Azért tartom fontosnak megemlékezni Rózner Gézáról, akit Amerikában Geza de Rosner néven ismertek, mert magyar nyelven szinte alig tudható meg valami róla (egyébként más nyelven sem). Rózner (néha Rosner) egy magyar származású amerikai író, világutazó, olimpikon, búvárember, színész, producer és filmrendező volt. De bármelyik tevékenysége eltörpül amellett, hogy egész életében az ősi és rejtélyes civilizációk nyomait kutatta. Az ő személyében nem a beesett mellű szobatudóst ismerhetjük meg, hanem azt a fajtát, aki maga ment el az andoki indián falvakba, az új-guineai őserdőbe, tanulmányozta az amerikai piramisokat, Húsvét-sziget óriásszobrait, kereste Atlantiszt, mint búvár kutatta a Bermuda-háromszög titkait vagy - akár mint Paul Brunton - eltöltött egy éjszakát a gízai Nagy Piramisban.

Vállas, erős férfi volt. Közvetlen, magával ragadó társalgó, akire kénytelen figyelni az őt hallgató ember. Bár fiatalon elhagyta Magyarországot, élete végéig kiválóan beszélt magyarul. Mindig is magyarnak tartva magát, s valóban egy igaz magyar ember volt.
Felfedezéseiről tudományos lapokban számolt be, mint pld: a Húsvét-sziget rejtelmeiről: a Húsvér-szigetről: "Mysterious Easter Island", Bolex Reporter, 1963/64 13. köt. 2. sz. De ettől is fontosabb, hogy komoly fotózási és filmezési kellékeket vitt magával az útjaira, rögzítve a távoli kultúrák porladó emlékeit. Ezekből a filmekből néhányat bemutattak, de több a dobozban maradt. De kezdjük az elején!

Rózner 1910. november 14-én született Budapesten. 1935-ben Angliába költözött, majd két évre rá az USA-ba vándorolt. Beugrott színészként a filmes szakmába, de jórészt csak statisztaszerepeket kapott. A háború idején az amerikai hadsereg repülőse volt, s a csendes-óceáni hadszíntéren teljesített szolgálatot. 46-ban megint az amerikai filmgyártásnál próbálkozik, de csak jelentéktelen szerepek jutnak neki. Majd irányt vált, a "Mélység vadászai" (1954) c. film társproducere. De az ötvenes évek végétől saját maga producere lett: beleszeretett a perui ősindián civilizációk titkaiba. Peruba utazott és kamerájával, sátorban lakva járta az indián falvakat, kutatva az ősi hagyományokat és a múlt porladó építményeit. Az így forgatott filmjei komoly elismerésben részesültek, több díjat is nyert velük.

Rosner Géza - Az inka örökségeRosner Géza - Az inka öröksége
Két kép "Az inka öröksége" c. filmből, ahol Rózner látható, háttérben az inka romokkal.

Rózner 1965-ben éppen Peruban volt, mikor a németek Machu Picchu romjainál forgatták "Az inka öröksége" című filmjüket. Kapott egy kisebb szerepet benne: Jan Hansent játszotta benne, a főhős (Guy Madison játszotta) bátyját, akit már az elején orvul meggyilkolnak, lelökve egy szikláról.

Az előző évben, 1964 augusztusában azonban történt egy rendkívüli dolog a perui régészetben: Gene Savoy amerikai kalandor megtalálta a perui őserdőben, Espiritu Pampánál (a "Szellemek Síkságánál") rábukkant Vilcabambára, az inkák elveszett fővárosára. Az inkák ebben a titkos városban húzták meg magukat Cuscó elfoglalása után. A spanyolok 1572-ben ezt is elfoglalták, majd el is feledték, s csak a 18. századtól kezdték ismét keresni, de már senki nem tudta hol lehet.

Gene Savoy egy amerikai író, felfedező és amatőr régész volt (1927-2007), akit sokszor emlegettek olyan figuraként, akiről Indiana Jones alakja is mintázva lett. A régészek nem kis bánatára Savoy találta meg Vilcabambát, amit már Hiram Bingham is keresett 1911-ben, de helyette Machu Picchut találta meg. Savoy pedig nem sokra tartotta a régészek, mindig azt mondogatta, hogy csak azt veszik észre (csontok és cserepek), ami közvetlenül a lábuk alatt van és nem képesek az egészet látni.

Savoy 1965-ben az általa felfedezett Gran Pajaten romjainálGene Savoy állítása szerint több mint negyven elveszett várost fedezett fel Peruban. Azt állította, hogy Salamon király Ophirja - honnan aranyat és drágaköveket hozatott - Peru volt, sőt Salamon király maga is ellátogatott Peruba, amire bizonyság lenne a fehér chachapoya indiánok (a "Felhők Harcosai"), akiket sokáig csak a konkvisztádor idők krónikásai képzelgésének gondolták. Savoy pedig az őserdők mélyén látott chachapoyan emlékeket, ami alapján ezt leszűrte (az ő területükön fedezte fel 1999-ben Gran Saposoa elveszett városát).

A másik híres akciója az volt, hogy szerinte az ősamerikaiak ismerték a hajózást. A mexikóiak és a peruiak az ősidőkben kapcsolatban álltak egymással. 1969-ben egy totoranád tutajjal Peruból Közép-Amerikába hajózott a partok mentén. Innen jött az ötlet, hogy a legendás hőseik, a perui Viracocha és a mexikói Quetzalcoatl egy és ugyanazon személyek voltak. A régészek sarlatánsággal vádolták, aki megrongált ősi műemlékeket.

Vilcabamba felfedezése idején Rózner Atacama-sivatagban sátorozott, egy inka kor előtti erőd után kutatva. Ekkor forgatta "Az Inka Birodalom sagája" c. filmjét. Mikor meghallotta a hírt, találkozni akart Savoy-al. Gyarmati János néprajzkutató – aki szintén az ősi amerikai civilizációk kiváló kutatója - meséli, hogyan találkozott Rózner Savoy-al (Rózner visszaemlékezése nyomán).
1964. szeptember 12-én a limai Gran Hotel Bolívar szálloda előcsarnokában történt a szinte véletlen találkozás. Rózner írta erről később: "Bemutatkoztam és meghívtam egy teára… Tetszett neki, hogy profi fotós vagyok, és rendelkezésemre áll minden, felszerelés és nyersanyag egy újabb vilcabambai expedícióhoz..."
"Savoynak igen csak kapóra jött egy tapasztalt filmes – magyarázza Gyarmati -, akinek segítségével meg tudja örökíteni friss felfedezését, még azelőtt, mielőtt más forgatócsoportok elragadják tőle a szenzációs felfedezéssel együtt járó világhírt. [Rosner]… a legelhagyatottabb vidékeken élő indiánok között éppúgy feltalálta magát, mint a legelőkelőbb körökben."
Savoy írja az expedícióról szóló könyvében: "Geza de Rosner egy óriás, aki fejével és vállaival mindenki más fölé tornyosult, lett az operatőrünk. Ő kapcsolatban állt Ardilles kormányzóval, aki ismét ellátott minket málhás állatokkal, és megtettem őt az emberek vezetőjének." (Vilcabamba: last city of the Incas, 1970).

Két nappal a szállodai találkozásuk után Cucóba utaztak, innen négy nap múlva indultak tovább, immáron felmálházva. Embert próbáló útjuk átvezetett a fejvadász, kannibál hírében álló machiguenga indiánok földjén is. Hihetetlen megpróbáltatásokat és veszélyeket éltek át. Végre megérkeztek Vilcabambába és három hétig kutattak a városban és környékén, közben Rosner lefotózta és filmezte azon bizonyítékokat, melyek Savoy szerint bizonyítják, hogy ez az inkák utolsó fővárosa. Végén a kimerült munkásaik fellázadtak és nem akarták folytatni a munkát, s úgy döntöttek visszatérnek Cuscóba. Az út ezúttal is szörnyű nehéz volt. Egy hónapra rá Savoy egy harmadik expedícióval is visszatért, ezúttal még több időt szánva a romok feltérképezéséhez.
Rózner 1997. június 26-án hunyt el. A régészeti gyűjteményét a budapesti Néprajzi Múzeumnak ajándékozta, akár fotóanyagait és filmes kellékeit, egyszóval az életét. Ismeretterjesztő filmjei is megtalálhatók a múzeumban, és ezekből több sosem került a nyilvánosság elé.

Rózner nem csak a régészeti rejtélyeket kutatta, hanem az ún. paranormális jelenségeket is, mint az UFO-k, telepátia, levitáció, reinkarnáció vagy akár a tér további dimenziói. Kedvelt témája volt az egyiptomi civilizáció és a gízai Nagy Piramis.

Elmesélte egyszer egy beszélgetésben, hogy nem tartja reálisnak, hogy az egyiptológusok csak pár évtizedeket vagy egy-két évszázadot tulajdonítanak az egyiptomi dinasztiáknak, mert azok évezredekig uralkodtak. Helena Blavatskyra hivatkozott, aki szerint az első király, Ménész legalább 150 ezer évvel ezelőtt lépett fel és a Nagy Piramist Kheopsz uralma idején, 78 ezer évvel ezelőtt Atlantisz papjai emelték. Ezt úgy kapta, hogy a precessziós Nagy Évet (26.000) hárommal szorozta és akkor volt az Alfa Draconis egy-vonalban a piramis bejárati folyosójával. A hagyomány szerint ugyanis az egyiptomi papok legalább kétszer ellenőrizték a Nagy Évet.

Említette Paul Brunton angol újságírót és okkultistát (1898-1981), aki a harmincas évek közepén engedélyt kapott arra, hogy egy éjszakát a Nagy Piramisban töltsön. Ez a beszélgetés amúgy ’82 májusának legutolsó napjának délutánján volt, az akkor 71 éves világjáróval (ahogy Rózner magát leginkább szerette jellemezni). Elmesélte, hogy ő is el tudta intézni, hogy egy éjszakát a piramisban töltsön. Néhány gyertyát és a fényképezőgépét vitte magával.
A Királyi Kamrába vonult, ahol a gránitszarkofág is áll, amiről Blavatsky és hívei azt állították, nem valamiféle űrmérték őse volt, ahogy Taylor és Piazzi Smyth hitte, hanem egyfajta "keresztelő medence", és a beavatási szertartásokhoz tartozott. Az okkultisták szerint a Királyi Kamra egyfelől "elmélkedő szoba" szoba, ahol a lelki képességek jócskán megnövekednek.

Manly P. Hall amerikai szabadkőműves az 1928-ban kiadott "Minden korok titkos tanításai" c. könyvében írja: "A Királyi Kamrában játszódott a <<második halál>> drámája. Miután a jelöltet keresztre feszítették a napforduló és a napegyenlőség keresztjén, eltemették a kőládában. A Királyi kamra atmoszférája és hőmérséklete ebben a mély misztériumban megváltozik: a sajátságos halálhoz hasonló hidegség a csontok velejéig hatol… Míg a test fekszik a ládában, a neofita lelke szárnyal, mint egy emberfejű sólyom…"
Hall szerint a jelölt három napig feküdt a kőládában, s ezalatt lelke (a KÁ-ja, akár egy madár) átkelt az örökkévalóság kapuján, bejárva az űr spirituális szféráit, s vált beavatottá. Ezt nevezték "Második Születés"-nek.

Rózner elmondta azt is, mikor eloltotta a gyertyákat, szembesült a teljes vaksötétséggel. A síri csendben hallotta a szíve dobbanását, vérének keringését, lélegzetvételét. Egy kis kő leeshetett valahol a piramisban, amit ő óriási robajként ért meg. Éjjel egy óra körül elaludt. Érezte, hogy kilépett a testéből és a saját testét föntről figyelte. A kissé hitetlenkedő kérdezőnek, a misztikus témákban ugyancsak járatos, Bárd Istvánnak hozzátette, hogy nem tudja azért, hogy ezt álmodta vagy valóban megtörtént. Ebben nem is lát semmi rendkívülit, ugyanis ő éber állapotban is képes kilépni testéből, amihez nem is annyira különleges képesség szükséges, hanem inkább gyakorlás. Bár a misztikusok szerint az ilyen "kilépés" nagyon veszélyes is lehet.
De, hogy lehetett az –kérdezte Rózner-, hogy bár koromsötét volt, a testét mégis valamiféle gyenge megvilágításban látta, amit leginkább a "hajnali fényhez" hasonlított.
Róznernek az volt az érzése, hogy sok ember veszi körül, de nem korunkbeliek, hanem inkább régi egyiptomiak. Hasonlót érzékelt Brunton is a piramisban töltött éjszakáján. Ez talán ráirányítja figyelmünket azon arab legendákra, melyek a piramisokban élő szellemekről beszélnek. Talán mások is, akik a piramisban jártak az évszázadok során, volt ilyen élményük?
Egyébként hasonló jelenséget észleltek más ősi építményeknél is (Karnak, Stonehenge, Avebury, az ukrajnai Luganszk melletti barlangok vagy az amazóniai Pedra Pintada). Peter Kolosimo olasz író úgy vélte, hogy az ősi építményekben – így a Kheopszban is - "extraszenzoriális vetítőket" alkalmaztak, melyeket bizonyos médiumok észlelnek.

Hajnal felé egy hang szólt hozzá –addig semmilyen emberi hangot nem hallott-, hogy "most láthatja a napkeltét". Ekkor aludt el utolsó gyertyája. Kimászott a folyosókon és kinézett a piramis bejáratán: éppen akkor jöttek fel a nap első sugarai.

Rózner elmondta, hogy szerinte a piramis rejtélyes vonatkozásai közé tartozik, hogy ellenáll a modern vizsgálatoknak. Véleménye szerint ezért fulladt kudarcba, mikor 1931-ben röntgenes átvilágítással próbálkoztak vagy amikor rádióhullámokkal akarták keresztül sugározni. A kísérletekből kiderült, hogy ezek a hullámok mindenen átmennek, csak a piramison nem. Szerinte ez lehetett az oka Alvarez professzor kudarcának is, aki a Khephrént akarta átvilágítani. Hozzáteszem, hasonló eset történt 1987-ben a japán kutatókkal is, akik különleges radarral próbáltak belelátni a Kheopsz gúla testébe. A remélt 30 méteres mélységű átvilágítás helyett alig látott el a radar 5 méterig!
Rózner szintén tett egy érdekes felfedezést, hisz kiváló fotós volt és magával vitt egy különleges fényképezőgépet a piramisba. Az éjszaka során hirtelen ötlettől vezérelve, kioltotta a szarkofág szélén elhelyezett gyertyáját, majd lefényképezte –a tökéletes sötétségben- a szarkofágot és a gránitfalakat.

A fényképeket New Yorkban hívták elő és a negatívok nagy meglepetést okoztak, ugyanis a szarkofág sarkaiból és a gránitfalakból egyfajta "világítósávok" áramlottak ki. Ebből Rózner természetesen semmit sem látott. A teremben semmi olyan nem található, ami kiadta volna ezt a sugárzást. Több intézmények is átadta a negatívokat –így a NASA-nak is-, de egyik sem tudott magyarázatot adni a tüneményre.

A Nagy Piramis Királyi kamrája a gránitládávalRoppant különösek a piramis rejtélyes belső megvilágításáról szóló beszámolók. Itt nem arról van szó, mint egyes modernkori "rejtély-gyárosok" összevissza beszélnek, hogy a régi egyiptomiak ismerték az elektromos lámpákat (anno: "miért nincsenek koromnyomok a kamrákban?" – Däniken). Az ősi megalitikus helyek angol kutatója, John Michell már másfelé tapogatózik, mikor ezt írja a jelenségről: "Úgy tűnik, régi kőemlékek bizonyos időszakokban valamilyen fajta elektromos áramot vonzanak magukhoz, melyek világosságot hoznak létre..."
Mint láttuk, Rózner "hajnali fényben" látta saját testét. Brunton "gyér" megvilágításról, "csillogó fényrezgésről" beszélt és hozzátette: "Sehogy sem tudtam felfedezni a titokzatos fény forrását, pedig most már olyan világos volt körös-körül, mintha valami lámpa világított volna." A jelenséget Aleister Crowley angol okkultista is észlelte 1903-ban, mikor egy éjszakát töltött a Királyi Kamrában, ahol felolvasott a "Goethiá"-ból és kisvártatva a szobát halvány derengő fény töltötte be, ami tovább erősödött. Az egyiptomi idegenvezetők, akik évtizedekig kalauzolták a piramisban a nyugati turistákat, még érdekesebb esetekről számoltak be: az egyik szintén elaludt az egyik teremben és arra ébredt fel a termet zöld fény ragyogta be. Mások meg arról számoltak be, mikor a Királyi Kamrában kioltották a lámpákat, száz és száz parányi apró fénylő pont és fénysugár villódzott a levegőben.

Ezek felidézik nekem Nikola Tesla horvát feltaláló egyik látványos kísérletét, amit Londonban, nézők előtt mutatott be. Tesla az egész termet fénybe borította, de úgy, hogy nem egy fényforrás bocsátotta ki a fényt, hanem a levegő világított. Máig nem tudjuk, hogy csinálta...

Rózner Géza élete során, mikor ősi civilizációk romjait kereste dzsungelekben, elzárt hegyvidékeken, számos kalandot élt át és számos rendkívüli jelenséget is tapasztalt. Én csupán arra vállalkoztam, hogy egy ilyenről beszámoljak.

Egyfajta függelékként, hozzáteszek még egy harmadik részt is, mert Rózner annyira rendkívüli és kalandos életet élt, hogy azt egy külön könyvben kellene elmesélni vagy akár filmet lehetne forgatni életéről.

Rózner valóban egy világutazó és jó értelemben vett igazi magyar "kalandor" volt, aki egyformán kivívta az emberek elismerését a legvadabb dzsungelek bennszülöttjeitől a hollywoodi és new yorki felső tízezerig . A fizikai adottságai is alkalmassá tették, hogy embert próbáló expedíciókban vegyen részt. Nagydarab, erős ember volt. Még Magyarországon tagja volt a Davis Kupa csapatnak, az olimpiai vízilabda csapat póttagja, sőt jeles sífutó is volt.
Kiváló társasági embernek ismerték, jó előadó, és ami nem mellékes jóképű volt még öregkorában is. Amerikába főként a mozgófilmgyártás és a televíziózás iránti érdeklődése vitte, ami akkoriban még gyerekcipőben járt Európában. Az amerikaiaknak azt mesélte, hogy Magyarországon örökölte a "bárói" címet, s azért használta angol nyelvterületen a "Rosner de Geza" nevet. Magyarok közt meg előszeretettel mutatkozott be roznicki Rózner Gézaként, ezzel is utalva törzsökös magyar őseire.

Rózner a saját bevallása szerint Budapesten orvoslást, Bécsben pszichiátriát és pszichológiát, Párizsban a szabad művészeteket, Oxfordban vallástörténetet, majd a Los Angeles-i UCLA egyetemén drámát, mozgó fényképezést és televíziózást tanult (az 50-60-.as években működött tv-s producerként is). A magyar hadseregben pilótakiképzést kapott, éppen emiatt a világháború idején három évet szolgált az amerikai légierőnél (Air Force) őrnagyi rangban. Főként a Csendes-óceán déli részén folyó harcokban vett részt.

Rózner 1965-ben az inka romoknál forgatA "Nagy Hódítás"-ban egy hegyi vezetőt, "Idegenek házá"-ban (1949) egy őrt, majd a "Lezárt hajórakomány" c. filmben (1951) egy német tengeralattjáró parancsnokot alakított, de ezzel végleg el is búcsúzott a színészi pályától (és a jelentéktelen mellékszerepektől), de magától a filmezéstől nem. Filmforgatókönyveket írt és nagyon érdekelte az akkoriban újnak számító színesben forgatott dokumentumfilmek. 1956-ban már azt jelentette be az amerikai újságokban, hogy tervez egy életrajzi filmet "A 13. apostol" címmel, ami Szent Pál életéről szólna, ennek ő lenne a producere és rendezője. Állítása szerint 22 hónapot töltött az anyag tanulmányozásával, mivel 3000 könyvet talált Szent Pálról, amik alapján számos új nézőpontra jött rá. Saját magáról is azt mondta, hogy "átváltozott Pál apostollá". Végül hat év ment rá a teljes filmre, aminek ő írta a forgatókönyvét is. Ennek során kapcsolatba került a kaliforniai Mormon egyházzal. Mikor Chile és Peru inka romjait tanulmányozta, arra a megállapításra jutott, hogy itt valahol volt a mormonok földje.

A "Mélység vadászai" c. 1954-es dokumentum filmje (aminek producere volt) az Edinburgh-i Filmfesztiválon a győztes film volt. A forgatás során Rózner számos víz alatti felvételt készített, hiszen kiváló búvárúszó is volt. Majd egy termékeny filmes korszaka jött, mikor egyszemélyben volt az írója, rendezője, operatőre és producere is a filmjeinek. Az 1963-ig terjedő korszakában olyan filmeket csinált, mint a "13. apostol", "Emberről emberre", "A Himalája fantomja".

1962-ben forgatta a "Húsvét-sziget és az Aku-Aku legendájá"-t, aminek egy személyben volt rendezője és producere. Mikor Chilében kutatott, kelt át vitorláshajón a kicsiny szigetre, és két hétig forgatott az óriásszobrok között. Végül ez a film olyan jóra sikeredett, hogy TV Emmy-díjat is kapott. Egyébként nem csak a Húsvét-szigetre, hanem más dél-csendes-óceániai szigetre is eljutott ekkor vitorláshajón. Ezeket a szigeteket az ősi Mu Föld maradványainak tartotta, melynek fantasztikus civilizációját elnyelte az óceán.

Majd 1962-ben mutatta be "Az Andok inka urá"-t, amit három hónapig forgatott Peruban. Aztán 1964/65-ben "Az inka birodalom sagá"-ját, majd 69-ben csinálta a "Peru napjainkban" címűt. Az egyik film forgatása során majdnem meghalt a perui dzsungel egy folyójában, mikor felvételeket akart készíteni egy vízesésről és kiesett a csónakból. Két kamrája is odalett, s ő is nagy nagynehezen tudott egy fába kapaszkodva kimenekülni.

Könyvet csak néhányat írt, azokat is angolul, de azokat nagyon nehéz fellelni (a múzeumnak átadott gyűjteményében bizonyára van néhány könyve, akár az önéletírásai is, vagy még talán a Szécsényi Könyvtárban is). Olyan könyveket írt, mint "Black Gold in Royal Veins" (Fekete arany királyi erekben), a "God Complex" vagy 1964-ben is írt egyet, ami a Húsvét-szigetről szólt. Magyarul is megtalálható –azt hiszem egy füzete ("A világunk a 3. dimenzióból az 5. felé halad?" – címmel, a Fényöv kiadásában), bár én ezt nem olvastam.

Néhány cikket is írt: egyrészt az útjairól vagy elképzeléseit a paranormális jelenségekről, másrészt a filmkészítés és fotografálás kulisszatitkairól. De számos esetben tartott előadásokat az USA-ban, Húsvét-szigetről, Atlantiszról, Mu Földről vagy akár a Bermuda-háromszögről (főleg Los Angelesben), de eljött Európába is, pld. 84-ben a bécsi operabál egyik díszvendégekét vagy 82-ben, hogy interjút adjon a SZER rádiónak.

Rózner Géza amúgy egy vagyonos ember volt, ami azért gondolható, hogy sikeres volt az amerikai TV-világban, s mint producer és forgatókönyvíró rengeteg filmhez volt köze. Másrészt ezeket a világ-körüli expedíciókat finanszírozni is kellett. Az otthona a híres Beverly Hillsben volt, ami egy Ózd vagy Érd nagyságú városka Los Angeles tőszomszédságában, bár ez a világ legdrágább városa is egyben.

Rózner 1967-benValóban sokfelé járt és kutatott, tekintély parancsoló arcú és hangú, hatalmas termetű és karizmatikus férfi volt. Én annak idején hallgattam egy másfélórás beszélgetést vele (és persze le is jegyzeteltem néhány dolgot, amit mondott, s ezért emlékszem pontosan '82. máj. 31-ére). A beszélgetés elején is elmondta, hogy ő olimpiai bajnok is volt Magyarországon, mint a vízilabda csapat póttagja, ami olimpiát nyert, és ezáltal jogosult volt az "olimpiai bajnok" megjelölésre, amit több korábbi interjúiban is szeretett kihangsúlyozni. Egyébként az amerikai újságok, főleg a Los Angeles Times (de más lapok is), sok interjút készített vele a negyvenes évek végétől. Az időközben csereberélő riportereknek rendszeresen azzal kezdte a mondókáját: "Magyarországon születtem" vagy egyszerűen: "magyar vagyok" (ami ebben a hollywoodi katyvaszban nem nagyon szokás, csak amikor hazalátogatnak a szülőhazába a sztárok, akkor keménykednek ilyen irányban - ezt persze nem csak a magyarokra értem).

Rózner valóban bejárta az ötvenes évek második felétől a nyolcvanas évek első feléig az ősi civilizációk sokszor dzsungelek elzárta vidékeit. Járt a papuák közt az új-guineai dzsungelben, Peru, Chile és Bolívia ősi romjainál, a mexikói piramisoknál, az amerikai pubelókban, Indiában, Egyiptomban, a polinéz szigetek porladó megalitikus romjainál vagy kereste a jetit a Himalájában. Tengeri expedíciókban vett részt a Csendes-óceánon, majd az Atlanti-óceánon, keresve Atlantisz vagy a Bermuda-háromszög titkait. És mindenfelé forgatott és fényképezett. Régészeti gyűjteményét a Néprajzi Múzeumra hagyta (pedig élete nagy részét azért Amerikában töltötte).

Danikennel kár összehasonlítani, a svájcit egy kisebb csapat vagy forgatócsoport kísérte, de Rózner: "Mindig egyedül dolgozott," - írja róla Gyarmati János, a Néprajzi Múzeum főmúzeológusa - "ahogy ő maga fogalmazott: /one man crew/, egyszemélyes legénység volt." Daniken -aki a hóna aljáig sem ért volna Róznernek- szerintem neki se mert volna így vágni az őserdőknek, és aki ismeri a svájcit, az tudja mire gondolok (én is találkoztam Danikennel egy előadása előtt, már nagyon régen, abból gondolom, szal nem az a Indiana Jones-típus). Nemhiába említettem Gene Savoyt sem, hiszen egy ilyen embernek ilyen barátai voltak.

A Néprajzi Múzeumban én soha nem jártam, de gondolom nem adnak ki ilyen anyagot annak, aki csak úgy bemegy az utcáról. Gyarmati írta pár éve: "A másikuk - az itthon teljesen ismeretlen - Rózner Géza 1964-ben vett részt egy expedícióban, amelyet a sokáig keresett utolsó inka fővárosba, Vilcabambába vezettek... Rózner tehát a második expedíció fotósa, és filmese lett 1964 végén: régészeti gyűjteménye a Néprajzi Múzeumba került, fotóanyagai és filmes eszközei pedig szintén ott találhatóak." (a cikk: http://www.mult-kor.hu/cikk.php?id=17453).

A múzeumban talán meg lehet néhány könyve, s ami még érdekesebb, valami önéletírása is. Ezt azért gondolom, mert 2008-ban beszélgettek Gyarmati Jánossal (aki teljesen szabadon hozzáférhet a Rózner-anyaghoz) az Inka birodalom korábbi magyar kutatóiról. Előbb idézett Savoytól a végén zárójelbe téve egy egyes számot, ami valamiféle lábjegyzetre utalt volna. De sajnos a cikkből elmaradt maga a lábjegyzet, ami nyilván maga a könyv lett volna. Ez nem is lenne gond, mert tudom, hogy Savoynak ez a "Vilcabamba: last city of the Incas" (1970) könyvéből van (amit ismerek).

Viszont utána ezt írja Gyarmati: "Arra, hogy hogyan került Savoy expedíciójába ő maga [értsd: Rózner] így emlékezett:„Máig előttem van a pillanat, amikor először hallottam a felfedezésről. Sátram előtt ültem a világ legszárazabb vidékén, a chilei Atacama-sivatagban, ahol egy inka kor előtti erőd után kutattam. amikor meghallottam a hírt a rádióban… Azonnal tudtam, hogy el kell jutnom Vilcabambába. Filmem, Az Inka Birodalom sagája soha nem lehet befejezett… amíg záró képsora nem az elveszett város… Szeptember 12-én Lima legpatinásabb szállodája, a Gran Hotel Bolívar előcsarnokában ültem, amikor legnagyobb örömömre megpillantottam Savoyt… Bemutatkoztam és meghívtam egy teára… Tetszett neki, hogy profi fotós vagyok, és rendelkezésemre áll minden, felszerelés és nyersanyag egy újabb vilcabambai expedícióhoz… Mosolyogva közölte: Doug és én hétfőn reggel indulunk második vilcabambai expedíciónkra… Szombat este volt, öt perc múlva zárt a légitársaság irodája… Ilyen lehetőség az életben csak egyszer adódik, gyors döntést kellett hozni. Megtettem."[2]

A kettes szám itt a következő lábjegyzetet takarta volna, ami szintén elmaradt. Ha ez Rózner önéletírása (angolul, de az is könnyen lehet, hogy magyarul, hisz az egész gyűjteményét a magyaroknak szánta!). Gyarmati még ezután is többször idéz Rózner "memoárjából". Ha létezik ilyen, úgy érthetetlen miért nem adták ki, amikor mindenféle kis jellegtelen cserép-datálást vagy kikapart lábszárcsontot megjelentetnek?
Amúgy itt a cikk, nézzétek meg, hátha megtaláljátok a forrást: http://baloghpet.blogspot.hu/2009/05/az-utolso-inka-fovaros-vilcabamba.html

Ha belegondolok, biztos, hogy vannak az írásaiban ilyen titkos sugalmazások, üzenetek, amit nyilván olyan magyaroknak szánt, akik ezt "fogni" is tudják, s bár ez az üzenet sajnálatos módon elsikkadni látszik a múzeumi sötét berkekben...
Aki hallotta Róznert beszélni, az ilyesmire gondolhat. Ahogy Bárd Istvánnal beszélt, úgy beszélhetett a görög Szolónnal az egyiptomi Szaisz beavatott papja, Szonkhisz, aki elmesélte neki Atlantisz történetét és már az elején így szólt hozzá: "Ej, Szolón, Szolón, ti görögök, mindig gyermekek vagytok..." - Pedig Szolón az egyik legjelesebb görög bölcs volt!
Rózner leginkább ezen régi korok beavatottjait idézte fel, akik az ősi Megalit Királyságok építményeit emelték, munkálatokat irányították, száztonnás köveket vontattak fel hegytetőkre, s végezetül naggyá tették az emberiség hajnalának birodalmait. Tán csak az az egy baj történhetett vele, hogy a 20. században kellett élnie.

Pár hónap múlva lesz Rózner születésének századik évfordulója, s azért írtam róla, hogy egyszerűen, aki véletlenül olvassa, tudja kiről van szó. És ha már ebben a dekadens korban kell élnünk, mégis tudjunk olyan példaképeket állítani a 21. század gyermekei elé, akik valódi példaképek lehetnek.

Ezzel búcsút veszek Rózner Gézától, akire teljesen hálátlanul, ma oly kevesen emlékeznek Magyarországon...