Robert Charroux, Robert Joseph Grugeau néven született a franciaországi Charrouxban, 1909 április 7-én. Apja, Auguste Grugeau postamester, anyja, Marie Juliette Vergeau távírász (szül: 1874), és volt egy Georges nevű 1902-ben született bátyja is. Apja 53 évesen 1921-ben meghalt. A középiskolát Civrayban végezte, s már ekkor kitűnt a sportban, mint kiváló atléta és sportúszó. 1927-ben felköltözött a bátyjához Párizsba. 1930 áprilisában feleségül vette Yvette Bernuchot (Yvette Grugeau: 1911-2006), aki minden tekintetben társa maradt egész életén át. Fiuk, Joël Grugeau 1940-ben született (ő kezeli apja hagyatékát, s bocsássa kiállítások rendelkezésére). A párizsi St Sulpice utcában vettek házat 1958-ban, de 1967-ben elköltöztek a fővárosból.

A francia „Ki kicsodának” azt adta le magáról, hogy a filozófia doktora lett a Grand Bretagne-i Tudományegyetemen, majd a Római Tudományos Akadémia őstörténeti doktora címet szerezte meg. Nicholas Goodrick-Clarke brit történész a Black Sun: Aryan Cults, Esoteric Nazism, and the Politics of Identity (2002) c. könyvében azt állítja Charroux a Vichy kormány kulturális ügyekért felelős minisztere volt, de Goodrick-Clarke eleve rosszindulatú Charroux-szal szemben, akit úgy mutat be, mint a fehér faj felsőbbrendűségét hirdető szerzőt. Ebből csak az igaz, hogy Charroux vonzódott a tradicionalista nézetekhez (meg még sok más irányzathoz), írt az ezoterikus nácizmusról, a kelta-fehér faj tisztaságának megőrzéséről és nem volt partizán a háború alatt. Charroux a francia posta és telefontársaságnál, a PTT-nél dolgozott 1944. áprilisáig, mikor a Gestapo látogatása miatt el kellett tűnnie. Ekkor vette fel a Charroux álnevet és a Nemzeti Múzeumban raktárában tevékenykedett. 1944. októberében Verteuilbe küldték, hogy előkészítse a múzeum evakuálását. A háború után Charroux visszatért Párizsba, és mint újságíró tevékenykedett (a lentebbi képen Charroux középen, a barátai gyűrűjében).
Charroux valójában egy humanista, filozófus alkatú ember volt, aki szenvedélyesen kutatta az emberiség párhuzamos történetét, melyet az "akadémikusoknak" és "régészeknek" beállított kaszt összeesküvése megpróbált a nyilvánosság elől elzárni. Nagyszerű sportember, kiváló búvár, gyöngy- és szivacshalász volt, és ő volt az első, aki tudományos alapon foglalkozott a kincsek felkutatásával.

1942 és 46 között nyolc szórakoztató regényt írt Saint-Saviol álnéven (ami egy település neve). Ugyanakkor már 1942-ben megjelentetett egy novellát Charroux néven, ami 1962-től a legismertebb álneve lett. A háború után független újságíróként tevékenykedett: a Destin, Ici Paris, Tout savoir, Noir et Blanc, Miroir de l'Histoire című lapoknak volt a munkatársa. 1947-ben fotóriporter lett. 1946 és 48 közt több forgatókönyvet is írt. 1948-ban a Mon Journal lap oldalain Robert Charroux megteremtette Auguste Liquois rajzolóval Atomast, az atomikus erejű szuperhős képregény-figuráját. A Mon Journalban ment sorozatban egy fantasztikus regénye is 1947-48-ban: L'île volante du professeur Barthélémy (Barthélémy professzor repülő szigete). A regény története: 1953-ban egy üstökös ütközik a Földdel és elpusztítja azt. Barthélémy professzor rakétát épít. Háromszáz önkéntessel egy ismeretlen bolygón landol...


Választott "otthonában", Charrouxban is aktív életet élt: a városban 1948-ban sikerült megmentenie a pusztulástól a 16. században épült Halles de Charroux-t (a városka közepén lévő csodálatos csarnoképítményt), amelyet a Művészeti és Irodalmi Főigazgatóság műemléknek minősített. Az 1950-es években ő állt a Charroux-i Idegenforgalmi Hivatal létrehozásának hátterében is. Lásd a fentebbi képen a Halles de Charroux-ot, ami ő általa áll még ma is a városka központjában.

Nem volt hajlandó beletörődni a mindennapi rutinba, és különböző tevékenységek, akciókban és utazásokban vett részt: felesége, Yvette segítségével, aki fontos munkatársa volt. Az őstörténet szenvedélyes kutatója volt, aki 1961-ben felfedezett egy ősi barlangot Charroux közelében. A régiója, Poitou őskori felfedezéseinek népszerűsítése érdekében 1961 májusában felavatta a Grand-Pressigny és Les Eyzies között általa létrehozott "Grand'Route Préhistoriquee"-t, és régészeti klubot alapított a fiatalok számára. 1962-ben kiáltványt intézett az UNESCO-hoz, a köztársasági elnökhöz és a Musée de l'Homme-hoz, amelyben elítélte a tudományos közösség érdektelenségét ezen örökség iránt. Az e téren követett ügyek közül a Glozel-ügy volt számára példaértékű: azt látta benne, hogy a régészek nem ismertek el egy olyan felfedezést, amelyet nem ők maguk tettek. Charrouc védelmébe vette Émile Fradin allier-i földművest, aki szántás közben 1924-ben megtalálta a glozeli prehisztorikus üreget. Számára Glozel kétségtelenül hiteles régészeti helyszín. Az ezt követő, több évtizedig tartó vita "egy szabad és független szellem szembenállását jelentette a régészeti intézményrendszerrel" - hangsúlyozza Pascal Sauvage, Robert Charroux munkásságának egyik legjobb ismerője.

Charroux korábbi munkatársai a Nemzeti Múzeumnál beszámoltak róla, hogy Charroux komoly erőfeszítéseket tett a múzeum anyagának megmentésért a háború idején. Rengeteget utazott feleségével. Ősi civilizációk ásatási helyszíneit keresték fel. Utazásaik "a legősibb civilizációk országaiban" új forgatókönyvek megalkotására inspirálták: a több ezer évre visszanyúló dokumentumok és üzenetek, amelyeket egyedül ő fedezett fel, melyek egy "fantasztikus történelmi igazságot tárnának fel, amelyet a hivatalos tudomány elrejtett az emberiség elől ".

Az Ici-Paris nevű újságban 1951-ben kezdte a kincskereső rovatot vezetni, amelyhez naponta több mint 400 levelet kapott, és birtokában volt az első nagy dosszié, amely a Franciaországban található kincseket sorolta fel. 1956-ban Yvette Bernuchot-tal megalapították a „Kincskeresők Nemzetközi Klubját” (Club international des chercheurs de trésors), aminek Charroux volt az ügyvezetője több mint tíz éven át (több beszámoló jelezte, hogy a klub magját Charroux már 1948-ban létrehozta). A klub tiszteletbeli elnöke Henry de Monfreid volt. A klub taglétszáma 29 főre korlátozódott. A kincskereső rovatának ugyanis olyan híres lett, hogy odaadó barátok vették körül Charroux-ot: mint Jean Albert Foëx, aki később csatlakozott Jacques Yves Cousteau csapatához, Tony Mangel francia kapitány vagy Henry de Montfreid felfedező. A klubnak olyan nagy intelligenciájú és vonzó nők is tagjai voltak, mint Madame Jacotte de Grazzia kriptológus és Denise Carvenne. A kutatócsoport tagja volt Pierre Michaud radiesztéta is. A találkozókat gyertyafénynél tartották egy kabaré hátsó szobájában.

Érdemes megemlékezni Henry de Monfreidről is, a klub tiszteletbeli elnökéről. Ő 1879-ben született George-Daniel de Monfreid festő fiaként, aki Paul Gauguin barátja volt. Henry egy nagyon híres kalandor, hajós és író volt, aki 1911-ben Dzsibutiba költözött (balra egy fénykép őt mutatja 1913-ban, 34 évesen). A II. világháborúig a magyar sajtó is sűrűn foglalkozott Henry kalandjaival, melyek nagyrészt Etiópiához, a Vörös-tengerhez és az Arab-félszigethez kapcsolódtak. Kereskedő volt, s fegyverrel és hasissal is üzletelt. Amikor először látta a piramisokat, alig várta, hogy távozhasson: "Az egyetlen dolog, amit az ember esetleg csodálhat, az a döbbenetes erőfeszítés, amivel felépítették őket, és ez a csodálat egy német turista mentalitását követeli meg" - írta. A II. világháború idején a britek elfogták és Kenyába deportálták, mivel az olaszok szolgálatában állt (Monfreid felesége elzászi német nő volt). Valóban több könyvében dícsérte Mussolinit, de ő maga, Monfreid is petanista volt, s a háború után cikkeztek is a francia lapok, vádolva őt fasiszta barátsággal.
A zsidó származású francia író, Joseph Kessel 1930 körül rábeszélte Monfreidet, hogy írjon könyveket. Kiderült, hogy van tehetsége ezekhez, s az elkövetkező harminc év alatt több mint hetven könyvet írt, útleírást és regényt egyaránt (közte számos bestsellert). 1933-ban egyik könyve, a Rejtelmes Abesszínia magyarul is megjelent, sikert aratva (a Dante könyvkiadó adta ki, Wiesner Juliska fordításában). Ez persze az akkori korszellemet mutatja, mert korunkra és főleg nekünk, magyaroknak, ismeretlen ez a francia gyarmati szemlélet, mely az afrikai feketéket afféle fehér alatvalóknak, vezetetteknek képzeli el. A magyarságtól mindig is idegen volt az afrikai egyszerű népek lenézése, inkább együttérzést és segítést hoztak elő már abban a korban is az odalátogató magyarokból!
Philippe Duquesnois amatőr francia kutató 2015-ben kiderítette, hogy Henry apja, a festő, George-Daniel de Monfreid (1856-1929) hosszabb időt töltött Ernest Cros mérnökkel, aki annak idején szintén kutatásokat folytatott Rennes-le-Château-ban, kritizálva Saunière abbé gondatlanságát, amit az általa talált templomos emlékekkel szemben elkövetett. Duquesnois szerint Cros eredményei Henry de Monfreid által szivárogtak Charrouxhoz, hiszen Henry maga is résztvett a kincskereső klub több ülésén. Charroux amit közölt 1962-ben megjelent Trésors du monde című könyvében Rennes-le-Château-ban elrejtett katar és templomos kincsekről, annak Henry volt az elsődleges forrása. Monfreid családja maga is rendelkezett languedoci, francia és katalán felmenőkkel.
A háború után, 1947 decemberében Henry visszatért Franciaországban és egy kis faluban élt, ahol kertjében ópiummákot termelt saját használatra. Barátja, a híres költő, író és filmrendező, Jean Cocteau szintén ópium fogyasztó volt. Mellesleg Cocteau Robert Charroux barátja is volt, s az 1965-ben megjelent Le livre des secrets trahis c. könyvét a két évvel korábban elhunyt Cocteau emlékének ajánlotta. Monfreid szinte a hosszú élete végéig energikus maradt. Még a magyar újságok is hírt adtak, 1965-ben, hogy az akkor 86 éves kalandor-író "...arra készült, hogy végighajózzon, azoknak a régi gályáknak az útvonalán, amelyek hajdan, Goából a Jóreménység-fok megkerülésével aranyat szállítottak Lisszabonba. Az októberre tervezett expedíciónak nem az a célja, hogy felkutassa az elveszett kincseket, hanem, hogy a hajóroncsok segítségével megállapítsa az arannyal és drágakövekkel megrakott gályák körül nyüzsgő kalózhajók útját" (Tolna Megyei Népújság, 1965. okt. 1). Henry de Monfreid 1974 decemberében halt meg, mikor már túl volt a 95. születésnapján...

Az 1963-as születésű Jonathan Giné francia író, független kutató és kincskereső élvezettel ír 2003-ban ezekről az időkről és Charroux hatásáról: „Robert Charroux tudta, hogyan kell egy egész nemzedéknek szent tüzet adni, tudta, hogyan kell az embereket álmodozásra késztetni, miközben nevelő hatású volt. Úgy mesélt az Andok felfedezéséről, mintha ott lennél, és szinte érzed, hogy a nyílt tenger szele simogatja az arcodat. Csökönyösségével arra sarkallt egy elektronikai mérnököt, Pierre Lenoir urat, hogy hozzon létre egy civilek számára készült fémdetektort. 1958-ban készült el és akkoriban igazi előnye volt, hogy a közepes teljesítménye ellenére képes volt aranyat érzékelni! Nagyszerű újítás volt abban az időben, amikor a detektorok nehezen találták meg a nemesfémet.

Feleségével a perui Macchu Pichu romjaihoz utazott, fémérzékelőkkel felszerelve, mert abban a hiszemben voltak, hogy az inka erőd alatt van egy titkos föld alatti templom, ahová az inkák utolsó leszármazottját temették. Két vagy talán három alkalommal, 1959-ben és 1960-ban Robert Charroux Rennes-le-Château-ba látogatott az előadásai vagy a kincsvadász tevékenysége kapcsán. Mivel a Hôtel de la Tour számára ez egy istenáldás volt, a nyilvánosság szempontjából, Noël Corbu örömmel fogadta őt és csapatát. Akkoriban Robert Charroux még nem adta ki Trésors du monde (1962) című fergeteges művét, de szenzációs cikkei a nagy példányszámú folyóiratokban már beszédtéma voltak. Ezenkívül Robert Charroux-nak megvolt az az előnye, hogy már rendelkezett egy Lenoir-típusú fémdetektorral. Ez egy különleges "kerék" volt, amelyet zsinórok tartottak össze és a fémeket jelezte a falak mögött vagy a talajban. Robert Charroux több cikkében is szívesen visszhangozta Rennes-le-Château-ban végzett kutatásait. Fentebb látható három kép melyek Charroux ill. a barátai által Rennes-le-Château-ban eszközölt méréseket mutatják Lenoir detektorával.
A kincskereső klub nem csak történelmi kincsek után kutatott. Erőfeszítéseket tettek 1969-ben a német Rommel tábornok aranyrudakkal teli kincsesládái után, melyeket egy hadihajó szállított, amit a korzikai Bastia közelében elsüllyesztettek. Szintén foglalkoztatta a klub tagjait a Pyrénés-Orientales megyében, valahol Argeles-sur-Mer tengerparti fövényén hever. 1939-ben spanyol republikánusok által elrejtett teherautónyi aranyról és ékszerről van szó. 1946-ban a kincs nyolc életben maradott ismerője már nem találta meg a rejtekhelyet, mert áradások és viharok teljesen megváltoztatták a katalán partvidék arculatát.

Jonathan Giné vall arról, hogyan lett ő Charroux hatására kincskereső: "Robert Charroux nélkül valószínűleg soha nem lettem volna aranyásó, sőt, 16 éves koromban ennek a könyvnek az olvasása adta meg nekem a szent tüzet egyrészt a történelem és a régészet, másrészt az elektromágneses érzékeléssel történő kincskeresés iránt. Könyve továbbra is A kincsvadászat könyve marad, és elmondható, hogy van egy Charroux előtti és egy Charroux utáni korszak a területen. A legtöbb szerzőt, aki ezt követte, nagymértékben inspirálta a szerző stílusa, és az általa felhalmozott dokumentáció."

A Trésors du monde c. könyve a 192 legnagyobb franciaországi kincset és a világ 50 legnagyobb kincsét tartalmazó katalógusa. Giné így folytatja: "Miután ezt elolvastam, fékezhetetlen késztetést éreztem, hogy beszerezzek egy ilyen gépet, egy fémdetektort... 1978-ban jártunk, akkoriban még hőskorában volt az aranyásás, a keresés, nem volt 1989-es hülye törvény, ami a rablók közé sorolja az aranyásókat, és sok becsületes embert a föld alá kényszerít. Miután mindent elolvastam, döntöttem: a C-SCOPE VLF/TR 750 D készülékét választottam... és azóta ez egy nagyszerű szerelmi történet." Giné úgy tudta Robert Charroux halálakor a Kincskereső klub feloszlott és a felbecsülhetetlen értékű archívuma több ember között szétszóródott. A Lenoir tervezte detektor - egy igazi ereklye -, sajnos eltűnt. Viszont Charroux fia, Joel Grugeau-Charroux jelezte (2008-ban), hogy az apja két detektora még akkor is meg volt.

A francia Michel Bagnaud az 1991-ben kiadott Profession: Inventeur de tresors c. könyét Yvette Charrouxnak ajánlotta. Bagnaud a könyv bevezetőjébenmeséli megismerkedését a kincskeresőkkel és Charroux-al: "Edouard Pastor, egy nagyon tehetséges szobrász, aki szenvedélyesen érdeklődött az ezotéria, az alkímia és az elveszett titkok iránt, bemutatott Robert Charroux-nak, sikeres könyvek szerzőjének, aki épp akkor jelentetett meg egy könyvet, amely lenyűgözött, és amely hosszú évekig referenciaként szolgált: "Trésors du monde". Robert pedig bemutatott Tony Mangel kapitánynak, egy megátalkodott kincskeresőnek, és így beléptem a diszkrét kalandorok különös világába." Bagnaud ismertette a kincskereső klub későbbi sanyarú sorsát is: "1978-ban Robert Charroux átadta nekem a híres "Kincskeresők Nemzetközi Klubjának" elnöki tisztét, amelyet harminc évvel korábban alapított néhány nagyszerű kalandvágyó úriemberrel. A rám bízott feladat nagyon egyszerűnek tűnt: a klub archívumának gyarapítása, új tagok felvétele, akik jó társaknak bizonyulnak, és expedíciók szervezése a "nagy kincsek" felkutatására. A Klub archívumában több száz név és kincslelőhely szerepelt, amelyek közül soknak komoly alapja volt. Az általam alapított «Trésors et Recherches» című folyóirat nagy siker volt, figyelembe véve a rendelkezésemre álló korlátozott eszközöket. Olvasók tucatjai akartak részt venni az általam szervezett expedíciókon. Mások könyörögtek, hogy adjak nekik egy aktát, amit használhatnak. Már nem tudtam szabadon mozogni. A tartományi klubok újjáépítése szintén minden időmet lekötötte. Tevékenységeink leleplezése kivívta a sajtó szimpátiáját és a Kulturális Minisztérium haragját, amely a klubot a nemzeti örökség kifosztására törekvő bűnözők egyesületének tartotta. Minden oldalról érkeztek panaszok az állítólagos régészek részéről, és maga a miniszter is kijelentette, hogy véget vet a kincskeresők tevékenységének, és betiltja a fémdetektorok használatát. Anélkül, hogy megvártam volna, hogy ezt az igazságtalan törvényt elfogadják, hirtelen leállítottam a tevékenységünket. Mint Robert Charroux harminc évvel korábban, én is bujkáltam egy baráti társasággal. Az átláthatatlanság és a titoktartás jó eszköz Franciaországban, hogy elkerüljék a törvény haragját..."
Bagnaud a könyv egy másik helyén, egy lábjegyzetben azt állítja Charroux 1976-ban nevezte ki a kincskereső klub elnökévé (tehát nem 1978-ban). Bagnaud a könyvében sorra vett több elveszett kincset, mint a Kókusz-szigetit, a Rennes-le-Château-ban elrejtettet, az inka Eldorádót vagy Rommel rablott kincseit. Bagnaud elmeséli könyvében, hogy Charroux révén ismerkedett meg a híres kaliforniai kinvskeresővel és roncsvadásszal, Harry E Rieseberggel (1892-1970). Ez az amerikai hadnagy az 1930-as években már a Karibi-szigeteknél kutatott elsüllyedt kincseshajók után. Járt a Kókusz-szigeten, alapított az expedícióinak több vállalkozást is (melyek többször igen jelentős veszteséggel buktak meg), valamint konstruált több olyan alkalmatosságo, melyekkel tenger alatti kutatásokat lehet végezni. Rieseberg több könyvet is írt, melyek közt volt olyan, amiből mozifilmet is készítettek (mint az 1953-ban készült City Beneath the Sea; Robert Ryan, Mala Powers és Anthony Quinn főszereplésével).

Charroux barátja volt Tony Mangel francia hajóskapitány, aki 1926-tól több expedíciót vitt a titokzatos kincséről híres Kókusz-szigetre. Ő találta meg a tenger alatti barlangot is a szigeten, amit előtte már sokan kerestek. Mangel különös figura volt: állítása szerint D-Amerikában felszentelték ambi-nak (papnak). Majd az ötvenes években egy talán még különösebb figurával, Garcia Beltrannal Tiahuanacóban felújították az inkák napvallását. A fentebb látható bal oldali kép a Kincskeresők Nemzetközi Klubjának egyik összejövetelén készült. A kép bal szélén Charroux, mellette a kriptográfus Madame de Grazia és jobb szélen Tony Mangel. A jobboldali kép is egy ilyen ülésen készült, gyertyafénynél, ahol éppen Charroux magyaráz és rajzol a többieknek.

Charroux nem csak jó úszó, hanem kiváló búvár is volt, aminek hasznát is vette az ősi kincsek keresésében. 1967-ben a kiadója, Robert Laffont segítségével alapított egy gyűjteményt, az "Univerzum Talányai" névvel, aminek nagy sikere volt. 1973 áprilisában a perui Ica városában a helybeli doktor, bizonyos Cabrera megmutatta neki fekete rajzos kövekből álló hatalmas gyűjteményét, melyeken ősemberek lovagolnak dinoszauruszokon és más meglepő rajzok láthatók. Később Laffont kíséretében visszatért ide. Ezeket a köveket Charroux eredetinek fogadta el, majd könyvet írt az esetről.

Kapcsolatai révén Charroux a legbizarrabb és legrejtélyesebb figurákkal és titkos társaságokkal ápolt kapcsolatokat. Egy időben Charroux Franciaország egyik legbotrányosabb szerzőjének számított. Nagyon szuggesztív, karizmatikus ember volt, akit kiadója, a híres Robert Laffont mindenben támogatott. Nagyon kedves volt az emberekhez, kiváló társalgó, akinek olyan ártatlan szenvedélye volt, mint a horgászat. Hívei már a hatvanas években klubokat hoztak létre Franciaországban és máshol Európában ("Clubs Robert Charroux"). Szeretett városában, Charrouxban régészeti klubot hozott létre fiatalok számára. A klub tagjaival kirándulásokat szervezett a környék ősi romjaihoz. A híresztelések szerint plagizálásért beperelte Erich von Dänikent, akit 1969-ben a bíróság egymillió svájci frank megfizetésére kötelezett. Ez nyilvánvalóan túlzás bármilyen könyv esetében, hiszen Charroux maga is használt forrásokat. Az igazság annyi, hogy Däniken Erinnerungen an die Zukunft c. könyvének 1968 februári megjelenése után a Laffont kiadó már 68 márciusában felvette a kapcsolatot Däniken kiadójával a plágiumgyanú miatt. Ez végül azt eredményezte, hogy Däniken Erinnerungen an die Zukunft majd a Zurück zu den Sternen c. könyvinek további kiadásaiban az Irodalomjegyzék részben feltűntették Charroux műveit. Végül normalizálódott a kapcsolatuk, mert a Harald Reinl rendezte Botschaft der Götter c. 1975-ben forgatott filmben is szerepet vállalt Charroux (az Ica-i rajzos köveket magyarázva benne), s ezt a filmet Däniken könyveiből forgatták.

Charroux egyik önzetlen híve, Pascal Sauvage dokumentumfilmet készített az emberről és az íróról, és egy, az írónak szentelt honlapot. Együtt dolgozott Joël Grugeau-val, Robert Charroux fiával, aki még mindig abban a falusi "régi házban" lakott, amelynek nevét a szerző vette fel, és Pascal Maillou-val, a Lycée de Civray igazgatójával, annak az egykori kollégiumnak az igazgatójával, ahol a fiatal Robert tanult.

Charroux 1969-ben

Elérkezett az idő,
amikor újra kezdődik a kalandozás,
méghozzá nagyobb mértékben,
mint Kasztíliai Izabella századában,
és a sugárhajtású hajók már indulóban
vannak az új bolygóvilágok felé.

(Charroux, 1963)

 

Charrouxot úgy jellemezték, hogy „a neo-euhémerizmushoz kapcsolódó ellentmondásos pszeudotudományos elméletek megalkotója”. Jean-Bruno Renard francia szociológus ősi űrhajósok elméletét neo-euhémerizmusnak nevezte. A lényege, hogy az ősi mitológiákban említett istenek, akiknek kultuszát a régészet kiemelte, valójában humanoid idegenek voltak.

Charroux kilenc könyvet írt (1962 és 78 között), de ezekben nehéz felfedezni valamiféle általános koncepciót, ami azonban végigvonul bennük: a fehér faj, különösen a kelta civilizáció felsőbbrendűsége illetve vénusziak jelenléte a földön. Szinte csapong az elméletei és teóriái közt, de néha annyira érthetően vet oda mondatokat, hogy az bizonyos óriási háttértudásról tesz bizonyságot, hogy csak azok érthetik, akik szinte annyira mélyére hatoltak az ismeretlennek, mint ő. Sokszor inkább kinyilatkoztatásokat tesz, valami titkos forrásból, hisz ismer minden titkos könyvet, titkos ásatást és olyan tárgyakról számol be, melyek magángyűjtemények páncélszekrényeiben vannak elzárva. Éppen ezért, könyveinek szintje végig ugyanazt a színvonalat mutatja, mert egyszerűen nem is foglalkozik az időközbeni régészeti felfedezésekkel, vagyis inkább a tudósokat egyszerűen csalóknak tartja. Viszont sok esetben téved, vagy úgy néz ki, mintha felülne a legostobább legendáknak, de az ember olvasva őt, már nem tudja, hogy ez megint nem-e valamiféle sötét terv a részéről, ami túlmutat ezeken, mert valamit éppen ilyen sajátos módon leplez. és persze nem szabad elfelejteni, hogy Charroux fantáziája rendkívüli volt, nemhiába kezdte fantasztikus vagy kalandregények és képregényszövegek írásával írói pályáját.

A Le Livre des mondes oubliés (1971) című könyvében azzal győzködte olvasóit, hogy az emberiség fejlődését okkult erők irányítják, hogy az 1968-as diáklázadásokat nem annyira a társadalmi tiltakozás, mint inkább a föld mágneses mezejének változásai és a fokozott naptevékenység okozta. A zsidókat rasszizmussal és önzéssel vádolta. A zsidó-keresztény civilizáció végét jósolta. Ebben nagyon hasonló volt a magyar Várkonyi Nándorral, mert mindketten elismerték, sőt tisztelettel kezelték a zsidó hagyományokat, szent könyveket, ugyanakkor kritikákat fogalmaztak meg írásaikban a zsidók sovinizmusával szemben (viszont az is tény, hogy más népek szemében visszatetsző különállásuk, egymásra utaltságuk, sovinizmusok az, ami fenntartotta a zsidóságot sokszor velük ellenséges népek közt az elmúlt kétezer év során, holott számtalan példáját mutatták többségi népek irányában az együtmüködésüknek, hálájuknak és odaadásuknak). A Le livre des maîtres du monde c. könyvében (1967) pedig arról elmélkedett, hogy a fehér ember egy csillagról érkezett a Földre, míg a négerek sem földiek talán, hanem egy másik csillagról jöttek a Földre (de semmiesetre sem arról, melyről a fehérek jöttek). Ezeket és más hasonló megállapításait többször az orra alá dörgölték, de tényszerűen ezek jelentéktelen részét képezték munkásságának, bár nyilvánvalóan hajlott a fehér ember felsőbbrendűsége felé, de mint maga is mondta ezekről: inkább egyfajta "elmejátéknak" tekinthetők az ezirányú gondolatai...

Magyarországon őt kevesen ismerik, de néhányan nagyon is jól. Mandics György írja róla: "Charroux nevezetessége, hogy minden lehető lehetetlenség és lehetetlen lehetőség mellett állást foglal, néha egyazon fejezet keretén belül." (Zöld emberkék, tollas kígyók, tüzes szekerek? Bukarest, 1977). Kuczka Péter hosszabban jellemzi: "Robert Charroux keményebb férfiú a többieknél. Nemcsak azért, mert a jól alátámasztott adatok sokaságával dolgozik, s nem is csak azért, mert önti a hipotetikus elméleteket, éppen csak megpihenve egy-egy koncepciónál, hanem azért is, mert védi a magáét, s ő volt talán az egyetlen, aki pörrel támadt Dänikenre, oltalmazva sértett szerzői jogait. Charroux könyvei kaleidoszkópok vagy mozaikok, s némileg hasonlítanak - legalábbis témáik változatosságában - a mi Ráth-Végh Istvánunk könyveire, akinek csak gúnyos, ironikus kommentárokkal, kétkedő megjegyzésekkel kellene ellátnia a derék francia szerző műveit, s máris készen állna egy-egy kultúrtörténeti gyűjtemény. Charroux nem sokat gondol az egyöntetűséggel vagy a következetességgel. Néha a repülő csészealjakra hivatkozik, néha pedig Atlantiszra vagy különös föld alatti birodalmakra. Figyelme mindenre kiterjed, szél formálta sziklákban ember alakú szobrokat lát, a spanyolnátha kórokozóját Peruból, titkos indián gyógyszertől származtatja, középkori román kódexben rakéták tervrajzaira talál, kutatja a druidák vallásának titkos és ma is eleven hagyományait, „felfedezi", hogy a kelták Atlantiszról menekültek a birodalom pusztulása után, de „felfedezi" azt is, hogy a fehér ember a Naprendszer más bolygójáról származik. Ismer minden „titkos" és elfelejtett könyvet, járja a világot, és lefényképez minden rejtélyes követ, épületet vagy lépcsőt. Átfogó koncepciója nincs, megbűvölten áll a történelem harmadrangú titkai, az emberi elme harmadrangú fantasztikus termékei, a régi kultúrák töredékei, perifériákra sodródott hordalékai előtt. Valójában ő volt az első, aki a piramisok rejtélyét, a mumifikálást vagy a Biblia homályos szövegrészeit a repülő csészealjakon érkező idegenek tevékenységével magyarázta, s ezzel alapot adott Däniken feltevéseinek." (Galaktika 23, 1977).

Mandics egy későbbi könyvében újra visszatért Charrouxra, de már jóval bővebben: "Az emberiség ismeretlen százezer éves története. Ezzel a címmel jelent meg 1963-ban a párizsi Robert Laffont kiadónál Robert Charroux amatőr régész, újságíró és kincskereső munkája, mely rövid hónapok alatt világsikert aratott. Angolra, németre, olaszra fordították, keménykötésben és zsebkiadásokban újabb és újabb százezres példányszámban dobták piacra — s maradéktalanul elkelt. Miért? Mert Charroux remekül kérdezett, ragyogóan értette, hogyan kell konkrét formában megfogalmazni a mindennapi ember kételyeit. Charroux kérdéseinek céltáblája a történelemtudomány volt, ebben is a fővádlott az őstörténet-kutatás. A vádpont: a történelmi folyamat manipulációja! Az emberek elől elhallgatják, hogy ez a fejlődés nem lineáris, hanem ciklikus, hogy az őskorban igen magas fokú civilizáció létezett, melynek nyomai, ha előbukkannak, akkor Charroux szerint a tudományos akadémia egy speciális bizottsága kiszáll s elrejti, biztos helyekre dugja a döntő bizonyítékokat. A múzeumokba aztán csak az kerül, ami nem ellenkezik a tudósok manipulált történelemszemléletével. Szerinte téveszme, hogy az „ősember a gorillától származott”, „barlangokban lakott” stb. Már miért lakott volna ott, kérdezi, hiszen maga is látott betonnal (!) összekötött őskori köveket olyan helyeken, ahol a madár sem jár. Persze a tudósok ezt nem hajlandók elismerni, a geológusok pedig, akik természeti magyarázattal szolgálnak, összejátszanak a történészekkel. De ez mind semmi. A CIA legsötétebb ügyei gyermekjátékok ahhoz képest, ahogy eltűntek az 1937 augusztusában felfedezett Lussac-les-Cháteaux barlang nagy kőtáblái, amelyekre a jelenkori emberekkel a megszólalásig egyező öltözékben, trikókban és rövidnadrágokban ábrázolt emberek voltak karcolva, amint építenek, szabnak, díszítenek, sőt fodrászkodnak! A leletet valódinak minősítette Breuil abbé, egyik semmitmondó darabját behelyezték a Musée de l’Homme vitrinjeibe, a többi pedig eltűnt! Egyébként is mire alapozza nagy hírét az az őskortudomány? — kérdezi. Azt állítják, hogy a neandervölgyiektől származunk — mondja —, ám hány csontvázat ismerünk Európa területéről: alig néhányat, három helyről! Nem sok e tízen valahány emberből származtatni egész Európát? Aztán a kőszerszámok „bizonyítéka”. Pfuj! Hát nem szégyellik azt állítani a tudósok, hogy akkor nem ismerték a fémeszközöket, hiszen minden gondolkodó ember számára világos: a vaseszközök csupán azért nem maradtak meg, mert elrágta őket a rozsda! De hogy voltak, sőt igen magas volt a technológia, annak legjobb bizonyítéka, hogy a nagy festett barlangokban sehol sincs korom: ergo villanylámpával világítottak, a villany előállításához viszont elég magas technológia szükséges. Persze, kérdezhetik önök, hol van, hová tűnt ez a csodacivilizáció? Miért állunk akkor még csak itt a fejlődésben? A válasz: mert ez a civilizáció megsemmisült. Hogy? Nem fogják kitalálni: egy atomháborúban. Ez a tudósok titkolózásának oka. Nem akarják, hogy megtudjuk az igazságot, hogy az emberiség átélt már egy atomháborút. Persze a túlélők holmi korcsok lettek, hiszen a Bikini-szigeteken a hidrogénbomba pusztítását is — íme a szimbólum — egy disznó élte túl épségben és szaporodott tovább. A neandervölgyiek ilyen korcsok. Az igazi rokonok a csillagokba menekültek, s most onnan ügyelnek minket, UFO nevű készülékeikben. Mert végül is az emberiség, legalábbis a fehér faj a csillagokból jött, megteremtette a civilizációt, s oda is távozott. Ez az igazság. A többi a tudósok ügyes csalása és manipuláció, aminek nem szabad bedőlnünk." (Rejtélyes írások könyve, Bukarest, 1981),
Szóval, aki száguldozni akar a prehisztorikum különös világában, annak Charrouxot ajánlom, mert az az egyik legjobb ösztönző őt olvasni, s bár sok mindenben nem értesz vele egyet, mégis olyan távlatok felé sarkall, nyitja meg az utat, mely korábban fel sem vetődött benned...

Charroux a máig leghíresebb könyvéhez, Az emberek 100.000 éves ismeretlen történeté-hez az elején a következő ajánlót írta:

 SZENTELEM EZT A KÖNYVET

Az első embernek, aki egy bolygóról érkezett a távoli múltban a Földre…
A tiahuanacói embernek, akit Prométheusznak és Lucifernek is neveztek…
Annak a poitevini embernek, aki a Lussac-les-Châteaux-i táblákat metszette…
A glozeliaknak, akik a Glozel üzenetét írták…
És korunk első emberének, aki a Földről elmenekülve egy másik bolygón fog élni.

És még nekik:
Garcia Beltran,
Philippe Bernert,
Charles Carrega,
Gérard Heym.

      A Napkapu, a Lussac-les-Châteaux-i őskori könyvtár és Glozel felfedezései nélkül Az emberek ismeretlen története nélkülözte volna a lényeges elemeket.
Barátaim, Garcia Beltran, Philippe Bernert, Charles Carrega és Gérard Heym nélkül, akik kiváló dokumentációval és bátorításukkal segítettek, erőfeszítéseim hiábavalóak lettek volna.
                  Köszönöm nekik értékes együttműködésüket, és ugyanilyen okokból köszönöm más barátaimnak is, akiknek itt kell feltüntetni a nevüket: Roger Delorme, Émile Drouet mérnök, Jean-Albert Foëx, Dr. André Guillard, Serge Hutin, Dr. Marcel Lapipe (in memoriam), W. Losensky-Philet, és kérem, hogy bocsássák meg, ha bizonyos témákról, különösen az őstörténetről vallott nézeteim némileg sértik személyes érzéseiket.

 

***

A könyvein áthaladó Vénuszra vonatkozó koncepcióözönét megpróbálom valamennyire összefoglalni vagyis csak elbeszélni (amit én már régen összeszedtem és leírtam, és abból adok kisebb részletet, ezért vannak benne kihagyások...):

A Histoire inconnue des hommes depuis cent mille ans című könyvének („Az emberek 100.000 éves ismeretlen története”) egyik alapgondolata, hogy az Éden, amiről a zsidó, keresztény és mohamedán hagyományok beszélnek a Vénuszon található. Ádám és Éva az első bűn után száműzettek a Földre (1963). A Le livre des secrets trahis („A titkok felfedésének könyve”) című 1965-ben, majd a Le livre des maîtres du monde („A világ urainak könyve”) című 1967-ben megjelent könyveiben már részletesen szól arról, hogy a Vénusz eredetileg nem volt tagja a naprendszernek. Ebben követi Velikovskyt, akitől sokat idéz is, de a bolygó bekerülését a Naprendszerbe i.e. 3000 körüli időpontra helyezi és Szankhuniathón föníciai történetírót idézi... Ez a bolygó volt az antik űrhajósok kiindulási támaszpontja.

Charroux azonban úgy gondolta, hogy az első űrhajósok 12.000 évvel ezelőtt érkeztek a Földre a Tejút egy csillagáról. Atlantiszon és Mu Földön szálltak le. Az árják ősei (Aryaman különítménye) is erről a csillagról érkeztek. Valószínűleg két hullámban jöttek: 13 ezer évvel ezelőtt (Atlantisz idején) és 10 ezer évvel ezelőtt (a vízözön után). Ez utóbbi időpontba érkeztek beavatók Egyiptomba is. A Szóthisz csillagról (Sziriusz) jöttek, repülő kígyókon, mint szent ureusz keltek át az égen. Az ureusz az első beavatók jelképe volt, míg a bika –a később érkezett beavatóké- a Vénuszról érkezetteké... A Peruban található nazcai vonalakat vagy a piscói kandalábert (Candelabro) is kapcsolatba hozza a Vénusszal: „Vajon a Nazca és a Candelabro rejtélyének kulcsa nem a Vénuszon van? Azon a bolygón, mely előbb égő üstökössé vált, hogy utána újból elfoglalja helyét Naprendszerünkben? Ez az elmélet rendkívül vonzónak tűnik.” (1971) .

Később, úgy 5500-5000 évvel ezelőtt újból űrbéli látogatók érkeztek, de ezúttal a Vénuszról. A Le livre des maitres du monde című könyvének bevezetőjében írja: „A szimbólumok hirtelen születnek meg mindenfelé a glóbuszon. A szárnyas kígyó vagy sárkány az űrrakéták jelvényei. A ló a vízözön előtti, a bika a vízözön utáni mesterek megkülönböztető jele, kiknek eredeti bolygója a Vénusz volt.” (1967).

Charroux a Le livre des secrets trahis című könyvében pedig arról elmélkedik, hogy 12.000 és 6000 évvel ezelőtti időközben a Vénusz lakosai nehezen, de túlélték a vészes biológiai állapotok alakulását. Megkísérelték a kivándorlást. A kozmikus hódítok hasonló bolygót kerestek az övékéhez. A Földet ideális bolygónak tartották. A Vénusz ebben az időben a Jupiter és a Mars között helyezkedett el, mindenesetre elég távol tőlünk, hogy őseink ne észleljék jelenlétét. Legalább öt különböző helyen szálltak le. Hüperboreászon, Atlantiszon (USA és Peru), Mu Földjén (Góbi-sivatag), Egyiptomban és Örményországban (Kaukázus).

A Le livre du mystérieux inconnu c. könyvében kifejti, hogy a repülő kígyók és tűzokádó sárkányok kétségkívül az űrjárművek formáiból képződtek. A járműveken olyan beavatók érkeztek, mint Baál, Marduk vagy Thot. Föníciában a bika, Asszíriában a szárnyas bika és Egyiptomban az Ápisz bika szimbolizálta őket (1969). Charroux kijelenti: a fehér faj legősibb civilizációja a keltáké. Ősi isteneik az Assok (Ásék, Asarok, Ázok), mint Cernonnus, Esús, Teutates és Thor. Erős, harci istenek voltak, kiknek embereket áldoztak.

A Vénusz bolygó másik megfelelése – magyarázza Charroux - a hatalmas Asztarté, kinek neve az Asék (Ázok, Asurák) nevéből származik. Asztertét néha Baál feleségének mondták és szarvakkal is ábrázolták. Baál és Asztarté az ég arról a helyéről jöttek, amit ők csillag (aster, astrum) szóval jelöltek, s ami a Vénuszra vonatkozott (1967). A vénusziak voltak az „újonnan jött istenek”, ahogy Mózes ötödik könyve mondja (32, 17). Charroux szerint a héberek saját ősi isteneiket, mint Azázélt vagy a Sátánt, igyekeztek elnyomni…

Charroux a tiahuanacói Napkapunál

Szóval nem folytatom tovább, mert ennyiből is érthető, hogy mikről beszélt, meg különben is elég nehéz előadni, hisz hol az atlantisziaknak, hol a vénusziaknak, hol meg valami ismeretlen titkos szervezetnek tulajdonítja ugyanazt az emlékművet vagy eseményt...

Könyveinek fejezetcímei is mutatják, mennyire szerteágazó témákban írt, mint a Salamon villámhárítói, Glozeli leletek, atom-mágia, Tiahuanaco, időutazás, a vénuszi becsületes Lucifer legendája, a nagy Leonardo tökéletes bűnténye, a templomos Kolumbusz, kuffsteini emberteremtmények, alkimisták aranya, Unikornis legendája, atlantiszi beavatottak és így tovább... Thierry Thomas magyarázza: "Ez a csodálatos mesemondó nem támasztotta alá elméleteit semmiféle tudományos bizonyítékkal. De ellenfelei — akikből sokan voltak — sem tudták bebizonyítani, hogy tévedett."

Charroux úgy halt meg, ahogy élt: 69 évesen egyik kutatóútjáról visszatérve, halálos kimerültségtől esett ágyba és 1978. június 24-én meghalt. Már 1976-ban úgy rendelkezett, hogy temessék el a charrouxi temetőben egy menhir alá. Ez a négytonnás menhir áll fejfaként ma is a sírjánál. A felesége, Yvette csak 28 évvel később követte férjét...

***

Charroux támogatói, egyben barátai: Robert Laffont, Francis Mazière és Jean Cocteau.

 

Mikor 1985-ben Robert Laffont posztumusz megjelentette a Le livre de ses livres c. könyvet, ami Charroux előző nyolc, az "új történelemszemlélet" szempontjai alapján írt könyveiből adott válogatást. Az előszó megírására Laffont Charrouxnak egy régi barátját, Francis Mazière-t kérte fel. Mazière egy francia etnológus és régész (1924-1994) volt, aki barátjához hasonlóan, nem szobatudós volt, hanem expedíciókat vezetett az amazóniai dzsungelbe, a Pacifikumba és a Húsvét-szigetre. Ez utóbbi helyre egy ötfős expedícióval érkezett 1963-ban és ásatásokat folytatott különböző helyeken. Hasonló véleményre jutott az 1965-ben kiadott könyvében, a Fantastique île de Pâques-ben, mint korábban Heyerdahl: a Polinéz-szigetek benépesülése Dél-Amerika partjairól történt és nem fordítva.  Mazière egyébként rendkívül megnyerő figura volt, és nagyon jóképű (még filmekben is vállalt szerepet), ahogy Titkos Történelmünk többi szereplői: Rosner Géza, Várkonyi Nándor, Charroux, vagy akár maga Robert Laffont (1916-2010), aki még a háború alatt alapította híres könyvkiadóját. Ő adta ki Charroux könyveit. Laffont, mint a kiadó tulajdonosa és Mazière, mint a kiadóvállalat igazgatója kísérte el Charrouxot 1974 márciusában Peruba, hogy egy körutat tegyenek a Nazca sivatag felett, majd ellátogassanak Ica városában, ahol megtekintették Cabrera doktor híres-hírhedt gyűjteményét. Számomra ők hárman is megtestesítik azt a régi, játékos és minden ízében felfedező francia szellemet, ami kulturálisan más népek elé helyezi őket. A görcsös, főként a technikai dolgokra hajló, fantáziátlan német észjárást nem is lehet egy lapon említeni a szabad gall-francia szellemmel és észjárással. Charroux egymaga üti az összes ez irányban ügyködő, vagyis inkább szánalmasan erőlködő német szerzők hasonszőrű műveit, kezdve Dänikennel, majd olyanokkal, mint Fiebag. Krassa, Dopatka, Beier, Habeck, Langbein és a többi fritz katona. Szóval a következő bevezetést írta Mazière a Le livre de ses livres c. posztumusz kötet elé:

           ELŐSZÓ

     Ez a könyv, amely Robert Charroux 1963 és 1977 között Robert Laffontnál megjelent nyolc könyve közül a legfontosabbakból válogat, és nem akar más lenni, mint egy olyan mű emléke, amely egyesekben meghagyja azt az Ariadné-fonalat, amely még mindig lehetővé teszi számukra, hogy megmeneküljenek az összeomló dogmák elől.
    Az életet kereső szerelmes levél a szenvedély minden tökéletlenségével rendelkezik, de újraolvasást igényel, vagyis a szabadságot, hogy haladjunk előre, és néha tétovázzunk.
    Robert Charroux 1978-ban, utolsó mezopotámiai missziójából hazatérve kimerültségben halt meg.
    Sejtettük, hogy lelkesedése belefáradt a hivatalos tudományos mandarinokkal szemben, és tudjuk, hogy neve, ha néha sajnos megvetette is az úgynevezett racionalista Franciaország, sok kutató számára és sok országban a szellemnek a gyökereit kereső őrült kalandjának a képe maradt.
    Robert Charroux egy kelta volt, és egyedül kutatta az egész világot, Glozeltől Mu kontinenséig, az elfeledett múltja után.
    Ő volt az akarat.
    Robert Charroux közel harminc éven át járta a világot, hogy a drámaian elfeledett emlékek nyomait és maradványait keresse. Feleségével együtt fényképezte, filmezte és feljegyezte az ismeretlent. Munkája megkerülhetetlen.
    Robert Charroux a Grand-Pressigny tűzköveitől a csillagközi galaxisok szupernóvákig hordozott egy bizonyos csillagfényt, és ebben a rideg világban ez életbevágóan fontos volt.
    A tévedés nem jelent mindig igazat és Robert Charroux ezt fájdalmasan és humorosan tudta.
    Robert Charroux szabad volt, vagyis érinthetetlen az elfogadtatott eszmék védelmezői számára.
    Nehezen, de szenvedélyesen finanszírozta saját kutatásait, amelyeket oly gyakran lejáratnak azok, akik csak másoktól várják a támogatást, hogy elhiggyék, hogy egyszer majd nevük lesz. Hogy az események végére járjon, gyakran követte Albert Londrest és Charles Forth-ot. Humorával előremutatóvá vált.
    Tudjuk, hogy aki a törékeny jelenben nehezen közlekedett, kétségbeesetten kereste a múlt romjait, az a legszebb elvonulást választja majd, az életből való távollétet, a még mindig álmodozást.
    Robert Charroux, aki az életnek ezt a sugarát kereste, visszatért kis franciaországi falujának árnyékába, amely mindig is az ő nevét fogja viselni. 

FRANCIS MAZIÈRE

 

 

 

***

    

 A fentebbi első két képen Charroux éppen egy ősi leleteket vizsgál.
A harmadik képen Drouet mérnök magyarázza neki, miként építhető meg egy időgép, amivel a múltba lehet utazni.

 

      Először a Johannes Dorschner: Van-e ​élet a Földön kívül? c. könyvecske (1975) egy bekezdéséből értesültem róla, hogy létezik egy "Robert Charroux" nevű francia szerző. Majd az IPM közölte a szovjet Igor Rugyin cikkét a Titokzatos fekete kövek címmel (1976/1. sz.), ami az icai rajzos kövekről szólt és bőven beszélt Robert Charrouxról is ill. a szerzőnk elméleteiről. Erre nem sokra a Galaktika 23 (1977) is kiadott két fejezetet magyarul Charroux két könyvéből ill. pár újságcikk foglalkozott némileg vele magyarul. Salló Ervin és Mandics György is kiadott egy érdekes könyvet Zöld emberkék, tollas kígyók, tüzes szekerek ?... címmel (1977, Bukarest), amiben részletesen foglalkozott Mandics a paleoasztronautikai elméletekkel és bőven szedve elő Charroux elméleteit. De ez csak a '80-as évek közepe táján jutott el hozzám (ahogy ez előbb említett könyvet, cikkeket is csak a megjelenésük után 2-5 évvel tudtam elolvasni).
       Végül 1984-ben sikerült kikölcsönöznöm a FSZEK-ből négy könyvét, s már akkor lefordítgattam pár engem érdeklő fejezetet, főleg Histoire inconnue des hommes (1963) könyvéből, mint a Tiahuanaco vagy a Szokatlanságok a Földön és hasonlókat. A 84-es év első felét egyértelműen Charroux "rabságában" töltöttem. A körülmények különös összhatása folytán, 1999-ben ugyanez a négy könyv nálam volt kikölcsönözve, mikor a Francia Nemzeti Könyvtártól megkaptam könyvtárközi kölcsönzéssel a többi öt könyvét is. Úgyhogy nálam volt mind a kilenc könyve egy időben. Mintha a világ leggazdagabb embere lettem volna!
      A rendszerváltásig (1988-1990) a magyarországi könyvkiadást cenzúrázták. A tudományos ismeretterjesztő könyvek esetén az Akadémia erős befolyást gyakorolt. Tagjai rendszeresen dicsekedtek cikkekben, hogy sikerült megakadályozniuk Däniken, Berlitz vagy Bergier könyv megjelenését. A "tiszta" tudomány félig-meddig jogos védelme ürügyén semmibe vették az emberek tájékozódáshoz vezető alapvető jogait. Rendszerváltás után megnyíltak a bezárt kapuk. A magyar kiadók szinte rögtön megtalálták Erich von Däniken vagy Charles Berlitz könyveit, ellenben Peter Kolosimót vagy Charroux-ot valahogy nem sikerült megtalálniuk! Székely András magyar művelődéstörténész (1942-2012) egy cikkben számolt be az új korszakról, s keserűen jegyzi meg: "Érdekes módon a kiadók tartózkodnak az ér­tékesebb kiadványoktól. Nem fedezték föl például a francia Charroux-t, akitől Däniken ötletét merítette." Székely egyébként John Michell mesteri könyvét, az Atlantisz örökségét, "kitűnő könyvnek" nevezi, ami szerencsére megjelent magyarul (Tudomány és fantázia, Magyarország, 1997/10. sz.).
      Ha valaki jól ismeri az 1960-as vagy 70-es évek paleoasztronautikai könyvtárát, az jól tudja, hogy ezek tele vannak sziklarajzok és ősi krónikák képeivel,

Charroux temetői menhírje

melyek a szerzőik szerint búra-fejű, antennás idegen űrhajósokat ábrázolnának. Charroux könyvei ebben a tekintetben merőben mások voltak: egyszerűen tényként fogadta el az idegen űrhajósok itt létét. Tehát nem arról szóltak könyvei, hogy erőltetetten minden áron azt akarta volna bizonygatni, hogy itt jártak, hanem a földi tevékenységeikről akart beszélni. Arra kereste a választ, ha már egyszer lejöttek a földre, mit csináltak az emberek közt és ez milyen hatással volt az emberekre és a viszonyra az idegenekkel?
      A szkeptikusok és katedratudósok szeretik Charroux-szot "sarlatánozni" vagy "áltudósozni", emlegetni a tévedéseit, de ők képtelenek meglátni az ő áradó stílusát, odaadását, szüntelen rajongását, az elméleteinek lángolását, sziporkázását, hisz szinte tobzódik a koncepciókban. Mégis, ez a francia igazságkereső sokkal többet tett a saját korában a fiatalok érdeklődésének felkeltéséért, mint a szobatudósok olvashatatlan és érdektelen könyvei összesen.
     Valóban tévedett több dologban is Charroux, de sokszor a forrásai vezették félre. Ám ez óhatatlanul előfordul azzal, aki a varázslatos koncepciók özönét zúdítja az olvasókra. A fantasztikus elméletek azért fantasztikusak, mert később más érvek is kiüthetik azokat, nem egyszer még fantasztikusabb teóriák! Ráadásul minden nagyobb koncepciója; így a vénuszi beavatókról, a hüperboreaszi ősökről, Atlantisz lakóiról, Salamon templomáról és más hasonló dolgokról ma is viták tárgyát képezi. Charroux tévedései ezen silány egyetemi kukacok, beesett mellű szobatudósok, akadémusi bérkönyöklők, pulpituson adófizetői pénzekből pöffeszkedő okostojások (tisztelet a kivételnek!) régészeti "jelentéseivel" szemben olyan értelemben más tévedések... hasonló a csatában sebet kapott cézárokéhoz vagy az égi Paradicsomból lebukott szárnyaszegett angyalokéhoz. Vagy még érthetőbben: olyan az Ő tévedése, mint azoké az óriásoké, azoké az istenverte gigászoké, akik azért építették Sinear síkján azt a hatalmas piramist, mert azt hitték, hogy az égi isteneket megostromolhatják a tetejéről...!

 ***

 

Egyébként már Orejonát, Garcia Beltramot és a vénuszi jövevényeket egy 1962-esújságcikkében is említette: Vénus-Terre, il y a 20 000 ans, par fusée interplanétaire ("Vénusz-Föld, 20.000 évvel ezelőtt, bolygóközi rakétával"), Noir et Blanc, no. 906, 13 juillet 1962. (lásd lentebb a cikket!)

Robert Charroux életében kilenc könyvet jelentetett meg, melyek többsége angolul is ki lett adva:

1. Trésors du monde, enterrés, enmurés, engloutis, Paris, 1962. (Világ kincsei, eltemetettek, elfalazottak, elmerültek) [Treasures of the World, 1966]
2. Histoire inconnue des hommes depuis 100.000 ans, Paris, 1963. (Az emberek 100.000 éves ismeretlen története) [One Hundred Thousand Years of Man's Unknown History, 1970]
3. Le livre des secrets trahis, Paris, 1965. (A titkok felfedésének könyve) [Legacy of the Gods, 1974]
4.  Le livre des maîtres du monde, Paris, 1967. (A világ urainak könyve) [Masters of the world, 1974]
5. Le livre du mystérieux inconnu, Paris, 1969. (A rejtélyes ismeretlen könyve) [The Mysterious Unknown, 1972. & The Gods Unknown, 1974]
6. Le livre des mondes oubliés, Paris, 1971. (Az elfelejtett világok könyve) [Lost worlds, 1973. & Forgotten worlds, 1973]
7. Le livre du passé mystérieux, Paris, 1973 (A titokzatos múlt könyve) [The mysterious past, 1974]
8. L'énigme des Andes, Paris, 1974. (Talány az Andokban) [The Mysteries of the Andes, 1977]
9. Archives des autres mondes, Paris, 1977. (Más világok irattára)

------------------------------------------------------
10.  Le livre de ses livres, Paris, 1985.

Ez utóbbi posztumusz jelent meg, de gyakorlatilag egy válogatás a korábbi könyveinek részleteiből. Munkáit nem csak angolul, de németül, spanyolul vagy olaszul is kiadták.