Az Azori szigetektől keletre egy nagyobb gránittábla töredezett szét 10-12 ezer éve és maradt belőle három nagyobb, hosszúkás sziget. Ezek egészen kb. i.e. 3100-ig léteztek, s az izlandi leletek által is bizonyított, akkoriban lejátszódó hatalmas földrengések okozta kataklizma miatt víz alá kerültek.

E három nagy szigetet leírta Plutarkhosz egy régi karthágói pergamenre hivatkozva vagy Palaiphatosz is Kerné királya kapcsán. A legpontosabb leírás azonban Markellosz görög történetírótól jön, aki a nyugati Aithiópiáról szóló munkájában részletesen beszélt a három szigetről, leírva a legnagyobb méretét is. Markellosz valószínűleg egyiptomi forrás után írt. De ne gondoljunk "óriási" szigetekre! A legnagyobb 8-10 ezer négyzetkm talán. Éppen ezek szerepelnek az első portolánó térképeken, majd Kolumbusz felfedezése után eltűnnek a térképekről... Nyilván valamilyen ősi, többször másolt térképekről vették át azokat.

Plutarkhosz görög pap és tudós egy dialógusban beszél a Britanniától tíznapi hajútra, délnyugatra lévő három nagy szigetről. Beszél Amerikáról is, egy ottani öböl partjain letelepedett európaiakról. A végén pedig arról ír, hogy ez megtalálható egy Karthágó régi városában előkerült, nagyon ősi bőrtekercsen. Felice Vinci kutató alaposan elemezte a történetet és úgy véli, hogy bronzkori tengerészek eljutottak Amerikába és letelepedtek ott. Az Atlantikus–korszakban (i.e. 5500 és 2000 között), mikor a klíma enyhe volt az Atlantikum északi területein. A korai letelepedőket később elzárta a Szub–boriális periódus (i.e. 2000–500) megromló klímája, melynek csúcspontja i.e. II. évezred közepén volt, ami a vaskorszakkal esik egybe. Mindenesetre Plutarkhosz beszámolója teljesen független Markelloszétól.

Palaiphatosz (i.e. 4. sz.) görög mitográfus írt egy könyvet, ami csak töredékesen maradt fenn. Ő megpróbálta a mítoszokban elmesélt csodálatos eseteket racionális magyarázatokkal ellátni. Egyik történetében Phorkisz nyugati királyságáról mesél, s szerinte ő nem tengeristen volt, hanem a Marokkó partjaihoz közel eső Kerné és Szarpedónia szigetek királya (és nyilvánvalóan nagyon régen). Azonban királyságához tartozott a Héraklész oszlopain (Gibraltár) túl fekvő "három terjedelmes sziget is". Ezek mindegyikén egy-egy lánya uralkodott, kiket a mítoszok Gorgóknak neveztek...

Markellosz Aithiópiká-ját csak Proklosz idézi kétszer. Markellosz maga is "régi történetírókra" hivatkozik, akik megírták Nyugat-Afrika (Ny-Aithiópika) történetét. Hét kisebb szigetről beszél az óceánon, majd három nagyobbról. A középső hosszát közel 200 km-re teszi (ennek lakói - mondja még Markellosz - beszéltek egy még korábbi tengeri hatalomról, mely az egész óceán szigetein uralkodott egykor). Markellosz azt állította Atlantiszról, hogy egykor uralta az óceán szigeteit, majd pusztulása után a három szigetből a középső tartotta fenn emlékét.

Teljesen különböző nézőpontból beszél a három ókori szerző a három szigetről. Mindegyik beszámoló független Platón Atlantiszától is. Olyan három szigetről beszélnek, ami a történelem hajnalán még létezett, lakott volt, de ma hiába keressük.

A legkorábbi portoláno, ami ábrázolja a három szigetet az óceánon 1424-ből van. Ha összehasonlítjuk a későbbiekkel (egészen a 15. sz. végéig lettek ezek ábrázolva), úgy az látható, hogy folyamatosan egyszerűsödik ábrázolásuk, s a végén már két szabályos téglalappá "korcsosulnak".

Íme egy a fennmaradt tengerészeti térképekből (Pizzigano-é), mely ábrázolja e szigeteket:

Pizzigano Carta Nautica 1424

Magukról a portolánókról (hajózási iránytű-térképek) sokan és sokszor kimutatták, hogy azután jelennek meg Ny-Európában, miután a velenceiek 1204-ben kifosztották a Konstantinápolyi irattárakat. Ez a város volt az ókori tudomány utolsó fellegvára. Ezrével őriztek olyan tekercseket, melyek még az Alexandriai Könyvtárból kerültek hozzájuk. A velenceiek tengeri kereskedők voltak és nyilván éppen a térképek érdekelték őket. Utána valahogy Velence vált a portolánó-készítés bázisává.

Nem tudjuk, honnan vették át az első portolánók, hiszen már a legnagyobb szaktekintély, a norvég Nordenskjöld kimutatta, hogy kellett lennie egy "őstérképnek", ami vagy 1500 évvel korábbi volt ezeknél és – szerinte - föníciai eredetű volt. Már ők is átvették egy sokkal ősibb tengeri civilizációtól (ugyenerre az eredetre utalnak a Piri Reis és az Oronteus Finaeus térképek is. a szerk.), mely térképek az egykoriak másolatainak a másolatai lehettek. A portolánokon mutatott szigetek már ilyen téren tehát erősen torzulhattak, elvesztve méretarányukat, pontos fekvésüket, mert kétszer olyan hosszúnak mutatják pld., mint Markellosz 1000 stadionos adata.

Pizzagano után még számos 15. századi térképész mutatja a három szigetet, mint Benincasa, Canepa, Roselli, Pareto, Bianco és mások. Még a 3 sziget nevét is megadják: Saya, Satanaze és Antilia.
A portugál partoktól kb. 1200 km-re lehettek, és 2-300 km-re az Azori-csoport keleti szigeteitől. A középső, Satanaze hossza nem sokkal nagyobb, mint, amit Markellosz megadott (sőt, a Palaiphatosz által megadott három női uralkodó nevéből facsaríthatták el legalább két sziget nevét a velencei kartográfusok, mint a Steino = Satanaze). Területük együttvéve is még mindig kevesebb volt Portugáliánál.

Az 1424-es »tengerészeti atlasz«, ami a fennmaradt portolánók közül elsőként mutatja a Portugáliától 900-1000 km-el nyugatra lévő három szigetet
Benincasa térképének nyugati részlete
 

George Firman amerikai kutató is hasonló véleményen van: Satanaze és Antilia két hosszúkás szigetének létezése "illeszkedik a közép–atlanti gerinc és az ezzel szomszédos Azori–sík topográfiájához", bár elsüllyedésüket korábbra teszi.

Benincasa 1482-es térképen még jól látszik a Portugál partoktól (jobb szélen) nyugatra, 900 km-el két nagyobb és egy kisebb, félkör alakú sziget, a legdélibb hosszúkás sziget lehetett Markellos Hadész szigete. Látható még így is, hogy valahol a Golf-áramlat belső felére esett.

E három sziget nem lehet azonos az Azorik szigeteivel, mert felfedezésük után berajzolták azokat, a három nem létező (!) szigettől nyugatra. Az pedig, hogy miért rajzoltak be középkori kartográfusok akkor már nem létező területeket is térképeikbe (hogy kipótolják az akkor még ismeretlen fehér foltokat), ahhoz elég komolyan bele kellene mennünk például a portolánok keletkezésének történetébe, inkább ajánlatosak a téma legnagyobb szakértőjének, Nordenskiöldnak könyvei, majd Hapgood és Mallery újabb munkái is javallottak az ebben mélyebben elmerülni kívánóknak.

Nordenskiöld írt erről egy alapvető könyvet Periplus címmel (1889). Az Azori szigetek ábrázolásáról ezeken a korai térképeken pld. Babcock könyvében: Legendary islands of the Atlantic (172.oldal). Korai portolánókról Hapgood könyvében: Maps of the ancient sea kings. A térképek eredetijeit egy nagyon korai tengeri civilizáció alkotta, melyek másolatainak másolatai túlélték az alexandriai könyvtár pusztulását. Az említett Firman könyve: Atlantis: A Definitive Study (1985).

Hapgood, amikor vizsgálta az első portolánokat, azt szűrte le, hogy nagyon pontosak: vetülettel rajzolt forrástérképekről lettek átrajzolva "iránytűtérképekre". A forrástérképekről azt gondolta, hogy legalább a Ptolemaioszi-Egyiptomig nyúlnak, s az Alexandriai Nagy Könyvtárban őrizhették őket, majd átkerült néhány példány a Konstantinápolyi archívumba, ahonnan a keresztesek elrabolták a 13. század elején. Viszont a "forrástérképek" sokkal korábbi időben készültek, mint Nagy Sándor ideje, ugyanis olyan földrajzi elemeket is ábrázoltak, melyek már a prehisztorikus időkben eltűntek. (a Piri Reis is ilyen pl.)
A 14-18. századi kartográfusok még többször vették igénybe - az akkor még meglevő - néhány térképmásolatot, mikor olyan területeket ábrázoltak, melyek fel sem voltak fedezve: Afrika belseje, India, Jeges-tenger, Antarktisz, Atlanti-óceáni szigetek, Dél-Amerika túlpartja stb.

Később éppen azért tűntek el ezek a "mitikus földségek" a térképekről, mert felfedezőink eljutottak azokra a területekre. Ez a magyarázata, hogy miért szerepelt a 15. századi portolánókon a három sziget és későbbieken már nem.

Tovább bonyolódik a kérdés, hogy az első portolánó-készítő egyszerűen rosszul értelmezte a csak az Atlanti-óceán szigeteit bemutató őstérképet. Benincasa 1482-es atlaszán jól látható Portugáliától nyugatra, hogy délről északnak tartó szigetláncnak van ábrázolva az Azori-szigetek. Minden sziget meg van, meg az egymáshoz viszonyított helyzetük is jónak mondható, de valóságban keletről nyugatra vannak. Tehát az első másoló teljesen hibásan vagy 70 fokkal észak felé fordította a szigetlánc tengelyét. Ez nagy hiba - viszont számunkra értékes hiba!! Ugyanis azt mutatja, hogy a portolánó-készítő nem egy korai hajósfelfedező leírását használta, aki elhajózott egészen az azori Corvóig (hisz tudnia kellett volna, hogy az van legnyugatabbra), hanem egy forrástérképről dolgozott, aminek rajzát hibásan értelmezte!

1424 Carta Nautica

Hogy milyen lehet egy olyan katasztrófa, ami egy ilyen szigetet 2-3 km mélybe omlaszt, nem tudjuk, de hogy lehetséges ilyen katasztrófa ill. lesüllyedés az óceánon az bizonyos, hiszen egyes helyeiről tudjuk, hogy a felszínen kellett lenniük, de ma 3 km mélyen vannak.
Az atlantológiában több teóriát is kínálnak ilyen földségek összeomlására. Egy ilyen gigantikus katasztrófa után már nem található nyom építményekre, de még a sziget egykori körvonalára is alig.
Dolgoztak ki elméleteket Churchwardtól, Otto Muckon át Zsirov professzorig, melyek arra kerestek választ, hogyan tudtak tenger feletti szigetek egyszerűen 2-3 km mélyre süllyedve, szinte beolvadni az óceán padlójába. Otto H. Muck osztrák mérnök és feltaláló Alles über Atlantis c. könyvében (1976) közreadott teóriáját az atlanti sziget elsüllyedésének mikéntjéről az Azori-térségben. Muck szerint a katasztrófát egy aszteroida becsapódása váltotta ki a Nyugat-Indiák térségében.

Bolygónk számos hasonló geológiai "csodát" produkált: jéggel takart be óriási szigeteket, tengerek törtek be szárazföldekre, vagy fordítva. De például az egész Andok hegység 11.000 éve kezdett kialakulni és ma is nő.

Tudjuk, hogy valamikor i.e. 3200 és 3000 közt valamikor egy (vagy több hullámban lefolyt) óriási katasztrófa történt az Atlanti-óceánon, aminek hatása egészen a Földközi-tenger keleti végéig ért. Egyiptom deltáját ekkor évtizedekre elöntötte a tenger, felfordulás volt Krétán, Cipruson vagy Máltán. Az ír mocsárfák évgyűrűinek vagy az izlandi jégminták vizsgálata is hatalmas katasztrófát jelez ebben az időszakban. Heyerdahl írja a Tigris- ben: „…volt egy nagy geológiai katasztrófa az Atlanti–óceánban, olyan késői időben, amely egybeeshetett az összes, ismert korai civilizáció forrongásával. Hatása a Britannia körüli szigeti kultúrák alapítóit érinthette a legsúlyosabban, mivel egy máig fennálló hasadékot alakított ki az Atlanti–óceán talaján, mely Izland zöldellő szigetén területén is áthúzódik. Egy fa beleesett a hasadékba, beleágyazódott a felbuggyanó lávába: a radiokarbon kormeghatározás szerint ez i.e. 3000 körül (+/– 100 év) történt.

Az adatokat oldalakon keresztül lehetne sorolni, kezdve a régi népek (maja, indiai, iráni, stb) naptári adataival, folytatva az újabb kutatókkal, akik i.e. 3100 körülre helyezik egy nagyobb atlanti sziget pusztulását, mint Paul Dunbavin, David Furlong, Emilio Spedicato és mások.
Lehetséges, hogy két nagy katasztrófa történt időben közel egymáshoz, az első ie. 3200 körül, ami megrengette a szigeteket, majd vagy száz évre rá egy második, ami végleg el is süllyesztette azokat. Odüsszeusz- ill. a Homérosz által így nevezett pre egyiptomi telkhin hajós, még 3200 előtt járt erre, de az sem elképzelhetetlen, hogy a két katasztrófa közt. Bert Thurlings holland kutató nemrég megjelent Wie hielp de mens? c. könyvében a szerző odajut - átvizsgálva a különböző adatok tömkelegét -, hogy az utolsó nagy vízözön i.e. 3150 +/– 50 évvel ezelőtt történt, ami elpusztított egy nagyobb szigetet az Atlanti-óceánon (2008).
Az Azorik környékén csak azóta, hogy 550 éve ember lakja azokat, számos esetben süllyedt el vagy bukkant elő sziget (amiket feljegyeztek).

1957.szeptemberében az Azori–szigetekhez tartozó Fayal–sziget közelében egy tenger alatti vulkán emelkedett ki a vízből. Elnevezték Novának, de egy hónap után, ahogy felbukkant, úgy el is tűnt a tengerben. Fayalt pedig 1958. májusában hatalmas földrengés rázta meg. 1808–ban Sao Jorgén egy vulkán hirtelen több mint ezer méterrel megemelkedett, hat napig tüzet okádott. 1811–ben egy nagyobb vulkáni sziget emelkedett ki a tengerből kilencven méteres magasságba Sao Miguel mellett, amit Sambrina névre kereszteltek, de néhány héttel később visszasüllyedt a tenger alá. Hasonló vulkanikus kitörések előfordultak az Azórokon 1691 és 1720 között is. De itt van egy még régebbi eset: 1447–ben Alonso Leone kapitány Sao Migueltől északkeletre felfedezett egy szigetet, amit Asmaidának nevezett el. Portugál telepesek is érkeztek ide. Valamivel 1555 előtt egy vulkánkitörés következtében hirtelen megsüllyedt, a lakosok elmenekültek. Majd a sziget annyira megsüllyedt, hogy csupán egy kis szikla állt ki belőle a tengerből, majd a 19. század elején az is eltűnt. Sao Miguel–sziget Villa Franca nevű székhelyét 1622–ben eltemette egy szeizmikus rázkódás.
Sao Miguel a 90 km-es hosszával az Azórok legnagyobb szigete és az utolsó 3000 évben eddig 19 nagyobb vulkánkitörést sikerült beazonosítani. Sao Miguel a felfedezésekor (1430 körül) még két sziget volt, de 1563-ban egy vulkánkitörés összekapcsolta az egymáshoz nagyon közeli két szigetet.
Mindezek a térség erős szeizmikus aktivitására utalnak.

Christian O'Brien geológus, régész és író egy nagyobb kiterjedésű "Azori Földségről" beszél, mely egykor óriási kataklizmák hatására elsüllyedt. Csupán az Azori–szigetek maradtak belőle.
1985-ben megrajzolta ennek az egykori földségnek a térképeit, felhasználva a portugál haditengerészet térképeit. Képes volt kimutatni ezen nagy földség egykori folyómedreit, melyek völgyekben futottak, mely völgyek több száz méternyit süllyedtek le. Az Azori-szigetek körül édesvízi maradványokat találtak még 4000 méter mélyen is: mint korallok, homokpartok, vulkanikus anyagok, édesvízi moszatok.
Viszont tudjuk, hogy az Azori-szigetek eltérő korúak, vannak köztük több millió évesek is, mint a Santa Maria, melyről tudható, hogy százezer évekre egyszer már elmerült, majd megint kiemelkedett. Az egész területet egyébként jellemzi ez a fel-le mozgás.
O'Brien vagy tőle függetlenül George Firman atlantológus azt feltételezik, hogy az ún. Azori-földség i.e. 50.000 és 10.000 között a felszín felett volt. A katasztrófa mikéntjéről az atlantológusok inkább csak találgatnak, viszont, hogy lehetséges ilyen megsüllyedés, azt bizonyítják némely Azori szigeten a több száz méter magasságig követhető vízjelek is. Említi, hogy az utolsó jégkor nyomán a világtengerek szintje 120 métert emelkedett, s az emelkedés egy drámai szakasza i.e. 12.000 és 9500 közé esett.
Christian O'Brien három évtizedes kutatásait tárta fel a feleségével írt The Shining Ones c. könyvben (1997). Teljesen elképesztő, viszont a tudományos világ által annyira kétségbeejtően hidegen hagyott anyagokat...
Sao Miguel szigete nem csupán Odüsszeusz utazásaiban volt egyfajta "temető-sziget", melynek déli partján szirének siratták Perszephonét, hanem ez valóban egy "sír-sziget", hisz egy nagyobb leszakadt föld maradványa. De maguk az Azori-szigetek is azok, egyfajta sírkeresztek Atlasz egykori királyságának romjain.

O'Brien fotókat mutat a meredek déli partvonaláról. Már 1971-ben Sao Miguel déli partjának egy részénél megtalálta egy sebes folyású nagy folyó partjának jeleit, amit a víz által a partvonalra sodort nagy kőtömbök mutattak. Maga a folyó széle csak 80-100 méterre volt a mai parttól, de ez a sziget a mai formájában képtelen lett volna fenntartani egy ilyen széles folyót. A folyó forrása valahol messzebb, északon lehetett és magas hegygerincek alkották határát, pedig Sao Miguel hegyei manapság csak 900 méter magasak. Egy ilyen méretű és sodrású folyónak ilyen távon legalább 3000 méter magasan kellett legyen a forrása.
O'Brien kimutatta, hogy Sao Miguel déli lejtőjéről folyók futottak össze egy hatalmas völgybe, mintegy 64 kilométerre a jelenlegi partvonaltól. Az Azórok más szigetei is tartalmaznak hasonló hidrográfiai anomáliákat. Folyóvölgyeket talált a tenger fenekén, melyek 288 kilométer hosszan terjedtek ki és összefutottak egy még nagyobb folyómederben.
O'Brien feltárt egy ősi folyórendszert, ami alapján rekonstruálta az Azori–földséget, melynek mérete és formája leginkább Spanyolországhoz hasonlított. Kelet–nyugati szélessége meghaladhatta a hatszáz kilométert. Magas hegyláncai akár 12 ezer lábbal (3655 méterrel) a tengerszint fölé emelkedtek. Ő írja könyvében: „Délkeleten volt egy sajátosság, amit Nagy Síkságnak neveztünk, és egy 3500 négyzetmérföldes [9065 km2] területet fedett. Egy olyan folyó öntözte, melyet az angliai Temzéhez hasonlíthatunk. Mint látni fogjuk, ezt a síkságot írta le Platón Kritiásza, mint Atlantisz szigetének jellegzetességét.” (1997).
O'Brien kutatásai azonban nem egyedülállóak, hiszen az Azori-szigetekhez helyezte már korábban is sok atlantológus Platón Atlantiszát, mint Donnelly, Egerton Sykes, Zsirov, Bilau, René Malaise, dr. Nicola Russo, Braghine ezredes vagy Otto Muck. Némelyikük megrajzolta ez alapján Atlantisz térképét is.
Itt látható O'Brien elképzelése az egykori Azori Földségről, amit Atlantisznak vagy Poszeidónisznak nevez.

Azori-szigetek

A prehisztorikus három nagyobb sziget, ettől keletebbre volt, és túlélte a Nagy Atlantisz pusztulását, de egy időre még továbbvíve annak kultúráját a phaiákokban, kiknek pusztulás előtt álló szigetén Odüsszeusz járt hajdanán...
O'Brien térképén Sao Migueltól (SM) délre láthatjuk Platón metropoliszát, azaz Atlantisz kör alaprajzú fővárosát (MP jelzéssel). De láthatjuk, hogy keleti irányban a hajdani földség a Formigas szikláitól (IF) egészen a nyugati Corvóig (CV) terjedt...

Odüsszeusz, a történelmi hajnalunk hajósa, a három szigetből járt kettőn...

Kapcsolódó cikkek: