Robert Charroux, Robert Joseph Grugeau néven született a franciaországi Charrouxban, 1909-ben. Apja, Auguste Grugeau postamester, anyja, Marie Juliette Vergeau távírász, és volt egy Georges nevű 1902-ben született bátyja is. Apja 53 évesen 1921-ben meghalt. A középiskolát Civrayban végezte, s már ekkor kitűnt a sportban, mint kiváló atléta és sportúszó. 1927-ben felköltözött a bátyjához Párizsba. 1930-ban feleségül vette Yvette Bernuchot, aki minden tekintetben társa maradt egész életén át. Fiuk, Joel 1940-ben született. A párizsi St Sulpice utcában vettek házat 1958-ban, de 1967-ben elköltöztek a fővárosból.

A francia „Ki kicsodának” azt adta le magáról, hogy a filozófia doktora lett a Grand Bretagne-i Tudományegyetemen, majd a Római Tudományos Akadémia őstörténeti doktora címet szerezte meg. Nicholas Goodrick-Clarke brit történész a Black Sun: Aryan Cults, Esoteric Nazism, and the Politics of Identity (2002) c. könyvében azt állítja Charroux a Vichy kormány kulturális ügyekért felelős minisztere volt, de Goodrick-Clarke eleve rosszindulatú Charroux-szal szemben, akit úgy mutat be, mint a fehér faj felsőbbrendűségét hirdető szerzőt. Ebből csak az igaz, hogy Charroux vonzódott a tradicionalista nézetekhez (meg még sok más irányzathoz) és nem volt partizán. A francia posta és telefontársaságnál, a PTT-nél dolgozott 1944. áprilisáig, mikor a Gestapo látogatása miatt el kellett tűnnie. Ekkor vette fel a Charroux álnevet és a Nemzeti Múzeumban raktárában tevékenykedett. 1944. októberében Verteuilbe küldték, hogy előkészítse a múzeum evakuálását. A háború után Charroux visszatért Párizsba, és mint újságíró tevékenykedett.

1942 és 46 között nyolc regényt írt Charroux és Saint-Saviol álneveken. 1948-ban a Mon Journal lap oldalain Robert Charroux megteremtette Auguste Liquois rajzolóval Atomast, az atomikus erejű szuperhős képregény-figuráját. A Mon Journalban ment sorozatban egy fantasztikus regénye is 1947-48-ban: L'île volante du professeur Barthélémy (Barthélémy professzor repülő szigete).

Rengeteget utazott feleségével. Ősi civilizációk ásatási helyszíneit keresték fel. 1956-ban Yvette Bernuchot-tal megalapították a „Kincskeresők Nemzetközi Klubját”, aminek Charroux volt az elnöke több mint tíz éven át. Feleségével a perui Macchu Pichu romjaihoz utazott, fémérzékelőkkel felszerelve, mert abban a hiszemben voltak, hogy az inka erőd alatt van egy titkos föld alatti templom, ahová az inkák utolsó leszármazottját temették. 1961-ben felfedezett egy ősi barlangot Charroux város közelében. Szenvedélyes kutatója volt az őstörténetnek, hirdette a prehisztorikus emlékek megőrzésének fontosságát.Korábbi munkatársai a Nemzeti Múzeumnál beszámoltak róla, hogy Charroux komoly erőfeszítéseket tett a múzeum anyagának megmentésért a háború idején.

Nem csak jó úszó, hanem kiváló búvár is volt, aminek hasznát is vette az ősi kincsek keresésében. 1967-ben a kiadója, Robert Laffont segítségével alapított egy gyűjteményt, az "Univerzum Talányai" névvel, aminek nagy sikere volt. 1973-ban a perui Ica városában a helybeli doktor, bizonyos Cabrera megmutatta neki fekete rajzos kövekből álló hatalmas gyűjteményét, melyeken ősemberek lovagolnak dinoszauruszokon és más meglepő rajzok láthatók. Később Laffont kíséretében visszatért ide. Ezeket a köveket Charroux eredetinek fogadta el, majd könyvet írt az esetről.

Kapcsolatai révén Charroux a legbizarabb és legrejtélyesebb figurákkal és titkos társaságokkal ápolt kapcsolatokat. Egy időben Charroux Franciaország egyik legbotrányosabb szerzőjének számított. Nagyon szuggesztív, karizmatikus ember volt, akit kiadója, a híres Robert Laffont mindenben támogatott. Nagyon kedves volt az emberekhez, kiváló társalgó, akinek olyan ártatlan szenvedélye volt, mint a horgászat. Hívei már a hatvanas években klubokat hoztak létre Franciaországban és máshol Európában ("Clubs Robert Charroux"). Szeretett városában, Charrouxban régészeti klubot hozott létre fiatalok számára. A klub tagjaival kirándulásokat szervezett a környék ősi romjaihoz. Plagizálásért beperelte Erich von Dänikent, akit 1969-ben a bíróság egymillió svájci frank megfizetésére kötelezett.

Charroux 1969-ben

Kilenc könyvet írt (1962 és 78 között), de ezekben nehéz felfedezni valamiféle általános koncepciót, ami azonban végigvonul bennük: a fehér faj, különösen a kelta civilizáció felsőbbrendűsége illetve vénusziak jelenléte a földön. Szinte csapong az elméletei és teóriái közt, de néha annyira érthetően vet oda mondatokat, hogy az bizonyos óriási háttértudásról tesz bizonyságot, hogy csak azok érthetik, akik szinte annyira mélyére hatoltak az ismeretlennek, mint ő. Sokszor inkább kinyilatkoztatásokat tesz, valami titkos forrásból, hisz ismer minden titkos könyvet, titkos ásatást és olyan tárgyakról számol be, melyek magángyűjtemények páncélszekrényeiben vannak elzárva. Éppen ezért, könyveinek szintje végig ugyanazt a színvonalat mutatja, mert egyszerűen nem is foglalkozik az időközbeni régészeti felfedezésekkel, vagyis inkább a tudósokat egyszerűen csalóknak tartja. Viszont sok esetben téved, vagy úgy néz ki, mintha felülne a legostobább legendáknak, de az ember olvasva őt, már nem tudja, hogy ez megint nem-e valamiféle sötét terv a részéről, ami túlmutat ezeken, mert valamit éppen ilyen sajátos módon leplez.

Magyarországon őt kevesen ismerik, de néhányan nagyon is jól. Mandics György írja róla: "Charroux nevezetessége, hogy minden lehető lehetetlenség és lehetetlen lehetőség mellett állást foglal, néha egyazon fejezet keretén belül." (Zöld emberkék, tollas kígyók, tüzes szekerek? Bukarest, 1977). Kuczka Péter hosszabban jellemzi: "Robert Charroux keményebb férfiú a többieknél. Nemcsak azért, mert a jól alátámasztott adatok sokaságával dolgozik, s nem is csak azért, mert önti a hipotetikus elméleteket, éppen csak megpihenve egy-egy koncepciónál, hanem azért is, mert védi a magáét, s ő volt talán az egyetlen, aki pörrel támadt Dänikenre, oltalmazva sértett szerzői jogait. Charroux könyvei kaleidoszkópok vagy mozaikok, s némileg hasonlítanak - legalábbis témáik változatosságában - a mi Ráth-Végh Istvánunk könyveire, akinek csak gúnyos, ironikus kommentárokkal, kétkedő megjegyzésekkel kellene ellátnia a derék francia szerző műveit, s máris készen állna egy-egy kultúrtörténeti gyűjtemény. Charroux nem sokat gondol az egyöntetűséggel vagy a következetességgel. Néha a repülő csészealjakra hivatkozik, néha pedig Atlantiszra vagy különös föld alatti birodalmakra. Figyelme mindenre kiterjed, szél formálta sziklákban ember alakú szobrokat lát, a spanyolnátha kórokozóját Peruból, titkos indián gyógyszertől származtatja, középkori román kódexben rakéták tervrajzaira talál, kutatja a druidák vallásának titkos és ma is eleven hagyományait, „felfedezi", hogy a kelták Atlantiszról menekültek a birodalom pusztulása után, de „felfedezi" azt is, hogy a fehér ember a Naprendszer más bolygójáról származik. Ismer minden „titkos" és elfelejtett könyvet, járja a világot, és lefényképez minden rejtélyes követ, épületet vagy lépcsőt. Átfogó koncepciója nincs, megbűvölten áll a történelem harmadrangú titkai, az emberi elme harmadrangú fantasztikus termékei, a régi kultúrák töredékei, perifériákra sodródott hordalékai előtt. Valójában ő volt az első, aki a piramisok rejtélyét, a mumifikálást vagy a Biblia homályos szövegrészeit a repülő csészealjakon érkező idegenek tevékenységével magyarázta, s ezzel alapot adott Däniken feltevéseinek." (Galaktika 23, 1977).

Mandics egy későbbi könyvében újra visszatért Charrouxra, de már jóval bővebben: "Az emberiség ismeretlen százezer éves története. Ezzel a címmel jelent meg 1963-ban a párizsi Robert Laffont kiadónál Robert Charroux amatőr régész, újságíró és kincskereső munkája, mely rövid hónapok alatt világsikert aratott. Angolra, németre, olaszra fordították, keménykötésben és zsebkiadásokban újabb és újabb százezres példányszámban dobták piacra — s maradéktalanul elkelt. Miért? Mert Charroux remekül kérdezett, ragyogóan értette, hogyan kell konkrét formában megfogalmazni a mindennapi ember kételyeit. Charroux kérdéseinek céltáblája a történelemtudomány volt, ebben is a fővádlott az őstörténet-kutatás. A vádpont: a történelmi folyamat manipulációja! Az emberek elől elhallgatják, hogy ez a fejlődés nem lineáris, hanem ciklikus, hogy az őskorban igen magas fokú civilizáció létezett, melynek nyomai, ha előbukkannak, akkor Charroux szerint a tudományos akadémia egy speciális bizottsága kiszáll s elrejti, biztos helyekre dugja a döntő bizonyítékokat. A múzeumokba aztán csak az kerül, ami nem ellenkezik a tudósok manipulált történelemszemléletével. Szerinte téveszme, hogy az „ősember a gorillától származott”, „barlangokban lakott” stb. Már miért lakott volna ott, kérdezi, hiszen maga is látott betonnal (!) összekötött őskori köveket olyan helyeken, ahol a madár sem jár. Persze a tudósok ezt nem hajlandók elismerni, a geológusok pedig, akik természeti magyarázattal szolgálnak, összejátszanak a történészekkel. De ez mind semmi. A CIA legsötétebb ügyei gyermekjátékok ahhoz képest, ahogy eltűntek az 1937 augusztusában felfedezett Lussac-les-Cháteaux barlang nagy kőtáblái, amelyekre a jelenkori emberekkel a megszólalásig egyező öltözékben, trikókban és rövidnadrágokban ábrázolt emberek voltak karcolva, amint építenek, szabnak, díszítenek, sőt fodrászkodnak! A leletet valódinak minősítette Breuil abbé, egyik semmitmondó darabját behelyezték a Musée de l’Homme vitrinjeibe, a többi pedig eltűnt! Egyébként is mire alapozza nagy hírét az az őskortudomány? — kérdezi. Azt állítják, hogy a neandervölgyiektől származunk — mondja —, ám hány csontvázat ismerünk Európa területéről: alig néhányat, három helyről! Nem sok e tizen valahány emberből származtatni egész Európát? Aztán a kőszerszámok „bizonyítéka”. Pfuj! Hát nem szégyellik azt állítani a tudósok, hogy akkor nem ismerték a fémeszközöket, hiszen minden gondolkodó ember számára világos: a vaseszközök csupán azért nem maradtak meg, mert elrágta őket a rozsda! De hogy voltak, sőt igen magas volt a technológia, annak legjobb bizonyítéka, hogy a nagy festett barlangokban sehol sincs korom: ergo villanylámpával világítottak, a villany előállításához viszont elég magas technológia szükséges. Persze, kérdezhetik önök, hol van, hová tűnt ez a csodacivilizáció? Miért állunk akkor még csak itt a fejlődésben? A válasz: mert ez a civilizáció megsemmisült. Hogy? Nem fogják kitalálni: egy atomháborúban. Ez a tudósok titkolózásának oka. Nem akarják, hogy megtudjuk az igazságot, hogy az emberiség átélt már egy atomháborút. Persze a túlélők holmi korcsok lettek, hiszen a Bikini-szigeteken a hidrogénbomba pusztítását is — íme a szimbólum — egy disznó élte túl épségben és szaporodott tovább. A neandervölgyiek ilyen korcsok. Az igazi rokonok a csillagokba menekültek, s most onnan ügyelnek minket, UFO nevű készülékeikben. Mert végül is az emberiség, legalábbis a fehér faj a csillagokból jött, megteremtette a civilizációt, s oda is távozott. Ez az igazság. A többi a tudósok ügyes csalása és manipuláció, aminek nem szabad bedőlnünk." (Rejtélyes írások könyve, Bukarest, 1981),
Szóval, aki száguldozni akar a prehisztorikum különös világában, annak Charrouxot ajánlom, mert az az egyik legjobb ösztönző őt olvasni, s bár sok mindenben nem értesz vele egyet, mégis olyan távlatok felé sarkall, nyitja meg az utat, mely korábban fel sem vetődött benned...

***

A könyvein áthaladó Vénuszra vonatkozó koncepcióözönét megpróbálom valamennyire összefoglalni vagyis csak elbeszélni (amit én már régen összeszedtem és leírtam, és abból adok kisebb részletet, ezért vannak benne kihagyások...):

A Histoire inconnue des hommes depuis cent mille ans című könyvének („Az emberiség ismeretlen százezer éves története”) egyik alapgondolata, hogy az Éden, amiről a zsidó, keresztény és mohamedán hagyományok beszélnek a Vénuszon található. Ádám és Éva az első bűn után száműzettek a Földre (1963). A Le livre des secrets trahis („A titkok felfedésének könyve”) című 1965-ben, majd a Le livre des maîtres du monde („A világ urainak könyve”) című 1967-ben megjelent könyveiben már részletesen szól arról, hogy a Vénusz eredetileg nem volt tagja a naprendszernek. Ebben követi Velikovskyt, akitől sokat idéz is, de a bolygó bekerülését a Naprendszerbe i.e. 3000 körüli időpontra helyezi és Szankhuniathón föníciai történetírót idézi... Ez a bolygó volt az antik űrhajósok kiindulási támaszpontja.

Charroux azonban úgy gondolta, hogy az első űrhajósok 12.000 évvel ezelőtt érkeztek a Földre a Tejút egy csillagáról. Atlantiszon és Mu Földön szálltak le. Az árják ősei (Aryaman különítménye) is erről a csillagról érkeztek. Valószínűleg két hullámban jöttek: 13 ezer évvel ezelőtt (Atlantisz idején) és 10 ezer évvel ezelőtt (a vízözön után). Ez utóbbi időpontba érkeztek beavatók Egyiptomba is. A Szóthisz csillagról (Sziriusz) jöttek, repülő kígyókon, mint szent ureusz keltek át az égen. Az ureusz az első beavatók jelképe volt, míg a bika –a később érkezett beavatóké- a Vénuszról érkezetteké... A Peruban található nazcai vonalakat vagy a piscói kandalábert (Candelabro) is kapcsolatba hozza a Vénusszal: „Vajon a Nazca és a Candelabro rejtélyének kulcsa nem a Vénuszon van? Azon a bolygón, mely előbb égő üstökössé vált, hogy utána újból elfoglalja helyét Naprendszerünkben? Ez az elmélet rendkívül vonzónak tűnik.” (1971) .

Később, 5000 évvel ezelőtt újból űrbéli látogatók érkeztek, de ezúttal a Vénuszról. A Le livre des maitres du monde című könyvének bevezetőjében írja: „A szimbólumok hirtelen születnek meg mindenfelé a glóbuszon. A szárnyas kígyó vagy sárkány az űrrakéták jelvényei. A ló a vízözön előtti, a bika a vízözön utáni mesterek megkülönböztető jele, kiknek eredeti bolygója a Vénusz volt.” (1967).

Charroux a Le livre des secrets trahis című könyvében pedig arról elmélkedik, hogy 12.000 és 6000 évvel ezelőtti időközben a Vénusz lakosai nehezen, de túlélték a vészes biológiai állapotok alakulását. Megkísérelték a kivándorlást. A kozmikus hódítok hasonló bolygót kerestek az övékéhez. A Földet ideális bolygónak tartották. A Vénusz ebben az időben a Jupiter és a Mars között helyezkedett el, mindenesetre elég távol tőlünk, hogy őseink ne észleljék jelenlétét. Legalább öt különböző helyen szálltak le. Hüperboreászon, Atlantiszon (USA és Peru), Mu Földjén (Góbi-sivatag), Egyiptomban és Örményországban (Kaukázus).

A Le livre du mystérieux inconnu c. könyvében kifejti, hogy a repülő kígyók és tűzokádó sárkányok kétségkívül az űrjárművek formáiból képződtek. A járműveken olyan beavatók érkeztek, mint Baál, Marduk vagy Thot. Föníciában a bika, Asszíriában a szárnyas bika és Egyiptomban az Ápisz bika szimbolizálta őket (1969). Charroux kijelenti: a fehér faj legősibb civilizációja a keltáké. Ősi isteneik az Assok (Ásék, Asarok, Ázok), mint Cernonnus, Esús, Teutates és Thor. Erős, harci istenek voltak, kiknek embereket áldoztak.

A Vénusz bolygó másik megfelelése – magyarázza Charroux - a hatalmas Asztarté, kinek neve az Asék (Ázok, Asurák) nevéből származik. Asztertét néha Baál feleségének mondták és szarvakkal is ábrázolták. Baál és Asztarté az ég arról a helyéről jöttek, amit ők csillag (aster, astrum) szóval jelöltek, s ami a Vénuszra vonatkozott (1967). A vénusziak voltak az „újonnan jött istenek”, ahogy Mózes ötödik könyve mondja (32, 17). Charroux szerint a héberek saját ősi isteneiket, mint Azázélt vagy a Sátánt, igyekeztek elnyomni…

Charroux a tiahuanacói Napkapunál

Szóval nem folytatom tovább, mert ennyiből is érthető, hogy mikről beszélt, meg különben is elég nehéz előadni, hisz hol az atlantisziaknak, hol a vénusziaknak, hol meg valami ismeretlen titkos szervezetnek tulajdonítja ugyanazt az emlékművet vagy eseményt...

Könyveinek fejezetcímei is mutatják, mennyire szerteágazó témákban írt, mint a Salamon villámhárítói, Glozeli leletek, atom-mágia, Tiahuanaco, időutazás, a vénuszi becsületes Lucifer legendája, a nagy Leonardo tökéletes bűnténye, a templomos Kolumbusz, kuffsteini emberteremtmények, alkimisták aranya, Unikornis legendája, atlantiszi beavatottak és így tovább...

Charroux úgy halt meg, ahogy élt: 69 évesen egyik kutatóútjáról visszatérve, halálos kimerültségtől esett ágyba és 1978. június 24-én meghalt. Már 1976-ban úgy rendelkezett, hogy temessék el a charrouxi temetőben egy menhir alá. Ez a négytonnás menhir áll fejfaként ma is a sírjánál.

***

Robert Charroux életében kilenc könyvet jelentetett meg, melyek többsége angolul is ki lett adva:

1. Trésors du monde, enterrés, enmurés, engloutis, Paris, 1962. (Világ kincsei, eltemetettek, elfalazottak, elmerültek) [Treasures of the World, 1966]
2. Histoire inconnue des hommes depuis 100.000 ans, Paris, 1963. (Az emberiség ismeretlen százezer éves története) [One Hundred Thousand Years of Man's Unknown History, 1970]
3. Le livre des secrets trahis, Paris, 1965. (A titkok felfedésének könyve) [Legacy of the Gods, 1974]
4.  Le livre des maîtres du monde, Paris, 1967. (A világ urainak könyve) [Masters of the world, 1974]
5. Le livre du mystérieux inconnu, Paris, 1969. (Az ismeretlen rejtélyek könyve) [The Mysterious Unknown, 1972. & The Gods Unknown, 1974]
6. Le livre des mondes oubliés, Paris, 1971. (Az elfelejtett világok könyve) [Lost worlds, 1973. & Forgotten worlds, 1973]
7. Le livre du passé mystérieux, Paris, 1973 (A múlt rejtélyeinek könyve) [The mysterious past, 1974]
8. L'énigme des Andes, Paris, 1974. (Talány az Andokban) [The Mysteries of the Andes, 1977]
9. Archives des autres mondes, Paris, 1977. (Más világok irattára)

------------------------------------------------------
10.  Le livre de ses livres, Paris, 1985.

Ez utóbbi posztumusz jelent meg, de gyakorlatilag egy válogatás a korábbi könyveinek részleteiből. Munkáit nem csak angolul, de németül, spanyolul vagy olaszul is kiadták.