Odüsszeuszt származásra a krétai Kuréteszek vagy Kurészek közé soroltam, akik rokonai voltak a Daktüloszok, Korübaszok, Telkhinek vagy Kabirok, de ugyanúgy meglehet, hogy az összes elnevezés mind ugyanazon ősi lényeket takarja. Talán a "legismertebbek" a Kabirok (Kabeiros), bár ez az "ismeret" erősen behatárolt. Az igazság az, hogy már az ókori görögök is tanácstalanok voltak a Kabirok származásáról, aminek fő oka, hogy már ott találták őket, mikor Görögországba érkeztek, hisz valójában a pelaszgok istenei voltak. Ám az ókori beszámolók egyaránt tartották őket démonikus lényeknek és Nagy isteneknek. A legáltalánosabb hit szerint Héphaisztosz törpe gyermekei voltak, akikhez a fémek feltalálását is kötötték. Mások viszont azt beszélték, hogy valójában nem ők voltak a nagy istenek, hanem a Kabirok felügyelték a Nagy Istenek orgiasztikus misztériumait Szamothrakén. A misztériumon résztvevők védelmet reméltek a Kabiroktól, hogy a tengeri viharok elkerülik őket utazásaikon. A boiótiai Thébai Kabir-szentélyében Odüsszeuszt is kabirszerű vonásokkal ábrázolták...

Két szerző összeállítását is adhatom a Kabirokról, de egyik sem filológus vagy történész, s éppen ezért a sajátos meglátásuk érdekesebb, mint valami száraz, szaktudósi szóömleny, amiből a végén sem tudunk meg semmit. Az első részlet VÁRKONYI NÁNDOR SZIRIAT-jából van, aki a Kabirokról szóló rész összefoglalásánál nagymértékben támaszkodott Lewis Spence skót atlantológus egy-két munkájára, ahol az a Kabir-misztériumokat Atlantiszról származtatta:

"A kabirokat először Sanchuniathon föníciai író említi, i. e. 1400 körül élt, művéből egyes részletek a pun háború idején ké­szült latin fordításban fennmaradtak, ez tehát a neveket megrómaiasítja. Szerinte a kabir misztérium líbiai vagyis afrikai eredetű, később beolvadt az Oszirisz-vallásba. A Ras Shamrában 1928 óta előkerült táblák a kabi­rokat agzarim néven említik, a nyolcadik közülük Esmun, akit különösen Ciprus és Szardínia szigetén tiszteltek; az agzarim szó állítólag szigetlakót jelent. Az eddigi adatok: Líbia, Egyiptom, Szíria (Ras Shamra), Ciprus és Szárdinia tehát kifejezetten mediterrán eredetre vagy elterjedésre vallanak. Hérodotosz szerint a pelaszgok, Peloponneszosz prehellén őslakói alapítot­ták a kabirok tiszteletét első szálláshelyükön, Szamothraké szigetén. (Sza­mothraké jelentése Diodórosz szerint: szent sziget.) Más hagyományok azt mondják, hogy a föníciaiak hajózás-istenei voltak eredetileg, s szobruk a hajók orrát díszítette. Nevük a babiloni kabru-ból származik, ami hatalma­sat jelent, ebből lett a héber kabirim, ebből a görög kabeiroi. Ami számukat illeti, eleinte ketten voltak (apa és fiú), ezután hárman, majd négyen, ké­sőbb heten, végül nyolcan. Formájukat tekintve, csúf, kövér testű, ithyphal­likus törpék alakjában ábrázolták őket; Szamothrakén a kikötőben két ilyen szobor fogadta a zarándokokat. Ugyanott eleinte nem voltak templomaik, szentélyeik; szabad ég alatt, szakadékokban, sziklák, menhirek közt folytak a misztériumok a vad, kopár, egyetlen hegycsúcsból álló, vihar dúlta ten­gertől övezett szigeten. Hogy Egyiptomban miben állt a tiszteletük, nem tudjuk; Sanchuniathon ennyit mond: Thot, vagyis görögösen Hermész Triszmegisztosz „elrendelte, hogy a kabirok adják át a múltról szóló emlé­keiket” nyilván Usziri papjainak, de ettől nem leszünk okosabbak. Memp­hisz ősi temploma volt a tiszteletükre rendelve, s lehet, hogy kultuszuk az Usziri-bika (Uszir-hapi, ebből Sarapis, Serapis) tiszteletével kapcsolódott; erre a föltevésre még visszatérünk. Igaz, Sanchuniathon azt is közli velünk, hogy ők találták fel a tengerhajózást, a halászat és a vadászat mesterségét, az építkezést és háztartást, ezenkívül az írást, a só és az orvosságok haszná­latát; végül, írja, Poszeidón telepítette le őket a föníciai Berütoszban (Beirut), de még mielőtt az emberáldozatokat ott bevezették volna. Mindez azonban – a föníciai telepítésen kívül – az Usziri-mítosz tiszta ismétlése (kultúrhérosszá teszi meg őket). A föníciaiaknál és a pelaszg-görögöknél tengeristenek voltak, a hajósok védnökei. Még később az istenek szolgáival azonosították őket, s lettek daktüloi, kurétész, korübantész, illetve az iste­nek gyermekei, Kasztór és Polüdeukész (Pollux). De lehet, hogy az utóbbi fordulat az etruszkokra megy vissza, akik sok krétai-pelaszg emléket őriz­tek meg, sőt talán még régebbieket; ábrázolásaikon két bakfarkú, szatír ala­kú, idős, szakállas kabir feláldozza az ifjú harmadikat, Hermész azonban varázsboltjával életre kelti. Nevük a rajz mellett áll: Kaszturu és Puluktu (talán ezek a görög nevek ősei), a harmadik neve Chaluchaszu, ez meg a Szamothrakéi papok bíborszínű fejszalagjára utal (kalkhé). Patarai Mnesze­asz a négy kabirt Axierosz, Axiokerszosz, Axiokersza és Kadmilosz néven ismeri, de ezek a nevek már orphikus jellegűek, az orphikus és az eleusziszi misztériumokban szerepelnek, s mint Mneszeasz írja, mögöttük voltakép­pen Démétér, Hadész, Perszephoné és Hermész áll – a négy kabir velük azonos. Phereküdész, Hérodotosz és mások azt mondják, hogy Héphaisz­tosz fiai, Cicero szerint Proserpináé, de Zeusz is gyakran szerepel apjuk­ként. Halikarnasszoszi Dionüsziosz, Macrobius, Varro és több latin szerző a rómaiak penateseinek, házi isteneinek tekinti őket, Sztrabón viszont Hekaté papjainak. Valószínű, hogy nem ok nélkül hozzák kapcsolatba a kabirokat Orpheusszal és Dionüszosz Iakkhosszal, a két isten-áldozattal. A zűrzavart megkoronázza Hérodotosz: „a kabirok orgiáiról” beszél, s a szokásos tar­tózkodással így szól: „Aki be van avatva a kabirok szolgálatába, melyet a szamothrakébeliek celebrálnak, megérti, mit akarok mondani.” Ez a szolgá­lat azonban nem vált nagyon általánossá, vagy lehet, hogy helyhez, közép­ponthoz kötött volt. Egyiptomban, Föníciában, Szíriában és az etruszkoknál csak nyomai maradtak; Ciprus, Kréta, Szardínia jobban meghatározható he­lyek. Görögországban mindvégig Szamothraké volt a középpont, kívüle a lokriszi Amphisszában, Lemnosz és Imbrosz szigetén s Pergamonban foly­tak kevéssé jelentős misztériumok.
Ennyi tehát az „anyag”, amiből ki kellene okosodnunk. Messze múltba vesző eredetről lévén szó, három támasztékot választhatunk: az első a tör­pék ithüphallikus ábrázolása, a másik Sanchuniathon tudósítása, hogy a misztérium Nyugatról származik, a harmadik Hérodotoszé, aki szerint a kultusz orgiasztikus volt. Saját tapasztalat alapján állítjuk, hogy minél ré­gibb valamely forrás, annál megbízhatóbb. Sanchuniathon elég régi (i. e. 1400 k.), s így szívesen rábízzuk magunkat; Hérodotoszról viszont tudjuk, hogy sohasem füllent, s ha téved, forrásai vagy tájékoztatói vezetik félre, azért elfogadjuk állítását a rítust illetően (orgia). Sanchuniathon utalása te­hát Nyugat felé fordítja tekintetünket, vagyis az atlanti kultúrák vándorútjá­ra." (Sziriat oszlopai, 1972).

Itt egy pénzérmén látunk egy kabirt, baljában kígyót szorongatva. De a kabír ábrázolás eleve kevés, legalábbis, ami megtekinthető. Ennek két oka van: ezek rendszerint riasztó, elhízott, daimóni tekintetű törpéket mutattak, rendszerint nagy fallosszal, s az egyik ok, hogy azon római császárok, akik kereszténnyé lettek, módszeresen pusztíttatták a pogány kor eme sötét relikviáit. A másik ok, éppen a már elképesztő romlottságot sugárzó ábrázolásoktól való "megkímélés" a célzata. Éppen ezért azt a néhány véletlenszerűen fennmaradt ábrázolást is inkább a gazdag múzeumok remota szobáiban őrzik. Ilyenek pld. a Hérodotosz által említett Hermész phallikus szobrai az utak kereszteződésein vagy az orgiasztikus misztériumok történéseiről vagy szodomita szertartásokról szóló ábrázolások (ezeket sosem tárták a nagy nyilvánosság elé).
Szerencsére a Pompeiben megőrződött anyagot a keresztény uralkodók nem tudták elpusztítani. A Nápolyi Királyi Múzeum titkos szobájának lezárt fémvitrinjeiben tárolt (volt amikor befalazták a gyűjteményt) ilyen irányú alkotásokról kiváló képeket ad Stanislas Famin 1871-ben megjelent ritka könyve.

A másik szerzőnk, a francia ROBERT CHARROUX, aki "Az ismeretlen rejtélyek könyve" c. 1969-ben megjelent munkájában a 16. fejezetet az ősi misztériumoknak szánta. Charroux egész életében a legmegdöbbentőbb kutatásokat végezte az ősi kultúrák porladó romjainál, titkos könyvgyűjteményekben vagy elveszett kincsek föld alatti rejtekében. Rajongásai néha tévútra vitték, mindenesetre érdemes őt is meghallgatnunk a Kabirokról, amit magyarra fordítottam:

"A KABIROK MISZTÉRIUMAI

Szamothrake, Delosz, Mithra misztériumai egy őseredeti beavatásból származtak, hasonlóan mint Eleusziszben vagy máshol is.
Azt gondoljuk azonban, hogy a szamothrakéi Kabirok szellemileg emelkedettebbek és lényegét tekintve, felsőbbrendűek voltak, mint más misztériumok.
Szamothraké szigete az Égei-tengerben egyfajta természetes piramisnak hat a rajta terpeszkedő kúpalakú Saoce-heggyel.
A pelaszgikus Kabir misztériumok alapítói, akik <<az Északi-tengerről érkeztek>>, minden utazónak előjogokat és védelmet biztosítottak.
A Cabirok vagy Kabirok (a Kab-ból = ég, aki az égből érkezett) voltak a hagyományban a levegő utasai, akik hajóikkal (Ark) érkeztek egy katasztrófa utáni korszak kezdetén, hogy az embereket oktassák.
Szentélyeik voltak Szamothrakén, Lémnoszon, a boiótiai Thébaiban, Türoszban, Memphiszben, Brit-szigeteken és Galliában.
Prométehusz egy Kabir volt, mondta a beavatott Pauszaniasz.
Anubis Schenouda szerint Ptah volt az első Kabir Egyiptomban.
A keltákhoz a tengeren érkeztek, akik tisztelték is őket, amit bizonyít ez a szöveg egy régi ír glosszáriumból, s amit a nyelvész Pictet (1824) idéz: <<Samhandroic, cadhon Cabur>>, azaz Samhan–Cabur mágiája, tehát Samáelét, Sátánét vagy Seatherét, a civilizáció hőseiét.
Egy másik glosszáriumban Baal vagy Beal (Bélénust Apollónnal azonosítottak) nevét, mint Seathar szinonimája ad meg, akit a galliai gallok és germán népek is ismertek.
Pauszaniasz elutasította, hogy fellebbentse a fátylat a Kabir-miszériumokról:
<< Huszonöt sztadionnyira van innen [Thébaitól] Démétér Kabeiraie és Koré szent ligete, ahová csak a beavatottaknak szabad belépniük. Ettől a berektől mintegy hét sztadionnyira áll a Kabeiroszok szentélye. Elnézést kérek azoktól, akik szívesen meghallgatnák, hogy kik ezek a Kabeiroszok, és hogy milyen szertartásokkal szokták őket és az istenanyát tisztelni, de én most inkább hallgatok erről. Semmi akadálya sincs azonban annak, hogy bárkinek elmondjam, amit a thébaiak a szertartások eredetéről mesélnek. Azt beszélik ugyanis, hogy valaha egy város volt itt, és a lakóit Kabeiroszoknak hívták. Egyszer Démétér megjelent az egyik Kabeirosz férfi, Prométheusz és ennek fia, Aitnaiosz előtt, és őrizetükre bízott valamit. De hogy mi volt ez a valami, és hogy mi történt vele, arról már vétek lenne írnom. A beavatási szertartásokkal minden esetre Déméter ajándékozta meg a Kabeiroszokat.
Az Epigonoszok hadjárata és Thébai elfoglalása idején a Kabeiroszokat az argosziak [Argosz nemzetsége = a görögök] elűzték otthonaikból, így a szertartások bizonyos ideig szüneteltek. Később azonban Potneusz lánya, Pelargé és férje, Iszthmiadész, mint mondják, ismét felújították ezeket az alkalmakat…>>
[Azt mondják, a hétkapujú Thébait a legendás Kadmosz idején –i.e. 1519 körül- építették, aki bevezette a görögök közt az írást, a föníciai betűk alapján és a fémolvasztást, majd kígyóvá változott. Ott Muller egy pelaszgikus istennek tartotta.]
<<Már több ízben bebizonyosodott –magyarázza tovább Pauszaniasz-, hogy a Kabiroszok haragját egyetlen ember sem tudja kiengesztelni…
Amikor Xerxész seregének Mardoniosz vezetése alatt Boiótiában maradt katonái közül egyesek behatoltak a [thébai] Kabir szentélybe –lehetséges, hogy a gazdag zsákmány reményében tették, de véleményem szerint inkább azért, hogy az istenség iránt érzett megvetésüket kinyilvánítsák–, akkor azonnal őrültség szállta meg őket, és belevetették magukat a tengerbe, vagy a sziklaormokról ugrottak le, és úgy pusztultak el.
Mikor győzelme után Alexandrosz már Thébai egész környékét és Thébai városát is felperzselte, akkor néhány makedón katona, mint ellenséges területre, a Kabeiroszok szentélyébe is behatolt, de ekkor mennydörgés támadt, villámok csaptak le az égből, és elpusztították a betolakodókat.
Néhány tradicionalista szerint –ami fedi a mi összegzésünket is- a Kabbala a Kabirok és a földönkívüli Beavatok tudománya lenne.
Az egyiptomiaknál a hét kabir jelképezte a hét bolygót, és a nyolcadik Ptah volt. [A nyolc bolygó helyesen: Szaturnusz, Jupiter, Neptunusz, Uranusz, Mars, Föld, Vénusz, Merkur. Ptah adta a nyolcadikat, amelyik a többiek után érkezett: a Vénusz.]
A Kabirok legkiemelkedőbbikének neve Satan vagy Saman volt.
Kabirok a történelemben egyfajta láncot alkottak a kelták földjei, Fönícia, Frígia és Egyiptom között, ahová elvitték a civilizációt.
Szamothrakét korábban Saonnak nevezték, akár Sein szigetét Bretagnénál, amit az ókorban Sena vagy Seonként ismertek, mint azt Sztrabón beszéli.
Sein szigetét egy kilenc druida nőből álló közösség lakta, akik egy <<szent üst>> fölött őrködtek, ami a beavatás italát tartalmazta." (Le livre du mystérieux inconnu, Paris, 1969).

Stanley Faber talányos rajza a 'Kabirok barlangjáról'. Faber egy angol teológus volt, akit roppant mód érdekelt a pogány kultuszok és bálványszobrok világa. A Kabir-misztériumokról szóló kétkötetes munkáját 1803-ban jelentette meg.

 

Várkonyi atlanti eredetet vélt felfedezni, míg Charroux égi eredetet.
Várkonyi ebben jobbára Lewis Spence skót mitográfusra és atlantológusra hagyatkozott, bár nevét valahogy elfelejtette odaírni.
Spence úgy gondolta, hogy Ozirisz kultusza összefüggött a Kabirokkal, akik ugyanazon az útvonalon érkeztek Északnyugat–Afrikából Egyiptomba és Görögországba. A Kabirok titkos kultuszában bálványozták a lándzsahordozó ikreket, akik feltalálták a hajózást, vadászatot, halászatot, építkezést, írást és orvoslást. Spence szerint azonban a Kabirok eredetileg nem a néptelen Északnyugat–Afrikából származtak, hanem Atlantiszról. Észak–Afrika csak vándorútjuk egy állomása volt. Más szerzők is foglalkoztak a kabirokkal, de mind csak az igazság kis morzsájáig jutottak, bár én nélkülük is tudtam az igazságot...

Ebben igaza is lesz, hiszen a legrégibb mitológia szerint, az Atlanti-óceán egy rejtett szigetére esett le az égből Héphaisztosz, a Kabirok "atyja". Itt volt először bronzfalú műhelye. A Kabirok tisztelete meg volt a keltáknál is, sőt az óceán partjának kis misztérium-szigetin kabirikus szertartások uralkodtak, melyekről az ókori geográfusok is beszámoltak.

Úgy gondolom, a Kabirok atlantiszi eredete csak részben helyes elgondolás, azonban túlmutat Atlantiszon, sokkal távolibb, földön kívüli kultúrák felé...
Hosszas fontolgatás után az a kép állt össze bennem, hogy a Kabirok kapcsán tulajdonképpen két fajról lehet szó és az ókori népek már keverték a kettőt. Az egyik földi eredetű, atlantiszi törpe törzs volt, míg a másik a csillagokból jött Atlantiszra, és a két törpe törzs között valamiféle szövetség kötettett a távoli múltban.
A „Kabir kultusz” már létezett Atlantiszon is, ahol még egész törzsei éltek egy törpe népnek. Ez a faj csak halványan emlékeztetett a Közép–Afrikát vagy Amazonas és India dzsungeleit lakó sötét bőrű pigmeus törzsekre, de ezeknél a pigmeusoknál is alacsonyabb termetűek voltak, fehér illetve sárgás–bronz bőrűek, nagy fülűek és vörös hajúak voltak. Törzs tagjai nem csak Atlantisz déli részét, hanem Nyugat–Afrika egyes területeit is lakták. Az ő szobrocskáikat találták meg az egyiptomi Gizában, Abüdoszban, vagy Requena professzor Venezuelában, rajzát Ptahhotep óbirodalmi herceg sírjában. Őket jegyzik fel régi krónikások a paraguayi dzsungelben rejtőzködő törpe termetű, fehér bőrű törzsként, titkos városukat megtalálják a chilei Aricában, járataikat az Alpokban, a perui Sachsayhuaman erőd alatt vagy a mexikói Monte Albán alatt...

Sok évvel Atlantisz végleges elsüllyedése előtt megtelepedtek a nyugat–európai partokon. Ibériában ők kezdik bányászni a fémeket. De megindul keletre húzódásuk: Elba szigetén vaskohókat létesítenek, felbukkantak Máltán, Szardínián, a görög szigeteken, a Balkánon, Egyiptomban, Kisázsia partjain, a Közel–Keleten és a Kaukázusban. Partra szálnak a mexikói Yucatánban, terror alá vetve maya Uxmal és Dzibilchaltún lakóit, ott is szörnyű rítusokat bevezetve... A történet persze nem ilyen egyszerű, mert nem róluk szól a mese...

Sok ezer évvel ezelőtt titokzatos és visszataszító lények jelentek meg a törpe nép földjein. Ma már nem tudni biztosan a források nyomán, hogy a föld mélyéről vagy az űr egy haldokló csillagáról érkeztek, mindenesetre magasságra nézve hasonlóak vagy talán még kisebbek is lehettek, mint az előbbiek, de nem egy emlős faj egyedei voltak…
Kétéltűek, bőrük pikkelyes, fejük hosszúkás, kezeiken és lábaikon –az ujjak közt– úszóhártyák feszültek. A földi emberiséghez képest ősöregek, sok ezer évvel régibb faj nálunk. Varázslók, akik elterjesztették a fémművességet, alkémiát, varázsszerek készítését és misztériumokat alapítottak mindenfelé. Több száz évig éltek... A mi fogalmunk szerint, nem tartózhattak az emlősök osztályába, ám mégis nagyon is emberszerűek voltak, hiszen az értelmes lénynek alapvető jellemvonása, amit az ember is birtokol: a két lábon járás, nagy koponyatérfogat, kezek használhatósága és a megfelelő testméret: mindezekkel rendelkeztek.
Legalább annyira nevezhetjük őket kétéltű vízi lényeknek, mint barlangi lényeknek, és a megmagyarázhatatlan kapcsolat a rejtélyes föld alatti birodalmakkal, a mérhetetlen járatok kiásása vagy amiről sok évtizede Dickhoff beszámolt Agartha, a föld alatti királyság alapításáról, a förtelmes "gyíkemberekről", akár azon titkos alagutak esetében, amiket Warren Shufelt fedezett fel Los Angeles alatt... Honnan jöttek ezek a lények...? Miért menekültek ide, miért alakították át sok ezer évvel ezelőtt a Föld több helyét szabályos bunkerré...? És kik elől menekültek, azt remélve, hogy a Földön elrejtőzhetnek...?

Elképesztő földalatti útvesztőket ástak mindenfelé. Őket nevezte a néphagyomány koboldoknak, dvergeknek, elfeknek, manóknak, gnómoknak. Ők adtak nevet a fémeknek. Misztériumaik természetszerűleg kerültek sötét labirintusaik mélyébe.
Azt gondolom, az űrből jöttek, sőt menekültek, és földön egyből alagutakat vájtak, hogy elrejtőzzenek, ahonnan néha persze felbukkantak. Ez lehet a magyarázat az eltérő mítoszokra. Mert az egész sok ezer évvel ezelőtt játszódott.

Azt is gondolom a Vénusz haldokló planétájáról érkezettek lehettek a földi törpefaj istenei, uralkodói és arisztokratái. Hallatlan hatalmukkal azonban egy ugyanolyan végtelen gyengeség párosult: nem voltak képesek a földi atmoszférában szaporodni. Kezdetben ezt úgy oldották meg, hogy tenger alatti illetve föld alatti fémbunkereket építettek (mint a görög mondában Héphaisztosz) vagy a külső sugárzástól védett óriási építményeket emeltek, mint a piramisok. Ezekben létrehoztak egy nemző és szülő szobát vagy fémburkot („tojást”). Ennek eszméje átkerült az egyiptomi és babiloni királyokhoz. Egy ilyen helyen született Lucifer vagy Perszeusz is. Később ez a módszer sem segített. Megpróbálták hát minél tovább nyújtani életüket. A magukkal rabolt különös gépezet segítségével már így is több száz évig éltek, de ők nem akartak meghalni…
Szörnyűséges kísérletekbe kezdtek. Gyermekáldozatokat kívántak, hogy öregedő sejtjeiket megfiatalítsák. A gyermekek vérét és mirigyeit használták. Ez ellen fellázadtak az emberek. Végül új szerződés köttetett, és marhák mirigyeit kapták felajánlásként. A zsigerekből kivont hormonok révén, bizonyos növényi oldatok és az iható arany keverékével úgyszólván méregtelenítették testüket. Szervezetük egész egyszerűen nem termelt hormonokat, sejtek csupán készenléti szerepbe szorultak és életkorukat száz évekkel növelték. Nem lehetett ritka, aki hatszáz, vagy akár ezer évig is élt köztük. Ez az egyik nagy titka varázsszereiknek, mely titok, később el is veszett, s hiába keresték évszázadokon át mohó alkimistáink.
Bizonyos ismeretet átadtak a földi kiszolgálóiknak, akik közvetítők voltak a köznép tömege felé. Atlantisz pusztulása után a törzseik nagy része keletre vándorolt. Nem tudni biztosan, hogy ez a földi és a vénuszi törpékre egyaránt vonatkozott vagy csak a földi törpék jutottak már el a Mediterránumba, s a vénusziak tiszteletét, szokásaik majmolását ide csak magukkal vitték. Ellenben nagyon is elképzelhető, hogy uraik közül élt még néhány, akik a kivándorlást vezették a keleti vidékekre.

De magukkal hozták félelmeiket is, mert a Világűr mélyéből bármikor felbukkanhattak korábbi üldözőik. Ez a titka Rodosz magas hegyén felállított hatalmas üvöltő bronzbika legendájának: egy sajátságos fegyvere volt a telkhineknek, sohasem a tengerre irányítva, hanem ellenkezőleg, az ÉG felé...
A veszély be is következett, hiszen tudjuk, hogy az ókor hajnalán, a még rettegettebb égi lények hatoltak be hozzánk, szabályosan kipusztították ezt a kobold-fajt minden felé Egyiptomtól Görögországig, s egyben kitörölve őket az emberiség emlékezetéből...

Az, hogy nem egy ujjból szopott történetet mesélek el, arra bizonyság, hogy minden amit itt leírok, azokra további bizonyítékokat tudok felsorolni, mert akik tévútra vitték a kutatást a Kabirok és fajtársaik ügyében azok éppen korunk tudósai voltak, mint Várkonyi, aki valamiféle "szexfüggő pigmeus-kultuszt" látott mögöttük, Graves hold-kultusz papjait, Kerényi - Freud sületlenségeit követve- valamiféle embrió-lényekben gondolkozott, mások törzsi szellemeket, és így tovább halmozva a ködöt, vitték tévútra a kutatást, elhomályosítva, hogy a titokra fény gyúljon. Mi azonban átlátva ezen a ködön, felfedve a történelem mögötti titkos történelem egy újabb szeletét, kijelenthetjük, hogy a Kabirok titka nincs többé...

Kapcsolódó cikkek: