A Memnón-kolosszusok III. Amenhotep fáraó (i.e. 1388-1351) két hatalmas ülőszobra, melyek az ősi Théba nekropoliszának területén állnak (a hely tengerszintfeletti magassága 77 méter). Ikerszobrokról van szó, melyek egymástól 15 méternyire vannak. Kelet felé néznek. Egykor mögötte állt III. Amenhotep gigantikus halotti temploma. A templom a Nílus árterének szélén épült és az évenkénti elöntések jelentős károkat okoztak, majd i.e. 1200 körül egy nagy földrengés érte a területet, ami tovább rombolta a templomot. Ezek hatására, kétszáz évvel a felépítése után a templomkomplexum nagy részét el is bontották, hogy más templomokhoz használják fel.

A két szobor ülve ábrázolja a fáraót, amint kezeit térdén nyugtatja. A fáraó uralkodása alatt óriási építkezések zajlottak Egyiptom szerte. III. Amenhotep nagyszabású építkezéseinek vezetője Amenhotep, Hapu fia volt, aki egyszerű közemberből küzdötte fel magát a fáraó bizalmasává. Katona, tudós és beavatott, ő szervezte a fáraó első szed-ünnepét is.

Ha egy építkezésnél téglából vagy kisebb méretű kövekből történik, úgy elég pár száz kőműves és kőfaragó, utána már bármekkora építményt képesek felépíteni. Ha azonban gigantikus tömböket is kellett mozgatni, úgy kapásból sok ezer ember munkaerejét kellett igénybe venni. A templomon belül további nagyméretű, 7-8 méter magas óriásszobrok is voltak. Ráadásul 2002 tavaszán német régészek még két 21 m magas vörös kvarcból faragott Amenhotep szobor maradványaira bukkantak Luxor közelében, eredeti súlyuk 700 tonna lehetett. A két szobor kezdetben a fáraó temetkezési templomában állott (egy harmadik szobornak is megtalálták a fejét, mely egy királynőt ábrázolt).

Eredetileg mindkét szobor egyetlen tömbből lett faragva, de i.e. 27-ben volt egy földrengés, ami az északi szobor derék fölötti részét letörte, lerombolta. A megmaradt alsó részen is egy nagy repedés éktelenkedik. Erről a görög geográfus, Sztrabón számolt be, aki  Αelius Gallus római helytartó társaságában látogatott ide i.e. 24-ben: „Azt hiszik, hogy trónján és az alapzaton megmaradt rész naponként egyszer olyan hangot ad, mint egy nem nagy ütés. Mikor Aelius Galiusszal s kíséretében levő barátainak és katonáinak nagy társaságában azon a helyen voltam, az első órában én is hallottam a hangot, de azt már nem tudom megállapítani, hogy a hang az alapzatból jött-e, vagy a kolosszusból, vagy az alapzatot körülállók egyike hallatta-e szándékosan azt a hangot. Mert az oknak bizonytalansága miatt mindent inkább el lehet hinni, mint azt, hogy az így elrendezett kövekből származik a hang.” (17.46).

A földrengés után tehát a szobor megmaradt alsó része minden napfelkeléskor, hajnalban „énekelt” vagy olyasforma hang hallatott, mint mikor a hárfa húrja elpattan. Az ideérkezők ugyanis halk zúgó vagy fütyülő hangról számoltak be, s úgy hitték a felkelő Nap első sugarai okozzák a hangot. Általában erről azt gondolják, hogy az emelkedő hőmérséklet és az elpárolgó harmat okozhatta a hangot.

Az egyiptomi görögök ebből arra következtettek, hogy a szobrok Memnónt ábrázolják, a trójai hőst, az aithiopszok királyát, Éósz/Aurora hajnalistennő fiát. A hajnali éneke pedig az anyja köszöntése lenne.

Julia Balbilla római költőnő és Sabina császárnő udvarhölgye görög aiol nyelvjárásban írt verseket. Ezekből semmi nem maradt fenn. Egyedül négy epigrammája, az is csak azért, mert az egyik Memnón-kolosszus alsó részébe vésték. A költőnő Hadrianus császár és felesége kíséretében járt a szobornál i.sz. 130-ban. Ferdinand Gregorovius 19. századi német történetíró a következőket adja elő erről: „A Memnon-szobornál tett császári látogatás várva-várt alkalomul szolgált e görög nőnek arra, hogy költői tehetségét csillogtassa. Olvassuk még ma is azokat az aeol dialectusban irt verseket, a melyekkel ez ismételten meg- abajgatta a melancholikus Memnont a végből, hogy megszólaltassa. De az isten most az egyszer nem volt oly leereszkedő, hogy panasz hangját hallassa. Az udvar- hölgy csodálkozott, hogy hallgatásba merülni merészkedett, bár a felséges Augusta minden áron hallani akarta, s a császár haragjával fenyegetőzött. Ez használt, mert Memnon az Augustus tiszteletére több ízben megszólalt. Balbilla szerencsére feljegyezte egy feliratban, hogy a «kedves királynéval», Sabinával a Hadrián uralkodása 15-dik évében Athyr hónap 24-ikén és 25-ikén hallotta az isten szavát. így aztán ismerjük az a határozott időpontot, a midőn a császár a Memnoniumot meglátogatta, s ez nem más, mint a 130-ik év november 20-ik és 21-ik napja.” (Hadrián császár, Bpest, 1897).

Julia egyik epigrammájából tudjuk, hogy a papok felvilágosították az uralkodót az ábrázolt személy valódi nevéről, aki Amenóth, vagyis III. Amenhotep fáraó:
Aurora és szent Tithon fia, Memnón,
Zeusz városa, Théba előtt ül,
vagy ahogy megtudtuk, ő Amenóth, az egyiptomiak királya.” 

Septimius Severus császár i.sz. 199-ben járt Thébában és utasította mérnökeit, hogy állítsák helyre az északi szobrot. H. Bowman, a kaliforniai egyetem Berkeley Laboratóriumának kutatója alaposan megvizsgálta a szobrok anyagát. A déli ma is egy tömbből van, viszont az északi kolosszus helyreállításához a római mérnökök nem a szobor anyagával azonos kőzetet alkalmaztak: a durvább homokkövet a Thébához jóval közelebbi Asszuánból szállították. A szobor felső testét öt, egyenként tíztonnás kőtömbből, a fejét egy ötventonnás darabból egészítették ki. A restaurálás után persze elnémult a szobor. Bowman és csoportjának vizsgálatai szerint a szobor dobogóját is kijavították ugyanazon homokkőfélével, mint amivel a szobor felső testét is. Bowman szerint azért, mert „a rómaiak úgy vélték, hogy a talapzat másképp nem képes elviselni azt a terhet, amit majd az jelent, hogy ők a megsérült felső részhez hozzáillesztenek újabb terhet”.

2014-ben jelentették be, hogy Dr. Hourig Sourouzian örmény-német régész vezette kutatócsoport olyan kvarcittömböket ásott ki a közelben, melyek eredetileg az északi szobor darabjai voltak. Így megtalálták a hiányzó jobb kar egy nagy darabját, valamit a királyi öv részét is.

Az „egyiptológia atyja”, a francia Champollion a Lettres écrites d’Egypte-ben közli velünk: „…többször ültem hajnalban Memnon hatalmas térdein, de soha semmiféle zengemény nem jött ki szájából, hogy elvonja figyelmemet arról a mélabús képről, mely Théba síkján tárult szemem elé, hol a királyi városok ezen elsőszülöttének tetemei hevernek szerteszét.

 

FANTAZMAGÓRIÁK ARRÓL, HOGY MITŐL ÉNEKELT A SZOBOR

A Társalkodó nevű magyar lap egyik 1842-es száma így számolt be német forrás alapján: „Cambises által feldulatott, de az okozott sérülések daczára, minden reggel s napszálatkor hangokat adott. Pisistratus tanít minket, hogy e képszobor keletfelé nézett, s mihelyt a nap első sugarai szájába estek, szólni kezdett. Pausanias szerint, ki a szobort megcsonkítva látta, a hang, mit minden reggel napkeletkor ada, megpattant hárfa húréhoz hasonlita. Ha a szobor különböző föliratainak hiszünk, sokan néha egy, néha több hangjait, sőt épen világos szavait hallák. Langles e tárgy fölötti értekezésében, s újabban Salverte, ezen hangokat egyiptusi papok mesterségének tulajdoniak, sőt még lehetséges mechanizmusát is előadák. Langles véleménye szerint a hangokat több kalapács okozta, mik gránit, vagy oly csengő kövekhez ütődtek, melyek Khinában zeneszerekhez még most is használtatnak. Salverte ezen hypolhesist még azzal tökéletesíti, hogy e kalapácsok hihetőleg vízórával, vagy más időmérőszerrel voltak kapcsolatban, napkeletkor mozgásba jövők. Sőt még azt sejti, hogy Memnon ajkai közt, vagy a szobor magassága miatt kevésbé észrevehető részében, nyiladék vala, lencse vagy tükörrel, mi az összpontosított napsugarukat egy vagy több ércpálcácskáira vivé, s ezek a hévtől széttolva, Langles kalapácsait mozgásba hozták. De az efféle sejtelmek semmi szorosb vizsgálatot nem érdemelnek. A szobor megcsonkíttatásakor, a tükör, vagy lencse szétrontatván, az egész mechanismusnak el kellett volna erejét veszteni, de senki sem tagadja, hogy a hangok Cambises tette után, még sokáig hallatszottak. Nem akarjuk állítni, hogy a szobor akusztikai titkárul adunk felvilágosítást, vagy az egyiptusi papokat a csalás vádja alól igazolni, de nincs kétségünk azt állítani: hogy a hangnak v. hangoknak, miket hallottak, egészen természetes okuk volt; s ha azon tények, miket e nézet pártolására akarunk felhozni, nem elégségesek is azt bebizonyítni, mégis a legérdekesb természet-tünemények közé számíthatók.

Midőn Jomard, Jollois, és Devilliers Egyiptusban utaztak, egy gránit emlékszoborban, azon tér közepén, hol Kornata palotája áll, napkeletkor pattant húréhoz hasonló hangokat hallottak;– ugyanazon hasonlítás, mit Pausanias Memnon szobra hangjáról tesz. Az utazók, ezen hangot, a ritkított lég csengő kőhasadékain átjárásának tulajdoniták. Egymás tudósítás szerint a francia művészek hangokat hallottak, mik azon roppant kövekből látszattak eredni, melyek a termeket födék, s mik közül néhány leeséssel fenyegetőzött. A jelenet kétségen kívül a levegő rögtöni változásától volt föltételezve, mely nap feljöttekor szokott beállni.

Marie-Nicolas Bouillet francia lexikográfus úgy gondolta, a szobor hangját fizikai okokból lehetne azt magyarázni, hasonlóan azon akusztikai tüneményhez, melyet Aeolus hárfája néven ismerünk (1880).

Várkonyi Nándor írja a szobrok hangjáról a Varázstudomány c. munkájában: „Közismert, hogy Memnon-szobrok egyike nap keltekor énekszóval üdvözölte Rát, a Napistent; ezt avval magyarázzák, hogy a szoborban lévő üreg levegője, a napsugaraktól felmelegedve, ki áramlott és sípokat szólaltatott meg; de aligha lehetséges, hogy a kőkolosszus már az első sugaraktól átmelegedhetett volna, noha Kambudzija-Kambüszesz megrongálta a szobrot, Juvenalis, Pauszaniasz Philosztratosz, Sztrabón és mások még saját fülükkel hallották zenéjét, szerintük hárfa- vagy cimbalomszóhoz hasonlított; Hadrianus, az „utazó császár” is meglátogatta. A rejtély nyomára vezethet talán egy francia utazó, Forbin, leírása (1819): «Ha ez az istenszobor még állna, magasabbra nyúlna, mint a büszke Louvre. De betemette a homok. Csak a fej áll ki belőle, mint egy sziklatömb, és a szája barlangként tátong, mintha el akarná nyelni a vándort.» Nos, ez az óriási szájüreg a felkelő Nap felé fordult, azaz sugarait gyújtótükrök segítségével összegyűjthette, s a szobor belsejében levő üregbe vetítve felhevítette és gyors kiterjedésre bírhatta a levegőt. Hogy a homorú gyújtó tükrök ismeretesek voltak, többek közt az Arkhimédészről szóló monda is bizonyítja: ilyenekkel gyújtotta fel állítólag az ellenséges hajóhadat. Ha a legenda ebben a formában nem is igaz, annyit jelent, hogy ismerték a gyújtótükör fizikai sajátságait.

Itt azért meg kell jegyeznem, hogy Forbin gróf 1817-18-ban utazta be Egyiptomot. Thébában járva említi, hogy Amenophis kolosszusának most csak a feje van kint a homokból. Ha ez a szobor állna a feje teteje magasabb lenne a Lovre-nál. Viszont a Memnon szobrok sosem voltak nyakig betemetve homokkal (és a szájuk sem kivehető). Forbin gróf minden bizonnyal egy másik gigászi szobor fejtorzójával találkozott a homokban (Voyage dans le Levant, 1819).

Egy újságcikk 1927-ből a következő hangzatos címmel jelent meg: Megoldották az éneklő Memnon-kolosszusok rejtélyét. Innen idézzük ezt a hosszabb részt: Legújabban Mr. William Reavell az Instituion of Mechanical Engineers gyűlésén szolgáltatott rendkívül érdekes adatokat az ókori tudományról. Adatai a legújabb kutatásokon alapulnak és meglepő fényt árasztanak arra a misztikus hatalomra, amivel az egyiptomi papság kétségtelenül gazdag tudása alapján gyakorolt a népre, hogy hatalmi céljainak szolgálatában tartsa. Eszközökben nem válogattak és bizony egy kis csalástól sem riadtak vissza, hogy egy kis csodával erősítsék befolyásukat. Tudásuk azonban bármilyen meglepően fejlett volt, mégis csak természettudományi alapokon nyugodott. Sajnos, a ritka leletek nem engednek túl mély betekintést ezekbe a trükkökbe, mert az idők folyamán a szerkezetek elpusztultak, másrészt pedig a papok maguk gondoskodtak arról, hogy jámbor csalásaik nyomait eltüntessék. Amit azonban eddig sikerült kideríteni, az elég ahhoz, hogy nemcsak arra a módszerre vessen fényt, amit a régi egyiptomiak vallásos szertartásaik alkalmával használtak, hanem egyben azokra a meglepő természettudományi ismeretekre is, amelyekkel akkoriban rendelkeztek.

Luxor közelében van egy templomrom, amelynek kiásása jelenleg folyik. Amon-Re istenség tiszteletére építették I. Amenhotep uralkodása alatt. (Kr. e. 1447-1420). A romokban heverő templom, amelynek nagyrésze még ezenkívül sivatagi homokkal van betemetve, nem szolgáltatott sok érdekességet. A romokat megszabadították a homoktól és amennyire lehetett, restaurálták is. Teljes épségben találták meg az oltárt, amelyen tűzáldozatokat mutattak be a régiek. Amikor az oltár alatti kőlapokat, amelyek egy része eredeti helyéből az illők folyamán kizökkent, helyükre akarták fektetni, azt tapasztalták, hogy az oltár alatt üreg van, amely persze szintén félig tele volt sivatagi homokkal. Az üregben legnagyobb meglepetésükre edényekre, csövekre, csigákra és kötelek nyomaira akadtak. Az egész rendszer. mert első pillanatban tisztába voltak vele, hogy egy mechanikai szisztéma nyomait találták meg, a templomajtó felé vezetett. Ennek sarkai a keresztülfúrt kőpadlón keresztül leértek a templom padlózata alá. A szegényes maradékokból azután nagynehezen sikerült rekonstruálni az egész dolgot. Az oltár belseje üres volt. Ez, illetve az ebben levő levegő összeköttetésben volt egy nagy agyagedénnyel, amelyben víz volt. Ebből az alsó edényből amely a templom padlója alatt volt elhelyezve, cső vezetett ki. A cső vége egy fasajtárba torkollott, amely csigán fel-alá volt húzható. A sajtárt tartó kötél vége a templomajtó sarkaival volt összekötve oly módon, hogy ha a sajtár leereszkedett, az ajtó kinyílott. Hogyan működhetett tehát ez az ördöngős készülék! Mikor az oltáron tüzet raktak, a levegő kitágult és az alatta levő vízre nyomást gyakorolt. Az oltár alatti agyagedényben levő víz a csövön keresztül kitért a nyomásnak és a sajtárba folyt. Ez a belefolyó víz súlya alatt a sajtár lassan elkezdett lefelé indulni. de egyben mozgásba hozta a templomaitól. amely erre misztikus módon kinyílt és valószínűleg látni engedte a szentélyben felállított istenszobrot, amely így titokzatos módon megmutatta magát a híveknek. A szertartás után a sajtárból kiürítettek a vizet es így az ajtót megint sikerült becsukni. A luxori papok tehát majdnem háromezer evvel ezelőtt ismertek es alkalmaztak a légnyomást, illetve a levegő hőtágulását.

A régiek eme tudása most világosságot derít az olyan híres thébai Kolosszusokra, illetve azok «énekére». Meg ma is állanak az egyiptomi művészet e remekei. Sok száz turista keresi fel őket évenként és talán sokan azzal a reménnyel, hogy egyszer mégis megszólal híres hangjuk.

A szobrokat Kr. e. 1450-ben emeltek III. Amenhetep uralkodasa alatt. A közel húsz méteres kolosszusok, ha a felkelő nap rajuk vetítette első sugarait, éneklő hangot hallattak. A római időkben meg énekeltek a szobrok. Így Hadrian római császár meg hallotta őket énekelni, de utóda, aki a már meglehetősen megrongált műemlékeket restaurálni akarta, hiába várt arra, hogy megszólaljanak. Azóta, Septimus Severus óta, aki a restaurálást keresztül is vitte, senki sem hallotta őket többé «üdvözölni a felkelő napot». Mi volt a szobrok titka! A kérdés megoldásához igen közel járt egy XVI-ik században elő francia mérnök, aki tisztán spekulatív alapon adta meg magyarázatát a különös tüneménynek. Feltevése, bár mindenben nem igazoltak a helyszíni kutatások, mégis nagyban helyes nyomon járt. Itt a titokzatos énekhangokat is a kiáramló levegő okozta. A szobor ülő alakot ábrázol, valószínűleg a fáraót magát. A trón belseje fallal elválasztott kettős üreget zárt magába. A két üreg csővezetékkel közlekedett egymással. Napközben mindkét üregben víz volt egymagasságban. Mihelyest azonban a felkelő nap a szobor elülső részét megmelegítette, a nap fele eső kamara levegőjét felmelegítette és ez nyomást gyakorolva, az alatta levő víztükörre, a közlekedő csövön keresztül átnyomta a hátsó kamarába. Innen azonban a szobor fejébe két vékony csatorna vezetett, úgy hogy a levegő csak ezeken keresztül volt képes kijutni a szabadba. Azt így kiáramló levegő okozta a csodálatos hangot, amelyről csodálkozva emlékeznek meg a régiek.

A szobrokat a restaurálás óta persze nem töltöttek meg vízzel. Az is lehet, hogy a tartok megsérültek es a víz kifolyt belőlük. A víztükör állandóságáról a periodikus nílusi áradások gondoskodtak. Persze a szerkezet nemismerese a római restaurátorokat nem késztette arra, hogy a régi énekhangokat visszavarázsoljak az elnémult szobrokba. A régiek természettudományi ismeretei kétségtelenül magas nívón állottak. Tudásukat használták is, mint a sajnos, gyéren ránkmaradt nyomok bizonyítják. A római és görög történetírók is tudtak az egyiptomiak nagy tudományáról, amint azt Heron és Strabonál olvashatjuk. Hogy azonban természettudományi tüneményeken kívül olyan erőkről lett volna tudomásuk, amelyekről ma sem tudunk, mindenesetre igen valószínűtlen. Legalább az egyiptológia mai álláspontja szerint. Hogy persze a jövő kutatása mit hoz, arról mondani semmit sem lehet.” (Nemzeti Ujság, 1927. jan. 23).

 

A kolosszusok súlyáról és szállításáról

A két szobor anyaga és szállítása komoly fejtörést okozott. Dr. Hédervári Péter magyar tudománytörténész egy a Memnón-kolosszusokról szóló cikkében összeszedte az adatokat: „A szobrok anyagát illetően csak a legújabb kutatások adtak felvilágosítást; ezeket a vizsgálatokat a kaliforniai egyetem munkatársai végezték el.

Ahányszor megmérték a szobrok magasságát, mindig eltérő eredményeket kaptak. R. Lepsius 1853-ban úgy találta, hogy magasságuk 14,28 méter; J. Wilkinson 1878-as mérései szerint 14,55 méter; H. Brugsch pedig 1891-ben 20,8 métert talált, ő nyilván az alapzatot is számításba vette. J. B. P. Jollois és R. E. DeVilliers, akik Napóleon kíséretében jártak Egyiptomban, 15,59 métert állapítottak meg.

1971-ben és 1972-ben R. F. Heizer és hat munkatársa a déli szobrot mérte meg és eredményként 14,30 métert kapott. A két kolosszus talapzata 10,50 méter hosszú és 5,43 méter széles. A déli szobor hossztengelyének dőlése a 170 évvel ezelőtti mérés tanúsága szerint 1 fok 30 perc volt északi irányban. Az 1971-ben vezetett kaliforniai expedíció mérései szerint jelenleg a dőlés 1 fok 22 perc észak felé és ugyanekkora nyugati irányban is. Az északi szobor dőlése jóval erősebb: 2 fok 39 perc dél felé.

Jollois és DeVilliers számításai szerint a szobrok egyenkénti térfogata 292 köbméter, s a déli kolosszus súlya 749.899 kilogramm. Az 1971-es expedíció szerint a déli szobor tényleges köbtartalma 271 köbméter és ha a kvarcit sűrűsége átlagosan 2,65 gramm köbcentiméterenként, akkor ennek a szobornak súlya ténylegesen csaknem 720 ezer kilogrammra tehető.

Joggal merülhet fel mármost a kérdés: honnan és miként szállították jelenlegi helyükre ezeket a valóban óriási szobrokat? Arra vonatkozóan nincs hitelt érdemlő feljegyzés, hogy egy közeli, Théba környéki kőbánya lett volna az a hely, ahol a kolosszusokat kifaragták. A szobrokat vagy szárazföldi úton hozták, szántalpakon, emberek ezreinek vagy még inkább tízezreinek munkájával, vagy pedig vízi úton szállították. A kaliforniai tudósok az utóbbi lehetőséget tartják valószínűnek. A legkorszerűbb fizikai és kémiai módszerek igénybevételével összehasonlítottak a szobrok kőanyagát a régi Egyiptom bányáiban található kövekével, és arra az igen meglepő következtetésre jutottak, hogy a két kolosszust a Nílus folyásirányával ellentétes irányban, vagyis a vízen «fölfelé» szállították a Kairó melletti Gebei el Ahmar kőbányából, nem kevesebb, mint 676 kilométeres távolságon keresztül. A korábbi feltevést, amely szerint a szobrok az Asszuán melletti, «csak» 200 kilométer távolságban levő bányákból származnak a legújabb vizsgálatok fényében el kellett vetni. A szállítási munkában egyes becslések szerint 15 ezer ember vett reszt.” (Honnan származnak a Memnon-kolosszusok?, Népszabadság, 1975.)

Az egyik tudós, Robert Heizer a Science hasábjain elmagyarázta, hogy az elemzés eredményeként arra a következtetésre jutottak: a Kairó melletti Dzsabel Ahmar kőbányából (a „Vörös hegyről”) szánokon húzták le a Nílushoz, majd ott egy bárkasorra vagy óriásbárkára manőverezték a szobor nyerskövét és így vitték, evezéssel Thébába. Heizer szerint a szállítási munkafolyamattól függően 4-15 ezer embernek kellett részt venni a szállításban. A szobrok kifaragása a thébai műhelyekben történt. Ha Dzsabel Ahmar-ban faragták volna ki, a szállítás minden fázisában fennállt volna a szobrok sérülése. Heizer egyik számítása szerint a szállítási munkálatokban mintegy 1800, a szobor felállításában pedig 3500 ember vett részt.

Viszont más szakértők szerint képtelenség lett volna a folyásirány ellenében ilyen gigantikus terhet felvinni, felevezni vele a folyón! A másik lehetőség, ami jobban is hangzik, hogy a partról vontatták a bárkát, ami így sem lehetett egy könnyű mulatság. Az út így is minimum két hónapig tartott. Joseph Davidovits kémikus viszont arra figyelmeztetett, hogy a szobrok súlya jelentősen meghaladta az obeliszkekét, s nem kivitelezhető a szállítása ilyen óriási távon. Ezért úgy véli, minkét szobrot zúzott kvarcitból és kovasav ásványok hozzáadásával egyszerűen kiöntötték a helyszínen, aminek nyomait felfedezte a szobrokon.

A talapzat is kvarcitból van faragva és a súlya 556 tonna. Viszont az egyiptológusok szerint a szobrok eredetileg koronát is viseltek, aminek magasságát 3-5 méterre becsülik. A fej tetején ugyanis mindegyik szobornak van egy üreg, ami a kettős korona beillesztését szolgálhatta.

A két szobor mindegyike, az alappal együtt 19,6 méter magas és a vállánál 6,17 méter széles. Más számítások szerint a talapzattal a magassága 18 méter, de a hiányzó koronával 21 méter lehetett. A déli szobor talapzata 10,50x5,50 és a magassága 3,30. A szobor magassága ezen 13,97 m. Az északi szobor dobogója ugyanolyan méretű, mint a déli szoboré, csak a magassága 3,60 m. A szobor magassága 14,76 m.

*

Hogy hogyan történhetett a nyerstömböknek a bárkára helyezése, arra ad ötletet egy jóval későbbi beszámoló, ugyanis ezt a technikát még a Ptolemaioszok korában is ismerték Egyiptomban. Plinius a 36. könyvében említi II. Ptolemaiosz tettét, aki Nectanebo fáraó egy hatalmas (nyilván több száz tonnás) obeliszkjét szállíttatta Alexandriába. Igaz, hogy ő már az i.e. 3. században uralkodott, az alexandriai görög mesterek, mérnökök támaszkodhattak az egyiptomi munkásaikra: „Philadelphus állíttatott egy nyolcvan rőf magasságú obeliszket. Ezt a felirat nélküli obeliszket Necthebis király faragtatta ki, az elszállítása és a felállítása azonban nagyobb munkának bizonyult, mint maga a kivésés. Egyesek arról számolnak be, hogy Satyrus építőmester szállította el a folyás irányában valamiképpen tutajon. Callixenus szerint pedig Phoenix, aki egy csatorna segítségével a fekvő obeliszkhez vezette a Nílust. Két széles hajót megraktak ugyanabból a kőből való. egyenként egy láb nagyságú tömbökkel egészen addig, amíg a kétszeres súllyal kétszeres terhelést nem értek el, s így a hajó két végével alá tudtak menni a csatorna két partján nyugvó obeliszknek. Ezután kirakták a kődarabokat és a felemelkedett hajók magukra vették a terhet. Az obeliszket hat, ugyanabból a hegyből származó kőkockával állították fel. A mester pedig 50 talentum jutalmat kapott. Az obeliszket a fentebb említett király az Arsinoeumban helyeztette el felesége és egyben nővére, Arsinoe iránti szeretete bizonyságaként.
Hatsepszut obeliszkjét egy ilyen bárkának kellett vinnie: