Akik olvasták Ralph Ellistől a "Tempest and Exodus" c. munkát (2001) azok tudnak a gízai plátó alacsony termetű őreinek, a trogloditáknak lemészárlásáról, a léviták által.
Gíza nyugati nekropoliszában feltárták a "törpék temetőjét", s ezzel egy rejtélyes rassz tűnik fel az archaikus és óbirodalmi időkben. Ott látjuk őket a piramisépítők mellett. Az ábrázolások szerint, ez a fura faj szorosan kapcsolódott az ötvösmunkákhoz, az ékszerkészítéshez s valószínűleg kapcsolatban álltak a héliupoliszi alkémia megalapításával ill. a Héliupoliszi Testvériség megalapításával is. Rodoszon ugyanebben az időben tűntek fel társaik, a Telkhinek, akiket az ókori szerzők uszonykezűnek és pikkelyesnek írnak le, akik számos technikai titkot őriztek. Őket valakik úgy i.e. 2100 körül szabályosan kiirtották... A rodoszi Telkhinek, akikhez az ún. " antiküthérai" csillagászati óra elődjei is kötődnek. Egy ősi hajózó törzs akik még a történelem előtti időkben feltérképezték a Földet, ismerték a hosszúsági fokokat, voltak csillagászati mérőeszközeik.
(Héraklész Tartesszoszból az Atlanti-óceán egy szigetére, Erütheiára hajózott, kapott az egyik istentől egy aranykagylót, ami mutatta az utat - ez - nem egy iránytű volt?).

Ez tehát olyan világosabb bőrű törpe rassz, akik nagyjából az i.e. 4. évezred második felében jelentek meg, majd egy évezredre rá el is tűntek a Földközi-tenger medencéjének partjairól: a Telkhinek. Ők bizonyosan részt vettek - valami módon - a nagy piramisok építésében. A régi népek, mint a görögök vagy föníciaiak nekik tulajdonították a hajó feltalálását vagy a hajózás tudományát is. Élen jártak a fémek bányászatában, fémkovácsolásban és az aranyművességben (akkori emberiség között is kimagaslottak). Elfajzott rítusaik voltak, csecsemőket gyilkoltak le; mely rítust a görögök később azzal "enyhítették", hogy gyermekeket korbácsoltak meg oltáraikon.

E törpe néphez tartozó emberkék csakis az óbirodalmi sírok képein vagy domborművein tűnnek fel (egyiptológiai oldalakon a sírábrázolásokon több ilyen képet is találhatunk, sőt számos szobrocska is készült róluk, pld. Szeneb-é). Valójában kétféle törpe rasszt ábrázolnak az egyiptomi freskók: az első a Kush-ból (a Nílus eredeténél ma is élő) származó pigmeusokat. Ezek az előkelőségek, királyok és hercegek mulattatására szolgáltak a palotákban. Már a IV. dinasztia fáraói is indítottak expedíciókat délre, hogy törpéket hozzanak. Ezeket Abüdoszban és Héliupoliszban tenyésztették is. Viszont ott főleg kultikus célokra használták őket, föld alatti ketrecekben tartva, s szándékosan megnyomorítva. Felesleges is lett volna az egyiptomiaknak Jáváig utazniuk "törpékért", amikor a nílusi expedícióik rendszeresen hoztak belső Afrikából is fekete bőrű törpéket, akiket számos freskón vagy agyagfigurán ábrázoltak, amint előkelőségek előtt ugrabugrálnak, táncolnak.

Viszont a közép-afrikai pigmeusok sohasem értettek a fémművességhez vagy ékszerkészítéshez. Egy másik törpefaj az, akik feltűntek a Földközi-térség számos szigetén, mint Elbán, Rodoszon vagy Szamothrakén, vagy Kisázsiában is, ahol telkhineknek, kabiroknak és más hasonlóknak nevezték őket. A bőrszínük is jóval világosabb volt a pigmeusokénál. Mindenhol nekik tulajdonították a fémek feltalálását. Jean Leclant nem is olyan régen fedezte fel Giza nyugati nekropoliszában a törpék temetőjét, nem kis megdöbbenésre. I.e. 2100 körül pedig valami rejtélyes okból mindenhol eltűntek, bár beszámolók szólnak arról, hogy Afrika egyes eldugott helyeire mentek, ahol „félig a föld alá bújva, fennmaradtak korunkig”.

Edgar Rice Burroughs angol író, akit nagyon érdekeltek az ősi elporladt afrikai kultúrák, ezt csempészte be az egyik Tarzan regényébe: "Szép és lelkesítő látvány volt, és bármennyire képtelenségnek tűnt is eleinte, Tarzan rájött, hogy a pigmeusok egyik fajtáját látja. Ezek nem annak a fekete törzsnek a tagjai, amelyet többé-kevésbé minden Afrika-kutató ismer, hanem ahhoz a fajhoz tartoztak, melyet kutatók leírásából, legendákból, mítoszokból, mint apró fehér embereket emlegettek..." —Tarzan és a hangyaemberek, 1989.

Nagyon érdekes amit Suetonius a "Peri blasphemion"–ban ír a Rodoszon feltűnt őslakos telkhinek alakjáról. Ő még régebbi források alapján írt: kétéltű, félig „daimoni”, félig emberi, hüllőszerű lényeknek írta le őket, és az "ujjaik között úszóhártya feszült" (akár a babiloni förtelmes lényeknek, az Annedotusoknak). Armenidasz a fejüket a kutyáékhoz hasonlította. Más ókori szerzők pedig a technikai előrehaladottságukról beszéltek (a mágia és a fémek megmunkálása terén). A rodoszi templomjegyzék szerint a lindoszi templom raktárában őriztek még (i.e. 100 körül) a telkhinek által készített tárgyakat, melyekről azt sem tudták megállapítani, hogy miből vagy hogyan készültek. A "rodoszi csillagóráról" pedig többen megállapították, hogy egy cargo-tárgy, azaz inkább egy "műemlék", mint használati tárgy. Amit a görög készítő csupán lemásolt (talán egy tervrajz nyomán). Ez egy a telkhinek műhelyében készült csillagászati eszköz, amit a telkhinek a hajózásaik során a világ feltérképezésére használtak. A kiálló rúd a szerkezetből egy kronométerbe illeszkedhetett, ami sajnos nem maradt fenn. A telkhinek nyomait Rodoszon senki sem kutatta, de pld. Kamiroszban talált ősi beton-ciszterna az ő hagyatékuk lehet; de sok más megdöbbentő dolog található a régi feljegyzésekben róluk.

A lindoszi Athéna templom romjait 1904-ben tárták fel. Belsejéből került elő a templom kincstárának listája: i.e. 99 körül írta Timakhidasz. A tárgyak persze elvesztek azóta, hisz a templomot később kirabolták és lerombolták. A lista az ősidőktől sorolja a felajánlásokat, így a telkhinek "tizedik" munkájaként egy " krosónt", ami nem egyezik más görög szóval sem, a régészek valamiféle tartálynak vélik, de Timakhidasz maga sem tudta mi az vagy hogy készült. Egy másik bejegyzés valami "legősibb fémtárgyat" emleget velük kapcsolatban... Rodosz az ókori időkben a mechanikai fegyvergyártás központja volt, s ősi, templomokban őrzött tervrajzok alapján dolgoztak (akár a híres csillagóra esetében). Az Atabüron hegyen elhelyezett üvöltő bronzbikák is valójában fegyverek lehettek, mint sem vészjelzők. A telkhinek számára Rodosz egy "búvóhely" volt.

Az ősidőkben Rodosz a mozgó fémszoborgyártás egyik központja volt, akár Héliupolisz, Ur, Aia, Théba vagy Kréta. A telkhinek vonzódása az alkímiához vagy gyógyszerkészítéshez elég ismert volt, hasonló eljárást takarhat, mikor a Sztüx vizét kénnel keverve a földekre szórták.

Hasonszőrű lények a világ más részein mérhetetlen föld alatti járatokat és termeket vájtak vagy például jelek utalnak arra, hogy a föld alatt is található egy piramis. Rodosz titka éppen ezért nagyrészt a föld alatt található, és éppen ezért nem is keresték. A 3000 éves kamiroszi ciszterna anyagjáról egy görög tudós, Efstathiades megállapította, hogy anyaga kiválóbb beton a mainál és a vízzáró tulajdonsága elképesztő. Nem lehet, hogy az amúgy is a fémbányászat "feltalálásával" kapcsolatba hozott telkhinek (már a fémeket is róluk nevezték el!) Rodoszon éppen a föld alatt építkeztek és ezzel a betontechnikával burkolták földalatti titkos termeiket és folyosóikat...?

Kerényi Károly írja: „...régi elbeszéléseink szerint az ősidőkben a Földközi-tenger keleti felének más szigetein [értsd: Cipruson kívül] is olyan lények laktak, akiket éppúgy lehet törpéknek nevezni, mint nagy isteneknek. Ezek közé tartoztak a szamothrakéi Kabirok és a rhodoszi Telkhinek; valamint közéjük tartozott a lémnoszi Héphaisztosz is.” — Görög mitológia, Bp, 1977.

A krétai Kuréteszek vagy Kurészek, akik rokonai voltak a Daktüloszok, Korübaszok, Telkhinek vagy Kabirok, de ugyanúgy meglehet, hogy az összes elnevezés mind ugyanazon ősi lényeket takarja. Már az ókori görögök is tanácstalanok voltak a Kabirok származásáról, aminek fő oka, hogy már ott találták őket, mikor Görögországba érkeztek, hisz valójában a pelaszgok istenei voltak. Ám az ókori beszámolók egyaránt tartották őket démonikus lényeknek és "Nagy Isteneknek". A legáltalánosabb hit szerint, Héphaisztosz törpe gyermekei voltak, akikhez a fémek feltalálását is kötötték. Mások viszont azt beszélték, hogy valójában nem ők voltak a nagy istenek, hanem a Kabirok felügyelték a Nagy Istenek orgiasztikus misztériumait Szamothrakén. A misztériumon résztvevők védelmet reméltek a Kabiroktól, hogy a tengeri viharok elkerülik őket utazásaikon. A boiótiai Thébai Kabir-szentélyében Odüsszeuszt is kabirszerű vonásokkal ábrázolták...

Két szerző összeállítása következik Kabirokról, de egyik sem filológus vagy történész, s éppen ezért a sajátos meglátásuk érdekesebb, mint valami száraz, szaktudósi szóömleny, amiből a végén sem tudunk meg semmit.
Az első részlet Várkonyi Nándor Sziriat–jából van, aki a Kabirokról szóló rész összefoglalásánál nagymértékben támaszkodott Lewis Spence skót atlantológus egy-két munkájára, ahol az a Kabir-misztériumokat Atlantiszról származtatta:

"A kabirokat először Sanchuniathon föníciai író említi, i. e. 1400 körül élt, művéből egyes részletek a pun háború idején ké szült latin fordításban fennmaradtak, ez tehát a neveket megrómaiasítja. Szerinte a kabir misztérium líbiai vagyis afrikai eredetű, később beolvadt az Oszirisz-vallásba. A Ras Shamrában 1928 óta előkerült táblák a kabi rokat agzarim néven említik, a nyolcadik közülük Esmun, akit különösen Ciprus és Szardínia szigetén tiszteltek; az agzarim szó állítólag szigetlakót jelent. Az eddigi adatok: Líbia, Egyiptom, Szíria (Ras Shamra), Ciprus és Szárdinia tehát kifejezetten mediterrán eredetre vagy elterjedésre vallanak. Hérodotosz szerint a pelaszgok, Peloponneszosz prehellén őslakó i alapítot ták a kabirok tiszteletét első szálláshelyükön, Szamothraké szigetén. (Sza mothraké jelentése Diodórosz szerint: szent sziget.) Más hagyományok azt mondják, hogy a föníciaiak hajózás-istenei voltak eredetileg, s szobruk a hajók orrát díszítette.

Nevük a babiloni kabru-ból származik, ami hatalma sat jelent, ebből lett a héber kabirim, ebből a görög kabeiroi. Ami számukat illeti, eleinte ketten voltak (apa és fiú), ezután hárman, majd négyen, ké sőbb heten, végül nyolcan. Formájukat tekintve, csúf, kövér testű, ithyphal likus törpék alakjában ábrázolták őket; Szamothrakén a kikötőben két ilyen szobor fogadta a zarándokokat. Ugyanott eleinte nem voltak templomaik, szentélyeik; szabad ég alatt, szakadékokban, sziklák, menhirek közt folytak a misztériumok a vad, kopár, egyetlen hegycsúcsból álló, vihar dúlta ten gertől övezett szigeten.

Hogy Egyiptomban miben állt a tiszteletük, nem tudjuk; Sanchuniathon ennyit mond: Thot, vagyis görögösen Hermész Triszmegisztosz „elrendelte, hogy a kabirok adják át a múltról szóló emlé­keiket” nyilván Usziri papjainak, de ettől nem leszünk okosabbak. Memp hisz ősi temploma volt a tiszteletükre rendelve, s lehet, hogy kultuszuk az Usziri-bika (Uszir-hapi, ebből Sarapis, Serapis) tiszteletével kapcsolódott; erre a föltevésre még visszatérünk.

Igaz, Sanchuniathon azt is közli velünk, hogy ők találták fel a tengerhajózást, a halászat és a vadászat mesterségét, az építkezést és háztartást, ezenkívül az írást, a só és az orvosságok haszná latát; végül, írja, Poszeidón telepítette le őket a föníciai Berütoszban (Beirut), de még mielőtt az emberáldozatokat ott bevezették volna. Mindez azonban – a föníciai telepítésen kívül – az Usziri-mítosz tiszta ismétlése (kultúrhérosszá teszi meg őket). A föníciaiaknál és a pelaszg-görögöknél tengeristenek voltak, a hajósok védnökei. Még később az istenek szolgáival azonosították őket, s lettek daktüloi, kurétész, korübantész, illetve az iste nek gyermekei, Kasztór és Polüdeukész (Pollux). De lehet, hogy az utóbbi fordulat az etruszkokra megy vissza, akik sok krétai-pelaszg emléket őriz tek meg, sőt talán még régebbieket; ábrázolásaikon két bakfarkú, szatír ala kú, idős, szakállas kabir feláldozza az ifjú harmadikat, Hermész azonban varázsboltjával életre kelti. Nevük a rajz mellett áll: Kaszturu és Puluktu (talán ezek a görög nevek ősei), a harmadik neve Chaluchaszu, ez meg a Szamothrakéi papok bíborszínű fejszalagjára utal (kalkhé). Patarai Mnesze asz a négy kabirt Axierosz, Axiokerszosz, Axiokersza és Kadmilosz néven ismeri, de ezek a nevek már orphikus jellegűek, az orphikus és az eleusziszi misztériumokban szerepelnek, s mint Mneszeasz írja, mögöttük voltakép pen Démétér, Hadész, Perszephoné és Hermész áll – a négy kabir velük azonos. Phereküdész, Hérodotosz és mások azt mondják, hogy Héphaisz tosz fiai, Cicero szerint Proserpináé, de Zeusz is gyakran szerepel apjuk ként.

Halikarnasszoszi Dionüsziosz, Macrobius, Varro és több latin szerző a rómaiak penateseinek, házi isteneinek tekinti őket, Sztrabón viszont Hekaté papjainak. Valószínű, hogy nem ok nélkül hozzák kapcsolatba a kabirokat Orpheusszal és Dionüszosz Iakkhosszal, a két isten-áldozattal.

A zűrzavart megkoronázza Hérodotosz: „a kabirok orgiáiról” beszél, s a szokásos tar tózkodással így szól: „Aki be van avatva a kabirok szolgálatába, melyet a szamothrakébeliek celebrálnak, megérti, mit akarok mondani.” Ez a szolgá lat azonban nem vált nagyon általánossá, vagy lehet, hogy helyhez, közép ponthoz kötött volt. Egyiptomban, Föníciában, Szíriában és az etruszkoknál csak nyomai maradtak; Ciprus, Kréta, Szardínia jobban meghatározható he lyek. Görögországban mindvégig Szamothraké volt a középpont, kívüle a lokriszi Amphisszában, Lemnosz és Imbrosz szigetén s Pergamonban foly tak kevéssé jelentős misztériumok.
Ennyi tehát az „anyag”, amiből ki kellene okosodnunk. Messze múltba vesző eredetről lévén szó, három támasztékot választhatunk: az első a tör pék ithüphallikus ábrázolása, a másik Sanchuniathon tudósítása, hogy a misztérium Nyugatról származik, a harmadik Hérodotoszé, aki szerint a kultusz orgiasztikus volt. Saját tapasztalat alapján állítjuk, hogy minél régibb valamely forrás, annál megbízhatóbb. Sanchuniathon elég régi (i. e. 1400 k.), s így szívesen rábízzuk magunkat; Hérodotoszról viszont tudjuk, hogy sohasem füllent, s ha téved, forrásai vagy tájékoztatói vezetik félre, azért elfogadjuk állítását a rítust illetően (orgia). Sanchuniathon utalása te hát Nyugat felé fordítja tekintetünket, vagyis az atlanti kultúrák vándorútjára." — Sziriat oszlopai, 1972.

Kabírok SzamothrakénItt egy pénzérmén látunk egy kabirt, baljában kígyót szorongatva

Kabir ábrázolás eleve kevés van legalábbis, ami megtekinthető. Ennek két oka van: ezek rendszerint riasztó, elhízott, daimóni tekintetű törpéket mutattak, rendszerint nagy fallosszal, s az egyik ok, hogy azon római császárok, akik kereszténnyé lettek, módszeresen pusztíttatták a pogány kor eme sötét relikviáit. A másik ok, éppen a már elképesztő romlottságot sugárzó ábrázolásoktól való "megkímélés" a célzata. Éppen ezért azt a néhány véletlenszerűen fennmaradt ábrázolást is inkább a gazdag múzeumok remota szobáiban őrzik. Ilyenek pld. a Hérodotosz által említett Hermész phallikus szobrai az utak kereszteződésein vagy az orgiasztikus misztériumok történéseiről vagy szodomita szertartásokról szóló ábrázolások (ezeket sosem tárták a nagy nyilvánosság elé).

Szerencsére a Pompeiben megőrződött anyagot a keresztény uralkodók nem tudták elpusztítani. A Nápolyi Királyi Múzeum titkos szobájának lezárt fémvitrinjeiben tárolt (volt amikor befalazták a gyűjteményt) ilyen irányú alkotásokról kiváló képeket ad Stanislas Famin 1871-ben megjelent ritka könyve.

A másik szerzőnk, a francia Robert Charroux, aki "Az ismeretlen rejtélyek könyve" c. 1969-ben megjelent munkájában a 16. fejezetet az ősi misztériumoknak szánta. Charroux egész életében a legmegdöbbentőbb kutatásokat végezte az ősi kultúrák porladó romjainál, titkos könyvgyűjteményekben vagy elveszett kincsek föld alatti rejtekében. Rajongásai néha tévútra vitték, mindenesetre érdemes őt is meghallgatnunk a Kabirokról (saját fordítás):

"A KABIROK MISZTÉRIUMAI

Szamothrake, Delosz, Mithra misztériumai egy őseredeti beavatásból származtak, hasonlóan mint Eleusziszben vagy máshol is.
Azt gondoljuk azonban, hogy a szamothrakéi Kabirok szellemileg emelkedettebbek és lényegét tekintve, felsőbbrendűek voltak, mint más misztériumok.
Szamothraké szigete az Égei-tengerben egyfajta természetes piramisnak hat a rajta terpeszkedő kúpalakú Saoce-heggyel.
A pelaszgikus Kabir misztériumok alapítói, akik az « Északi-tengerről érkeztek », minden utazónak előjogokat és védelmet biztosítottak.
A Cabirok vagy Kabirok (a Kab-ból = ég, aki az égből érkezett) voltak a hagyományban a levegő utasai, akik hajóikkal (Ark) érkeztek egy katasztrófa utáni korszak kezdetén, hogy az embereket oktassák.
Szentélyeik voltak Szamothrakén, Lémnoszon, a boiótiai Thébaiban, Türoszban, Memphiszben, Brit-szigeteken és Galliában.
Prométehusz egy Kabir volt, mondta a beavatott Pauszaniasz.
Anubis Schenouda szerint Ptah volt az első Kabir Egyiptomban.
A keltákhoz a tengeren érkeztek, akik tisztelték is őket, amit bizonyít ez a szöveg egy régi ír glosszáriumból, s amit a nyelvész Pictet (1824) idéz: « Samhandroic, cadhon Cabur », azaz Samhan–Cabur mágiája, tehát Samáelét, Sátánét vagy Seatherét, a civilizáció hőseiét.
Egy másik glosszáriumban Baal vagy Beal (Bélénust Apollónnal azonosítottak) nevét, mint Seathar szinonimája ad meg, akit a galliai gallok és germán népek is ismertek.
Pauszaniasz elutasította, hogy fellebbentse a fátylat a Kabir-miszériumokról:
«Huszonöt sztadionnyira van innen [Thébaitól] Démétér Kabeiraie és Koré szent ligete, ahová csak a beavatottaknak szabad belépniük. Ettől a berektől mintegy hét sztadionnyira áll a Kabeiroszok szentélye. Elnézést kérek azoktól, akik szívesen meghallgatnák, hogy kik ezek a Kabeiroszok, és hogy milyen szertartásokkal szokták őket és az istenanyát tisztelni, de én most inkább hallgatok erről. Semmi akadálya sincs azonban annak, hogy bárkinek elmondjam, amit a thébaiak a szertartások eredetéről mesélnek. Azt beszélik ugyanis, hogy valaha egy város volt itt, és a lakóit Kabeiroszoknak hívták. Egyszer Démétér megjelent az egyik Kabeirosz férfi, Prométheusz és ennek fia, Aitnaiosz előtt, és őrizetükre bízott valamit. De hogy mi volt ez a valami, és hogy mi történt vele, arról már vétek lenne írnom. A beavatási szertartásokkal minden esetre Déméter ajándékozta meg a Kabeiroszokat.

Az Epigonoszok hadjárata és Thébai elfoglalása idején a Kabeiroszokat az argosziak [Argosz nemzetsége = a görögök] elűzték otthonaikból, így a szertartások bizonyos ideig szüneteltek. Később azonban Potneusz lánya, Pelargé és férje, Iszthmiadész, mint mondják, ismét felújították ezeket az alkalmakat...»
[Azt mondják, a hétkapujú Thébait a legendás Kadmosz idején –i.e. 1519 körül- építették, aki bevezette a görögök közt az írást, a föníciai betűk alapján és a fémolvasztást, majd kígyóvá változott. Ott Muller egy pelaszgikus istennek tartotta.]
Már több ízben bebizonyosodott - magyarázza tovább Pauszaniasz -, hogy a Kabiroszok haragját egyetlen ember sem tudja kiengesztelni…
Amikor Xerxész seregének Mardoniosz vezetése alatt Boiótiában maradt katonái közül egyesek behatoltak a [thébai] Kabir szentélybe - lehetséges, hogy a gazdag zsákmány reményében tették, de véleményem szerint inkább azért, hogy az istenség iránt érzett megvetésüket kinyilvánítsák -, akkor azonnal őrültség szállta meg őket, és belevetették magukat a tengerbe, vagy a sziklaormokról ugrottak le, és úgy pusztultak el.
Mikor győzelme után Alexandrosz már Thébai egész környékét és Thébai városát is felperzselte, akkor néhány makedón katona, mint ellenséges területre, a Kabeiroszok szentélyébe is behatolt, de ekkor mennydörgés támadt, villámok csaptak le az égből, és elpusztították a betolakodókat.
Néhány tradicionalista szerint – ami fedi a mi összegzésünket is - a Kabbala a Kabirok és a földönkívüli Beavatok tudománya lenne.
Az egyiptomiaknál a hét kabir jelképezte a hét bolygót, és a nyolcadik Ptah volt. [A nyolc bolygó helyesen: Szaturnusz, Jupiter, Neptunusz, Uranusz, Mars, Föld, Vénusz, Merkur. Ptah adta a nyolcadikat, amelyik a többiek után érkezett: a Vénusz.]
A Kabirok legkiemelkedőbbikének neve Satan vagy Saman volt.
Kabirok a történelemben egyfajta láncot alkottak a kelták földjei, Fönícia, Frígia és Egyiptom között, ahová elvitték a civilizációt.
Szamothrakét korábban Saonnak nevezték, akár Sein szigetét Bretagnénál, amit az ókorban Sena vagy Seonként ismertek, mint azt Sztrabón beszéli.
Sein szigetét egy kilenc druida nőből álló közösség lakta, akik egy « szent üst » fölött őrködtek, ami a beavatás italát tartalmazta." — Le livre du mystérieux inconnu, Paris, 1969.

Stanley Faber talányos rajza a 'Kabirok barlangjáról' Faber egy angol teológus volt, akit roppant mód érdekelt a pogány kultuszok és bálványszobrok világa. A Kabir-misztériumokról szóló kétkötetes munkáját 1803-ban jelentette meg.

Az emberi civilizáció korai történetének nagy rejtélyei ők. A történészek soha nem foglalkoztak szerepükkel, pedig a hagyományok hozzájuk kapcsolta az összes fém feltalálását, az alkímia születését. Rossignol francia klasszika-tudós munkája, a "Fémek az ókorban" címmel, a mai fémkohászat korai szakaszát mutatja be a szamothrakéi istenek szempontjából és Sandra Blakely-től: "Myth, Ritual and Metallurgy in Ancient Greece and Recent Africa" (2006) is erről szól. Blakely a könyv mellett több tanulmányt is jelentetett meg a témában (például a Telkhinek és a babiloni Apkalluk kapcsolatáról). Ezekből is látszik, hogy teljesen alaptalan ezeket összehozni a jávai szőrös emberkékkel, még ha háromszorosa lenne a koponyatérfogatuk, akkor sem! Az egész világon találhatók az Egyenlítő mentén alacsony termetű vagy egyenesen törpe rasszok (még az Amazonas dzsungeleiben is élnek). Ahonnan jöttek, ott sem lehetett vezető szerepük. Ny- Afrikáig lehet követni a nyomaikat, amit a régiek nyugati Etiópiának neveztek.

(A legújabb krétai ásatások eredményei sokkolták a régészeket: a sziget partjain talált 130 ezer éves kőeszközök arra utalnak, hogy a Mediterráneum - és egyben az emberiség - legkorábbi hajósai a korábban hittnél 100 ezer évvel korábban indultak útnak: http://www.mult-kor.hu/20100223_szazezer_evvel_korabban_kezdodot t_a_hajozas_tortenete

Kapcsolódó cikkek: