Égi irányok

 

Dr. Héjjas István írja az Éghajlatváltozások c. tanulmányában: "Globális szinten az éghajlatot alapvetően meghatározza az átlagos éves felszíni hőmérséklet, valamint az évszakok ciklikus változása, amely az északi és a déli féltekén „ellenfázisú” időeltolással zajlik. Ez utóbbi annak köszönhető, hogy a Föld forgástengelye a keringési pályasíkra merőleges irányhoz képest kb. 23,5 fokkal elhajlik, és ezt a hajlásszöget a bolygónk körül keringő Hold nagymértékben stabilizálja." A keringési pályát és a pálya síkjára nem merőleges földtengelyt az alábbi ábra mutatja:

John Jacob Astor híres amerikai mágnás, feltaláló és költő 1894-ben kiadott egy regényt A Journey in Other Worlds címmel. A Rejtelmes Világ nevű magyar spiritiszta hetilap közölte sorozatban rövidített formában, Utazás más világokon címmel (1897/1-13. sz.). A regény kezdete:
– Szabad! – mondá egy hang. Miután Cortlandt dr. és Ayrault Dick 2000. június 21-én a földtengely függélyessé tételére alakult társaság elnökének ajtaján kopogtak. A belépők Bearwarden ezredest hatalmas íróasztala előtt ülve, mélyen gondolkozva találták.
A társaság célkitűzése az volt, hogy a föld tengelyét a földpályához merőleges helyzetbe hozzák. Ezzel megszűnne az egész földön a hőmérséklet váltakozása: örök tavasz lenne a földgömb minden pontján. Grönland vagy Antarktisz lakható kontinensekké válnának... Astor meghalt a Titanic katasztrófájában, megdöbbentő futurisztikus/misztikus regénye a Jupiter és Szaturnusz bolygókra való utazást írta le, de már ez a földtengely elmozdítási ötlete is a könyve elején: érdekes. Természetesen lehetetlen vállalkozásnak tűnik jelenleg, de a múltban nem volt-e olyan kivételes korszak, mikor így állt a Földgolyónk tengelye...?

A Rejtelmes Világ egyik számának borítóját lásd lentebb és mellette a regény közlésének első részét (ha a képet felhúzod a címsorba, akkor nagyítható!)

Egyes legendák ugyanis hivatkoznak egy korra, amikor a Föld tengelye nem abban a pozícióban volt, mint napjainkban és a Pólus más helyre mutatott. Akkoriban lakható volt a sarkvidék.  A görög hagyomány említi az esetet: Phaethón veszélyes repülésekor a líbiai Atlasz megingott a csillagok tartása közben, és amikor leesett „maga a tengely is elhajlott” és egy égi lángfolyam felégette az Eridanosz folyót.

De más hagyományok is szólnak arról, hogy a tengely megbillent, s ez vetett végett az Aranykornak (s nem a vízözönök).

Való igaz, hogy a földi életünk legfőbb befolyásoló kozmikus tényezője bolygónk napkörüli keringése és tengelykörüli forgása. A Föld, a hold és az öt másik bolygó ugyanazon síkban, az ekliptika síkjában kering a Nap körül. Balszerencsénkre a Föld egyenlítője nem esik egybe az ekliptika síkjával, hanem 23,45°-os szöget zár be vele. Emiatt változnak az évszakok, ezért éri különböző mennyiségű napfény a föld egyes területeit. Ha tehát a földtengely derékszögben állna az ekliptika síkjával, azaz egy vonalban az ekvátorral, úgy  az ember nem szenvedné el az évszakok változásait, örök tavaszban vagy nyárban telnének napjaink. De nem ezt mondja sok mítosz, hogy az jelezte az Aranykor, a paradicsomi állapotok végét, hogy az év évszakok szerint elkezdett változni?

Amikor az ekliptika síkja találkozik az ekvátorral, azt napéjegyenlőségi pontnak nevezzük.  Az ősi asztronómiai rendszer ezt az év zérópontjának nevezte (amikor megváltozik a csillagok helyzete). Hiszen a precessziót - amit őseink ismertek - a tavaszi napéjegyenlőségi pont vándorlása adja (ennek egy teljes köre az ősi hagyomány szerint 25.920 év).

Anubis Schénouda önjelölt 20. századi kopt főpap is valami hasonlóról beszélt (egy éles különbséggel). Schénouda a „Luxori Fehér Egyetemes Nagypáholynak” volt tagja, s a rendben „Héliopolisz Mestere”, és arról írt, hogy a koptok titkos archívumai arról beszélnek, hogy a pólus háromszor volt síkban az ekliptikával. „Mi koptok tudjuk – írja Schénouda –, hogy a pólus egybeesett az ekliptika síkjával, mint azt a Dendera-i Zodiákus mutatja, ahol az Oroszlán a Kígyó farkánál van. Mi tudjuk azt is, hogy a három ősi dinasztia, valójában három égi eredetű fajt jelent: Óriások, Titánok, Kabirok.

A nagy ókori népek kozmológiai tanai rendre azt tanították, hogy volt egy boldog Aranykor, majd a világ elferdült, és a korábbi boldog időknek vége lett. A népies magyarázatok ezt a teremtő hibájának vagy akaratának tudtak be, de volt egy mélyebb magyarázata meséli nekünk Livio Stecchini, az ősi geográfia tudósa : azt a pontot, ahol a kozmosz három köre találkozott, a három Gorgóval jelképezték. Az ő nevük azt jelenti "tengely".

A régi csillagászati tradíció szerint volt egy boldog időszak, ami hosszú időszakon át uralkodott, mikor a napéjegyenlőséghez az Ikrek és a Nyilas csillagkonstellációk álltak. Abban az időben nem csak az ekliptika köre és az ekvátor köre találkozott egy ponton, hanem a Tejút köre is. Ez az ideális állapot, azután állt be, hogy ezzel a körrel az Egyenlítő derékszöget zárt be.

A görögök szerint a Gorgókból kettő halhatatlan volt, egy pedig halandó, ami helyes is hiszen a három égi kör találkozási pontja csak egy bizonyos időszakon át ismétlődött, bár az ez időszak az ember idejének jelentős korszakát tette ki (a Tejút köre végül elmozdult a másik kettőéhez képest, azaz "halandó" volt). Az emberiség ezt a korszakot úgy érte meg, mint az örök tavasz állapotát.

Ez a korszak hatezer évvel korunk előtt, a Gemini (Ikrek) világkorszakában volt. Ezért számítja a bibliai kronológia Adámtól Jézusig az időt hatezer évvel (Jézus születésekor lépett a Nap a Kosból a Halak korszakába).

Az a nagy korszak, az "Aranykor" tehát akkor kezdődött, mikor a Nap belépett a az Ikrek konstellációba (i.e. 6500 körül). Az emberek később, mindig ezen korszak visszatértét várták, ennek a várakozásnak a legismertebb példája a beavatott Vergilius Negyedik Eklogája.

Az ősi geográfiai hagyomány ezt a boldog időszakot úgy is jellemezte, hogy az égi Tejút egy vonalba esett a földön a Nílussal, amit végül azonosítottak is vele. Akkoriban a Nílusnak a mai folyásától eltérően 90° el kellett fordulnia, tehát az Aranykor idején nem délről északnak, hanem nyugatról keletnek kellett folynia. A folyót pedig az Ókeanos folyamaként ismerték a görögök. A Nílus akkoriban az ekvátor vonalán folyt. Később, mikor a Nílus délről északnak folyt, a folyót tekintették a Föld alapmeridiánjának. Ahogy Stecchini írja: "A Tejút az ég Nílusa vagy a Nílus a föld Tejútja."

Újabban született egy elmélet, ami szintén a tengely megdőlésével operál, sőt egy cro-magnoni őscivilizáció pusztulását is hozzá köti. Diego Marin, Ivan Minella és Erik Schievenin írtak egy könyvet The Three Ages of Atlantis: The Great Floods That Destroyed Civilization címmel (2013). Alapteóriájuk, hogy három „Atlantisz” volt, s mindegyiket egy nagy árvíz pusztította el. Az első és eredeti Atlantisz Antarktiszon volt, melynek magas fokú civilizációja i.e. 13.000 körül pusztult el, amit a pólus megdőlése okozott. Ekkor vulkánok törtek ki, jégtakarók olvadtak meg és a tengerek szintje is hirtelen megemelkedett.