Várkonyi Nándor:

Sziriat oszlopai Elsüllyedt kultúrák

   Széphalom Könyvműhely, 2002.

 

 

"...az egész mű a megdöbbentő valószínűtlenségek csodás épülete!"

– Kodolányi János írta Várkonyinak a Sziriatról (1949. novembere)

 

 

 

Mivel többször átrágtam magam Várkonyi Nándor Sziriatján, ami először 1979-ben került a kezembe, úgy már sok éve felvetődött bennem a mű korrekciója, részletes vizsgálata, elemzése és kiegészítése. Most, hogy épp negyven éve ismerem, talán elérkezett az idő...

Ebből a célból legmegfelelőbb a Sziriat oszlopainak 2002-es kiadása, ami az 1942 kiadás utáni átdolgozások legteljesebb kiadása. Bertha Bulcsú írta a könyvről: „Mert ha Várkonyi azt írja, hogy a Macsu Pikcsu az Urubamba völgyében négyezer méter magasságban hatalmas gránitkockákból épült, ám a legközelebbi gránit-előfordulás két-óra járásra van, s a várat egy húsz méter széles, rohanó hegyi folyó és meredek szakadékok, völgyek választják el tőle, akkor ezt vagy elhisszük, vagy odautazunk, és átússzuk a hegyi folyót, ha nem, akkor át kell rágnunk magunkat ugyanazon a hatalmas könyvtári, levéltári anyagon, amin Várkonyi, másként nem tudjuk ellenőrizni. De mi egyiket sem vállaltuk, így aztán jött a legenda.” 
Nos, én átrágtam magam az eltelt negyven évben azon a hatalmas könyvtári anyagon. Így aztán a következő dolgokra vállalkozom a Sziriattal kapcsolatban:

     1. Nyomdahibák vagy véletlen elírások a szerzőtől. Ezekről nem igazán tehet Várkonyi, így aztán még ezekkel van a legkevesebb baj és nem is sok van belőle.

     2. A szerző kisebb-nagyobb tévedései. Ezekből viszont sok van. Általában Várkonyit a forrásai vezették félre, s az, hogy ritkán próbálta ellenőrizni azokat. És vannak olyan tévedései, ahol a forrásai jók, de a saját feje után menve, fut bele bakikba, tévedésekbe.

     3. A Sziriatban használt forrásmunkák megállapítása. Várkonyi az első, 1942-es kiadással még közölt a könyv végén bibliográfiát, ami az átdolgozott 1972-es és a „cenzúrázatlan” 2002-es kiadásból is kimaradt. Ez utóbbi kiadás végén lévő utószóból tudható, hogy tartozott hozzá bibliográfia.

     4. A könyvben megbújó idézések, ollózások, ahol nem közli a forrást.

     5. A könyvben szereplő bizonyos értesülések, leírások, elképzelések pontosítása, magyarázata, egyfajta lábjegyzete (ahol azt szükségesnek láttam).

     6. A könyvben szereplő értesüléseknek és feltételezéseknek az időközben felmerült tudományos és régészeti felfedezésekkel való kiegészítése.

     7. Várkonyi által idézett szövegek félreértelmezései vagy félrefordításai.

     8. Végül, kísérletet teszek a 2002-es cenzúrázatlan kiadásból is kimaradt/elveszett két alfejezet (Égi és földi számok, Az eltűnt műveltség) rekonstrukciójára.

     9. Olyan helyeket is igyekszem bemutatni, ami mondjuk benne volt a Sziriat első (1942/43) változatában, de Várkonyi átírta az 1966/72-es változatban. Illetve olyan szövegrészeket, ami benne volt a harmadik kiadásban (1972), de a 2002-es kiadásban átírásra került, mert az 1972-es kiadás szerkesztője/cenzora kihúzta vagy átírta/átíratta.

 Várkonyi Sziriatja valójában nem egy egzakt tudományos munka, s maga a szerző sem ennek szánta. Például nem közli sosem a klasszikus szerzők idézeteinél a pontos forráshelyet, ami megszokott a tudományos műveknél (néha még betegesen is ragaszkodnak hozzá). Ugyanilyen "lazán" kezeli a forrásműveire való hivatkozást. Nem közli, nem érdekli az adott lelet vagy téma kapcsán az szaktudósi ellenvéleményt. Jelzi persze, hogy tud ezekről, mint az Atlanti-óceán mélyéről felhozott lávadarab kapcsán, de leszögezi, hogy ezek közlése nem a könyv feladata.

Várkonyi könyvének Gondolat kiadós két szaklektora (egy csillagász és egy fizikus) gyakorlatilag nem értették meg a szerző szándékait. Adatokat fürkésztek, tudományos eredményeket kerestek, érvényét vesztett tudományos téziseket találtak. Várkonyi szerint a „jelenleg” érvényben levő tudományos téziseket kérték számon rajta ezek az állam által fizetett katedratudósok. Várkonyi persze tudott ezekről a „hivatalos”, ún. mainstream elméletekről, de ezekre úgy tekintett, mint mulandóakra, ideiglenesekre, amiket mindig felvált egy következő tudományos tan. Az ilyen „barbár” beavatkozást a művébe, Várkonyit felettébb mód feldühítette. Hisz szebb napjaiban a Mester magát rendkívülinek, egyedülállónak és a múlt legnagyobb látnokának képzelte...

Várkonyi a könyv téziseinek kialakításában fő vezetőként az ókori szerzők írásait és az emberiség mítoszait követte és használta (és nem ő volt ebben az első), valamint a saját intuícióit. Ezeket sokkal erősebb érvnek gondolta, mint az éppen uralkodó tudományos nézeteket, melyekre csak enyhe, kissé lenéző mosollyal tudott csak utalni.

Tudományoskodó emberek, okoskodók, enciklopédisták, realisták, materialisták és más efféle boncnokok gyakorlatilag képtelenek voltak ezt meglátni. Olvasáskor csak tévedéseket láttak, meg azt, hogy a könyv nem illeszkedik az uralkodó tanokba. A közpénzből fizetett katedratudósoknak – akik mindig az aktuális tanok feltétlen zsoldosai –, még azt az émelyítő dolgot is le kellett nyelniük, hogy a könyv „népszerű” volt. Egyáltalán, hogy képzeli egy nem „szaktudós”, hogy több ezer oldalt ír, csak úgy magának?

A két tábor sosem közeledett-közeledhetett egymás felé. A tudomány emberei nem tudták nyitott szívvel olvasni a Sziriatot, mert csak az eléjük toluló tudományos tévedéseket, lejáratódott téziseket láttak. Viszont az értelem más képviselői, Várkonyi hívei, költők, írók, irodalmárok hatása alá kerültek, inspirálta őket (Kodolányi János, Szeberényi Lehel, Lázár István, Bertha Bulcsú, Weöres Sándor, Rajnai László és sokan mások). Hiszen a történelem nem csak csontok, cserepek, kormeghatározások és mások összessége, hanem az emberi szellem története is, amiben kétségtelenül ötletes és magával ragadó Várkonyi. Mert hiába tudjuk, hogy mondjuk Kulin György vagy Ponori Thewrewk kiválóbb csillagász, mint Kodolányi János az író vagy Weöres Sándor a költő, ez nem kérdés, de mennyire értenek az emberi szellem történetéhez, az emberhez? Egyáltalán értelmesebbek-e? Ráadásul azon a tájon, ahová Várkonyi merészkedett sokkal könnyebb a tévedések és homály birodalmába tévedni. Sokkal könnyebb itt fogást keresni érvein, mint azokén, akik mint a matematika kérlelhetetlen tételeit vizsgálják, akik gyakorlatilag ugyanazt írják le ("abban nem lehet hiba"), ami az uralkodó, s naprakész lexikonokban van, csak bő lére eresztve...

De hasonló volt Hörbiger eszméinek német fogadtatása: maga a német tudomány nem volt hajlandó foglalkozni vele, voltak hívei néhány tudományágból, s akár Várkonyinak, főleg irodalmárok, írók és költők gyúltak lángra miatta. Mint a német lirikus Gottfried Benn, Hermann Bahr író, Egon Friedell színész és polihisztor, Reinhold Schneider költő, Robert Musil író és még sokan mások (Kiss Endre: Áltudomány a politika szolgálatában, Ezredvég, 2017/3. sz.).

Maga Várkonyi sok mindent elvetett az átdolgozások során, de az elméleteinek lényege mindig megmaradt, mert úgy gondolta: eddig egyetlen olyan tudományos bizonyíték sem született, ami megsemmisítené az elsüllyedt földrészekről vagy a vízözönökről írt elképzeléseit.

A Sziriat leginkább egy tudományos regény, egy „látomás”, ahogy Várkonyi is nevezte. Amolyan töltelékanyagként a saját magyarázatai közé különböző tudósok véleményét és tudományos eredményekről szóló értesüléseket rakosgatott be. Ezeket elég szabatosan kezelte, örült, ha talált egy az övével egyező adatot, már is felszúrta – akár egy lepkegyűjtő a zsákmányát – könyvének adott oldalára. S nem is különösebben vizsgálta ezek igaz vagy megbízható voltát. Egyszerűen nem is volt ideje rá, mert a Mester mindig rohant, már a következő feltevést kellett magyaráznia.

Az én javításaim, kiegészítéseim Várkonyi munkáiban főként erre a "töltelékanyagra" vonatkoznak…

 *

Várkonyi műve azért nem csak az emberiség rejtélyes prehisztóriájáról szól, hanem a háttérben kimondva és kimondatlanul végig ott lebeg ATLANTISZ! Az olvasók ezrei ezért is olvasták oly áhítattal: végre egy szerző, aki tudományos vagy annak ható érvekkel igyekezett bebizonyítani, hogy a mitikus és misztikus Atlantisz valaha létezett! A magyar nyelvterületen kétségtelenül Várkonyi volt az első, aki hatalmas apparátussal védte a hajdani Atlantisz létezését. Voltak persze előzményei is, de egyrészt kevesen, másrészt hozzá képest kétségtelenül felkészületlenebbül. Róluk érdemes azért pár szót említeni.

Az első magyar igazi Atlantisz-kutatónk Somogyi Ede (1852-1921), egy több nyelven beszélő újságíró és polihisztor volt. Kiadott egy könyvet 1908-ban, Emlékezzünk régiekről: az emberiség története első feltűnésétől egészen a kultúra keletkezéséig címmel, amiben foglalkozik Atlantisszal, Európa első lakóival, a megalitok kérdésével és a magyarok eredetével is. A megalitok, kromlechek és dolmenek dolgában elég szép anyagot mutat be. Bár Somogyi felmenői zsidók voltak elég fantasztikusnak tűnő nézeteket vallott a magyarok és turániak eredetéről, a magyar nyelv rokonságáról olyan nyelvekkel, mint az etruszk, pelaszg vagy az ibér-baszk ill. elsőként mutatta ki a szumír-magyar nyelvrokonságot. De Somogyit is megelőzte az Atlantiszt elfogadók táborában dr. Szombathy Ignácz magyar történész, aki  az Országos Régészeti és Embertani Társulat 1889. március 26-án tartott gyűlésén Magyarország területének első benépesüléséről tartott előadást, amiben kitért Atlantisz kérdésre, s igaznak fogadva el Szolón értesülését. Szombathy szerint Atlantisz menekült lakosai ma is fennmaradtak Amerika vörös bőrű őslakói, az európai baszkok és albániai szkipetárok, valamint az egyiptomi koptok közt. Azt is előadta, hogy az atlantidák utódai voltak a Pireneusoktól az Alpokig élő olyan ókori törzsek, mint az aquitánok, salyak és a ligurok. Az aga thyrsok szintén atlantidák valának, akik i.e. 3000 körül telepedtek Erdélybe, s lettek annak legkorábbi lakói.

Egyébként a II. világháború előtt, akik kicsit részletesebben foglalkoztak Atlantisz kérdésével Várkonyin kívül, többen magyarzsidók voltak, mint Somogyi Ede, aztán Maróti (Rintel) Géza építész (1875-1941), aki németül írt egy könyvet a harmincas években Atlantiszról, de ez máig kéziratban maradt, és ott van még Neufeld Ármin, aki 1866-ban született és kiadott egy könyvet 1942-ben, amiben hosszasan értekezik Atlantiszról és a Hörbiger-elméletről. Neufeld további sorsa nem ismert, de tekintve, hogy 1944-ben már 78 éves kellett legyen, nem valószínű, hogy túlélte a Holokauszt szörnyűségeit. Aztán az okkultista részről, ott vannak még Scherbach Oziás két gyereke: Szepes Mária és a bátyja, Scserbák Viktor. Igaz, ők valóban az asztalfióknak írtak. Szepes Mária Mágiák könyve c. munkájában (2008) hosszabban ír Hörbiger elméletéről, de nyilvánvaló, hogy Várkonyi hatott Szepesre, s nem fordítva.

Várkonyi lehet nem is tudott ezekről a szerzőkről, vagy nem tekintette őket semmilyen szinten "vetélytársainak". Pedig például Maróti egy egészen különleges ember volt: világutazó, szobrász és alkotó, aki Atlantiszt az emberi kultúra bölcsőjének hitte és rekonstruálta Salamon templomát is. Maróti 1939-re lett kész a 600 oldalas Wir sind Atlantis (Mi vagyunk Atlantisz) c. könyve kéziratával. Maróti könyvéből azóta jelentek meg részletek. Ő is sokat foglalkozik a mítoszkutatással, de amennyira a kevés részletből meg tudom állapítani, Várkonyi könyve sokkal tárgyszerűbb, nagyobb lendületű és sokkal nagyobb horizontra tekint a Sziriathoz csatlakozó további könyveivel. Maróti nagy hibája, hogy a könyve dacol egy kortörténeti jelenséggel, az akkor leghevesebben dúló antiszemitizmussal. Ugyanis mikor a német fantaszták ősgermánokat, északiakat raktak az ősi Atlantiszra, úgy Maróti szerint az atlanták egyenesági leszármazottai a semita törzsek, s a zsidók ma is őrzik az atlantiszi kultúra emlékét. Ezt a kultúrát fosztogatják évszázadok óta a troglodita barbárok, azaz kultúraromboló rómaiak és germánok. A szerző, bár németül írta a könyvét, meghagyta, hogy csak angol fordításban jelenhet meg, sem németül, sem olaszul, sem magyarul (!), ki nem adható (mondjuk eddig senki nem jelentkezett be, hogy angolul kiadja)! Aztán voltak nem zsidó kutatói is Atlantisznak, akik részlegesen vagy jobban is érintették a kérdést, mint Cserép József egyetemi tanár (1858-1948), Csicsáky Jenő hajóskapitány (1885-1960) vagy Dr. Baranyay József révkomáromi művelődéstörténész (1876–1952), aki a szlovákiai Barázda nevű hetilap 1929 évi számaiba írt egy cikksorozatot Atlantisz, az elsüllyedt világrész címmel (amit 1930-ban könyvformában is kiadott Komáromban, 69 oldalon). Milhoffer Sándor mezőgazdasági szakíró (1869-1945) 1901-ben Kassán megjelentetett egy rövid könyvecskét, Egy elsüllyedt világrész mezőgazdasága címmel. Milhoffer szerint a mezőgazdaság és földművelés melegágya volt Atlantisz.

Az első világháború után megélénkült az érdeklődés Atlantisz legendája után. Kezdve azzal, hogy 1920-ban magyarul megjelent Pierre Benoit francia regényíró világsikert aratott Atlantis c. regénye, majd pár évre rá jöttek a német Hans Dominik, majd a magyar Lázár István, Orbán Dezső és Sebes Árpád Atlantisz-tárgyú regényei.

Pongrátz Sándor magyar zoológus (1888-1945) írt egy értékes cikket: Atlantisz és Atlantidák címmel (Világ, 1923. okt. 7). Lambrecht Kálmán magyar paleontológus (1889-1936) is több cikket jelentetett meg annak idején a témában: Atlantis kicsiny sziget volt a Guadalquivir  torkolatában (Magyarság, 1925. nov. 22); Atlantis kérdése, Pesti Hirlap, 1914. ápr. 12.). Lambrecht még előadást is tartott Atlantiszról, az elsülyedt világrészről címmel 1923-ban az Urániában. A Pesti Hirlap 1912 szeptemberében számolt be egy expedícióról, ami Liverpoolból indult a Karib-tengerre, hogy Atlantisz nyomait keresse. Az expedíciót Bernard Meekham angol archeológus vezeti. Meekham kutatásai szerint Yucatan partjai közelében több elsüllyedt város lehet a tenger alatt, amire a maja legendák is utalnak. Az angol újságok szerint Meekham barátja, a Mosonyi nevű magyar archeológus és geológus ugyanerre az álláspontra jutott. Az expedícióhoz még több szakember is csatlakozott. Azon a véleményen voltak, hogy az ősi Atlantisz kincsei technikailag megközelíthető mélységben vannak. A cíkk írja: "Minden jel arra mutat, hogy azon a helyen ősrégi, még az egyiptominál is régibb és fejlettebb kultúra pusztult el; az elmerült kontinens népei már ismerhették a chémiái úton készült papirost, ismerték a könyvnyomtatást és olyan naptárt készítettek, amely fejlett csillagászati ismereteikről tanúskodik." (Expedíció a meseországba, P. H. 1912. szept. 18.) Erről a Mosonyiról egyébként mást nem is tudni (sem az expedícióról). Az okkultista Tordai Vilmos fiatal magyar geológusnak nevezi, aki csatlakozott Meekhamhoz az Egy elsülyedt világ c. cikkében (P. H. 1912. okt. 13), de ezt valószínűleg a korábbi cikk nyomán írta róla.

Várkonyiról azonban tudható, hogy igyekezett a Cserép-Csicsáky vonaltól és a Dél-Amerikába emigrált amatőr magyar őstörténészektől (akik egyébként megpróbálták Várkonyival többször felvenni a kapcsolatot) elhatárolódni, hisz ők igyekeztek bevenni Atlantisz és Mu történetébe a magyarság eredetét is bevonni. Ezt Várkonyi nem tarthatta "komoly" kutatásnak, és semmiképp nem akarta, hogy összemossák munkáját ezekével. Volt egy Szányi Aladár nevű Atlantisz-kutató az 1910-es és 20-as éveiben, aki behatóan és nagy lelkesedéssel kutatta a témát. Budapesten tartott Atlantiszról előadásokat is 1928-ban, viszont az eredményeiről keveset tudunk már. De amit tudunk, abból az tudható, hogy Szányi is felült a Paul Schliemann kitalációinak, s kritikátlanul elfogadta azokat. A híres kőbányai építési vállalkozó, a német eredetű Sorg Antal fiát, az ifjabb Sorg Antalt (1895-1978) is módfelett érdekelték Atlantisz emlékei. Ifjabb Sorg már nem volt olyan nemes jellem, mint az apja. Éveket élt az 1920-as években Argentínában. Minden elmagyarosodottsága ellenére megmaradt a háború alatt is németbarátnak és antiszemitának. Az argentin La Platából küldte a Magyarság napilapnak az Atlantisz, a tizenháromezer éve elsüllyedt világrész c. egész oldalas, négy hasábos cikkét a témában (1922. ápr. 16). Hatvany Bertalan magyar orientalista (1900-1980) az Ázsia lelke c. könyvében (1935) elfogadta Hörbiger elméletét Atlantiszra vonatkozóan. Várkonyi említi a Könyvészetében is Hatvany munkáját.

 *

    Javításaim és kiegészítéseim nagy részét már az 1990-es évek közepe táján leírtam, még a 2002-es kiadás előtt, és nyolc oldalas levélben el is küldtem a kiadónak. Ennek ellenére az általam talált számos hiba ugyanúgy maradt, pedig ezek jó része elírás, számításbeli hiba, melyek rontották a Sziriat hitelét. A könyv lektorai ezeket észre sem vették, nem is foglalkoztak ezekkel.
     Várkonyi művét az amatőrök/írók/és más bohém lelkek oldaláról, valamiféle szent áhítat vette körül, míg a katedra-tudósok oldaláról, heves ellenállást, lehurrogást kapott. Én azonban Várkonyihoz hasonlóan elfogadom az egykori Atlantisz létét az Atlanti-óceánban. Mikor 1979-ben először a kezembe került a Sziriat, akkor már én pár éve foglalkoztam az ősi kultúrák titkaival, paleoasztronautikával és az elsüllyedt Atlantisszal (az információkat füzetekbe gyűjtöttem), így egyfajta "aranybányaként" tekintettem a könyvre. Ráadásul hasonló magyar szerző kevés volt akkoriban (és ma is kevés). Lukács Tibornak jelentek meg "zajos" cikkei a 70-es években az Ország-Világ hetilapban, majd nem sokra rá Nemere István adott cikkeket az Ifjúsági Magazinban, de Várkonyi az egészen más volt, neki koncepciói, látomásai voltak... A szaktudósok teljesen járatlanok voltak a Várkonyi által használt hasonló vélekedésű szerzők munkáiban és inkább a saját tekintélyükre hivatkozva, úgy általánosságban vetették el Várkonyi téziseit, mint „meghaladott elméleteket”.
    Egy korabeli ismertető írta: "Hörbiger elmélete ugyanis többek között kimondja, hogy a Hold voltaképen oly fémmagvu égitest, melynek félületét egyetlen óriási jégóceán borítja. Kimondja továbbá, hogy a világűr, azaz az égitesteket elválasztó tér nem anyagtalan üresség, hanem anyag tölti be.
[...]
Ennek a borzasztó tengeráradatnak az emléke maradt fenn — Hörbiger szerint — az özönvíz legendájában; a Föld vonzóereje által darabokra zúzott Hold alázuhanását pedig János apokalyptikus jelenései szimbolizálják. Utána hosszú ideig holdtalan volt a földi éjjel, mígnem Földanyánk egy uj Holdat rabul nem ejtett. Hörbiger azt állítja, hogy a mai Hold valamikor önálló égitest volt, mely a Föld és a Mars között rótta Nap körüli pályáját.(Az "Atlantis" probléma, Pesti Hirlap Vasárnapja, 1928/24. sz.). Várkonyi 1933-ban találkozott először a Hörbiger-elmélettel (Pappenheim gróf mesélt neki róla). Majd az ezutáni időszakról írja a Pergő évek c. önéletrajzi könyvében: "Átkutattam a könyvtárat, fantáziám felgyúlt, irányt kapott, megsejtettem, merrefelé nyílnak előttem aratatlan mezők. Külföldi forrásmunkákat rendeltem, mozgósítottam a könyvtárközi és nemzetközi könyvkölcsönzés néhány szervét. A hold-elméletet nem bíráltam, kutatóeszközként használtam; anyagra volt szükségem, látni akartam, mit tud az iskola. Úgy vettem észre, hogy a történetelőtti időket nem aknázta ki eléggé; elbűvöltek a mítoszok, mert kulccsal szolgáltak a prehisztória és az ókultúrák szezám-barlangjához." Állítása szerint a Sziriat írásához 1937-ben fogott hozzá.
     Várkonyi az első változat (1942/43) címének ezt adta: Sziriat oszlopai – Elsüllyedt kultúrák. A "sorozat" többi könyvében az "első" könyvre rendszerint Elsüllyedt kultúrák címmel hivatkozik. Viszont ez a cím vagy alcím elmaradt az 1972-es és a 2002-es kiadásokból is. Több helyen úgy mutatják be a tetralógiát, hogy annak lett volna a címe Sziriat oszlopai, míg a négy nagy kötetnek: 1. Elsüllyedt kultúrák, 2. Az elveszett Paradicsom, 3. Varázstudomány, 4. Az ötödik ember. A szerző fia, Várkonyi Péter emlékei szerint viszont a könyvsorozat főcíme lett volna az Elsüllyedt kultúrák, aminek első könyve a Sziriat oszlopai. Még magyarázatokat is fűz a sorozat többi kötetéhez, hogy azok miért is kapták volna az Elsüllyedt kultúrák főcímet (Várkonyi Nándor öröksége, 2014. 168-169. old.).Mezey Katalin a legújabb kiadás szerkesztője, ugyanígy vélekedett: „És végül a kiadó vállalásáról: nem véletlenül jelentettük meg a szerző által Elsüllyedt kultúrák címre keresztelt nagy sorozat első köteteként az Elveszett Paradicsomot és utolsóként a Szíriát oszlopait.” – azaz Mezey is ezt a változatot tudta (Helikon, 2003/18. sz.).

     Ezt azonban mindenképpen kétkedéssel fogadom, mert lehet a Péter (és Mezey) valamit elkevert. A Széphalom Könyvműhely 1994 utáni életműsorozata azonban végleg eldöntötte a kérdést, nem adott főcímet a könyvsorozatnak, így a sorozat elsőnek írt könyve lett a Sziriat oszlopai. Úgy gondolom azonban, helyesebb lett volna megtartani a Sziriat oszlopait főcímnek mindegyik regénynél és az első kötetnél alkalmazni az Elsüllyedt kultúrák alcímet! Teljesen világos ugyanis, hogy ez lehetett Várkonyi nem csak eredeti, hanem mindvégig megtartott akarata is. Hogy az 1972-es kiadás címéből ez hiányzott, az csupán valami kiadói szerkesztési hiba lehetett. Ugyanis Bertha Bulcsu 1974-ben interjút készített a szerzővel, tehát két évvel a Sziriat harmadik kiadása után! És ebben Bertha ezt kérdezte: "A Szíriát oszlopainak csak az első kötetét ismerjük, hány kötetből áll a teljes mű?" Amire Várkonyi válasza: "Négy kötetből. A Szíriát oszlopainak első kötete az Elsüllyedt kultúrák, a további kötetei pedig: Elveszett paradicsom, Varázstudomány, Ötödik ember." Ugyanezt írta az önéletrajzi Pergő évek c. könyvében (Bpest, Magvető, 1976. 198. old.) is. Tehát teljesen világos, hogy Várkonyi akarata szerint kellett volna visszaadni a könyvcímeket az 1994 utáni életmű-kiadássorozatban!

      Meg kell jegyeznem, hogy a különböző ismertetések gyakorlatilag több dátumot emlegetnek, a Sziriat oszlopainak első megjelenéseként. Én olvastam már 1938 és 42 közötti dátumokat (volt, hogy maga Várkonyi is elírta!). A félreértések eloszlatása miatt közlöm: a Sziriat oszlopai először 1942. első felében jelent meg (309 old. és XVI képes tábla). A második kiadás 1943 őszén jelent meg (325 oldal és XXX képes tábla). A második kiadásban a műmellékletben mintegy száz képpel többet adtak! Valamint írt egy fejezetet a végén: Néhány szó a második kiadáshoz címmel (és több hibát is javított a szövegben). Várkonyi a Sziriat harmadik kiadásának beharangozásaként írt újságsorozat első cikkében megjegyezte: "...a munka évekig hányódott a kiadók süllyesztőiben, míg végül az Egyetemi Nyomda 1942-ben és félévvel utóbb második kiadásban is megjelentette". Ez szerintem túlzás volt a részéről, ugyanis az önéletrajzi írásában azt írta, hogy a Sziriatot 1937 és 41 közt írta, azaz nem hányódhatott "évekig"...  (arról nem is beszélve, hogy megadott forrásként 1939-ben, sőt 1940-ben megjelent könyveket).
     Egyébként 1944 után Várkonyi újból jelentősen átdolgozta és bővítette a Sziriatot. A Magyar Könyvbarátok Egyesülete 1948-ban kívánta megjelentetni a harmadik kiadást, s mellette a Sziriat kiegészítését, Az elveszett paradicsomot is. Ebből nem lett semmi, akár Az elveszett paradicsom 1973-as megjelenéséből sem. Mellesleg megjegyzem, hogy Az elveszett Paradicsom első változatának legépelését 1947 őszén kezdte Várkonyi, és 1948. márciusában már be is küldte a kiadójának. Majd miután nem adták ki, 1949-ben megint átdolgozta a könyvet. 1956 elején beadta a Magvető kiadónak, ahol kedvezően fogadták. Viszont 1957-ben felbontották a szerződését. Erre Várkonyi harmadjára is átdolgozta a kéziratot 1957. márciusa és 1958. májusa között.
     Kodolányi János olvasta 1949-ben a Sziriatnak a 48-as változatát és egyik levelében a gépiratos oldalszámok alapján hivatkozgatott a szövegekre, amiből kikövetkeztethető, hogy a könyv törzsanyaga (azaz a Függelékek nélkül) már ekkor csak mintegy hatvan körüli oldallal volt kevesebb, mint az 1966-ban leadott majdnem "végső" változat! Várkonyi említi egyik 1964-ben írt levelében, hogy a Magvető kiadó 1957-ben bekérte tőle a Sziriat kéziratát kiadásra. Ezért 57 elején átgépelte az egészet, s néhány bővítést/javítást eszközölt ekkor az 1948-as változatú műben. A kiadásból viszont nem lett semmi, a kiadó vezetőit leváltották. 1965 tavaszán egy Buenos Aires-i magyar könyvkiadó kapcsolatba lépett Várkonyival, hogy kiadnák a Sziriat oszlopainak új kiadását. Ekkor a szerző újból átjavította, bővítette az 1957-es változatot: több mint egy évet dolgozott rajta és 1966 júniusában lett kész a teljes könyvvel. A körülmények fura összjátékaként, ekkor meg felhívta a Gondolat kiadó vezetője, hogy szívesen kiadnák a művet. Ekkor Várkonyi a bibliográfiával együtt 907 oldalasra duzzadt gépiratot beküldte a Gondolat kiadónak, de végül a kiadó lektorai (Kulin György csillagász és Jeszenszky Ferenc fizikus) nem találták kiadásra méltónak. Ezek érveit olvasva, maga Várkonyi is elismerte „sokhelyt vétettem a részletek kellő szemmeltartása és a szabatos fogalmazás ellen”, de észrevette a lektorok szakmai sovinizmusát, ami egy olyan "amatőrrel" szemben nyilvánult meg, aki nem része a belső tudományos köröknek. Ráadásul a Gondolat kiadó éppen 1966-ban adta ki Joachim Herrmanntól Hamis világképek c. könyvét (Das falsche Weltbild, 1962), ami sorra veszi az olyan "hamis" tanokat, mint az asztrológia, ufológia, Hörbiger és Velikovsky elméletei (arról nem is beszélve, hogy Hörbiger tanait a nácik egyik kedvenc ideológiájaként mutatta be).
    1969-ben a Móra kiadó is elutasította a Sziriat kéziratát, majd ugyanebben az évben került a kézirat a Magvető kiadóhoz. Az eltelt három évben Várkonyi valószínűleg javítgatott a 66-os kézirat hibáin (és hozzá is írt az anyaghoz kisebb betoldásokat), mint amelyekre a két korrektor is felhívta a figyelmet. A 2002-es  (és az 1972-esben is) kiegészített kiadás szövegében hivatkozik 1967, 1968 és 1969-es eredményekre, forrásmunkákra. A megjelent kötet végén lévő Zárószó-t Várkonyi 1969. decemberrel dátumozta, amit úgy tekintek, hogy az eddig az időpontig tudott beleírni/változtatni a szövegen, valamint eddig az időpontig megjelent forrásmunkákat volt lehetősége használni.
     A könyv csak 1972 novemberében jelent meg, 580 oldalon (3. kiadás): több fejezet és szakasz kigyomlálva belőle, azaz meglehetősen csonkán. 1984-ben változatlanul utánnyomták, mindössze a végén közöltek egy több oldalas Utószót Vekerdi Lászlótól (aki a Magvető kiadónak melegen ajánlotta kiadásra annak idején az átdolgozott kéziratot). 2002-ben jelent meg aztán a „teljesnek” mondott kiadás (670 oldal). Majd ugyanezt újranyomták 2017-ben (ez volt a 6. kiadás!).  A javítás kapcsán majd igyekszem fotókat is adni, az érthetőség kedvéért, s van ahol Várkonyi nem adott képet, ott azt is igyekszem pótolni. Az 1972-es kiadásban az időszámítás rövidítése mindenhol i.e., ami a 2002-es kiadásban Kr.e. (hogy az 1966-os gépiratban, hogy van, nem tudom). A népneveket is összevissza írta: pld. a Sziriatban a maják neve: maya, míg a Varázstudományban: mája.

    A Sziriat oszlopainak lehetséges 21. századi, leendő modern, revideált kiadásához:

 Itt nem a 2002-es vagy ennek a 2017-es változatlan utánnyomásáról beszélek, hanem egy lehetséges új kiadásáról, a könyv szellemével összhangban. Remélhetőleg ez lenne a könyv 7. kadása. A 2002-es kiadás 670 oldal volt, ez pedig minimálisan 60 oldallal lenne több, ha csak Várkonyi alapdolgai visszakerülnének a könyvbe (azaz 730 oldal), de ez lehet persze jóval több, ha minden pontot figyelembe veszünk az alábbi pontokból, amiket összeírtam, azaz 230-250 oldallal is (tehát ez már egy 900-920 oldalas kötet lenne).

1. Elsőként az általam feltárt és még lehetséges íráshibák, elírások, számítási hibák korrigálása az új szövegben! Azt nekem ne mondja senki, hogy ez nem lehetséges, mert Várkonyi eredeti szövegében ez így van (hibásan!), hiszen ezeket, ha lett volna (!) alapos korrektor/lektor ezeknek felszínre kellett volna jönnie. Ezek javítása nyilván nem lett volna Várkonyi ellenére!

2. Vissza kell állítani a fejezetszámozást. Több fejezetre Várkonyi eleve a fejezetszámokkal hivatkozik. És vissza kell adni a könyv alcímét: Elsüllyedt kultúrák.

3. Amennyire lehetséges, pótolni kell a hiányzó három alfejezetet Várkonyi írásaiból (Égi és földi számok, Az eltűnt műveltség, Tiahuanaco). Ha ezek továbbra sem kerülnek elő az általam leírt forrásokból (lásd az adott alfejezetek tárgyalásánál), úgy az a szöveg javallott, amit itt adok a három alfejezetből. Ezek az Sziriat harmadik kiadásának előzetesen közölt részeiből és az 1943-as kiadásból származnak. Attól nem kell aggódni, hogy ezek Várkonyi korábbi gondolatai: ugyanis Várkonyi nézetei igazából nem nagyon változtak az évtizedek alatt. Legfeljebb óvatosabb lett, mind a dátumok, mind a megfogalmazások tekintetében. A három alfejezet hossza minimum 13 ezer szó, nagyjából 33 oldal lenne. Azonban ez gépiratban feltehetőleg 68 oldal, ami kb. 50-60 nyomtatott könyvoldal is lehet.

4. A 2002-es kiadás szövegében még mindig találhatók "rések", ahol nem lettek pótolva az 1972-es kiadásból kimaradt szövegrészek, bekezdések. Több ilyet írok csupán a két napilapban megjelent előzetesek alapján (de nyilván több volt, hiszen az előzetesek csak a III. VIII. és IX. fejezetből származtak). Ezek hossza nem sok, összesen lehet vagy 3-4 oldal.

5. A Függelékből kimaradt IX. és X. fejezethez tartozó függelék visszarakása, ami gépiratban 22 oldal volt, az nyomtatásban vagy 15-16 oldal lehetne.

6. A meglévő szövegállományhoz írt új lábjegyzetek. Ezek nagyrészt javítások, korrigálások, forrásmunkák megadásai és hasonlók. Ezek Várkonyi lábjegyzeteitől eltérő betűtípussal legyenek nyomva. Ezek nagyjából becslésem szerint olyan 10-12 oldallal növelnék meg a könyvet.

7. Minden alfejezet után írható egy kiegészítő rész (amolyan Megjegyzés gyanánt), Várkonyi szellemében. Ezek hossza fél oldal és két oldal közötti lehetne. Ebben az alfejezetben közölt ismeretek a kiadás (1972) utáni eredményekből lenne összeállítás vagy több olyan értesülésé, melyekhez annak idején Várkonyi nem juthatott hozzá. Illetve olyan szövegek, melyeket Várkonyi a cikkeiben közölt, de már nem kerülhetett bele a Sziriat harmadik kiadásába. Ezek mintegy kb. 30 oldallal növelnék meg a könyvet.

8. A könyv végén lévő Irodalomjegyzék pótlása az 1943-as kiadás és a 2002-es kiadás szövege alapján (8-10 oldal lehetne). Ez az 1943-as kiadásban 8 oldal.

9. Szívem szerint a Függelékbe beraknám a Stonehenge (1975) c. könyv teljes szöveganyagát és a Várkonyitól a Világirodalmi lexikon 17. kötetében lévő "Vízözön-mondakör" szócikk teljes szövegét. Mindkettő éppen ebbe a kötetbe illik. A Függelékben a Pantheon után simán jöhetne a Stonehenge, amit tárgyal is a kötetben. A Függelékben adott vízözön-mondák végén mehetne a lexikonból származó összefoglalás, amit a harmadik kiadás (1972) megjelenése után írt.

10. Elgondolkodtató lenne a kötet végén egy "Melléklet" c. rész létrehozása. Ugyanis vannak a Sziriathoz tartozó vagy csak lazán kapcsolódó, kísérő írások, mert gyakorlatilag már vele élnek, és azok is, melyek a mű létrejöttéről, kiadásairól vagy kritikáiról szól. Gondolok elsősorban a Sziriat negyedik kiadásának (1984) végén a Vekerdi László által írt Utószó, avagy miért adjuk ki újra a Sziriat-ot? c. írást (9 oldal). Az első változatban szereplő utolsó fejezet, a Lélek és anyag (8 oldal). Az 1943-as kiadás végén lévő: Néhány szó a második kiadáshoz (7 oldal). Bíró Bertalan két kritikája:  Sziriat oszlopainál (1942. kb. 4 old.) Új tudományos pogányság (1943. kb. 7 oldal lenne). Ehhez jöhetne Várkonyi válasza az Irott Kő-ben (1943/2-3. sz.): "Sziriat oszlopainál" (kb. 7 oldal). Aztán két interjú a témában: Az őskultúrák fáradhatatlan vándora — A kozmikus élmény bűvöletében: Dr. Várkonyi Nándor műhelyében, Hétfői Dunántúli Napló, 1973. szept. 10. (kb. 2 oldal) és a Letűnt népek, letűnt kultúrák. Könyv az írott történelem előtti időről, Dunántúli Napló. 1972. máj.7. (kb. 2 old.).
Ezek már csak azért is beleférhetnének a végére, mert a Varázstudomány végére is került két tanulmány: Hipnózis és szuggesztió Várkonyi Nándor korában és ma (Bányai Éva), és: Parapszichológia és tudomány viszonya az ezredfordulón (Vassy Zoltán). Az elveszett paradicsom végére pedig Rajnai Lászlótól került az Ember és világ a mérlegen c. tanulmány. Ezek kapcsolódása Várkonyi adott könyvében sokkal gyengébbek, mint azok, amiket itt soroltam a Sziriathoz.

11. Várkonyi különös hangsúlyt helyezett a könyv képanyagára. A Sziriatból hiányoznak szövegközi képek is, ill. újabbak is adhatók ezekhez. A könyv 1943-as kiadásában jelentősen megnövelte a kötet végén lévő táblakép állományt az 1942-es kiadáshoz képest. Összesen 36 oldal (18 lap) képanyag a 43-as kiadásban, amihez 10 oldalnyi megjegyzést és magyarázatot fűzött. Kétségtelen szerintem, hogy Várkonyi adott volna hasonló képanyagot is az 1972-es kiadás végére, de tekintve a szocialista korszak nehézkes, több évig tartó "átfutási idejét", mire sikerült a könyvnek megjelennie. Erre egyébként utalt is az 1966-os gépirat végén. Úgyhogy a végén már örült a szerző, hogy egyáltalán megjelent a könyve. Úgyhogy javaslom a kötet teljessége miatt is ezen képanyag és magyarázó szöveg berakását egy új kiadás végére. Itt megfontolandó persze néhány új kép berakása, hiszen az 1972-es kiadásból  ez a rész kimaradt, pedig számos új dolog/ismeret szerepel benne az 1943-as kiadáshoz képest. Úgyhogy jöhetne pár kép pld. a perui Nazca fennsík rajzairól, Piri Reis térképe stb. vagy térképek a megalitok, cro-magnoniak elterjedéséről, régészeti lelőhelyekről, az Atlanti-óceán fenekéről, stb. A felturbózott képanyag lenne mondjuk 48 oldal és a jegyzetek a képekhez 12 oldal, azaz nagyjából 60 oldal.

 Meggyőződésem, hogy csak egy ilyen, a korábbinál szövegében teljesebb, revideált, a mellékleteiben új eredményekkel megtűzdelt, megerősített Sziriat oszlopai menthető át a 21. századba! Várkonyi által felvetett számos kérdés ma sem megoldott, kezdve Atlantisz problémájával, a régészeti rejtélyekkel, a Hold több anomáliájával, vízözönökkel és áradásokkal, mítoszok keletkezésével. Ez persze sokkal látványosabb, elevenebb, tudományosabb, s valóban újabb kiadása lenne a Sziriat oszlopainak.

    Előzetesek a megjelenésre váró harmadik kiadásból:

 Bertók Lászlónak a Várkonyi Nándor bibliográfia c. könyve (Pécs, 1984) sorolja a Dunántúli Naplóban megjelent sorozatokat, melyek Várkonyi Sziriat oszlopaiból való részletek. Ezt maga Várkonyi is közölte egy interjúban. Marafkó László riportot készített vele a Sziriat oszlopainak várható megjelenése alkalmából (Letűnt népek, letűnt kultúrák, Dunántúli Napló, 1972. máj. 7.). A beszélgetés végén Várkonyi ezt mondta a napilap újságírójának: "Hadd köszönjem meg, hogy a Sziriát oszlopai c. könyvem részletei folytatásokban korábban napvilágot láttak a Dunántúli Napló hasábjain." A cikksorozat legelső darabjában, egyfajta beharangozóként, ezt írta Várkonyi: "Magam több mint negyven esztendeje foglalkozom az ókori nagykultúrák hirtelen megjelenésével és közös mozzanataival, s e problémakörön belül természetesen Euramerika kérdésével. Anyaggyűjtésem első, még igen hiányos és sokhelyt téves eredményét Szíriát oszlopai cím alatt foglaltam össze; a munka évekig hányódott a kiadók süllyesztőiben, míg végül az Egyetemi Nyomda 1942-ben és fél-évvel utóbb második kiadásban is megjelentette. Azóta természetesen igyekeztem anyagát minél teljesebbé tenni; és hibáit kiküszöbölni, s így érthető kíváncsisággal várom Heyerdahl beszámolóját. Munkám mostani, javított és bővített alakjában az idevágó anyag több száz gépelt lapra terjed, s így e rovat szerkesztőjének mégoly szíves invitálása is csak kis részének juttathat helyet." (Dunántúli Napló, 1969. júl. 6.)

Ezek lennének a szemelvények a megjelenésre váró Sziratból:

A boldog szigetek. Tudtak-e az ókorban Amerikáról? Dunántúli Napló 1969. július 6. – p. 9.; július 13. – p. 9.

A boldog szigetek felé. Az Ókor hajósai, Dunántúli Napló 1969. augusztus 10. – p. 8.

Ősrégi kultúrák nyomában, Dunántúli Napló 1969. szeptember 14. – p. 8.; október 19. – p. 8.; november 23. – p. 8.; december 21. – p. 8.; 1970. január 23. – p. 8.; március 1. – p. 8.; március 29. – p. 8.; április 26. – p. 8.; május 31. – p. 8.; június 28. – p. 8.; augusztus 2. – p. 8.; szeptember 6. – p. 8.

Az ókori tudomány rejtélyei, Dunántúli Napló 1971. május 20. – p. 6.; május 27. – p. 6.; június 3. – p. 6.; június 12. – p. 6.; június 17. – p. 6.; június 24. – p. 6.; július 8. – p. 6.; július 15. – p. 6.; július 22. – p. 6.; július 29. – p. 6.; augusztus 5. – p. 6.; augusztus 12. – p. 6.; augusztus 19. – p. 6.; augusztus 26. – p. 6.

Várkonyi unokájának, Kende Katalinnak: Várkonyi Nándor életének és munkásságának válogatott bibliográfiája (2017) szintén ezen adatokat tartalmazza. Valójában egy másik napilap is közölt tőle részleteket a Sziriatból, amelyet egyik bibliográfia sem említ:

Az ókori hajózásTolna Megyei Népújság, 1969. szept. 21.

Ősrégi kultúrák nyomában, Tolna Megyei Népújság, 1970. január 9-24. közt (14 közlés) és 1971. január 21-31. közt (10 közlés).

Az ókori tudomány rejtélyei, Tolna Megyei Népújság, 1971. május 23-29. közt (6 közlés)

      A címekből látható, hogy nagyjából mindkét napilap ugyanazokat a részleteket adta le a Sziriatból, de azért vannak különbségek is. Egyébként találtam a közlések közt olyat, ami már Az elveszett Paradicsomból van, mint az Ősrégi kultúrák nyomában c. cikksorozat legutolsó cikke is innen van: Indusok Ó-Amerikában. Ezek a cikkek óriási segítséget nyújtanak a Sziriatból kihagyott/kinyesett szövegrészekről, de sokszor a szövegezés/nevek átírásáról is. Hiszen a cikksorozatba Várkonyi 1966-os gépiratából származtak a részletek, s nem a kiadói revideált, megjelenésre váró példányból! Főként a VIII. fejezet két elveszett alfejezetének rekonstrukciója terén és a hiányos III. fejezet pótlása esetén.

     Természetesen ma könnyebb helyzetben vagyunk, mint volt Várkonyi az 1960-as években. Maga az internet óriási előnyt biztosít, de jelzem az itt felsorolt hibák nagy részét már én több mint húsz éve (valamikor 1995 és 97 között) leírtam, mikor még nekem sem állt rendelkezésemre internet. Várkonyi elég szabatosan kezelte forrásait, pedig már a hatvanas években is meg volt a lehetőség, pláne neki, hogy elég hiteles és jól dokumentált könyvekhez jusson. Azt sem szabad elfelednünk, hogy azóta több elmélet megborult, s újak születtek, vagy megint visszakaptuk a régit, mivel folyamatosak az ősi emlékek feltárásai. Mindenesetre ma sokkal nagyobb anyagba látunk bele, mint annak idején Várkonyi, amikor még folyamatosan meg kellett küzdeni az új és új információkért.
     Azt azonban meg kell jegyeznem, hogy Várkonyi több híve írta le cikkekben vagy tanulmányokban, hogy a szerző milyen sziszifuszi munkával gyűjthette össze a monumentális kötet adatait. Az igazság az – s ha élne Várkonyi nem is tiltakozhatna különösebben ez ellen, mert tudná, hogy igazam van –, de ezek az "anyagok" már előtte össze voltak gyűjtve! Mások már elvégezték a munka jórészét, csak ezekből a gyűjteményekből kellett párat átlapozni. Mint látni fogjuk, olyan szerzők műveit búvárolta át ezekért, mint Helena Blavatsky, Lewis Spence, H. S. Bellamy, Alexander Braghine vagy Erich von Däniken. De ez úgyszólván egy általános gyakorlat volt a rejtélyes történelemszemlélet írói között. Adatok és rejtélyek vándoroltak egyik könyvből a másikba. Várkonyinak, amit a szemére vethetünk, hogy csak néha jelezte a forrását éppen ezen rejtélyeknél, illetve pontatlanul idézte azokat vagy ha téves adat volt, azt mindenféle ellenőrzés nélkül vette át.
     Fejezetről fejezetre haladok a Sziriatban (a 2002-es "teljes" kiadás oldalszámozása szerint adom a megjegyzéseket!), mert Várkonyi Nándor hatalmas anyagot gyűjtött össze. A művének ez egyfajta revideálása, kijavítása, pontosítása, új „változata” lesz. Legnagyszerűbb lenne Várkonyi könyvét, amolyan lábjegyzetekkel ill. oldaljegyzetekkel egyszer kiadni, valamint egy függelékkel, ami minden fejezethez kapcsolódóan ismertetné az Ő kutatásával párhuzamos újabb pozitív eredményeket. De erre maga Várkonyi is megadta annó az "engedélyt":
"...ami  tévedést  találnak  a  könyvben,  ne  tulajdonítsák  rossz  szándéknak,  a  rombolás  vágyának,  s a  szerző  elítélése  helyett, 
inkább  a  hibát  igazítsák  helyre." (Várkonyi: Sziriat oszlopai, 2. kiadás, 1943. Néhány szó a második kiadáshoz c. fejezet végén lévő megjegyzés)

Nos, kezdjük…

  *

Megfogom adni minden fejezet és alfejezet oldalszámait. Alapvetően nyomtatásban három kiadással számolok a Sziriatból, melyek egymástól jelentékenyen különböznek, és egy negyedik változattal:
1. 1943-as kiadás (ami az 1942-es kiadás javított kiadása)
2. 1972-es teljesen átdolgozott és újraírt, de csonka kiadás
3. 2002-es kiadás (ami az 1972-es kiadás nem javított, hanem kibővített változata)
4. Gépiratban fennmaradt, egypéldányos változata a Sziriat oszlopainak, feltehetőleg az 1966-os munka eredménye, ami le lett adva a Gondolat kiadónak. A részletes adatokat Várkonyi Péter, Várkonyi Nándor fia és a kézirathagyaték gondozója adta meg a Várkonyi Nándor öröksége c. könyvében (2014).

Tisztában vagyok vele, hogy ezek még nem mutatják meg a négy változat közti valódi hosszakat/arányokat, hiszen ez függ a lapok méretétől, betűk nagyságától és a sorközöktől is, de még így sok mindenre rámutatnak, mint azt majd látni fogjuk. A könyv első 1942/43-as változatában Várkony még nem osztotta alfejezetekre a nagy fejezeteket, ott csak a fő fejezet adatait adom meg. Az 1972-es viszonyítható a kibővített 2002-eshez, a 2002-es az 1966-os gépirathoz, de ugyanígy az 1943-as az átdolgozott 1966-oshoz. A gépiratnál figyelembe kell venni, hogy ez pusztán szöveges rész, azaz nem tartalmaz illusztrációkat.

Tehát az elkövetkező javításnál/kiegészítésnél, minden fejezetcím, alfejezetcím és hivatkozott oldalszám a 2002-es könyv változata szerint van!

A Sziriat 1972-es kiadásának elején Várkonyi közölt egy versrészletet: "O'Shaugnessy: Dreamers of the world", ami nyilván nagyon megtetszett neki. Viszont nem adta (sajnos) a versszak magyar fordítását. Szerencsére ezt pótolta a 2002-es kiadás (7. oldal), amiben Mezey Katalin költőnő - akinek nagy része volt a Várkonyi életmű megjelenésében - irodalmi fordítását adta a versrészletnek: "O'Shaugnessy: A világ álmodói". De kénytelen vagyok megjegyezni, hogy ilyen nevű költő nincs, hanem van egy Arthur O'Shaughnessy nevű fiatalon meghalt ír származású brit költő, akitől Várkonyi idéz (valószínűleg figyelmetlenségből hagyta ki a nevéből a "h" betűt). De a baj párosával jön, ugyanis neki meg nincs ilyen című verse! Nem kell nagy keresgélés, hogy rájöjjünk az "Óda" című, 1873-ban írt versének harmadik versszakát idézi Várkonyi. Egyébként elképzelhető, hogy Várkonyi olvasta Algernon Blackwood angol író Centaur c. kisregényét, ahol a szerző O'Shaughnessy "a világ álmodóiról írt szenvedélyes ódájának" első három versszakát idézi (s talán innen a hibás verscím).

Viszont a Sziriat első változatában (1942/43) az O'Shaughnessy versrészlet, nem az előszó előtt, hanem a Piramisépítők fejezet fejcímrészében foglalt helyet. Ráadásul ott nem is egy ilyen idézet szerepelt, hanem három. Mindegyik eredeti nyelven (s nem adva meg egyiknek sem a magyar fordítását)! Az első kettő ez, ezeket Várkonyi valamiért elhagyta az 1972-es kiadásból (vele ellentétben közlöm a magyar fordítást is):

Selbstverständlich ist es Unfug von jahrtausenden und versunkenen Kontinenten zu reden.
(Oswald  Spengler: Reden und Aufsätze) [„Természetesen badarság évezredekről és az elsüllyedt kontinensekről beszélni.”]

Die alten Sagen des Menschengeschlechtes, die wir gleich Trümmern eines grossen Schiffbruchs über den ganzen Erdball zerstreut finden, sind für die Geschichtsphilosophie von hoher Bedeutung.” (Humboldt) [„Az emberiség ősi mondái, amelyeket úgy találunk szétszórva az egész földgolyón, mint egy nagy hajótörés roncsait, nagy jelentőséggel bírnak a történelemtudomány szempontjából.”]

 

 

I. Az oszlop-hagyomány

 

1. Előszó: 5-15. old. (1943)
2. Az oszlop-hagyomány: 9-30. old. (1972)
3. Az oszlop-hagyomány: 11-30. old. (2002)
4. Oszlop hagyomány: 4-32. old. (Gépirat 1966)

       Ilyen fejezetcím nem szerepelt a Sziriat első (1942/43) változatában (sem az 1948-as átdolgozott gépiratos változatban). Viszont van egy hosszabb „Előszó”, ezt írta át, bővítette „Az oszlop-hagyomány” fejezetté. Várkonyi kéziratában a fejezetek római számmal vannak jelölve, ez elmaradt a 2002-es kiadásból. 

1. oldal: Várkonyi már a könyv elején igyekszik elmagyarázni a könyv címéül szolgáló „Sziriat oszlopai” kifejezést. „Georgiosz Szünkellosz bizánci krónikás is följegyezte Chronographiá-jában”, majd idézi a Szeriada földjén álló oszlopok legendáját. Ez a szakasz azonban magától Szünkellosztól is egy idézet, mégpedig (Pszeudo) Manethón Szóthisz-könyvéből idéz. Az idézetben szereplő „második Hermész fia”: Agathodaimón (aki Séth).

 A szerző régi történetírókra hivatkozva feltételezi, hogy Egyiptomban a vízözön előtt állítottak két „oszlopot”. Az özön után ezekről olvasták le az áradat által elmosott világ történetét és tudományát. Az oszlopok Szeriada/Sziriadu földjén állnak. Ezt Várkonyi Egyiptommal veszi egynek, de már a régi szerzők közt sem volt ez egyértelmű, mert valaki Szíriával azonosította. Némely újabb magyarázó (Dörpfeld, Hennig) meg nyugati szigetre vitte Sziriat oszlopait (róluk bizonyosan nem bírt tudomással Várkonyi).

 Várkonyi számára az „oszlop” inkább egy jelkép, hiszen lehet egy épület, föld alatti hely, piramis is, amit azért építettek a katasztrófa előtt, hogy a tudást megőrizze. De akár, lehet hagyomány, egy ősbölcsről (Thot, Ábel, Oannész, stb), akik „könyvet írtak, belefoglalva a vízözön előtti őstudományt, hogy az ne vesszen el. Hamvas Béla írja: "Hermés, mint a nagyon régi egyiptomi hagyomány tanítja, Seth nemzedékéből származott és az özönvíz után ő volt az, aki a kozmikus katasztrófa előtti tudást átmentette és először tanítani kezdte."

12. oldalAmmianus Marcellinust idézi a föld alatti helységekről, majd azt állítja Marcellinus látta saját szemével I. Széti thébai sírját és az ösztönözte a leírást. Ezt nem tudom, honnan szedi Várkonyi, mert a leírást (Róma története, 22.15.30), rögtön az egyiptomi piramisok tárgyalása után kezdi Marcellinus.

12. oldalA vízözön előtt háromszáz évvel élt Szaurid király [valószínűleg az Oszirisz-Usziri név arab eltorzítása], Szalahon fia…” – Várkonyi nem említi (talán okkal), de mások Szauridot Kheopsz-szal azonosították.

15. oldal: De Kessaeus, mohamedán szerző, régi hagyományok alapján azt állítja, hogy az arabok nem csupán Séth és Henóch könyveit birtokolták…” (kiemelés tőlem!) –  Ez a bekezdés Lewis Spence The Occult Sciences in Atlantis c. könyvéből (1943) származhat, de ott helyesen nem „arabok” szerepel, hanem szabeusok (egy közel-keleti vallási közösség, és nagyon nem mindegy!). Ábrahám is az ő földjükre menekült Nimród uralma elől, ahol megtalálta Ádám könyveit. Fentebb látható Spence könyvéből az idevágó részlet (Spence könyveit használta Várkonyi).Í
     15. oldal: Euszebioszt idézi, Henóch-al kapcsolatban. Ezt kiegészíteném azzal, hogy Euszebiosz ezt a részt (Praep. Ev. 9.17) Alexander Polühisztortól kivonatolja, aki meg a kérdéses idézetet Eupolemosz „Asszíria zsidóit illetőleg” c. munkájából veszi. 
    16. oldaltól a világpusztulások hagyományaiból példáz, hatásosan, arra utalva, hogy a világ történése ciklikus, azaz időnként katasztrófák törlik el a civilizációkat, s az ember újra kezd mindent. Az ősi népek ciklikus időkörei is erre utalnak. 
     Az antik népek (egyiptomiak, babiloniak, görögök) úgy tartották, hogy az időkörük elején istenek uralkodtak az emberek felett. Az időkör végén, hol tűz, hol meg víz pusztítja el a világot. Várkonyi nem említi a föníciaiakét, de a kronográfus Africanus szerint ők a világnak 30.000 éves időtartamot tulajdonítottak. Herakleitosz egy világkorszakra 18.000 évet számolt, ahol 1500 év ad egy hónapot és 50 év egy napot. A kínai mitológiában P'an Ku, az első lény, aki 18.000 év után kel ki a kozmikus tojásból. A plátói világév: 36.000 év. Dyrrhachioni Aretés egy korszakra 5552 évet, Dion 10.884 évet, Censorinus 21.600 évet, Orpheusz 120.000 évet, Kassandros 3.600.000 évet és Lydus 1.753.000 évet számított. Sextus szerint a csillagkonstellációk 9972 évente ismétlődnek: ez a „nagy év”. Rhétoriosz szerint 1.753.005 évenként jön a kozmikus megújulás. 
      24. oldal: "...az Edda nem kisebb világossággal beszél a Földet több ízben elmerítő áradatról, a nagy víz-,,abroncs”-ról s az aranytáblákra vésett isteni törvényekről." – Itt Várkonyi a Hörbiger-elmélet szerinti Egyenlítő körül felduzzadt vízgyűrűre céloz. Ez már benne volt az 1972-es kiadásban is. De idéz az Eddá-ból is:
     "Idamezőre gyűlnek az Ázok,
     szólnak a világ abroncsáról...
– Várkonyi rendszeresen ha idézett az antik irodalmakból, nem közölte rendszerint az idézet pontos helyét. Itt egyébként 1. A völva jövendölése 59-61. szakaszokat idézte. Az Eddát Tandori Dezső fordította magyarra, de ő is hasonló értelemben fordít: 
     "Összegyűlnek az ázok
     az Idamezőn,
     s a roppant földövről
     beszélnek egyre..."

    

      24. oldal: Chavin de Huantarban 1873-ban talált ún. Raimondi sztélé (lásd föntebb). A dombormű Naymlapot, a chimuk őskirályát mutatná (a feje akár a krétai Minótauroszé), aki „birtokolta a tudományt, amit népe boldogítására az istenektől nyert: ez a tudomány van ráfaragva az oszlopra, s ezért „hasonlít” a fejedelemhez” (Várkonyi). A szörnyetegnek ugyanúgy három ujja van, mint a krétai géniuszoknak a pecséteken. A szerző már nem érhette meg, de a magyar Zelkó Zoltán gyakorlatilag igazolta ezt az elképzelését, mert arra a megállapításra jutott, hogy a sztélé „tudományos enciklopédia”, a Nazca-vonalak megfejtésének kulcsa. Ezt írja Zelkó: „… beható elemzéssel sikerült megállapítanom, hogy hajdan e dombormű vésett jelrendszerében a geometria legfontosabb szabályait rögzítették. Jellegzetes mértékegységként fordul elő rajta pld. a 16-os osztás, és a kör jellegzetes egysége, a π is megtalálható rajta 22/7 alakban.

*

 Várkonyi sajátos, egyben briliáns gondolatai az ősi emberről, aki megindult a fejlődés útján. És megpróbál választ adni azokra az ősmítoszokra, melyek év tízezrekkel korábbi eseményeket idéznek. Hogy maradhattak ezek fenn?

 Várkonyi lelkesedése átsüt a lapokon keresztül. Hosszú és megkapó monológjai az ősi emberről: mintha a neki tetsző, „baráti” adatokat azért vonultatná fel, hogy mindezeket a monológjait elmondja. Kissé úgy hatnak, akár Charles Fort velős és megdöbbentő megjegyzései, miután a különböző híradások tömegével eláraszt minket...

 A fejezet befejezéseként bemutatja a mítoszok varázsát, hogy többféle tartalmat magukban hordoznak, akár az élet. Várkonyi egyértelműen úgy tekint a mítoszokra, mint hiteles történelem előtti beszámolókra azokról az évezredekről, sőt évmilliókról, mikor az emberiség még nem volt az írás birtokában és olyan eseményekről, melyek rendkívüli módon befolyásolták az életét.

 Az gondolható, hogy Várkonyihoz leginkább Rudolf Pannwitz német filozófus véleménye áll legközelebb, aki szerint a mítosz „megbízható és részletes tudósítás a történetelőtti emberről, az ő tudományát nyújtja nekünk: őstudományt” (Várkonyi). H. S. Bellamy – Várkonyi kedvenc atlantológusa – szintén hatásosan fogalmazott, kár, hogy nem idézte szerzőnk, mert teljesen az ő véleményét tükrözi: „A vallás fosszilis mitológia; a mitológia fosszilis történelem; és ez a rejtett történelem olyan távoli korszakokra vezet minket, hogy aminek határai részben egybeesnek a geológiai korokkal.”
      Nyilván hatottak Várkonyira, de még inkább fő forrásaira az i.e. 300 körül élt Euhémerosz és követőinek tanai, akik a mítoszokban a történeti jelenségek lerakódását, történelmi eseményekre való homályos emlékezést látták. Azt is gondolták, hogy a mítoszok istenei és hősei a régi idők hús-vér királyai és más szereplői.
        Természetesen a mítoszok vizsgálata és az abból való következtetések történeti eseményekre: ingoványos talaj...

 

 

 

 

II. Piramisépítők

 

 

Várkonyi a II.-tól minden fejezetet 3 alfejezetre oszt a Sziriat átdolgozott kiadásában.

 

1. Piramisépítők: 17-40. old. (1943)

2. Romvilág: 31-38. old. Kövek és csillagok: 38-85. old. Kheopsz: 85-102. old. (1972)

3. Romvilág: 31-37. old. Kövek és csillagok: 37-84. old. Kheopsz: 84-103. old. (2002)

4. Romvilág: 33-41. old. Kövek és Csillagok: 42-95. old. Kheopsz: 96-123. old. (Gépirat 1966)

 

 

 

Romvilág

 

32. oldal: Itt ad egy izgalmas részletet a német Harry Kessler gróf könyvéből: Notizen über Mexiko, 1903. Ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy Kessler könyve már korábban, 1898-ban megjelent. Bár akkor még sok minden nem igazán látszott Tiahuanacóból, hiszen Batres csak 1905-ben kezdett a Nap Piramis feltárásához: Notizen über Mexiko. (60-61. old.)

34. oldal: Teotihuacánt egy ismeretlen nép építette. Várkonyi óta is több érdekes felfedezés történt a romvárosban és több más titok is van, amiről nem volt tudomása. Erről írtam is: Teotihuacan: Az "istenek" városa1. rész. és 2. rész.

34. oldal: Tikal legmagasabb piramisa 259 láb magas (von Hagen), ami nem „kb. 86 méter”, hanem csak 79 [egy láb hossza ugyanis 0,3048 méter].

36. oldal: "A Njassza-tó és a Basuto-föld közt magas műveltség virágzott..."  – ez így megtévesztő, mert mihez képest "magas műveltség", ha a világ magas kultúráihoz vesszük, úgy bizonyosan nem az. Ha a többi néger kultúrához, akkor persze, elképzelhető, hogy mondhatjuk így is (persze, nincs írásuk sem!). A Sziriat első változatában (1942/43) még hozzátette, hogy ez a magas műveltség ott "hétezer éves", de ezt gondolom okkal hagyta el az új kiadásból!

37. oldal: "Mit takar Grönland másfél kilométer vastag jégpáncélja, melynek szélein egy régi, melegebb éghajlatra valló környezetben Hermann Wirth régi sziklarajzokat talált, ahol a vízjelek háromszáz méteres tengerszint-ingadozásokat mutatnak, s ahol a fölfedett romok egy hirtelen megszakadt megalit-műveltségről látszanak beszélni?" – ez a rész szerepelt már a Sziriat első változatában is, de az a rész, amit aláhúztam, így szerepelt: "Hermann Wirth harmincezer évre becsült sziklafeliratokat talált, ahol a vízjelek háromszáz-méteres  tengerszint-ingadozásokat  mutatnak". Azaz a sziklafeliratokat átírta csak sziklarajzokká, és elhagyta, hogy ezek 30 ezer évesek lennének, amennyire Wirth taksálta. Egyébként az 1930-as éve magyar sajtójában voltak erről cikkek, hogy Wirth Grönlandon harmincezer éves írásmaradványokat talált. A Várkonyi által nagyra becsült Fitz József: A könyv története (1930) c. munka is megemlítette: "Értetlenül nézzük a kőkorszakbeli karcolatokat s fejcsóválva olvassuk az atlantiszhivő Hermann Wirth (Der Aufgang der Menschheit, I. Bd., Jena, 1928) fejtegetéseit a grönlandi partvidék harmincezeréves írásmaradványairól."

Annak idején a tudósok elvetették Wirth megállapításait, hogy az ember több tízezer éves sziklarajzain feltűnő jelképszerű rajzok afféle pre-írásjelek lehettek. Később még az is árnyékot vetett az elméletre, hogy Wirth volt a náci Ahnenerbe egyik alapítója. Mindezek ellenére Várkonyi nagyra becsülte Wirth munkásságát és értelmezéseit. 2009-ben a kanadai Victoriai Egyetem kutatója, Genevieve von Petzinger paleoantropológus tanulmányozta a francia Chauvet-barlang csodálatos 25-30 ezer éves sziklarajzait. Az állatokat mutató képek nyilvánvalóan mágikus céllal készültek. Azonban a rajzokat különböző geometrikus jelek, krikszkrakszok kísérték. A kanadai kutatók arra jutottak, hogy ezeknek a jeleknek nyilvánvaló jelentésük lehetett, amit nem csak a mai Franciaország területén, hanem azon túl is ismertek az akkori emberek. Végül April Nowell segítségével csináltak egy adatbázist a 146 franciaországi lelőhelyről (ezek kora 35 ezer évtől 10 ezer évvel ezelőttig terjed), s kiderült, hogy 26 jel folyamatosan ismétlődik (azóta ez már 32 jelre nőtt). Ezek egyfajta kódjelek lehettek, amiket valamiféle írás-előzményként az akkori emberek használtak. Ezek a jelek sokszor kettes, hármas vagy négyes csoportokban szerepeltek: azaz nyilván jelentéssel bírtak. Wirth azonban már az 1920-as években úgy találta, hogy a barlangrajzok közt szimbólumok, képjelek és egyfajta írás előtti emlékeztető jelek találhatók, melyeket korai írásként értelmezett. Wirth Atlantisza azonban az északi sarkkörön volt, melynek lakói kék szemű, szőke, északi típusú emberek voltak, akik már ismerték az írást is. A sziget elsüllyedése után előbb Skandináviába vándoroltak, ahonnan a civilizáció elterjedt.

Várkonyi itt nem tér ki óvatosan a piramisok korára, de később is igyekszik azokat a vízözönmondákkal összekapcsolni, márpedig ez az íratlan szabályok szerint a prehisztorikus időket jelentené. Hanns Fischer az In mondloser Zeit c. könyvében (1928) a piramisokat tárgyalva elsőnek azt mutatja be, hogy a piramisokat a világ minden népénél megtaláljuk, majd azt, hogy első piramisok építésének idejét a holdnélküli korszak vége felé teszi. Ezek az emelkedő dagályhullámok miatt keletkeztek és lépcsős piramisok voltak. Ilyeneket mutat be Óceániában, Ázsiában, Afrikában és Amerikában, de még az indiai lépcsős templomokban is a lépcsős piramisok konstrukciójának továbbfejlődését látja. Ilyen lépcsős piramis volt a Bábel tronya.

 

Kövek és csillagok

 

 41. oldal: Várkonyi itt említi, hogy a Héraklész-mondaciklusok java része pelaszg eredetű. Hogy Héraklész szétválasztotta Gibraltárnál Európát Afrikától, abban "földtani" mítoszt lát. Ebben persze voltak elődei, mint a hörbigeriánus H. S. Bellamy, aki szerint az atlantiszi időkben le volt zárva a szoros. Braghine szerint Héraklész az i.e. 5. évezredben szakította át a Gibraltári szorost. Ezt mutatná szerinte a spanyol Tarragonában feltárt ősi sírépítmény domborműve is. Louis Charpentier szerint Héraklész a Rák korszakában (i.e. 8750-6600)  tevékenykedett és szerinte is el volt zárva a szoros. Ma a geológusok szerint 5,9 millió évvel ezelőtt záródott le a szoros, majd 6-700.000 éven át többször lezárult és megnyílt. Nagyjából ezer lezárt év elég volt, hogy a Földközi-tenger szinte teljesen kiszáradjon. És 5,3 millió év óta nyitva van a szoros.

 

 49. oldal (legalul): Héraklész templomának (Girgenti) alapítási évének megadott i.e. 4770: el van írva, a helyes dátum csak i.e. 470! Több évvel a kiadás előtt jeleztem ezt a szerencsétlen elütést a kiadónak, de változatlanul hibásan jelent meg újfent. Fentebb adom Lockyer könyvéből azt a részt, ahonnan Várkonyi dátumokat vette.

 

 

55. oldaltól: Zimbabje. „Sokáig homály borította Dél-Rhodesia nevezetes romvárosának, Zimbabjenek eredetét (angolosan: Zimbabwe).” – írja Várkonyi, de így van-e? A Sziriat első változatában (1942/43) csak említésszerűen szól Zimbabwéről. Egyik helyen talán a föníciaiak művének mondja (49. old. 1943), míg egy másik helyen „történetelőtti építkezés” szót használja a romokra (316. old.). Horváth Árpád magyar tudománytörténész 1961-ben vette fel a kapcsolatot Várkonyival, s nyomban el is küldte neki a Simbabwe c. könyvet. Ez nem tudom, melyik könyv lehet, de Horváth a levél előtt nem sokkal írt egy cikket Az elveszett aranyország címmel (Népszava, 1961. júl. 21), amiben B. G. Paver-nek a Zimbabwe Cavalcade c. könyvére hivatkozik (1957), s szerintem bizonyos, hogy ennek az 1959-es német fordítása, a Simbabwe került a kezébe (s ezt adta kölcsön Várkonyinak). Lásd föntebb egy rekonstrukciót Nagy-Zimbabwe építéséről.

Várkonyi szerint Zimbabwe kérdése mára megoldódott: a középkori arabok építették! Már Theodore Bent is megsejtette ezt (1892), de a kérdést tárgyaló legújabb könyvre hivatkozik; James E. Mullan: The Arab builders of Zimbabwe, 1969: Zimbabwe arab építői

Eszerint nagyjából i.sz. 650 és 850 közt arab telepesek építették Nagy-Zimbabwét és a többi romvárost. Csakhogy ezzel párhuzamosan egy másik elmélet szerint, helyi, afrikai eredetűnek tulajdonították a romokat legalább ilyen befolyásos régészek. David Randall-MacIver angol régész feltárta Nagy-Zimbabwe várának több részletét, úgy vélte a romok i.sz. 1000-1500 közé esnek. Ezt megerősítette Gertrude Caton-Thompson angol régész 1929-ben (hogy afrikai eredetű lenne Zimbabwe, az is mutatná, hogy semmilyen saját írásra utaló nyomok nem kerültek elő). Viszont így az i.sz. 11-14. századba teszik a civilizáció romjait, és a sonák elődeihez kapcsolnák. Nagy-Zimbabwe 1450 körül hirtelen elnéptelenedett. Kétségtelen, hogy arabok is tevékenykedtek Zimbabwében, de például a német Frobenius is úgy gondolta, hogy Zimbabwét az ún. erüthreai kultúra hozta létre az i.e. 3500 és 2500 közti időszakban, majd az arabok romjaiból életre keltettek a középkorban.

Joao de Barros portugál történetíró 1552-ben megemlékezett Nagy-Zimbabwe romjairól és az itteni aranybányáról. Egyébként a sonák utódai mit sem tudnak Nagy-Zimbabwe és a többi romtelep építéséről. Barros idején csak száz éve, vagy az újkori felfedezése idején csak 400 éve volt lakatlan a város, de a sonák/masonák már alig rendelkeztek információval a városról (és az is lehet, hogy ezeket a legendákat épp a romok szülték, mint Baalbek arab legendáit az óriás építőkről). Hol van a sok ezer évre visszamenő emberi emlékezet itt, amit Várkonyi sok helyen igyekszik kihangsúlyozni? Lehet akkor a sonáknak semmi közük a romokhoz, egyszerűen csak beköltöztek közéjük? Például az egyik falban egy nagy fadugót találtak, aminek radiokarbonos elemzése szerint i.sz. 590-ből származik. Viszont az arab feljegyzések szerint a bantuk csak a 10. században vándoroltak Közép-Afrikából délre, azaz itt még abban az időben nem is éltek fekete bantuk (csak busmanok és hottentották)!

Várkonyi többször lát rejtélyt ott, ahol nincs, máskor meg, ahol láthatna, ott nem lát. Zimbabwe mögött nem veszi észre a sok kérdőjelet, az arany és más bányákat, az egyiptomi leleteket, a fehér embereket ábrázoló sziklafreskókat. Hogy több bányát elképesztő régen, több tízezer éve kezdték megművelni. Találtak több ezer éves vasolvasztókat, hogy negroid csontvázak nem régebbiek kétezer évnél. Ugyanakkor vannak bizonyos vizsgálatok, melyek szerint 14.000 évesek a fehéreket ábrázoló sziklafreskók! Miért nem számolt be a rejtélyes boskop-emberekről, akik a cro-magnoniak egyik ága lehettek: itt megjelentek vagy 20-30.000 évvel ezelőtt? Az agyuk jóval nagyobb térfogatú volt a ma emberénél (a fejük teljesen szürreális volt: a nagy fejhez egy kis arc tartozott). Miért nem említi őket Várkonyi, ahelyett hogy az épp egyik „érvényes” elméletet, az állítólagos „arab építőkről” ismerteti nagy hévvel? Más esetekben éppen emiatt ostoroz más szerzőket! A tudósok szerint a Földközi-tenger mellékéről jöttek ide a boskop-emberek, átvonulva egész Afrikán, de a közbülső állomásainak e vándorlásnak nem igen látszik nyoma (hacsak a Kongóban talált ishangói csontokra vésett 20 ezer éves holdnaptár vagy kezdetleges logarléc nem az ő művük). Lehetséges lenne, hogy a még létező Atlantiszról érkeztek? Viszont vagy 10 ezer éve eltűntek Dél-Afrikából, de hogy hová lettek, nem tudni. Akkor lehet folytatták útjukat kelet felé, átkelve a regés Gondvana szigetére, ha az valóban létezett?

Horváth Árpád mellékelte Várkonyinak az 1961-es cikkét. A Mester arra felfigyelhetett volna, amit Horváth írt abban: „Újabb titok: kinek a munkája a romvárosok vidékén levő mintegy 3500 négyzetkilométernyi területű teraszos földművelés gigantikus emléke.” Ezekhez a teraszokhoz csatornákat is vezettek. Ez nem látszik sem az arannyal és rabszolgával kereskedő arabok, sem a sonák emlékének. A bantuk nemhogy akkor, ma is képtelenek ilyesmire. A legegyszerűbb mezőgazdaságot űzik (a fehér farmerek elüldözése mellett). Még az is felvetődött bennem, mivel Várkonyi a Zimbabwére vonatkozó részt 1969-ben átdolgozta, hogy csupán ellenkezni akart Horváth Árpáddal, hogy az araboknak dobta oda a romok eredetét, mivel Horváth nem volt hajlandó, mint korrektor javasolni a Sziriat megjelenését... Erre mutat, hogy az egész Zimbabwére vonatkozó kétoldalas rész egyáltalán nem való a Kövek és csillagok fejezetbe, ami a megalitikus romokat tárgyalja, ha egyszer a középkori arabok műve, amit el is fogad Várkonyi! Ezt a magyarázatot – szerintem  az arab építőkről csak később csaphatta a Zimbabwéről szóló beszámolóhoz Várkonyi.

Említhette volna még Várkonyi a busmanokat is, hiszen Ernest J. Sawyer írt egy cikket Várkonyi egyik kedvenc kiadványába, a Sykes szerkesztette Atlantis 1950 szeptemberi számába, The African Bushmen and Atlantis címmel. A busmanok emlékeznek egy szigetre az óceánban, ami elsüllyedt, egy régi korra, amikor nem volt Hold az égen és félnek Holdtól, mert szerepe volt egy Földet ért csapásban...

59. oldal: „Tuniszban Ain Battriában– ugyanez a hely Várkonyinak a Stonehenge c. könyvében: Bain Attra.

68. oldal: "A Carnac-Ménec-i Naptemplom (Morbihan, Bretagne) valaha háromezer sziklaoszlopból állt..." – korábban azt feltételezték, hogy a kősorok i.e. 2000 körül épültek, de az újabb kormeghatározások szerint i.e. 4000 körül épült.

69. oldal: "V. Deering, Atlantis, 1964, No. 1." A cikk, amire Várkonyi hivatkozik, Sykes magazinjában jelent meg. Violet Deering: Brugh Na Boinne, Atlantis, 1964. 1. sz.

69. oldal: Tahiti szigetén Oberea sírdombja. Oberea királynő 1769 körül uralkodott. Sírját Cook kapitány írta le: a királynő sirboltja fehér korallkőből épült. 267 láb hosszú és 87 láb széles alapra épült, s oldalait 11,4 lábnyi lépcsőzet képezi és a magassága 44 láb.

72. oldal: "Híres volt a cuzcói Aranykert, a Curi Cancha...– A Naptemplom mögött (attól délre) volt az Aranykert: 200x100 méteres területen. A napistennek szentelték. A hatalmas udvaron öt szökőkút volt, melyekbe aranycsöveken jutott a víz. Ezt a vizet az inkák rituális mosakodásra használták.
      74. oldal: Várkonyi idéz Braghine könyvéből: „Ezek a hirtelen feltűnő, hófehér épületek, paloták, templomok álombéli látványt nyújtanak; mintha kővé vált legenda állana előttünk. A tudósok még vitatkoznak, minő emberfaj rakta e nagyszerű és fantasztikus építményeket, s nem tudják megmagyarázni, hogyan emelhették a munkások ily magasságba az anyagot. Valóban, Machu Picchu fellegvára mintegy csodaként függ a levegőben, körös-körül rémítő szakadékok tátonganak, melyek fenekén az Urubamba vize tajtékozva törik meg a sziklákon.” Ez az idézet már szerepelt a Sziriat első változatában is (1942/43). Várkonyi Braghine könyvének francia fordítását használta: L' énigme de l' Atlantide, 1939. Én csak az angol fordítást ismerem: The Shadow of Atlantis (1940), így az alapján mondom, hogy szinte bizonyosan itt Várkonyi ezt-azt szándékosan kihagyott az idézetből (ez nem volna gond, csak éppen nem jelezte). Zölddel szedtem, ami kimaradt az idézetből: "
Machu Picchu romja a hegyek megközelíthetetlen csúcsán helyezkedik el és még meghökkentőbb, mint Cuzco: ezek a hirtelen feltűnő, hófehér épületek, paloták, templomok álombéli látványt nyújtanak; mintha kővé vált legenda állana előttünk. A tudósok még vitatkoznak, minő emberfaj rakta e nagyszerű és fantasztikus építményeket, s nem tudják megmagyarázni, hogyan emelhették a munkások ily magasságba az anyagot. E problémák egyetlen megoldását Poznansky hipotézise adja, amely szerint Machu Picchu, Tiahuanaco és az Andok többi magashegyi települése egykor sokkal alacsonyabban feküdtek. Valóban, Machu Picchu fellegvára mintegy csodaként függ a levegőben, körös-körül rémítő szakadékok tátonganak, melyek fenekén az Urubamba vize tajtékozva törik meg a sziklákon."

Meggyőződésem szerint ezt azért hagyta ki, mert ellentétes volt a hörbigeriánus-tézisekkel, miszerint az Andok hegyei közt kimutatták az egykori domború tenger partszakaszát. Ha viszont úgy emelkedett fel az Andok, ennek semmi értelme! Kétségtelen, hogy az Andok esetében a központi hegységtömeg kérge még szétnyílóban van. Sokak szerint nem millió évekkel ezelőtt keletkezett, hanem csak 11.000 éve kezdett kiemelkedni, és Kolumbusz kora óta is még 300 métert emelkedett. Machu Picchu 2630 méteres tengerszint feletti magasságban fekszik.

Machu Picchuról azt tartja a történettudomány, hogy a várost 1450 körül Pacsakutek Jupanki inka király parancsára építették és 1570-ben hagyták el. A várost úgy emlegetik, mint az "inkák utolsó menedékét". Azonban könnyen elképzelhető, hogy sokkal régebbi ettől az alapítása. Borisz Brodszkij orosz művészettörténész írta egy cikkében: "Olyan edényeket találtak a Machu Picchu ormán, amelyek nem hasonlítottak az inkák edényeihez, és olyan falakat, amelyeket egészen másként raktak, mint ahogyan ők szokták a falakat építeni. Az erődöt szemmel láthatóan még az előtt hozták létre, mielőtt az első inka megalkotta volna a maga birodalmát." (Hogyan jött létre Macsu-pikcsu?, Univerzum, 1965/12. sz.). Dr. Rolf Müller német csillagász az 1930-as években a romváros csillagászati mintái alapján azt i.e. 4000 és i.e. 2000 közé helyezte (Rolf Müller: Sonne, Mond und Sterne über dem Reich der Inka, 1972). Maria Schulten de D'Ebneth egyetértve Müllerrel a város építését i.e. 3172-re tette, amit matematikai módszerrel állapított meg. Ha valóban a közelmúltban emelkedett ki az Andok, úgy abban az időben csak egy kisebb dombocskára épülhetett.

Braghine idézet után még hosszabban idéz egy meg nem nevezett világutazó könyvéből, ami szintén a Machu Picchu színes leírása. A hegy alján folyik az inkák szent folyója, az Urubamba. Fölötte, több mint ezer méterrel van a hegy csúcsa, ahol fekszik Machu Picchu városa. Erre a helyre vonatkozik Bertha Bulcsú megjegyzése: „Mert ha Várkonyi azt írja, hogy a Macsu Pikcsu az Urubamba völgyében négyezer méter magasságban hatalmas gránitkockákból épült, ám a legközelebbi gránit-előfordulás két-óra járásra van, s a várat egy húsz méter széles, rohanó hegyi folyó és meredek szakadékok, völgyek választják el tőle, akkor ezt vagy elhisszük, vagy odautazunk, és átússzuk a hegyi folyót, ha nem, akkor át kell rágnunk magunkat ugyanazon a hatalmas könyvtári, levéltári anyagon, amin Várkonyi, másként nem tudjuk ellenőrizni. De mi egyiket sem vállaltuk, így aztán jött a legenda.” (Interjú Várkonyi Nándorral, Jelenkor, 1974/2. sz.). Ráadásul nem is Machu Picchu az inkák szent völgyének legjelentősebb romvárosa, hanem a közeli Ollantaytambo. Erre a szent völgyre az inkák úgy tekintettek, mint a Tejút földi mására. Oszetzky Gábor magyar muzeológus egy cikkében ad egy lehetséges magyarázatot a hegytetőn lévő romvárosokra: "Külön rejtély övezi a kövek szállításának módját. Származási helyük egyértelműen megállapítható; a szemközti hegyoldal légvonalban 2-3, földön 5-6 km távolságból szolgáltatta az építőanyagot. Csakhogy a két hegycsúcs között zuhog az Urubamba folyó, amely még csónakkal is nehezen járható.

Egy történelmi tény segít következtetni a kolosszusok szállításának elképesztő módjára.

Manco Inca 1536-ban rövid időre győzelmet aratott Hernando Pizarro spanyol harcosai felett. Az inka a lovakkal támadó spanyolokat - akiket a lépcsők és teraszok megállítottak - az Urubamba vizének elzárásával egyszerűen elárasztotta vízzel. A spanyolok meghátrálni kényszerültek...

Helyi magyarázat szerint - melynek írott forrásból történő megerősítéséről nem tudok - az Urubamba vizének óriási gáttal történő lezárása esetén a vízszint annyit emelkedett hogy elérte a szemközti hegyen kifejtett kőmonstrumokat  s  így azokat hatalmas tutajokkal át lehetett úsztatni Ollantaytambóba.

Megerősíteni látszik ezt az a tény is, hogy a romok legtetejéről induló rámpa, amely a kövek szárazföldi szállítására szolgált nem éri el a hegy lábát; kb. 15 méter magasságban a folyó szintje felett véget ér." (A régi Peru és textiltechnikai, Textilipari Múzeum Évkönyve 7. 1990).
     75. oldal: "J. London: Snark, é. n." London könyvének pontos címe: The Cruise of the Snark (1911). Egyébként magyarul is megjelent, Vécsey Leó fordításában: Snark: kirándulás a föld körül, 1924.

78. oldal: Az oldalon felül: "...igazi hazájuk Amerika." mondatvég után egy olyan hosszabb rész következik, amit kihíztak az 1972-es kiadásból.  Tehát a 78 és 79 oldalak szövege egészen a 80. oldal alul a "Csupán Mexikó..." mondatkezdésig csak a 2002-es kiadásba került vissza szövegbe.

78. oldal: "Shethrone" – névelírás, helyesen: Shetrone (Henry Clyde Shetrone amerikai régész: 1876-1928).

80. oldal: "Othonio Abel" – névelírás, helyesen: Othenio Abel (osztrák paleontológus, 1875-1946).

81. oldal: A cholulai piramis magassága 187 láb, ami nem „kb. 63 méter”, hanem csak 57.

82. oldal: „A nagy Nap-piramis magassága harminchat méter, alapterülete 40.800 négyzetméter… A Hold-piramis csak tizennégy méter magas, 10.350 négyzetméter alapterülettel.” A teotihuacani Nap-piramis magasságának adata hibás, és már a könyvön belül is ellentmondásba keveredik: a 32. oldalon idézi Humboldt-ot, aki több mint 200 lábról beszél. René Millon régész a hatvanas évek végén a piramis magasságát 63 méternek vette (eredeti állapotban ettől 2-8 méterrel magasabb lehetett). A területére vonatkozó adat tkp. elfogadható, Millon ezt 221x224 méternek (+/1%), azaz 49 500 négyzetméternek adta meg. [Tegyük hozzá, hogy a piramis 1910-beli feltárásakor hamisítást követtek el: ugyanis eltávolítottak egy hét méter vastag réteget, amit – tévedésből törmeléknek hittek.] A Hold-piramis magassága sem 14 méter, hanem 42-43, az alapja pedig 150x140 méter, ami 21.000 négyzetméter.

A Sziriat első változatában emílti "a 8000 évvel ezelőtt eltemetett Pedregal városát". Már az 1920-as évektől több geológus szerint a Cuicuilcó-i piramis nagy részét beborító láva 7-8000 éves lehet (Pedregálnak a helyiek azt a lávamezőt nevezik, ami a piramist elöntötte, s nem a várost!).

 

Néhány szó a megalitokról: Várkonyi nagy hangsúlyt fektet, hogy bemutassa a megalitok (menhírek, dolmenek, kromlechek, tumulusok vagy megalitikus sírdombok) telluris elterjedését. Igen színes leírását is adja ezeknek. Fentebb baloldalt látható ezek európai, é-afrikai és közel-keleti elterjedése. A jobboldali térkép beleveszi egész Ázsiát és Afrikát is. De igaza van Várkonyinak, ezek megtalálhatók Óceániában vagy Dél-Amerikában is. Viszont igazából kormeghatározásokba nem bocsátkozik. Nagyjából a prehisztorikumba helyezi ezek eredetét illetve elfogadja Lockyer elég önkényesen, csupán csillagászati adatokra támaszkodó kormeghatározásait, ami alapján Anglia legrégibb megalit emlékei az i.e. 4. évezred közepére tehetők (ezek később meglepően jó adatnak is bizonyultak). Ez a jótékony homályban hagyás arra is irányulhat, hogy meghagyja abban a hitben az olvasót, hogy ezek eredete lenyúlna mélyen a prehisztórikumba, azaz Atlantisz idejébe (i.e. 10. évezred). Pedig az 1960-as években voltak már kormeghatározási adatok. Stegena is közölt az Atlantisz c. könyvében ilyen adatokat (1962). Várkonyi a Stonehenge c. munkájában (1975) röviden szól a kormeghatározásokról: Európa legrégibb megalit emlékeit i.e. 3000 és 2000 közé helyezi, míg az észak-afrikai maradványokat ettől 500 évvel korábbra. Ebből is kitűnik, hogy nem nagyon nézett utána a jelentéseknek.

A laboros kormeghatározások ideje előtt volt olyan elképzelés, hogy a megalitok a Ny-Európát lakó ligurok emléke, Észak-Afrikától Skandináviáig. Régebben a tudósok úgy hitték, a megalit-műveltség Kelet felől (Krétáról) terjedt el Nyugat-Európában. A megalitok kormeghatározása befolyással lehetett volna Várkonyi elméleteire. A megalitok telluris elterjedésének fontos eleme lenne az elsüllyedt földségek megléte az óceánokban (Gondvana, Atlantisz, Mu). Csak hogy ezek elsüllyedését az i.e. 10. évezredbe helyezte (elfogadva Platón közlését). Ha pedig a kormeghatározások azt mutatnák, hogy a legrégibb megalitok közvetlenül az Atlanti-óceánnal érintkező európai és afrikai partokon helyezkednek el, illetve a Földközi-térségben azokon a helyeken, amit Várkonyi az atlanták keletre vonulásának útvonalába estek – az kedvezne az Atlantisz-teóriának. Radiokarbonos vizsgálatokat csak 1956-tól végeztek a megalitok környezetében. Európában 35.000 kőemlék maradt a prehisztorikus időkből. 1956 előtt a régészek azt feltételezték, hogy ezek egyike sem lehet régebbi i.e. 2000-től. A legrégebbiek már az első mérések alapján 1000-1500 évvel hátrább tolódtak. Ezt érzékelték Atlantisz hívei is, mint Jean-Albert Foëx francia tengerészeti szakíró, aki magyarul is megjelent könyvében (Histoire sous marine des hommes, 1964) érdekes adalékot ad: "A franciaországi dolmenek, menhirek, tumulusok (Carnac, Locqmariaquer, Saint-Michel) egy megalitikus vallásról tanúskodnak; ezt a kultuszt egy számunkra rejtélyes emberfajta gyakorolta, amely a kilencedik és a hatodik évezred között telepedett meg Bretagne-ban." (Tízezer év az óceánok mélyén, 1970). Az 1980-as-90-es évekre nagyjából újabb 1000-1500 évvel hátrált az időben a megalitok kora: a legrégebbiek már az i.e. 5. évezredbe kerültek. Az alábbi térképek éppen ezt mutatják:

 

 

 

 

A legrégebbiek éppen ott vannak, ahol Várkonyi az atlanták első partraszállását helyezte: Portugáliában! Sőt, azt kell mondjam az időbeli határok az 1990 körüli értékektől is további 1000-1500 évvel tolódtak hátrább! A portugál Almendres kromlech-ét az i.e. 6000-től kezdték építeni! A brit és ír kőemlékek i.e. 3700-tól datálódnak, Bretagnéban i.e. 4800-tól, Máltán i.e. 4850-től. Hasonlóan nagyon régi megalitnyomokat (i.e. 7000) találtak a Közel-Keleten, Atlit Yamban elsüllyedve. Szicíliától 60 km-el délre 40 méteres mélységben a tenger fenekén egy kettétört 15 tonnás menhírt találtak, s ez a terület a víz felett állt i.e. 7400 évvel ezelőtt. Göbekli Tepe kőkonstrukciói még ezektől is régebbiek, i.e. 9500-tól datálódnak. Az újabb eredmények szerint Dél-India megalitikus emlékei i.e. 5000-től datálódnak. Stonehenge 3 szakaszban épült, az első szakasz i.e. 3100 körül volt (majd egy másik nép folytatta ezer évvel később a 2. szakaszt).

Várkonyi igazából azt sem tisztázta, hogy a megalit-műveltséget valamiféle közös alkotásnak tudja, amit egy prehisztorikus vallás papjai vitték körbe a világon vagy pedig ez a műveltség, kőrakási mód egymástól függetlenül bukkant fel a földgolyó különböző pontjain, csupán az ember természetéből és reakciójáról a környezetére fakad, hogy ezek az emlékek hasonlóak az egész világon. Ha ez első változat mellett döntene, úgy arra is válaszolhatott volna, hol lehetett a megalit-műveltség fészke, ami az ő esetében Atlantiszt vagy Gondvanát gyaníthatnánk.

A fő hangsúlyt a megalitok kapcsán a halottiszteletben és a csillagászati vonatkozásokban látta, de érdemes lett volna megemlékeznie arról is, hogy az építők bizonyosan mértékegységeket alkalmaztak. A Nagy Piramis kapcsán pedig igyekezett a mértékekről is megemlékeznie (de mint látni fogjuk, abba meg kissé bele is gabalyodott). Stegena is közli, hogy a franciaországi Morbihanban lévő "crucunói kromlech építői ismerték Püthagorasz tételét". És azt is, hogy a "kromlech építői egy 535 milliméteres hosszegységgel dolgoztak" (1962). Ráadásul a crucunói kromlechnél ezt Lockyer állapította meg, akit Várkonyi használt. Ennek építését egyébként i.e. 4000 körülire helyezik. Alexander Thom skót mérnök-professzor (1894-1985) szerint az európai megalitépítők ismerték a geometria alapjait és a hosszmértékeket. Négyszáz helyen mutatta ki a megalitikus yard használatát Britanniában és Észak-Franciaországban. Ennek hosszát 1967-ben kiadott könyvében 83 cm-re tette. Ezek a megalitikus emlékek az i.e. VI. és II. évezred közötti periódusban épültek. Thom-ot megdöbbentette a mértékrendszer pontossága egy ilyen hatalmas területen és ennyire hosszú korszakon keresztül. Arra a megállapításra jutott, hogy kellett lennie „egy szabványközpontnak, ahonnan a szabványpálcákat szétküldték”. Lyle B. Brost professzor mérései is igazat adtak Thomnak, és a megaltikus yard hosszát 83-84 cm közé tette (1969).

Röviden említhette volna Alfred Watkins angol antikváriust és amatőr régészt (1855-1935), aki 1921-ben Herefordshire egy dombon állva nézte a tájat, s hirtelen ráeszmélt, hogy láthatalan vonalak futnak a tájban, melyek átvágnak hegycsúcsokon és völgyeken. Ezeket ley-vonalaknak nevezte el. Kimutatta, hogy ezek valamiféle erővonalak, melyek  hegycsúcsokat, régi templomokat, ősi romokat, megalitokat, sírdombokat, átkelőket kötöttek össze. Az elméletét a következő évtizedekben számos író, okkultista és amatőr történész fejlesztette tovább, újabb és újabb vonalakat, prehisztorikus útvonalakat fedve fel. Kapcsolatba hozták a vonalakat a föld mágneses energiáival is. 1962-ben egy csoport ufológus megalapította a Ley Vadász Klubot. Szerintük ezek a vonalak földönkívüli látogatók tájékozódását segítették elő. John Michell angol író és ezoterikus (1933-2009) mindkét vonallal (ufológis és okkultizmus) tartott kappcsolatot. Michell írt egy csodálatos és lélegzetelállító munkát erről, The New View Over Atlantis, címmel (1983), ami szerencsésen magyarul is olvasható: Atlantisz ​öröksége, 1992.

Várkonyi említi a földpiramisokat. Kár, hogy egy szót sem szólt a kínai piramisokról. Ezekről már a Science News magazin 1947-es évfolyamában beszámoltak, megemlítve, hogy ezek nem kőből, hanem földből épültek, s közelből inkább halmoknak tűnnek, semmint piramisoknak. Egy amerikai pilóta repült el 1945-ben a kínai Senszi tartomány felett és sikerült lefotóznia egy földpiramist, amit későb a "nagy fehér piramisnak" neveztek. A magasságát ezer lábnak becsülték akkor. Ezek valójában a Han-dinasztia császárainak temetkezési helyei, úgy kétezer évesek. 35 is van belőlük Senszi tartományban. Az amerikai szakértők a fénykép alapkján 300 méter magasnak 450 m oldalélünek gondolták a nagy fehér piramist. Valójában ez Han-Vu-ti császár Maoling nevű földpiramisa az i.e. 1. századból, aminak az alapja "csak" 222x217 méter, ami közeliti a gízai Nagy Piramist, csak éppen nem kőből van...

 

 

Kheopsz

 

Az egyiptomi Nagy Piramis kapcsán Várkonyi négy fő forrásmunkát használt:

1. Fritz Noetling: Die Kosmischen Zahlen der Cheops Pyramide, Stuttgart, 1921.

2. Paul Rieppel: Die Cheops-Pyramide, Universitas, Stuttgart, 1953. 12. sz.

3. Alexander Braghine: L'énigme de l'Atlantide, 1939.

4. Herbert Kühn: Die Entfaltung der Menschheit, 1958.

Az első két forrás elég jelentéktelen a Nagy Piramis kutatása szempontjából. Braghine a könyve XI. mintegy tíz oldalas fejezetét szánta a Nagy Piramisnak. De ez egy összefoglalása a 19-20. századi kutatásoknak. Várkonyi őt meg sem említi! Herbert Kühn esetében a német őstörténész "tekintélyével" kezd, hogy egyből lássuk, nem akárkivel van dolgunk, aki pedig elfogadja a John Taylor által kiszámított "piramismétert".

Csányi László újságíró, Várkonyi egykori barátja, így méltatja ezt a részt a könyvből: "A mitikus ős-tudás azonban, aminek rejtélyét Várkonyi annyi éven át kutatta, ma is kérdéses, bár az egyiptomi építészet, a Kheopsz piramis, a római Pantheon biztos arányai meglepő égi-földi egyezésekkel szolgálnak. Várkonyi lenyűgöző biztonsággal jár ebben az árnyakkal teli világban, nem egyszer forrásait is kiigazítva." (A múlt jelene, Új Írás, 1987/8. sz.) Nos, erről a "lenyűgöző biztonságról" kicsit árnyaltabb képet találtam...

 

Várkonyi fő forrása a Sziriat mindkét változatában Noetling munkája. Röviden róla: Dr. Fritz Noetling német geológus és paleontológus (1857-1928) 1906 és 1919 között Tasmaniában élt, ahol az őslakosok sziklarajzait gyűjtögette, mint németet az ausztrálok az első világháború idején négy évre lágerbe dugták. Itt került a kezébe Piazzi Smyth egyik könyve. A németet annyira magával ragadta a skót csillagász elmélete, hogy maga is igyekezett igazolni azokat, sőt újabb elemeket csatolt hozzá.  A lágerben töltött idő alatt írta meg könyvét, amit nem sokkal háború után meg is jelentetett Die kosmischen Zahlen der Cheops Pyramide - Der mathematische Schlüssel zu den Einheits-Gesetzen im Aufbau des Weltalls ("Kheopsz piramis kozmikus számai – matematikai kulcs a világegyetem megértéséhez") címmel, 181 oldalon (Stuttgart, 1921): Kheopsz piramis kozmikus számai

Peter Tompkins nagyszerű könyve, a Secrets of the Great Pyramid (1971) bemutatja a Nagy Piramis misztikáját, kutatóit, de még csak egy bekezdést sem szentel Noetling kutatásainak, eredményeinek (egyedül a bibliográfiai részben adja a könyve címét). Talán dr. Szász Géza romániai magyar tudományos szakíró hörbigeriánus stílusban írt cikke keltette fel az érdeklődését Noetling munkája iránt? Ez a cikk: Atlantisz pusztulása (Pásztortűz, 1929/17. sz. 397-399. old.). Szász ebben a Hörbiger-teória ismertetése után, Frobenius kutatásairól ír, majd éppen Noetling néhány számítását veszi elő. Talán innen kapta az ötletet, vagy esetleg a hörbigeriánus Hanns Fischer In mondloser Zeit c. könyvéből (1928), akit említ Szász is, és aki ebben a könyvében behatóan tárgyalja a piramisok kérdését. Ugyanakkor több könyvét említi Várkonyi Fischernek, de ezt nem a Könyvészetében (viszont közli a Sziriat 162. oldalán [1943] Fischernek egy térképét, ami ebben a könyvben jelent meg, bár nem lehetetlen, hogy más könyvében is felhasználta a térképet). Van másik lehetőség is, ugyanis Neufeld Ármin egy 1936-os cikkében, ami a piramisok kozmikus számaival foglalkozik, említi Noetling kutatásait (ebből a cikkből később még idézünk is lentebb!). Szóval, innen is kaphatta az ötletet Noetling könyvéhez.

84. oldal: A Kheopsz piramissal „a múlt század 60-as évei óta a legjobb nevű egyiptológusok (Piazzi Smith, Taylor, Flinders Petrie)…Az első kettő nem volt egyiptológus, csak Petrie. Piazzi Smyth neve az összes helyen Smithnek van írva (az apja írta Smithnek a nevet, amit ő megváltoztatott). Piazzi Smyth (1819-1900) nem egyiptológus, hanem csillagász volt. Barátja, John Taylor (1781-1864) sem volt egyiptológus, hanem könyvkereskedő és az Obserwer folyóirat főszerkesztője. 

84. oldal: „A Kheopsz-piramis méretei viszont közismertek: eredeti magassága 148 méter, alapoldala 232 méter, alapkerülete 928 méter…Ezek nagyon pontatlan adatok, mert még 19. századiak, amikor a piramis alapjait több méter vastag törmelék borította. Petrie 1881-es mérései óta vannak pontos adataink. Előtte a sarokfoglalatok bemélyedéseitől számolgatták az alapél hosszát, de Petrie kimutatta, hogy ez nem volt része a gúla testnek, s ezért vagy két méterrel rövidebb lett a gúla valódi alapéle. Cole 1925-ben vette fel hivatalosan a méreteit. Ekkor az átlag alapélt 230,36 méternek, a magasságot 146,73 méternek határozta meg.

86. oldal: „Viszont eleve elhibázott Noetlingnek az a számítása, melynek eredménye szerint az építők pontosan a 30° alá, a mai Sarkcsillagon átfutó délkörre helyezték el a piramist, belekalkulálva a légkör fénytörését is. Bármikor építették a gúlát, más volt a poláris csillag, mint ma, s azt sem tudjuk, hogy az egyiptomiak hol vonták meg a kezdő délkört.Ez a rész kisebb magyarázatra szorul. Mindig azt nevezték Sarkcsillagnak, ami az északi égi pólus közelében volt. Várkonyi a Sziriat első változatában (1942) még nem tartotta „eleve elhibázott”-nak ugyanezt (csak ismertette). Egyébként Noetling csak átveszi Piazzi Smyth feltevését, aki szerint a gúla az 29°58’22”-en áll, azaz csak 1’38”-el áll délebbre az északi szélesség 30°-ától. Ha az építők ismerték a fény refrakcióját (ami 1’44”), azaz csak 6”-el tér el a gúla csúcsa a 30°-tól. Mindenesetre ezt a feltevést időközben Várkonyi elvetette. A kezdő délkör megvonása nem tudom, hogy jön ide, hiszen a 30° kapcsán a szélességi körről van szó, míg a délkörök a hosszúsági körök. Valamivel lentebb felteszi, hogy meglehet a piramison átmenő délkör volt a kezdő hosszúsági kör (ami épp logikus is lehet).

Az elveszett Paradicsom 421.oldalán érthetőbben fogalmaz: „Ami a szélességi kört illeti, a 30. köríven áll (hat ívmásodpercnyi eltéréssel). Az építők a földtengely iránya vagyis a Sarkcsillag szerint határozták meg a gúla helyét, ez pedig (a Sarkcsillag) a vízszint fölött 30°-nyira mérhető ki. Azonban nem ismerték a refrakció tüneményét: a levegő a fénysugarakat megtöri, s emiatt a csillagokat valódi helyzetüknél kissé „magasabban” látjuk; e hiba folytán a gúla két kilométerrel odább csúszott Dél felé.” Egészen pontosan 3017 méterrel.

Livio Stecchini tudománytörténész vizsgálatai szerint az Óbirodalom egyiptomi mérnökei már képesek voltak a szélességet néhány száz láb eltérésen belül mérni.

86. oldal: "Amikor az épület burkolata még ép, sima volt., ezek az „elfutó árnyékok” tisztán kirajzolódtak. Ausonius (Kr. u. IV. sz.) tudott róluk, s versben örökítette meg a jelenséget...– Ausoniust Braghine nyomán idézi, de meglehet egyikőjük sem volt tisztában, mit akart mondani a római költő, aki a Mosellá-ban írt erről, valószínűleg Varro nyomán. Az ókori római szerzők közt volt egy tévhit arról, hogy a piramisok "nem vetnek árnyékot". Írt erről Pseudo-Hyginus, Cassiodorus, Solinus és Ammianus Marcellinus (pedig ismerhették a Thalészről szóló legendát, hogy a piramis magasságát az általa vetett árnyékbnól határozta meg).

87. oldal (fent): Pochan magyarázata, miszerint az oldallap 179°50'' alatt homorú, a közepe táján 94 cm-nyire bemélyed. Ez lehetetlen, valószínűleg elírás. Ahhoz, hogy 94 cm bemélyedést kapjunk, az oldallapnak 179°30' alatt kell homorulni, amit írhatunk 179,5°-nak is. Egyébként Pochan eredményét Braghine könyvéből vette Várkonyi.

87. oldal: Noetling adatai. „Százmillió hüvelyk megegyezik azzal az ívtávolsággal, amelyet Földünk huszonnégy óra alatt megfut a nap körül.Nem egyezik meg! A Föld 24 óra alatt a Nap körül 2.571.696 km utat tesz meg. A piramishüvelyknek ezt nem a százmillószorosa, hanem a százmilliárdszorosa adja ki (99%-os) pontossággal ezt az eredményt.

87. oldal: „A piramis teljes súlya ötmilliárdnyi része a Föld súlyának (ez igen bizonytalan kalkuláció).Egy félreértés lehet Várkonyi részéről. Ez már szerepelt a Sziriat 1942-es kiadásában is, csak a zárójelben lévő rész került bele az átdolgozás után. Hegyi István ugyanis időközben megjelentetett egy cikket, amiben bemutatja, hogy a piramis súlya (7,3 millió tonna) x 5 milliárd= 36,5 trillió tonna, míg a Föld súlya 6 trillió tonna.

Azonban Várkonyi félreolvasott valamit, ugyanis Piazzi Smyth úgy gondolta, hogy a piramis súlya 5.273.834 tonna, míg a Föld 5.273.000 quadrillió tonna. Tehát szerinte a piramis súlya 1 a 115-en arányban viszonyul a Föld tömegéhez. Várkonyinak amúgy sincs „szerencséje” az ilyen számításokkal: vagy nem számol utána forrásainak vagy téved, vagy félreért valamiben.

87. oldal: „Ha az építésre használt kőanyag középsűrűségét megszorozzuk a gúla köbtartalmának piramisméterekben kifejezett számával, olyan (igen hosszú) számot kapunk, amely 552-vel kezdődik; 5,52 azonban a Föld fajsúlya. (Ez is téves adat: a gúla anyagának középsűrűsége 2,7, a vele végzett számítás eredménye 279..., kb. fele 552-nek, eszerint a gúla fajsúlya fele a Földének.)Ez Braghine könyvéből van, aki nem közöl részleteket a számitásról, csak a végeredményt közli. Tehát az érthetőség kedvéért: a gúla kőanyagának középsűrűsége (2,086) szorozva a gúla térfogatával (2.646.500 m3) = 552… És nem lehet „gúla köbtartalmának piramisméterekben kifejezett számával” összeszorozni egy teljesen más mértékegységet (arról nem is beszélve, ha azzal végezzük a számitást, a végeredmény nem fog 552-vel kezdődni!). Itt valószínűleg szintén Hegyi István-féle cikk hatására írta ezeket Várkonyi. Pedig a 2,7 messze áll a piramis anyagának középsűrűségétől, hisz az nagyrészt gyenge minőségű mészkő (a 2,7 inkább a gránit sűrűségéhez közeli adat).

87. oldal: „A gúla alapkerülete összesen 1015 yard, magassága 165,55 yard… Nem 165,55 yard, csak 161,55 yard! Ezt a bekezdést gyakorlatilag szóról-szóra átveszi Braghine-től, csak a magasságra vonatkozó számot elüti egy számjeggyel (mert Braghinénél még jól van írva). Lásd fentebb Braghine angol nyelven megjelent könyvéből: The shadow of Atlantis, 1940. A legmókásabb, hogy ezt a hibát már a Sziriat 1942/43-as kiadásában elkövette, majd az eltelt közel harminc év nem volt elég, hogy javítsa, mert benne van az 1972/2002-es kiadásokban is...

87. oldal: Nem a „gúla belső előszobája”, hanem a Királyi kamráé!

87. oldal: Várkonyi azt írja 9131,416 nap megegyezik 25 sziderikus év napjainak számával, és csak 30 mp-el tér el a pontos értéktől. Ebből következik, hogy az alapél 365,25664 piramisméter, ami megegyezik a sziderikus év hosszával, s attól csak 1,2 mp-el tér csak el. Ezen az alapon a sziderikus év 365,2566262 nap (25 évre: 9131,415655 nap), viszont ennek mai tudományos értéké 365,25636 nap. Ez egy évre nem 1,2 mperc eltérést mutat, hanem 25-öt (25 évre sem 30 mpercet, hanem 10 perc és 4,3 mpercet). [A csillagév hossza kis mértékben, de növekszik, kiszámítottam, hogy tízezer évvel ezelőtt 365,25635 nap volt, a különbség valóban minimális, 0,00001 nap.] Egyébként ezt az adatot is Braghine könyvéből veszi, aki meg Kingsland és Morton Edgar kutatásaira hivatkozik.

87. oldal: „Kiszámították, hogy ez az alapél: 9131 hüvelyk, 416 vonal, az egyenlítőnek 480-ad része; az egyenlítő hossza kereken 24 900 mérföld, ha ezt a számot elosztjuk pi-vel, 7929 mérföldet kapunk…Lehet, hogy „kiszámították”, de az biztos Várkonyi nem számolt utána: az alapél 480-szorosa nem az Egyenlítő hosszát adja, hanem az egyenlítő egy fokhosszát! Arról nem is beszélve, hogy ha 24.900 mérföldet elosztjuk pi-vel, nem 7929 mérföldet, hanem csak 7926-ot kapunk. Ezek az adatok Braghinétől vannak, aki valóban az Egyenlítő egy fokáról beszél, csak Várkonyi nem figyelt eléggé. De Braghine további adatait is spongyolán kezelte, aki szerint az alapél 480 szorosa 24.903,86181 angol mérföldet ad, ami csak 1,5 mérföldel több annál az értéknél, mint amit a „modern” tudomány ad. Ha ezt az értéket -vel osztjuk, 7927,1 mérföldet kapunk, ami csak 0,5 mérfölddel hosszabb, annál, amit Sir James Jeans modern csillagász kiszámít a Föld egyenlítői sugarára.

87. oldal: „Az egyenlítő hossza egyiptomi hüvelykben kifejezve 1.577.908.684; pontosan ennyi napból áll az indus mitológiából ismert nagy korszak, a Brahmá napja. Ez Braghine könyvéből van, aki megadja, hogy ez a giga nagy szám H. P. Blavatsky asszony Titkos tanítás c. könyvéből származik.

87. oldal: A Frigyláda valóban azonos méretű volt a kőszarkofág üregével, bár inkább helyesebb meghatározás, hogy az űrtartalmuk volt hasonló. A gránitláda teljes térfogatának 138.000 köbhüvelyket ír, amit Braghinétől vesz át (hogy ő honnan veszi, nem tudom). Nos, a Frigyládát 2,5 x1,5 x 1,5 könyök méretűnek adják meg, s mivel egy szent könyök 25 szent hüvelyk, így a Frigyláda külső mérete: 62,5 x 37,5 x 37,5 piramis vagy zsidó szent hüvelyk volt, ugyanis Smith és még sokan mások a Nagy Piramis könyök hosszát (63,56 cm) azonosnak veszik a zsidó szent könyök méretével. De a külső dimenziókból le kell venni az 1,8 hüvelykes falvastagságot: 58,9 x 33,9 x 35,7. Így a belső térfogata a Frigyládának= 71.282,55 köbhüvelyk. A Királyi kamra gránitládájának belsejét Max Eyth vagy Gray 71.250, míg Piazzi Smyth 71.317 szent köbhüvelyknek számította, tehát valóban szinte teljesen megegyező volt a belső térfogatuk.

Viszont a Réztenger köbtartalma nem volt megegyező! Ez afféle legenda, melynek semmi alapja sincs. A Réztengert (vagy yam mustak-ot) Hiram mester készítette. Formája félgömb, átmérője 10 könyök, mélységé pedig 5. Tegyük fel, hogy a kiskönyököt használták, ami 44-46 cm, s ezáltal az ércedény térfogata több mint 20 köbméter. A Frigyláda ennek huszad része: Petrie szerint 1,180405 köbméter (Smyth: 1,166958 és Peter Tompkins szerint 1,1664, ami megfelel 40 artabasnak). Egyébként Ponori Thewrewk Aurél, a csillagász, egy-az-egyben átveszi ezeket: a 138.000 köbhüvelyket, hogy a belseje megegyezik a Frigyláda és Salamon Rézmedencéjének térfogatával! (A Kheopsz-piramisról, Csillagászati Lapok, 1943/2. sz.)

88. oldal: „Elég sokáig tartott, míg komolyan kezdték venni a merész újítókat, kik azt állították, hogy a Napnak, a Holdnak s általában az égitesteknek hatásuk van a szerves életre is a Földön. A Sziriat első kiadásában ugyanez a rész szerepel, csak ott még megnevezte G. Fliess és Hanns Fischer kutatók nevét. De még ebben a bekezdésben is tudott rontani: a gúla magassága „323,710 piramisméter”, ami az 1942-es változatban még 232,710 piramisméter: és ez a helyes szám. Amikor ezt írja: „gúla egy másik kozmikus száma 2,870,994”, egyszerűen nem magyarázza meg, miért, hogy a piramis apotémája 287,0994 piramis méter.

88. oldal: 232,710 piramisméter „amely számot így is lehet olvasni: 23 nap 2 óra 7 perc 10 másodperc (férfi-periódus)”. Nem ő fantáziált ilyesmin először a magyarul. Neufeld Ármin magyar gépészmérnök szinte Várkonyival egy időben fordult Hörbiger világjég-elméletéhez vagy a „Cheops piramis matematikájához”. A természettudomány járatlan útjain c. könyve egyazon évben, 1942-ben jelent meg a Sziriat első kiadásával! A könyvben az újságokban korábban megjelent cikkei voltak összegyűjtve. Neufeld írja egy ilyen cikkében, ami később megjelent a könyvében is: „A Cheops-piramis magassága 148 méter (Ludolph-féle szám?), ami 232,710.566,932.577 egyiptomi rőfnek felel meg. Egy rőf a Föld átmérőjének húszmilliomod része. Ha ezt a számot napokban fejezzük ki, akkor megkapjuk azt a pontos időt, amelyre a Földnek szüksége van, hogy a Nap körüli futásában a pálya dupla átmérőjének hosszát írja le. Erre szüksége van 232 napra, 7 órára, 10 percre és 56.693,2577 másodpercre. Ha szögmértékben fejezzük ki ezt a számot, akkor ideális pontossággal kapjuk azt a szöget, amelyet a Föld képzelt tengelye a Föld pályájával zár be, mely 23 fok, 27 perc és 10.566,932.577 másodperc.” (A néma piramisok kozmikus titkai, Ujság, 1936. okt. 11)

88. oldal: A piramist kutatók sorában „C. Barbarin” elírás: G.(eorges) Barbarin helyett (francia piramiskutató).

89.oldal (alul): Cole mérés: eltérés a nyugati oldalon nem 2°3", hanem 2°30”.

90.oldal: Rieppel tévedése, hogy Piazzi Smyth 1870-ben számította ki a piramismétert, már a lábjegyzettel is ellentétbe kerül; ahol Smyth első könyve van fel tüntetve, melyet 1864-ben adtak ki. Egyébként Smyth hat könyvet adott ki a Nagy Piramisról 1864 és 1884 közt. De nem is ez a „főműve”, hanem a három kötetes, 1867-ben kiadott „Life and Work at the Great Pyramid”. De a piramismétert nem Smyth, hanem Taylor határozta meg az 1859-ben kiadott The Great Pyramid című könyvében (1 piramisméter = 25,025 brit hüvelyk).

91. oldal (közép): 220 : 356 = 356 : (220 + 356). Itt megjegyzem, hogy az 1972-es kiadásban az = helyén még + jel volt. Ezt a tévedést is jeleztem a 95 körül írt levelemben, s ezt valóban javították is!

92. oldal: A 220 és a 280 nem a kerületet és alapátmérőt meghatározó szám, hanem, az első az alapél fele, a második pedig a magasság.

96. oldal (alul): A lap alján a megjegyzés rovatban egy hosszú bekezdést szán annak, hogy elítélje Hegyi István kritizálási módszerét („futilis adatokkal érvel”), amit kifejt a piramis misztikusok ellen. Hegyi István mérnök cikke: Piramis-misztika és a valóság, Természettudományi Közlöny, 172-175. old. 1962/4. sz. Fentebb adom Hegyi négy oldalas cikkét. Olvasni úgy lehet, ha lementitek a képeket (vagy bal egér gombbal megragadva felhúzod a képet az URL-sávba)!

Hegyi a kritikáját gyakorlatilag a Sziriat oszlopai első változatában (1942/43) található adatokra építi, anélkül, hogy megemlítené Várkonyi nevét vagy könyvének címét! Hegyi láthatólag nem ismeri a piramiskutatók munkáit. Néha ez azt okozza, hogy már Várkonyi által félreértett/félremagyarázott/hibás adatokkal vitázik. Mivel Hegyi sem nevesítette Várkonyit, ő is név nélkül utalt rá. Hozzáteszem ez a megjegyzés nem szerepelt a Sziriat 1972-es kiadásában (sem a hozzátartozó főszöveg sem).

Várkonyi ezen az oldalon kitér Hegyi egyik kritikus megjegyzésére, hogy a piramis magassága nem igazán „pontosan” adja a Nap-Föld távolság (149,6 millió km) egymilliárdad részét. Ezt jelentéktelen eltérésnek mondja, ráadásul ezek a csillagászati adatok időnként változnak is. Ehhez ennyit tegyünk hozzá: A modern mérések szerint a Nap-Föld távolság 147,1 és 152,1 millió km közötti, a közepes távolság 149.597.887,5 km. A Föld Nap körüli ellipszis pályája 924.375.700 km, amit egy év alatt tesz meg. A Föld őszi és tavaszi napéjegyenlőség idején van a legközelebb a Naphoz. Egyesek szerint a piramis a tavaszi napéjegyenlőség idején lévő távolságra utal. Ez a nap számított az egyiptomiaknál az újév első napjának. Egy másik magyarázat szerint a földpálya 5-6000 évente kiszélesedik és emiatt alacsonyabb a piramis 2-3 méterrel.

97. oldal (legalul): A pik beledi érteke 0,583 méter, ami nem 3 milliméterrel különbözik Rieppel 0,525 méteres egységétől, hanem 58-al.

97. oldal: "Nos, segítségére megyünk: a 0,525 m egység valóban szerepel „nagy királyi könyök” néven a Ptolemaioszok alatt, vagyis a görög időkben, s lehet, hogy egy régebbi mérték átvétele; az egyiptológiában – tudtommal – Rieppel használja először és egyedül.– Nem Rieppel használja először és egyedül! Az ún. "királyi könyök" (52,5 cm körüli) számos mérőrúdon maradt fenn a fáraók korából, s nyilvánvalóan sokkal régebbi a Ptolemaioszok koránál. Ezzel gyakorlatilag minden egyiptológiai munka és ókori méréstudománnyal foglalkozó munka tisztában van! Csak egy kicsit kellett volna Várkonyinak utánanézni, hogy ne írjon le ilyen nyilvánvaló hülyeséget. Használták a Nagy Piramisnál is, sőt a legfőbb piramidológus, Piazzi Smyth, skót csillagász is alkalmazta a méréseinél (a "szent könyök" mellett), ahol a hosszát 20,7 angol hüvelyknek vette.

98. oldal: „tény, hogy 25 millió piramisméter egyenlő az ívtávolsággal, melyet a Föld a Nap körül 24 óra alatt befut”. Nem egyenlő! Ez az állítás már a 87. oldal (szintén hibás) adatával is ellentmond, ahol ugyanezt a távolságot 100 millió hüvelykre teszi. Egy piramisméter 25 hüvelyk, s ezáltal 100 millió hüvelyk = 4 millió piramisméter. 25 millió piramisméter pedig = 625 millió hüvelyk. A valódi érték 4 milliárd (!) piramisméter lenne. Megjegyzem, hogy 25 millió piramisméter egyenlő azzal az ívtávolsággal, amelyet a Föld 9 perc vagy 540 mp alatt a Nap körül megtesz.

98. oldal: „csillatudománnyal”: nyomdai hiba (1972-es kiadásban még jól volt írva: csillagtudománnyal.

100. oldal (középen): pi értéké nem 16/19 a négyzeten, hanem 16/9 a négyzeten (értéké: 3,16). Az ún. Rhind Papirusz egyik hengertérfogat számításánál alkalmazták. (Ezt a hibát is jeleztem annó, de úgy hagyták a szövegben, pedig csak Várkonyi elütése lehet). Ezt egyébként Kühn: Die Entfaltung der Menschheit c. könyvéből vette szerzőnk (1958: 46. oldal), viszont Kühn helyesen írta a formulát, csak Várkonyi másolt rosszul!

101. oldal: "Az egyiptomiaknak saját mértékük volt, s ez a piramisméter. Hosszúsága 0,625 m, s ez a mértékegység mindenütt megjelenik. Az egész piramis eszerint van méretezve. Egy gránittáblára van felróva a királykamra bejárata előtt.– Ezek nem Várkonyi szavai, hanem Herbert Kühn őstörténész Die Entfaltung der Menschheit (1958) c. könyvéből idézi. Viszont az 1972-es kiadásban a piramisméter hossza: 0,635 m! És ez a jó! Ráadásul Várkonyi elég nyomatékosan beszél többször is a 63,5 cm hosszú piramisméterről vagy piramiskönyökről, ami a Nagy Piramisba rejtett tudományok egyik kulcsa. Erre a "cenzúrázatlan" kiadás ezt is elüti! Kicsit Kühn információi is felemásak, hisz nem a 0,635 méteres piramisméter van felróva egy gránittáblára, hanem egy egészen másvalami. Ezt még Piazzi Smyth fedezte fel a Királyi kamra előszobájában maradt ellensúlyszerű gránitlapon. Egy fogószerű félköríves bevésés, aminek átmérője 5 piramishüvelyk. Smyth ezt valóban etalonként értelmezte.

102. oldal: „A Kheopszot nem Khufu építtette…” – írta Várkonyi, de ennek mára kevés realitása maradt: a könnyítő kamrák jeleinek értelmezése és Merer papirusza után. Khufut Várkonyi amolyan restaurálónak tekinti, aki a „Nagy Piramis tövébe temetkezett”. Ez utóbbin valószínűleg a piramistól negyed kilométerre lévő ún. Campbell-kútra gondolhat, hiszen Smyth, Max Eyth vagy újabban Lemesurier piramiskutatók is úgy vélték, ide temették Hufut. Hogy a piramis nem Kheopsz sírja, még ezt is előszedi: "Khufu neve egyetlen helyen szerepel: a Királyszoba fölötti padlásszerkezet egyik kamrájában van vörös okkerrel a kőre festve." Ez a kőfejtői jelek közt van az egyik tehermentesítő kamrában. Csak épp azt felejti el közölni Várkonyi, hogy ez perdöntő az ügyben, ugyanis Vyse ezredes csak robbantással tudott ide bejutni, s e kamrák már akkor 4500 éve le voltak zárva.

A bekezdésben még ezt írja a piramisépítkezés felelőséről: Ismerjük nevét és mellszobrát: Ankh-haf herceg, Khufu veje. Képmása lenyűgöző: klasszikus és tökéletes adeptusfej, a szellem és a tudás hatalma, a lélek emberfölötti ereje sugárzik róla..." Mára bizonyos lett, hogy Ankh-haf vezír nem a veje, hanem a Sznofru fia, Khufu féltestvére volt, aki Dzsedefré és Khafré alatt is szolgált. A szoborfeje a gízai masztabájából került elő, de csak profilból mutat ilyen karizmatikus figurát, szemből egészen esendőnek tűnik (bár egészen kivételes tudású férfiú kellett legyen). Lásd fentebb, szemből a mellszobrát.

102. oldalA szfinx azonban, mint fogalom, eredetileg a négy őselem: a víz, a levegő, a tűz és a föld egyesített jelképe, s így a róluk való tudásé, ősismereté is." Ezt Eliphas Lévi jó száz évvel korábban így fogalmazta meg: „A négyszögletes alapú és háromszög oldalú piramisok a természettudomány metafizikai alapját reprezentálják. A Nagy Szfinx alakja ennek a természettudománynak a szimbóluma. Éberen figyel a piramisok lábánál, mélyen a homokba ágyazódva.” (Histoire de la magie, 1860)

Végső soron Várkonyi mind a Nagy Piramist és a két másik gízai piramist, valamint a Nagy Szfinxszet „történelem előtti” eredetűnek gondolja, viszont óvakodik mindenféle időhatárokba helyezéstől. Csak annyit, hogy a Deltát uraló nyugatról érkezett atlanti nép, a libuk hagyatéka lehet. Nyílván jól fogadta volna a 90-es években bedobott új hipotézist Schoch amerikai geológustól, hogy a Szfinx és medencéjének erodálódását nagyfokú esőzések okozták, és a szobor kifaragását i.e. 4750 és 7000 közé helyezte.

Azonban megszívlelendő, hogy ilyen számításoknál és mindenféle tudományos számítási eredményeknél úgyszólván könnyű elütni, elírni néhány összeget, még az olyanok részéről is, akik a téma tudósai. De tévedései ellenére is, tehát a néhány hibás számítás ellenére is (!)Várkonyi megértette a Nagy Piramis tudományos jelentőségét. Nagyon jó és élvezetes, amit Várkonyi összegzésként több részletben elmond a gúláról: Kozmoszt jelképezte és a beavatás helye volt. Kétségtelen, hogy azt érezzük, Várkonyinak ha nem is teljes mértékben, de bizonyos dolgokban igaza lehet (a 98. oldalon a piramist „szintetikus műalkotásnak” nevezi). Várkonyi ezen magyarázatai sajátos módon sokkal jobbak, mint a piramiskutatók jól-rosszul idézet számítgatásai! Egyébként Neufeld Ármin is hasonló konklúzióra jut: "Ez a piramis a kozmikus erők hatásait ellensúlyozó építészeti technika és geometria készültség optimuma, a matematikai és asztronómiai bölcsesség megtestesülése." (1936)

*

Számomra elég lehangoló, hogy Várkonyi leginkább a két német tanulmányára támaszkodott. Hogy ebben a "műfajban" (piramidológia) azt mondom: "német", ez majd egyenlő a fantáziátlansággal, a sziszifuszi, kiizzadt számítgatások garmadájával és a más fantáziadúsabb nemzetek zseniális kutatónak ráfejelésével, tudálékos, felsőbbrendű, ugyanakkor mérnökien ostoba kioktatásával. Hiszen Fritz Noetling csak egy jelentéktelen utánimádkozó volt a jelentősebb piramidológusok után. Az adatait olyanokétól vette, akik személyesen körbeméregették, kutatták a Nagy Piramist, mint Smyth, Petrie vagy Morton Edgar. Könyve tele van fiktív számítások garmadájával, s ember legyen a talpán, akinek van kedve utána számolgatni. Majd még ott van ez az okoskodó Rieppel, akinek jelentéktelen és unalmas tanulmányát gyakorlatilag sehol sem jegyzik. A végén még leáll vitatkozni Rieppel néhány következtetésével.

Egyébként magyarul is jelentek meg cikkek és tanulmányok, amiből Várkonyi tájékozódhatott volna a Kheopsz piramis ügyében:

1. Ponori Thewrewk Aurél: A Kheopsz-piramisról, Csillagászati Lapok, 1943/2. sz. [ezt a kiváló összefoglalást nem használta Várkonyi, holott Ponori egy másik tanulmányát, bőszen idézgette: Az óegyiptomiak csillagászatáról, (Csillagászati Lapok, 1942/1-2. sz.), ugyanebből a lapból]

2. Ponori Thewrewk Aurél: A piramisok csillagászata, Élet és Tudomány, 1957. márc. (12. sz.)

3. Vértes József: A hatezer éves rejtélyek, Pesti Hírlap, 1911. júl. 2.

4. Neufeld Ármin: A néma piramisok kozmikus titkai, Ujság, 1936. okt. 11.

5. A piramisok titkai, Magyarország, 1968/25. sz. [Stecchini professzor eredményeiről, ami ugyancsak hasznos lett volna a Sziriatba]

6. Peter Tompkins: Letűnt civilizáció, Természet és Társadalom, 1968/11. szám [Tompkins adta ki 1971-ben a Secrets of the Great Pyramid c. csodálatos könyvét, rengeteg képanyaggal, összefoglalva benne a Nagy Piramis kutatásának történetét]

7. Peter Tompkins: A rejtélyes piramis, Természet és Társadalom, 1969/3. szám

8. Kurt Mendelssohn: Egy fizikus töprengései a piramisok tövében, Univerzum, 1970/5. sz.

9. Pierre Dujardin: Az aranymetszet és a piramisok rejtélye, Univerzum, 1961/9. sz.

10. Fodor Sándor: Az arab piramis legendák eredete, Antik Tanulmányok, 17. kötet (1970).

11. Wessetzky Vilmos: A piramisok rejtélye, Népművelés 14, (1967)

12. Kákosy László: A Cheops piramis feltörésének kérdése, Archeológiai értesítő, 95. sz. (1968)

13. Kákosy László: Még egyszer a Cheops-piramis feltöréséről és lezárásáról, Antik Tanulmányok, 1969.

14. Heller Richard: A Cheops-piramis rejtélyei, Uránia, 1908/12. sz.

15. John Lodge: Az egyiptomi piramisok titka, Ujság, 1934. dec. 19.

16. Erdősi Károly: A Nagy Piramis kérdőjelei, Élet, 1936/14. sz.

17. Román József: A piramisok detektívje – A kozmikus sugár, Magyar Ifjúság, 1967/47. sz.

 

Aztán még két könyvet is használhatott volna:

1. Max Eyth: Küzdelem a piramisért, Bpest, 1922. ford. Pogány Kázmér [Kampf um die Cheopspyramide, 1902]

2. Paul Brunton: Egyiptom titkai, Bpest, 1942 (Bruntont Várkonyi amúgy használta, de a szerző okkultista mivolta miatt a Sziriat harmadik kiadásában kerülte a könyvét, bár bizonyosan sok mindenben egyetértett vele).

*

Romvilág c. alfejezethez kiegészítés: Várkonyi gondolom szívesen beszámolt volna az amerikai piramisok okán a két maja városról, Miradorról és Dzibilchaltúnról, melyek méretükkel, építészeti furcsaságaikkal és régiségükkel is csodálatot keltenek (lásd fentebb a La Danta óriási piramisát Miradorban). A Sziriat írásának befejezése (1969) után számos régészeti kutatás folyt általa méltányolt területeken. 1971-ben a teotihuacani Nap-piramis alatt egy föld alatt szentélyt fedeztek fel. Thor Heyerdahl kanári-szigeteki kőteraszokat vizsgálta 1992-ben. A kínai Shenszi és Hunan tartományokban fellelt, földből és kőből épített hatalmas piramisdombokról. A legnagyobb  az ún. "Fehér piramis", aminek magassága 300 m és az alapéle 450 m. 2001-ben Belső-Mongóliában kínai régészek kis kőpiramisokat találtak, melyek a Hongshan-kultúrához tartoznak, mely i.e. 4000 és 3000 közt érte fénykorát. Az ókori Hellaszban is voltak piramisok, legalább húsz, és akadtak köztük nagyon régiek. A hellenikoni és a ligouriói kis piramisok i.e. 3, évezredbeliek, azaz mélyen a pre-görög/görög népek előttiek, s a homályos pelaszgoknak nevezett népek körébe tartozhatnak.

Várkonyi maga is követte az új fejleményeket, hiszen pld. a Sziriat átdolgozása alatt még nem jutott hozzá Gerald Hawkins angol csillagász Stonehenge Decoded (1965) c. könyvéhez, hisz nyilván említette volna a Kövek és csillagok c. alfejezetben. Várkonyi a Stonehenge c. könyvében (1975) az elemzést nagy részt Hawkins könyvére alapozza.

 

 

 

 

III. Vándorló kultúrák

 

1. Vándorló kultúrák: 41-70. old. (1943)

2. A boldog szigetek: 103-125. old. Két Óvilág: 125-163.  old. A kettősbalta, a Kos és a Bika: 163-183. old. (1972)

3. A boldog szigetek: 105-125. old. Két Óvilág: 125-160.  old. A kettősbalta, a Kos és a Bika: 160-177. old. (2002)

4. A boldog szigetek: 124-151. old. Két Óvilág: 151-190.  old. A kettősbalta, a Kos és a Bika: 191-200. old. (Gépirat, 1966)

 

 

 

A boldog szigetek

 

Várkonyi ebben az alfejezetben főként arra helyezi a hangsúlyt, hogy már az ókor tudott az Atlanti-óceán szigeteiről és Amerikáról ill. az ókori hajózás fejlettségi szintjéről is szól. Ebben egyébként úttörő volt nálunk Holéczy Mihály komáromi tudós lelkész (1795-1838) tanulmánya: Amerikát az ó-kor esmérte, (Tudományos Gyűjtemény, 1833/1. sz. 65-81. p.). A két napilapban 1969-71 közt megjelent Sziriat-szemelvényekhez írt kisebb kisérőszövegekből látható,  mennyire sajnálta, hogy Thor Heyerdahl két papirusz-hajós expedíciójának (1969-70) eseményeit és a norvég kutató következtetéseit már nem tudta beleépíteni a fejezetbe. Ráadásul Heyerdahl könyve (A Ra expedíciók, Gondolat, 1972) magyarul éppen abban az évben jelent meg, mint a Sziriat harmadik kiadása. Várkonyi a Sziriatból való cikksorozatának legelső darabját ezzel a modattal kezdte: "A Dunántúli Napló június 22-i száma kivonatosan közölte Thor Heyerdahl cikkét legújabb expedíciójáról." (A boldog szigetek. Tudtak-e az ókorban Amerikáról?, Dunántúli Napló 1969. július 6). Az említett cikk Heyerdahltól az Egypt Travel Magazine-ben megjelent cikkének magyar fordítása (ez több magyar vidéki napilapban megjelent akkoriban): Van-e kapcsolat Mexikó és Egyiptom ősi civilizációja között? A napisten nyomában, Dunántúli Napló, 1969. jún. 22.

Annak egyszerű oka lehetett, hogy már nem tudta bevenni Heyedahl expedícióját a Sziriat harmadik kiadásába. Igaz, hogy a készülő könyvbe még 1969-es adatok/hivatkozások is bekerültek és a Zárószó 1969 decemberi keltezésű, de egyszerűen a Ra expedíció éppen folyamatban volt, ugyanis a Ra I. nem érte el Amerikát, de Heyerdahl akkor bejelentette, hogy a következő évben újra nekivág egy másik papiruszhajóval. Szóval nem lehetett tudni, mi lesz a vállalkozás kimenetele. A Ra II. 1970-ben valóban sikeresen átkelt az Atlanti-óceánon. A magyar sajtó sűrűn foglalkozott az expedícióval. Már a tervről is tudósítottak 1969. januárjától, pld.: A Kon Tiki hajósa újra útra kel (Esti Hirlap, 1969. febr. 22). A papiruszhajó 1969. május 25-én indult a marokkói Safi kikötőjéből, de 6400 km megtétele után, 160 km-re a Karibi-szigetek előtt a hajó gyakorlatilag szétesett. Már a kísérlet alatt is több újság tudósított róla, pld.: Papíruszbárkán Egyiptomból Mexikóba (Ország-Világ, 1969. máj. 14) A "Ra"-dosszié (Magyarország, 1969. júl. 6.) Senor Kon-Tiki ismét a fedélzeten (Élet és Tudomány, 1969. júl. 27). Fentebb adom a bevezető szövegben említett két cikket 1969-ből (ezeket mentsd le, és akkor nagyíthatók vagy jobb egérgombbal fel kell húzni a képet a böngészősávba!).

 

105. oldal: "Minthogy főként az atlanti művelődés főbb mozzanatait szeretnők megközelíteni ebben a könyvben, nem időzhetünk a jelképek és motívumok mellett, melyek az egész emberi műveltség közös emlékeinek látszanak, minők például a svasztika (napkereszt), a csigavonal (az ún. Trójavárak), az Állatkör képei, életfa, életvize, sárkány, gorgófej, kereszt, ideografikus írásjegyek stb." –  Ezekről a jelképekről a későbbiekben még szól azért. Figyelembe veendő, hogy nagyrészt a saját elképzeléseit közli ezekről, mint maga is írja a Sziriat 1943-as kiadásának végén: "Itt még  csak  annyit  jegyzünk  meg,  hogy  a  királyi  korona  eredetének magyarázata  könyvünkben  nem  Dacquétól  ered,  hanem  saját  elmélet,  éppúgy,  mint  a  pápai  tiara  s  a  művelődés  többi,  ősi  jelvényének kialakulásáról  szóló  fejtegetés  (svasztika,  életfa,  kereszt, gorgó  stb.)."

107. oldal: A földközi-tengeri népek messze nyugatra, a földet körülfolyó Ókeanoszon túlra helyezték az elüszioni mezőket, a túlvilágot. Ez önmagában még nem jelenti az ősapák tengerbe veszett földjét, Atlantiszt. Hiszen a népek számára már önmagában is a Nyugat a halál égtája volt. Erre tűnt el, vagyis halt meg a Nap. Az egyiptomiak a Nílus nyugati oldalára temetkeztek. A yucatáni maják a túlvilágukat, Xibalbát messze nyugatra helyezték. Várkonyi a majákról azt sejteti, hogy atlantiszi leszármazottak voltak, úgy nekik nem éppen a "messzi Keletre" kellett volna helyezniük a másvilágukat?

108. oldal: Az ősi Atlanti-óceánról írja Várkonyi: „Itt feküdt Hádész, a görögök alvilága, ezért Nyugatnak fordítja hajóját Odüsszeusz, mikor feléje indul.”

Ezt a nyugatnak fordulást nem tudom, hogy érti, mert Kirké szigetéről ment Hádészhoz. A Földközi-tenger medencéjéből nézve valóban nyugatra van. Viszont Kirké kifejezetten azt mondta Odüsszeusznak, hogy déli irányban kell hajóznia, hogy elérje a kimmerioszok földjét, ahol a Hadész lejárata van.

109. oldal: Kallimachosz - aki egy görög költő volt az i.e. 3. században. A nevét a 194. oldalon így írja: Kallimakhosz, és ez a helyes!

110. oldal: Idézi Marcellus (Markellosz) Aithiopiaka c. munkáját: „a Külső Óceánban két kisebb, Perszephonénak szentelt sziget”. Ugyanez az idézet benne volt már, a Sziriat első változatában is (1942). Viszont nem két kisebb, hanem hét kisebb szigetről van szó! Ez nyilvánvalóan elírás, hiszen Várkonyi a Sziriat első változatában Braghinét másolta, aki helyesen hét szigetet írt (valószínűleg csak elütötte az első betűt a Sziriat első változatában). A Sziriat harmadik kiadásában azonban javított a szövegen, vagyis bővített a szövegen, de nem Braghine könyvéből. Viszont a "két" szigetet úgy hagyta, tévesen. Egyébként Dáné Tibor is átvette Várkonyinak ezt az elírását (Atlantisz legendájától az atlantológiáig, I. rész. Utunk, 1963).

110. oldal: „Másfelől Platón elbeszélésének mai vizsgálója, H. S. Bellamy fölteszi, hogy Szolónnak (600 körül) szándéka volt az Egyiptomban hallott és hazájában már feledésbe ment Atlantisz-hagyományt felújítani, de a politikai események megakadályozták benne, így a rege családi hagyomány maradt, illetve Szólón feljegyzései rokonára, Dropidészre szálltak, s aztán a nemzedékek során az idősb Kritiászra, Kallaeszkhoroszra, az ifjabb Kritiászra, s tőle jutottak Platónhoz (450 k.). Nyilvánvaló ugyanis, hogy Platón feljegyzések alapján irt.

Ha Várkonyi figyelmesen olvasta volna Plutarkhoszt, úgy tudnia kellett volna, hogy Bellamy csupán átvette ezt a szöveget Plutarkhosztól (Szolón, 32). Másrészt nem tudom, miért nyomatékosítja, hogy Platón „feljegyzések alapján írt”, amikor Platón ezt maga mondja a Kritiaszban: „Ezek az iratok nagyapámnál voltak, megvannak ma is nálam, s már gyermekkoromban tanulmányoztam őket.

110. oldal: „Marcellus egyébként azt is elmondja, hogy akik túlélték Atlantisz elsüllyedését, Nyugat-Európába költöztek; hasonlóképpen ír Timagenész (I. sz.), ki a hírt a gall druidáktól hallotta.” – Várkonyi ezt a bekezdést gyakorlatilag szóról-szóra Braghine könyvéből vette át. A lényeg, hogy se Várkonyi, se Braghine nem olvasta Proklosz kommentárját Platón Timaioszához (de Timagenész töredékét sem ismeri rendesen). Marcellusnak ugyanis nincs ilyen töredéke! Összesen 2 töredék van tőle amit Felix Jacoby ad, az első valóban Atlantisz maradvány-szigeteire (FGrHist 671 F1), míg a második az Atlasz hegység magasságára vonatkozik (FGrHist 671 F2).

110. oldal: Az ún. Homok-út. Ez egy ősi karavánút Egyiptomból Marokkóig. Hérodotosz megadja az út állomásait is. Ezt elmondta amúgy Várkonyi is, mert a Sziriatból közölt részletekben benne van ez a mondat: „Eszerint, ha a regét mellőzzük, a Homok út történetelőtti karaván-csapás volt..." (Dunántúli Napló, 1969. júl. 13), viszont az 1972-es és 2002-es kiadásából ez kimaradt. Hozzáteszem azonban, hogy a Homok út tárgyalása jóval rövidebb a cikkben, mint a könyvben, csak épp ez a ténymegállapítás maradt ki a könyv szövegéből. Magyarán: a Homok-út nem egy mai vagy római kori értelemben vett épített út, hanem csak a karavánok útvonala a homokdűnéken...! Itt amúgy összemossa Berlioux gondolatait a sajátjával. Várkonyi elképzelése, hogy Cerne volt az atlantisziak afrikai gyarmatvárosa, kikötője. Berlioux viszont azt hitte, hogy Atlantisz a mai Marokkó területén volt. Berlioux szerint a Memhiszből vagy Thébából a karavánúton eljutattott árút az atlanták áthajózták Mexikóba (Berlioux: Les Atlantes: histoire de I'Atlantide et de I'Atlas primitif, 1883).

111. oldal: Theopomposz előadása a meropiszokról a Philippika nyolcadik könyvének egy töredéke (FGrHist 115 F 75 a-e). Theopomposznak ez a töredéke Midasz király és Szilénosz beszélgetését meséli el. Öt ókori szerző is utalt/beszélt erről, de csak Claudius Aelianus római íróé jelentős, aki hosszabban idézte Theopomposzt (Varia Historia III, 18 = FGrHist 115 F 75c). Várkonyi a lakóit a Sziriat első változatában "meropoknak" (1943) nevezi, ezt a harmadik kiadásban átírta meroposzokra. Igazából csak összefoglalja Aelianus szövegét: Többek közt azt írja, hogy a meroposzokon: "Atlasz leánya, Meropé uralkodik rajtuk. Héraklész, amikor arra járt, magával Atlasszal is találkozott." Ezzel csak az a gond, hogy ilyet egyáltalán nem írt Aelianus! Ezt tudnia kellett Várkonyinak is, hiszen 222. oldalon idézi is ugyanezt a részt Aelianustól, de ott szót sem szól Meropé királynőről és Héraklészről. Valójában ez Braghine tévedése, teljesen világos, hogy tőle veszi át a hibás adatokat (ami nem menti Várkonyit!). Braghine csak röviden ismertette az Aelianus által elbeszélt történetet, amiben szerepel ez a kitétel: "Ezen a rejtélyes népen Meropé királynő uralkodott, aki a világot fenntartó libüai óriás, Atlasz lánya volt. Héraklész a messzi nyugati utazása során találkozott Meropé apjával." Braghine nyilván nem olvasta közvetlenül Aelianus munkáját, itt több mindent összemosott. Mentségére legyen mondva, az atlantológia irodalmában valóban összehozták Theopomposz meroposzait Meropéval, Atlasz lányával. Ő egyike a pleiászoknak, akiket atlantidáknak is hívtak. A Pleiászok csillagkép a hagyomány szerint pontosan Atlantisz felett állt. Eugen Georg német okkultista szerző az "Elveszett kultúrák"-ról szóló könyvében arról beszél, hogy Theopomposz beszámolójában a meroposzok neve Meropé nevéből származhat (Verschollene Kulturen, 1930). Egyébként Eugen Georgnak ezt a könyvét sorolja Várkonyi a Sziriat első két kiadásának (1942, 1943) irodalomjegyzékében. A meroposzok földjét Braghine Dél-Amerikával, Várkonyi Amerikával, Donnelly Atlantisszal azonosította.

111. oldal: A Theopomposz töredék után még ezt írja: „Plutarkhosz is megemlíti Meroposz királyságát a Hold foltjairól írt munkájában, s elmondja, hogyan látogatott el oda Héraklész.” – itt megint Braghinét idézte (volna). Szinte hihetetlen, de ezt is félreolvasta valahogy Várkonyi.  Braghine egészen pontosan ezt írta: "Héraklész a messzi nyugati utazása során találkozott Meropé apjával. Ezt a látogatást megerősíti Plutarkhosz a Hold foltjairól szóló munkájában." Egy szóval sem azt mondta, hogy Héraklész a Meroposz királyságban járt volna, legfeljebb csak utalt rá Atlasszal! Plutarkhosznak ebben a munkájában nem beszél a Meroposzok királyságáról, de mivel azt Theopomposz igazi kontinensnek mondja az Óvilágon kívül, így csak Amerikára gondolhatunk. Plutarkhosz viszont ebben a munkájában beszél az Ókeanoszon túli "nagy kontinensről", akinek lakóin Kronosz uralkodott. Elbeszéli, hogy Héraklész egy csapat göröggel ide látogatott, akik le is telepedtek itt. Viszont egy szót sem szól arról, hogy itt találkozott volna Atlasszal, ráadásul a leírás leginkább az észak-amerikai partokra illik. Nos, ha ilyen értelemben Várkonyi azonosította Theopomposz töredékét Plutarkhosz beszámolójával, akkor a szövege jobb Braghinéjétől, aki félreértette/összemosta a szöveget.

111. oldal: "A leszboszi Theophrasztosz (Kr. e. 372-287) egy fennmaradt töredékes műve Atlantisz gyarmatairól szól, de csak általánosságban: a „tengerbe” helyezi őket." – itt kimaradt a hivatkozás a műre, amit valamiért kihúzott a Sziriat 1972-es kiadásának szerkesztője. A Sziriatból leközölt részletek egyikében ez a rész így található meg: "A leszboszi Theophrasztosznak tulajdonított és De Mirab Ascult címen emlegetett munka (i.e. IV. sz.) Atlantisz gyarmatairól szól..." Azt kell mondjam azonban, hogy a szerkesztő nem hibázott, ha tudatosan tette. Ugyanis a De Mirab. Ascult. ennek az ókori munkának a rövidítése: De mirabilibus auscultationibus ("Csodálatos dolgok tárgyalása"), és nem is Theophrasztosz munkája! Régebben Arisztotelésznek tulajdonították, de bizonyosan nem az övé, talán egy tanítványáé vagy rajongójáé, ami i.e. 300 körül keletkezett (Theophrasztosz Arisztotelész tanítványa volt ugyan, de ez a munka nem vall rá). Rengeteg rejtélyes dolgot és más csodás dolgot sorol, akár Berlitz vagy Ráth-Végh István gyűjteményei. Ebben a könyvben azonban sem Theophrasztoszt, sem Atlantiszt nem említik! Hogy Várkonyi honnan vette ezt az állítólagos fragmentet, egyelőre nem tudom. Egyik magyar "tanítványa", Simon Zoltán azonban átvette az angol nyelven megjelent Atlantis: The Seven Seals c. könyvében (1984). Simon könyve azóta tett némi  ismertségre szert az angol nyelvű atlantológiai irodalomban, így aztán több újabb munka is említi Theoprasztosz állítólagos fragmentjét (de egy sem régebbi, mint a Sziriat 1972-es kiadása).  Mindössze egy töredék található Theophrasztosztól, ami egyáltalán említi Atlantiszt. Ez Alexandriai Philón a De Aeternitate Mundi c. munkájában ("A világ örökkévalóságáról") található (26,141= Diels frg. 12.). Ebben a Timaiosz alapján röviden felemlíti Atlantisz elsüllyedését, de nem említi Atlantisz gyarmatait.

111. oldal: „Timagenész (I. sz.), a gall törzsekről írva, eredetük szerint igyekszik osztályozni őket, s egyikükről megjegyzi, hogy »gyarmatosok, akik egy távoli, Atlantisz nevű szigetről jöttek«”. – Timagenész az i.e. 1. században működött. A gallokról írt könyve, a Galatika elveszett. Ezt a részletet Ammianus Marcellinus történetíró idézte belőle, viszont egyáltalán nem nevezi „Atlantisznak” a távoli szigetet. Marcellinus egészen pontosan ezt írta a Róma történetében: „A druidák viszont azt beszélik, hogy a népnek egy része valóban őslakó volt, de mások is vándoroltak be a távoli szigetekről és a Rajnán túlról, mert a gyakori háborúk és a viharos tengerár betörései elűzték őket lakóhelyükről.”

Egyébként az egész Timagenész-féle emlékezés egy forrásra megy vissza (aki nem a hiteles Marcellinus), amit a Várkonyihoz hasonló atlantológusok szinte mind összevissza emlegetnek. Ez a forrás Alexander Winchell professzor Preadamites c. híres 1880-ban megjelent könyve. Ebből idézett Donnelly is 1882-ben, viszont még pontosan. Ugyanis Winchell a kérdéses Timagenész-szakaszról ezt írta: "(Timagenész) előadta, hogy három különböző nép lakik Galliában: 1. A bennszülött lakosság, melyet én mongoloidnak gondolok, akik hosszú ideje Európában laktak. 2. Betolakodók egy távoli földről, mely alatt én Atlantiszt értem. 3. Az árja gallok." A Donnelly utáni szerzők már elhagyták, hogy csak Winchell gondolta Atlantisznak a "távoli földet", úgy adták már tovább, mintha ez Timagenész eredeti szövege lenne 2000 évvel korábbról!

112. oldal: Itt idézi Diodóroszt, aki beszámolt az óceán közepén fekvő nagy, termékeny szigetről, amit a föníciaiak fedeztek fel (5.19-20). Viszont az tudható, hogy Diodórosz itt a szicíliai történetírót, Timaioszt (i.e. 300) követi (ő ismert föníciai forásokat). Diodórosz azt meséli a szigeten hajózható folyók és házak is vannak, melyeket nyaranta laknak. Várkonyi szerint a nagy sziget nem lehet azonos a Kanárik vagy Azórok bármelyikével, inkább Közép-Amerika folyamvidékét kell értenünk rajta. Viszont azt meg miként nevezték volna "szigetnek"? Való igaz, hogy Afrikától nyugatra lévő kis szigeteken nincsenek hajózható folyók, viszont Braghine szerint Kubáról vagy Jamaicáról lehet szó. Alighanem ugyanerről az óceáni szigetről számolt be Pszeudo-Arisztotelész a Csodálatos dolgok tárgyalása c. munkájában, amit a karthágóiak fedeztek fel: "mindenütt erdőkkel és hajózható folyókkal van ellátva". Johann Baptist Weiss német történész mindkét forrás atlanti szigetét Amerikával azonosítja (Kelet története, 1897).

113. oldal: "Diodórosz, úgy látszik, ismert eredeti föníciai dokumentumokat; amikor a hellén akhájok a trójai hadjárat után (Kr. e. XII. sz.) a föníciaiakat mindinkább kiszorították Kisázsiából, ezek Nyugat felé húzódtak; nagy óceáni expedícióik a Gibraltáron túl közvetlenül Trója eleste után kezdődtek; más források szerint Nagy Sándortól szenvedett vereségeik után." – A vége elég szerencsétlen megállapítás, és nem is igaz. Nem is értem, hogy írhatta, mint lehetőséget, hogy a föníciaiak csak Nagy Sándor után indítottak expedíciókat az óceánra. Hiszen bizonyosan jóval ezelőtt jártak az Indiai- és Atlanti-óceánon. Várkonyi maga említi a Nékó fáraó parancsára Afrikát körbehajózó föníciaiakat, aztán Hanno kapitány vagy Himilko expedícióit az Atlanti-óceánon, melyek vagy 100-200 évvel Nagy Sándor előtt történtek!

113. oldal: „Hekataiosz (Kr. e. 500 k.): Hüperboreasz az Atlanti-óceánban fekszik, szemben a kelták földjével. (Ez Anglia is lehet.)” –  És valóban, Hekataiosz leírása jórészt a Brit-szigetet írja le (valószínűleg még Stonehengét is említi). Viszont az Abderai Hekataiosz írt a hüperboreuszokról, aki viszont i.e. 300 körül élt! De ez valószínűleg nem Várkonyi tévedése, hiszen ezt a részt közölte a Dunántúli Napló is, ahol szóról-szóra ez a szöveg, csak éppen ott "i.e. 300 k." szerepel (A Boldog szigetek, 1969. júl. 13)! Olyan mintha a Szirat 1972-es kiadásában valaki a kiadó részéről átírta volna Várkonyi adatát...? Nem értem, miért nem javították ezt a 2002-es kiadásban? Ezt egy klasszika filológus simán kiszúrta volna, ha egyet felkértek volna az kiadásra váró kötet lektorálására.

113. oldal: 5000 stádium nem egyenlő 8500 km-el, hanem nagyjából 930 km.

113. oldal: „Plutarkhosz ezt jegyezte fel:” – itt Plutarkhosznak A Hold arca c. értekezéséből idéz. Érdekes, hogy erre az értekezésre már két oldalallal korábban hivatkozott (ott a Hold foltjairól címmel), de itt meg sem említi, ami azt erősíti, Várkonyi csak más szerzők nyomán hallott Plutarkhosznak erről a művéről, azt közvetlenül nem is ismerte!

113. oldal: „ugyanő elmondja egy kariai ember, Euthümosz utazásátNos, nem Euthümosz, hanem Euphémosz!

114. oldal: "Uba, numida király meglátogatta őket– II. Juba királyról van szó, aki az i.e. 19 és 10 közt járt valamikor a Kanári-szigeteken.

114. oldal: „Plinius: »Universa gens Aetheria appellata est deinde Atlantis, mox a Vulcani filio Aethiopia.« Ti. Vulcanus fia Aether volt.

Itt megint Braghine alapján ír (lásd fentebb a Braghine könyvéből való részletet). Plinius szövegrészlete (N.A. 6.187) hibás (Braghinénél még jól van). Így kezdődik: „Universa vero gens Aetheria…” Azaz, Várkonyinál a „vero” kimaradt. A latin szöveg fordítását nem adja Várkonyi (Braghine sem), tehát Plinius ezt írta Etiópiáról: „Az egész országot egymásután előbb Aetheriának, majd Atlantiának és végül Aethiopiának nevezték, [Aethiopsról] Vulcanus fiáról”. Várkonyi még Braghine tévedését is átveszi: ugyanis az hiányosan fordítja le a szövegrészt és Aethert véli Vulcanus fiának, holott az Aethiops volt, akit Plinius név szerint meg sem említ. Várkonyi ezt a hibát megismétli: Az elv. Par. 727. old. 1994.

115. oldal: "Nekho fáraó expedíciója közismert történeti adat..." – Várkonyi előzetesként a két említett napilapban több szemelvényt is adott A boldog szigetek c. alfejezetből. A Nekho fáraó expedícióját ismertető rész előtt utólag beszúrt egy rövid részt, ami Heyerdahl Ra-expedíciójához kapcsolódott. Ez ugyanis nagyon "friss" eredmény volt, hiszen a Ra I. hajó 1969-ben indult az Atlanti-óceánra (a Ra II pedig 1970-ben). Várkonyi ezt a kiegészítést eszközölte itt: "Itt mindjárt meg kell jegyeznem, hogy az egyiptomiak, akikre Thor Heyerdahl elsősorban hivatkozik, mint a kultúrhatás terjesztőire, nem voltak igazi tengerjáró nép, sőt az akkori közvélemény szerint, a zsidókkal együtt, „rettegtek” a nyílt óceántól; a Níluson kívül jobbadán csak partmenti hajózást űztek, s nagyobb vállalkozásaikhoz föníciai hajósokat fogadtak zsoldjukba, ezek flottáit szerelték föl. Legjelentősebb saját vállalkozásuk Hacsepszut királyné öt hajóból álló, cserekereskedelmi expedíciója volt Punt országába, a mai Szomáli földre i.e. 1500 körül. Az Ókor első tengeri hatalma Kréta volt (i.e. 3. évezredben), a legnagyobb thalasszokráciát a föníciaiak alkották, ők már kimerészkedtek az Óceánra (i.e. 1000 körül), részint kényszerből, az acháj terjeszkedés nyomása alatt." (Az ókor hajósai, Dunántúli Napló, 1969. aug. 10.).

115. oldal: "A hajósok elbeszélése szerint a Gibraltári-szorostól Nyugatra olyan sűrű a víz, hogy a hajók alig tudtak előrejutni (Szargasszó).– Ez azoknak a föníciaiaknak a beszámolójából lenne, akik Nekho fáraó parancsára körbehajózták Afrikát (Hérodotosz, 4.42). Csakhogy ilyet nem is ír Hérodotosz! Viszont valóban vannak ilyen korai beszámolók, igaz, nem azoktól, akiknek Várkonyi tulajdonítja. Jean-Albert Foëx szerint ezek a leírások/hajósbeszámolók nem a Szargasszó-tengerre vonatkoznak, hanem a mauretániai és marokkói partszakaszra, amely szintén hínáros és iszapos volt. A francia Jean Merrien szerint Atlantisz elsüllyedése akár évezredekre is iszapossá és hínárossá tehette a tengert. Ez a hínáros víz az ókorban Amerikától akár Európáig érhetett. Viszont Himilco leírása említi a teljes szélcsendet, ami valóban a Szargasszó-tengerre illik.

115. oldal (alul): „Periplusa elveszett, de Avenius (Kr. u. III. sz.) még ismerte”  Itt Rufus Festus Avienus római költőről van szó, aki nem a 3. hanem a 4. században élt. Egyébként karthágói Himilco periplusáról van szó a szövegben, amit Avienus csak közvetve ismerhetett (talán Eratoszthenész fordítása nyomán).

116. oldal: Elég zavarosan beszél „Kariandai Skylax” periplusáról. Nos, karüandai Szkülax periplusa elveszett, csak pár töredék marad belőle (i.e. 510 körül írt). Amiből Sykes idéz, az egy Szkülax neve alatt fennmaradt, de i.e. 350 körül keletkezett periplus (nyomtatásban 1639-ben Voss adta ki).

116. oldal: „Damiano da Gomez portugál történetíró” – a valódi neve: Damião de Goes (1502-1574). Ugyanitt: „J. Podolin, svéd régész”, a helyes név: Johan Frans Podolyn svéd születésű numizmata (1739-1784). A karthágói pénzlelet Corvo szigetén nem 1778-ban került napvilágra, mint azt Várkonyi kategorikusan kijelenti, hanem 1749-ben, mint azt Podolyn megírta! A svéd érmeszakértő maga is már csak 1761-ben Madridban vizsgálta meg a lelet egy részét (Podolyn leírása itt jelent meg: Goteborgske Wetenskap og Witterhets Samlingar 1778, I, 106). Egyébként a lovasszoborról szóló rész Braghine könyvéből van (aki viszont nem említi Podolynt)

116. oldal: „Edriszi, arab utazó (XI. sz.) azt mondja, hogy több lovasszobrot látott az Azórokon” – Edriszi természetesen sohasem járt az Azórokon! Hisz akkor ő lenne a felfedezője! Braghine azt írja, hogy Edriszi és más arab történetírók is említik a lovasszobrot. W. H. Babcock amerikai történész a Legendary Islands of the Atlantic c. munkájában  éppen a lovasszobor miatt hivatkozik Edriszire, aki beszámolt egy Al-Khalidat nevű szigetről az óceánon, ahol egy nyugat felé néző, talapzaton álló bronzszobor található (1922). Edriszi forrásai középkori mór és berber hajósok, valamint ókori görög geográfusok munkái voltak.

116. oldal: „Pütheasz, massiliai görög geográfus (320 körül) Gadesből kiindulva, föníciai hajósokkal fölkeresi Helgolandot, Angliát…”  Hogy Pütheaszt föníciai (Karthágói) hajósok vitték volna el, elég valószínűtlen. Sokkal valószerűbb, hogy nem hajón utazott tovább Gadesből, hanem átkelt északnak Gallián át Masszaliából. Várkonyi szerint eljutott Izlandra, Pütheasz ezt nevezte Thulénak. Barry W. Cunliffe angol professzor szintén Izlanddal azonosította, azonban ezt sokan kétlik, hiszen Pütheasz Thulén lakosságról és mezőgazdaságról is beszél, ugyanakkor az eddigi kutatások szerint Izlandon csak a 8. században jelentek meg az első emberek. Sokan nem tudják, de Horváth Árpád a kiváló magyar ismeretterjesztő szerző írt egy kisregényt, Európa felfedezése címmel (Várnagy Györgynével), ami Pütheaszról szólt (1960-ban közölte a Kisalföld napilap).

117. oldal: Egerton Sykes alapján beszél az írek hajózásáról az Atlanti-óceánon. Érdemes lett volna szólni róla, hogy William Verity, a floridai Fort Laudendale-ban élő ír származású hajóépítő és antropológus a VI. századbeli ír vitorlások mintájára kis hajóján 1966-ban megpróbált átkelni Veracruzból Írországba, de a kísérlete kudarba fulladt. Verity szerint ír szerzetesek i.sz. 600 körül (itt legfőképpen Brendanra gondol) átkeltek Amerikába. Ennek egyik legfőbb bizonyítékát a Palenque maja város templomában található kelta kőkeresztre alapozta. Verity 1969 május 22-én újból elindult hatméteres középkori ír vitorlásán Írországból és szeptember 14-én elérte a Bahama-szigeteket.

118. oldal: Legfelül: (Some early explorers of the Atlantic, 1960.) – előtte közölte Sykes eredményeit az írek korai utazásairól az Atlanti-óceánon. Viszont a Tolna Megyei Népujságban leadta a megjelenésre váró Sziriatból (1970. jan. 15.) ezt a részt, viszont a Sykes forrásmunkájának említése után van egy nagyobb szakasz, ami nincs benne az 1972-es, sem a 2002-es kiadásban: "Itt nem szólhatok az érintkezésről Kelet országaival. A földrajzi helyzetnél fogva a hajózás a Perzsa-öböl, India felé sokkal forgalmasabb volt, az utak kijártabbak. Kétségtelen azonban, hogy az Atlanti-óceán tájai szintén ismertek voltak, s az Ökör hajói alkalmasak bejárásukra. Ennek bizonyításához Heyerdahlnak tulajdonképpen nem volt szüksége kísérleti expedícióra. A Gibraltárt, Marokkót és Közép-Amerikát összekötő útvonal, a passzát szelek révén, meg épp e legkönnyebben járhatók közé tartozik, Kolumbusz is ezen indult el (s nem elsőnek!); egy francia orvos, Alain Bombard, 1952-ben parányi gumitutajon, lepedőnyi vitorlával, élelem és ital nélkül, egymagában 52 nap alatt kelt át rajta; ételt, italt nem vitt, csupán az útközben kifogott halak nyers húséval táplálkozott. (Útleírása „Önkéntes hajótörött” címmel magyarul is megjelent.)
      Nem tudom, milyen forrásokból merítette Heyerdahl azt a nézetét, hogy az egyiptomiak papirusz-kákából font hajókon járták az Atlanti-tengert. Amennyire a fennmaradt ábrázolásokat és szövegeket ismerem, csak a kisebb s a nílusi, helyi közlekedésre szánt csónakokat fonták papiruszból; a nagyobbakat, a személy- és teherszállító hajókat akácfából vagy szikomorból építették, díszes bárkákat libanoni cédrusból. Bizonyos, hogy a fahajók teherbírása nagyobb, szilárdabbak és viharállóbbak. A tengerjáró hajók csupán méretekben, nagyságban különböztek a nílusiaktól, ám csak parti hajózásra használták őket.
    A föníciaiak kerek hasas kereskedelmi hajóit és karcsú kalóz-gályáit méltán nevezték a „tenger paripáinak”; alkalmasabbak voltak a nyíltvízi, távoltengeri közlekedésre, mint pl. Kolumbusz rozoga, szúette karavellái, meg is előzték."

Viszont nem vagyok biztos benne, hogy ez a rész valóban benne volt a Sziriat kéziratában vagy csak a cikkben írta hozzá Várkonyi a Sziriatból való szakaszhoz? Hogy benne volt a Sziriat kéziratában, azt két dolog is erősíti. Az egyik, hogy a Tolna Megyei Népújság előtt a Dunántúli Napló 1969. aug. 10-i száma is leadta ezt a részt, és ott is szerepel az imént leadott szöveg. Tehát, ha csak ehhez a cikkhez írta volna hozzá a részt, miért ismételte meg a Tolnai napilapban? A másik, ahogy kezdi: "Itt nem szólhatok az érintkezésről Kelet országaival..." így minek kezdene egy hozzátevést egy cikkben. Ellenben a Sziriatban több ilyen kitétel is szerepel. De az is igaz, hogy ugyanezen cikk elején már beszélt Heyerdahl elképzeléséről az egyiptomi hajózásról (ld. 115. oldalhoz írt kommentárt) és az nagy valószínűséggel nem a könyvből kihagyott rész, hanem a cikkhez egy hozzáírás. Ez alapján az itt adott idézet is ilyen hozzáírás lehet. Azt gondolom, hogy Várkonyi ezen kiegészítéseit ugyanúgy berakta volna a kiadásra váró Sziriatba is, de erre már nem volt lehetősége vagy csak már valamiért kimaradt. Várkonyi szövegéből kitűnik, hogy kritikával élt Heyerdahl expedíciójáról, főleg a papiruszhajó miatt. De ezt már a Sziriatból vett szemelvénysorozatának első darabjában a Tolna Megyei Népújságban ís megírta egyfajta bevezetőként: "Ha végigtekintünk a fennmaradt régi dokumentumokon, megállapíthatjuk, hogy Heyerdahl expedíciója valójában fölösleges volt: az Ókor hajósnépei ismerték az Atlanti-óceán „útjait”, szigeteit, sőt elvetődtek a túlnan levő nagy szárazföld, Amerika partjaira is. Csakhogy nem kákából, nádból kötözött, tutajszerű, csekély teherbírású, romlékony alkotmányokon merészkedtek ki a tengerre, hanem szilárd építésű, viharálló hajókon, s nem is mulasztották el feljegyezni tapasztalataikat és fölfedezéseiket." (A nyugati Paradicsom, 1970. jan. 9).

118. oldal: "Ez a Szőlőország onnan nyerte nevét, hogy Leifr expedíciójának egyik Tyrker (olv. Türker) nevű embere szőlőt fedezett fel ott;
Tyrker a krónika szerint „déli ember” volt, nem norvég, életrevaló, mozgékony férfiú, s mert az akkori népi terminológiában „tyrk”, olvasd: türk általában a magyarok neve volt, nem lehetetlen, hogy Tyrker személyében a Don mentén maradt magyarok valamelyike vetődött Leifr társai közé, az oroszországi normannok révén.
– Hát, még ez sem Várkonyi ötlete volt. Piványi Jenő magyar-amerikai történész jóval megelőzte: Magyar volt-e a Heimskringla Tyrker-je? (Századok, 1909) és Tyrker, „Vinland" felfedezője. — A. D. 1000. (Magyarország, 1915/354-355. sz.) Pivány még lefordította az idevágó 13. század eleji norvég krónika, a Heimskringla ("Világkör") krónika részletet is. "Tyrker valószínűleg magyar volt"  írta Matolay Tibor: Columbus elődei (Földgömb, 1936/3. sz.). Piványi szerint elsőként Carl Christian Rafn híres munkájában: Antiquitäten Americanae (Kopenhagen, 1837) szerepelt az a lehetőség, hogy Tyrker magyar volt. Petur László is foglalkozott a kérdéssel és még régebbi forrást talált: "Schjöningins dán tudós – az izlandi sagák ismertetője és elemzője – 1777-ben terjedelmes tanulmányt írt a Heimskringláról, és azt állította, hogy a Leif csapatában szolgáló déli ember, a Tyrker minden valószínűség szerint magyar volt. Az angol Samuel Lang – a viking hagyományok kutatója – később ugyanezt vallotta, sőt megtoldotta azzal, hogy a Vinland elnevezés a történetben szereplő Tyrkertől eredhet." (A földgömb hősei, 1967).

118. oldal (alul): „Az óor mindenesetre” – nyomdahiba: „ókor” (az 1972-es kiadásban még jól volt).

119. oldal: "Athenaiosz Deipnoszophisztai (Tudósok asztali beszélgetései, Kr. u. III. sz.) c. munkájából megtudjuk, hogy az ókor legnagyobb hajóját Szirakuzai Hieron építtette (Kr. e. 268-214) a korinthoszi Arkhiasz tervei szerint, Arkhimédész felügyelete alatt; először a „Süracuszia”, utóbb az „Alexandreia” nevet viselte, rakodóképessége volt: 60 000 kerameia gabona, 10 000 kerameia sózott hal, 20 000 talentum gyapjú és 20 000 talentum egyéb áru, azaz mai mértékre átszámítva 3310 tonna. [...] Hieron 124 méter hosszú óriásbárkája azonban aligha volt viharálló, mert luxusjachttá alakíttatta át, hatvan szobával és teremmel, fürdőkkel, lugasokkal stb." – Ez a hajó máig híres, néha az ókor nyolcadik csodájaként is utaltak rá. A Sziriat harmadik kiadásában a hajó neve még Syracusia. Ezt tartották az ókor legnagyobb szállítóhajójának. Egyébként Athenaiosz is csak átvette a hajóról az információkat egy Moszkhión nevű teljesen ismeretlen történetírótól, aki valószínűleg i.e. 200 körül élt (Deipnosophistai 5.40–44= FGrHist 575 F1). Moszkhión arról beszélt, hogy a hajót Arkhimédész tervezte és az építését Arkhiasz felügyelte i.e. 240 körül. A Szürakuszia mai mértékben 1600-1800 tonna rakományt és 1942 utast tudott elszállítani. Lásd fentebb a hajónak egy régebbi és egy újabb rekonstrukcióját. Pieter Coll írta a hajóról: "A hajó a hadi jármű, nagy rakodóterű teherhajó és a luxuspalota keveréke volt. Hossza 108 métert, szélessége 30 métert tett ki. Több száz rabszolga egy évnél hosszabb ideig dolgozott az építésén. Az Etna erdeiből kivágott famennyiség elég lett volna ahhoz, hogy 30 akkoriban használatos háromsor-evezős hajót építsenek belőle. A hajó védelmi berendezései miatt inkább úszó várhoz, mint vízi járműhöz hasonlított. A hadi építmények nyolc darab ötemeletes toronyból állottak, közülük négy árbocként szolgált. A hajó legnagyobb műszaki vívmánya kétségtelenül az árbocszerű, rézlemezekkel védett felépítmény volt. Ez némileg emlékeztet az amerikai hadihajók páncélárbocaira. Az üreges árboc talapzatban végződött. Ezen egy óriási istenszobor állott, amely szükség esetén egy hatalmas, forgatható homorú tükröt tartott a kezében. Ezzel az ókori szerzők szerint a napsugarakat távoli tárgyakra irányították, s azok meggyulladtak." (Már az ókorban is tudták..., 1966) A Szürakuszia akkora volt, hogy Szicília egy kikötője sem volt alkalmas az óráshajó befogadására. Így aztán elhajózott Egyiptomba, átkeresztelték Alexandreiának és Ptolemaiosz Euergetész királynak ajándékozták. 

119. oldal: Itt ír az antiküthérai csillagóráról. Ezt természetesen azóta tovább kutatták, újabb elemzések és rekonstrukciók is születtek. Számomra a tudós Price azon érvelése volt a legmeggyőzőbb, hogy ez nem egy tényleges használati tárgy, műszer volt, hanem inkább egy ilyennek a másolata, műemléke, egyfajta cargoeszköz. Végeredményben oda jutottam, hogy a Rodoszon élt különös népfaj, a telkhineknek egy tengeren használatos tárgyának lehetett a kései másolata, ám a készítője több funkciójával nem is volt tisztában. Paul Iversen is odajut egy 2017-es tanulmányában, hogy a mechanizmus prototípusa Rodoszon készült.

120. oldalLewis Spence közelebbi megjelölés nélkül hivatkozik egy Platón-kommentárra: athéni Panathenaia-ünnepeken szimbolikus palástot, peploszt ajánlottak fel Pallasz Athénének, mégpedig annak emlékére, hogy az athénieknek egykor sikerült győzelmet aratniuk Poszeidón népén, vagyis az atlantisziakon... A kommentár egyúttal azt is közli, hogy a kultusz Platón előtt százhuszonöt évvel egész bizonyosan élt már...” – A közelebbi megjelelőlése az ókori forrásnak: Republica, 327 p. (mi ezt Állam címmel ismerjük). Egyébként Spence a Philip Smith által írt Atlantis című lexikon-szócikk (1854) nyomán tud a szkholion létezéséről, mint azt említi is (Spence: The history of Atlantis, 1926, 43. p). Az ünnep eredetét a görög történetírók Thészeusz vagy Erikhthoniosz (i.e. 15. sz.) idejébe vitték vissza (mindenesetre jóval korábbra, mint Platón előtt 125 év). Valójában az ókori szkholion nem említett 125 évet, csak a nagyobb és kisebb Panathenaia ünnepségről beszél, ez Spence hozzátevése lehet. Braghine hozzáteszi, hogy meglehet ugyanakkor az Athén és Egyiptom elleni hóditó hadjárat, amiről Platón beszélt, az utolsó migrációs hullám volt Atlantiszról, amit Lewis Spence is feltételez. Ekkor jöttek Európába a Aurignac-féle fajták. Az atlantiszi hadsereg elbukott, mert az athéniek (pelaszgok), egyiptomiak és az afrikai getulok leverték őket.

121. oldal: Várkonyi leírja a Plejád csillagkép mítoszát, amit a görögök átvettek az ómediterrán népek hagyományaiból. A Pleiádok, a hét csillag, Atlasz és Pléioné leányai voltak. Innen odajut, hogy a mítosz mélyebb lényege "földtörténeti esemény: az Atlasz-hegység egykori folytatásainak leszakadását, az Atlanti-tengerbe süllyedését mondja el a maga nyelvén a rege... A Kanári- és a Zöldfoki-szigetek ennek a Plejád hegységnek maradványai..." Wilhelm Schreiber hasonló nézeteket közölt: Atlasz hegység nyugatra vonul az óceánba. Atlantisz legendája tulajdonképpen ezen hegység nyugati részének tengerbe omlását meséli el (Vanished Cities, 1970).

124. oldal: "egész sor erdei, luc- és jegenyefenyő" – itt elmaradt egy kötőjel (erdeifenyő), tehát: "erdei-, luc- és jegenyefenyő".

 

Két Óvilág

 

125. oldal: „Alexandros, Philippos fia, Makedonia királya volt a 113. olimpiád idején. Itt, Ptolemaiosz...”  113. olimpiád az i.e. 328-ban volt, de kérdés, hogy már akkor használva volt az olimpiai évszámítás, amit Timaiosz (i.e. 345-250) javaslatára vezettek csak be? Várkonyi még hozzáteszi: "Ha C. Costa nem koholmány alapján írt, arra kell következtetnünk, hogy Ptolemaioszékat odáig verte a vihar, vagy pedig Montevideóban keresték a föníciaiak egyik fiók-kikötőjét." Ez valójában éppen Costa következtetése Braghine könyvében.

 

   126. oldal: Várkonyi említi Braghine nyomán a Gavea hegyi feliratot. Lásd fentebb a Gavea-sziklát, ami emberarcra hasonlít, s mellette a feliratról készült rajzot. Jobbról balra olvasva a felirat ez: TZUR FOENISIAN BADZIR RAB JETHBAAL. Csak a fordítást adja Várkonyi Sylva Ramos nyomán: „Badesir, a föníciai Türoszból, Jethbaal fiainak elseje.” Kezdve azzal, hogy a geológusok szerint ezek csak geológiai repedések ill. eróziós nyomok, míg mások szerint sima hamisítványok, ugyanis a föníciaiak soha nem utaltak magukra föníciaiként! Várkonyi még hozzáteszi a felirathoz: „Több munka foglalkozik ezzel a felirattal, a legrészletesebben Sylva Ramos monográfiája Brazília történetelőtti petroglifáiról.” (1972, 2002). Várkonyi két napilapban is adott 1969-71 között részleteket a megjelenésre váró Sziriat oszlopaiból: Itt ez a részlet így szerepel: „Több munka foglalkozik evvel a felirattal, legrészletesebben B. da Silva Ramos Brazília történetelőtti kőfeliratairól (petroglifáiról) írt monográfiájában (1932).” (Tolna Megyei Népújság, 1971. jan. 29.) Megvastagítottam, ami nem került át az 1972-es vagy 2002-es kiadásba.Van még egy furcsaság: az említett brazíl régész és nelvész, Bernardo de Azevedo da Silva Ramos (1858-1931). A Sziriat előzeteseiben (1970/71) közölt részletekben Várkonyi helyesen "i"-vel, azaz Silva-ként írja a nevét (Európai emlékek Óamerikában, Dunántúli Napló, 1970. június 28), míg a Sziriat 1942/43-as, 1972-es és 2002-es megjelenéseiben a név, helytelenül: Sylva. A professzor emlegetett monográfiája ez: Inscripcões e tradiçoes da America prehistorica, especialmente do Brasil, Rio de Janeiro, Imprensa Nacional, 1932. (a Sziriat első változatának könyvészetében, viszont helyesen Silva Ramos áll). Az egész úgy néz ki, hogy mikor kért a Dunántúli Napló részleteket a Sziriatból, csak akkor vette észre, hogy a könyvben tkp. elírta a nevet és javította. Egyébként Jacques de Mahieu francia-argentin antropológus (1915-1990) szerint ezek inkább északi rúnák lehetnek.
    Mezey Katalin a 2002-es kiadás végén ezt írja: „De a kihagyott összefüggő, nagy fejezetek mellett szinte minden kéziratoldalon találtunk kicenzúrázott mondatokat, bekezdéseket, minden fejezetben kihúzott, több oldalas, összefüggő szövegrészeket.” Ezek szerint a 2002-es kiadás felelősei/korrektorai sem találtak a kéziratban itt hiányt? Hiszen pld. ebben a szövegrészben Várkonyi írja A. Frot kutatóról ezt (a könyvben): „Elmondja azt is, hogy a föníciaiak dél-amerikai felirataik vésésénél ugyanazokat a módszereket alkalmazták, mint az egyiptomiak a hieroglifeknél. Ezeket a módszereket megtaláljuk az aztékoknál és azoknál az ismeretlen népeknél is, melyektől az Amazonas-medence petroglifái származnak. (Alexander v. Humboldt bőven tárgyalja az Orinoco, a Cassiquiare és a Rio Bamba sziklaképeit, ezekre még visszatérünk.) Akadtak állítólag latin feliratok is, tehát abból az időből valók, amikor a rómaiak már uralkodtak a karthágóiakon. Viszont tény, hogy Panamában római bronzpénzekkel telt vázát találtak a Kr. u. III-IV. századból; a pénz csekély értéke gyanússá tette a leletet (ki visz filléreket tengerentúlra?), de valószínű, hogy egy hajótörött hagyatékáról van szó.” (ez szóról szóra megegyezik az 1972-es kiadás szövegével). Ugyanez a részlet napilap említett cikkében: „Elmondja azt is [Frot], hogy a föníciaiak dél-amerikai felirataik vésésénél ugyanazokat a módszereket alkalmazták, mint az egyiptomiak a hieroglifeknél. Ezeket a módszereket megtaláljuk az aztékoknál és azoknál az ismeretlen népeknél is, melyektől az Amazonasz-medence petroglifái származnak. Molnár Gábor, a kitűnő vadász, zoológus és író szintén látott és lerajzolt néhányat a két háború között; ezek, úgy tetszik, indiánok művei. Az Orinoco, a Cassiquiare és a Rio Bamba indián sziklaképeit Humboldt fedezte fel, s bőven szól róluk útleírásában. L. Schwennhagen nem ellenőrizhető megállapítása szerint (1928) a véseteket valami vörös, igen tartós anyaggal kenték be; a vegyi vizsgálat vasoxidot és gyantás anyagot mutatott ki. Szerinte a feliratok javarészt föníciaiak és egyiptomiak, s emezek az ún. démotikus jelekkel vannak írva.” Nos, ez elég különös (vastag betükkel kiemeltem, amiben a napilap cikke pontosabb, mint a Sziriat könyvkiadása), ugyanis azt gondolná az ember a könyv kézirata a bővebb változat, míg a napilapban, úgy szemelvényesen, inkább itt-ott a terjedelem miatt meghúzva kerültek be a Sziriatból részletek. Fordítottja is elképzelhető, de kevésbé valószínű, sőt ebben az esetben bizonyosan nem! Erre utal, hogy a Schwennhagen neve és adatai már benne voltak a Sziriat 1942/43-as kiadásban is, ugyanezen a helyen, ami azt bizonyítja, nem csak az 1971-es cikkhez írta hozzá Várkonyi ezt a részt, hanem benne kellett legyen a Sziriat cenzúrázatlan kéziratában is! Bizonyításul még itt van ugyanez a szövegrész az 1943-as első változatból: "Frot elmondja azt is, hogy a föníciaiak délamerikai felirataik vésésénél ugyan azokat a módszereket alkalmazták, mint az egyiptomiak a legrégibb hieroglifeknél. Ezeket a módszereket megtaláljuk az aztékoknál s azoknál az ismeretlen népeknél is, amelyektől az Amazonasz-medence petroglifái származnak. L. Schwennhagen szerint a véseteket valami vörös és igen tartós anyaggal kenték be; a vegyi vizsgálat vasoxidot és gyantás anyagot mutatott ki, mely évezredek napfényének és esőinek ellen tudott állni. Szerinte a feliratok javarészt föníciaiak és egyiptomiak, az úgynevezett démotikus írással vannak írva. Akadtak latin felírások is; ezek tehát arra az időre vallanának, amikor a rómaiak már uralkodtak a karthagóiakon. Panamában római bronz pénzekkel telt vázát találtak a Kr. utáni III– IV. századból. A pénz csekély értéke gyanússá tette a leletet (ki visz filléreket tengerentúlra?), de valószínű, hogy egy hajótörött hagyományáról van szó." Az 1943-as és 1971-es szövegrészlet alapján arra következtetek, hogy a 1966-os gépiratban némileg átírta a Schwennhagenre vonatkozó adatokat és bevette még a Molnár Gábortól származó információt. Ezek egyike sem került bele az 1972-es kiadásban, sem a javított 2002 kiadásba! Egyébként Frot elbeszélése a föníciai jelek véséséről egy levélben szerepelnek, amit Braghinének írt, s Frot a legrégibb egyiptomi feliratok vésési módszereihez hasonlította.

Most az a kérdés, hogy történt a 2002-es „teljes” kiadás javítása, korrektúrázása?

Úgy hat az egész, mintha a 2002-es kiadás korrektora(i) egyszerűen átnézték oldalról-oldalra az 1972-es kiadás szövegét és a fennmaradt Sziriat kéziratát és ahol észrevettek valami nagyon szembetűnő kihagyást a 72-es kiadásban, ott pótolták. Tehát a 72-es nyomtatott szövegre építettek, s nem a kéziratot korrektúrázták újból! Ez természetesen azt hozta, hogy még sem a „cenzúrázatlan”, „teljes” Sziriat került kiadásra 2002-ben. Hozzáteszem azt is, hogy számos ilyen kihagyás van az 1972-es kiadásból. Ezek nyilván a kiadó szerkesztőitől eredhetnek, akik ez nem „cenzúraság” miatt, hanem csak amolyan „sallang”, felesleges "szócséplés" lenyesésének tudták, és talán alkalmazkodni akartak valamiféle oldalszámi kerethez, amibe a Sziriatot bele akarták tuszkolni.

Hogy valóban így készült a 2002-es kiadás revideálása, azt mutatja Mezey Katalin beszámolója is, aki a Tokaji Írótábor rendezvényén 2012-ben felolvasta: Várkonyi Nándor elnémítása c. értekezését. Ebben a következőket mondta: "Úgy adtuk ki tehát 1994-től a Várkonyi Nándor életműsorozatban újra a két, hetvenes években már megjelent kötetet, hogy azokat szerkesztőként én magam néztem össze sorról sorra az eredeti kézirattal. A Pergő évek és a Sziriat oszlopai kéziratának is több mint egynegyedét kellett visszaírni." (a lényeget alá is húztam!). Tehát az "alap" az 1972-es kiadás volt, ezt nézte át "sorról sorra" Mezey, s ahol hiányt tapasztalt az 1966-os gépíratból, azt visszaírta. Természetesen nem kárhoztatom Mezey Katalint, akinek óriási része volt a Várkonyi-életmű kiadásában. Ez egy sziszifuszi munka. De ha csak egy ember végzi, úgy számos elsiklás, elnézés adódhat, pláne ha egy irodalmár egy olyan szöveget néz át, ami számára annyira nem is érdekes ill. annak irodalmában nem járatos. Utána még ajánlatos lett volna egy igazi "vadászkutyát" a szöveg összehasonlításával megbízni. Olyat, amilyen én is vagyok, aki több mint negyven éve foglalkozom az ősi rejtélyekkel, közte Atlantisz kérdésével.

126. oldal: A. Frot. Apollinaire Frot francia mérnökről van szó, a róla szóló értesülés Braghine könyvéből származik, akárcsak Ludwig Schwennhagen professzor véleménye is. Hozzáteszem azért, hogy sziklavésetek festékére nem Schwennhagen megállapítása „nem ellenőrizhető”, ugyanis a professzor is José Fabio kémikus vizsgálataira hivatkozik.

Egyébként Várkonyi a 125-128. oldalakon nagyrészt Braghine adatait használja, amit néha jelez, néha nem. Mint pld. az Atlan falu (127. old.) vagy indiánok partra vetődése Európában (128. old.). Schwennhagen osztrák születésü filológus és történész volt. Európában még híve volt a pángermán eszméknek, kellő antiszemita felhanggal. Brazíliába történt kivándorlása után kezdett el érdeklődni az  új hazája történelme iránt. 1928-ban kiadta az Antiga História do Brasil. De 1100 a.C. a 1500 d.C. c. könyvét, amiben a föníciaiaknak tudja be Brazília felfedezését. Várkonyi csak közvetve, Braghine munkája révén ismerte Schwennhagen munkáját.

127. oldal: "Ezeken kívül kétségtelenül négereket ábrázoló, Kolumbusz előtti szobrokat találtak...– Majd Braghine könyvéből veszi a példákat. Még hozzátehetjük, hogy az olmék 20-30 tonnás kőfejeket is sokan negroid típusúnak nézik (mások meg kínainak). A rejtélyes Dzibilcaltun maja város áldozati kútjában egy minden valószínűség szerint fekete afrikai eredetú famaszkot találtak. Braghine még írta, hogy az ecuadori Ernesto Franco quitói gyűjteményében egy négert ábrázoló szobrocskát látott, ami a helyi régészek szerint „legalább 20.000 éves”. Desiré Charnay francia régész (1828-1915) a 19. század második felében Mexikó Citynél szobrokat ásott ki. Ezek arcáról úgy vélte, negroidokat ábrázolnak. Szerinte az indiánok ősei itt ásziaiak voltak, akik afrikaiakkal keveredtek (The Ancient Cities of the New World, 1887). I. Donnelly az Atlantiszról szóló könyvében mutat két négert ábrázoló képet: az egyiket Palenque-ből és a másikat Vera Cruzból (1882). Várkonyi a 415. oldalon még említi a témát mégegyszer: "Negroid nyomok csupán csontvázakon és néhány emléken maradtak fenn, így a mexikói Veracruz és Tabasco mellett mostanában feltárt óriási szobrokon, valamint a kolumbiai San Agustinnál talált monolitokon." Dáné Tibor említve a dél-amerikai negroid törzseket, majd ezt írja: "Arról pedig még bajosabb volna vitatkozni, hogy a quiriguai „tiarás herceg" hatalmas premaya emlékműve egy négert ábrázol,  méghozzá uralkodót, összes hatalmi jelvényeivel." (1963).

Az említett mexikói helyeken a híres olmék kőfejeket találták (ezekről lenne szó, s nem tudom, miért nem utalt rájuk konkrétabban Várkonyi?). Az első olmék kőfejet José María Melgar y Serrano fedezte fel Tres Zapotesben 1862-ben. Matthew Stirling amerikai régész expedíciója 1939-ben Veracruz és Tabasco területén számos olmék kőfejet talált. Ezek bazaltból készültek, átlagosan 1,2 és 3,4 m átmérőjűek. A kisebbek 6, de a legnagyobban 40-50 tonnát is nyomnak. A követ 400 km-ről kellett idehozniuk! Korukat minimum i.e. 900-ra tették.

San Agustinban van egy papot vagy sámánt ábrázoló stilizált szobor, mely a kezeiben nagyon hasonló tárgyakat tart, mint a nyugat-afrikai Onit vagy királyt ábrázoló szobor. A San Agustin kultúra kezdetét i.e. 3300 körülire teszik, de a szobrok korát valahová az i.e. 1000 és 500 közé. Viszont a brazil Minas Gerais államban 1974-ben egy barlangban megtalálták egy 20 éves nő csont maradványait, akit a régészek Luzie-enek neveztek el. Korát 11.500 évesre teszik, azaz nagyon régi, s úgy vélik a Dél-Amerika betelepülésének első hullámával érkezhetett. Csakhogy a koponya jellemzői azt mutatják, hogy nem rokona az Amerikát vagy Észak-Ázsiát lakó népességnek, hanem inkább a negritó vagy negroid népekkel rokon. Walter Neves antropológus leginkább az ausztráliai bennszülöttekkel hozza kapcsolatba.

127. oldal: "Az Orinoco és az Apures folyó közt Atlan (!) nevű faluban él a kihalóban levő, fehér bőrű paria-indiánok törzsének maradéka..." – Ezt szintén Braghine könyvéből veszi át (angol ford. 39. oldal, 1940). Viszont a folyó neve helyesen Apure, így írja Braghine és így írják a magyar szakkönyvek és lexikonok is (az Orinoco mellékfolyója Venezuelában). Érdekes, mert a Sziriat első változatában (1943) a két folyó neve Orinoko és Apuré.

128. oldal: Az i.e. 62-ben Germániában partravetődött vörösbőrű hajósokról már két régi szerző írt: Gomara: Historia general de las Indias (1553) és Wytfliet: Descriptionis Ptolemaicae Augmentum (1597), akik szerint labradori indiánok voltak. Egyébként az amerikai indiánok partravetődéséről Európában Braghine alapján írt. Persze, itt is vannak különbségek. Braghinénél a svévek királya a partravetődöttekből néhányat Gallia prokonzuljának, Metellus Celerus-nak ajándékozott rabszolgaként. Várkonyinál a név: Metelleus Celer. A név helyesen Quintus Caecilius Metellus Celer, aki i.e. 62-ben lett Gallia Cisalpina prokonzulja. Ez a provincia gyakorlatilag azonos a mai Észak-Olaszországgal. Várkonyi persze hiányosan veszi át Braghine szövegét. Ugyanis az pontosabb, pld. azt mondja, hogy az indiánok egyikéről bronz mellszobor készült, amit X. Károly francia király bizonyos Edmond Durandtól megvásárolt a Louvre számára. Egger régész megállapította, hogy a szobor kétségkívül antik és római munka, ami egy tipikus indiánt ábrázol. Viszont úgy néz ki Várkonyi bár fő forrásként Braghinét használta, de az orosz ezredes által megadott ókori források, Plinius és Pomponius Mela megadott helyeit is megnézhette Várkonyi, ugyanis mindkét szerző közölte, hogy az a vihar által Indiából Germánia partjaira került hajót Cornelius Nepos i.e. 1. századi római történetírótól vették át. Nepos befolyásos szemilyiség volt, így hozzáfért a római archívumokhoz is. Várkonyi így aztán forrásként megadja: "Cornelius Nepos (De exc. ducibus)". A zárójelben lévő irat lenne a forrása az indián hajósoknak. Csakhogy a De exc. ducibus azonos ezzel: De excellentibus ducibus externarum gentium, ami az idegen népek hadvezéreiről szól. Ez a műve nem csak hogy fönnmaradt, de magyarul is több fordításban van meg. Ez egyáltalán nem említi az "indiai hajósokat", feltehetőleg Várkonyi csak hasraütésszerűen, valamelyik lexikon hivatkozásaiból kapta ki a címet. Egyébként valószínűleg Nepos Chronikon c. világtörténeti munkájából vehették a részletet, ami nem maradt fenn. Richard Hennig német geográfus szerint az a kérdés, hogy ezek észak-amerikai indiánok voltak vagy grönlandi eszkimók? Emlékeztet rá, hogy a németországi Lubeckben 1153-ban is történt egy hasonló eset (1936). Viszont H. Bengston szerint valóban ázsiaiak, vagyis indiaiak lehettek, akik Baktriából jutottak a Kaszpi-tengerbe, onnan a Fekete-tengerbe, majd az orosz sztyeppe folyóin a Visztulába, s onnan Germániába. Azonban a Bengston által felvázolt út sok szempontból "fantasztikusabb", mint amit Hennig bemutat. Ugyanez vonatkozik Antonio Galvano feltevésére, hogy kínaiak lehettek (The discoveries of the world, 1862).

A Germániában kikötött hajósokról szóló részt ezzel fejezi be Várkonyi: "Ez tehát az egyetlen klasszikus ókori indián szoborképmás." Nos, ezután a Sziriat első változatában (1943) még volt egy hosszabb rész, amit szintén Braghine könyvéből szemezgetett ki, de valamiért törölte (?) a harmadik kiadásból, s ez is erre a témára vonatkozott: "Egy másik indián-ábrázolást Vendéeben fedezett fel Marcel Baudouin, de ez már eredeti maja-munka lenne. A Vin-folyócska torkolatában mély apályok idején egy szikla merül fel, amelyen a halászok szerint vésett rajzok láthatók. Kedvező alkalommal Baudouin megtisztította a sziklát, s köralakú keretben egy profilképet talált, továbbá egy láb rajzát, egy betű- vagy szimbolikus jelet, s egy lócsontváz ábráját. Az arcél nyitottszájú, mintha trombitát fújna, a koponya brachycephal, a homlok ferdén hátrafutó, az ajkak duzzadtak, elöreállók, az orr jellegzetes maja sasorr; az arc bajusztalan, de álszakállat visel, az isteni származás jelét (mint a maja, egyiptomi és hettita fejedelmek, s mint a Húsvét-sziget démon-szobrocskái), s a feje búbján levő hajcsomó teljesen megfelel a maja hajviseletnek. Ezek a részletek minden maja-ábrázoláson megtalálhatók (81-82. kép); különösen a hajcsomó s a szakáll félreérthetetlen régészeti karakterisztikumok, de az ábrázolat a maga egészében is tipikusan maja-jellegű. A lelet a jelek szerint történetelőtti korból való (víz alá merült)." (1943). Marcel Baudouin francia régész (1860-1941) 1928 szeptemberében takarította meg a másféltonnás kvarcittömböt, amit a környékbeliek Grande Pierre-nek ("Nagy Kő") neveztek (később múzeumba vitték). Baudouin bizonyos volt abban, hogy a húsz cm átmérőjű kör alakú domborműben lévő fej nem egy neolikori európait, hanem egy maját ábrázolt (lásd fentebb a dombormű képét!). Ugyanakkor a tömböt i.e. 5000 körülire datálta (hol voltak ekkor a maják?). Robert Charroux is foglalkozott a dombormű emberarcával: Homo Atlanticusnak nevezi. Az alak egykorú volt a dolmenekkel, bizonyára nem atlantiszi, de egy olyan isten képe, akit Poitouban a régi kelták imádtak. Hogy ábrázolva van rajta egyféle lóalak, az is jelentős, hiszen a ló magyarázza Charroux Atlantisz egyik legfontosabb szimbóluma volt (Le livre des mondes oubliés, Paris, 1971). Várkonyi még azt is elmondja, hogy az antropológusok a környékbeli bretonokon hasonló rasszjegyeket is találtak, mint a dombormű fejalakja.

129. oldal: Az észak-amerikai elefántfej ábrázolásokról és elefántokat ábrázoló szobrocskákról értekezik. Az egyik vélemény, hogy ezek az indiai elefántot mutatják, míg a másik: a rá nagyon hasonlító masztodont. Ez utóbbiak Észak-Amerikában csak 10.000 éve pusztultak ki. Az első indiánok bizonyosan ismerték az állatot, mert Washington-államban 1977-ben egy masztodon csontvázat találtak, melyről kiderült, hogy egyszer lándzsahegy fúródott az állatba, amiből felgyógyult. A csontváz kora 14.000 év. Wisconsinban, Boaz falunál meg egy 10.000 éves masztodoncsontváz került elő, szintén egy lándzsadarabbal. A mexikói Tultepec városában városában egy közel 15.000 éves mamutcsapda 22 méteres gödrét találták, benne 14 mamut maradványaival. Tasnádi Kubacska András valószínűleg az ábrázolások miatt a masztodonok kihalását csak 2000 évre tette (ez bosszantotta Várkonyit). Egyébként a bolíviai Tiahuanaco romváros ábrái és figurái közt is egyesek masztodonokat és toxodonokat látnak. Ez utóbbi nagytestű állat szintén az i.e. 11. évezredben pusztult ki. Ecuadorban, Cuenca városában, ahol Crespi atya gyűjteménye található, régi domborműves fémlapokból. Ezeken szintén feltűnik az elefánt (viszont Crespi gyűjteményében előfordulnak modern darabok, hamisítványok is). A perui Marcahuasiban szintén látni vélnek a sziklákban elefántok körvonalait. Wisconsinban van az "Elefántdomb", mely felülről, madártávlatból valóban egy elefántot mintáz. Egyébként már Pierre François-Xavier de Charlevoix francia jezsuita (1682-1761) könyvében: Histoire et description générale de la Nouvelle France (1744) szentel egy fejezetet a mexikói maja vidéknek, megemlítve, hoogy egy régi sztélén elefántrelief látható, ami elgondolkozásra késztet, mivel az Új Világban ez az állat ismeretlen. A. Humboldt német természettudós szintén felfigyelt ilyen részletekre, mikor Mexikóban járt.

129. oldal: Az oldal alján, tehát "...már nem tudnak róla." mondatvég alatt kezdődő bekezdés: "Az elefánt alakú moundok és a..." – ettől kezdve a bekezdés végéig a 131. oldal közepe tájáig. Ez a rész hiányzott az 1972-es kiadásból, s nyilván az 1966-os kéziratból lett pótolva. Ez összesen 270 szó. Csakhogy teljesen világos, hogy itt nem egy bekezdés hiányzik, hanem több! Ugyanis Várkonyi a Sziriat előzeteseként számos részletet közölt a leendő megjelenésből. Pont ez a rész is megvan. Elefánt Ó-Amerikában címmel adta le a Tolna Megyei Népújság (1971. jan. 30) ezt a részt (a Dunántúli Napló is közölte [1970. aug. 2], de az szöveghűségileg nem ennyire pontos). Nos, a "...már nem tudnak róla." mondatvég után két bekezdés jön, ami hiányzik az 1972-es kiadásból, de a 2002-esből is, ami 229 szó! Szóval ez rész nem lett bepótolva a 2002-es kiadásban:

"Tovább bonyolítják az elefánt-problémát az amerikai földpiramisok, az ún. moundok. Egész Észak-Amerika teleszórt velük, de Peru és Bolívia partjain is feltűnnek. A Mississippi és a Missouri síkján, az Alleghany hegységben, s kivált Ohioban, szinte nyüzsögnek; csupán Ohioban tizenháromezret számolták meg. Részint változatos alakú földvárak, részint gyűrűsáncok, részint pedig állatalakot formálnak, madarat, emlőst, köztük elefántot, továbbá gyíkot, kígyót, de embert is. Tömérdek kő- és rézszerszám, dísztárgy, pipa, ember- és állatszobrocska került ki belőlük, gyakorta elefánté, ill. a tudósok szerint masztodoné. Sokáig egy külön néphez, az ún. moundbuilderekhez (halomrakókhoz) kapcsolták eredetűiket, de a kutatók ma megegyeznek abban, hogy három kultúrterület szerint a sziu, a muszkogi és az irokéz indiánok ősei emelték őket. Ám ennek ellentmond, hogy, az északi, prérilakó indiánok (a pueblók kivételével), a messze múltig kinyomozhatóan, mind nomádok voltak, míg a halomrakók letelepült földművesek. Szinte lehetetlen elképzelés, hogy a fejlődés szökött útját fordítva járták volna meg.
     Emellett sok más tünet is a moundok nagy korára vall. így eróziós jelek azt mutatják, hogy a folyóvölgyek felszínalkata más volt akkoriban. Folyóvizek munkájának nyomait találták olyan moundokon, melyek ma több kilométernyire vannak a folyóktól; emezek tehát megváltoztatták medrüket a halmok építése óta. Más folyók egyre mélyebbre ásták ágyukat az idők folyamán, áradásaik mind mélyebben fekvő hordalékteraszokat alkottak, de a moundok mindig a legrégibb, legmagasabb teraszon állnak, az újabbakon soha. Eszerint a moundok a diluviumba tartoznak, s ipso facto ugyanoda a mélyükről kiásott lelettárgyak.
"

És csak ezután jönne "Az elefánt alakú moundok és a..." kezdetű hosszú bekezdés (ami szintén hiányzott az 1972-es kiadásból, de be lett pótolva a 2002-esben). Tehát, összegzésként 229+270 szó, azaz 499 szó hiányzott az 1972-es kiadásból (valamiért kihúzták), a Két Óvilág alfejezet ezen részénél, ami az 1972/2002-es kiadások lapméretét tekintve közel másfél oldal terjedelmet jelent. Ezek után ugyancsak kérdezhető, hogyan történt a 2002-es kiadás revideálása, ha ekkora szövegrész is kimaradt?!?

131. oldal: Az oldalon lévő illusztráció: Copán, elefántfej. A kép John Lloyd Stephens amerikai utazó Incidents of Travel in Central America, Chiapas and Yucatan c. könyvében (1842) szerepelt. Stephens fedezte fel a dzsungelben az ősi maják romvárosait. Copanban lerajzolt egy 3,6 m magas istenszobrot, melyet beborítottak gazdag ornamentikai részletekkel. A szobor tetejének két oldalán egy-egy elefántfej domborműve látható. Legalábbis már Stephens is elefántnak értékelte, s megjegyezte, hogy ez az állat nem él az országban. G. Eliot Smith 1915-ben a Nature magazinban indiai elefántnak minősítette. Hivatkozik Maudslay és Seler vizsgálataira, melyek arra mutatnak, hogy a maja szobrász nem ismerte közvetlenül az elefántot, mert kissé összemosta az állat szemét az orrlyukával, és a szemet a füllyukával.

131. oldal: "Mexiói öböltől" – nyomdahiba Mexikói helyett. Várkonyi említ egy 16. századi angol tengerészt és felfedezőt: "Dávid Ingram", most a keresztnév helyesen: David!

133. oldal: "Birket Smith" a név helyesen: Birket-Smith (Kaj Birket-Smith dán etnológus: 1893-1977)

140. oldal: A gorgó-főkről ír, annak telluris elterjedéséről. A legrégibb görög hagyományok a gorgókat Szarpedón szigetére helyezték, az Ókeanoszba. Marcel Homet említi, hogy Pizarro Kolumbiától ény-ra talált egy Gorgone nevű szigetet.

144. oldal: 432.000 nem a négyszerese a 144.000-nek, hanem csak a háromszorosa! Ugyanitt: "4320, az egyiptomi égi év pedig ennek negyedrésze: 1440" ez megint banális hiba: 1440 nem a negyedrésze, hanem a harmadrésze 4320-nak!

144. oldal: (Ezeket az adatokat magunk gyűjtöttük; a régi népek korszakszámításainak kifejtését és magyarázatát ld. a VIII. fejezetben.) – Ez egy utalás az 1972-es kiadásból kimaradt Néhány történetelőtti évszám c. fejezetre. Ez a zárójelbe tett szöveg csak az 2002-es kiadásba került vissza, de ez is példázza, hogy milyen értelmetlen volt a fejezetszámozás eltüntetése a 2002-es kiadásból (hisz még az 1972-esben is benne volt).

145. oldal: „R. O. Marsh a Roosevelt-fennsík (Brazília) eltűnt birodalmának lakóiról azt állítja, hogy fejlett csillagászati ismereteik voltak, így talán ők adták az Állatkör csillagképeinek neveit, s tőlük kapták volna a toltékok, mayák, egyiptomiak, sumérek, föníciaiak.” – ez a részlet Braghine könyvéből van, aki még olyan dolgokat is elárul Richard Marshról, hogy Mato Grosso érintetlen erdeiben olyan kultúra nyomait találta, ami nagyon hasonlít a korai egyiptomira. A Roosevelt-fennsík éghajlatát Marsh nagyon egészségesnek mondja, s a fennsíkon nagyon régen egy magas civilizációjú faj élt, akik kapcsolatban állhattak az atlantisziakkal. A fennsík közelében élő indián törzsek szerint egykor itt egy hatalmas birodalom létezett, ami nem csak a brazíliai törzsek felett, hanem a Csendes-óceán partjain lakókon is uralkodott. Marsh szerint a maja és az inka kultúra is ettől a prehisztorikus birodalomtól származik.

146. oldal: Garcia Cuba hét pontja. Már I. Donnelly hivatkozik Garcia y Cubas-ra (1882). Cubas szerint a teotihuacani piramisok hasonló elvek alapján épültek, mint az egyiptomiak. Viszont az egyezést nem hét, hanem 11 pontban foglalta össze.

148. oldal: "J. Eric S. Thomson"  a név helyesen: J. Eric S. Thompson, aki egy vezető angol amerikanista és régész volt (1898-1975).

152. oldal: "Szent szekrényt is tiszteltek, mint sok helyütt, így India, Káldea, Asszíria, Egyiptom népei. Kinsborough lord írja: „Ahogyan a zsidóknál a frigyszekrény hordozható templomféle, amelyben az isten hitük szerint állandóan jelen volt, éppúgy a mexikóiak, a cherokee, a michoacáni és hondurasi indiánok szent szekrényt tartottak nagy tiszteletben.” (Antiquities of Mexico, 1848.) Ehhez senkinek sem volt szabad nyúlnia a papok kivételével. Kinsborough azt is állítja, hogy ezeknek a népeknek vallási rítusai sokban hasonlítanak a bretonok és az írek régi szokásaihoz.Várkonyi itt olyan hatással él, mintha közvetlenül Kinsborough lord igencsak kurrens könyvéből idézett volna (ami egyébként 9 kötetes és 1830-1848 közt került kiadásra)! Az igazság az, hogy az egészet Braghine munkájából ollózta, aki viszont nem a Kinsborough lord könyvéből idézett, hanem csak összefoglalóan írt annak egy tartalmi részletéről. Várkonyi ezt idézőjelek közé rakta, mintha a kezében lett volna ez a forrásmunka (is).

156. oldal: Atlasz névhez kapcsolódva. Thuküdidész feljegyezte, hogy egy földrengés (i.e. 426-ban) szétrombolta Atalante szigetét (3.89).

157. oldal: A kirakott csecsemő királyok, istenfiak kapcsán még említhető a kínai Pao-sze, akinek az apja maga is sárkány volt. A görög Jamoszt csecsemőkorában kirakták és két kígyó mézzel táplálta.

158. oldal: "Több antik szerző említ egy atarantesz nevű törzset, mely a mai Tunisz helyén lakott; Ptolemaiosz az eredetibbnek látszó Attala nevet használja róluk; egy ottani hegylánc ma is Talae nevet visel. A törzsek „Poszeidónt”, azaz a tengeristent tartják ősüknek, noha nyilván sem Atlantiszról, sem Platón dialógusairól nincsen tudomásuk." – írja Várkonyi. Ez is jó példa arra, milyen gátlástalanul is ki tudta használni forrásait, különösen Braghine ezredes 1939-es könyvét. Ebben a példában látszik, hogy nem csupán a száraz adatokat vette át, hanem az adatok közlése utáni rövid megjegyzését, amit általában a szerző "sziporkázásainak" szoktunk tartani, de a példa is mutatja, a valódi szerző ez esetben (és még sokban) nem is Várkonyi. Lentebb adom ugyanezt a szövegrészletet Braghine könyvéből, amit Várkonyi mindenféle megjelölés nélkül kiollózott:

 

Az alfejezethez tehető még, hogy Robert Marx amerikai búvár és régész (1936-2019) 1982-ben, a Rio de Janeiro melletti Guanabara-öbölben, a tenger alatt 30 méterrel római stílusú amforákat és más tárgyakat talált. Feltehetőleg egy zátonyra futott római gálya rakományát. Az iszaplerakódás alapján elvetette azt az érvet, hogy egy műkincsszállító olasz hajóról származnának, ami a 19. században elsüllyedt. 1975-ben szőke eszkimókat találtak Észak-Kanadában. Mexikóvárostól 65 km-re, a Toluca-völgyben, a Tecaxic-Calixtlahuaca-kultúra övezetében José García Payón régész 1933-ban kiásott egy kisméretű sötét terrakottafejet, mely már első ránézésre szakállas, európai férfit ábrázolt (láthatólag egy nagyobb szoborról tört le). Robert Heine-Geldern osztrák antropológus már 1961-ben megvizsgálta a fejet és görög-római munkának minősítette az i.sz. 200 körüli időből. Romeo H. Hristov antropológus és régész 1990-ben újraelővette a fej kérdését, és több évi kutatás után római fejnek nyilvánította, akinek még a hajának és sapkájának stílusa is egyezik az i.sz. 2. és 3. századi római divattal. Sikerült elérnie, hogy kormeghatározást végezzenek rajta, s kiderült, hogy 1800 éves.

Megjegyzésre érdemesnek tartom, hogy több Várkonyi által említett "egyezés" az óvilági és újvilági kultúrák közt sokszor az emberi jellem hasonló reagálására mutat csak a külső környezet szintén hasonló hatásaira. Ilyen egyezeések jóakarattal szinte végtelenségig halmozhatók, ugyanakkor ott vannak az óriási nemek is, hiszen teljesen alapvető óvilági kultúrjavak (mint a kerék, búza, eke, stb.) teljesen ismeretlenek voltak az indiánok előtt. Horti Pál magyar festőművész 1906-ban Mexikóba utazott, ahol alaposan tanulmányozta a prekolumbián kerámia emlékeit és egy gyűjteményt vásárolt össze ezekből. Horti szerint a magyar díszítőelemek hasonlítanak a régi mexikói ornamentikához.

 

A kettősbalta, a Kos és a Bika

 

Ennél az alfejezetnél észrevehető, hogy a gépíratban ez csak 10, míg könyvben 18 oldal (2002). Viszont ennél az alfejezetnél kirívóan sok képanyag került a könyvbe, ami nagyjából 7 teljes oldalt tesz ki!

 

164. oldal: Várkonyi itt hivatkozik Henri Lhote Art du Sud Oranais et du Sahara c. könyvére (1964), viszont ilyen című könyve nincs Lhote-nek! Van egy ilyen hasonló című könyve: Les gravures rupestres du Sud-oranais, ami viszont 1970-ben jelent meg, s ilyen kései könyvre nem hivatkozik a Sziriatban, bár az 1972-es megjelenésig lett volna lehetőség beillszteni a szövegbe. A másik lehetőség: À la découverte des fresques du Tassili (1958) lenne, ami Lhote talán legismertebb munkája lenne. Lhote 1956-ban fedezte fel az algériai Taszilin-Ádzser hegyvonulatban a prehisztorikus sziklarajzokat.

165. oldal: „hasonlóképp marhabőr, ideje 4500 év, azaz Kr. e. 2500”.  Az 1972-es kiadásban még tévesen „3500 év” volt, de ez javítva lett (egyébként ezt is jeleztem a kiadónak).

Fabrizio Mori 1957-ben Fezzanban prehisztorikus fehér bőrű, szőke embereket ábrázoló sziklarajzokat talált. Ez megdöbbentette a világot. Egy német expedíció a 60-as évek közepén a líbiai Chad-oázisban több mint 6000 éves, szintén fehéreket és szőkéket ábrázoló sziklarajzokat talált. Az egyik képen két asszony látható, vállig érő vörös hajjal. Vörös hajú négert meg még senki nem látott. Henri Lhote szerint volt egy i.e. 8000-6000 közt egy vadászkorszak, majd i.e. 5000-1200 közt egy pásztorkorszak, aztán egy 1200-tól egy harcoskorszak, amit i.e. 50-től a teve korszaka követett. Várkonyi bizonyára örült volna Lhote magyarul is megjelent könyvének: Sziklafestmények ​a Szaharában (1977). Lhote szerint 10-11.000 éve, egy kistermetű, kerekfejű negroid nép élt a Tasszili-hegységben, akikhez 8000 évvel ezelőtt egy magas, fehér bőrű, szőke népesség csatlakozott, majd 7000 évvel ezelőtt egy vörös bőrű is.

167. oldal: A kettős balta (labrisz) szerepéhez: Herman Wirth szerint az Év szimbóluma volt, akárcsak a köré. A hagyományos (nem kétélű) balta az Év egyik felét szimbolizálta. A baltát a fa kivágására használták – magyarázta Wirth -, s a fa megint Év-jelkép: gyökere a telet, a lombja a nyarat jelképezte.

A krétai kultuszban fontos szerepet játszott a kettős élű balta. Ilyen baltákat találtak Catalhöyükben, és az elámi birodalom fővárosában, Szuzában, a kerámiákon találták meg (i.e. 4000) ábrázolásait. Közép-Amerikában is ismertek ábrázolásai. A balta kapcsolatban volt a Holddal és a termékenységgel. Az olmék civilizációban (i.e. 1600 és i.e. 400 közt) a balta legfőbb hatalom és vallás szimbóluma volt.

172. oldal: Itt beszél Várkonyi a precessziós Nagy Év-ről (25.920 napév) és precessziós "világhónapról" (2160 napév). Ez a tavaszpont vándorlása az állatövi jegyekben. A Bika csillagkép korszaka i.e. 4518-2358, amit a Kos korszaka váltott fel: i.e. 2358-198, amit meg a Halak korszaka követett: i.e. 198-i.sz. 1962. Várkonyi a korszakokra hozva olyan példákat, mintha az ősnépek ezeket figyelemmel kísérték volna és alkalmazkodtak hozzá. Tehát a Bika korszakban bika szobrok, álarcok készültek, majd a Kos korszakában a kossal történt mindez, amit a keresztények hal ábrázolásai váltottak fel, a Halak korszakának megfelelően. Az Ikrek "világhónapjára" (i.e. 6678-4518) is tud példát hozni: ennek a  korszaknak a maradványa az első fiú vagy ikerfiú feláldozása. Ezek az elmélkedések az 1942/43-as kiadásban még nem voltak benne, de benne voltak Baktay Ervin nagyon híres Csillagfejtés könyve c. munkájában (1942), aki jóval több példát ad Várkonyinál. Baktay szerint a Vízöntő korszaka éppen i.sz. 1793-ban kezdődött el (Várkonyinál csak 1962-ben). Egerton Sykes angol atlantológus szerint Thot a Rák korszak (i.e. 8838-6678) közepe táján érkezett Egyiptomba és ugyanebbe a korba helyezte Louis Charpentier francia író a Héraklész mondák történésének idejét. Egyesek a Rák korszak kezdetére teszik a Vízözönt is. Előtte az Oroszlán korszaka volt (i.e. 10998-8838), s ezen korszak terméke lenne az egyiptomi Nagy Szfinx és a gízai piramisok is. Mármint olyanok szerint, mint Graham Hancock vagy Robert Bauval, de az ellenérvek jóval erősebbek jelenleg az ő érveiknél!

Van ahol azonban egyáltalán nem vág össze a korszak és a bikakultusz. Catalhöyükben (i.e. 7500-5700) bikaszentélyeket tártak fel. Az emelkedő agyagpadkába bikaszarvakat illesztettek. A szentélyekben rengeteg a bikaábrázolás, és a falakra számos agyagből készült bikafejeket raktak. Platón leírása szerint Atlantiszon is bikakultusz dívott. Azonban szerinte Atlantisz i.e. 9500 körül süllyedt el, de alkalmasint ez is bizonyítaná, hogy Nagy Atlantisz az egyiptomi állam létrejötte előtt ezer évvel süllyedt el (mert ezt is írja Platón!), azaz i.e. 4100 körül (ezen időpontra valóban vannak utalások olyan atlantológusok részéről, mint Braghine ezredes vagy Zsirov professzor). Az ugyanis bizonyítékokkal nehezen védhető, amit Várkonyi és más egyiptológusok is elfogadnak, hogy a süllyedés az i.e. 10. évezredben történt! Így könnyen elképzelhető, hogy a Bika-korszak uralmát épp Atlantiszon vezették be.

A főníciai Baál (Balu) szent állata a bika volt. Jupiter Dolichenus szíriai-római napistent bika hátán állva ábrázoltak, jobbjában kettősbaltával (labrisz), míg a baljában villámköteggel (lásd föntebb az ábrázolását). A baalbeki Jupiter Heliopolitanus két oldalán gyakran ábrázoltak bikát (lásd föntebb, jobb oldalt). Az ő aranyozott szobra állt a baalbeki nagy templom belső fülkéjében, s Balanionnak nevezték.

Bartha Lajos magyar csillagásztörténész arról ír, hogy az Ibér-félszigettől Indiáig kimutatható egy "szarvat viselő állat" képe, s ez a szimbólum az i.e. 8. évezredben már "a természetet megújító, tavaszi napéjegyenlőséggel is kapcsolatba kerül" (Ősi csillagok alatt, Galaktika 13, 1975). "Minden okunk megvan annak feltételezésére  magyarázza Bartha hogy a Bika csillagkép, tehát az a konstelláció, ahol egykor a tavaszi megújulás idején a Nap állott, a termékenységet jelképező „szarvasállatról" nyerte el a nevét."

A bikatiszteletet atlantiszi örökségnek tartják sokan, mivel Platón is ezt írta, amit a cro-magnoniak megőríztek. Várkonyi közli a képét az altamirai sziklafreskónak, ami bikát mutat. A lascaux-i barlangban van az ún. "bikák csarnoka", ahol több bikafestmény is van (ezek kora feltehetőleg i.e. 13-11.000 közötti lehet). Lásd fentebb az egyik bikakképet Lascauxból. Dáné Tibor erdélyi magyar író lelkes kutatója volt Atlantisznak és egy cikksorozatában a következőket írja: "Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy annak a bikának a csontjait, amelyet a lascaux-i sziklafalra rajzolt cro-magnoni ősünk, sehol sem sikerült meglelni, pedig a többi „ábra" eredetijének csontmaradványai néha elképesztő mennyiségben megtalálhatók a cro-magnoni telephelyek közelében, úgyannyira, hogy közvetlen őseink még fűtésre is gyakran állati csontokat használtak.
Valóságban vadászható zsákmány, vagy csak távoli emlékkép a lascaux-i bika? Lassan-lassan az atlantológusok munkája nyomán vajon nem a Homo sapiens évtizezredek tépte keresztlevelének hiányzó szeletkéi állanak össze meggyőző egésszé?" (Atlantisz legendájától az atlantológiáig, Utunk, 1963).

172. oldal: "Az emberáldozat a Bikát megelőző Ikrek „világhónapjának” (Kr. e. 6678-4518) maradványa volt...– Nem csak az szerintem, hanem mikor az istenanyák ikreket szültek. Ilyen mítosz is sok van (nem sorolom). A navahóknál a nagy istennő és nővére két fiút hoz a világra: Vizek fiát és Nap fiát, akik elindulnak megkeresni a Nap házát, s közben sok szörnyet pusztítanak el.

 

 

 

 

IV. Vándorló népek és istenek

 

1. Vándorló istenek és emberek: 71-91. old. (1943)

2. Népek arénája: 184-227. old. A tengeri népek: 227-243. old. A víz gyermekei: 243-264. old. (1972)

3. Népek arénája: 179-219. old. A tengeri népek: 219-234. old. A víz gyermekei: 235-253. old. (2002)

4. Népek arénája: 201-251. old. A tengeri népek: 252-275. old. A víz gyermekei: 276-301. old. (Gépirat, 1966)

 

 

Népek arénája

 

179. oldal: „Amerika indiánjainak ma már felejtett nevű ősatyái s a collák, aymarák, quichék, chibchák, chimuk, mayák, olmékok, toltékok, aztékok, meg a sumérek, egyiptomiaiak, föníciaiak, hettiták, krétaiak, lebuk, berberek, pelaszgok, etruszkok, ibérek és a „kelta” népek minden fajtája, a ligurok, sekelesek, sardanák, baszkok, gallok, bretonok, írek, piktek, skótok – mind könnyűkezű mesterei ennek a kőtömb-művészetnek. S ha végigtekintünk soraikon, egy meghökkentő fölfedezés állítja meg gondolatainkat; ezek a népek mind ismeretlen eredetűek.”  Várkonyi gyakorlatilag egy csomó amerikai, észak-afrikai és elő-ázsiai civilizációt/népet „ismeretlen eredetűnek” mond. Feltűnő azonban, akiket nem említ az "ismeretlen eredetűek" közt! Hiszen a felsorolásból kihagyja például a kínaiakat, akik világcivilizációt alkottak (de eredetük nagyjából tisztázott). És nem említi sem az indoeurópaiakat ("árjákat"), sem a sémi népeket. Pedig ha a kultúránk eredetét keressük, ez a három nagy etnikum (mindegyik világcivilizációkat szült) szerepe kihagyhatatlan (hiszen a modern fehér ember civilizációja leginkább ezek örököse).

Másfelől ilyen régi időket nézve az indoeurópaiak (árják) vagy a sémik eredete ugyanúgy kétséges, máig viták tárgya, mint azoké, akiket sorol Várkonyi. Ráadásul a sémik eredete éppen ugyanazokat a mozzanatokat tartalmazta, amit az ún. atlanti népek vándorútjáról emleget a Sziriatban. Gyjakonov orosz történész a sémik őshazáját éppen Nyugat-Afrikába helyezte, ahonnan miután elkezdődött a Szahara elsivatagosodása, i.e. 5000 után elkezdtek keletnek vándorolni, s letelepedtek a Közel-Keleten. Az indoeurópaiak eredetét pedig Atlantisztól KisÁzsián/Kaukázuson át az Északi Sarkig mindenhol keresték. A főleg germán kutatók igyekeztek Atlantiszt megtenni egy „északi fajta” őshazájának.

Várkonyi írja az általa ismeretlen eredetű ősnépekről: „Az első áramlások azonban, mint mondottuk, két földrajzi űr felé mutatnak: az Indiai- és az Atlanti-óceánra; ide mutat sokszor Amerika múltja és élő emlékezete is. Lehetetlen-e, hogy megkeressük a két költőfészket, amelyből kirepültek, s amely azóta elmerült a tenger mélyén: Atlantiszt és Gondvanát?”

Gondvana az Indiai-óceán elsüllyedt földsége lenne. Ezek egymástól elég távol eső helyek lennének, de az említett ősnépeket igyekszik úgy jellemezni, mintha valamiféle rokonságban állnának egymással! Ráadásul próbálja lebegtetni is a válaszokat, hiszen nem mindegyik népről tudja megmondani, hogy végülis Atlantiszról vagy Gondvanáról eredt (néha csak sejtéseket ad).

A Sziriat első változatához képes sokkal többett ír az ősi nagy népekről, és meglepően jó, élénk és szinte túlfolyóan elbájoló jellemzéseket írt róluk.

 

181. oldaltólCrô-Magnon-ember.

Lásd fentebb egy cro-magnoni férfi fejének rekonstrukcióját, mellette a francia Lussac-les-Châteauxban, a La Marche barlangban talált 15.000 éves sziklarajzot egy cro-magnoniról, ami egy eléggé modern ruházatú embert mutat, aki cipőt, zsebes nadrágot, sapkát visel. A képeken a prehisztorkikus emberek, építenek, varrnak, faragnak, festenek és fodrászkodnak. A barlangot 1937-ben fedezte fel Leon Péricart francia kutató. Elképesztő, de öt év alatt 1500 rajzos kőlapot talált (viszont a falakra semmilyen rajz nem került). Ezek korát 12-15.000 évesre teszik.

Várkonyi az aurignaci, magdaléni és capsi „kultúrák” hordozóit érti a cro-magnoniakon. Ma ezeket a kultúrákat időrendileg nagyjából i.e. 18 és 8 ezer közé helyezik. Várkonyinál ez 10-15 ezer év. Lewis Spence-re és Jacques de Morganra hivatkozik, akik szerint ebben az időben, több hullámban érkeztek cro-magnoniak „Nyugat felől Európa délnyugati partjaira”. Ezzel persze egy atlantiszi kivándorlásról beszél. Lewis Spence vagy Pierre Termier úgy vélte, hogy a cro-magnoni ember őshazája Atlantisz volt, és a Kanári-szigeteken át jöttek Afrikába és Európába, amikor még volt a szigetekkel szárazföldi összeköttetés. Ők írtották ki a neandervölgyieket (mára az látszik bizonyosabbnak, hogy a kisebb számú neandervölgyi populáció inkább beolvadt a cro-magnonik közé). Három kivándorlási hullámról beszélt a szigetről Európába és Afrikába: elsőként a cro-magnoniak i.e. 25.000 körül, a második hullámban az aurignaciak i.e. 14.000 körül és a harmadik hullámban az aziltardenosianak nevezett népek (vagyis a berberek és kelták) i.e. 10.000 körül. Spence egyébként sok tekintetben racionális gondolkodó volt, nem képzelt Atlantiszra valamiféle szupercivilizációt: annak fejlettségét úgy jellemezte, hogy a görögök csak Periklész korában érték el annak mértékét. Az orosz Zsirov professzor írta: "Meg kell jegyezni, hogy a cro-magnoni ember nem később mint harmincezer éve tűnt fel Európában. Ő reprezentált egy europid rasszt." (Atlantis, 1970).

Manapság a cro-magnoni ember eredetét inkább az Alpoktól északra, úgy 35.000 évvel ezelőttre helyezik. De tekintve a leletek csekély voltát még ma is, így bármi elképzelhető még a teória módosulásában. Hisz ezek az időhatárok annyira képlékenyek: jelenleg a cro-magnoni ember korát i.e. 38.000 és 10.000 közé helyezik nagy általánosságban). Hisz sok tudós, már a cro-magnoni megnevezést is elveti, mert ezek modern emberek. Azonban kétségtelen, hogy minden cro-magnoni modern ember, de nem minden modern ember volt cro-magnoni. A kelet-európai modern ember típusok mind szellemileg, mind fizikailag különböztek tőlük. Ez fajta, a cro-magnoni, ha lehet ezt még mondani, úgy i.e. 7000 körülire tűnt el teljesen.

Cedric Leonard amerikai alternatív történész és atlantológus az újabb kutatásokra hivatkozva (Bordes, 1968, Clark, 1970, Coon, 1954) írja, hogy néhány ezer évvel a modern ember megjelenése után, i.e. 35.000 körül egy erőteljesebb embertípus hatolt be Európa és Észak-Afrika nyugati partvidékeire. Francois Bordes professzor, a téma egyik legnagyobb szaktekintélye szerint az aurignaci ember fejlett eszközeit is máshonnan hozták magukkal, de hogy honnan, az rejtély. John E. Pfeiffer (1969) vagy Frank Hibben (1958) kutatók arra jutottak, az aurinaciak származásai helye nem Európa volt. Cedric szerint az aurignacit i.e. 18.000 körül a solutreán kultúra váltja fel, ezt meg i.e. 14.000 körül a magdaleni, majd a „végső” invázió az azilieneké i.e. 10.000 körül, ami „nagyon közel áll Platón Atlantiszának elsüllyedéséhez". A solutreán kultúra emberei már rituális eszközöket készítettek. Ruhákat vartak csontból készült tűkkel. 

Máig erős áramlat az atlantológiában, hogy a cro-magnoniakat atlantiszi kivándorlóknak tartja, akik az az Atlanti-óceán közelében telepedtek le (Lewis Spence, Pierre Termier, Jacques de Morgan, Otto Muck és mások kutatásai). Lásd a fenti képen a cro-magnoni telepek elhelyezkedését Afrika és Európa nyugati részein, mellette egy másik térkép az Atlantiszról kivándorló csoportok útvonalát mutatná.

Spence és mások szerint azért történt Atlantiszról három vagy négy „invázió”, mert a sziget geológiai szempontból instabil volt, és néhány ezer év alatt jelentős felfordulásokon ment keresztül, és menekülőket küldött az Atlanti-óceán különböző partjaira. Cedric szerint arra kérdésre, hogy tudtak ezek a primitív törzsek hajók nélkül átkelni, azt ajánlja, hogy i.e. 18.000 körül 145 méterrel volt alacsonyabb az óceánok szintje (i.e. 12.000-ben már csak 60 méterrel), ami azt jelenti, bizonyos helyeken az Atlanti-óceánon több száz méterrel a tenger alatt lévő gerincek, mint földhidak a felszín felett lehettek. Ezeken át vándorolhattak ki Atlantiszról a cro-magnoniak.

Igaz, hogy már 30-35.000 éve feltűntek Európában a cro-magnoni emberek, de a kutatások azt mutatják, hogy telepeik száma i.e. 13-9000 évvel ezelőtt drámaian megemelkedett, mintha valóban egy bevándorlás erősítette volna őket. Ráadásul törzsi szervezetségük és művészetük is látványosan egy magasabb fokozatra lépett. A prehisztorikus barlangfestészet és szobrászat legtöbb leletét az Ibér-félsziget délnyugati részén és Afrika északnyugati részén találták. Várkonyi szerint épp ezek a helyek a menekült/kivándorolt atlanti műveltség első állomásai, majd a következő fázisban, egyfajta kirajzásként az egész Nyugat-Európa és Nyugat-Afrika, főleg az Atlanti-óceánba ömlő folyók mentén találjuk nyomaikat. Charles Berlitz írja a művészetükről és tárgyi emlékeikről: "Számos közülük nagyon bonyolult és páratlanul kifinomult, mintha az áttelepült csoportok mind saját kultúrájuk, mind önmaguk újrateremtésére törekedtek volna egy számukra kegyetlen világban."  (Atlantisz, 1991). Louis Charpentier francia író és utazó szerint a pelaszgok, berberek, baszkok, a fáraókor előtti egyiptomiak, a guancsok és más népek a cromagnoniak leszármazottai (Le mystère basque, 1975)

Várkonyi a cro-magnoniakat vagy inkább „utódaikat” valamiféle egységes kultúrának vagy népnek gondolja, akár az egyiptomiakat vagy a suméreket (tudom, hogy erre írja: „kissé önkényes”). Azt is hiszi, hogy vörös bőrű „tengeri nép” volt (ami a guancsok esetében elég nehezen védhető) és tengeri isteneik voltak (ezt nem tudom, mire alapozza). Az antropológusok szerint a cro-magnoniak magas termetű, szőkék voltak, amivel nem tudom, mennyire passzol a vörös bőrszín? Bár neki amolyan alaptézise, hogy a nagy őskultúrák létrehozói mind vörös bőrű népek voltak. A Sziriat első kiadásában írja: "Ez  a  cro-magnoni  ember  az  antropológusok  szerint  vörösbarna bőrű  fajta  volt." (1943) Lewis Spence úgy gondolta az Atlantiszról származó cro-magnoniak robosztus termetűek, erős, magas, európai jellegű népek voltak. Viszont Otto H. Muck úgy vélte a barlangfreskók alapján, a cro-magnoniak inkább karcsú, vörösbőrű emberek voltak. Spence, Muck vagy Charpentier egyformán a baszk nyelvet tartották olyannak, ami a cro-magnoniaktól fennmaradt. Hogy vörösbörűek voltak az atlanták már egy magyar történésznél is felbukkant. Márki Sándor 1910-ben kiadott Az ó- és középkor története c. kétkötetes munkájában ugyan nem hisz Atlantiszban, mint óceáni szigetben, ill. a monda eredetét az Atlasz-hegységbe vitte. Ugyanezen a véleményen volt Cholnoky Jenő földrajztudós A sivatag c. könyvében (1938), amiben Marokkóval azonosította Atlantiszt. Márki a következőket írta: "Az egész nagy sziget egyetlen, bámulatos királyság volt, melynek hatalma nemcsak a szigetekre terjedt ki, hanem ura volt Európának a Tirreni tengerig és Líbiának egészen Egyiptomig. Vörösbőrű lakosai ellen már a görögök is harcoltak és az egyiptomiakat csak Isis és Horus tudta vezérüktől, Tifontól megszabadítani." (1910)

Várkonyi kimutatja – kétségtelenül logikusan – a cro-magnoni-berber-libu fajtarokonságot, és megjegyzi, hogy a „guancsok ősműveltsége nagyjából megegyezik a közép-szaharai sziklarajzok népével”. A világos komplexusú, szőke, kék szemű, sárgás bőrű guancsok esetleg a libu (kelta) eredetűek, míg az alacsony, barnák talán berber származásúak?

Jean-Albert Foëx épp ellenkező irányú vándorlásról beszél: Észak-Európából mentek a kivándorlók i.e. 11.000 körül Atlantiszra, ahol az elkövetkező 1400 évben (a sziget elsüllyedéséig) kifejlesztették civilizációjukat (1970). Bár azt, hogy valamiféle „északi” fajta teremtette volna meg az atlanti civilizációt, nem tartom meggyőzőnek tőle, de azt igen, hogy éppen Nyugat-Afrikából és Európából érkeztek földhidakon első telepesek Atlantiszra.

Várkonyi még nem ismerhette az 1998-ban megjelent ún. solutrean hipotézist, ami szerint a solutreani ún. clovisi ember kolonizálta É-Amerika keleti partjait i.e. 16-13.000 között. Azaz europid fajták népesíthették be ekkor Atlantiszt. A clovisi emberek ugyanis nem a földhidakon, hanem az Európát Amerikával összekötő összefüggő északi jégmezők szélén haladtak keletről nyugatra kis kenuikkal, közben halásztak, vadásztak. Ugyanis, ha ezek a jégmezők északról keresztezték Atlantisz északi részét, a clovisiak nem csak Amerikát érték el, hanem Atlantiszt is!

Az olyan szigetek, mint Kréta, Szardínia, Rodosz, Húsvét-sziget és Málta példája világosan mutatja, hogy egy ideérkező nép képes volt egy sajátságos civilizációt megalkotni elég rövid idő alatt is akár.

Várkonyi bár sorol néhány új eredményt cro-magnoni ügyben (mint Herbert Kühn könyvéből), de az eltelt harminc évben (1942-től) mit sem változott a véleménye, hogy a cro-magnoni nyugat felől jött Európába.

182. oldal: "Lagoa-Santa-i (Brazília) koponyákkal" – Lagoa-Santa Kelet-Braziliában van. A tudósok itt régóta vizsgálják a prehisztorikus ember maradványait. Már 9-12.000 éve lakják emberek a területet. A régészek itt találták meg Amerika legkorábbi rituális lefejezésre utaló maradványokat 9000 évvel ezelőttről.

 

187. oldaltólDravida népek.

A Sziriat első változatában (1942, 1943) nem tért ki külön a fejezetben a dravidákra még. Az Indus-völgyi civilizáció i.e. 3300 és 1700 között létezett. Igaza van tehát Várkonyinak, mikor ezt írja: „Ezt a műveltséget harappainak nevezni, és a III. évezredbe szorítani, úgy látszik, csak nagy általánosságban lehet.” A civilizációnak a területen már több száz éves előtörténete volt i.e. 3300 előtt.

Újabban azonban egy elég elképesztő rejtély is társult az Indus-völgyi civilizációhoz: Cambay-öbölben, 20 km-re a parttól, 2000-ben találtak egy nagyvárost, ami 36 méter mélyen van a tengerben.  A szerves anyagokon végzett vizsgálatok szerint már az i.e. 7500-7000 évvel ezelőtt létezett!

 

190. oldaltólSumérek.

Az eredetüket végeredményben Gondvanába helyezi. Ez ebben a részben ki sem derül, hanem egy másik fejezet megjegyzéséből: „N. F. Zsirov, orosz Atlantisz-kutató úgy véli, hogy ez a Lemuria (Gondvána) lehetett a sumér hagyomány mitikus őshazája, s ebben egyetértünk vele; ez volt az egyiptomi regék Kígyó-szigete is, és kapcsolatba hozható Kelet-Afrika elporladt kultúráival.” (411. oldal).

A sumérek eredetét a tudomány hol északon, hol keleten (Zagrosz-hegység) keresi. Ha hihetünk a sumérek hagyományainak, úgy i.e. 4000 és 3500 közt költöztek Dilmunról (Bahrein) a Folyamközbe, ősi nevén Sumerumba. Magukat a civilizáció megalapítóinak tartották. Tengerjáró hajókon, a magurokon érkeztek. De honnan kerültek Bahrein szigetére? Talán egy olyan földségről, ahol a harappaiak a szomszédságukban éltek, majd minkét nép elhagyta ezt a szigetet, mert az elsüllyedt a tengerben?

 

193. oldaltólEgyiptomiak.

194. oldal: „IV. dinasztia királyai (Kr. e. 2980-2930)”  (a 223. oldalon ugyanezt a dátumot adja meg). Ez a dinasztia nem csak 50 évig uralkodott! Már száz éve sem tették ezt ilyen rövidre, egyszerű tévedés az egész. A Sziriat néhány helyéből az tűnik ki, hogy Breasted kronológiáját használja, aki a IV. dinasztia idejét i.e.2930-2750 közé helyezte. Manapság ennek idejét vagy 300 évvel későbbre helyezik és a dinasztia idejét 120-160 év között becsülgetik.

194. oldal: „Hérodotosz és a többi görög utazó meg tudós, aki tanulni ment oda, az akkori tudományok ősforrásaihoz, még látta az eredeti gyűjtemények nagy részét, tehát tapasztalatok alapján szólt róluk. Hérodotosz szerint 17.000 évre visszamenő emlékeket tartalmaztak, Szolón úgy tudja, 9000 éveseket…”  Ez a megjegyzés rászorul egy kisebb megvilágításra. Ez egy meglehetős csúsztatás! Hérodotosz szövegéből nem igazán az jön le, hogy itt valamiféle olyan hagyománnyal lenne dolgunk, akik évről évre könyvelték az eseményeket. Hérodotosz egészen pontosan ezt írta: Nyilvánvaló hát, hogy Héraklész ősi egyiptomi isten. Mint ők maguk állítják, 17.000 év telt Amaszisz uralkodásáig, midőn nyolc istenük száma tizenkettőre emelkedett, s úgy tartják, hogy Héraklész is ezek között van.” (II, 43). Az ilyesmi inkább tűnik késő egyiptomi fiktív kronológiai elemnek, amihez a papok egy teljesen hipotetikus számítgatások révén jutottak. Szolón szerint 9000 éves feljegyzéseket birtokoltak, ami csupán arra megy vissza, amit Platón állított, hogy a szaiszi papok meséltek neki a 9000 éve elsüllyedt Atlantiszról.

Viszont Várkonyi megkerüli a kérdést, milyen jelekkel és nyelven lettek volna ezek lejegyezve az első egyiptomi királyok előtt sok ezer évvel? Hiszen a hieroglif írás használata jelenleg nemigen tehető i.e. 3200 elé.

195. oldal: „Ma már csak azt tudjuk, hogy az egyiptomiak délről jött népnek tartották magukat, s ezt a történeti kutatás és az etnikai vizsgálódás egyaránt megerősíti.” – Ez azért érdekes, mert az alfejezet bevezetőjében őket is, mint ismeretlen eredetű népet mutatta be. A Szahara történelem előtti lakóinak kapcsolatával a Nílus-lakókkal a régészek is számolnak. Utána a 197. oldalon ráfejel erre: „Az egyiptomi fajta kétségkívül ázsiai eredetű, orientalid, némi negroid beütéssel…” – Most akkor keleti eredetű lenne?

196. oldal: „Mi magyarázza Egyiptom hirtelen kiugrását az egyetemes prehisztória sokkal alacsonyabb szintjéről, fellendülését 2-300 év alatt egy ragyogó kultúra csúcsára?” – Ez az „ugrás” azonban nem valamiféle homályos, történelem előtti időkre esik, hanem gyakorlatilag az első két dinasztia idejére. Egyrészt ilyen „kiugrások” a történelemben voltak máshol, más időben is. Másrészt a mai egyiptológusok már nem beszélnek semmiféle „ugrásról”.

Várkonyi valószínűleg nem ismerte D. E. Derry egyiptológus cikkét: The Dynastic Race in Egypt (The Journal of Egyptian Archaeology, Dec 1956). Ha ismeri, nyilván örült volna neki: Dinasztikus faj Egyiptomban

Derry ugyanis egy „dinasztikus faj” megjelenésével magyarázta a Nílus-völgyi civilizáció megjelenését. A prehisztorikus negroid fajt leigázta egy nagyobb koponyájú fehér faj, mely elhozta az írást, szobrászatot és a kőépítészetet. Richard Rudgley brit újságíró azonban vitatta ezt: „Egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy szó sincs «hatalmas ugrásról», ahogy azt Derry és sokan mások gondolják.” (A kőkor elveszett civilizációi, 2002).  Kákosy László magyar egyiptólógus írta a Ré fiai c. munkájában: "A történeti idők kezdete (i. e. 3000) táján egy vékony, finom csontozatú és egy erősebb testalkatú népcsoportot sikerült antropológiailag elválasztani, vakmerőség volna azonban erre történeti elméleteket építeni, eseményeket rekonstruálni."

Várkonyi a fejlődést így példázza: „Háromszáz évvel előbb a házak még nádból és sárból épültek, a király háza, a per-ao-farao csakúgy, mint az istenek szentélyei: «Unasz király csarnoka nádból fonott» – mondja az egyik piramisszöveg, Kheopsz már egy „világépületbe” temetkezett, a közhit szerint. A különbség túl nagy, s csak avval hidalhatjuk át, ha elfogadjuk, hogy a szellemi készültség, a tudás eleve megvolt a híd felépítéséhez.” – Itt a szerzőnk megint belelépett valamibe, aminek nem igazán nézett utána: „Unasz király” = Unisz, az V. dinasztia királya, azaz későbbi, mint Kheopsz! Ráadásul azért azt tudnia kellett volna, hogy az egyiptomiak rendszerint a királyi palotákat agyagtéglából építették, s csak a sírok és templomok készültek kőből!

Várkonyi feltehetőleg magát úgy képzelte, mint, aki képes kevés információk ismeretében is komoly tudományos tézist megalkotni. Magyarán, alig ismerte az egyiptológia tudományát, a szezont keverte a fazonnal, ahogy mondják. Pár adatot csípett meg néhány könyvből, majd olyan következtetést vont le ezekből, amiről azt gondolta, okosabb az egyiptológusoknál. Sőt, ki is oktatta őket némely dologban.

 198. oldal: Várkonyi az egyiptomiak eredetét elég sajátosan próbálta magyarázni, de mivel csak utalgat egy elméletre, így foglalnám össze: Az egyiptomiak ősei Gondvanáról érkeztek, ahonnan sumérek után indultak útra. Legyőzték a fekete őslakosságot. Az i.e. 4. évezredben a Deltába behatoltak az észak-afrikai libuk (rbw), akik rokonai más atlanti népeknek (berberek, pelaszgok vagy kelták). Robert Graves szerint az i.e. 3. évezredben neolitkori kivándorlók mentek a világ minden tája felé. Valószínűleg a Tritónisz-tó áradása elől menekültek. Graves szerint a Nílus Deltáját főleg líbiaiak lakták. A szavannás prehisztorikus Szaharából a kivándorlók délnek és keletnek indultak. Ez utóbbiak elérték a Nílus-völgyét. Hogy a történeti időkben az egyiptomiak már harcoltak a líbiai törzsekkel, mit sem jelent. Ha a korábbi bevándorlók megtöltik az országot, már nem szivesen látnak több fajtájukbelit sem! Erre ma is van példa: USA.

 198. oldal: Az egyiptomi foglalás és országépítés a történetelőtti időkben történt, amit „Eduard Meyer egy csalhatatlan csillagászati dátummal vélte igazolni: Kr. e. 4241-ben vezették be szerinte a 365 napból álló napévet, vagyis a velejáró ún. Szothisz-naptárat”. Az egyiptológusok azonban – teszi hozzá Várkonyi – 2772-re, egy teljes periódussal későbbre helyezik a rendszer behozatalát. Eduard Meyer német egyiptológus elsőként figyelt fel, hogy a Szóthisz-ciklust az i.e. 4241-ben kellett bevezetni (Aegyptische Chronologie, 1904). Meyer könyve: Egyiptomi kronológia

Egy ciklus 1460 év. A ciklus arra szolgált, hogy évek valódi hosszát korrigálják (az egyiptomi naptár évente egy negyed napot „tévedett”), azaz 1460 napév alatt 1461 egyiptomi év telt el. Azt is ajánlatos azonban tudni, hogy Meyer az első uralkodó, Ménész fellépését i.e. 3315-re tette. Azaz Meyer okoskodása szerint nem vezethették be a Szothisz-ciklust i.e. 2781-ben, mert akkor előtte, mit használtak? Márpedig arra utal az első dinasztiabeli Djer király idejéből maradt elefántcsont táblácska szövege, hogy az ő idejében (i.e. 3000 körül) már állítólag ismerték, azaz egy ciklussal korábban, i.e. 4241-ben kellett azt bevezetniük. Várkonyi már korábban is utalt erre: „Másfelől tudjuk, hogy az egyiptomi naptárrendszer (Szóthisz-periódus) keletideje – az alexandriai Theon szerint – csillagászati pontossággal 4241. július 19.” (172. oldal). Igazából a római Censorinus (3. sz.) közölte, hogy i.sz. 139/140-ben Szóthisz-év volt  (amikor egybeesett a csillagászati és a naptári év), de a korábbi ilyenekről: i. e. 1321. 2781. és 4241. év, semmilyen adat sincs vagy csak zavaros adat van.

Egyébként az alexandriai csillagász, Theon (i.sz. 380 körül) más adatot hagyott meg: szerinte Augustus 5. évében volt a Szothisz-év (i.e. 26-ban), és egyáltalán nem beszélt i.e. 4241-es kezdőévről! Várkonyi szerint, ha a Szothisz-naptárat csak 2772-táján állították össze, úgy annyit jelentene, eladdig azt nem is ismerték. Végül oda jut, hogy a naptár helyességéről a megfigyelések valószínűleg már i.e. 4241 előtt elkezdődtek, utána amolyan próbaidőszak következett, majd 2772 táján hivatalosan is bevezették.  Ez elég erőltetettnek hangzik. Egyébként már a korai időkben olyan egyiptológusok, mint Maspero és von Bissing, elutasították Meyer számítgatásait. Az elutasítások azért is késtek, mert az egyiptológusok többsége se nem kronográfus, se nem csillagász. Meyer Szóthisz-ciklusával manapság már keveset foglalkoznak az egyiptológusok, de abban egyetértenek, hogy mivel az egyiptomi anyag nem ad rá további támpontokat, annak elfogadása több problémát felvet, mint megold. Ha nem is egy egyiptológus, de John Anthony West amerikai sci-fi novellista és amatőr Egyiptom-szakértő újabban is kiállt a naptár i.e. 4240-es bevezetése mellett (Serpent in the Sky: The High Wisdom of Ancient Egypt, 1993).

Ludvik Soucek kiváló cseh író ajánlott egy elég "poénos" megoldást: az 1929-ben Mezopotámiában felfedezett el-Obeid kultúrát a "vízözön" mosta el. A rádiokarbon datalás szerint ez i.e. 4250-ben (+/-10 év) történt. Soucek szerint a kultúra csillagászpapjai Egyiptomba költöztek, ahol megalkották i.e. 4241-ben az egyiptomi naptárt...

 199. oldal: „Menses királysága alatt” – nyomdahiba: Menes helyett! Ez megint egy „új” hiba, mert az 1972-es kiadásban még jól volt írva.

 200. oldal: „Fel kell tennünk, hogy az egyiptomiak az Atlanti-óceán földrajzát előbb s jobban ismerték, mint a föníciaiak, de nem volt szükségük rá, hogy ismereteiket kamatoztassák.” – Ez is egyike Várkonyi zseniális észrevételeinek, amit az akkori kevés anyag ellenére is tett. Az egyiptomi tengeri hajózás régiségére azóta számos új lelet és adat csatlakozott!

 

 

201. oldaltólKrétaiak (lásd föntebb a knosszoszi királyi palota két részletének rekonstrukcióját).

Tengeri nép volt, akik már az i.e. 3. évezred közepe táján elérték a Gibraltárt. Pierre Honoré francia történész a L’Enigme du dieu blanc précolumbien c. híres munkájában számos párhuzamot ad krétai és maja kultúra közt, még az írásukban is talált hasonlóságokat. A brazil Manoas környékén pedig krétai vésetekre lelt. Az orosz atlantológus, Zsirov szerint a maja „isten”, Votan, az i.e. 2. évezred végén érkezett Krétáról. A krétaiak i.e. 1800 körül  elérték a fémbányákban gazdag Dél-Spanyolországot. A krétaiak arcszíne vörösebb volt a görögökénél. A falakon gyönyörű színes freskókat hagytak maguk után, melyek a tudósokat az etruszkok síkszerű, dekoratív, falfestményeire emlékeztette. A Sziriat első változatában, az 1943-as kiadásban gyakorlatilag pár sorban lerendezte a a krétaiakat. Megjegyezve a végén, hogy a krétaiak nyugatról bevándorolt népnek tartották magukat. Roppant érdekes viszont, hogy Szerb Antal (aki amúgy Várkonyihoz hasonlóan írt magyar irodalomtörténetet) megjelentetett a háború (és a saját agyongyötrése előtt nem sokkal) egy cikket a krétaiakról, ráadásul olyan ízzel, mint amit Várkonyi is írhatott volna: "Kik voltak ezek a bámulatos krétaiak? Tulajdonképpen nem tudjuk, aminthogy egész történelmüket homály borítja. A koponya vizsgálat azt bizonyítja, hogy nem voltak sem indoeurópaiak, mint a görögök, sem sémiták, mint a szomszédos ázsiai népek, sem hamiták. mint az egyiptomiak. Az atlanti fajhoz tartoztak, akárcsak az etruszkok és Őseurópa megannyi más, ma már eltűnt népe. Alacsony termetűek, feketehajúak és vörösesbőrűek lehettek. Kitűnő tengerészek, kereskedők és iparosok voltak, termékeiket a Földközi Tenger legmesszebb partvidékeire exportálták. Azonkívül kitűnő sportemberek is, ők találták fel a bikaviadalnak valami ősi formáját, amelyben nem az volt a cél, hogy megöljék a bikát, mint a spanyol bikaviadalokon, hanem az, hogy a hátára ugorjanak és ott elképesztő erőművészmutatványokat vigyenek végbe." (Görögország a görögök előtt, Új Idők, 1944/6. sz.). Ilyeneket konkrétan nem írt Várkonyi, de szerintem helyesen gondolom, ha felteszem, Szerb Antal olvasta a Sziriatot, majd zseniálisan, kicsit javítva is stilisztikusan Várkonyi kissé akadozó stílusán, kicsit tovább gondolva is, atlanti, ismeretelen és rejtélyes népként jellemezte a krétaiakat.

209. oldal: "Démétér, mint tudjuk, a termést adó, tápláló anyaföld istennője, azaz elrablása egyszerűen a földművelés behozatalát jelenti a hajózásból élő szigetre, csak az a kérdés, Keletről-e vagy Nyugatról? Mert a szintén prehellén mozzanatokat rejtő Homéroszi himnuszokból úgy tudjuk, olvastuk is már, hogy Démétér Nyugatról, a fekete lábú emberek földjéről hozta a földműves civilizációt Krétára." – írja Várkonyi. Ezt azonban nem a Homéroszi himnuszokból tudjuk, hanem Kallimakhosz alexandriai költő Himnusz Démétérhez c. költeményéből, amiből a 109. oldalon idéz (de valóban maradt egy Homérosznak tulajdonított himnusz is, ami Démétérnek szól). Homérosz azt írta az aithiopszok az Ókeanosz mellett, a világ végén élnek: „Két részre oszoltan a szélső népe a földnek” (I, 23). Egyébként a Kallimakhosz vers idézett részében éppen fordított előjellel beszél, azaz nem a fekete emberek földjéről jött Déméter, hanem elment odáig! Egy ókori szkholion megjegyzi a Kallimakhosz "fekete emberei" az aithiopszok, akik az aranyalmák földjén éltek, azaz ahol a Heszperidák kertje van. Ezt a klasszikus ókor Marokkóba helyezte. A legrégibb görög hagyomány nem csak a Nílus forrásvidékén számolt egy Aithiopiával, hanem messze nyugaton, az Ókeanosz mellékén is. Vannak nagyon régi beszámolók az Atlasz-hegységben, sőt az ibériai Gades város szigetén, Erütheián élt etiópokról, akár azokról, akik a Kanári-szigeteken éltek és beolvadtak nagyon rég a guancsok közé. Várkonyi másik állítását is kétkedve fogadjuk, hogy a mezőgazdasági kultúrát a fekete emberektől kölcsönözték volna a krétaiak, hiszen a négerek sosem voltak semmilyen földművelésnek a kitalálói, művelői, azok Egyiptomtól Indiáig a kedvező éghajlatú folyamvölgyekben alakultak ki. Bár az atlantológusok már régóta számoltak egy ősi Aithiópiával, ami Nyugat-Afrikára és Dél-Atlantiszra is kirejedt egykor. Mások megpróbáltak kapcsolatokat keresni az atlanták és a nyugat-afrikai jorubák közt, akinek fejlett volt a bronzművessége. Ezekre a dolgokra Várkonyi is utalt: „Atlantiszt azonban gyakran nyugati Etiópiának nevezik…” John D. Baldwin a Pre-historic Nationsban arról írt, hogy a sötét bőrű kusiták már jóval a föníciaiak előtt kolonizázták az Ibér-félszigetet. Ebben van is valami, ha a negroid Grimaldi-rasszra gondolunk, amely az atlantiszi időkben megjelent Dél-Európában. Egerton Sykes szerint Etiópia 20 ezer évvel ezelőtt áldozott le, amikor a fehér ember civilizációja elkezdett emelkedni.

 

207. oldaltólHatti.

A hettiták nyelvét ma proto-indoeurópainak tartják. Ők igázták le a hattikat Anatóliában, de átvették sok eredményüket és szokásaikat (még a királyságukat is Hattinak nevezték). A hattikat már ismerték Sarrukín akkád király (i.e. 2300) dokumentumai is. Az i.e. 2. évezred első felében felszívódtak a hettitákban. A nyelvükről ma is csak annyi bizonyos, hogy sem indoeurópai, sem szemita, így bizonytalanul a kaukázusi nyelvek közé sorolják.

209. oldal: "H. Leonhard: Hettiter und Amazonen" – a szerző neve helyesen: Walther Leonhard.

 

209. oldaltólFöníciaiak.

„aztán eltűnnek nyugat felé” – írja róluk Várkonyi. Ez igaz. Szent Ágoston hippói püspök feljegyezte, hogy az i.sz. 5. században az ő vidékén (Ny-Algéria, közel a hajdani Karthágóhoz) még sokan beszélték a pun nyelvet és sok ember kánaáninak mondta magát. Hierrón (Kanári-szigetek) még a 14. században is beszélhette egy csoport a pun nyelvet.

210. oldal: "A föníciai embert viszont fenkhunak nevezték az egyiptomiak, a görögök pedig phoinik-nak, aminek jelentése szintén sötétvörös. Ám a vörös jelző bőrszínükre is érthető...– A föníciaiak történetének első nagy feldolgozója, a német Movers Fönícia görög nevét (Phoiniké) a datolya pálma görög nevéből (phoinix) származtatta. Richard Pietschmann német egyiptológus viszont a foinoszból (vörösesbarna)  ill. annak származékából, a foinixből (vörös ember) fejti ki. Hozzátteszi, hogy az egyiptomi képeken a föníciaiak tipikus alakjai a szemitáktól eltérően vörösbarna bőrrel vannak festve (Geschichte der Phönizier, 1889).  Még megjegyzésre érdemes, hogy a Várkonyitól idézett szövegben az 1972-es kiadásban "fenhunak" szerepel, ami át lett írva a 2002-es kiadásban: "fenkhunak". 

Várkonyi már szándékosan nem ment bele a föníciai őstörténetbe, mert gyakorlatilag i.e. 1200-al kezdi sorolni az eseményeket. A tudósok szerint volt egy helyben, már az újkőkorban kifejlődött kultúra a Közel-Keleten. Bübloszt i.e. 5000-től már folyamatosan lakták. Jelentős kereskedelmi hely már az i.e. 27. században, mikor az egyiptomi Sznofruval kereskedik. Ha a föníciaiak i.e. 3500-3000 körül jelentek meg a területen (elkeveredve a helyi lakossággal), de előtte a Bahrein szigetcsoporton laktak (akár a sumérek). Várkonyi itt nem mondja ki, de azt feltételezhette: akár a sumérek, ők is Gondvana süllyedő szigetéről érkeztek ide (de ugyanakkor tesz célzást atlanti eredetre is).

A föníciaiak eredetére ma sincs egyértelmű felelet. Volt, akik árjáknak vették őket és Indiából származtatták. A legújabb genetikai vizsgálatok szerint a filiszteusok Dél-Európából vándoroltak a Közel-Keletre. Graves szerint eredetileg krétaiak voltak, akik i.e. 1200 körül Kilikián át Palesztinába vándoroltak. Már a nevük is "vörös embereket" jelent. Isteni anyájuk neve: Pürrha, ami "tűzpirosat" jelent.

 

211. oldaltólEtruszkok.

Az etruszkok eredete ma is kérdéses. Honnan érkeztek Itália középső részére? Az elképzelhető, hogy valamilyen rokonságban álltak a pelaszgokkal. Platón szerint Atlantisz Türrheniáig uralkodott, azaz a gyarmata volt. Magukat rasenna-nak/rásna-nak nevezték, míg a görögök türrhenoi-nak, az umberek turscus-nak, a rómaiak etrusc-nak nevezték őket. Ignatius Donnelly amerikai szerző, az első komolyabb atlantológus szerint az etruszkok atlantisziak voltak, akik keletre utazva megalapították Tróját (Atlantis, 1882). Cserép József magyar egyetemi tanár képes volt azt állítani, teljes komolysággal, hogy az etruszkok Mu földjén éltek, majd Atlantiszra telepedtek, s onnan Egyiptomba vándoroltak, ahonnan az i.e. 16. században kiűzték őket (A magyarok őshazája és őstörténete, 1933). Más magyar "őstörténészek" persze a magyar-etruszk rokonságot pedzegették. Szerb Antal a krétaiaknál említett cikkében atlanti népnek mondta az etruszkokat (1944).

Etruszkok vitték Itáliába a csatornázást és a vasművességet. Mesterei a föld alatti építkezéseknek. Orvietóban mérhetetlen alagútrendszereket, föld alatti piramist hagytak hátra. Capenában valószínűleg föld alatti várost építettek, ami a feltételezések szerint kapcsolatban állt a Róma alatti titkos várossal. Kolosimo, Charroux és mások szerint ismerték az elektromosságot.

Feltárásra vár még az etruszkok ősi hajózó tudománya, mely fokozatosan lehanyatlott. Utalások maradtak fenn az Atlanti-óceánon való hajózásaikról.

Raymond Cartier szerint a maja cserépedények az etruszkokéra hasonlítanak. A tudósok szerint az ibérek is Kis-Ázsiában éltek, mint az etruszkok, ahonnan kivándoroltak és letelepedtek Észak-Afrikában és az Ibér-félszigeten (még az árják előtt).

 

 

216. oldal: A nuraghék kérdése ma sem megoldott. Csak Szardínián épültek, ahol mintegy 6000-6500 ún. nuraghe (megalitikus kőtorony) található, melyek korát i.e. 1800 és 600 közé helyezik. Si Nuraxi (Barumini) nuraghe-együttesének építését i.e. 1470 +/-200 évre keltezik (lásd fentebb).

216. oldal: Várkonyi foglalkozik a pelaszg-kérdéssel is. Újat nem mond, csupán röviden összefoglal, ókori történetírók nyomán. Szerzőnk azonban most is csak sejtetni mer, pedig a görögök előtti pelaszgok nagy valószínűséggel Észak-Afrikából vándoroltak ide. Őseik azonban Afrika nyugati részén és Atlantisz szigetein éltek. Jól ismerték a nyugati óceánt. A görögök bizonyára tőlük vették át a Boldog Szigetekre vagy az Elíziumi Mezőkre való elképzeléseket. De róluk írtam már: Görögország a görögök előtt - a pelaszgok és az ősi Orkhoménosz

 

A tengeri népek

 

219. oldaltól: Rajtuk a keltákat érti Várkonyi, akiket eredetében nem árja, hanem atlantiszi népnek tart, akik Európában felvették az indoeurópai nyelvet. A kelták eredete máig vita tárgya. Lewis Spence, Várkonyi vagy Robert Charroux a keltákat atlantiszi népként jellemezte.

220. oldal: alul említi „Dion Cassius” nevét, kinek a nevét ma így használjuk: Cassius Dio. Nagyobb hiba viszont, hogy azt írja Cassiusról: "Kr.e. III. sz"-i szerző, pedig gondolható, hogy nem írhatott ilyen régen a germánokról, akik csak, mint azt az előtte lévő mondatban is írja, i.e. 113-ban bukkantak fel! Viszont ez nem Várkonyi hibája! Ugyanis a Sziriat 1972/84-es kiadásaiban jól szerepel, mint "i.sz. III. sz."-i szerző. Ez is egyike a 2002-es új kiadás elírásainak, s csak a figyelmetlenség szülhette.

221. oldal: „a háborúnak a vízözön vet véget 9564 évvel Platón előtt”. Ez így értelmetlen! Várkonyi itt Atlantisz pusztulására utal, aminek a „hagyományos” dátuma i.e. 9564 (Szolón előtt és nem Platón előtt 9000 évvel!).

221. oldal: Theopomposz előadását a meropiszokról már a 111. oldalon ismertette. Viszont itt közvetlenül idézte a töredéket Aelianustól (Varia Historia III, 18 = FGrHist 115 F 75c). Azt is elmondja, hogy Theopomposz története legalább egyidejű, ha nem régibb hagyományrétegben gyökereik, mint Platón Atlantisz története. Ezzel az a gond, hogy a 111. oldalon a meroposzok földjét Amerikával azonosította, és ha Atlantisz az i.e. 10. évezredben pusztult el, úgy azelőtt nem tudunk Amerikában milliós nagyvárosokról (bár Várkonyi gondolhatott Tiahuanacóra vagy Xitli vulkán által elöntött Cuicuilco piramisra).

222. oldal: A hüperboreosz kapcsán megjegyzi Várkonyi, hogy mint fogalom egykorú Theopomposszal és szerinte gyakorlatilag minden olyan földet így neveztek, mely a görögöktől északnyugatra terült el. Ez így nem igaz, hisz mint fogalom jóval korábbi: Theopomposztól jóval régibb szerzők, kezdve Ariszteasz költővel (i.e. 6. sz.) leírták a hüperboreoszokhoz az irányt és útvonalat: ez a görögöktől északkeletnek ment, a Rhipai-hegységen (Uralon) túlra. Erről a népről emlékeztek meg az iráni és indiai mítoszok is. Abderai Hekataiosz az i.e. 3. században már valóban ködösen ismerte a hüperboreuszokat, mert a kelták földjével szembe, egy szigetre helyezte, ami nyilván Anglia lenne, de Angliát a görögök később sem azonosították hüperboreosszal. Hekataiosz valójában két forrás alapján írta meg a hüperboreaszról szóló munkáját, az egyik a sarki tengerre helyezte a szigetet, a hagyománynak megfelelően, míg a másik forrása leírta a Brit-szigetet, amiről ő azt hitte az is Hüperboreasz leírása, majd a két forrást összegyúrta. Tudtommal egyedül pontoszi Hérakleidész i.e. 4. századi szerző volt, aki a Rómára támadó gallokat nevezte hüperboresznak. Ha a nyugat-európai kelták számítottak Theopomposz korában egyes szerzőknél hüperboreusznak, úgy ez alapján Várkonyi oda jut, hogy a meroposzok Portugáliában szálltak partra és letelepedtek az Ibér-félszigeten, mivel itt éltek a hüperboreuszok. Mások szerint a meroposzok Britanniában telepedtek le, mivel abderai Hekataiosz azt írta, ez volt Hüperboreasz. De igazából ez sem Várkonyi saját elképzelése volt, hiszen már Arbois de Jubainville arról írt, hogy az ibérek a 10 milló meroposz harcos leszármazottja lenne (Les premiers habitants de l'Europe, 1877). Viszont Várkonyi a Sziriat egy másik helyén a meroposzok földjét Amerikával azonosította. De azt még se feltételezhetjük, hogy az indiánok tömegei települtek át Európába. Ez csak akkor lehetne, hogy a meroposzok atlanták voltak! Ahogy Jubainville is feltételezte. Constant Basir francia szerző beszél egy kivándorlásról Atlantiszról Locmariaquerbe (Bretagne) i.e. 2350 körül. Ez összevágna azzal, hogy az Oera Linda Boek c. középkori fríz könyv szerint Atlantisz csak i.e. 2193-ban süllyedt el.

Egy érdekes lelet azonban Várkonyi által felvetett lehetőségek felé irányozhat. 1981 őszén több magyar napilap hírt adott (az MTI nyomán) egy kőkori lelet meglatálásáról az USÁ-ban: "Bostontól északra, kőkorszaki amerikaiak egykori táborhelyén egy európai — valószínűleg Írországból származó — férfi több ezer éves csontvázára bukkantak amerikai régészek. A lelet 2000 évvel idősebb Új-Anglia eddig legrégebbi emberi maradványánál. A férfi 1,76 méter magas volt. A tudósok szerint körülbelül 54 éves lehetett. Aminósav rekemizációs eljárással korát 7200 év körülire becsülték, a mellette talált elszenesedett temetkezési maradványok korát a radiokarbonos vizsgálat 7245 évben állapította meg."A részcsoportot James P. Whittall vezette, aki elmondta, hogy a lelet a régió legrégebbi temetkezési halma alól került elő (a halom 3,2 m magas és 60 láb átmérőjű). Az európai férfit "Old Man"-nak nevezték el. Dr. Albert E. Casey végezte a koponya tudományos mérését, és az adatok azt jelentették Whittallnak, hogy az leginkább a írországi mezolitikus temetkezésekből előkerült koponyákkal mutat egyezéseket. Ezt Dr. Stanley Swartz kutatócsoprtja is megerősítette. Ráadásul egy olyan fülbetegségben is szenvedett, ami leginkább a  fehérbőrű, kék szemű típusú embereknél fordul elő.

A lelet megdöbbentő volt, hiszen mit keresett egy európai férfi i.e. 5200 körül a későbbi Boston környékén? Írország szigete a legújabb vélemények szerint az i.e. 10.500 óta lakott. Még az se tehető fel, hogy a jéghatár déli szélén kenukon, jutottak el Amerikába, hiszen az utolsó jégkorszak Írországban az i.e. 8000 körül véget ért. Az ír hagyományok nyugatra egy aranyban gazdag Nagy-szigetről beszéltek, amit azonosítottak Nagy-Írországgal (Irland ad Mikla), ami a „Fehér ember földje”. Robert Charroux már az 1960-as években azt hangoztatta, hogy a kelták i.e. 8500 körül megtelepedtek Amerikában. Az algonkin mítoszok Wapanakisát azonosította a regés Nagy-Írországgal Amerikában. Másrészről az Új Angila-i lelet Plutarkhosznak A Hold arcáról írt értekezésében elmondottakkal állhat kapcsolatban, egy korai átkelésről Amerikába, mikor még a Nagy-Atlantisz elsüllyedése miatt sártengerek úsztak az óceán felszínén. Viszont éppenséggel érkezhetett a bostoni "Old Man" a Nagy-Atlantisz elsüllyedése utáni maradvány szigetéről, ahonnan a lakosság Írországba és Amerikába is kivándorolt?

223. oldal: Liburniáról azt írja, Észak-Itáliában volt. Ez tévedés, hiszen a klasszikus szerzők az illír partvidékre, az Adriai-tenger mellé helyezték, nagyjából a mai Dalmáciára. Ráadásul itt közöl latin idézeteket is, de nem adja meg a pontos forráshelyet, sem a magyar fordítást. Livius: „Ubi nunc Brixia…” (5.35); Plinius: „Ab Ancona Gallica…” (3.14)¸ Plinius: „Libyca appelantur duo…” (3.4). Valójában a ligurok lakták azt a területet, amit Várkonyi a liburnusokénak vél.

Sajnos Várkonyi azonkívül, hogy a libu és a liburnus szavakat hasonlónak tartja, más bizonyítékokat nem is hoz a két nép azonosságára. Ilyen név hasonlóság azonban édeskevés két nép rokonságára, bár a teória nem tőle, hanem Jubainvillétől származik, aki igyekszik nagyon tudományosnak látszani – még azzal is, hogy az ókori forrásokat csak görögül vagy latinul idézi -, majd könyvében hajmeresztő népegyezéseket képes kimutatni egy-két szó vizsgálata nyomán (Les Premiers Habitants d'Europe, 1889. I. kötet, 37. p.). Maspero és Brugsch egyiptológusokra hivatkozik, akik szerint az egyiptomiak Rebu és Libu néven ismerték a líbiaiakat, már a korai dinasztiák idején. Ez érdekes logika: egy afrikai népet jelölő egyiptomi szót, egy európai népet jelölő római szóval összevetve, a két nép azonosságára következtetni! Ez természetesen nem elképzelhetetlen, de kétségkívül necces.

 

Azzal, hogy Várkonyi régi és új egyiptológusok megnyilatkozásait összemossa, együtt említi, elég különös korszakhatárok jönnek létre. Ugyanis az első uralkodó, Mena kormeghatározásában akár ezer éves csuszás is lehet a régebbi és az újabb tudományos egyiptomi kronológiák közt. Például, mikor azt írja, első megállapítható érintkezések idejét a libuk és az egyiptomiak közt Brugsch i.e. 3800-3500 közé tette. Ez persze történelem előtti adatnak hat, csakhogy két Brugsch testvér korában Menát i.e. 4000 elé helyeztek (Emil Brugsch például 4455-re).

Várkonyi elveti, hogy a libuk berberek vagy indoeurópaiak lettek volna. A mai egyiptológusok egyébként a libukat nem teszik olyan régre, mint Várkonyi és forrásai: az Újbirodalom idején tűnnek fel a libuk vagy rebuk (II. Ramszesz idején említik őket először). Lásd fentebb erről egy térképet. Ráadásul berbereknek tartják őket, amit Várkonyi – a fene tudja miért –, de kizárt (ahogy azt is, hogy árják lettek volna). Henri Lhote és Fabrizio Mori ásatásai és sziklarajz-leletei a Szahara közepén (Tasszili fennsíkján) valóban kimutattak egy i.e. 5500 és 5000 köz megjelent vörös bőrű és sárga hajú etnikumot, akiket Mori is az ókori beszámolók "szőke líbiaiakkal" azonosít, Várkonyi pedig a libukkal. Másrészt Várkonyi nem veszi fontolóra, hogy nem lehettek-e sémik? Gyjakonov elmélete szerint a sémik fészke Nyugat-Afrikában volt, s innen vándoroltak Észak-Afrikán át a Közel-Keletre (i.e. 6-5. évezredben). Ráadásul épp abban az időszakban, az i.e. 4. évezredben, amikor a libuk betörtek nyugat felől az egyiptomi Deltába. "Viszont a Delta egy része ebben az időben még föníciai gyarmat, afféle Magna Phoenicia, s nagyobb részt a libuk (líbiaiak) birtokolják. írja Várkonyi a 197. oldalon, azaz maga is számolt valamiféle sémi/föníciai jelenléttel a történelem előtti Deltában.

225. oldal: „Ezek a szikanoszok voltaképpen ibérek, akiket a ligüszök [liguzok, ligurok] az ibériai Szikanasz folyó környékéről űztek el [ilyen nevű folyónak a régi Hispániában nincs nyoma, valószínűbb d'Arbois feltevése: Sicana-Sequana-Szajna].” – Itt Thuküdidészt idézi, hogy a szikanuszokat az ibér Szikanasz folyó környékéről űzték el. D’Arbois de Jubainville szerint Szikanosz nevű folyónak Ibériában nincs nyoma. Ez így nem igaz, hiszen nem csak Thukididész írt róla, hanem Avienus római szerző, aki csak régi szerzőket használt, ír Szikana városról Ibériában és a mellette elhaladó Szikanusz folyóról. A folyót említi Szürakuszai Philisztosz szicíliai történetíró (i.e. 430-356) is, sőt,  az ibériai Szikané várost említette már Milétoszi Hekataiosz is i.e. 510 körül! Egyébként foglalkoztott a szikanuszok-kérdésével Somogyi Ede is a már említett könyvében. Szerinte a ligurok azonosak voltak a szikanokkal és a szikulokkal is és azokról a szikulokról, akik behatoltak Szicíliába. Somogyi a következőket írta: "...tudósoknak az a véleménye, hogy ezek a szikulok vagy szikelek azonosak voltak a szikanokkal, akikről Tukididesz és más görög írók azt állítják, hogy ibériai származásúak, akkor ebből az következik, hogy ezek a népek is a baszkok rokonai voltak. Testalkatuk és sötét arcbőrük, valamint az a körülmény, hogy egykor Galliában és Spanyolországban az ibériai lakossággal együtt vagy ennek tőszomszédságában laktak, megerősíti ezt a feltevést, Gallia baszk  lakosságát tehát kelták által alkotott széles csík két részre osztotta." (1908).

226. oldal: „Solus Italicus” – helyesen Silius Italicus (római költő).

228. oldal: Várkonyi csak röviden szól a baszkokról. A kelták atlanti eredetét néha már összefüggéstelenül és erőltetetten, oldalakon keresztül bizonygatja, sokszor elég gyenge érvekkel, lehet jobban tette volna, ha nagyobb súlyt fektet a baszkokra, akik viszont valóban egy atlanti népnek látszanak. Louis Charpentier francia író munkái meglehetős beavatottságot tükröznek a nyugati ezoteriában és eredeti gondolkodó. Várkonyi már nem ismerhette a Le mystère basque (1975) c. könyvét, amiben a baszkokat a cro-magnoniak közvetlen, majdnem tisztavérű utódainak, Atlantisz menekült népének írta le. Donnelly a baszkokat az ibérek leszármazottainak tartotta. Tegyük hozzá, a baszkok és a baszk nyelv hasonlóságot mutat a guancsokkal és Észak-Amerika bizonyos indián törzseivel. Otto H. Muck bőven ecsetelte a baszk nyelv és a maja közti egyezéseket, sőt még olyan baszk labdajátékra is utalt, amit valamennyire ismertek a maják is.

231. oldal: „Más változat szerint Deforbani szigetéről, „Nyárországból” hozta ki a keltákat…” – Deforbani helyesen: Deffrobani. Viszont ennek sok lényege nincsen. Várkonyi írja még ezen az oldalon: "Onnan vezette ki Hy Gadarn, a „népek főnöke”, övéit; de nem csupán őskirály volt, hanem mint minden kultúrhérosz, tudománnyal és találmányokkal is megajándékozta őket..." – Nos, azért nincs lényege, hogy honnan jött Hy Gadarn, mert ő ebben a formában egy kitalált, irodalmi figura. Valóban előfordul a Hu Gadarn ("Hu a Hatalmas") név a walesi 14-15. századi szövegekben, versekben (néha, mint Konstatntinápoly császára!), de hogy valamiféle sárkányölő vízözönhős lenne, az Iolo Morganwg (Edward Williams) walesi bárd és antikvárius The Myvyrian Archaiology of Wales (1801-1809) c. háromkötetes munkájából ered. Mára kiderült, hogy Iolo valójában egy irodalmi hamisító volt. Hu Gadarnból ő csinált kulturhéroszt. Mintha Paál Zoltán ózdi kohász Arvisurájából idézgetett volna, kellő komolysággal! De nem lehet különösebben kárhoztatni Várkonyit az ügyben, hiszen olyan híres szerző, mint a költő és mitográfus, Robert Graves is elfogadta Hu Gadarnt valamiféle igazi mitológikus alaknak (sőt, Cernonnussal is azonosította!) és ő is Iolo könyvét adta meg forrásként. Várkonyi azonban egyértelműen atlantiszi menekültként állítja be Hu Gadarnt, holott az ősforrás, a kitaláló, Iolo nem utalt erre. Szerinte a "Nyár Ország" (Deffrobani) Konstantinápoly környékén volt, onnan érkeztek a walesiek ősei Britanniába (aminek természetesen "első" lakói voltak). Egy másik helyen viszont meg azt mondja, Deffrobani Taprabone, azaz Ceylon volt az őshaza (ami teljes hülyeség).

 

 

Ibéreket Várkonyi szintén atlantiszi népnek tartja. Ezt a nevet az i.e. 6. században kapták a görög telepesektől. Itt megint az időprobléma létezik, hiszen az előtte lévő időszak teljesen homályos. Az Ibér-félszigetet persze már sok ezer éve lakják, megalit-építmény is sok maradt a területen. A megalitikus kultúra a félsziget nyugati részén már i.e. 6000 körül megjelent (kromlech a portugál Almandresben)! De nem csak Várkonyi, hanem más klasszikus atlantológusok is az ibérek/baszkok atlantiszi eredetével számolnak. A történészek szerint Észak-Afrikából érkeztek. Fentebb adom az Elchei Dáma képét. Ezt a mintegy 2400 éves mellszobrot 1897-ben találták. Feltehetőleg egy ibér papnőt vagy nemes hölgyet ábrázol. Mellette D. Brero hipotetikus rajzát, amit a saját intuíciói alapján rajzolt egy atlantiszi nőről.

232. oldal: "Egyéb forrásművek: B. Kennedy: Legendary fictions..." – a szerző neve helyesen: Patrick Kennedy (ír folklorista, 1801-1873).

234. oldal: A mondákban szereplő "Üvegtorony" kapcsán Várkonyi megjegyzi: "Az „üveg”-motívum pedig az északi mítoszok, mondák és mesék nyelvén a téli időt jelképezi, a mi nyelvünkön jégre, ezúttal a jégkor végére utal." – Itt azonban Várkonyi elfelejti, hogy maga az "üveg" aránylag kései találmány. Európa északi népei az ókorban valószínűleg nem is ismerték. Az ókor a föníciaiak találmányának tudta (Plinius), azonban ismerték már előttük a mezopotámiaiak és egyiptomiak is (de ezek színes üvegek, díszek voltak, ami nem nagyon asszociál a jégre)). Az üveggyártás a rómaiak révén jutott el a Rajna-vidékre az i.sz. 1-2. században. Az északi népek csak ezután foglalhatták volna a mondáikba az "üveget" a jégkorral társítva/asszociálva, azaz egy olyan kor emlékére (a jégkor) használva, ami több ezer évvel korábban véget ért!?! Kérdés: hogy nevezte az üveg megismerése előtt a jégkort az északi ember???

234. oldal: "A mo-uruk iber-berek és fomorik „Atlantisz” déli és középső részeiről indulhattak útnak a tengeren, a thuathák (írek) és a többi kelta nép – a libu, baszk, gall, breton, welsh, brit, pikt, skót – „Atlantisz” északi tájairól, szigeteiről, több hullámban, a sorozatosan fenyegető katasztrófák elől, egy részük már bizonyosan az átvett megalit-druida műveltség birtokában. Ennek szülőföldje tehát az elmerült őshaza, onnan terjedt el a két nagy parti kontinensen." Várkonyi a keltákat Atlantiszról bevándorolt népnek tartja, ahogy a druida műveltséget is. Az elméletnek máig gátja, az idő! Hiszen a régészek a kelták fészkét az Alpokban találták meg és nem tehető az i.e. 1200-tól régebbre. Úgy látszik ennek semlegesítését jelentené, hogy az afrikai libukat egy i.e. 4. évezredi kelta népnek tartja, akik megtelepedtek a Deltában! De még így is hatalmas az időkülönbözet, hiszen Atlantisz elsüllyedését i.e. 9600 körülire helyezi. Ráadásul semmi nyoma a keltáknak a nyugati partvidékeken, előbb mutathatók ki Európa belsejében, majd innen terjednek az óceáni partok felé. A régészek szerint ugyanis a kelták csak i.e. 600 körül jelentek meg az Ibér-félszigeten és Franciaországban, és az "őshazájukat", vagyis ahol néppé váltak, az Alpokba helyezik. Évezredek választják el őket a nyugat-európai megalitépítményektől! Nyilvánvalóan azért szükséges Várkonyinak a libukat keltának nevezni és i.e. 4. évezredről beszélni, hogy fenntartsa azt a lehetőséget, hogy egy vándorló atlanti népről van szó. Persze, nem Várkonyi az egyetlen, aki a keltákat kapcsolatba hozta Atlantisszal. Robert Charroux szerint „a kelta civilizáció a legősibb a világon és az egész fehér uralomnak a szülőanyja”, és a korát 11.000 évesre tette (1969).

 

 

A víz gyermekei

 

 

  235. oldal: Itt felsorolja az indiánok ősmondáiban szereplő civilizátorokat, törvényhozókat. Egyébként Várkonyi a "kultúrhéroszokat" először a 155. oldalon említi, mint akik sokszor a vízből, tengerből jönnek elő és a primitív népet megtanítják civilizációs dolgokra. Ilyen héroszok: Oannész, Oszirisz, Chon, Quetzalcoatl, Hy Gadarn és mások. Az amerikai kultúraosztogatók kapcsán ezt írja: "Ezek az istenek vagy félistenek mind Keleten, az Atlanti-óceánban fekvő országból érkeznek, mind hosszú szakállat viselnek, mind fehér bőrűek, és mind hasonló véget érnek: küldetésük elvégzése után titokzatos módon eltűnnek, azzal az ígérettel, hogy egykor még visszatérnek megtérített népük körébe." Ez elég nyilvánvaló utalás lenne Atlantiszra, aminek elsüllyedését i.e. 9600-ra tette. Csakhogy közel sem ilyen régi az óamerikai kultúra! Tiahuanacót nem lehet 15.000 évesnek venni. Ráadásul Várkonyi azt is gondolja, hogy Atlantiszról keletre is mentek kulturhéroszok, pld. a keltákhoz Hy Gadarn vagy az egyiptomiakhoz Usziri/Oszirisz. Viszont láthatólag más tudást adtak át Keletnek, mint Amerikának. Ez meg hogy lehet? Bár, Várkonyi ezt is másképp látja, ezért erőlteti a piramisok, a megalitkörök, a ciklopi építészet hasonlóságát az Ó és Új Világ között. Más történészek is felvetették ezen amerikai kutúrhéroszok történetiségét, de az időbeli korlátok miatt, ezekben Amerikába tévedt krétai, káriai, föníciai vagy kelta hajósokat láttak. A hörbigeriánus Hanns Fischer szintén rámutatott arra, hogy sok természeti nép istene fehér bőrű. Ebből arra következtetett, hogy holdnélküli korszak vége felé a világos bőrű atlantiszi fajt a színes bőrű fajok kezdték háttérbe szorítani. 

Gyakorlatilag ma egyáltalán nincs perspektívája a műveltség „kultúrhéroszok” általi átadásának. Sőt, valójában az emberi hagyomány is ellentétes ezzel. A tudást, a javakat, a tudományos titkokat rendszerint lopják, rabolják, de sosem működik az „átadás”. Szinte minden kis és nagy ősi nép múltjában megjelenik valami isten, aki hozza ezeket, de valójában a saját őseik találják fel ezeket. Nincsenek jótékony, messziről jött szakállas fehér tanítók. Ezek a legegyszerűbb találmányok: eke, tűz, nyíl, balta, házépítés, hajóépítés stb. A görögöknél Prométheusz adja át a tüzet az ősembernek, de ezt több mint egymillió éve használja az ember. Az amerikai „fehér bőrű” kultúrhéroszok hozzák az indiánoknak a mezőgazdasági vívmányokat, a házépítést, írást, vallást, a kalendáriumot, stb. Ráadásul több ilyen hős nem is olyan távoli múltban élt szerintük: Manco Capac i.sz. 1200 körül vagy Quetzalcoatl i.sz. 900-1100 közt valamikor. Simon Zoltán magyar író ad egy listát az inka uralkodókról. Ezen Manco Capac i.sz. 565 és 588 közt uralkodott, ugyanis Sarmiento feljegyezte, hogy Huascar király halála (1533) előtt 968 évvel lépett fel. Egyébként Simon uralkodói listáján Manco Capac már a 60. uralkodó volt, míg az első király Pirua Picari Manco volt i.e. 1215 és 1185 között. Hauscar Inti éppen a 100. király volt i.sz. 1527 és 1533 között (Atlantis: The Seven Seals, 1984). De még a 6. század is csak a mi európai középkorunk kezdete, mikorra a klasszikus görög és római műveltség már le is áldozott.

Több etnográfus ma megkérdőjelezi a középkori spanyol krónikások hitelét, akik több helyen fehér istenekről írtak beszámolókat, akik az indiánokat tanították. A legautentikusabb leírások szerint pld. Quetzalcoatl arca fekete, vagy fekete és sárga csíkos, de sokszor valami keveréklény: ember/állat. Sok történész egyszerűen megtévesztésnek gondolja, hogy Cortes felbukkanásában Quetzalzalcoatl visszatérését hitték az ideges II. Montezuma részéről. Várkonyi maga is elgondolkodhatott volna azon, ha ilyen sok fehér kultúrhérosz lepte el az ősi Amerikát, miért nem adtak át olyan egyszerű találmányokat, mint a kerék, eke, vas, kasza, szekér, üveg, hajó, az írás vagy az olyan javak, mint a búza, árpa, rozs, gyümölcsök, ló, szarvasmarha, kecske és hasonlók? A Sziriat első változatában még kiemelte, hogy a Kanári-szigeteken élő guancsok nem ismerték a kereket, akár Amerika indiánjai. Ezt egyfajta atlantiszi jelemzőnek tudja be. Még hozzáteszi: "Ez megegyezik a gall-kelta hagyománnyal, amely szerint Hoo-Gardan, a kivándorló gallok vezére találta fel a kocsit." (1943). Ezt a hülyeséget az 1972-es kiadásból kivette, de máshol említi, hogy Hy Gadarn találta fel a kereket (231. old.). Ugyanis Platón kifejezetten bőven ír arról, hogy a ló már domesztikálva volt és kocsiversenyeket is tartottak Atlantiszon.
      A hagyomány szerint Quetzalcoatl „evezők nélküli” hajón érkezett 19 társával Mexikóba. Ez éppen lehet vitorlás hajó, mert az indiánok azt sem ismerték. Eszünkbe juttatja Hy Gadarn hajóját is, aki feltalálta a vashajót, azon menti népét a vízözön idején. „megépíti Kydet, a vaskapus, vitorla nélküli hajót”.

243. oldal: „Egy I. Széti fáraó (Kr.e. 1366) sírjában talált papirusz leírja Aarut…” – Ugyanezt előszedi a 291. oldalon is: „Ellenben érintetlen és szerfölött becses az a hosszabb felirat, mely I. Széti sírjának falára van róva, s amely Thot könyvének része lehetett, azaz ősrégi s szépen kidolgozott hagyomány; mondatörténeti jelentőségét növeli, hogy némelyek hézagos tudomása szerint az egyiptomiaknak egyáltalán nem volt vízözön-mítoszuk. A szöveg Az emberek megsemmisítése vagy A Tehén Könyve címek alatt ismeretes…” (kivastagítás tőlem).

Most az igazság az, hogy az említett szöveg nem a fáraó sírjában, hanem az I. Széti abüdoszi Ozerion előcsarnokának falára van vésve. Ez szöveg említi Aalut vagy Aarut, a Fény Szigetét a nagy vízkörben. De Várkonyi itt csak másolt: Braghine könyvéből vette a részletet, mindössze annyi különbséggel, hogy Várkonyinál Aalut ércfal, míg Braghinénél vasfal fogja körbe. Várkonyi hihette, hogy nagyobb hitele van, ha "érc"-nek írja át, azaz nem nagyon volt tudomása a vas mitikus jelenlétéről az óegyiptomi szövegekben. A meteoritikus vasat már az i.e. 4. évezredben használják, alakítják. Számukra a vas "égi fém" volt. Már az óbirodalmi piramisszövegekben is megjelenik a vas, mint az égi birodalomba vezető kapu féme. Tehát, amikor Aalut vasfal veszi körbe, azt üzeni: ez egy istenek által is látogatott hely.

243. oldal: „A rajz, amit Cortés készített a spanyol király számára Tenochtitlánról, erősen hasonlít Platón leírásához: citadellák, az utcák sugarasan ágaznak szét belőlük, s csatornák övezik, ezeken hidak vezetnek át, melyek egyúttal gátak és zsilipek.Ez a részlet már szerepelt a Sziriat első változatában is (1942/43). Itt jó lett volna maga a rajz a városról. Ezt pótolom, lásd fentebb. Az ominózus kézzel színezett gyönyörű térképet egy 1524-ben Nürnbergben kinyomtatott könyv tartalmazza. A könyvben közlik Cortés második levelét (1520. október 30-án keltezett), amit V. Károlynak küldött latin fordításban. Braghinénél is ír a térképről (talán tőle vette Várkonyi), aki szerint Tenochtitlan alapítói, a toltékok vagy aztékok az elsüllyedt haza székhelyét, Poszeidóniszt próbálták vele utánozni (majd 11.000 évnyi eltéréssel?). Az azték főváros a Texcoco-tó egy szigetén épült. Rekonstrukciói valóban egy gyönyörű „vízi várost” mutatnak. Lásd egy ilyen rekonstrukciót fentebb, a jobb szélen!

245. oldal: elírt nevek vannak: „F. Verneau” = René Verneau.

„Magnus Gustaf Retzius szerint (Smithsonian Report, 1899.)” = a név helyesen Anders Retzius (svéd anatómus, 1796-1860). Jelentése 1859-ben készült és nem 1899-ben! Idézett belőle Donnelly (1882) és Blavatsky is (1888).

„Armand Quatrefage” = a név helyesen Armand de Quatrefages (francia biológus), Blavatsky idézte a guancsok kapcsán (1888). Érdekes, mert a 134. oldalon jól írja le a nevét!

 245. oldaltól: A Kanári-szigetek benépesülésének, a guancsok eredetének kérdése, ami egy „híresebb” rész a Sziriatban. Már nagyrészt megvolt a szövege az első változatban is (1942/43). Vécsey Zoltán nem állhatta meg, hogy ne idézzen hosszabb szakaszokat ebből a részből A tudomány rejtelmeiből c. könyvében, hogy aztán bizonygassa a szerző érveinek képtelenségét (1965). Nem tudok róla, hogy az első olasz hajósok megjelenésekor (1312) készültek volna arról feljegyzések, hogy csodálkoztak volna a guancsok azon, hogy vannak a világon máshol is emberek. Az 1943-as Sziriatban a guancsokról szóló rész 90-91. oldal, ami másfél oldalnyi szöveg. A 2002-es kiadásban 245-247. oldal, ami közel kétoldalnyi szöveg. Főleg a guancsok származása terén írt hozzá a szöveghez.

Várkonyi az őslakókat cro-magnoninak veszi, vagyis inkább a forrásai. Kétségtelen hasonlóság van a guancsok leírása és a cro-magnoniak felépítése közt. Várkonyi megkerüli azonban a betelepülés kérdését, s annak korát. Nem mondja ki, de azt érzékelteti, hogy sok évezrede kerültek a cro-magnoniak a szigetekre, majd ott ragadtak. Manapság szinte bizonyos, hogy guancsok többsége berber eredetű volt, amellett voltak köztük sémi, anatoliai és más elemek is. Amire nem tér ki, vagyis nem akar Várkonyi, az a Kanári-szigeteken talált legrégebbi emberi nyomok kései volta. Pedig biztosan tudott ezekről, mert használja Alf Bajocco tanulmányát: The Early Inhabitants of the Canary Islands (Atlantis, 1965. febr.). Bajocco maga is ezen kesergett. Gran Canarián a La Guancha nevű tumulus legalsó rétegei sem régebbiek az i.sz. 3. századnál! II. Juba király járt a Kanári-szigeteken i.e. 20 körül, de ott nem talált már lakosságot (de két szigeten ember építtette házak romjait igen). Ma sem jutott sokkal mélyebbre a tudomány: a legrégibb múmiákat és obszidián eszközöket sem teszik korábbra i.e. 500-200-nál. Ettől azonban a tudomány régebbi betelepüléssel számol, hiszen amúgy érthetetlen, hogy a guancsok miért nem ismerték a fémeket, a kereket, a ruhaszövést és más hasonló dolgokat, amiket a berberek akkoriban ismertek és használtak.

Várkonyi egy ősi földhídra viszi vissza a szigetek benépesülését, de a tengerfenék térképek erre nem adnak utalást. És ha valóban földhídon érkeztek a jégkor idején, majd a földhíd beomlásával megszűnt a kapcsolat Afrikával, úgy elég érthetetlen a guancs és a berber nyelv hasonlósága. Várkonyi csak futólag említi a rokonságot, pedig ezt elfogadja Bajocco is. A berbereket Várkonyi olyan minőségben említi, hogy néha meglátogatták a guancsokat.

A guancsok kapcsán bizonyosan számos megoldandó rejtély van még. A guancsok körkörös lakóépületeket emeltek, s ilyenekről Platón is beszélt Atlantiszon, pedig az nyilvánvaló, hogy a Kanári-szigeteknek nincs köze Atlantiszhoz. Juba király által az egyik szigeten, Junonián (La Palma vagy Fuerteventura) egy kisebb „templom” romjait találta kétezer éve, ami valószínűleg egy korábbi, fejlettebb lakosság hagyatéka volt. Talán ide kapcsolódik Nicoloso da Recco olasz hajós beszámolója, aki 1341-ben járt a szigeteken. Az olasz leírt egy különös templomot vagy kápolnát. Amin nem volt semmilyen festés vagy más díszítés. Viszont a közepén volt egy meztelen férfit ábrázoló szobor, kezében egy labdával. Ez később teljesen elpusztult, de nagyon valószínű, hogy nem az a népesség állította, akit az első európai felfedezők itt találtak. Lásd fentebb a bal oldali képen a La Palma-i múzeum egy makettje egy régi guancs komplexumról, mellette Da Rocco által leírt különös templom elképzelt ábrázolása (a képet közli Jonas Perez-Camacho: Guanches. Legend and Reality, The Mysterious People of the Canary Islands, 2012). A guancsokról szóló rész utolsó mondata nagyjából megegyezik az 1943-as és 1972/2002-es kiadásban. Az utolsó mondat előtt azonban  kigyomlált az 1943-as szövegből pár mondatot Várkonyi, nevezetesen nagyjából ezeket: "A kereket, vagyis a kocsit nem ismerik, ahogy az indiánok sem ismerték a spanyol hódításig. Ma is szánokat használnak a teherszállításra, melyek talpát bezsírozzák, holott a hó ezeken a szigeteken teljesen ismeretlen. Ez megegyezik a gall-kelta hagyománnyal, amely szerint Hoo-Gardan, a kivándorló gallok vezére találta fel a kocsit.

Egyébként az európaiak előtt már régen érintkeztek velük a berberek, de a guancsók úgy látszik megfelejtkeztek róluk; II. Juba, Mauretánia királya (Kr. e. 1. sz.), leírta őket; el Edrissi is megemlékezik róluk…
    […]
   Ugyanitt agyagkorsók kerültek elő, amelyek a középamerikai indián vázákhoz hasonlók. Teneriffán, Juan-Miguel mellett nemrég hatvan múmiát fedeztek fel, mellettük egykorú agyagedényeket és oroszlánbőröket, ami elég rejtélyes, mert oroszlán sohasem élt ezen a környéken. Ez arra vall, hogy afrikaiak (berberek) csakugyan sűrűbben jártak erre. A kiásott koponyák B. Kubert szerint a cro-magnonokkal rokonítják Kanári őslakóit; ez megegyezik Lewis Spence feltevésével, aki három kivándorlási hullámra következtet Atlantiszból, mint már említettük.
A Tenerifa szigetén, San Miguelnél talált hatvan múmiáról és oroszlánbőrökről Braghine nyomán számolt be.

 

 

 

V. A vízözön regéje

 

 

1. A vízözön regéje: 92-127. old. (1943)

2. (Előszó): 265. old. Amerikai és óceániai hagyományok: 266-284. old. Az Óvilág mondái: 284- 293. old. A nagy regék: 305-351. old. (1972)

3. (Előszó): 255. old. Amerikai és óceániai hagyományok: 256-273. old. Az Óvilág mondái: 273- 293. old. A nagy regék: 293-335. old. (2002)

4. Amerikai és óceániai hagyományok: 301-326. old. Az Óvilág mondái: 327-353. old. A nagy regék: 354-408. old. (Gépirat, 1966)

 

 

Kiegészítő anyagként megjegyzem, hogy Világirodalmi lexikon 17. kötetében (1992) található egy hosszabb, öt és fél oldalas szócikk: vízözön-mondakör címmel. Ebben az oldalak két hasábosak. A lexikon szerkesztői négy szerzőt kértek fel az idevágó cikkek megírására, az egyik Várkonyi Nándor volt. Ő a 11 hasábból mintegy 4 és fél hasábot írt (azaz jó két oldalt). Ezt a Sziriat megjelenése után írta. A cikkeknél ad kisebb irodalomjegyzéket, ami segít olyan téren, hogy ezeket használhatta a Sziriat oszlopainál is (ahol viszont elmaradt az irodalomjegyzék).

A tudósok közismert magyarázata a vízözön-mondákra, hogy egy kis nép/törzs számára egy nagyobb árvíz, tengerbetörés hatására is valamiféle egész világot beborító víztömeget vizionálhattak. Várkonyi tisztában volt ezzel, de a nagy vízözön-mítoszok esetében elvetette ezt a magyarázatot, ugyanis ezek a mítoszok tartalmaztak kozmikus elemeket: üstökösök feltűnését, csillagok vagy hold leesését, az ég elsötétülését hosszabb időre, ami mit keresne egy helyi árvíznél?

 

Amerikai és óceániai hagyományok

 

 -K

Várkonyi a maja vízözön-hagyományokkal kezd. A következő eset nem szerepel nála, csak érdekességként említem meg, s a nagy "híre" miatt az Atlantisz-kutatásban. Teobert Maler (1842-1917) osztrák-német régész a maja Tikal egyik templomának föld alatti kamrájában lefotózott egy kődomborművet. Maler hangsúlyozta, hogy a dombormű csak része volt a kamrán körbefutó folyamatos fríznek.

A domborművet kivágták és a berlini múzeumba szállították, de a múzeumot a II. világháború végén lebombázták. Maler a képről azt gondolta, Atlantisz pusztulását mutatja: egy fuldokló ember, egy hajón menekülő másik, egy vulkán, egy süllyedő föld és a bal felső sarokban egy leomló piramis. A képet Robert B. Stacy-Judd amerikai szerző közölte először Atlantis – Mother of Empires c. könyvében (1939). Jason Colavito amerikai szkeptikus szerint azonban elképzelhető, hogy a kép nem Maler fényképe. Talán Stacy-Judd készítette a képet, ami egy hamis kép és a „mítosz” része, hogy Berlinben elpusztult...

 

257. oldal: Közli maya Troano kézirat Brasseur de Bourbourg-féle fordítását, ami „Mu és Mud földjének” elsüllyedéséről szól 8060 évvel korábban a kódex írása előtt, ami 64 millió lakos pusztulásával járt. Az egész történet előzménye az volt, hogy Brasseur de Bourbourg abbé (egy francia etnográfus volt: 1814-1874) 1862-ben Madridban megtalálta Diego de Landa 1566-ban írt kéziratát. De Landa spanyol püspök Yucatánban működött. A kéziratban a püspök leírta a maják „ábécéjét”, azt hitte ugyanis a maya írás egyszerű ábécé. De Bourbourg ezen kapva-kapott és egy csomó maja szöveget „megfejtett”, amikben sűrűn szerepeltek kozmikus katasztrófák. Úgy vélte, az említett szövegrész Atlantisz elsüllyedéséről mesél. Hasonló értelemben fordította le a szövegrészt Augustus Le Plongeon francia kutató (1826-1908), aki szintén hitt a maják atlantiszi eredetében. De Bourbourg utalt arra, hogy a pólusváltás vezetett Atlantisz pusztulásához. De Bourbourg és Le Plongeon megfejtésétől még Charles Berlitz amerikai atlantológusnak is felállt a hátán a szőr. A The Mystery of Atlantis c. könyvében (1969) a két korai francia amerikanista maja ábécéjéről kimondja, hogy "teljesen hamis feltevéseken alapult". Berlitz hasonló értelemben ír a magyarul is megjelent Elfeledett világok titkai c. könyvében (1992) is. Várkonyi egyébként már a 153. oldalon De Bourbourgot "kiváló francia amerikanistá"-nak titulálta (kétségtelenül voltak érdemei, de inkább lelkes, mintsem ésszerű kutató volt). Az orosz amerikanista, V. A. Kuzmiscsev így ír a magyarul is kiadott könyvében: "Elsőnek maga Brasseur de Bourbourg látott hozzá a maja írásjelek elolvasásához. És ő valóban „el is olvasta” azokat - csak éppen nem a jeleket, hanem azt, ami neki tetszett. „A tűzhányók feléledése . . . föld megremegése . . . láva kitörése ...” (így „fordította” le a jeleket Brasseur de Bourbourg, aki szenvedélyesen hitt a legendás, mitikus Atlantisz létezésében és katasztrófa következtében való pusztulásában), ám a későbbiek során kiderült, hogy a jelek . . . csupán a maja naptár napjait nevezték meg!" (A maja papok titkai, 1971).

Troano kódexet hozzávetőleg i.sz. 1250-1450 közt írták, azaz jóval később, mint azt Bourbourg sejtette. Ő ugyanis úgy számolta, Atlantisz i.e. 9937-ben süllyedt el, azaz i.e. 1877-ben szövegezték a kódex eredeti változatát. A mi "Mu-szakértőnk", Csicsáky Jenő szerint még régebben i.e. 3482-ben írták (1962), viszont ő nem Atlantiszra értette, hanem a csendes-óceáni Mu Földre. Csak Knorozov orosz nyelvész ismerte fel, hogy Diego de Landa „ábécéje” szótagjeleket tartalmaz. Mára előrehaladott állapotban van a maja írás megfejtése, úgyhogy tudjuk, egészen másról írnak ott, ahol „Mu és Mud föld” elsüllyedése szerepelne. A maja írás megfejtése lassan haladt, de a hatvanas években is már bizonyos volt, hogy az abbé fordításának nem sok köze lehet a valósághoz, pedig akkoriban még csak a maja írásnak kis részével voltak tisztában (naptári jelek, dátumok, nevek, csillagászati kifejezések stb.)

Várkonyi mindenképpen közölhette volna, hogy a Troano kódex első fordítói (B. de Bourbourg, majd A. Le Plongeon) a Mu földön kifejezetten Atlantiszt értettek. Egyébként Le Plongeon fordításában már nem szerepel "Mu és Moud  föld" , csak "Mu föld"! Ezen magyarázat hiánya ugyanis zavarossá teszi, hogy a Mu földet Várkonyi a Csendes-óceánba helyezi (407-419. old.). Ezt a csendes-óceáni földrészt James Churchward angol ezredes (1850-1936) The Lost Continent of Mu, the Motherland of Men c. könyvének 1926-os megjelenése után nevezték Mu földnek. Churchward a Troano kódex Mu földjét egyszerűen áthelyezte a Pacifikumba.

257. oldaltól: „A chumayeli Chilam Balam könyv valóságos legendatár, mitikus elbeszélései történeti feljegyzésekkel és imádságokkal váltakoznak…” Itt hosszasan foglalkozik a könyvvel, majd A. M. Bolio fordítását részletesen idézi. Itt nem közvetlen Bolio könyvét használja, hanem Braghine könyvéből dolgozik, aki ugyanezt írta a könyvről ill. idézte benne Bolio fordításának ugyanezt a részletét. Antonio Mediz Bolio: Libro de Chilam Balam de Chumayel, San José, 1930. Chilam Balam könyvről: Chilam Balam könyv Egyébként Bolio fordítása után három évvel, már R. L. Roys angolul is kiadta. A mayáknál chilam volt a neve azon papoknak, akik az istenek akaratát közvetítették a népnek. Chilam Balám volt köztük a leghíresebb ilyen pap, aki nem sokkal Kolumbusz felfedezése előtt halt meg. Ő megjósolta egy közeli újkor eljövetelét, s hogy a maják egy új vallást vesznek fel. Több Chilam Balam maradt fenn, a chumayeli csak egy közülük, s ezek nagyjából megegyeznek, de vannak különbségek is köztük. Ezek a 16. században állítódtak össze, s bevették beléjük 10-12. századi anyagokat is.

De Várkonyi előtt már többen igyekeztek összegyűjteni a népek vízözön/katasztrófa mítoszait.

259. oldaltól: "A pueblai tartomány (Mexikó) népének hagyománya még hasznunkra lesz, azért ismerkedjünk meg vele; Cholula mondáját beszéli el: A nagy áradás előtt, 4008 évvel a világ teremtése után (vagyis a mai világkorszak kezdetén) óriások laktak Anahuacban." – Az eleje itt Várkonyi mondandójának elég zavaros. Tehát úgy értendő, hogy az óriások a nagy vízözön előtt laktak Anahuacban, amire a világ teremtése után 4008 évvel került sor. A következő oldalon megtudjuk azt is, kitől van az információ: "Rios atya, aki képírásos szövegek alapján már 1565 körül feljegyezte a mondát". Nos, Pedro de los Ríos dominikánus szerzetes a 16. század közepén jutott Mexikóba és 1565 körül halt meg. A Codex Vaticanus A vagy más néven Rios Codex a szerzetes által feljegyzett mexikói történelmet taglalja. Ríos atya 1547 és 62 között Oaxaca és Puebla meyikói tartományokban tevékenykenykedett.

 

265. oldal: A piscói öbölben látható különös jelről ír Várkonyi: "...egy meredek sziklafal oldalába különös jel van vésve: háromkarú fáklyatartó-féle, mindegyik karja végén keresztekkel. (Mexikóban és Peruban a kereszt, úgy lehet, a víz jelképe volt.) A véset 250 m magas, tiszta időben 21 km távolságból szabad szemmel kivehető."  Fentebb adok erről egy képet. Ugyanezt a képződményt említi a Az ókori tudomány rejtélyei c. cikksorozatában is (1971), de ott azt írja ez a "háromágú gyertyatartó-forma" 24 km-ról látható szabadszemmel. Szeberényi Lehel magyar író, Várkonyi egyik lelkes olvasója 1986. decemberében járt a helyszínen, s ezeket írta a Piscói Kandaláberről: "Várkonyi Nándor is ír róla a Sziriat oszlopai-ban. Innen a lázam. A lenyűgöző tudásanyag egy kicsi darabkáját élőben ellenőrizhetem. Ez sajnos néki nem adatott meg; különben meggondolta volna, hogy keletkezését a Nagy Vízözön ködös távolába tegye. Ha csak e „fáklyatartó-féle” (az ő kifejezése) talpáig ért a nagy víz, elég szelíd özönöcske volt az, Piscót ha elöntötte. Aztán egyéb apróságok se stimmelnek. Szó sincs „meredek sziklafalról”, hogy azon lenne a rajz vésete. Homok van és megmászható lejtő (két, parányinak tetsző turista éppen mássza). A „karok” csúcsán pedig hiába keresek keresztet, akár Krisztusét, akár azt a bizonyost, amelyről Várkonyi azt mondja, az ősi Peruban és Mexikóban a víz jelképe lehetett. Ezt a keresztdolgot talán onnan vette, hogy a piscói „fáklyatartó” ábráját némely forrás „Három Kereszt” néven tárgyalja. Más forrás viszont - mint Kauffmann Doig a Perui régészet kézikönyvében említi - Életfát lát benne. Tán a „Három Kereszt” hitvallóitól származik a feltevés, úgylehet, szájhagyományok alapján, hogy a nevezetes véset meglehetősen fiatal, alig száznehány esztendős, egy szerzetes vájta volna a tizenkilencedik században a domboldalba. Vízözön és tizenkilencedik század - elég nagy intervallum. Nem tudom, Várkonyi, ha élne, mit szólna hozzá, de Peruban az általános nézet az utóbbi felé hajlik. Kauffmann óvatos, s „feltevésről” beszél, félig-meddig voksolva csak az újkori keletkezésre." (A piscói kandeláber titka, Népszava, 1988. jún. 11).

Egyébként nem csak Várkonyi misztifikálta túl a képződményt. Itt van egy cikk-részlet az amerikai magyar sajtóból: "A perui Andok-hegységben, a piscoi öbölben látható a hegy oldalába „vésett” 820 láb magas gyertyatartóhoz hasonló forma, melynek karjai 12 és fél láb szélesek. A gyertyatartó forma foszforeszkáló anyagból van és olyan keményen ül a kőben, hogy képtelenek kivenni belőle egy darabot kéziszerszám segítségével. Egyes feltevések szerint a hajózás irányítására szolgált, de ez több szempontból elfogadhatatlan. Első ellenérv: hogy az ég felé néz; második: öbölben fekszik és oldalról nem látható; harmadik: két kint lévő sziget alkalmasabb lett volna erre a célra; negyedszer pedig: a környezetről ítélve semmi érdemleges nincs ott, ami miatt egy kikötő létezését feltételezni lehetne. Azonban, ha nem erre a célra szolgált, milyen jelentősége van ennek a hatalmas formának?" (Takács Tibor: U.F.O-k!, New Yorki Magyar Élet, 1973/5. sz.) Újabb vizsgálatok szerint csak 181 m magas és két láb mélyen vágták a lankába (19-20 km-ről már látszik). José de San Martín 19. századi függetlenségi harcosnak is tulajdonítják egyesek a létrejöttét, míg mások valamiféle szabadkőműves szimbólumnak. Azonban a közelben i.e. 200-ból kerámia töredékeket is találtak a paracasi kultúrából, úgyhogy lehet az ő alkotásuk. Így a közkeletű vélekedés szerint ez Viracocha isten villámbotja. Garcia Beltran önjelölt inkautód azt a teljesen légből kapott állítást hazudta Robert Charrouxnak, aki ezt készpénznek is vette, s megírta a Histoire inconnue des hommes depuis cent mille ans c. könyvében (1963), hogy a Kandaláber egy meredek vörös sziklafalba van vésve és a középső ágban kötéldarabokat találtak. Beltran szerint egyfajta földrengés előrejelző szerkezet lehetett, ami kötelekkel és görgőkkel működött. Ez az ősi szeizmográf képes volt kijelezni, ha bárhol a Földön történt földrengés! Charroux mentségére legyen mondva, hogy nem járt Piscóban a könyv megírása előtt, de utána eljutott oda és a Livre des mondes oubliés c. könyvében (1971) már hiteles adatokat közölt a Kandaláberről. Ez nem vonatkozik azonban Erich von Dänikenre, aki az állítása szerint még fel is mászott a Kandaláber mellett a hegyre. A Vissza a csillagokhoz c. könyvében (1969) beszél erről, s azt állítja, hogy fal megkeményedett homokrétegből áll, amiből képtelenség csak egy kis darabot is kiszakítani. Az oldalszárnyak a gránithoz hasonló keménységű foszforeszkáló kőtömbökből van összerakva (Takács Tibor cikke is innen vehette a valótlanságokat). Jacques Victoor meg is jegyezte egy tanulmányában, Charroux és Däniken nyomán, hogy a piscói képződmény: 1. nem a kemény sziklafalba, hanem az azt borító puha homokba van vájva. 2. a sziklafal nem meredek, hanem inkább egy lankás, dűneszerű sík. 3. semmilyen kötélmaradványokat nem találtak a képződménynél (Un chandelier, un robot, une déesse, Kadath, 16. [1976]).

Tony Morrison kutató pedig a helyi folklórt tanulmányozta, ami szerint egyszerű tájékozodási jel volt ez a tengerészek számára. Egészen fantasztikus magyarázatok is születtek, mint Frank Joseph írótól, hogy a Datura stramomium nevű hallucinogén növényt mutatná. A paracasiak ezért a növényért felutaztak a mai Kalifornia területére, majd vissza is tértek. Míg a paleoasztronautika hívei szerint az idegen űrhajósok számára útmutató jel volt a nazcai ábrák felé (ez a mai, mobiltelefonokba is beépített GPS-ek világában elég gyenge érv az idegen űrhajósok tájékozodási képességeire). Victoor jobb híján elfogadja, hogy egy szent virág ábrázolása lehetett, s hogy egy "egyfajta előrejelző készülék" lett volna, az csak Beltran zavaros agyában született meg.

 

 

Az Óvilág mondái

 

275. oldal: „Akesztedorosz, Apolloniosz, Rhodiosz, Lukianosz…” – a felsorolásban ez egy író: „Apolloniosz Rhodiosz” (nem kell vessző közé!).

278. oldal: Idézi Szent Ágoston egy helyét (Civ.dei, XXI,8,2): „Kysikusi Adrastus és Neapolisi Dion, a két híres asztronómus”. Itt magyarázatként tegyük azért hozzá, hogy az eredetiben „nemes matematikusoknak” nevezi őket (mathematici nobiles). De a szövegkörnyezetet figyelembe véve, ennek értelme valóban csillagászok vagy asztrológusok.

278. oldal: "A finnugor, ural-altáji és mongol népek mondaköre igen változatos..." – Richard Andree német etnográfus (1835-1912) a Die Flutsagen ethnographisch betrachtet c. könyvében (1891) 88 vízözönmondát gyűjtött össze az egész világból. Várkonyival ellentétben arra a következtetésre jutott, hogy ezek nem egy általános nagy vízözön emlékei, hanem helyi áradásokra vonatkoznak. Várkonyi tud Andree gyűjteményéről, de érthető okok miatt csak használja. Andree egyetlen egy finn-ugor vízözön-hagyományt ismer, a Reguly följegyezte vogul-mondát, melyet rövid kivonatban közöl  Lenormant nyomán. Várkonyi nem említi, de Herrmann Antal  magyar néprajzkutató (1851-1926) írt egy értékes tanulmányt: A finn-ugor népek vízözön-mondái címmel (Ethnographia, 1891, 142-155. old.).

 

 

A nagy regék

 

Várkonyi a nagy regék részleteinek lefordításához felkérte Weöres Sándort, de nagyon sok mindent saját maga fordított le. Legfőképpen azért, mert nem bízott más fordítókban és mindenképpen arra törekedett, hogy szó szerint adja vissza minden emlék fordítását. A fejezetben és a hozzátartozó Függelékben mintegy kétszáz vízözönhagyományt mutat be.

300. oldal:  "Gilgames (régi neve szerint Gis)– Gilgames régi neve nem Gis (az óbabiloni szövegek a GIS jelet írják, mintegy rövidítésként). Gilgames sumer neve Bilgames volt (a hettitáknál Gisgames).
      309. oldal: "Abüdenosz az Usziri-templom papja volt Abüdoszban, azaz Abotuban (ott őrizték Usziri „igazi” sírját) az utolsó Ptolemaioszok alatt, és Berosszosz nyomán görögül megírta a káldeusok és asszírok történetét; az ő műve is elveszett, csak töredékeit bírjuk Euszebiosz, Kürillosz és Szünkellosz idézeteiben. A Bábel-toronyról ezt írja..." – Hogy Abüdénoszra vonatkozó információkat,  honnan veszi közvetlen, nem tudni, de a francia Fulcran Vigouroux: A Biblia és az ujabb fölfödözések Palesztinában, Egyptomban s Asszyriában 1. c. munkájában (Nagybecskerek, 1894) ezt találjuk: "Azt hiszik, hogy Abydenos egyptomi pap volt Oszirisz templomában Abydoszban s a Ptolemaeusok alatt élt. Berosos Babyloni története alapján megírta A khaldok és asszyrok történetét, melyből szerencsétlenségre csak néhány töredék maradt meg elszórva Eusebius Praeparatio evangelicájában, Alexandriai szent Cyrill művében Contra Julianum és Georgius Syncellus Kronografiájában." Tény, hogy Abüdénosz koráról vagy személyéről semmit nem tudunk. Korábban sokan hitték i.e. 3. századi szerzőnek, aki i.e. 268 körül Bérósszosz tanítványa volt, hiszen maga Bérósszosz is említ egy Abüdénoszt. Kürillosz szerint ión dialektusban írt. Mások viszont még régebbre teszik, és egy Nagy Sándor korabeli történetíróval Palaiphatosz Abüdénosszal azonosították, mint a francia 17-18. századi filológus, Huetius. Valószínűleg őt említette Bérosszosz is. Ez a Palaiphatosz Arisztotelész tanítványa és fiúszerelme volt. De miután Bérósszosz a könyvét I. Antiokhosz Szótérnek ajánlotta, aki csak i.e. 292-ben lett alkirállyá, majd 281-ben királlyá, úgy ez a Palaiphatosz aligha lehetett azonos azzal, aki Bérosszosz nyomán írta meg Babilonia történetét, így aztán feltesznek egy II. Abüdénoszt is. Pusztán a neve alapján gondolták, hogy az egyiptomi Abüdoszba való szerző volt (pedig volt egy Abüdosz KisÁzsiában is!). Mára szövegelemzések alapján úgy hiszik, hogy bizonyosan később írt, mint Alexander Polühisztor (i.e. 83). Komoróczy bizonytalanul az i.sz. 1. századba, Schnabel az i.sz. 2. századba, majd újabban Verbrugghe és Wickersham, aztán Geert de Breucker (2010) pedig már i.sz. 2-3. századba helyezte Abüdénoszt.

316. oldal: A Földet ért nagy kataszrófára utaló párhuzamokat a H. S. Bellamy 1948-ban megjelent könyvéből veszi az adatait (The Myth of Atlantis), aki a Bibliából szemezget utalásokat, melyek egy különös tengeri hatalomról szólnak, a "tenger szajhájáról" (ezt közli Várkonyi is!). Bellamy szerint itt valójában Atlantiszról van szó. A könyvet Várkonyi már a megjelenés évében megszerezte, mert ez a rész szerepelt a Sziriat 1948-as második változatában (gépirat: 429-431. old.). Viszont abban még nem foglalt egyértelmű állást, ugyanis ezt a szigetkirályságot hol Atlantisznak, hol meg Gondvanának nevezi. Végül, Kodolányi firtató kérdésére írta, hogy "a tenger szajhájának  Bellamyval ellentétben  Gondvanát tartom" (de hogy mi alapján, arról semmit nem mond). Ezt képviselte már az 1972-es kiadásban is! (Én azt gondolom azonban, ebben éppen Bellamynak volt igaza.)
    Maga Hörbiger is úgy vélte, hogy a János Jelenések könyve a Holdnak a Földre zuhanását írta le.
Hanns Fischer hörbigeriánus német tudós a Weltwenden: die grossen Fluten in Sage und Wirklichkeit c. könyvében (1924) részletesen magyarázta a Jelenések könyvének sorait, melyek egy gigászi katasztrófát írtak le. Kurt Bilau őrnagy, német feltaláló 1935-ben kiadott egy könyvecskét Berlinben Die Offenbarungen Johannis: Ein Mondniederbruch vor 11400 Jahren címmel, ami a János Jelenések könyvében találja meg egy ősi katasztrófaleírást (akár oly sokan előtte és utána).

 

Közli Platóntól az Atlantisz történetét, de ebben is akadnak hibák, tévedések.

331. oldal: "ezáltal a parti völgyek oldalában mélyedéseket nyertek a hajóarzenálok számára, amiket maguk a sziklák födtek– itt "a parti völgyek megtévesztő", azt kell érteni rajta, hogy földgyűrük oldalában. Ilyen koncentrikus földgyűrük vették körbe Poszeidónisz szent dombját, Poszeidon templomát.

333. oldal: "a legnagyobb körcsatornától s egyben kikötőtől mindig mindenütt 300 láb távolságban– valójában nem ennyit írt Platón erre az értékre, hanem 50 stadiont, azaz 30.000 lábat.

 

*

Említettem a bevezetőben, hogy 1965 tavaszán egy Buenos Aires-i magyar könyvkiadó jelentkezett Várkonyinál a Sziriat új kiadásának megjelentetésére. Ez nem egy véletlen volt, hiszen az argentin magyar kiadványok gyakorlatilag a magyarság őstörténetével ill. az elszakított országrészek magyarságával foglalkoztak. Hovatovább itt folytatódott az a háború előtti magyarországi illuzórikus ősi magyarságkép tovább fejlesztése. Ezekben a teóriákban sűrűn szerepeltek olyan dolgok, mint Atlantisz, Lemuria, Mu, vízözönök, gigantikus katasztrófák, amerikai őshaza, a legkülönbözőbb magyar jelképek, no meg a rovásírás. Ezek a kiadványok gyűjtőhelyei voltak a nyugatra szakadt magyar történészeknek és amatőr őstörténészeknek, néprajzkutatóknak, mint Badiny Jós Ferenc, Simon Zoltán, Rimanóczy László, Kúr Géza, Radics Géza, Padányi Viktor, Vágó Pál, Götz László, Bubola Ida, Csicsáky Jenő és még sokan mások. Egyébként magyarországi szerzőktől is jelentettek meg írásokat (mint Magyar Adorján, Zakar András, Grandpierre K. Endre). Volt egy nagy előnyük a Magyarországon maradt szerzőkkel, kutatókkal szemben: akadálytalanul hozzájuthattak a nyugaton kiadott különféle tudományos és féltudományos irodalmakhoz. Ennek ellenére, amit kihoztak ezekből (vagyis nem is használva azokat), sokszor szánalomra méltó hülyeségek gyűjteményei (még ha ez nem is áll az összes megjelent írásukra). Például az Ausztráliában élő Rimanóczy László (1910-1973) rendszeresen írt az argentin A Nap Fiai c. havilapba. Rimanóczy a németországi Hídverőkbe írt (volna) egy cikksorozatot A vízözönök és civilizáció címmel, de csak a sorozat első része jelent meg, ami 12 oldal (1962/3. sz.), ugyanis a volt nyilas újságíró, Alföldi (Schilzong) Géza lapját a német hatóságok, zsidó szervezetek nyomására betiltották. Nos, Dr. Rimanóczy "tanulmánya" gyakorlatilag teljes egészében Várkonyi Sziriatjának pofátlan kiollózásából áll! Szinte semmi olyat nem találtam a 12 oldalon, ami ne lenne meg a Sziriat első változatában, s persze egy szóval sem említette Várkonyit (így az egész nem több, értékelhetetlen szemétnél). Aki az emigrációban leginkább hasonlítható Várkonyihoz, az amerikai Kucserik Mária, aki több tanulmányt írt: Az írás eredetéről, Chicago és Környéke, 1978/36-37. sz. (2 rész); Atlantisz, Chicago és Környéke, 1979/2-12. sz. (11 rész); Atlantisz, az eltűnt Csodavilág, Kanadai Magyarság, 1969/49-51. sz. (3 rész). Kucserik használt olyan szerzőket akiket Várkonyi nem, vagy későbbiek is tőle (Otto Muck, Edgar Cayce, Charles Berlitz, stb.), de a tanulmányai semmitmondók, tele közhelyekkel, ollózásokkal.