Várkonyi Nándor:

 Sziriat oszlopai

 Széphalom Könyvműhely, 2002.

 

 

 

Mivel többször átrágtam magam Várkonyi Sziriatján, ami először 1979-ben került a kezembe, úgy már sok éve felvetődött bennem a mű korrekciója, részletes vizsgálata, elemzése és kiegészítése.

Ebből a célból legmegfelelőbb a Sziriat oszlopainak 2002-es kiadása, ami az 1942 kiadás utáni átdolgozás legteljesebb kiadása. Bertha Bulcsú írta a könyvről: „Mert ha Várkonyi azt írja, hogy a Macsu Pikcsu az Urubamba völgyében négyezer méter magasságban hatalmas gránitkockákból épült, ám a legközelebbi gránit-előfordulás két-óra járásra van, s a várat egy húsz méter széles, rohanó hegyi folyó és meredek szakadékok, völgyek választják el tőle, akkor ezt vagy elhisszük, vagy odautazunk, és átússzuk a hegyi folyót, ha nem, akkor át kell rágnunk magunkat ugyanazon a hatalmas könyvtári, levéltári anyagon, amin Várkonyi, másként nem tudjuk ellenőrizni. De mi egyiket sem vállaltuk, így aztán jött a legenda.”
Nos, én átrágtam magam az eltelt negyven évben azon a hatalmas könyvtári anyagon. Így aztán a következő dolgokra vállalkozom a Sziriattal kapcsolatban:

1. Nyomdahibák vagy véletlen elírások a szerzőtől. Ezekről nem igazán tehet Várkonyi, így aztán még ezekkel van a legkevesebb baj és nem is sok van belőle.

2. A szerző kisebb-nagyobb tévedései. Ezekből viszont sok van. Általában Várkonyit a forrásai vezették félre, s az, hogy ritkán próbálta ellenőrizni azokat. És vannak olyan tévedései, ahol a forrásai jó, de a saját feje után menve, fut bele bakikba, tévedésekbe.

3. A Sziriatban használt forrásmunkák megállapítása. Várkonyi az első, 1942-es kiadással még közölt a könyv végén bibliográfiát, ami az átdolgozott 1972-es és a „cenzúrázatlan” 2002-es kiadásból is kimaradt. Ez utóbbi kiadás végén lévő utószóból tudható, hogy tartozott hozzá bibliográfia.

4. A könyvben megbújó idézések, ollózások, ahol nem közli a forrást.

5. A könyvben szereplő bizonyos értesülések, leírások, elképzelések pontosítása, magyarázata, egyfajta lábjegyzete (ahol azt szükségesnek láttam).

6. A könyvben szereplő értesüléseknek és feltételezéseknek az időközben felmerült tudományos és régészeti felfedezésekkel való kiegészítése.

7. Várkonyi által idézett szövegek félreértelmezései vagy félrefordításai.

8. Végül, kísérletet teszek a 2002-es cenzúrázatlan kiadásból is kimaradt/elveszett két alfejezet (Égi és földi számok, Az eltűnt műveltség) rekonstrukciójára.

Ezek nagy részét már az 1990-es évek közepe táján leírtam, még a 2002-es kiadás előtt, és nyolc oldalas levélben el is küldtem a kiadónak. Ennek ellenére az általam talált számos hiba ugyanúgy maradt, pedig ezek jó része elírás, számításbeli hiba, melyek rontották a Sziriat hitelét. A könyv lektorai ezeket észre sem vették, nem is foglalkoztak ezekkel.

Várkonyi művét az amatőrök/írók/és más bohém lelkek oldaláról, valamiféle szent áhítat vette körül, míg a katedra-tudósok oldaláról, heves ellenállást, lehurrogást kapott. Én azonban Várkonyihoz hasonlóan elfogadom az egykori Atlantisz létét az Atlanti-óceánban. A szaktudósok teljesen járatlanok voltak azonban a Várkonyi által használt hasonló vélekedésű szerzők munkáiról és inkább a saját tekintélyükre hivatkozva úgy általánosságban vetették el Várkonyi téziseit, mint „meghaladott elméleteket”.

Információk szerint Várkonyi az átdolgozott kiadást 1966-ban küldte el egy kiadónak, azaz ekkor fejezte be. De a kiadó nem vállalkozott a könyv megjelentetésére. Végül 1972-ben jelent meg, erősen megkurtítva. A kötet végén lévő Zárószó-t Várkonyi 1969. decemberrel dátumozta, amit úgy tekintek, hogy az eddig az időpontig tudott beleírni/változtatni a szövegen, valamint eddig az időpontig megjelent forrásmunkákat volt lehetősége használni. A javítás kapcsán majd igyekszem fotókat is adni, az érthetőség kedvéért, s van ahol Várkonyi nem adott képet, ott azt is igyekszem pótolni.

Természetesen ma könnyebb helyzetben vagyunk, mint volt Várkonyi az 1960-as években. Maga az internet óriási előnyt biztosít, de jelzem az itt felsorolt hibák nagy részét már én több mint húsz éve (valamikor 1995 és 97 között) leírtam, mikor még nekem sem állt rendelkezésemre internet. Várkonyi elég szabatosan kezelte forrásait, pedig már a hatvanas években is meg volt a lehetőség, pláne neki, hogy elég hiteles és jól dokumentált könyvekhez jusson. Azt sem szabad elfelednünk, hogy azóta több elmélet megborult, s újak születtek, vagy megint visszakaptuk a régit, mivel folyamatosak az ősi emlékek feltárásai. Mindenesetre ma sokkal nagyobb anyagba látunk bele, mint annak idején Várkonyi, amikor még folyamatosan meg kellett küzdeni az új és új információkért.

Fejezetről fejezetre haladok a Sziriatban (a 2002-es "teljes" kiadás oldalszámozása szerint adom a megjegyzéseket!), mert Várkonyi Nándor hatalmas anyagot gyűjtött össze. A művének ez egyfajta revidiálása, kijavítása, pontosítása, új „változata” lesz. Legnagyszerűbb lenne Várkonyi könyvét, amolyan lábjegyzetekkel ill. oldaljegyzetekkel egyszer kiadni. Nos, kezdjük…

 

I. Az oszlop-hagyomány

 

Ilyen fejezetcím nem szerepelt a Sziriat első (1942/43) változatában. Viszont van egy hosszabb „Előszó”, ezt írta át, bővítette „Az oszlop-hagyomány” fejezetté. Várkonyi kéziratában a fejezetek római számmal vannak jelölve, ez elmaradt a 2002-es kiadásból. 

1. oldal: Várkonyi már a könyv elején igyekszik elmagyarázni a könyv címéül szolgáló „Sziriat oszlopai” kifejezést. „Georgiosz Szünkellosz bizánci krónikás is följegyezte Chronographiá-jában”, majd idézi a Szeriada földjén álló oszlopok legendáját. Ez a szakasz azonban magától Szünkellosztól is egy idézet, mégpedig (Pszeudo) Manethón Szóthisz-könyvéből idéz. Az idézetben szereplő „második Hermész fia”: Agathodaimón (aki Séth).

 A szerző régi történetírókra hivatkozva feltételezi, hogy Egyiptomban a vízözön előtt állítottak két „oszlopot”. Az özön után ezekről olvasták le az áradat által elmosott világ történetét és tudományát. Az oszlopok Szeriada/Sziriadu földjén állnak. Ezt Várkonyi Egyiptommal veszi egynek, de már a régi szerzők közt sem volt ez egyértelmű, mert valaki Szíriával azonosította. Némely újabb magyarázó (Dörpfeld, Hennig) meg nyugati szigetre vitte Sziriat oszlopait.

 Várkonyi számára az „oszlop” inkább egy jelkép, hiszen lehet egy épület, föld alatti hely, piramis is, amit azért építettek a katasztrófa előtt, hogy a tudást megőrizze. De akár, lehet hagyomány, egy ősbölcsről (Thot, Ábel, Oannész, stb), akik „könyvet írtak, belefoglalva a vízözön előtti őstudományt, hogy az ne vesszen el.

12. oldal: Ammianus Marcellinust idézi a föld alatti helységekről, majd azt állítja Marcellinus látta saját szemével I. Széti thébai sírját és az ösztönözte a leírást. Ezt nem tudom, honnan szedi Várkonyi, mert a leírást (Róma története, 22.15.30), rögtön az egyiptomi piramisok tárgyalása után kezdi Marcellinus.

15. oldal: „De Kessaeus, mohamedán szerző, régi hagyományok alapján azt állítja, hogy az arabok nem csupán Séth és Henóch könyveit birtokolták…”

 Ez a bekezdés Lewis Spence The Occult Sciences in Atlantis c. könyvéből (1943) származhat, de ott helyesen nem „arabok” szerepel, hanem szabeusok (egy közel-keleti vallási közösség). Ábrahám is az ő földjükre menekült Nimród uralma elől, ahol megtalálta Ádám könyveit. Fentebb látható Spence könyvéből az idevágó részlet (Spence könyveit használta Várkonyi).

15. oldal: Euszebioszt idézi, Henóch-al kapcsolatban. Ezt kiegészíteném azzal, hogy Euszebiosz ezt a részt (Praep. Ev. 9.17) Alexander Polühisztortól kivonatolja, aki meg a kérdéses idézetet Eupolemosz „Asszíria zsidóit illetőleg” c. munkájából veszi.

16. oldaltól a világpusztulások hagyományaiból példáz, hatásosan, arra utalva, hogy a világ történése ciklikus, azaz időnként katasztrófák törlik el a civilizációkat, s az ember újra kezd mindent. Az ősi népek ciklikus időkörei is erre utalnak.

 Az antik népek (egyiptomiak, babiloniak, görögök) úgy tartották, hogy az időkörük elején istenek uralkodtak az emberek felett. Az időkör végén, hol tűz, hol meg víz pusztítja el a világot. Várkonyi nem említi a föníciaiakét, de a kronográfus Africanus szerint ők a világnak 30.000 éves időtartamot tulajdonítottak. 

       24. oldal: Chavin de Huantarban talált ún. Raimundi sztélé (lásd föntebb). A dombormű Naymlapot, a chimuk őskirályát mutatná (a feje akár a krétai Minótauroszé), aki „birtokolta a tudományt, amit népe boldogítására az istenektől nyert: ez a tudomány van ráfaragva az oszlopra, s ezért „hasonlít” a fejedelemhez” (Várkonyi). A szerző már nem érhette meg, de a magyar Zelkó Zoltán gyakorlatilag igazolta ezt az elképzelését, mert arra a megállapításra jutott, hogy a sztélé „tudományos enciklopédia”, a Nazca-vonalak megfejtésének kulcsa. Ezt írja Zelkó: „… beható elemzéssel sikerült megállapítanom, hogy hajdan e dombormű vésett jelrendszerében a geometria legfontosabb szabályait rögzítették. Jellegzetes mértékegységként fordul elő rajta pld. a 16-os osztás, és a kör jellegzetes egysége, a π is megtalálható rajta 22/7 alakban.”

*

 Várkonyi sajátos, egyben briliáns gondolatai az ősi emberről, aki megindult a fejlődés útján. És megpróbál választ adni azokra az ősmítoszokra, melyek év tízezrekkel korábbi eseményeket idéznek. Hogy maradhattak ezek fenn?

 Várkonyi lelkesedése átsüt a lapokon keresztül. Hosszú és megkapó monológjai az ősi emberről: mintha a neki tetsző, „baráti” adatokat azért vonultatná fel, hogy mindezeket a monológjait elmondja. Kissé akár Charles Fort velős és megdöbbentő megjegyzései, miután a különböző híradások tömegével eláraszt minket.

 A fejezet befejezéseként bemutatja a mítoszok varázsát, hogy többféle tartalmat magukban hordoznak, akár az élet. Várkonyi egyértelműen úgy tekint a mítoszokra, mint hiteles történelem előtti beszámolókra azokról az évezredekről, sőt évmilliókról, mikor az emberiség még nem volt az írás birtokában és olyan eseményekről, melyek rendkívüli módon befolyásolták az életét.

 Az gondolható, hogy Várkonyihoz leginkább Rudolf Pannwitz német filozófus véleménye áll legközelebb, aki szerint a mítosz „megbízható és részletes tudósítás a történetelőtti emberről, az ő tudományát nyújtja nekünk: őstudományt” (Várkonyi). H. S. Bellamy – Várkonyi kedvenc atlantológusa – szintén hatásosan fogalmazott, kár, hogy nem idézte szerzőnk, mert teljesen az ő véleményét tükrözi: „A vallás fosszilis mitológia; a mitológia fosszilis történelem; és ez a rejtett történelem olyan távoli korszakokra vezet minket, hogy aminek határai részben egybeesnek a geológiai korokkal.”
Nyilván hatottak Várkonyira, de még inkább fő forrásaira az i.e. 300 körül élt Euhémerosz és követőinek tanai, akik a mítoszokban a történeti jelenségek lerakódását, történelmi eseményekre való homályos emlékezést látták. Azt is gondolták, hogy a mítoszok istenei és hősei a régi idők hús-vér királyi és más szereplői.
Természetesen a mítoszok vizsgálata és az abból való következtetések történeti eseményekre: ingoványos talaj...

 

 

II. Piramisépítők

 

 

Várkonyi a II.-tól minden fejezetet 3 alfejezetre oszt.

 

Romvilág.

34. oldal: Tikal legmagasabb piramisa 259 láb magas (von Hagen), ami nem „kb. 86 méter”, hanem csak 79 [egy láb hossza ugyanis 0,3048 méter].

 

Kövek és csillagok.

 49. oldal (legalul): Héraklész templomának (Girgenti) alapítási évének megadott i.e. 4770: el van írva, a helyes dátum csak i.e. 470! Több évvel a kiadás előtt jeleztem ezt a szerencsétlen elütést a kiadónak, de változatlanul hibásan jelent meg újfent. Fentebb adom Lockyer könyvéből azt a részt, ahonnan Várkonyi dátumokat vette.

81. oldal: A cholulai piramis magassága 187 láb, ami nem „kb. 63 méter”, hanem csak 57.

82. oldal: „A nagy Nap-piramis magassága harminchat méter, alapterülete 40.800 négyzetméter… A Hold-piramis csak tizennégy méter magas, 10.350 négyzetméter alapterülettel.” A teotihuacani Nap-piramis magasságának adata hibás, és már a könyvön belül is ellentmondásba keveredik: a 32. oldalon idézi Humboldt-ot, aki több mint 200 lábról beszél. René Millon régész a hatvanas évek végén a piramis magasságát 63 méternek vette (eredeti állapotban ettől 2-8 méterrel magasabb lehetett). A területére vonatkozó adat tkp. elfogadható, Millon ezt 221x224 méternek (+/1%), azaz 49 500 négyzetméternek adta meg. [Tegyük hozzá, hogy a piramis 1910-beli feltárásakor hamisítást követtek el: ugyanis eltávolítottak egy hét méter vastag réteget, amit – tévedésből törmeléknek hittek.] A Hold-piramis magassága sem 14 méter, hanem 42-43, az alapja pedig 150x140 méter, ami 21.000 négyzetméter.

 

Kheopsz.

 

Az egyiptomi Nagy Piramis kapcsán Várkonyi három fő forrásmunkát használt:

1. Fritz Noetling: Die Kosmischen Zahlen der Cheops Pyramide, Stuttgart, 1921.

2. Paul Rieppel: Die Cheops-Pyramide, Universitas, Stuttgart, 1953. 12. sz.

3. Alexander Braghine: L'énigme de l'Atlantide, 1939.

Az első két forrás elég jelentéktelen a Nagy Piramis kutatása szempontjából. Braghine a könyve XI. mintegy tíz oldalas fejezetét szánta a Nagy Piramisnak. De ez egy összefoglalása a 19-20. századi kutatásoknak. Várkonyi őt meg sem említi!

 

Várkonyi fő forrása a Sziriat mindkét változatában Noetling munkája. Röviden róla: Dr. Fritz Noetling német geológus és paleontológus (1857-1928) 1906 és 1919 között Tasmaniában élt, ahol az őslakosok sziklarajzait gyűjtögette, mint németet az ausztrálok az első világháború idején négy évre lágerbe dugták. Itt került a kezébe Piazzi Smyth egyik könyve. A németet annyira magával ragadta a skót csillagász elmélete, hogy maga is igyekezett igazolni azokat, sőt újabb elemeket csatolt hozzá.  A lágerben töltött idő alatt írta meg könyvét, amit nem sokkal háború után meg is jelentetett Die kosmischen Zahlen der Cheops Pyramide - Der mathematische Schlüssel zu den Einheits-Gesetzen im Aufbau des Weltalls (Kheopsz piramis kozmikus számai – matematikai kulcs a világegyetem megértéséhez) címmel, 181 oldalon (Stuttgart, 1921): Kheopsz piramis kozmikus számai

Peter Tompkins nagyszerű könyve, a Secrets of the Great Pyramid (1971) bemutatja a Nagy Piramis misztikáját, kutatóit, de még csak egy bekezdést sem szentel Noetlingnek (egyedül a bibliográfiai részben adja a könyve címét).

84. oldal: A Kheopsz piramissal „a múlt század 60-as évei óta a legjobb nevű egyiptológusok (Piazzi Smith, Taylor, Flinders Petrie)…” Az első kettő nem volt egyiptológus, csak Petrie. Piazzi Smyth neve az összes helyen Smithnek van Írva (az apja írta Smithnek a nevet, amit ő megváltoztatott). Piazzi Smyth (1819-1900) nem egyiptológus, hanem csillagász volt. Barátja, John Taylor (1781-1864) sem volt egyiptológus, hanem könyvkereskedő és az Obserwer folyóirat főszerkesztője.

86. oldal: „Viszont eleve elhibázott Noetlingnek az a számítása, melynek eredménye szerint az építők pontosan a 30° alá, a mai Sarkcsillagon átfutó délkörre helyezték el a piramist, belekalkulálva a légkör fénytörését is. Bármikor építették a gúlát, más volt a poláris csillag, mint ma, s azt sem tudjuk, hogy az egyiptomiak hol vonták meg a kezdő délkört.”

Ez a rész kisebb magyarázatra szorul. Mindig azt nevezték Sarkcsillagnak, ami az északi égi pólus közelében volt. Várkonyi a Sziriat első változatában (1942) még nem tartotta „eleve elhibázott”-nak ugyanezt (csak ismertette). Egyébként Noetling csak átveszi Piazzi Smyth feltevését, aki szerint a gúla az 29°58’22”-en áll, azaz csak 1’38”-el áll délebbre az északi szélesség 30°-ától. Ha az építők ismerték a fény refrakcióját (ami 1’44”), azaz csak 6”-el tér el a gúla csúcsa a 30°-tól. Mindenesetre ezt a feltevést időközben Várkonyi elvetette. A kezdő délkör megvonása nem tudom, hogy jön ide, hiszen a 30° kapcsán a szélességi körről van szó, míg a délkörök a hosszúsági körök. Valamivel lentebb felteszi, hogy meglehet a piramison átmenő délkör volt a kezdő hosszúsági kör (ami épp logikus is lehet).

Az elveszett Paradicsom 421.oldalán érthetőbben fogalmaz: „Ami a szélességi kört illeti, a 30. köríven áll (hat ívmásodpercnyi eltéréssel). Az építők a földtengely iránya vagyis a Sarkcsillag szerint határozták meg a gúla helyét, ez pedig (a Sarkcsillag) a vízszint fölött 30°-nyira mérhető ki. Azonban nem ismerték a refrakció tüneményét: a levegő a fénysugarakat megtöri, s emiatt a csillagokat valódi helyzetüknél kissé „magasabban” látjuk; e hiba folytán a gúla két kilométerrel odább csúszott Dél felé.” Egészen pontosan 3017 méterrel.

Livio Stecchini tudománytörténész vizsgálatai szerint az Óbirodalom egyiptomi mérnökei már képesek voltak a szélességet néhány száz láb eltérésen belül mérni.

87. oldal (fent): Pochan magyarázata, miszerint az oldallap 179°50'' alatt homorú, a közepe táján 94 cm-nyire bemélyed. Ez lehetetlen, valószínűleg elírás. Ahhoz, hogy 94 cm bemélyedést kapjunk, az oldallapnak 179°30' alatt kell homorulni, amit írhatunk 179,5°-nak is. Egyébként Pochan eredményét Braghine könyvéből vette Várkonyi, akár az előtte szereplő Ausonius idézetet.

87. oldal: Noetling adatai. „Százmillió hüvelyk megegyezik azzal az ívtávolsággal, amelyet Földünk huszonnégy óra alatt megfut a nap körül.” Nem egyezik meg! A Föld 24 óra alatta Nap körül 2.571.696 km utat tesz meg. A piramishüvelyknek ezt nem a százmillószorosa, hanem a százmilliárdszorosa adja ki (99%-os) pontossággal ezt az eredményt.

87. oldal: „A piramis teljes súlya ötmilliárdnyi része a Föld súlyának (ez igen bizonytalan kalkuláció).” Egy félreértés lehet Várkonyi részéről. Ez már szerepelt a Sziriat 1942-es kiadásában is, csak a zárójelben lévő rész került bele az átdolgozás után. Hegyi István ugyanis időközben megjelentetett egy cikket, amiben bemutatja, hogy a piramis súlya (7,3 millió tonna) x 5 milliárd= 36,5 trillió tonna, míg a Föld súlya 6 trillió tonna.

Azonban Várkonyi félreolvasott valamit, ugyanis Piazzi Smyth úgy gondolta, hogy a piramis súlya 5.273.834 tonna, míg a Föld 5.273.000 quadrillió tonna. Tehát szerinte a piramis súlya 1 a 115-en arányban viszonyul a Föld tömegéhez.

Várkonyinak amúgy sincs „szerencséje” az ilyen számításokkal: vagy nem számol utána forrásainak vagy téved, vagy félreért valamiben.

87. oldal: „Ha az építésre használt kőanyag középsűrűségét megszorozzuk a gúla köbtartalmának piramisméterekben kifejezett számával, olyan (igen hosszú) számot kapunk, amely 552-vel kezdődik; 5,52 azonban a Föld fajsúlya. (Ez is téves adat: a gúla anyagának középsűrűsége 2,7, a vele végzett számítás eredménye 279..., kb. fele 552-nek, eszerint a gúla fajsúlya fele a Földének.)”

Ez Braghine könyvéből van: a gúla kőanyagának középsűrűsége (2,086) szorozva a gúla térfogatával (2.646.500 m3) = 552… És nem lehet „gúla köbtartalmának piramisméterekben kifejezett számával” összeszorozni egy teljesen más mértékegységet. Itt valószínűleg szintén Hegyi István-féle cikk hatására írta ezeket Várkonyi. Pedig a 2,7 messze áll a piramis anyagának középsűrűségénél, hisz az nagyrészt gyenge minőségű mészkő (a 2,7 inkább a gránit sűrűségéhez közeli adat).

87. oldal: „A gúla alapkerülete összesen 1015 yard, magassága 165,55 yard…”

Nem 165,55 yard, csak 161,55 yard! Ezt a bekezdést gyakorlatilag szóról-szóra átveszi Braghine-től, csak a magasságra vonatkozó számot elüti egy számjeggyel (mert Braghinénél még jól van írva). Lásd fentebb Braghine angol nyelven megjelent könyvéből: The shadow of Atlantis, 1940.

87. oldal: Nem a „gúla belső előszobája”, hanem a Királyi kamráé!

87. oldal: Várkonyi azt írja 9131,416 nap megegyezik 25 sziderikus év napjainak számával, és csak 30 mp-el tér el a pontos értéktől. Ebből következik, hogy az alapél 365,25664 piramisméter, ami megegyezik a sziderikus év hosszával, s attól csak 1,2 mp-el tér csak el. Ezen az alapon a sziderikus év 365,2566262 nap (25 évre: 9131,415655 nap), viszont ennek mai tudományos értéké 365,25636 nap. Ez egy évre nem 1,2 mperc eltérést mutat, hanem 25-öt (25 évre sem 30 mpercet, hanem 10 perc és 4,3 mpercet). [A csillagév hossza kis mértékben, de növekszik, kiszámítottam, hogy tízezer évvel ezelőtt 365,25635 nap volt, a különbség valóban minimális, 0,00001 nap.] Egyébként ezt az adatot is Braghine könyvéből veszi, aki meg Kingsland és Morton Edgar kutatásaira hivatkozik.

87. oldal: „Kiszámították, hogy ez az alapél: 9131 hüvelyk, 416 vonal, az egyenlítőnek 480-ad része; az egyenlítő hossza kereken 24 900 mérföld, ha ezt a számot elosztjuk pi-vel, 7929 mérföldet kapunk…”

Lehet, hogy „kiszámították”, de az biztos Várkonyi nem számolt utána: az alapél 480-szorosa nem az Egyenlítő hosszát adja, hanem az egyenlítő egy fokhosszát! Arról nem is beszélve, hogy ha 24.900 mérföldet elosztjuk pi-vel, nem 7929 mérföldet, hanem csak 7926-ot kapunk. Ezek az adatok Braghinétől vannak, aki valóban az Egyenlítő egy fokáról beszél, csak Várkonyi nem figyelt eléggé.

87. oldal: „Az egyenlítő hossza egyiptomi hüvelykben kifejezve 1 577 908 684; pontosan ennyi napból áll az indus mitológiából ismert nagy korszak, a Brahmá napja.”

Ez Braghine könyvéből van, aki megadja, hogy ez a giga nagy szám H. P. Blavatsky asszony Titkos tanítás c. könyvéből származik.

87. oldal: A Frigyláda valóban azonos méretű volt a kőszarkofág üregével, bár inkább helyesebb meghatározás, hogy az űrtartalmuk volt hasonló. A gránitláda teljes térfogatának 138.000 köbhüvelyket ír, amit Braghinétől vesz át (hogy ő honnan veszi, nem tudom).

Nos, a Frigyládát 2,5 x1,5 x 1,5 könyök méretűnek adják meg, s mivel egy szent könyök 25 szent hüvelyk, így a Frigyláda külső mérete: 62,5 x 37,5 x 37,5 piramis vagy zsidó szent hüvelyk volt, ugyanis Smith és még sokan mások a Nagy Piramis könyök hosszát (63,56 cm) azonosnak veszik a zsidó szent könyök méretével. De a külső dimenziókból le kell venni az 1,8 hüvelykes falvastagságot: 58,9 x 33,9 x 35,7. Így a belső térfogata a Frigyládának= 71.282,55 köbhüvelyk. A Királyi kamra gránitládájának belsejét Max Eyth vagy Gray 71.250, míg Piazzi Smyth 71.317 szent köbhüvelyknek számította, tehát valóban szinte teljesen megegyező volt a belső térfogatuk.

Viszont a Réztenger köbtartalma nem volt megegyező! Ez afféle legenda, melynek semmi alapja sincs. A Réztengert (vagy yam mustak-ot) Hiram mester készítette. Formája félgömb, átmérője 10 könyök, mélységé pedig 5. Tegyük fel, hogy a kiskönyököt használták, ami 44-46 cm, s ezáltal az ércedény térfogata több mint 20 köbméter. A Frigyláda ennek huszad része: Petrie szerint 1,180405 köbméter (Smyth: 1,166958 és Peter Tompkins szerint 1,1664, ami megfelel 40 artabasnak).

88. oldal: „Elég sokáig tartott, míg komolyan kezdték venni a merész újítókat, kik azt állították, hogy a Napnak, a Holdnak s általában az égitesteknek hatásuk van a szerves életre is a Földön.”

A Sziriat első kiadásában ugyanez a rész szerepel, csak ott még megnevezte G. Fliess és Hanns Fischer kutatók nevét. De még ebben a bekezdésben is tudott rontani: a gúla magassága „323,710 piramisméter”, ami az 1942-es változatban még 232,710 piramisméter: és ez a helyes szám. Amikor ezt írja: „gúla egy másik kozmikus száma 2,870,994”, egyszerűen nem magyarázza meg, miért, hogy a piramis apotémája 287,0994 piramis méter.

88. oldal: A piramist kutatók sorában „C. Barbarin” elírás: G.(eorges) Barbarin helyett (francia piramiskutató).

89.oldal (alul): Cole mérés: eltérés a nyugati oldalon nem 2°3", hanem 2°30”.

90.oldal: Rieppel tévedése, hogy Piazzi Smyth 1870-ben számítottá ki a piramismétert, már a lábjegyzettel is ellentétbe kerül; ahol Smyth első könyve van fel tüntetve, melyet 1864-ben adtak ki. Egyébként Smyth hat könyvet adott ki a Nagy Piramisról 1864 és 1884 közt. De nem is ez a „főműve”, hanem a három kötetes, 1867-ben kiadott „Life and Work at the Great Pyramid”. De a piramismétert nem Smyth, hanem Taylor határozta meg az 1859-ben kiadott The Great Pyramid című könyvében (1 piramisméter = 25,025 brit hüvelyk).

91. oldal (közép): 220 : 356 = 356 : (220 + 356).

Itt megjegyzem, hogy az 1972-es kiadásban az = helyén még + jel volt. Ezt a tévedést is jeleztem a 95 körül írt levelemben, s ezt valóban javították is!

92. oldal: A 220 és a 280 nem a kerületet és alapátmérőt meghatározó szám, hanem, az első az alapél fele, a második pedig a magasság.

96. oldal (alul): A lap alján a megjegyzés rovatban egy hosszú bekezdést szán annak, hogy elítélje Hegyi István kritizálási módszerét („futilis adatokkal érvel”), amit kifejt a piramis misztikusok ellen. Hegyi István mérnök cikke: Piramis-misztika és a valóság, Természettudományi Közlöny, 172-175. old. 1962/4. sz. Fentebb adom Hegyi négy oldalas cikkét. Olvasni úgy lehet, ha lementitek a képeket (vagy bal egér gombbal megragadva felhúzod a képet az URL-sávba)!

Hegyi a kritikáját gyakorlatilag a Sziriat oszlopai első változatában (1942/43) található adatokra építi, anélkül, hogy megemlítené Várkonyi nevét vagy könyvének címét! Hegyi láthatólag nem ismeri a piramiskutatók munkáit. Néha ez azt okozza, hogy már Várkonyi által félreértett/félremagyarázott/hibás adatokkal vitázik. Mivel Hegyi sem nevesítette Várkonyit, ő is név nélkül utalt rá. Hozzáteszem ez a megjegyzés nem szerepelt a Sziriat 1972-es kiadásában (sem a hozzátartozó főszöveg sem).

Várkonyi ezen az oldalon kitér Hegyi egyik kritikus megjegyzésére, hogy a piramis magassága nem igazán „pontosan” adja a Nap-Föld távolság (149,6 millió km) egymilliárdad részét. Ezt jelentéktelen eltérésnek mondja, ráadásul ezek a csillagászati adatok időnként változnak is. Ehhez ennyit tegyünk hozzá: A modern mérések szerint a Nap-Föld távolság 147,1 és 152,1 millió km közötti, a közepes távolság 149.597.887,5 km. A Föld Nap körüli ellipszis pályája 924.375.700 km, amit egy év alatt tesz meg. A Föld őszi és tavaszi napéjegyenlőség idején van a legközelebb a Naphoz. Egyesek szerint a piramis a tavaszi napéjegyenlőség idején lévő távolságra utal. Ez a nap számított az egyiptomiaknál az újév első napjának. Egy másik magyarázat szerint a földpálya 5-6000 évente kiszélesedik és emiatt alacsonyabb a piramis 2-3 méterrel.

97. oldal (legalul): A pik beledi érteke 0,583 méter, ami nem 3 milliméterrel különbözik Rieppel 0,525 méteres egységétől, hanem 58-al.

98. oldal: „tény, hogy 25 millió piramisméter egyenlő az ívtávolsággal, melyet a Föld a Nap korul 24 óra alatt befut”.

Nem egyenlő! Ez az állítás már a 87. oldal (szintén hibás) adatával is ellentmond, ahol ugyanezt a távolságot 100 millió hüvelykre teszi. Egy piramisméter 25 hüvelyk, s ezáltal 100 millió hüvelyk = 4 millió piramisméter. 25 millió piramisméter pedig = 625 millió hüvelyk. A valódi érték 4 milliárd (!) piramisméter lenne. Megjegyzem, hogy 25 millió piramisméter egyenlő azzal az ívtávolsággal, amelyet a Föld 9 perc vagy 540 mp alatt a Nap körül megtesz.

98. oldal: „csillatudománnyal”: nyomdai hiba (1972-es kiadásban még jól volt írva: csillagtudománnyal.

100. oldal (középen): pi értéké nem 16/19 a négyzeten, hanem 16/9 a négyzeten (értéké: 3,16). Az ún. Rhind Papirusz egyik hengertérfogat számításánál alkalmazták. (Ezt a hibát is jeleztem annó, de úgy hagyták a szövegben, pedig csak Várkonyi elütése lehet).

102. oldal: „A Kheopszot nem Khufu építtette…” – írta Várkonyi, de ennek mára kevés realitása maradt: a könnyítő kamrák jeleinek értelmezése és Merer papirusza után. Khufut Várkonyi amolyan restaurálónak tekinti, aki a „Nagy Piramis tövébe temetkezett”. Ez utóbbin valószínűleg a piramistól negyed kilométerre lévő ún. Campbell-kútra gondolhat, hiszen Smyth, Max Eyth vagy újabban Lemesurier piramiskutatók is úgy vélték, ide temették Hufut.

Végső soron Várkonyi mind a Nagy Piramist és a két másik gízai piramist, valamint a Nagy Szfinxszet „történelem előtti” eredetűnek gondolja, viszont óvakodik mindenféle időhatárokba helyezéstől. Csak annyit, hogy a Deltát uraló nyugatról érkezett atlanti nép, a libuk hagyatéka lehet. Nyílván jól fogadta volna a 90-es években bedobott új hipotézist Schoch amerikai geológustól, hogy a Szfinx és medencéjének erodálódását nagyfokú esőzések okozták, és a szobor kifaragását i.e. 4750 és 7000 közé helyezte.

De tévedései ellenére is nagyon jó és élvezetes, amit Várkonyi összegzésként több részletben elmond a gúláról: Kozmoszt jelképezte és a beavatás helye volt. Kétségtelen, hogy azt érezzük, Várkonyinak ha nem is teljes mértékben, de bizonyos dolgokban igaza lehet (a 98. oldalon a piramist „szintetikus műalkotásnak” nevezi). Várkonyi ezen magyarázatai sajátos módon sokkal jobbak, mint a piramiskutatók jól-rosszul idézet számítgatásai!

*

Számomra elég lehangoló, hogy Várkonyi leginkább a két német tanulmányára támaszkodott. Hiszen Fritz Noetling csak egy jelentéktelen utánimádkozó volt a jelentősebb piramidológusok után. Az adatait olyanokétól vette, akik személyesen körbeméregették, kutatták a Nagy Piramist, mint Smyth, Petrie vagy Morton Edgar. Könyve tele van fiktív számítások garmadájával, s ember legyen a talpán, akinek van kedve utána számolgatni.

Rieppel jelentéktelen és unalmas tanulmányát gyakorlatilag sehol sem jegyzik. A végén még leáll Várkonyi vitatkozni Rieppel néhány következtetésével. Nem tudom, például, miért nem használta Ponori Thewrewk Aurél: A Kheopsz-piramisról c. kiváló tanulmányát (Csillagászati Lapok, 1943/2. sz.), holott Ponori egy másik tanulmányát, bőszen idézgeti: Az óegyiptomiak csillagászatáról, (Csillagászati Lapok, 1942/1-2. sz.) ugyanebből a lapból.

*

A Romvilág c. alfejezethez kiegészítés: Várkonyi gondolom szívesen beszámolt volna az amerikai piramisok okán a két maja városról, Miradorról és Dzibilchaltúnról, melyek méretükkel, építészeti furcsaságaikkal és régiségükkel is csodálatot keltenek (lásd fentebb a La Danta óriási piramisát Miradorban). A Sziriat írásának befejezése (1969) után számos régészeti kutatás folyt általa méltányolt területeken. 1971-ben a teotihuacani Nap-piramis alatt egy föld alatt szentélyt fedeztek fel. Thor Heyerdahl kanári-szigeteki kőteraszokat vizsgálta 1992-ben. A kínai Shenszi és Hunan tartományokban fellelt, földből és kőből épített hatalmas piramisdombokról. Az ókori Hellaszban is voltak piramisok, legalább húsz, és akadtak köztük nagyon régiek. A hellenikoni és a ligouriói kis piramisok i.e. 3, évezredbeliek, azaz mélyen a pre-görög/görög népek előttiek, s a homályos pelaszgoknak nevezett népek körébe tartozhatnak.

Várkonyi maga is követte az új fejleményeket, hiszen pld. a Sziriat átdolgozása alatt még nem jutott hozzá Gerald Hawkins angol csillagász Stonehenge Decoded (1965) c. könyvéhez, hisz nyilván említette volna a Kövek és csillagok c. alfejezetben. Várkonyi a Stonehenge c. könyvében (1975) az elemzést nagy részt Hawkins könyvére alapozza.