma történetében: „A druidák viszont azt beszélik, hogy a népnek egy része valóban őslakó volt, de mások is vándoroltak be a távoli szigetekről és a Rajnán túlról, mert a gyakori háborúk és a viharos tengerár betörései elűzték őket lakóhelyükről.”

Egyébként az egész Timagenész-féle emlékezés egy forrásra megy vissza (aki nem a hiteles Marcellinus), amit a Várkonyihoz hasonló atalnatolugusok szinte mind összevissza emlegetnek. Ez a forrrás Alexander Winchell professzor Preadamites c. híres 1880-ban megjelent könyve. Ebből idézett Donnelly is 1882-ben, viszont még pontosan. Ugyanis Winchell a kérdéses Timagenész-szakaszról ezt írta: "(Timagenész) előadta, hogy három különböző nép lakik Galliában: 1. A bennszülött lakosság, melyet én mongoloidnak gondolok, akik hosszú ideje Európában laktak. 2. Betolakodók egy távoli földről, mely alatt én Atlantiszt értem. 3. Az árja gallok." A Donnelly utáni szerzők már elhagyták, hogy csak Winchell gondolta Atlantisznak a "távoli földet", úgy adták máár tovább, mintha ez Timagenész eredeti szövege lenne 2000 évvel korábbról!

113. oldal: "Diodórosz, úgy látszik, ismert eredeti föníciai dokumentumokat; amikor a hellén akhájok a trójai hadjárat után (Kr. e. XII. sz.) a föníciaiakat mindinkább kiszorították Kisázsiából, ezek Nyugat felé húzódtak; nagy óceáni expedícióik a Gibraltáron túl közvetlenül Trója eleste után kezdődtek; más források szerint Nagy Sándortól szenvedett vereségeik után." – A vége elég szerencsétlen megállapítás, és nem is igaz. Nem is értem, hogy írhatta, mint lehetőséget, hogy a föníciaiak csak Nagy Sándor után indítottak expedíciókat az óceánra. Hiszen bizonyosan jóval ezelőtt jártak az Indiai- és Atlanti-óceánon. Várkonyi maga említi a Nékó fáraó parancsára Afrikát körbehajózó föníciaiakat, aztán Hanno kapitány vagy Himilko expedícióit az Atlanti-óceánon, melyek vagy 100-200 évvel Nagy Sándor előtt történtek!

113. oldal: „Hekataiosz (Kr. e. 500 k.): Hüperboreasz az Atlanti-óceánban fekszik, szemben a kelták földjével. (Ez Anglia is lehet.)” – Több Hekataiosz volt, de itt Abderai Hekataioszról van szó, aki nagyjábol kétszáz évvel később tevékenykedett, mint azt Várkonyi hiszi. És valóban, Hekataiosz leírása jórészt a Brit-szigetet írja le (valószínűleg még Stonehengét is említi).

113. oldal: 5000 stádium nem egyenlő 8500 km-el, hanem nagyjából 930 km.

113. oldal: „Plutarkhosz ezt jegyezte fel:” – itt Plutarkhosznak A Hold arca c. értekezéséből idéz.

113. oldal: „ugyanő elmondja egy kariai ember, Euthümosz utazását” Nos, nem Euthümosz, hanem Euphémosz!

114. oldal: "Uba, numida király meglátogatta őket– II. Juba királyról van szó, aki az i.e. 19 és 10 közt járt valamikor a Kanári-szigeteken.

114. oldal: „Plinius: »Universa gens Aetheria appellata est deinde Atlantis, mox a Vulcani filio Aethiopia.« Ti. Vulcanus fia Aether volt.

Itt megint Braghine alapján ír (lásd fentebb a Braghine könyvéből való részletet). Plinius szövegrészlete (N.A. 6.187) hibás (Braghinénél még jól van). Így kezdődik: „Universa vero gens Aetheria…” Azaz, Várkonyinál a „vero” kimaradt. A latin szöveg fordítását nem adja Várkonyi (Braghine sem), tehát Plinius ezt írta Etiópiáról: „Az egész országot egymásután előbb Aetheriának, majd Atlantiának és végül Aethiopiának nevezték, [Aethiopsról] Vulcanus fiáról”. Várkonyi még Braghine tévedését is átveszi: ugyanis az hiányosan fordítja le a szövegrészt és Aethert véli Vulcanus fiának, holott az Aethiops volt, akit Plinius név szerint meg sem említ.

115. oldal: "A hajósok elbeszélése szerint a Gibraltári-szorostól Nyugatra olyan sűrű a víz, hogy a hajók alig tudtak előrejutni (Szargasszó).– Erről vita van. Jean-Albert Foëx szerint ezek a leírások nem a Szargasszó-tengerre vonatkoznak, hanem a mauretániai és marokkói partszakaszra, amely szintén hínáros és iszapos volt. A francia Jean Merrien szerint Atlantisz elsüllyedése akár évezredekre is iszapossá és hínárossá tehette a tengert. Ez a hínáros víz az ókorban Amerikától akár Európáig érhetett. Viszont Himilco leírása említi a teljes szélcsendet, ami valóban a Szargasszó-tengerre illik.

115. oldal (alul): „Periplusa elveszett, de Avenius (Kr. u. III. sz.) még ismerte” Itt Rufus Festus Avienus római költőről van szó, aki nem a 3. hanem a 4. században élt. Egyébként karthágói Himilco periplusáról van szó a szövegben, amit Avienus csak közvetve ismerhetett (talán Eratoszthenész fordítása nyomán).

116. oldal: Elég zavarosan beszél „Kariandai Skylax” periplusáról. Nos, karüandai Szkülax periplusa elveszett, csak pár töredék marad belőle (i.e. 510 körül írt). Amiből Sykes idéz, az egy Szkülax neve alatt fennmaradt, de i.e. 350 körül keletkezett periplus (nyomtatásban 1639-ben Voss adta ki).

116. oldal: „Damiano da Gomez portugál történetíró” – a valódi neve: Damião de Goes (1502-1574). Ugyanitt: „J. Podolin, svéd régész”, a helyes név: Johan Frans Podolyn svéd születésű numizmata (1739-1784). A karthágói pénzlelet Corvo szigetén nem 1778-ban került napvilágra, mint azt Várkonyi kategorikusan kijelenti, hanem 1749-ben, mint azt Podolyn megírta! A svéd érmeszakértő maga is már csak 1761-ben Madridban vizsgálta meg a lelet egy részét (Podolyn leírása itt jelent meg: Goteborgske Wetenskap og Witterhets Samlingar 1778, I, 106). Egyébként a lovasszoborról szóló rész Braghine könyvéből van (aki viszont nem említi Podolynt)

116. oldal: „Edriszi, arab utazó (XI. sz.) azt mondja, hogy több lovasszobrot látott az Azórokon” – Edriszi természetesen sohasem járt az Azórokon! Hisz akkor ő lenne a felfedezője! Braghine azt írja, hogy Edriszi és más arab történetírók is említik a lovasszobrot. W. H. Babcock amerikai történész a Legendary Islands of the Atlantic c. munkájában  éppen a lovasszobor miatt hivatkozik Edriszire, aki beszámolt egy Al-Khalidat nevű szigetről az óceánon, ahol egy nyugat felé néző, talapzaton álló bronzszobor található (1922). Edriszi forrásai középkori mór és berber hajósok, valamint ókori görög geográfusok munkái voltak.

116. oldal: „Pütheasz, massiliai görög geográfus (320 körül) Gadesből kiindulva, föníciai hajósokkal fölkeresi Helgolandot, Angliát…” Hogy Pütheaszt föníciai (Karthágói) hajósok vitték volna el, elég valószínűtlen. Sokkal valószerűbb, hogy nem hajón utazott tovább Gadesből, hanem átkelt északnak Gallián Masszaliából.

118. oldal: "Ez a Szőlőország onnan nyerte nevét, hogy Leifr expedíciójának egyik Tyrker (olv. Türker) nevű embere szőlőt fedezett fel ott;
Tyrker a krónika szerint „déli ember” volt, nem norvég, életrevaló, mozgékony férfiú, s mert az akkori népi terminológiában „tyrk”, olvasd: türk általában a magyarok neve volt, nem lehetetlen, hogy Tyrker személyében a Don mentén maradt magyarok valamelyike vetődött Leifr társai közé, az oroszországi normannok révén.
– Hát, még ez sem Várkonyi ötlete volt. Piványi Jenő jóval megelőzte: Magyar volt-e a Heimskringla Tyrker-je? (Századok, 1909) és Tyrker, „Vinland" felfedezője. — A. D. 1000. (Magyarország, 1915/354-355. sz.) Pivány még lefordította az idevágó krónika részletet is. "Tyrker valószínűleg magyar volt"  írta Matolay Tibor: Columbus elődei (Földgömb, 1936/3. sz.). Piványi szerint elsőként Carl Christian Rafn híres munkájában: Antiquitäten Americanae (Kopenhagen, 1837) szerepelt az a lehetőség, hogy Tyrker magyar volt.

118. oldal (alul): „Az óor mindenesetre” – nyomdahiba: „ókor”.

119. oldal: Itt ír az antiküthérai csillagóráról. Ezt természetesen azóta tovább kutatták, újabb elemzések és rekonstrukciók is születtek. Számomra a tudós Price azon érvelése volt a legmeggyőzőbb, hogy ez nem egy tényleges használati tárgy, műszer volt, hanem inkább egy ilyennek a másolata, műemléke, egyfajta cargoeszköz. Végeredményben oda jutottam, hogy a Rodoszon élt különös népfaj, a telkhineknek egy tengeren használatos tárgyának lehetett a kései másolata, ám a készítője több funkciójával nem is volt tisztában.

120. oldal„athéni Panathenaia-ünnepeken” – az ünnepet Thészeusz idejébe vitték vissza, aki a Márványkrónika szerint i.e. 1259 körül élt.

121. oldal: Várkonyi leírja a Plejád csillagkép mítoszát, amit a görögök átvettek az ómediterrán népek hagyományaiból. A Pleiádok, a hét csillag, Atlasz és Pléioné leányai voltak. Innen odajut, hogy a mítosz mélyebb lényege "földtörténeti esemény: az Atlasz-hegység egykori folytatásainak leszakadását, az Atlanti-tengerbe süllyedését mondja el a maga nyelvén a rege... A Kanári- és a Zöldfoki-szigetek ennek a Plejád hegységnek maradványai..." Wilhelm Schreiber hasonló nézeteket közölt: Atlasz hegység nyugatra vonul az óceánba. Atlantisz legendája tulajdonképpen ezen hegység nyugati részének tengerbe omlását meséli el (Vanished Cities, 1970).

 

Két Óvilág

 

125. oldal: „Alexandros, Philippos fia, Makedonia királya volt a 113. olimpiád idején. Itt, Ptolemaiosz...” 113. olimpiád az i.e. 328-ban volt, de kérdés, hogy már akkor használva volt az olimpiai évszámítás, amit Timaiosz (i.e. 345-250) javaslatára vezettek csak be. Várkonyi még hozzáteszi: "Ha C. Costa nem koholmány alapján írt, arra kell következtetnünk, hogy Ptolemaioszékat odáig verte a vihar, vagy pedig Montevideóban keresték a föníciaiak egyik fiók-kikötőjét." Ez valójában éppen Costa következtetése Braghine könyvében.

 

126. oldal: Várkonyi említi Braghine nyomán a Gavea hegyi feliratot. Lásd fentebb a Gavea-sziklát, ami emberarcra hasonlít, s mellette a feliratról készült rajzot. Jobbról balra olvasva a felirat ez: TZUR FOENISIAN BADZIR RAB JETHBAAL. Csak a fordítást adja Várkonyi Sylva Ramos nyomán: „Badesir, a föníciai Türoszból, Jethbaal fiainak elseje.” Kezdve azzal, hogy egyesek szerint ezek csak geológiai repedések, míg mások szerint sima hamisítványok, ugyanis a föníciaiak soha nem utaltak magukra föníciaiként!

Várkonyi még hozzáteszi a felirathoz: „Több munka foglalkozik ezzel a felirattal, a legrészletesebben Sylva Ramos monográfiája Brazília történetelőtti petroglifáiról.” (1972, 2002). Várkonyi két napilapban is adott 1969-71 között részleteket a megjelenésre váró Sziriat oszlopaiból: Itt ez a részlet így szerepel: „Több munka foglalkozik evvel a felirattal, legrészletesebben B. da Silva Ramos Brazília történetelőtti kőfeliratairól (petroglifáiról) irt monográfiájában (1932).” (Tolna Megyei Népújság, 1971. jan. 29.) Megvastagítottam, ami nem került át az 1972-es vagy 2002-es kiadásba. Mezey Katalin a 2002-es kiadás végén ezt írja: „De a kihagyott összefüggő, nagy fejezetek mellett szinte minden kéziratoldalon találtunk kicenzúrázott mondatokat, bekezdéseket, minden fejezetben kihúzott, több oldalas, összefüggő szövegrészeket.

Ezek szerint a 2002-es kiadás felelősei/korrektorai sem találtak a kéziratban itt hiányt? Hiszen pld. ebben a szövegrészben Várkonyi írja A. Frot kutatóról ezt (a könyvben):

Elmondja azt is, hogy a föníciaiak dél-amerikai felirataik vésésénél ugyanazokat a módszereket alkalmazták, mint az egyiptomiak a hieroglifeknél. Ezeket a módszereket megtaláljuk az aztékoknál és azoknál az ismeretlen népeknél is, melyektől az Amazonas-medence petroglifái származnak. (Alexander v. Humboldt bőven tárgyalja az Orinoco, a Cassiquiare és a Rio Bamba sziklaképeit, ezekre még visszatérünk.) Akadtak állítólag latin feliratok is, tehát abból az időből valók, amikor a rómaiak már uralkodtak a karthágóiakon. Viszont tény, hogy Panamában római bronzpénzekkel telt vázát találtak a Kr. u. III-IV. századból; a pénz csekély értéke gyanússá tette a leletet (ki visz filléreket tengerentúlra?), de valószínű, hogy egy hajótörött hagyatékáról van szó.

Ugyanez a napilap említett cikkében:

Elmondja azt is, hogy a föníciaiak dél-amerikai felirataik vésésénél ugyanazokat a módszereket alkalmazták, mint az egyiptomiak a hieroglifeknél. Ezeket a módszereket megtaláljuk az aztékoknál és azoknál az ismeretlen népeknél is, melyektől az Amazonasz-medence petroglifái származnak. Molnár Gábor, a kitűnő vadász, zoológus és író szintén látott és lerajzolt néhányat a két háború között; ezek, úgy tetszik, indiánok művei. Az Orinoco, a Cassiquiare és a Rio Bamba indián sziklaképeit Humboldt fedezte fel, s bőven szól róluk útleírásában. L. Schwennhagen nem ellenőrizhető megállapítása szerint (1928) a véseteket valami vörös, igen tartós anyaggal kenték be; a vegyi vizsgálat vasoxidot és gyantás anyagot mutatott ki. Szerinte a feliratok javarészt föníciaiak és egyiptomiak, s emezek az ún. démotikus jelekkel vannak írva.

Nos, ez elég különös (vastag betükkel kiemeltem, amiben a napilap cikke pontosabb, mint a Sziriat könyvkiadása), ugyanis azt gondolná az ember a könyv kézirata a bővebb változat, míg a napilapban, úgy szemelvényesen, inkább itt-ott a terjedelem miatt meghúzva kerültek be a Sziriatból részletek. Fordítottja is elképzelhető, de kevésbé valószínű, sőt ebben az esetben bizonyosan nem! Erre utal, hogy a Schwennhagen neve és adatai már benne voltak a Sziriat 1942/43-as kiadásban is, ugyanezen a helyen, ami azt bizonyítja, nem csak az 1971-es cikkhez írta hozzá Várkonyi ezt a részt, hanem benne kellett legyen a Sziriat cenzúrázatlan kéziratában is! Most az a kérdés, hogy történt a 2002-es „teljes” kiadás javítása, korrektúrázása?

Úgy hat az egész, mintha a 2002-es kiadás korrektora(i) egyszerűen átnézték oldalról-oldalra az 1972-es kiadás szövegét és a fennmaradt Sziriat kéziratát és ahol észrevettek valami nagyon szembetűnő kihagyást a 72-es kiadásban, ott pótolták. Tehát a 72-es nyomtatott szövegre építettek, s nem a kéziratot korrektúrázták újból! Ez természetesen azt hozta, hogy még sem a „cenzúrázatlan”, „teljes” Sziriat került kiadásra 2002-ben. Hozzáteszem azt is, hogy számos ilyen kihagyás van az 1972-es kiadásból. Ezek nyilván a kiadó szerkesztőitől eredhetnek, akik ez nem „cenzúraság” miatt, hanem csak amolyan „sallang”, felesleges "szócséplés" lenyesésének tudták, és talán alkalmazkodni akartak valamiféle oldalszámi kerethez, amibe a Sziriatot bele akarták tuszkolni.

126. oldal: A. Frot. Apollinaire Frot francia mérnökről van szó, a róla szóló értesülés Braghine könyvéből származik, akárcsak Ludwig Schwennhagen professzor véleménye is. Hozzáteszem azért, hogy sziklavésetek festékére nem Schwennhagen megállapítása „nem ellenőrizhető”, ugyanis a professzor is José Fabio kémikus vizsgálataira hivatkozik.

Egyébként Várkonyi a 125-128. oldalakon nagyrészt Braghine adatait használja, amit néha jelez, néha nem. Mint pld. az Atlan falu (127. old.) vagy indiánok partra vetődése Európában (128. old.).

127. oldal: "Ezeken kívül kétségtelenül négereket ábrázoló, Kolumbusz előtti szobrokat találtak..." – Majd Braghine könyvéből veszi a példákat. Még hozzátehetjük, hogy az olmék 20-30 tonnás kőfejeket is sokan negroid típusúnak nézik (mások meg kínainak). A rejtélyes Dzibilcaltun maja város áldozati kútjában egy minden valószínűség szerint fekete afrikai eredetú famaszkot találtak. Braghine még írta, hogy az ecuadori Ernesto Franco quitói gyűjteményében egy négert ábrázoló szobrocskát látott, ami a helyi régészek szerint „legalább 20.000 éves”. Desiré Charnay francia régész (1828-1915) a 19. század második felében Mexikó Citynél szobrokat ásott ki. Ezek arcáról úgy vélte, negroidokat ábrázolnak. Szerinte az indiánok ősei itt ásziaiak voltak, akik afrikaiakkal keveredtek (The Ancient Cities of the New World, 1887). I. Donnelly az Atlantiszról szóló könyvében mutat két négert ábrázoló képet: az egyiket Palenque-ből és a másikat Vera Cruzból (1882). Várkonyi a 415. oldalon még említi a témát mégegyszer: "Negroid nyomok csupán csontvázakon és néhány emléken maradtak fenn, így a mexikói Veracruz és Tabasco mellett mostanában feltárt óriási szobrokon, valamint a kolumbiai San Agustinnál talált monolitokon." San Agustinban van egy papot vagy sámánt ábrázoló stilizált szobor, mely a kezeiben nagyon hasonló tárgyakat tart, mint a nyugat-afrikai Onit vagy királyt ábrázoló szobor.A San Agustin kultúra kezdetét i.e. 3300 körülire teszik, de a szobrok korát valahová az i.e. 1000 és 500 közé.

129. oldal: Az észak-amerikai elefántfej ábrázolásokról és elefántokat ábrázoló szobrocskákról értekezik. Az egyik vélemény, hogy ezek az indiai elefántot mutatják, míg a másik: a rá nagyon hasonlító masztodont. Ez utóbbiak Észak-Amerikában csak 10.000 éve pusztultak ki. Az első indiánok bizonyosan ismerték az állatot, mert Washington-államban 1977-ben egy masztodon csontvázat találtak, melyről kiderült, hogy egyszer lándzsahegy fúródott az állatba, amiből felgyógyult. A csontváz kora 14.000 év. Wisconsinban, Boaz falunál meg egy 10.000 éves masztodoncsontváz került elő, szintén egy lándzsadarabbal. Tasnádi Kubacska András valószínűleg az ábrázolások miatt a masztodonok kihalását csak 2000 évre tette (ez bosszantotta Várkonyit). Egyébként a bolíviai Tiahuanaco romváros ábrái és figurái közt is egyesek masztodonokat és toxodonokat látnak. Ez utóbbi nagytestű állat szintén az i.e. 11. évezredben pusztult ki. Ecuadorban, Cuenca városában, ahol Crespi atya gyűjteménye található, régi domborműves fémlapokból. Ezeken szintén feltűnik az elefánt (viszont Crespi gyűjteményében előfordulnak modern darabok, hamisítványok is). A perui Marcahuasiban szintén látni vélnek a sziklákban elefántok körvonalait. Wisconsinban van az "Elefántdomb", mely felülről, madártávlatból valóban egy elefántot mintáz.

131. oldal: "Mexiói öböltől" – nyomdahiba Mexikói helyett. Ez a rész hiányzott egyébként az 1972-es kiadásból. Egy egész bekezdésnyi szöveg került be a 2002-es kiadásba a 130-131. oldalon: "Az elefánt alakú moundok és a..." – ettől kezdve a bekezdés végéig a 131. oldal közepe tájáig.

133. oldal: "Birket Smith" - a név helyesen: Birket-Smith (Kaj Birket-Smith dán etnológus: 1893-1977)

140. oldal: A gorgó-főkről ír, annak telluris elterjedéséről. A legrégibb görög hagyományok a gorgókat Szarpedón szigetére helyezték, az Ókeanoszba. Marcel Homet említi, hogy Pizarro Kolumbiától ény-ra talált egy Gorgone nevű szigetet.

144. oldal: 432.000 nem a négyszerese a 144.000-nek, hanem csak a háromszorosa! Ugyanitt: "4320, az egyiptomi égi év pedig ennek negyedrésze: 1440" - ez megint banális hiba: 1440 nem a negyedrésze, hanem a harmadrésze 4320-nak!

145. oldal: „R. O. Marsh a Roosevelt-fennsík (Brazília) eltűnt birodalmának lakóiról azt állítja, hogy fejlett csillagászati ismereteik voltak, így talán ők adták az Állatkör csillagképeinek neveit, s tőlük kapták volna a toltékok, mayák, egyiptomiak, sumérek, föníciaiak.” – ez a részlet Braghine könyvéből van, aki még olyan dolgokat is elárul Richard Marshról, hogy Mato Grosso érintetlen erdeiben olyan kultúra nyomait találta, ami nagyon hasonlít a korai egyiptomira. A Roosevelt-fennsík éghajlatát Marsh nagyon egészségesnek mondja, s a fennsíkon nagyon régen egy magas civilizációjú faj élt, akik kapcsolatban állhattak az atlantisziakkal. A fennsík közelében élő indián törzsek szerint egykor itt egy hatalmas birodalom létezett, ami nem csak a brazíliai törzsek felett, hanem a Csendes-óceán partjain lakókon is uralkodott. Marsh szerint a maja és az inka kultúra is ettől a prehisztorikus birodalomtól származik.

146. oldal: Garcia Cuba hét pontja. Már I. Donnelly hivatkozik Garcia y Cubas-ra (1882). Cubas szerint a teotihuacani piramisok hasonló elvek alapján épültek, mint az egyiptomiak. Viszont az egyezést nem hét, hanem 11 pontban foglalta össze.

148. oldal: "J. Eric S. Thomson" - a név helyesen: J. Eric S. Thompson, aki egy vezető angol amerikanista és régész volt (1898-1975).

156. oldal: Atlasz névhez kapcsolódva. Thuküdidész feljegyezte, hogy egy földrengés (i.e. 426-ban) szétrombolta Atalante szigetét (3.89).

157. oldal: A kirakott csecsemő királyok, istenfiak kapcsán még említhető a kínai Pao-sze, akinek az apja maga is sárkány volt. A görög Jamoszt csecsemőkorában kirakták és két kígyó mézzel táplálta.

 

Az alfejezethez tehető még, hogy Robert Marx amerikai búvár 1982-ben, közel Rio de Janeiróhoz, a tengerben római stílusú amforákat és más tárgyakat talált. Feltehetőleg egy zátonyra futott római gálya rakományát. 1975-ben szőke eszkimókat találtak Észak-Kanadában.

Megjegyzésre érdemesnek tartom, hogy több Várkonyi által említett "egyezés" az óvilági és újvilági kultúrák közt sokszor az emberi jellem hasonló reagálására mutat csak a külső környezet szintén hasonló hatásaira. Ilyen egyezeések jóakarattal szinte végtelenségig halmozhatók, ugyanakkor ott vannak az óriási nemek is, hiszen teljesen alapvető óvilági kultúrjavak (mint a kerék, búza, eke, stb.) teljesen ismeretlenek voltak az indiánok előtt. Horti Pál magyar festőművész 1906-ban Mexikóba utazott, ahol alaposan tanulmányozta a prekolumbián kerámia emlékeit és egy gyűjteményt vásárolt össze ezekből. Horti szerint a magyar díszítőelemek hasonlítanak a régi mexikói ornamentikához.

 

A kettősbalta, a Kos és a Bika

 

Ennél az alfejezetnél észrevehető, hogy a gépíratban ez csak 10, míg könyvben 18 oldal (2002). Viszont ennél az alfejezetnél kirívóan sok képanyag került a könyvbe, ami nagyjából 7 teljes oldalt tesz ki!

 

164. oldal: Várkonyi itt hivatkozik Henri Lhote Art du Sud Oranais et du Sahara c. könyvére (1964), viszoont ilyen című könyve nincs Lhote-nek! Van egy ilyen hasonló című könyve: Les gravures rupestres du Sud-oranais, ami viszont 1970-ben jelent meg, s ilyen kései könyvre nem hivatkozik a Sziriatban, bár az 1972-es megjelenésig lett volna lehetőség beillszteni a szövegbe. A másik lehetőség: À la découverte des fresques du Tassili (1958) lenne, ami Lhote talán legismertebb munkája lenne. Lhote 1956-ban fedezte fel az algériai Taszilin-Ádzser hegyvonulatban a prehisztorikus sziklarajzokat.

165. oldal: „hasonlóképp marhabőr, ideje 4500 év, azaz Kr. e. 2500”. Az 1972-es kiadásban még tévesen „3500 év” volt, de ez javítva lett (egyébként ezt is jeleztem a kiadónak).

Fabrizio Mori 1957-ben Fezzanban prehisztorikus fehér bőrű, szőke embereket ábrázoló sziklarajzokat talált. Ez megdöbbentette a világot. Egy német expedíció a 60-as évek közepén a líbiai Chad-oázisban több mint 6000 éves, szintén fehéreket és szőkéket ábrázoló sziklarajzokat talált. Az egyik képen két asszony látható, vállig érő vörös hajjal. Vörös hajú négert meg még senki nem látott. Henri Lhote szerint volt egy i.e. 8000-6000 közt egy vadászkorszak, majd i.e. 5000-1200 közt egy pásztorkorszak, aztán egy 1200-tól egy harcoskorszak, amit i.e. 50-től a teve korszaka követett. Várkonyi bizonyára örült volna Lhote magyarul is megjelent könyvének: Sziklafestmények ​a Szaharában (1977). Lhote szerint 10-11.000 éve, egy kistermetű, kerekfejű negroid nép élt a Tasszili-hegységben, akikhez 8000 évvel ezelőtt egy magas, fehér bőrű, szőke népesség csatlakozott, majd 7000 évvel ezelőtt egy vörös bőrű is.

167. oldal: A kettős balta (labrisz) szerepéhez: Herman Wirth szerint az Év szimbóluma volt, akárcsak a köré. A hagyományos (nem kétélű) balta az Év egyik felét szimbolizálta. A baltát a fa kivágására használták – magyarázta Wirth -, s a fa megint Év-jelkép: gyökere a telet, a lombja a nyarat jelképezte.

A krétai kultuszban fontos szerepet játszott a kettős élű balta. Ilyen baltákat találtak Catalhöyükben, és az elámi birodalom fővárosában, Szuzában, a kerámiákon találták meg (i.e. 4000) ábrázolásait. Közép-Amerikában is ismertek ábrázolásai. A balta kapcsolatban volt a Holddal és a termékenységgel. Az olmék civilizációban (i.e. 1600 és i.e. 400 közt) a balta legfőbb hatalom és vallás szimbóluma volt.

172. oldal: Itt beszél Várkonyi a precessziós Nagy Év-ről (25.920 napév) és precessziós "világhónapról" (2160 napév). Ez a tavaszpont vándorlása az állatövi jegyekben. A Bika csillagkép korszaka i.e. 4518-2358, amit a Kos korszaka váltott fel: i.e. 2358-198, amit meg a Halak korszaka követett: i.e. 198-i.sz. 1962. Várkonyi a korszakokra hozva olyan példákat, mintha az ősnépek ezeket figyelemmel kísérték volna és alkalmazkodtak hozzá. Tehát a Bika korszakban bika szobrok, álarcok készültek, majd a Kos korszakában a kossal történt mindez, amit a keresztények hal ábrázolásai váltottak fel, a Halak korszakának megfelelően. Az Ikrek "világhónapjára" (i.e. 6678-4518) is tud példát hozni: ennek a  korszaknak a maradványa az első fiú vagy ikerfiú feláldozása. Ezek az elmélkedések az 1942/43-as kiadásban még nem voltak benne, de benne voltak Baktay Ervin nagyon híres Csillagfejtés könyve c. munkájában (1942), aki jóval több példát ad Várkonyinál. Baktay szerint a Vízöntő korszaka éppen i.sz. 1793-ban kezdődött el (Várkonyinál csak 1962-ben). Egerton Sykes angol atlantológus szerint Thot a Rák korszak (i.e. 8838-6678) közepe táján érkezett Egyiptomba és ugyanebbe a korba helyezte Louis Charpentier francia író a Héraklész mondák történésének idejét. Egyesek a Rák korszak kezdetére teszik a Vízözönt is. Előtte az Oroszlán korszaka volt (i.e. 10998-8838), s ezen korszak terméke lenne az egyiptomi Nagy Szfinx és a gízai piramisok is. Mármint olyanok szerint, mint Graham Hancock vagy Robert Bauval, de az ellenérvek jóval erősebbek jelenleg az ő érveiknél!

Van ahol azonban egyáltalán nem vág össze a korszak és a bikakultusz. Catalhöyükben (i.e. 7500-5700) bikaszentélyeket tártak fel. Az emelkedő agyagpadkába bikaszarvakat illesztettek. A szentélyekben rengeteg a bikaábrázolás, és a falakra számos agyagből készült bikafejeket raktak. Platón leírása szerint Atlantiszon is bikakultusz dívott. Azonban szerinte Atlantisz i.e. 9500 körül süllyedt el, de alkalmasint ez is bizonyítaná, hogy Nagy Atlantisz az egyiptomi állam létrejötte előtt ezer évvel süllyedt el (mert ezt is írja Platón!), azaz i.e. 4100 körül (ezen időpontra valóban vannak utalások olyan atlantológusok részéről, mint Braghine ezredes vagy Zsirov professzor). Az ugyanis bizonyítékokkal nehezen védhető, amit Várkonyi és más egyiptológusok is elfogadnak, hogy a süllyedés az i.e. 10. évezredben történt! Így könnyen elképzelhető, hogy a Bika-korszak uralmát épp Atlantiszon vezették be.

A főníciai Baál (Balu) szent állata a bika volt. Jupiter Dolichenus szíriai-római napistent bika hátán állva ábrázoltak, jobbjában kettősbaltával (labrisz), míg a baljában villámköteggel (lásd föntebb az ábrázolását). A baalbeki Jupiter Heliopolitanus két oldalán gyakran ábrázoltak bikát (lásd föntebb, jobb oldalt). Az ő aranyozott szobra állt a baalbeki nagy templom belső fülkéjében, s Balanionnak nevezték.

Bartha Lajos magyar csillagásztörténész arról ír, hogy az Ibér-félszigettől Indiáig kimutatható egy "szarvat viselő állat" képe, s ez a szimbólum az i.e. 8. évezredben már "a természetet megújító, tavaszi napéjegyenlőséggel is kapcsolatba kerül" (Ősi csillagok alatt, Galaktika 13, 1975). "Minden okunk megvan annak feltételezésére  magyarázza Bartha hogy a Bika csillagkép, tehát az a konstelláció, ahol egykor a tavaszi megújulás idején a Nap állott, a termékenységet jelképező „szarvasállatról" nyerte el a nevét."

A bikatiszteletet atlantiszi örökségnek tartják sokan, mivel Platón is ezt írta, amit a cro-magnoniak megőríztek. Várkonyi közli a képét az altamirai sziklafreskónak, ami bikát mutat. A lascaux-i barlangban van az ún. "bikák csarnoka", ahol több bikafestmény is van (ezek kora feltehetőleg i.e. 13-11.000 közötti lehet). Lásd fentebb az egyik bikakképet Lascauxból. Dáné Tibor erdélyi magyar író lelkes kutatója volt Atlantisznak és egy cikksorozatában a következőket írja: "Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy annak a bikának a csontjait, amelyet a lascaux-i sziklafalra rajzolt cro-magnoni ősünk, sehol sem sikerült meglelni, pedig a többi „ábra" eredetijének csontmaradványai néha elképesztő mennyiségben megtalálhatók a cro-magnoni telephelyek közelében, úgyannyira, hogy közvetlen őseink még fűtésre is gyakran állati csontokat használtak.
Valóságban vadászható zsákmány, vagy csak távoli emlékkép a lascaux-i bika? Lassan-lassan az atlantológusok munkája nyomán vajon nem a Homo sapiens évtizezredek tépte keresztlevelének hiányzó szeletkéi állanak össze meggyőző egésszé?" (Atlantisz legendájától az atlantológiáig, Utunk, 1963).

172. oldal: "Az emberáldozat a Bikát megelőző Ikrek „világhónapjának” (Kr. e. 6678-4518) maradványa volt...– Nem csak az szerintem, hanem mikor az istenanyák ikreket szültek. Ilyen mítosz is sok van (nem sorolom). A navahóknál a nagy istennő és nővére két fiút hoz a világra: Vizek fiát és Nap fiát, akik elindulnak megkeresni a Nap házát, s közben sok szörnyet pusztítanak el.

 

 

 

 

IV. Vándorló népek és istenek

 

1. Vándorló istenek és emberek: 71-91. old. (1943)

2. Népek arénája: 184-227. old. A tengeri népek: 227-243. old. A víz gyermekei: 243-264. old. (1972)

3. Népek arénája: 179-219. old. A tengeri népek: 219-234. old. A víz gyermekei: 235-253. old. (2002)

4. Népek arénája: 201-251. old. A tengeri népek: 252-275. old. A víz gyermekei: 276-301. old. (Gépirat, 1966)

 

 

Népek arénája

 

179. oldal: „Amerika indiánjainak ma már felejtett nevű ősatyái s a collák, aymarák, quichék, chibchák, chimuk, mayák, olmékok, toltékok, aztékok, meg a sumérek, egyiptomiaiak, föníciaiak, hettiták, krétaiak, lebuk, berberek, pelaszgok, etruszkok, ibérek és a „kelta” népek minden fajtája, a ligurok, sekelesek, sardanák, baszkok, gallok, bretonok, írek, piktek, skótok – mind könnyűkezű mesterei ennek a kőtömb-művészetnek. S ha végigtekintünk soraikon, egy meghökkentő fölfedezés állítja meg gondolatainkat; ezek a népek mind ismeretlen eredetűek.”

Várkonyi gyakorlatilag egy csomó amerikai, észak-afrikai és elő-ázsiai civilizációt/népet „ismeretlen eredetűnek” mond. Feltűnő azonban, akiket nem említ az "ismeretlen eredetűek" közt! Hiszen a felsorolásból kihagyja például a kínaiakat, akik világcivilizációt alkottak (de eredetük nagyjából tisztázott). És nem említi sem az indoeurópaiakat, sem a sémi népeket. Pedig ha a kultúránk eredetét keressük, ez a három nagy etnikum (mindegyik világcivilizációkat szült) szerepe kihagyhatatlan (hiszen a modern fehér ember civilizációja ezek örököse).

Másfelől ilyen régi időket nézve az indoeurópaiak (árják) vagy a sémik eredete ugyanúgy kétséges, máig viták tárgya, mint azoké, akiket sorol Várkonyi. Ráadásul a sémik eredete éppen ugyanazokat a mozzanatokat tartalmazta, amit az ún. atlanti népek vándorútjáról emleget a Sziriatban. Gyjakonov orosz történész a sémik őshazáját éppen Nyugat-Afrikába helyezte, ahonnan miután elkezdődött a Szahara elsivatagosodása, i.e. 5000 után elkezdtek keletnek vándorolni, s letelepedtek a Közel-Keleten. Az indoeurópaiak eredetét pedig Atlantisztól KisÁzsián/Kaukázuson át az Északi Sarkig mindenhol keresték. A főleg germán kutatók igyekeztek Atlantiszt megtenni egy „északi fajta” őshazájának.

Várkonyi írja az általa ismeretlen eredetű ősnépekről: „Az első áramlások azonban, mint mondottuk, két földrajzi űr felé mutatnak: az Indiai- és az Atlanti-óceánra; ide mutat sokszor Amerika múltja és élő emlékezete is. Lehetetlen-e, hogy megkeressük a két költőfészket, amelyből kirepültek, s amely azóta elmerült a tenger mélyén: Atlantiszt és Gondvanát?”

Gondvana az Indiai-óceán elsüllyedt földsége lenne. Ezek egymástól elég távol eső helyek lennének, de az említett ősnépeket igyekszik úgy jellemezni, mintha valamiféle rokonságban állnának egymással! Ráadásul próbálja lebegtetni is a válaszokat, hiszen nem mindegyik népről tudja megmondani, hogy végülis Atlantiszról vagy Gondvanáról eredt (néha csak sejtéseket ad).

 

181. oldaltólCrô-Magnon-ember.

Lásd fentebb egy cro-magnoni férfi fejének rekonstrukcióját, mellette a francia Lussac-les-Châteauxban, a La Marche barlangban talált 15.000 éves sziklarajzot egy cro-magnoniról, ami egy eléggé modern ruházatú embert mutat, aki cipőt, zsebes nadrágot, sapkát visel. A képeken a prehisztorkikus emberek, építenek, varrnak, faragnak, festenek és fodrászkodnak. A barlangot 1937-ben fedezte fel Leon Péricart francia kutató. Elképesztő, de öt év alatt 1500 rajzos kőlapot talált (viszont a falakra semmilyen rajz nem került). Ezek korát 12-15.000 évesre teszik.

Várkonyi az aurignaci, magdaléni és capsi „kultúrák” hordozóit érti a cro-magnoniakon. Ma ezeket a kultúrákat időrendileg nagyjából i.e. 18 és 8 ezer közé helyezik. Várkonyinál ez 10-15 ezer év. Lewis Spence-re és Jacques de Morganra hivatkozik, akik szerint ebben az időben, több hullámban érkeztek cro-magnoniak „Nyugat felől Európa délnyugati partjaira”. Ezzel persze egy atlantiszi kivándorlásról beszél. Lewis Spence úgy vélte, hogy a cro-magnoni ember őshazája Atlantisz volt, és a Kanári-szigeteken át jöttek Afrikába és Európába, amikor még volt a szigetekkel szárazföldi összeköttetés. Ők írtották ki a neandervölgyieket (mára az látszik bizonyosabbnak, hogy a kisebb számú neandervölgyi populáció inkább beolvadt a cro-magnonik közé). Három kivándorlási hullámról beszélt a szigetről Európába és Afrikába: elsőként a cro-magnoniak i.e. 25.000 körül, a második hullámban az aurignaciak i.e. 14.000 körül és a harmadik hullámban az aziltardenosianak nevezett népek (vagyis a berberek és kelták) i.e. 10.000 körül. Spence egyébként sok tekintetben racionális gondolkodó volt, nem képzelt Atlantiszra valamiféle szupercivilizációt: annak fejlettségét úgy jellemezte, hogy a görögök csak Periklész korában érték el annak mértékét.

Manapság a cro-magnoni ember eredetét inkább az Alpoktól északra, úgy 35.000 évvel ezelőttre helyezik. De tekintve a leletek csekély voltát még ma is, így bármi elképzelhető még a teória módosulásában. Hisz ezek az időhatárok annyira képlékenyek: jelenleg a cro-magnoni ember korát i.e. 38.000 és 10.000 közé helyezik nagy általánosságban). Hisz sok tudós, már a cro-magnoni megnevezést is elveti, mert ezek modern emberek. Azonban kétségtelen, hogy minden cro-magnoni modern ember, de nem minden modern ember volt cro-magnoni. A kelet-európai modern ember típusok mind szellemileg, mind fizikailag különböztek tőlük. Ez fajta, a cro-magnoni, ha lehet ezt még mondani, úgy i.e. 7000 körülire tűnt el teljesen.

Cedric Leonard amerikai alternatív történész és atlantológus az újabb kutatásokra hivatkozva (Bordes, 1968, Clark, 1970, Coon, 1954) írja, hogy néhány ezer évvel a modern ember megjelenése után, i.e. 35.000 körül egy erőteljesebb embertípus hatolt be Európa és Észak-Afrika nyugati partvidékeire. Francois Bordes professzor, a téma egyik legnagyobb szaktekintélye szerint az aurignaci ember fejlett eszközeit is máshonnan hozták magukkal, de hogy honnan, az rejtély. John E. Pfeiffer (1969) vagy Frank Hibben (1958) kutatók arra jutottak, az aurinaciak származásai helye nem Európa volt. Cedric szerint az aurignacit i.e. 18.000 körül a solutreán kultúra váltja fel, ezt meg i.e. 14.000 körül a magdaleni, majd a „végső” invázió az azilieneké i.e. 10.000 körül, ami „nagyon közel áll Platón Atlantiszának elsüllyedéséhez". A solutreán kultúra emberei már rituális eszközöket készítettek. Ruhákat vartak csontból készült tűkkel. 

Máig erős áramlat az atlantológiában, hogy a cro-magnoniakat atlantiszi kivándorlóknak tartja, akik az az Atlanti-óceán közelében telepedtek le (Lewis Spence, Otto Muck és mások kutatásai). Lásd a fenti képen a cro-magnoni telepek elhelyezkedését Afrika és Európa nyugati részein, mellette egy másik térkép az Atlantiszról kivándorló csoportok útvonalát mutatná.

Spence és mások szerint azért történt Atlantiszról három vagy négy „invázió”, mert a sziget geológiai szempontból instabil volt, és néhány ezer év alatt jelentős felfordulásokon ment keresztül, és menekülőket küldött az Atlanti-óceán különböző partjaira. Cedric szerint arra kérdésre, hogy tudtak ezek a primitív törzsek hajók nélkül átkelni, azt ajánlja, hogy i.e. 18.000 körül 145 méterrel volt alacsonyabb az óceánok szintje (i.e. 12.000-ben már csak 60 méterrel), ami azt jelenti, bizonyos helyeken az Atlanti-óceánon több száz méterrel a tenger alatt lévő gerincek, mint földhidak a felszín felett lehettek. Ezeken át vándorolhattak ki Atlantiszról a cro-magnoniak.

Igaz, hogy már 30-35.000 éve feltűntek Európában a cro-magnoni emberek, de a kutatások azt mutatják, hogy telepeik száma i.e. 13-9000 évvel ezelőtt drámaian megemelkedett, mintha valóban egy bevándorlás erősítette volna őket. Ráadásul törzsi szervezetségük és művészetők is látványosan egy magasabb fokozatra lépett. A prehisztorikus barlangfestészet és szobrászat legtöbb leletét az Ibér-félsziget délnyugati részén és Afrika északnyugati részén találták. Várkonyi szerint épp ezek a helyek a menekült/kivándorolt atlanti műveltség első állomásai, majd a következő fázisban, egyfajta kirajzásként az egész Nyugat-Európa és Nyugat-Afrika, főleg az Atlanti-óceánba ömlő folyók mentén találjuk nyomaikat. Charles Berlitz írja a művészetükről és tárgyi emlékeikről: "Számos közülük nagyon bonyolult és páratlanul kifinomult, mintha az áttelepült csoportok mind saját kultúrájuk, mind önmaguk újrateremtésére törekedtek volna egy számukra kegyetlen világban."  (Atlantisz, 1991). Louis Charpentier francia író és utazó szerint a pelaszgok, berberek, baszkok, a fáraókor előtti egyiptomiak, a guancsok és más népek a cromagnoniak leszármazottai (Le mystère basque, 1975)

Várkonyi a cro-magnoniakat vagy inkább „utódaikat” valamiféle egységes kultúrának vagy népnek gondolja, akár az egyiptomiakat vagy a suméreket (tudom, hogy erre írja: „kissé önkényes”). Azt is hiszi, hogy vörös bőrű „tengeri nép” volt (ami a guancsok esetében elég nehezen védhető) és tengeri isteneik voltak (ezt nem tudom, mire alapozza). Az antropológusok szerint a cro-magnoniak magas termetű, szőkék voltak, amivel nem tudom, mennyire passzol a vörös bőrszín? Bár neki amolyan alaptézise, hogy a nagy őskultúrák létrehozói mind vörös bőrű népek voltak. A Sziriat első kiadásában írja: "Ez  a  cro-magnoni  ember  az  antropológusok  szerint  vörösbarna bőrű  fajta  volt." (1943) Lewis Spence úgy gondolta az Atlantiszról százmazó cro-magnoniak robosztus termetűek, erős, magas, európai jellegű népek voltak. Viszont Otto H. Muck úgy vélte a barlangfreskók alapján, a cro-magnoniak inkább karcsú, vörösbőrű emberek voltak. Spence, Muck vagy Charpentier egyformán a baszk nyelvet tartották olyannak, ami a cro-magnoniaktól fennmaradt. Hogy vörösbörűek voltak az atlanták már egy magyar történésznél is felbukkant. Márki Sándor 1910-ben kiadott Az ó- és középkor története c. kétkötetes munkájában ugyan nem hisz Atlantiszban, mint óceáni szigetben, ill. a monda eredetét az Atlasz-hegységbe vitte. Ugyanezen a véleményen volt Cholnoky Jenő földrajztudós A sivatag c. könyvében (1938), amiben Marokkóval azonosította Atlantiszt. Márki a következőket írta: "Az egész nagy sziget egyetlen, bámulatos királyság volt, melynek hatalma nemcsak a szigetekre terjedt ki, hanem ura volt Európának a Tirreni tengerig és Líbiának egészen Egyiptomig. Vörösbőrű lakosai ellen már a görögök is harcoltak és az egyiptomiakat csak Isis és Horus tudta vezérüktől, Tifontól megszabadítani." (1910)

Várkonyi kimutatja – kétségtelenül logikusan – a cro-magnoni-berber-libu fajtarokonságot, és megjegyzi, hogy a „guancsok ősműveltsége nagyjából megegyezik a közép-szaharai sziklarajzok népével”. A világos komplexusú, szőke, kék szemű, sárgás bőrű guancsok esetleg a libu (kelta) eredetűek, míg az alacsony, barnák talán berber származásúak?

Jean-Albert Foëx épp ellenkező irányú vándorlásról beszél: Észak-Európából mentek a kivándorlók i.e. 11.000 körül Atlantiszra, ahol az elkövetkező 1400 évben (a sziget elsüllyedéséig) kifejlesztették civilizációjukat (1970). Bár azt, hogy valamiféle „északi” fajta teremtette volna meg az atlanti civilizációt, nem tartom meggyőzőnek tőle, de azt igen, hogy éppen Nyugat-Afrikából és Európából érkeztek földhidakon első telepesek Atlantiszra.

Várkonyi még nem ismerhette az 1998-ban megjelent ún. solutrean hipotézist, ami szerint a solutreani ún. clovisi ember kolonizálta É-Amerika keleti partjait i.e. 16-13.000 között. Azaz europid fajták népesíthették be ekkor Atlantiszt. A clovisi emberek ugyanis nem a földhidakon, hanem az Európát Amerikával összekötő összefüggő északi jégmezők szélén haladtak keletről nyugatra kis kenuikkal, közben halásztak, vadásztak. Ugyanis, ha ezek a jégmezők északról keresztezték Atlantisz északi részét, a clovisiak nem csak Amerikát érték el, hanem Atlantiszt is!

Az olyan szigetek, mint Kréta, Szardínia, Rodosz, Húsvét-sziget és Málta példája világosan mutatja, hogy egy ideérkező nép képes volt egy sajátságos civilizációt megalkotni elég rövid idő alatt is akár.

Várkonyi bár sorol néhány új eredményt cro-magnoni ügyben (mint Herbert Kühn könyvéből), de az eltelt harminc évben (1942-től) mit sem változott a véleménye, hogy a cro-magnoni nyugat felől jött Európába.

182. oldaltól: "Lagoa-Santa-i (Brazília) koponyákkal" – Lagoa-Santa Kelet-Braziliában van. A tudósok itt régóta vizsgálják a prehisztorikus ember maradványait. Már 9-12.000 éve lakják emberek a területet. A régészek itt találták meg Amerika legkorábbi rituális lefejezésre utaló maradványokat 9000 évvel ezelőttről.

 

187. oldaltólDravida népek.

Az Indus-völgyi civilizáció i.e. 3300 és 1700 között létezett. Igaza van Várkonyinak, mikor ezt írja: „Ezt a műveltséget harappainak nevezni, és a III. évezredbe szorítani, úgy látszik, csak nagy általánosságban lehet.” A civilizációnak a területen már több száz éves előtörténete volt i.e. 3300 előtt.

Újabban azonban egy elég elképesztő rejtély is társult az Indus-völgyi civilizációhoz: Cambay-öbölben, 20 km-re a parttól, 2000-ben találtak egy nagyvárost, ami 36 méter mélyen van a tengerben.  A szerves anyagokon végzett vizsgálatok szerint már az i.e. 7500-7000 évvel ezelőtt létezett!

 

190. oldaltólSumérek.

Az eredetüket végeredményben Gondvanába helyezi. Ez ebben a részben ki sem derül, hanem egy másik fejezet megjegyzéséből: „N. F. Zsirov, orosz Atlantisz-kutató úgy véli, hogy ez a Lemuria (Gondvána) lehetett a sumér hagyomány mitikus őshazája, s ebben egyetértünk vele; ez volt az egyiptomi regék Kígyó-szigete is, és kapcsolatba hozható Kelet-Afrika elporladt kultúráival.” (411. oldal).

A sumérek eredetét a tudomány hol északon, hol keleten (Zagrosz-hegység) keresi. Ha hihetünk a sumérek hagyományainak, úgy i.e. 4000 és 3500 közt költöztek Dilmunról (Bahrein) a Folyamközbe, ősi nevén Sumerumba. Magukat a civilizáció megalapítóinak tartották. Tengerjáró hajókon, a magurokon érkeztek. De honnan kerültek Bahrein szigetére? Talán egy olyan földségről, ahol a harappaiak a szomszédságukban éltek, majd minkét nép elhagyta ezt a szigetet, mert az elsüllyedt a tengerben?

 

193. oldaltólEgyiptomiak.

194. oldal: „IV. dinasztia királyai (Kr. e. 2980-2930)” (a 223. oldalon ugyanezt a dátumot adja meg). Ez a dinasztia nem csak 50 évig uralkodott! Már száz éve sem tették ezt ilyen rövidre, egyszerű tévedés az egész. A Sziriat néhány helyéből az tűnik ki, hogy Breasted kronológiáját használja, aki a IV. dinasztia idejét i.e.2930-2750 közé helyezte. Manapság ennek idejét vagy 300 évvel későbbre helyezik és a dinasztia idejét 120-160 év között becsülgetik.

194. oldal: „Hérodotosz és a többi görög utazó meg tudós, aki tanulni ment oda, az akkori tudományok ősforrásaihoz, még látta az eredeti gyűjtemények nagy részét, tehát tapasztalatok alapján szólt róluk. Hérodotosz szerint 17.000 évre visszamenő emlékeket tartalmaztak, Szolón úgy tudja, 9000 éveseket…

Ez a megjegyzés rászorul egy kisebb megvilágításra. Ez egy meglehetős csúsztatás! Hérodotosz szövegéből nem igazán az jön le, hogy itt valamiféle olyan hagyománnyal lenne dolgunk, akik évről évre könyvelték az eseményeket. Hérodotosz egészen pontosan ezt írta: Nyilvánvaló hát, hogy Héraklész ősi egyiptomi isten. Mint ők maguk állítják, 17.000 év telt Amaszisz uralkodásáig, midőn nyolc istenük száma tizenkettőre emelkedett, s úgy tartják, hogy Héraklész is ezek között van.” (II, 43). Az ilyesmi inkább tűnik késő egyiptomi fiktív kronológiai elemnek, amihez a papok egy teljesen hipotetikus számítgatások révén jutottak. Szolón szerint 9000 éves feljegyzéseket birtokoltak, ami csupán arra megy vissza, amit Platón állított, hogy a szaiszi papok meséltek neki a 9000 éve elsüllyedt Atlantiszról.

Viszont Várkonyi megkerüli a kérdést, milyen jelekkel és nyelven lettek volna ezek lejegyezve az első egyiptomi királyok előtt sok ezer évvel? Hiszen a hieroglif írás használata jelenleg nemigen tehető i.e. 3200 elé.

195. oldal: „Ma már csak azt tudjuk, hogy az egyiptomiak délről jött népnek tartották magukat, s ezt a történeti kutatás és az etnikai vizsgálódás egyaránt megerősíti.” – Ez azért érdekes, mert az alfejezet bevezetőjében őket is, mint ismeretlen eredetű népet mutatta be. A Szahara történelem előtti lakóinak kapcsolatával a Nílus-lakókkal a régészek is számolnak. Utána a 197. oldalon ráfejel erre: „Az egyiptomi fajta kétségkívül ázsiai eredetű, orientalid, némi negroid beütéssel…” – Most akkor keleti eredetű lenne?

196. oldal: „Mi magyarázza Egyiptom hirtelen kiugrását az egyetemes prehisztória sokkal alacsonyabb szintjéről, fellendülését 2-300 év alatt egy ragyogó kultúra csúcsára?” – Ez az „ugrás” azonban nem valamiféle homályos, történelem előtti időkre esik, hanem gyakorlatilag az első két dinasztia idejére. Egyrészt ilyen „kiugrások” a történelemben voltak máshol, más időben is. Másrészt a mai egyiptológusok már nem beszélnek semmiféle „ugrásról”.

Várkonyi valószínűleg nem ismerte D. E. Derry egyiptológus cikkét: The Dynastic Race in Egypt (The Journal of Egyptian Archaeology, Dec 1956). Ha ismeri, nyilván örült volna neki: Dinasztikus faj Egyiptomban

Derry ugyanis egy „dinasztikus faj” megjelenésével magyarázta a Nílus-völgyi civilizáció megjelenését. A prehisztorikus negroid fajt leigázta egy nagyobb koponyájú fehér faj, mely elhozta az írást, szobrászatot és a kőépítészetet. Richard Rudgley brit újságíró azonban vitatta ezt: „Egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy szó sincs «hatalmas ugrásról», ahogy azt Derry és sokan mások gondolják.” (A kőkor elveszett civilizációi, 2002).  Kákosy László magyar egyiptólógus írta a Ré fiai c. munkájában: "A történeti idők kezdete (i. e. 3000) táján egy vékony, finom csontozatú és egy erősebb testalkatú népcsoportot sikerült antropológiailag elválasztani, vakmerőség volna azonban erre történeti elméleteket építeni, eseményeket rekonstruálni."

Várkonyi a fejlődést így példázza: „Háromszáz évvel előbb a házak még nádból és sárból épültek, a király háza, a per-ao-farao csakúgy, mint az istenek szentélyei: «Unasz király csarnoka nádból fonott» – mondja az egyik piramisszöveg, Kheopsz már egy „világépületbe” temetkezett, a közhit szerint. A különbség túl nagy, s csak avval hidalhatjuk át, ha elfogadjuk, hogy a szellemi készültség, a tudás eleve megvolt a híd felépítéséhez.” – Itt a szerzőnk megint belelépett valamibe, aminek nem igazán nézett utána: „Unasz király” = Unisz, az V. dinasztia királya, azaz későbbi, mint Kheopsz! Ráadásul azért azt tudnia kellett volna, hogy az egyiptomiak rendszerint a királyi palotákat agyagtéglából építették, s csak a sírok és templomok készültek kőből!

Várkonyi feltehetőleg magát úgy képzelte, mint, aki képes kevés információk ismeretében is komoly tudományos tézist megalkotni. Magyarán, alig ismerte az egyiptológia tudományát, a szezont keverte a fazonnal, ahogy mondják. Pár adatot csípett meg néhány könyvből, majd olyan következtetést vont le ezekből, amiről azt gondolta, okosabb az egyiptológusoknál. Sőt, ki is oktatta őket némely dologban.

 198. oldal: Várkonyi az egyiptomiak eredetét elég sajátosan próbálta magyarázni, de mivel csak utalgat egy elméletre, így foglalnám össze: Az egyiptomiak ősei Gondvanáról érkeztek, ahonnan sumérek után indultak útra. Legyőzték a fekete őslakosságot. Az i.e. 4. évezredben a Deltába behatoltak az észak-afrikai libuk, akik rokonai más atlanti népeknek (berberek, pelaszgok vagy kelták). Robert Graves szerint az i.e. 3. évezredben neolitkori kivándorlók mentek a világ minden tája felé. Valószínűleg a Tritónisz-tó áradása elől menekültek. Graves szerint a Nílus Deltáját főleg líbiaiak lakták. A szavannás prehisztorikus Szaharából a kivándorlók délnek és keletnek indultak. Ez utóbbiak elérték a Nílus-völgyét. Hogy a történeti időkben az egyiptomiak már harcoltak a líbiai törzsekkel, mit sem jelent. Ha a korábbi bevándorlók megtöltik az országot, már nem szivesen látnak több fajtájukbelit sem! Erre ma is van példa: USA.

 198. oldal: Az egyiptomi foglalás és országépítés a történetelőtti időkben történt, amit „Eduard Meyer egy csalhatatlan csillagászati dátummal vélte igazolni: Kr. e. 4241-ben vezették be szerinte a 365 napból álló napévet, vagyis a velejáró ún. Szothisz-naptárat”. Az egyiptológusok azonban – teszi hozzá Várkonyi – 2772-re, egy teljes periódussal későbbre helyezik a rendszer behozatalát. Eduard Meyer német egyiptológus elsőként figyelt fel, hogy a Szóthisz-ciklust az i.e. 4241-ben kellett bevezetni (Aegyptische Chronologie, 1904). Meyer könyve: Egyiptomi kronológia

Egy ciklus 1460 év. A ciklus arra szolgált, hogy évek valódi hosszát korrigálják (az egyiptomi naptár évente egy negyed napot „tévedett”), azaz 1460 napév alatt 1461 egyiptomi év telt el. Azt is ajánlatos azonban tudni, hogy Meyer az első uralkodó, Ménész fellépését i.e. 3315-re tette. Azaz Meyer okoskodása szerint nem vezethették be a Szothisz-ciklust i.e. 2781-ben, mert akkor előtte, mit használtak? Márpedig arra utal az első dinasztiabeli Djer király idejéből maradt elefántcsont táblácska szövege, hogy az ő idejében (i.e. 3000 körül) már állítólag ismerték, azaz egy ciklussal korábban, i.e. 4241-ben kellett azt bevezetniük. Várkonyi már korábban is utalt erre: „Másfelől tudjuk, hogy az egyiptomi naptárrendszer (Szóthisz-periódus) keletideje – az alexandriai Theon szerint – csillagászati pontossággal 4241. július 19.” (172. oldal). Igazából a római Censorinus (3. sz.) közölte, hogy i.sz. 139/140-ben Szóthisz-év volt  (amikor egybeesett a csillagászati és a naptári év), de a korábbi ilyenekről: i. e. 1321. 2781. és 4241. év, semmilyen adat sincs vagy csak zavaros adat van.

Egyébként az alexandriai csillagász, Theon (i.sz. 380 körül) más adatot hagyott meg: szerinte Augustus 5. évében volt a Szothisz-év (i.e. 26-ban), és egyáltalán nem beszélt i.e. 4241-es kezdőévről! Várkonyi szerint, ha a Szothisz-naptárat csak 2772-táján állították össze, úgy annyit jelentene, eladdig azt nem is ismerték. Végül oda jut, hogy a naptár helyességéről a megfigyelések valószínűleg már i.e. 4241 előtt elkezdődtek, utána amolyan próbaidőszak következett, majd 2772 táján hivatalosan is bevezették.  Ez elég erőltetettnek hangzik. Egyébként már a korai időkben olyan egyiptológusok, mint Maspero és von Bissing, elutasították Meyer számítgatásait. Az elutasítások azért is késtek, mert az egyiptológusok többsége se nem kronográfus, se nem csillagász. Meyer Szóthisz-ciklusával manapság már keveset foglalkoznak az egyiptológusok, de abban egyetértenek, hogy mivel az egyiptomi anyag nem ad rá további támpontokat, annak elfogadása több problémát felvet, mint megold. Ha nem is egy egyiptológus, de John Anthony West amerikai sci-fi novellista és amatőr Egyiptom-szakértő újabban is kiállt a naptár i.e. 4240-es bevezetése mellett (Serpent in the Sky: The High Wisdom of Ancient Egypt, 1993).

Ludvik Soucek kiváló cseh író ajánlott egy elég "poénos" megoldást: az 1929-ben Mezopotámiában felfedezett el-Obeid kultúrát a "vízözön" mosta el. A rádiokarbon datalás szerint ez i.e. 4250-ben (+/-10 év) történt. Soucek szerint a kultúra csillagászpapjai Egyiptomba költöztek, ahol megalkották i.e. 4241-ben az egyiptomi naptárt...

 199. oldal: „Menses királysága alatt” – nyomdahiba: Menes helyett! Ez megint egy „új” hiba, mert az 1972-es kiadásban még jól volt írva.

 200. oldal: „Fel kell tennünk, hogy az egyiptomiak az Atlanti-óceán földrajzát előbb s jobban ismerték, mint a föníciaiak, de nem volt szükségük rá, hogy ismereteiket kamatoztassák.” – Ez is egyike Várkonyi zseniális észrevételeinek, amit az akkori kevés anyag ellenére is tett. Az egyiptomi tengeri hajózás régiségére azóta számos új lelet és adat csatlakozott!

 

201. oldaltólKrétaiak (lásd föntebb a knosszoszi királyi palota két részletének rekonstrukcióját).

Tengeri nép volt, akik már az i.e. 3. évezred közepe táján elérték a Gibraltárt. Pierre Honoré francia történész a L’Enigme du dieu blanc précolumbien c. híres munkájában számos párhuzamot ad krétai és maja kultúra közt, még az írásukban is talált hasonlóságokat. A brazil Manoas környékén pedig krétai vésetekre lelt. Az orosz atlantológus, Zsirov szerint a maja „isten”, Votan, az i.e. 2. évezred végén érkezett Krétáról. A krétaiak i.e. 1800 körül  elérték a fémbányákban gazdag Dél-Spanyolországot. A krétaiak arcszíne vörösebb volt a görögökénél. A falakon gyönyörű színes freskókat hagytak maguk után, melyek a tudósokat az etruszkok síkszerű, dekoratív, falfestményeire emlékeztette.

 

207. oldaltólHatti.

A hettiták nyelvét ma proto-indoeurópainak tartják. Ők igázták le a hattikat Anatóliában, de átvették sok eredményüket és szokásaikat (még a királyságukat is Hattinak nevezték). A hattikat már ismerték Sarrukín akkád király (i.e. 2300) dokumentumai is. Az i.e. 2. évezred első felében felszívódtak a hettitákban. A nyelvükről ma is csak annyi bizonyos, hogy sem indoeurópai, sem szemita, így bizonytalanul a kaukázusi nyelvek közé sorolják.

209. oldal: "H. Leonhard: Hettiter und Amazonen" – a szerző neve helyesen: Walther Leonhard.

 

209. oldaltólFöníciaiak.

„aztán eltűnnek nyugat felé” – írja róluk Várkonyi. Ez igaz. Szent Ágoston hippói püspök feljegyezte, hogy az i.sz. 5. században az ő vidékén (Ny-Algéria, közel a hajdani Karthágóhoz) még sokan beszélték a pun nyelvet és sok ember kánaáninak mondta magát. Hierrón (Kanári-szigetek) még a 14. században is beszélhette egy csoport a pun nyelvet.

210. oldal: "A föníciai embert viszont fenkhunak nevezték az egyiptomiak, a görögök pedig phoinik-nak, aminek jelentése szintén sötétvörös. Ám a vörös jelző bőrszínükre is érthető...– A föníciaiak történetének első nagy feldolgozója, a német Movers Fönícia görög nevét (Phoiniké) a datolya pálma görög nevéből (phoinix) származtatta. Richard Pietschmann német egyiptológus viszont a foinoszból (vörösesbarna)  ill. annak származékából, a foinixből (vörös ember) fejti ki. Hozzátteszi, hogy az egyiptomi képeken a föníciaiak tipikus alakjai a szemitáktól eltérően vörösbarna bőrrel vannak festve (Geschichte der Phönizier, 1889).  Még megjegyzésre érdemes, hogy a Várkonyitól idézett szövegben az 1972-es kiadásban "fenhunak" szerepel, ami át lett írva a 2002-es kiadásban: "fenkhunak". 

Várkonyi már szándékosan nem ment bele a föníciai őstörténetbe, mert gyakorlatilag i.e. 1200-al kezdi sorolni az eseményeket. A tudósok szerint volt egy helyben, már az újkőkorban kifejlődött kultúra a Közel-Keleten. Bübloszt i.e. 5000-től már folyamatosan lakták. Jelentős kereskedelmi hely már az i.e. 27. században, mikor az egyiptomi Sznofruval kereskedik. Ha a föníciaiak i.e. 3500-3000 körül jelentek meg a területen (elkeveredve a helyi lakossággal), de előtte a Bahrein szigetcsoporton laktak (akár a sumérek). Várkonyi itt nem mondja ki, de azt feltételezhette: akár a sumérek, ők is Gondvana süllyedő szigetéről érkeztek ide (de ugyanakkor tesz célzást atlanti eredetre is).

A föníciaiak eredetére ma sincs egyértelmű felelet. Volt, akik árjáknak vették őket és Indiából származtatták. A legújabb genetikai vizsgálatok szerint a filiszteusok Dél-Európából vándoroltak a Közel-Keletre. Graves szerint eredetileg krétaiak voltak, akik i.e. 1200 körül Kilikián át Palesztinába vándoroltak. Már a nevük is "vörös embereket" jelent. Isteni anyájuk neve: Pürrha, ami "tűzpirosat" jelent.

 

211. oldaltólEtruszkok.

Az etruszkok eredete ma is kérdéses. Honnan érkeztek Itália középső részére? Az elképzelhető, hogy valamilyen rokonságban álltak a pelaszgokkal. Platón szerint Atlantisz Türrheniáig uralkodott, azaz a gyarmata volt. Magukat rasenna-nak/rásna-nak nevezték, míg a görögök türrhenoi-nak, az umberek turscus-nak, a rómaiak etrusc-nak nevezték őket. Ignatius Donnelly amerikai szerző, az első komolyabb atlantológus szerint az etruszkok atlantisziak voltak, akik keletre utazva megalapították Tróját (Atlantis, 1882). Cserép József magyar egyetemi tanár képes volt azt állítani, teljes komolysággal, hogy az etruszkok Mu földjén éltek, majd Atlantiszra telepedtek, s onnan Egyiptomba vándoroltak, ahonnan az i.e. 16. században kiűzték őket (A magyarok őshazája és őstörténete, 1933). Más magyar "őstörténészek" persze a magyar-etruszk rokonságot pedzegették.

Etruszkok vitték Itáliába a csatornázást és a vasművességet. Mesterei a föld alatti építkezéseknek. Orvietóban mérhetetlen alagútrendszereket, föld alatti piramist hagytak hátra. Capenában valószínűleg föld alatti várost építettek, ami a feltételezések szerint kapcsolatban állt a Róma alatti titkos várossal. Kolosimo, Charroux és mások szerint ismerték az elektromosságot.

Feltárásra vár még az etruszkok ősi hajózó tudománya, mely fokozatosan lehanyatlott. Utalások maradtak fenn az Atlanti-óceánon való hajózásaikról.

Raymond Cartier szerint a maja cserépedények az etruszkokéra hasonlítanak. A tudósok szerint az ibérek is Kis-Ázsiában éltek, mint az etruszkok, ahonnan kivándoroltak és letelepedtek Észak-Afrikában és az Ibér-félszigeten (még az árják előtt).

 

216. oldal: A nuraghék kérdése ma sem megoldott. Csak Szardínián épültek, ahol mintegy 6000-6500 ún. nuraghe (megalitikus kőtorony) található, melyek korát i.e. 1800 és 600 közé helyezik. Si Nuraxi (Barumini) nuraghe-együttesének építését i.e. 1470 +/-200 évre keltezik (lásd fentebb).

216. oldal: Várkonyi foglalkozik a pelaszg-kérdéssel is. Újat nem mond, csupán röviden összefoglal, ókori történetírók nyomán. Szerzőnk azonban most is csak sejtetni mer, pedig a görögök előtti pelaszgok nagy valószínűséggel Észak-Afrikából vándoroltak ide. Őseik azonban Afrika nyugati részén és Atlantisz szigetein éltek. Jól ismerték a nyugati óceánt. A görögök bizonyára tőlük vették át a Boldog Szigetekre vagy az Elíziumi Mezőkre való elképzeléseket. De róluk írtam már: Görögország a görögök előtt - a pelaszgok és az ősi Orkhoménosz

 

A tengeri népek

 

219. oldaltól: Rajtuk a keltákat érti Várkonyi, akiket eredetében nem árja, hanem atlantiszi népnek tart, akik Európában felvették az indoeurópai nyelvet. A kelták eredete máig vita tárgya. Lewis Spence, Várkonyi vagy Robert Charroux a keltákat atlantiszi népként jellemezte.

220. oldal: alul említi „Dion Cassius” nevét, kinek a nevét ma így használjuk: Cassius Dio.

221. oldal: „a háborúnak a vízözön vet véget 9564 évvel Platón előtt”. Ez így értelmetlen! Várkonyi itt Atlantisz pusztulására utal, aminek a „hagyományos” dátuma i.e. 9564 (Szolón előtt 9000 évvel).

221. oldal: Theopomposz előadása a meropiszokról a Philippika nyolcadik könyvének egy töredéke.

222. oldal: A hüperboreosz kapcsán megjegyzi Várkonyi, hogy mint fogalom egykorú Theopomposszal és szerinte gyakorlatilag minden olyan földet így neveztek, mely a görögöktől északnyugatra terült el. Ez így nem igaz és megtévesztő is! Csak annyi "haszna" lenne, hogy a meroposzokat (aki kelták lennének) az Ibér-félszigetre költöztesse (mert arra is ráillik ilyen alapon a hüperboreasz fogalom). Nos, a görögök az Ibér-félszigetre sosem alkalmazták! Chioszi Theopomposz i.e. 4. századi szerző volt. Tőle jóval régibb szerzők, kezdve Ariszteasz költővel (i.e. 6. sz.) leírták a hüperboreoszokhoz az irányt és útvonalat: ez a görögöktől északkeletnek ment, a Rhipai-hegységen (Uralon) túlra. Erről a népről emlékeztek meg az iráni és indiai mítoszok is. Hekataiosz az i.e. 3. században már valóban ködösen ismerte, mert a kelták földjével szembe, egy szigetre helyezte, ami nyilván Anglia lenne, de Angliát a görögök később sem azonosították hüperboreosszal. Hekataiosz valójában két forrás alapján írta meg a hüperboreaszról szóló munkáját, az egyik a sarki tengerre helyezte a szigetet, a hagyománynak megfelelően, míg a másik forrása leírta a Brit-szigetet, amiről ő azt hitte az is Hüperboreasz leírása, majd a két forrást összegyúrta. Egyébként nem egyértelmű, amit Theopomposz ír: hisz azt mondja, a meroposzok tízmillió emberrel átkeltek az óceánon és partra szálltak Európában, majd eljutottak "egészen a hüperboreaszokig". Ezen nem feltétlen az Ibér-félszigetet vagy a Brit-szigetet kell értenünk, talán Theopomposz csak azt akarta érzékeltetni, hogy átvonultak egész Európán a legtávolabbi északkeleti népig, a hüperboreaszokig.

223. oldal: Liburniáról azt írja, Észak-Itáliában volt. Ez tévedés, hiszen a klasszikus szerzők az illír partvidékre, az Adriai-tenger mellé helyezték, nagyjából a mai Dalmáciára. Ráadásul itt közöl latin idézeteket is, de nem adja meg a pontos forráshelyet, sem a magyar fordítást. Livius: „Ubi nunc Brixia…” (5.35); Plinius: „Ab Ancona Gallica…” (3.14)¸ Plinius: „Libyca appelantur duo…” (3.4). Valójában a ligurok lakták azt a területet, amit Várkonyi a liburnusokénak vél.

Sajnos Várkonyi azonkívül, hogy a libu és a liburnus szavakat hasonlónak tartja, más bizonyítékokat nem is hoz a két nép azonosságára. Ilyen név hasonlóság azonban édeskevés két nép rokonságára, bár a teória nem tőle, hanem Jubainvillétől származik, aki igyekszik nagyon tudományosnak látszani – még azzal is, hogy az ókori forrásokat csak görögül vagy latinul idézi -, majd könyvében hajmeresztő népegyezéseket képes kimutatni egy-két szó vizsgálata nyomán (Les Premiers Habitants d'Europe, 1889. I. kötet, 37. p.). Maspero és Brugsch egyiptológusokra hivatkozik, akik szerint az egyiptomiak Rebu és Libu néven ismerték a líbiaiakat, már a korai dinasztiák idején. Ez érdekes logika: egy afrikai népet jelölő egyiptomi szót, egy európai népet jelölő római szóval összevetve, a két nép azonosságára következtetni!

 

Azzal, hogy Várkonyi régi és új egyiptológusok megnyilatkozásait összemossa, együtt említi, elég különös korszakhatárok jönnek létre. Ugyanis az első uralkodó, Mena kormeghatározásában akár ezer éves csuszás is lehet a régebbi és az újabb tudományos egyiptomi kronológiák közt. Például, mikor azt írja, első megállapítható érintkezések idejét a libuk és az egyiptomiak közt Brugsch i.e. 3800-3500 közé tette. Ez persze történelem előtti adatnak hat, csakhogy két Brugsch testvér korában Menát i.e. 4000 elé helyeztek (Emil Brugsch például 4455-re).

Várkonyi elveti, hogy a libuk berberek vagy indoeurópaiak lettek volna. A mai egyiptológusok egyébként a libukat nem teszik olyan régre, mint Várkonyi és forrásai: az Újbirodalom idején tűnnek fel a libuk vagy rebuk (II. Ramszesz idején említik őket először). Lásd fentebb erről egy térképet. Ráadásul berbereknek tartják őket, amit Várkonyi – a fene tudja miért –, de kizárt. Másrészt nem veszi fontolóra, hogy nem lehettek-e sémik? Gyjakonov elmélete szerint a sémik fészke Nyugat-Afrikában volt, s innen vándoroltak Észak-Afrikán át a Közel-Keletre (i.e. 6-5. évezredben). Ráadásul épp abban az időszakban, az i.e. 4. évezredben, amikor a libuk betörtek nyugat felől az egyiptomi Deltába. "Viszont a Delta egy része ebben az időben még föníciai gyarmat, afféle Magna Phoenicia, s nagyobb részt a libuk (líbiaiak) birtokolják. írja Várkonyi a 197. oldalon, azaz maga is számolt valamiféle sémi/föníciai jelenléttel a történelem előtti Deltában.

225. oldal: „Ezek a szikanoszok voltaképpen ibérek, akiket a ligüszök [liguzok, ligurok] az ibériai Szikanasz folyó környékéről űztek el [ilyen nevű folyónak a régi Hispániában nincs nyoma, valószínűbb d'Arbois feltevése: Sicana-Sequana-Szajna].” – Itt Thuküdidészt idézi, hogy a szikanuszokat az ibér Szikanasz folyó környékéről űzték el. D’Arbois de Jubainville szerint Szikanosz nevű folyónak Ibériában nincs nyoma. Ez így nem igaz, hiszen nem csak Thukididész írt róla, hanem Avienus római szerző, aki csak régi szerzőket használt, ír Szikana városról Ibériában és a mellette elhaladó Szikanusz folyóról. A folyót említi Szürakuszai Philisztosz szicíliai történetíró (i.e. 430-356) is.

Egyébként foglalkoztott a kérdéssel az első magyar igazi Atlantisz-kutatónk, Somogyi Ede (1852-1921) is. Ő egy több nyelven beszélő újságíró és polihisztor volt. Kiadott egy könyvet 1908-ban, Emlékezzünk régiekről: az emberiség története első feltűnésétől egészen a kultúra keletkezéséig címmel, amiben foglalkozik Atlantisszal, Európa első lakóival, a megalitok kérdésével és a magyarok eredetével is. A megalitok, kromlechek és dolmenek dolgában elég szép anyagot mutat be. Bár Somogyi felmenői zsidók voltak elég fantasztikusnak tűnő nézeteket vallott a magyarok és turániak eredetéről, a magyar nyelv rokonságáról olyan nyelvekkel, mint az etruszk, pelaszg vagy az ibér-baszk ill. elsőként mutatta ki a szumír-magyar nyelvrokonságot. Szerinte a ligurok azonosak voltak a szikanokkal és a szikulokkal is és azokról a szikulokról, akik behatoltak Szicíliába, a következőket írta: "...tudósoknak az a véleménye, hogy ezek a szikulok vagy szikelek azonosak voltak a szikanokkal, akikről Tukididesz és más görög írók azt állítják, hogy ibériai származásúak, akkor ebből az következik, hogy ezek a népek is a baszkok rokonai voltak. Testalkatuk és sötét arcbőrük, valamint az a körülmény, hogy egykor Galliában és Spanyolországban az ibériai lakossággal együtt vagy ennek tőszomszédságában laktak, megerősíti ezt a feltevést, Gallia baszk  lakosságát tehát kelták által alkotott széles csík két részre osztotta."

Egyébként a II. világháború előtt, akik kicsit részletesebben foglalkoztak Atlantisz kérdésével Várkonyin kívül, többen magyarzsidók voltak, mint Somogyi Ede, aztán Maróti (Rintel) Géza építész (1875-1941), aki németül írt egy könyvet a harmincas években Atlantiszról, de ez máig kéziratban maradt, és ott van még Neufeld Ármin, aki 1866-ban született és kiadott egy könyvet 1942-ben, amiben hosszasan értekezik Atlantiszról és a Hörbiger-elméletről. Aztán az okkultista részről, Szepes Mária és a bátyja, Scserbák Viktor.Igaz, ők valóban az asztalfióknak írtak. Szepes Mária Mágiák könyve c. munkájában (2008) hosszabban ír Hörbiger elméletéről, de nyilvánvaló, hogy Várkonyi hatott Szepesire, s nem fordítva.

Várkonyi lehet nem is tudott ezekről a szerzőkről, vagy nem tekintette őket semmilyen szinten "vetélytársainak". Maróti egy egészen különleges ember volt, világutazó, szobrász és alkotó, aki Atlantiszt az emberi kultúra bölcsőjének hitte és rekonstruálta Salamon templomát is. Maróti 1939-re lett kész a 600 oldalas Wir sind Atlantis (Mi vagyunk Atlantisz) c. könyve kéziratával. Maróti könyvéből azóta jelentek meg részletek. Ő is sokat foglalkozik a mítoszkutatással, de amennyira a kevés részletből meg tudom állapítani, Várkonyi könyve sokkal tárgyszerűbb, nagyobb lendületű és sokkal nagyobb horizontra tekint a Sziriathoz csatlakozó további könyveivel. Maróti nagy hibája, hogy a könyve dacol egy kortörténeti jelenséggel, az akkor leghevesebben dúló antiszemitizmussal. Ugyanis mikor a német fantaszták ősgermánokat, északiakat raktak az ősi Atlantiszra, úgy Maróti szerint az atlanták egyenesági leszármazottai a semita törzsek, s zsidók ma is őrzik az atlantiszi kultúra emlékét. Ezt a kultúrát fosztogatják évszázadok óta a troglodita barbárok, azaz kultúraromboló rómaiak és germánok. A szerző, bár németül írta a könyvét, meghagyta, hogy csak angol fordításban jelenhet meg, sem németül, sem olaszul, sem magyarul, ki nem adható! Aztán voltak nem zsidó kutatói is Atlantisznak, akik részlegesen vagy jobban is érintették a kérdését, mint Cserép József egyetemi tanár, Csicsáky Jenő hajóskapitány vagy Dr. Baranyay József révkomáromi művelődéstörténész (1876–1952), aki a szlovákai Barázda nevű hetilap 1929 évi számaiba írt egy cikksorozatot Atlantisz, az elsüllyedt világrész címmel (amit 1930-ban könyvformában is kiadott Komáromban). Milhoffer Sándor mezőgazdasági szakíró (1869-1945) 1901-ben Kassán megjelentetett egy rövid könyvecskét, Egy elsüllyedt világrész mezőgazdasága címmel. Milhoffer szerint a mezőgazdaság és földművelés melegágya volt Atlantisz.

Várkonyiról azonban tudható, hogy igyekezett a Cserép-Csicsáky vonaltól és a Dél-Amerikába emigrált amatőr magyar őstörténészektől (akik egyébként megpróbálták Várkonyival többször felvenni a kapcsolatot) elhatárolódni, hisz ők igyekeztek bevenni Atlantisz és Mu történetébe a magyarság eredetét. Ezt Várkonyi nem tarthatta "komoly" kutatásnak, és semmiképp nem akarta, hogy összemossák munkáját ezekével. Volt egy Szányi Aladár nevű Atlantisz-kutató az 1910-es és 20-as éveiben, aki behatóan és nagy lelkesedéssel kutatta a témát. Budapesten tartott Atlantiszról előadásokat is, viszont az eredményeiről keveset tudunk már. De amit tudunk, abból az tudható, hogy Szányi is felült a Paul Schliemann kitalációinak, s kritikátlanul elfogadta azokat.

226. oldal: „Solus Italicus” – helyesen Silius Italicus (római költő).

228. oldal: Várkonyi csak röviden szól a baszkokról. A kelták atlanti eredetét néha már összefüggéstelenül és erőltetetten, oldalakon keresztül bizonygatja, sokszor elég gyenge érvekkel, lehet jobban tette volna, ha nagyobb súlyt fektet a baszkokra, akik viszont valóban egy atlanti népnek látszanak. Louis Charpentier francia író munkái meglehetős beavatottságot tükröznek a nyugati ezoteriában és eredeti gondolkodó. Várkonyi már nem ismerhette a Le mystère basque (1975) c. könyvét, amiben a baszkokat a cro-magnoniak közvetlen, majdnem tisztavérű utódainak, Atlantisz menekült népének írta le. Donnelly a baszkokat az ibérek leszármazottainak tartotta. Tegyük hozzá, a baszkok és a baszk nyelv hasonlóságot mutat a guancsokkal és Észak-Amerika bizonyos indián törzseivel. Otto H. Muck bőven ecsetelte a baszk nyelv és a maja közti egyezéseket, sőt még olyan baszk labdajátékra is utalt, amit valamennyire ismertek a maják is.

231. oldal: „Más változat szerint Deforbani szigetéről, „Nyárországból” hozta ki a keltákat…” – Deforbani helyesen: Defrobani.

Várkonyi a keltákat Atlantiszról bevándorolt népnek tartja. Az elméletnek máig gátja, az idő. Hiszen a régészek a kelták fészkét az Alpokban találták meg és nem tehető az i.e. 1200-tól régebbre. Úgy látszik ennek semlegesítését jelentené, hogy az afrikai libukat egy i.e. 4. évezredi kelta népnek tartja, akik megtelepedtek a Deltában! De még így is hatalmas az időkülönbözet, hiszen Atlantisz elsüllyedését i.e. 9600 körülire helyezi. Ráadásul semmi nyoma a keltáknak a nyugati partvidékeken, előbb mutathatók ki Európa belsejében, majd innen terjednek az óceáni partok felé. A régészek szerint ugyanis a kelták csak i.e. 600 körül jelentek meg az Ibér-félszigeten és Franciaországban, és az "őshazájukat", vagyis ahol néppé váltak, az Alpokba helyezik. Évezredek választják el őket a nyugat-európai megalitépítményektől! Nyilvánvalóan azért szükséges Várkonyinak a libukat keltának nevezni és i.e. 4. évezredről beszélni, hogy fenntartsa azt a lehetőséget, hogy egy vándorló atlanti népről van szó.

 

Ibéreket Várkonyi szintén atlantiszi népnek tartja. Ezt a nevet az i.e. 6. században kapták a görög telepesektől. Itt megint az időprobléma létezik, hiszen az előtte lévő időszak teljesen homályos. Az Ibér-félszigetet persze már sok ezer éve lakják, megalit-építmény is sok maradt a területen. A megalitikus kultúra a félsziget nyugati részén már i.e. 4800 körül megjelent. De nem csak Várkonyi, hanem más klasszikus atlantológusok is az ibérek/baszkok atlantiszi eredetével számolnak. A történészek szerint Észak-Afrikából érkeztek. Fentebb adom az Elchei Dáma képét. Ezt a mintegy 2400 éves mellszobrot 1897-ben találták. Feltehetőleg egy ibér papnőt vagy nemes hölgyet ábrázol. Mellette D. Brero hipotetikus rajzát, amit a saját intuíciói alapján rajzolt egy atlantiszi nőről.

 

 

A víz gyermekei

 

 

  235. oldal: Itt felsorolja az indiánok ősmondáiban szereplő civilizátorokat, törvényhozókat. Egyébként Várkonyi a "kultúrhéroszokat" először a 155. oldalon említi, mint akik sokszor a vízből, tengerből jönnek elő és a primitív népet megtanítják civilizációs dolgokra. Ilyen héroszok: Oannész, Oszirisz, Chon, Quetzalcoatl, Hy Gadarn és mások. Az amerikai kultúraosztogatók kapcsán ezt írja: "Ezek az istenek vagy félistenek mind Keleten, az Atlanti-óceánban fekvő országból érkeznek, mind hosszú szakállat viselnek, mind fehér bőrűek, és mind hasonló véget érnek: küldetésük elvégzése után titokzatos módon eltűnnek, azzal az ígérettel, hogy egykor még visszatérnek megtérített népük körébe." Ez elég nyilvánvaló utalás lenne Atlantiszra, aminek elsüllyedését i.e. 9600-ra tette. Csakhogy közel sem ilyen régi az óamerikai kultúra! Tiahuanacót nem lehet 15.000 évesnek venni. Ráadásul Várkonyi azt is gondolja, hogy Atlantiszról keletre is mentek kulturhéroszok, pld. a keltákhoz Hy Gadarn vagy az egyiptomiakhoz Usziri/Oszirisz. Viszont láthatólag más tudást adtak át Keletnek, mint Amerikának. Ez meg hogy lehet? Bár, Várkonyi ezt is másképp látja, ezért erőlteti a piramisok, a megalitkörök, a ciklopi építészet hasonlóságát az Ó és Új Világ között. Más történészek is felvetették ezen amerikai kutúrhéroszok történetiségét, de az időbeli korlátok miatt, ezekben Amerikába téved krétai, káriai, föníciai vagy kelta hajósokat láttak.
      Gyakorlatilag ma egyáltalán nincs perspektívája a műveltség „kultúrhéroszok” általi átadásának. Sőt, valójában az emberi hagyomány is ellentétes ezzel. A tudást, a javakat, a tudományos titkokat rendszerint lopják, rabolják, de sosem működik az „átadás”. Szinte minden kis és nagy ősi nép múltjában megjelenik valami isten, aki hozza ezeket, de valójában a saját őseik találják fel ezeket. Nincsenek jótékony, messziről jött szakállas fehér tanítók. Ezek a legegyszerűbb találmányok: eke, tűz, nyíl, balta, házépítés, hajóépítés stb. A görögöknél Prométheusz adja át a tüzet az ősembernek, de ezt több mint egymillió éve használja az ember. Az amerikai „fehér bőrű” kultúrhéroszok hozzák az indiánoknak a mezőgazdasági vívmányokat, a házépítést, írást, vallást, a kalendáriumot, stb. Ráadásul több ilyen hős nem is olyan távoli múltban élt szerintük: Manco Capac i.sz. 1200 körül vagy Quetzalcoatl i.sz. 900-1100 közt valamikor. Simon Zoltán magyar író ad egy listát az inka uralkodókról. Ezen Manco Capac i.sz. 565 és 588 közt uralkodott, ugyanis Sarmiento feljegyezte, hogy Huascar király halála (1533) előtt 968 évvel lépett fel. Egyébként Simon uralkodói lstáján Manco Capac már a 60. uralkodó volt, míg az első király Pirua Picari Manco volt i.e. 1215 és 1185 között. Hauscar Inti éppen a 100. király volt i.sz. 1527 és 1533 között (
Atlantis: The Seven Seals, 1984). De még a 6. század is csak a mi európai középkorunk kezdete, mikorra a klasszikus görög és római műveltség már le is áldozott.

Több etnográfus ma megkérdőjelezi a középkori spanyol krónikások hitelét, akik több helyen fehér istenekről írtak beszámolókat, akik az indiánokat tanították. A legautentikusabb leírások szerint pld. Quetzalcoatl arca fekete, vagy fekete és sárga csíkos, de sokszor valami keveréklény: ember/állat. Sok történész egyszerűen megtévesztésnek gondolja, hogy Cortes felbukkanásában Quetzalzalcoatl visszatérését hitték az ideges II. Montezuma részéről. Várkonyi maga is elgondolkodhatott volna azon, ha ilyen sok fehér kultúrhérosz lepte el az ősi Amerikát, miért nem adtak át olyan egyszerű találmányokat, mint a kerék, eke, vas, kasza, szekér, üveg, hajó, az írás vagy az olyan javak, mint a búza, árpa, rozs, gyümölcsök, ló, szarvasmarha, kecske és hasonlók? A Sziriat első változatában még kiemelte, hogy a Kanári-szigeteken élő guancsok nem ismerték a kereket, akár Amerika indiánjai. Ezt egyfajta atlantiszi jelemzőnek tudja be. Még hozzáteszi: "Ez megegyezik a gall-kelta hagyománnyal, amely szerint Hoo-Gardan, a kivándorló gallok vezére találta fel a kocsit." (1943). Ezt a hülyeséget az 1972-es kiadásból kivette, de máshol említi, hogy Hy Gadarn találta fel a kereket (231. old.). Ugyanis Platón kifejezetten bőven ír arról, hogy a ló már domesztikálva volt és kocsiversenyeket is tartottak Atlantiszon.
      A hagyomány szerint Quetzalcoatl „evezők nélküli” hajón érkezett 19 társával Mexikóba. Ez éppen lehet vitorlás hajó, mert az indiánok azt sem ismerték. Eszünkbe juttatja Hy Gadarn hajóját is, aki feltalálta a vashajót, azon menti népét a vízözön idején. „megépíti Kydet, a vaskapus, vitorla nélküli hajót”.

243. oldal: „Egy I. Széti fáraó (Kr.e. 1366) sírjában talált papirusz leírja Aarut…” – Ugyanezt előszedi a 291. oldalon is: „Ellenben érintetlen és szerfölött becses az a hosszabb felirat, mely I. Széti sírjának falára van róva, s amely Thot könyvének része lehetett, azaz ősrégi s szépen kidolgozott hagyomány; mondatörténeti jelentőségét növeli, hogy némelyek hézagos tudomása szerint az egyiptomiaknak egyáltalán nem volt vízözön-mítoszuk. A szöveg Az emberek megsemmisítése vagy A Tehén Könyve címek alatt ismeretes…” (kivastagítás tőlem).

Most az igazság az, hogy az említett szöveg nem a fáraó sírjában, hanem az I. Széti abüdoszi Ozerion előcsarnokának falára van vésve. Ez szöveg említi Aalut vagy Aarut, a Fény Szigetét a nagy vízkörben. De Várkonyi itt csak másolt: Braghine könyvéből vette a részletet, mindössze annyi különbséggel, hogy Várkonyinál Aalut ércfal, míg Braghinénél vasfal fogja körbe. Várkonyi hihette, hogy nagyobb hitele van, ha "érc"-nek írja át, azaz nem nagyon volt tudomása a vas mitikus jelenlétéről az óegyiptomi szövegekben. A meteoritikus vasat már az i.e. 4. évezredben használják, alakítják. Számukra a vas "égi fém". Már az óbirodalmi piramisszövegekben megjelenik a vas, mint az égi birodalomba vezető kapu féme. Tehát, amikor Aalut vasfal veszi körbe, azt üzeni: ez egy istenek által is látogatott hely.

243. oldal: „A rajz, amit Cortés készített a spanyol király számára Tenochtitlánról, erősen hasonlít Platón leírásához: citadellák, az utcák sugarasan ágaznak szét belőlük, s csatornák övezik, ezeken hidak vezetnek át, melyek egyúttal gátak és zsilipek.

Ez a részlet már szerepelt a Sziriat első változatában is (1942/43). Itt jó lett volna maga a rajz a városról. Ezt pótolom, lásd fentebb. Az ominózus kézzel színezett gyönyörű térképet egy 1524-ben Nürnbergben kinyomtatott könyv tartalmazza. A könyvben közlik Cortés második levelét (1520. október 30-án keltezett), amit V. Károlynak küldött latin fordításban. Braghinénél is ír a térképről (talán tőle vette Várkonyi), aki szerint Tenochtitlan alapítói, a toltékok vagy aztékok az elsüllyedt haza székhelyét, Poszeidóniszt próbálták vele utánozni (majd 11.000 évnyi eltéréssel?). Az azték főváros a Texcoco-tó egy szigetén épült. Rekonstrukciói valóban egy gyönyörű „vízi várost” mutatnak. Lásd egy ilyen rekonstrukciót fentebb, a jobb szélen!

245. oldal: elírt nevek vannak: „F. Verneau” = René Verneau.

„Magnus Gustaf Retzius szerint (Smithsonian Report, 1899.)” = a név helyesen Anders Retzius (svéd anatómus, 1796-1860). Jelentése 1859-ben készült és nem 1899-ben! Idézett belőle Donnelly (1882) és Blavatsky is (1888).

„Armand Quatrefage” = a név helyesen Armand de Quatrefages (francia biológus), Blavatsky idézte a guancsok kapcsán (1888). Érdekes, mert a 134. oldalon jól írja le a nevét!

 245. oldaltól: A Kanári-szigetek benépesülésének, a guancsok eredetének kérdése, ami egy „híresebb” rész a Sziriatban. Már nagyrészt megvolt a szövege az első változatban is (1942/43). Vécsey Zoltán nem állhatta meg, hogy ne idézzen hosszabb szakaszokat ebből a részből A tudomány rejtelmeiből c. könyvében, hogy aztán bizonygassa a szerző érveinek képtelenségét (1965).

Várkonyi az őslakókat cro-magnoninak veszi, vagyis inkább a forrásai. Kétségtelen hasonlóság van a guancsok leírása és a cro-magnoniak felépítése közt. Várkonyi megkerüli azonban a betelepülés kérdését, s annak korát. Nem mondja ki, de azt érzékelteti, hogy sok évezrede kerültek a cro-magnoniak a szigetekre, majd ott ragadtak. Manapság szinte bizonyos, hogy guancsok többsége berber eredetű volt, amellett voltak köztük sémi, anatoliai és más elemek is. Amire nem tér ki, vagyis nem akar Várkonyi, az a Kanári-szigeteken talált legrégebbi emberi nyomok kései volta. Pedig biztosan tudott ezekről, mert használja Alf Bajocco tanulmányát: The Early Inhabitants of the Canary Islands (Atlantis, 1965. febr.). Bajocco maga is ezen kesergett. Gran Canarián a La Guancha nevű tumulus legalsó rétegei sem régebbiek az i.sz. 3. századnál! II. Juba király járt a Kanári-szigeteken i.e. 20 körül, de ott nem talált már lakosságot (de két szigeten ember építtette házak romjait igen). Ma sem jutott sokkal mélyebbre a tudomány: a legrégibb múmiákat és obszidián eszközöket sem teszik korábbra i.e. 500-200-nál. Ettől azonban a tudomány régebbi betelepüléssel számol, hiszen amúgy érthetetlen, hogy a guancsok miért nem ismerték a fémeket, a kereket, a ruhaszövést és más hasonló dolgokat, amiket a berberek akkoriban ismertek és használtak.

Várkonyi egy ősi földhídra viszi vissza a szigetek benépesülését, de a tengerfenék térképek erre nem adnak utalást. És ha valóban földhídon érkeztek a jégkor idején, majd a földhíd beomlásával megszűnt a kapcsolat Afrikával, úgy elég érthetetlen a guancs és a berber nyelv hasonlósága. Várkonyi csak futólag említi a rokonságot, pedig ezt elfogadja Bajocco is. A berbereket Várkonyi olyan minőségben említi, hogy néha meglátogatták a guancsokat.

A guancsok kapcsán bizonyosan számos megoldandó rejtély van még. A guancsok körkörös lakóépületeket emeltek, s ilyenekről Platón is beszélt Atlantiszon, pedig az nyilvánvaló, hogy a Kanári-szigeteknek nincs köze Atlantiszhoz. Juba király által az egyik szigeten, Junonián (La Palma vagy Fuerteventura) egy kisebb „templom” romjait találta kétezer éve, ami valószínűleg egy korábbi, fejlettebb lakosság hagyatéka volt. Talán ide kapcsolódik Nicoloso da Recco olasz hajós beszámolója, aki 1341-ben járt a szigeteken. Az olasz leírt egy különös templomot vagy kápolnát. Amin nem volt semmilyen festés vagy más díszítés. Viszont a közepén volt egy meztelen férfit ábrázoló szobor, kezében egy labdával. Ez később teljesen elpusztult, de nagyon valószínű, hogy nem az a népesség állította, akit az első európai felfedezők itt találtak. Lásd fentebb a bal oldali képen a La Palma-i múzeum egy makettje egy régi guancs komplexumról, mellette Da Rocco által leírt különös templom elképzelt ábrázolása (a képet közli Jonas Perez-Camacho: Guanches. Legend and Reality, The Mysterious People of the Canary Islands, 2012).

 

 

 

 

V. A vízözön regéje

 

 

1. A vízözön regéje: 92-127. old. (1943)

2. (Előszó): 265. old. Amerikai és óceániai hagyományok: 266-284. old. Az Óvilág mondái: 284- 293. old. A nagy regék: 305-351. old. (1972)

3. (Előszó): 255. old. Amerikai és óceániai hagyományok: 256-273. old. Az Óvilág mondái: 273- 293. old. A nagy regék: 293-335. old. (2002)

4. Amerikai és óceániai hagyományok: 301-326. old. Az Óvilág mondái: 327-353. old. A nagy regék: 354-408. old. (Gépirat, 1966)

 

 

Kiegészítő anyagként megjegyzem, hogy Világirodalmi lexikon 17. kötetében (1992) található egy hosszabb, öt és fél oldalas szócikk: vízözön-mondakör címmel. Ebben az oldalak két hasábosak. A lexikon szerkesztői négy szerzőt kértek fel az idevágó cikkek megírására, az egyik Várkonyi Nándor volt. Ő a 11 hasábból mintegy 4 és fél hasábot írt (azaz jó két oldalt). Ezt a Sziriat megjelenése után írta. A cikkeknél ad kisebb irodalomjegyzéket, ami segít olyan téren, hogy ezeket használhatta a Sziriat oszlopainál is (ahol viszont elmaradt az irodalomjegyzék).

A tudósok közismert magyarázata a vízözön-mondákra, hogy egy kis nép/törzs számára egy nagyobb árvíz, tengerbetörés hatására is valamiféle egész világot beborító víztömeget vizionálhattak. Várkonyi tisztában volt ezzel, de a nagy vízözön-mítoszok esetében elvetette ezt a magyarázatot, ugyanis ezek a mítoszok tartalmaztak kozmikus elemeket: üstökösök feltűnését, csillagok vagy hold leesését, az ég elsötétülését hosszabb időre, ami mit keresne egy helyi árvíznél?

 

Amerikai és óceániai hagyományok

 

 

Várkonyi a maja vízözön-hagyományokkal kezd. A következő eset nem szerepel nála, csak érdekességként említem meg, s a nagy "híre" miatt az Atlantisz-kutatásban. Teobert Maler (1842-1917) osztrák-német régész a maja Tikal egyik templomának föld alatti kamrájában lefotózott egy kődomborművet. Maler hangsúlyozta, hogy a dombormű csak része volt a kamrán körbefutó folyamatos fríznek.

A domborművet kivágták és a berlini múzeumba szállították, de a múzeumot a II. világháború végén lebombázták. Maler a képről azt gondolta, Atlantisz pusztulását mutatja: egy fuldokló ember, egy hajón menekülő másik, egy vulkán, egy süllyedő föld és a bal felső sarokban egy leomló piramis. A képet Robert B. Stacy-Judd amerikai szerző közölte először Atlantis – Mother of Empires c. könyvében (1939). Jason Colavito amerikai szkeptikus szerint azonban elképzelhető, hogy a kép nem Maler fényképe. Talán Stacy-Judd készítette a képet, ami egy hamis kép és a „mítosz” része, hogy Berlinben elpusztult...

 

257. oldal: Közli maya Troano kézirat Brasseur de Bourbourg-féle fordítását, ami „Mu és Mud földjének” elsüllyedéséről szól 8060 évvel korábban a kódex írása előtt, ami 64 millió lakos pusztulásával járt. Az egész történet előzménye az volt, hogy Brasseur de Bourbourg abbé (egy francia etnográfus volt: 1814-1874) 1862-ben Madridban megtalálta Diego de Landa 1566-ban írt kéziratát. De Landa spanyol püspök Yucatánban működött. A kéziratban a püspök leírta a maják „ábécéjét”, azt hitte ugyanis a maya írás egyszerű ábécé. De Bourbourg ezen kapva-kapott és egy csomó maja szöveget „megfejtett”, amikben sűrűn szerepeltek kozmikus katasztrófák. Úgy vélte, az említett szövegrész Atlantisz elsüllyedéséről mesél. Hasonló értelemben fordította le a szövegrészt Augustus Le Plongeon francia kutató (1826-1908), aki szintén hitt a maják atlantiszi eredetében. De Bourbourg utalt arra, hogy a pólusváltás vezetett Atlantisz pusztulásához. De Bourbourg és Le Plongeon megfejtésétől még Charles Berlitz amerikai atlantológusnak is felállt a hátán a szőr. A The Mystery of Atlantis c. könyvében (1969) a két korai francia amerikanista maja ábécéjéről kimondja, hogy "teljesen hamis feltevéseken alapult". Berlitz hasonló értelemben ír a magyarul is megjelent Elfeledett világok titkai c. könyvében (1992) is. Várkonyi egyébként már a 153. oldalon De Bourbourgot "kiváló francia amerikanistá"-nak titulálta (kétségtelenül voltak érdemei, de inkább lelkes, mintsem ésszerű kutató volt). Az orosz amerikanista, V. A. Kuzmiscsev így ír a magyarul is kiadott könyvében: "Elsőnek maga Brasseur de Bourbourg látott hozzá a maja írásjelek elolvasásához. És ő valóban „el is olvasta” azokat - csak éppen nem a jeleket, hanem azt, ami neki tetszett. „A tűzhányók feléledése . . . föld megremegése . . . láva kitörése ...” (így „fordította” le a jeleket Brasseur de Bourbourg, aki szenvedélyesen hitt a legendás, mitikus Atlantisz létezésében és katasztrófa következtében való pusztulásában), ám a későbbiek során kiderült, hogy a jelek . . . csupán a maja naptár napjait nevezték meg!" (A maja papok titkai, 1971).

Troano kódexet hozzávetőleg i.sz. 1250-1450 közt írták, azaz jóval később, mint azt Bourbourg sejtette, de a mi "Mu-szakértőnk", Csicsáky Jenő szerint i.e. 3482-ben írták (1962). Csak Knorozov orosz nyelvész ismerte fel, hogy Diego de Landa „ábécéje” szótagjeleket tartalmaz. Mára előrehaladott állapotban van a maja írás megfejtése, úgyhogy tudjuk, egészen másról írnak ott, ahol „Mu és Mud föld” elsüllyedése szerepelne. A maja írás megfejtése lassan haladt, de a hatvanas években is már bizonyos volt, hogy az abbé fordításának nem sok köze lehet a valósághoz, pedig akkoriban még csak a maja írásnak kis részével voltak tisztában (naptári jelek, dátumok, nevek, csillagászati kifejezések stb.)

Várkonyi mindenképpen közölhette volna, hogy a Troano kódex első fordítói (B. de Bourbourg, majd A. Le Plongeon) a Mu földön kifejezetten Atlantiszt értettek. Egyébként Le Plongeon fordításában már nem szerepel "Mu és Moud  föld" , csak "Mu föld"! Ezen magyarázat hiánya ugyanis zavarossá teszi, hogy a Mu földet Várkonyi a Csendes-óceánba helyezi (407-419. old.). Ezt a csendes-óceáni földrészt James Churchward angol ezredes (1850-1936) The Lost Continent of Mu, the Motherland of Men c. könyvének 1926-os megjelenése után nevezték Mu földnek. Chucchward a Troano kódex Mu földjét egyszerűen áthelyezte a Pacifikumba.

257. oldaltól: „A chumayeli Chilam Balam könyv valóságos legendatár, mitikus elbeszélései történeti feljegyzésekkel és imádságokkal váltakoznak…” Itt hosszasan foglalkozik a könyvvel, majd A. M. Bolio fordítását részletesen idézi. Itt nem közvetlen Bolio könyvét használja, hanem Braghine könyvéből dolgozik, aki ugyanezt írta a könyvről ill. idézte benne Bolio fordításának ugyanezt a részletét. Antonio Mediz Bolio: Libro de Chilam Balam de Chumayel, San José, 1930. Chilam Balam könyvről: Chilam Balam könyv

De Várkonyi előtt már többen igyekeztek összegyűjteni a népek vízözön/katasztrófa mítoszait.

265. oldal: A piscói öbölben látható különös jelről ír Várkonyi: "...egy meredek sziklafal oldalába különös jel van vésve: háromkarú fáklyatartó-féle, mindegyik karja végén keresztekkel. (Mexikóban és Peruban a kereszt, úgy lehet, a víz jelképe volt.) A véset 250 m magas, tiszta időben 21 km távolságból szabad szemmel kivehető."  Fentebb adok erről egy képet. Ugyanezt a képződményt említi a Az ókori tudomány rejtélyei c. cikksorozatában is (1971), de ott azt írja ez a "háromágú gyertyatartó-forma" 24 km-ról látható szabadszemmel. Szeberényi Lehel magyar író, Várkonyi egyik lelkes olvasója 1986. decemberében járt a helyszínen, s ezeket írta a Piscói Kandaláberről: "Várkonyi Nándor is ír róla a Sziriat oszlopai-ban. Innen a lázam. A lenyűgöző tudásanyag egy kicsi darabkáját élőben ellenőrizhetem. Ez sajnos néki nem adatott meg; különben meggondolta volna, hogy keletkezését a Nagy Vízözön ködös távolába tegye. Ha csak e „fáklyatartó-féle” (az ő kifejezése) talpáig ért a nagy víz, elég szelíd özönöcske volt az, Piscót ha elöntötte. Aztán egyéb apróságok se stimmelnek. Szó sincs „meredek sziklafalról”, hogy azon lenne a rajz vésete. Homok van és megmászható lejtő (két, parányinak tetsző turista éppen mássza). A „karok” csúcsán pedig hiába keresek keresztet, akár Krisztusét, akár azt a bizonyost, amelyről Várkonyi azt mondja, az ősi Peruban és Mexikóban a víz jelképe lehetett. Ezt a keresztdolgot talán onnan vette, hogy a piscói „fáklyatartó” ábráját némely forrás „Három Kereszt” néven tárgyalja. Más forrás viszont - mint Kauffmann Doig a Perui régészet kézikönyvében említi - Életfát lát benne. Tán a „Három Kereszt” hitvallóitól származik a feltevés, úgylehet, szájhagyományok alapján, hogy a nevezetes véset meglehetősen fiatal, alig száznehány esztendős, egy szerzetes vájta volna a tizenkilencedik században a domboldalba. Vízözön és tizenkilencedik század - elég nagy intervallum. Nem tudom, Várkonyi, ha élne, mit szólna hozzá, de Peruban az általános nézet az utóbbi felé hajlik. Kauffmann óvatos, s „feltevésről” beszél, félig-meddig voksolva csak az újkori keletkezésre." (A piscói kandeláber titka, Népszava, 1988. jún. 11).
 

Az Óvilág mondái

 

275. oldal: „Akesztedorosz, Apolloniosz, Rhodiosz, Lukianosz…” – a felsorolásban ez egy író: „Apolloniosz Rhodiosz” (nem kell vessző közé!).

278. oldal: Idézi Szent Ágoston egy helyét (Civ.dei, XXI,8,2): „Kysikusi Adrastus és Neapolisi Dion, a két híres asztronómus”. Itt magyarázatként tegyük azért hozzá, hogy az eredetiben „nemes matematikusoknak” nevezi őket (mathematici nobiles). De a szövegkörnyezetet figyelembe véve, ennek értelme valóban csillagászok vagy asztrológusok.

 

 

A nagy regék

 

Várkonyi a nagy regék részleteinek lefordításához felkérte Weöres Sándort, de nagyon sok mindent saját maga fordított le. Legfőképpen azért, mert nem bízott más fordítókban és mindenképpen arra törekedett, hogy szó szerint adja vissza minden emlék fordítását. A fejezetben és a hozzátartozó Függelékben mintegy kétszáz vízözönhagyományt mutat be.

300. oldal:  "Gilgames (régi neve szerint Gis)– Gilgames régi neve nem Gis (az óbabiloni szövegek a GIS jelet írják, mintegy rövidítésként). Gilgames sumer neve Bilgames volt (a hettitáknál Gisgames).

316. oldal: H. S. Bellamy 1948-ban megjelent könyvéből veszi az adatait (The Myth of Atlantis), aki a Bibliából szemezget utalásokat, melyek egy különös tengeri hatalomról szólnak, a "tenger szajhájáról". Bellamy szerint itt valójában Atlantiszról van szó. A könyvet Várkonyi már a megjelenés évében megszerezte, mert ez a rész szerepelt már a Sziriat 1948-as második változatában (gépirat: 429-431. old.). Viszont abban még nem foglalt egyértelmű állást, ugyanis ezt a szigetkirályságot hol Atlantisznak, hol meg Gondvanának nevezi. Végül, Kodolányi firtató kérdésére írta, hogy "a tenger szajhájának  Bellamyval ellentétben  Gondvanát tartom". Ezt képviselte már az 1972-es kiadásban is! (Én azt gondolom azonban, ebben éppen Bellamynak volt igaza.)

Közli Platóntól az Atlantisz történetét, de ebben is akadnak hibák, tévedések.

331. oldal: "ezáltal a parti völgyek oldalában mélyedéseket nyertek a hajóarzenálok számára, amiket maguk a sziklák födtek– itt "a parti völgyek megtévesztő", azt kell érteni rajta, hogy földgyűrük oldalában. Ilyen koncentrikus földgyűrük vették körbe Poszeidónsiz szent dombját, Poszeidon templomát.

333. oldal: "a legnagyobb körcsatornától s egyben kikötőtől mindig mindenütt 300 láb távolságban" – valójában nem ennyi, hanem 3000 láb (50 sztadion).