Egyes perui hagyományok arról beszéltek, hogy az inkák a királyi múmiákat a gigantikus cuscói Coricancha («Arany Udvar») templomának Nap titkos szentélyében helyezték el. A Coricanchát később a spanyolok jórészt lerombolták illetve dominikánus templommá építették át.

Két párhuzamos sorban, aranyszékeken ülve, teljes királyi díszbe öltözve, bebalzsamozva vártak feltámadásukra. Manco Capactól (i.sz 1200) kezdve itt volt az összes inka, a feleségeikkel a coyákkal együtt (Mama Ocllo Haucotól kezdve Rahua Occloig). Barnabé Cobo spanyol krónikás (1582-1657) az jelentette, hogy az arcukon «a hús kiszáradásakor megnyúlt és jó színű maradt». Garcilaso de la Vega inka származású krónikás (1537-1616) írta: "A Nap képe mellett két oldalt állították fel az inkák sorjában a halott királyaik bebalzsamozott holttestét. Nem tudom mi módon balzsamozták be a tetemeket, olyanok voltak, mintha élnének."

Coricancha alapjaira és alsó falára épült keresztény templom Cuzcóban

Garcilaso de la Vega és José Toribo Polo krónikások szerint a Coricancha szentély múmiáit a spanyolok közeledtének hírére a Cosco alatti katakombákba rejtették. Juan Polo de Ondegardo corregidornak, azaz spanyol kormányhivatalnoknak (1500-1575) sikerült 1559-ben öt múmiát megtalálnia ezekből: Viracocha (a 8. inka, aki megtörte a collók szövetségét, mh: 1430 körül) és felesége Mama Runtu, Tupac Yupanqui (a 11. inka), Huayna Capac (12. inka) és anyja Mama Ocllo. Rézketrecben ültek és a lakosság kitörő örömmel fogadta őket. Pizarro volt titkára, Pedro Sancho de la Hoz leírta az 1525-ben meghalt Huayna Capac múmiáját, s szerinte is kitűnő állapotban volt.

Marques Canete perui alkirály 1560-ban elszállíttatta – fehér lepelbe takarva- a múmiákat a limai licenciátusnak. 1638-ig őrizték itt a múmiákat, majd a San Andrés kórház trágyagödrébe hajigálták őket.

José de Acosta atya még látta a múmiákat: "Teljesen épek voltak, valamilyen aszfalttal voltak bevonva, és úgy néztek ki, mint az élők."

(Egyébként a „múmia” perzsa szó, és aszfaltot jelent, amit az egyiptomiak a ptolemaiszi korban szintén elkezdtek használni a balzsamozáskor.)

Inka

De maguk a múmiák is érdekesek voltak: hosszú hajúak, fehérek voltak, s láthatólag magas kort értek meg. Az egyik haj hófehér, a többié szürke volt.

A perui inka balzsamozási módszerek ismertek: kivették az agyat, a szívet, tüdőt és a beleket és ezeket külön preparálták és a tampai templomban temették el. A testet gyantákkal kenték, szövetekbe tekerték, majd szurokkal vonták be.

Garcia Beltran spanyol biológus, aki magát Garcilaso de la Vega inka krónikás leszármazottjának tartotta, aki rendelkezett az őse által írt ki nem adott feljegyzésekkel, az 1950-es években arra a megállapításra jutott, hogy a múmiák „üzenetet” hordoztak az inkák titkos tudományáról a jövendőbeli emberiségnek. De úgy látszik minden igyekezetük kárba veszett a múmiák „elsietett exhumálása” révén. Beltran ezt mondja: „Ezen múmiák megtalálása teljes tévedés volt. Tudományosan nézve e múmiák testében a szervek tétlenek voltak, de éltek, az inkák ismerték a hibernáció tudományát, hogyan keltsék újból életre a felfüggesztett szerveket. Ez a különleges bebalzsamozás tudományos célt takart: az inkák hittek abban, hogy a távoli idők ütemesen fejlődő tudománya visszaadja a múmiák lelkét és az életét.” Beltran azt is mondja, hogy a krónikások által emlegetett balzsamozó anyag, az „aszfalt” vagy „bitumen”, valójában egy különleges krém volt, ami három összetevőből készült, amiből az egyik a kinin volt.

Beltran szerint Garcilaso de la Vega egyértelműen leírta, hogy „Sapo Nelado” volt ez a titkos inka kenőcs (a varangy ezáltal képes felfüggeszteni életfunkcióit). A hirtelen exhumálás azonban megölte az inkákat. Az aranyszobrocskáik közt volt olyan, ami varangyos béka fejet ábrázolt, titkos utalásaként az inkák kísérleteire...

*

Ezek a múmiák tehát egy limai pöcegödörben végezték, azaz egy olyan helyen, ahová valók voltak, méltó befejezéseként szégyentelen civilizációjukra. Mely civilizációt – akár az aztékokét - én soha nem csodáltam, viszont mindig is érdekelt kutatásuk…

Garcia Beltran tehát úgy gondolta, hogy az öt királyi múmia belső szerveit nem vették ki (a szokással ellentétben), hanem azok sajátságos „időutasok” voltak, de utazásukat lerombolta Polo de Ondegardo.

Az inka tudomány az „amauták” kezében volt. Keveset tudunk róluk: az inka nemzetség soraiból kerültek ki. Ők olvasták a kvipukat, avatták a papokat, de minden tudományos tevékenység rájuk ment vissza. Az inka tudomány fellegvára a titokzatos Tampu Toko volt az Andokban. Itt kaptak tanítást az inka-nemzetség fiataljai.

Az inkák azonban nem csupán rejtélyességükkel érdemlik a figyelmet, hanem a más emberek iránti teljes közönyösségükkel. Honnan jött mocskos fajtájuk, nem tudni, de hogy nem „ide való volt”, az biztos.

Az inka nemzetséget úgy kell elképzelni, hogy egy hatalmas családot, több ezer taggal: közülük kerültek ki nem csak az uralkodóház tagja, hanem a fő tisztviselők, hadseregparancsnokok és papok. A Coricanchában, az inka Vatikánban négyezer pap élt.

Fénykorukban tízmillió emberen uralkodtak, bár nagymértékben különböztek az őket körülvevő tömegektől: bőrük jóval világosabb volt, eltért az arcvonásuk, hajviseletük, ruházatuk és ékszereik. Kétségtelen, hogy más rasszhoz tartoztak, mint a perui indiánok, akik a kecsua nyelvet beszélték. A kecsuák voltak az inka birodalom támaszai, az a törzs, amelyet az inkák pártfogoltak. Hogy ez még szembetűnőbb legyen, a feljegyzésekből tudjuk, hogy egymás közt nem az államnyelvet, a kecsuát használták, hanem valamiféle „titkos nyelvet”, de hogy mi volt, ez már nem tudni… A spanyol krónikások szerint egyetlen más törzs tagja sem értették az inkák nyelvét, sőt az inkák halállal sújtották azt is, aki megpróbálta megtanulni nyelvüket.

Az biztos, hogy nem álltak rokonságban egy környékbeli, sőt messzebb lévő törzzsel sem. Messziről kellett érkezniük, de honnan? Néhányan előjönnek gyengécske magyarázatokkal: Juhász Vilmos magyar vallástörténész szerint polinéz nemesek csoportja volt, akik hajókon érkeztek, de ennek sok alapja nem lehet, hisz sosem érdekelte őket a hajózás, kultúrájuk vagy vallásuk messze eltért a polinézekétől. Robert Charroux szerint kelták voltak, ami megint félrenyúlás, mert csak a fehéres bőrszínre alapoz, de mások felvetették, hogy az inkák titkos nyelve az óaymara volt, akik a Titicaca-tónál éltek. Ez meg éppen lehetne, viszont a korai krónikások maguk is feljegyezték, hogy az inkák eljártak megbámulni Tiahuanaco elhagyott városát, hogy mintát vegyenek városok építéséhez, másrészt az aymarák külső jegyei sem hasonlatosak ahhoz, ahogy az inkákat leírták. 

Cuzco vázlata

Mai tudásunk szerint az inkák 1200 körül bukkantak fel Peruban, Manco Capac vezetésével, uralmuk alá hajtva az egyik törzset a másik után. egyes legendák, mint fehér bőrű, szakállas férfinek írták le, aki a Nap követének mondta magát. Más legendákban, mint házépítést, földművelést és csatornázást oktató civilizátorként tűnik fel. Székvárosuk Cuzcóban ütötték fel, ami a korábbi ún. Killke kultúra városában (i.sz. 900-1200), ez a korábbi kultúra építette Cuzco megalitikus romjait, melyre az inkák építkeztek vagy a híres Sachsayhuaman erődjét. A város alaprajza pumát formált és az említett erőd adta a puma fejét vagy fogsorát, mely állat az inkák szent állata volt.

A legenda szerint az inkák eltörölték az írás tudományát, mely ősi képírás nyomai a Titicaca-tó környékén mindenhol fellelhetők. Csupán a Coricanchában őriztek néhány vászontekercset, ami az inkák történetét írta le. A spanyolok 1572-ben néhányra rábukkantak és Madridba küldték, ám a hajó az értékes rakománnyal együtt elsüllyedt.

Az 50-es években angol kutatók vizsgálták az inkák vérét, és kiderült az „A” vércsoportba tartoztak. Ez a vércsoport az európaiak megérkezése előtt ismeretlen volt. Mind az öt múmia –amit megvizsgáltak- hiányzott a rhesus-faktor (ami az emberek 15 százalékánál hiányzik). Ráadásul a vérük összetétele olyan ritka kombinációjú volt, hogy ma is csak 2-3 ilyen vérösszetételű ember élhet a világon. Hozzáteszem, hogy az inka nemzetség szigorúan csak egymás közt házasodott, fülüket nyújtották, akár a Condor-nemzetség vagy a húsvét-szigeti paszkuánók.

A legöregebb inka anya egy bizarr szertartás során egy megölt indián szívét tépte ki, majd kivette a tüdejét és felfújta, addig, amíg valamiféle dudaszerű hangot nem produkált. Az ellenséges fejedelmeket élve megnyúzatták, majd dobokra feszítették bőrüket.

Úgy éltek, akár az istenek... 

Az inka nemzetség legalább annyira egy „zárt kaszt” vagy „titkos társaság” is volt. Minden tag viselhette az „inka” megnevezést. A nemzetség több ezer főből állt. Előbb Atahualpa irtotta ki saját családja egyik felét a testvérharcban, majd a spanyolok ugyanannyit, de 1609-ben még mindig a legyőzött nemzetség 11 ágát és összesen 578 tagját írták össze! Humboldt 1800 körül Cafamarcában még találkozott Atahualpa lányának egyik leszármazottjával.

Az inkák ruháit, asztalterítőit, sőt bármit, amihez csak hozzáértek, félévente gondosan összegyűjtötték és elégették. De valami pszichikai kapcsolatban álltak az alattvaló törzsekkel, mert mi mással magyarázzuk ezt a feltétlen és teljes behódolást? Mikor egy-egy inka halálakor több ezren vetettek véget életüknek önként, néha meg szabályos öngyilkossági járványok törtek ki…

De ha már a járványoknál tartok, Charroux Az emberiség ismeretlen történetében (1963) beszámolt egy különös, máig alig ismert esetről a spanyolnátha kapcsán., mely máig a legpusztítóbb járvány volt az emberiségre nézve. Mintegy 50 millió ember halt meg a járvány következtében 1918/19-ben. Ráadásul éppen az életerős korosztályt sújtotta. A járvány kitörésének pontos helyét és körülményeit máig nem sikerült megállapítani: annyi tudható, hogy Spanyolországban írták le először. Manapság megpróbálják azt is madárinfluenza egyik válfajaként diagnosztizálni, de bizonyítékok nem meggyőzőek. A másik rejtélye volt a járványnak, hogy amilyen nagy erővel tört ki, ugyanolyan hirtelenséggel tűnt el, megbetegítve korábban az emberiség harmadát!

1917-ben egy spanyol orvos, bizonyos „dr. L.” Peruban felfedezte az „El Sapo” (a varangy) formuláját, ami egy titkos inka balzsam volt. Ez az inka gyógyszer adta a hat gyógyszerészeti alapelemet tartalmazó „Formule Cascarilla”-nak, ami minden betegségre gyógyírt nyújtott. (Egy másik összetevője a kinin, ami egy perui „szent fa” kérgéből nyerhető, és az emberiség máig egyik legfontosabb gyógyszerészeti találmánya, mint lázcsillapító és malária elleni gyógyszer).

Az El Sapo formula azonban rendkívül veszélyes volt, mert kivált egy mutációt, egy katalizátor tényezőt, amit a varangy vérében található enzim okoz.

Bár figyelmeztették a veszélyre, dr. L. visszatért a spanyol Malaga tartományban, ahol a házában saját laboratórium volt és az egyik disznóját beoltotta a megerősödött tenyészettel. A baktérumtenyészet átalakult egy virulens törzsé, és megölte az állatot. Ahelyett, hogy elégette volna a disznót (milliók életét mentve meg) folytatta tanulmányait, közben felesége és fia hirtelen megbetegedett és meg is haltak, majd a falu is, és Malaga tartomány jó része, aztán a járvány kiterjedt az egész világra…