A középkori alkímia gyakorlatilag az (egyiptomi és bizánci) görög alkímia kései lángra lobbanása. Konstantinápoly elestével kerültek ókori görög alkimista iratok másolatai Ny-Európába. A hosszú századok alatt persze, sokat vesztett eredeti értelméből, tudásából. Egyiptomban is csupán a Ptolemaiosz-korban került napfényre, hogy a görögök megszállták Egyiptomot és sok egyiptomi irat bekerült az Alexandriai Nagykönyvtárba. Zoszimosz egyiptomi alkimista leírta, hogy az alkímia az egyiptomi királyok és papok szent és isteni művészete volt, akik megőrizték ennek titkát. Az ún. nyugati alkímia bölcsője kétségtelenül Egyiptom volt. Azonban bizonyos, hogy előtte is volt egy alkímia, aminek nem feltétlen örököse az egyiptomi.

A prehisztorikus eredetű alkímia eredete Atlantiszra vezet, így gondolta ezt Helena Blavatsky, Fulcanelli, Lewis Spence, Karl Doberer, Shirley Andrews és több más kutató is. Kapcsolódik az ott tanyát vert kabirokhoz/telkhinekhez, és az őket tisztelő különös embercsoporthoz, akiket a kései hagyomány szintén kabiroknak nevezett. Ez az ősalkímia gyakorlatilag egy másik tudományt, nem az emberi nagy kultúrák által megteremtett tudományt takarta. És több részletben más, eltérő dolgok iránt kutatott, mint a későbbi egyiptomi alkímia. Ennek csak egyik része volt a kabir elektromosság is (míg az egyiptomi és nyugati alkímia nem alkalmazta az elektromosságot a kísérleteinél). Az ősegyiptomi alkímia csak bizonyos esetekben mutat átvételeket és párhuzamosságokat a korábbi kabir alkímiával, pld. az állati zsigerekből bizonyos hormonokat kivonása, athanor hatása a vegetációra vagy az iható arany terén. Az egyiptomi alkímia főleg a gyógyszerek, fémek átalakítása terén jeleskedett. Hiszen az atlantiszi törpe emberi faj, a szintén kabirnak nevezett törzs tagjainak egy része szintén Egyiptomba vándorolt, s ott volt az első piramisok emelésénél.

Ezen alkímia egyik ága volt a sejtek regenerálása, az élet megnyújtása. A kabirok több száz évet éltek. Olyan eljárásokat alkalmaztak erre, amikről ma tudományosan még nem sok fogalmunk lehet. Annyi biztos, hogy az eljárás során csecsemőket használtak fel tömegével (valószínűleg ezt a képet örökítette meg a mítoszban, mikor a kurészek csecsemőisteneket „őriznek” egy bölcső körül, majd „zeneszerszámaikkal” zajt csapnak, hogy ne hallatszódjon a csecsemők sírása). Építettek olyan kamrákat, ahol valamiféle orvosi műveletet hajtottak végre, mialatt a páciens egy „trónszerű” székben ült. A legenda szerint maga a Grál is képes volt sejtregenerálásra, ill. életelixír gyártására, de az egy valamiféle athanor kellett legyen. A középkori alkímia még mindig emlékezett erre, mert egyik célkitűzése az életelixír megtalálása volt (gyakorlatilag semmi eredménnyel). Hisz a módszerek olyan elképzelhetetlenül régiek voltak, hogy az évezredek alapján szinte teljesen elvesztek.

A Barberini Tájkép egy ilyen kabir állomást, regenerációs helyet mutat, amit valamiért már elhagytak. Ezen alkímiai fontos része volt a „tiszta víz” előállítása, ami kapcsolódott az athanorhoz. Ez nemcsak a helyre, de annak környékére is hatással volt. A „tiszta víz” titka egyébként magához az élet meghosszabbításához is kapcsolódott, amire régi alkimista iratok is figyelmeztetnek. De az egész valami elég bonyolult folyamat kellett legyen. Ha történnek is majd ez irányban tudományos próbálkozások, bizonyos, hogy sok-sok évtized múlva lesznek olyan eredmények, melyek igazolni fogják az ősi hagyományokat.
Az alkimista háza rejtheti azt a kamrát, ahol az orvosi-szék vagy regeneráló-szék („trónus”) állt, és a polcai tele vannak alkimista és orvosi eszközökkel. Itt végezték azt az orvosi beavatkozást, amely nemcsak meggyógyította, hanem meg is fiatalította a pácienseket. Ezekre a beavatkozásokra harmincévente került sor. Viszont mellette ugyanezek az alkimisták gyártottak valamiféle elixírt, amit hermetikus palackokban tároltak. Az ókori hagyományok ezt nevezték isteni eledelnek, ambróziának, nektárnak, stb. Ezek csak lassították az öregedést, de nem tudtak egy öregembert megfiatalítani.


Szed-ünnep

A sumér-babiloni pecséthengereken is fennmaradt ennek a kis kamrának a képe, melyben rendszerint egy isten vagy egy király ül. Szipparból került elő egy kőtábla (Samas tábla), az i.e. 9. századból. Ezen maga az akkád napisten, Samas ül a kis kamrában, kezében zsinórral és mérőbottal. A trónszék oldalába két kabirikus szerzet képét faragták. A babiloni ábrázolásokból kitűnik a kamra jelentősége, de mit sem tudunk meg róla.


A fáraót viszik a szed-ünnepre.

Ugyanakkor a héliupoliszi papok fenntartották is ennek a kamrának az emlékét, tudjuk, hogy tervrajzaik voltak róla, de az ókori Egyiptom idejére már nem maradt ebből semmi más, mint rítus és színjáték. De a királyaik hittek ebben évezredeken át. Ismerjük a szed-ünnepet, melyet már biztosan megtartottak az I. dinasztia idején, hiszen Den király abüdoszi sírjából előkerült faltáblán ábrázolva van az uralkodó Szed ünnepe (Heb Szed). Den 42 évig uralkodott és a szed-ünnepségére i.e. 2940 körül kerülhetett sor.

Ennek alkalmából ősi tervrajzok nyomán felépítettek egy kis lapos tetejű építményt, rövid lépcsősorral hozzá, benne egy királyi trónussal. Harmincéves uralkodása után a fáraó volt a szed-ünnep része. Felállította a dzsed-oszlopot a kamra előtt, melynek eredete ugyanúgy prehisztorikus és rejtélyes, mint a kamráé, majd beült a kis házba a trónusára. Mikor előjött, úgy hitték megfiatalodott: a templomi freskókon, fiatalos arcvonásokkal, egyenes testtartással kezdték ábrázolni. Természetesen a szertartás csak szimbolikus és nem tényleges eredményt ért el. Egyaránt szolgált a király, az udvar és az alattvalók megnyugtatására. Egy ilyen szakrális-mágikus jellegű királyságban, mint ami az egyiptomi is volt, egyik legfontosabb fesztiválnak számított a szed-ünnep.
Az ünnepség első napján a király felajánlásokat tett az isteneknek, kiknek szobrait a papok körbehordozták. Ekkor a király egy dobogószerű emelvényen foglalt helyet, ahol két trón állt, ami Alsó- és Felső-Egyiptomot szimbolizálta.
Ezután az ún. Farok-ünnep jött, mikor a király egy rövid szoknyaszerűt vett magára, és a hátsójához egy állati farkat illesztettek (valószínűleg egy bikáét), s így kellett a szed-udvart négyszer körbefutnia, felváltva az ország mindkét koronájában.


Az első képen a fáraó emeli a dszed-oszlopot, a másik kép pedig egy alkímiai illusztráció, egy másmilyen oszloppal.

***

A következő szertartás a dzsed-oszlop felállítása volt. Maga az oszlop az örökkévalóság szimbóluma volt az ősegyiptomiak szemében, és kapcsolódott Oziriszhez (Uszir). Ráadásul a szed-ünnep is kapcsolódott Oziriszhez, pedig neki nem volt kivételezett szerepe az V. dinasztia előtt. Ez fogasabb problémát jelent az egyiptológusok számára. Viszont Ozirisz sok jelentéssel bírt, mint a „szem ereje”, alkímiai értelemben egy trónt jelentett, ahogy a neve is: „A Szem Trónusa” (és egyik alapvető eszköze lehetett annak a másik tudománynak).
A dzsed-oszlop eredetileg feltehetőleg a királynak a szed-kápolna tetején kellett felállítania, a papok által odakészített kötelek és emelők segítségével. Később annyit egyszerűsödött a szertartás, hogy szed-kápolna előtt állították fel a fából készült oszlopot.
Magáról a szed-ünnepségről részleteiben csak kevés információink vannak. Az itt elmondottaknál jóval több és bonyolultabb rítusokból ált. De az egyiptomiak rendszerint csak utaltak ezekre, s nem írták le a folyamatait. Még a legjobb adalékok a templomi és sír freskók, melyeken ábrázolták az ünnep egyes fázisait.

***


Szenuszert szed-kápolnája.

1927-ben megtalálták Karnakban I. Szenuszert Szed-ünnepségre épített fehér kápolnájának épületelemeit, amit sikerült újra összerakni. Tudjuk azt is, hogy ezek nem mindig voltak egyformák, valamiért kismértékben változtatgatták a terveket a héliupoliszi papok. De az alapjellemzők megmaradtak. Kis lapos tetejű építmény, lépcsősor vezet fel hozzá, egy trónus van elhelyezve benne. Az egyiptomi freskók már az első dinasztia óta ábrázolják ezt. A királyt látjuk a trónuson, amint benn ül a kis építményben. Az egyiptomiak rendszerint így ábrázoltak, mintha üvegből lenne az építmény fala és jól lássuk a bennlévőket (sőt, valamiért a külsejét az építménynek is valamennyire rajzolva megváltoztatták, ahogy az valójában kinézett: lásd fentebb Szenuszert épületét, és ahogy ezt ábrázolták). Szenuszertnek négyezer éve ebben tartották a fiatalító rítust.
Az egyiptológusok igazából értetlenül állnak a különös ünnepség előtt, hisz már magával a szed szóval is gondjaik vannak. Maga a szed szó is rejtély, önmagában „farkat” jelent, és vagy a kígyóra vagy a király által visel rituális farokra utalhat. Bob Brier egyiptológus szerint átvitt értelemben a „fénylő kígyó erejére” utal. Nemcsak a dzsed felállítása, hanem a király futása, felajánlásai is valami ősi technikai dolgot sejtetnek. Bizonyára ősi motívuma a rítusnak, mikor a király egy vízórát ajánl fel Nebhet istennőnek a szertartás alatt, hisz az alkimisták egyik fontos eszköze volt a mértékrendszer mellett, az idő aprólékos mérése. Az ünnepség után a király shebyu-gallérban jelent meg a nép ellőtt, ami egy két-három nagy aranygolyóval díszített lánc volt. Ez szintén meglehet, hogy valamiféle eredeti technika maradéka.


Az első két képen a király ül az egyiptomi szed-kamrában, míg a harmadik kép a babiloni Samas Tábla, és ez is ugyanazt a kamrát mutatja.

Az egyik meglepő dolog, hogy már az első dinasztia idején megtartották. Egyes egyiptológusok a szed-ünnepet szeretnék összefüggésbe hozni a két ország egyesítésével, az egyiptomi állam megalapításával. Olyan szertartásnak tudni, amit az első király, Ménész (Narmer-Meni) alapított. Már eleve hézagosak, véletlenszerűek a szed-ünnepre utalások. Den király után Dzsószerről (i.e. 2686-2649), majd I. Pépiről (i.e. 2332–2287) tudjuk bizonyosan, hogy tartott ilyen ünnepséget. De nyilván a köztes időkben más uralkodók is tartottak, akik elérték a 30. uralkodási évüket.
Másrészt, teljesen bizonyos, hogy az ünnep prehisztorikus, dinasztiák előtti eredetű, és csak a két ország egyesülése után vette fel a szertartásokba a két országrész szerepét. Hiszen nem ez volt az ünnep lényege, hanem az öregedő király megfiatalítása. Ezt erősíti, hogy az egyiptomi beszámolók szerint maguk az istenek is tartottak szed-ünnepséget, mint Ozirisz vagy Aton.

Olyan erős volt a hit a megfiatalító szertartásban, hogy nem csak a született egyiptomi uralkodók, hanem az Egyiptom trónjára került idegen származású fáraók is megtartották az ünnepséget. A líbiai eredetű XXII. dinasztia uralkodói közül többről tudjuk, hogy megtartották, utolsóként V. Sesonk (i.e. 778–740). De a legmegdöbbentőbb, hogy az edfui ábrázolások szerint a görög-makedón származású VIII. Ptolemaiosz (i.e. 182-116) is megtartotta! Egy bonyolult szertartás, ami jelképeivel, ábrázolásaival, kellékeivel háromezer évet élt át! Ehhez jön még a nagy ismeretlen, a dinasztiák előtti évszázadok vagy akár évezredek!

***

Magának a szed-kamrának a felállítása vagy megépítése is érdekes. Nyilván valamiféle ősi tervrajzok alapján készült, amiket valószínűleg Héliupoliszban őriztek. Csak erre az alkalomra építették fel és rendszerint az ünnepség végén el is bontották, de mivel előfordulhatott, hogy zsinórban több uralkodó is kihagyhatta (mert egyik sem érte el a 30. uralkodási évet), úgy szükség volt a szertartások és a szed-kamra építésének pontos lejegyzésére, amit a papok igen bizalmasan kezelhettek. Szenuszert karnaki szed-kápolnájáról Lucie Lamy az Egyptian Mysteries: New Light on Ancient Knowledge c. könyvében (1981) közöl egy érdekes fejtegetést, hogy annak tervezése mennyire pontos volt. A méretei bizonyos szent számokhoz alkalmazkodtak, melyek összefüggésben álltak a föld dimenzióival is. Ez persze csak a jéghegy csúcsa, és további vizsgálatokat igényel.
Szintén nagyon fontos eleme lehetett az szed-ünnepnek, hogy eredetileg az uralkodás 30. évében kellett tartani, amiért hivatkoztak „harmincéves ünnepként” is rá.

Amennyire tudjuk a szed-kamrák a szárazföldön, más szenthelyek közelében épültek fel az alkalomra. De nem ez lehetett az eredeti elrendezés. III. Amenhotep és fia, Ehnaton elkezdtek egy „reformot”, ami valójában a prehisztorikus idők istenét, Atont akarták előtérbe helyezni. A héliupoliszi papok segítették ebben, s olyan szokások elevenedtek fel, melyeket már vagy kétezer éve elfeledtek. A héliupoliszi papok állhattak annak hátterében is, hogy aprólékosan visszatértek a szed-kamrák elhelyezésére.

III. Amenhotep úgy döntött, hogy feleleveníti a szed-szertartást, melynek ceremóniáit nem szárazföldi templomban kellett tartani, mint korábban, hanem ásatott egy 2,5 km2 területű és hat méter mély tavat a thébai palotája, a Malkáta mellett. A kis kikötőben állt az aranybárka, melyet a „Káprázatos Atonnak” neveztek. A szed-ünnepséget ezen a tavon úszó csónakokon végezték. A fáraó utánozta a Nap utazását Ré bárkáján. Talán az eredeti egyiptomi hit szerint egy napbárka vitte a tengeren nyugatra az öreg királyt, majd hozta vissza a testében megfiatalodott fiatal uralkodót. Gilgames is ezért hajózhatott nyugatra, az óceán egy kis szigetére.

***

A Barberini Tájképen ott látjuk a szed-kamra ősi változatát, amelyen a tetején áll az oszlop, s az alatta lévő építménybe állították a szem trónusát, „Ozirisz”-t. A mitikus Hórusz Szem egy tökéletes athanor, kapcsolódik a dzsedhez és az Ozirisz jelképezte trónushoz.
Ha elgondolásunk helyes, az Alkimista Háza egyben a kabir-alkimisták megfiatalító kamrája is volt, és azt az építményt mutatja, melyet az egyiptomi történelem előtti hagyomány fenntartott és már a legrégibb királyaik rendre újra felépítettek, abban a hiszemben, hogy a kabirok műveleteit leutánozva maguk is elérik a megfiatalodást.
A technológia része volt még a nagy vegyítőedények, melyek másai nemcsak az alkimista képeken bukkannak fel, hanem Neuszerré 4500 éves naptemplomában. Egy olyan rész, ahol a csecsemők/gyerekek felhasználása folyt: éppen ez omlott le a domboldallal, ahogy a Barberini képen látjuk.


Lambspring könyvének kétféle illusztrációja.

Van egy érdekes részlet a 15. századi Lambspring német hermetikus alkimista iratában, amihez később képeket is csatoltak. Egy rejtélyes könyv rejtélyes ábrái. Az egyik kép az erdő királyát mutatja egy ugyanolyan nyitott falú építményben, amilyennek az egyiptomiak is ábrázolták a szed-kamrát. Megdöbbentő a hasonlóság, ráadásul a mellékelt szöveg is az életerő és hosszú élet adásáról beszél, csodaszerről a betegségekre. Olyan, mintha titkos iratokon át egészen a középkorig eljutott volna a kabirok fiatalító kamrájának képe és annak ismerete, hogy ez kapcsolatban állt a test megfiatalításával. Ráadásul Lambspring egy másik képén (a XIII. ábrán) azt láthatjuk, hogy a király felfalja a fiút(gyermeket). Rejtély: milyen forrást csapolt meg Lambspring?


Maier és Lambspring izzasztófülkéje, benne a királlyal

Az is elképzelhető, hogy az alkimista képeken feltűnő ún. izzasztó kamra valamiféle elő-szertartást vagy más előkészületet mutat. A király ebben az esetben egy ilyen parányi kamrában izzasztják, mint amilyet mutat Maier Atalanta Fugiensének vagy Lambspring könyvének egyik ábrája.
Holstenius által adott egyik másolaton az Alkimista Háza fölötti oszlop figyelemre méltóan hasonlít a dzsedre, sőt, bizonyos középkori alkimista képekről is visszaköszön, de már teljesen elfajzottan, egy kis építmény fölötti hasonló oszlop képe.

A skandinávoknál úgy tetszik, még mindig ismert volt a királyok megfiatalításának mítosza ill. a benne való hit. Az Aun nevű mitikus királyuk, aki állítólag az 5. században élt, mikor elérte a 60. évét, feláldozta egyik fiát Odinnak, azzal, hogy még 60 évet él. 25 évvel később megint feláldozta egyik fiát, majd tízévente még hét fiát, hogy tovább élhessen. Mikor a tizedik fiát is fel akarta áldozni, ezt a svédek nem engedték meg neki és meg is halt Aun, akit Upsalában egy földhalomba temettek.


Az első képen a Barberini Tákép alkimista háza tetején lévő oszlop látható, míg a többi hárman a dzsedről készült rajzok.


Az első kép a Barberini Tájkép Faber-féle másolata mutatja így a ház tetején lévő oszlopot, míg a másik kép egy középkori alkimista/hermetikus kép.

 

Ki az Atlanti-óceánra!

Az ókori hajósok szemében az Atlanti-óceán a Sötétség-tengere, a nagy ismeretlen volt, s tartottak a kihajózásával. Viszont volt egy elfeledett, nagyon ősi tengeri hajózás, mikor misztérium-hajók keltek át az atlanti vizekre, de ezek ideje olyan régi volt, hogy az ókori feljegyzések is már, mint ködös emlékként hivatkoztak rájuk.
Mikor Odüsszeusz az i.e. 4. évezredben Terceiráról, azaz Kirké szigetétől hajózott Héliosz szigetére, hogy kirabolja azt, csak rejtve közelíthette meg a napisten szigetét. Ezért a kelet-nyugati irányban hosszúkás Sao Miguel-szigetét észak felől kerülte meg. A sziget a prehisztorikus időkben egy emberi mészárszék volt (erre utal Homérosz is). Az ide jövő hajók emberáldozatokat (főleg csecsemőket és gyerekeket) hoztak a kabiroknak.
Azok az éneklő szobrok (Homérosz „szirénjei”) adták a kis sziget védelmét a parton, akiktől Odüsszeusz egész legénysége megijedt. Nem földi lények, hanem gépezetek hangját hallották, melyek éles, emberi fülnek teljesen kellemetlen, egyensúlyvesztéssel járó vijjogást hallhattak (hasonló „védelmet” a hagyomány szerint a rodoszi telkhinek is alkalmaztak).

Sao Miguel-szigete, a „Zöld Sziget” maga is rejtély. Mikor az első portugál telepesek megjelentek itt a 15. század közepén, nagyrészt erdő borította. Régészetileg sosem kutatták, bár nem tudni lenne-e eredménye, hiszen az utóbbi 3000 évben legalább 19 nagyobb vulkánkitörés volt a szigeten. 1449-ben is volt egy, ami Frutuoso krónikás szerint egészen megváltoztatta a sziget nyugati részét. Tudjuk, hogy Sao Miguel mellett, apró szigetek emelkedtek ki a tengerből, majd tűntek el.
A portolánó készítők régibb hagyományból merítettek, és a „tenger köldökének” nevezték. Talán ez lehetett a portolánokon jelölt „Galamb-sziget” is: ami kapcsolatot sejtet az ambróziát szállító galambokkal és a galambszárnyú szirénekkel. Paul le Cour atlantológus eljött ide, s úgy vélte a Sete Cidadesnél lévő két ikertó alatt prehisztorikus romok rejtőzhetnek (amiről szólnak legendák is). Le Cour értesült egy barlangból előkerült kőlapról, amire egy „templom” képét rajzolták, amit szerinte egy atlantiszi templom lehetett.

1997-ben az egyik északi barlangban héber és arámi kézirattöredékeket találtak. A történészek szerint ezek 15-16. századiak (korábbra nem merték tenni!), és a barlangokban tartották az ide menekült zsidók titkon az istentiszteleteiket. Pár évvel korábban jobban vakarhatták a fejüket a portugál történészek, mert akkor egy másik barlangból meg kopt kézirattöredékek kerültek elő. Elképzelhető, hogy a 15. században egy zsidó szekta nem itt bujkált, hanem keresett valamit?
José da Anunciação egy mai portugál templomos szerint Sao Miguel szigete volt az Azórok közt a Templomosok egyfajta központi szigete, ahonnan az Amerikába tartó expedíciókat szervezték 1200-tól.
Ez egy kicsit sok: a zsidók nagyon ősi ismeretekkel rendelkeztek, miután a nagy kultúrák ókori központjaiban (Babilon, Egyiptom) is éltek. Aztán az egyiptomi koptok, majd a nagyon rejtélyes templomosok. Mit kerestek ezek a titkos csoportok a sziget északi részén húzódó barlangokban? Ráadásul annak hivatalos portugál felfedezése és betelepülése előtt!
És még nincs vége: André Thevet francia tudós 1555 körül járt a Sao Miguel szigetén. A sziget ény-i felén lévő barlangok egyikében az első telepesek kincseket találtak, s amit ott hagytak, az már kőből volt. Thevet szerint két hatalmas, több méter hosszú kígyószobor, melyen ismeretlen írásjelek voltak. Miféle ősi kultusz dermesztő maradványa lehetett ez, egy ilyen távoli sziget barlangja mélyén?
Ha következtetéseink igazak, úgy ez nem lehet más, mint Zerünthosz, az óriáskígyó, akik a kabir-tisztelet európai központjában, szamothrakéi Szaón-hegy misztériumbarlangjában is tiszteltek!

 

Prehisztorikus hajósok

Úgy gondolom, 8-9000 éve kezdődhetett egy nagyobb "hajózási forradalom" a Mediterránumban és az Atlanti-óceán mellékén. Erre egyre több lelet utal. Ezek a korai tengeri társadalmak az i.e. 7000 és 3000 között létezhettek. A szigetek is ekkor népesedtek be a Földközi-tengeren, mint Málta, Kréta, Ciprus, Szicília, Szardínia, stb. Korábban voltak olyan vélemények, hogy biztos fatörzsekbe kapaszkodva, vihar juttatta ide a lakókat: de ezek csak fantazmagóriák. Hiszen gyakorlatilag "tervszerűen" népesedtek be a szigetek, az új lakók több szigeten magukkal hozták háziállataikat is! Egyre több bizonyítékot találnak portugál régészek, hogy az Azori-szigeteken is megjelentek a nyugat-európai megalitépítők, ahogy a Zöldfoki szigeteken is. Ugyanebben az időben népesedik be a másik oldalon Kuba vagy a Bermudák. Andrew Collins a Közel-Keletre helyezi, s "bübloszi civilizációnak" nevezi ezt a prehisztorikus tengeri királyságot, amelyik i.e. 7000 és 3000 között létezett. Reinoud de Jonge holland vegyész és Jay Wakefield amerikai biológus a megalit-kultúra és az ősi tengerészet kutatói már több könyvben megírták elég fantasztikusnak ható felfedezéseiket a Nyugat-Európai megalitépítők hajós felfedezéseiről. Tudták, hogy a Föld gömb alakú. I.e. 6000-től kezdtek hajózni. A Zöldfoki-szigetekre már i.e. 4500 körül eljutottak, de az Azori-szigeteket csak i.e. 3600 körül érték el (amit bizonyítanak Gavrinis tumulusának jelei). Amerikába csak i.e. 2500 körül jutnak át. Ők hajóztak fel a Mississippin, elérve a Felső-tó rézlelőhelyeit, ahol egészen az i.e. 1200-ig rezet bányászták. Szerintük az anatóliai Uluburunnál talált i.e. 1305-ből származó hajóroncson talált tíz tonna nagy tisztaságú réz csak az amerikai Michigenből származhat.

Harold T. Wilkins angol kutató a Secret Cities of Old South America c. könyvében (1952) olyan hajókról beszél, melyek a föld belsejében maradtak meg. Elmeséli Giovanni Pontano olasz humanista (1426–1503) történetét, aki többed magával meglátogatott egy hegyet Nápoly mellett, mivel egy hatalmas vihar idején kettényílt a hegy csúcsa, és feltárultak a sziklák közt egy hegybe zárt ősi, vízözön előtti hajó maradványai. Bizonyosan nem lehetett római vagy karthágói gálya vagy triremis. Akik megvizsgálták, állították, hogy a hajó sokkal nagyobb volt a kor tengerjáróinál és már sok ezer éve a hegy belsejébe kerülhetett, hisz a fája megkövesedett. A 15. században Baptista Fulgosa itáliai szerző a szemtanúk alapján számolt be, arról hogy egy svájci bányában, Bern kanton hegyeiben 1460-ban egy hajó maradványaira bukkantak. A hajó a hegy felszínétől száz láb mélységben lévő akna bővítési munkálatai során bukkant elő. A fából készült hajón árbócok és horgonyok is voltak. Volt egy vashorgonya és negyven ember csontváza rajta. A szemtanúk szerint a vitorla gyapjúrost szálai korhadt foszlányként tapadtak az árbócra. A 16. században É-Panamában egy spanyolok által indián rabszolgákkal működtetett aranybányában egy mélyen a földbe temetett hajó maradványait ásták elő. A bárka fából készült és masszív faragások borították. A hajó formája és szerkezete ismeretlen volt a spanyolok előtt. 1540-ben a perui Callao mellett arany vagy ezüstér után kutattak. Egy éppen készülő kutató akna azonban belebotlott az aknát keresztbe fedő hajó maradványaiba. A fahajó maradványai a 16. századra a leírások szerint már fosszilizálódtak. Rejtély, hogyan került ide és kik használták.
Anglia keleti partján North Ferriby-nél három bronzkori facsónakot ástak ki 1937 és 63 között. Ezek korát i.e. 2000 és 1800 közé teszik. Az egyik ilyen fahajó 14 m hosszú, fából készült és kötelek tartják egyben. 12 evezősnek volt benne hely és egy kormányosnak. Szélcsendes időben használhatták a tengeren is, bár több szakértő szerint túl alacsony a hajó palánkja ahhoz (ezen az alapon ez a három hajó a legrégebbi tengeri hajómaradvány, ami fennmaradt)  Gabriel Gustafson régész vizsgálta a vikingek által 830 körül egy sírdombba eltemetett gályát ásott ki 1904-ben. A legmegdöbbentőbb az volt, hogy a vikingek nem rozsódásodó acélszögeket használtak a hajó építésénél.
Volt egy ősi hajós nép Kisázsiában, a károk, akikről alig tudunk valamit. Egyesek szerint a pelaszgokkal, mások szerint a föníciaiakkal álltak rokonságban. Már a sumér-babilóniakkal is kapcsolatban álltak. Híres kalózok. Kikötőket alapítottak még a föníciaiak előtt Marokkó atlanti partjain. Braghine ezredes Diodóroszra hivatkozva, úgy gondolta a károk már i.e. 3500 körül kijutottak az Atlanti-óceánra. Behatoltak Brazíliában, telepük volt Marajó szigetén. Braghine szerint az sem lehetetlen, hogy csak "hazatértek", s talán egykor Dél-Amerikából jöttek Anatóliába, azaz ezek az útjaik csak visszatérések őseik honába.

Úgy gondolom, a prehisztorikus egyiptomiak is részt vettek ebben a titokzatos tengeri hőskorszakban. Az egyiptológusok vagy száz éven keresztül az igyekeztek tudatosítani, hogy az ókori egyiptomiak nem ismerték a tengeri hajózást, csak a folyami hajózást. Ez nagyjából igaz is a dinasztiák idejére vagyis inkább az Óbirodalom utáni időkre. Már az 1950-es évek óta egyes történészek és kutatók figyelmeztettek rá, hogy van pár jel, ami arra mutat, hogy az egyiptomiak a történelmük kezdetén ismerték és gyakorolták a tengeri hajózást.
Az egyiptomi mítoszok is utaltak ilyesmire. Az ún. Edfui Szövegek szerint Hórusznak tengeri hajóhada volt a Szeth elleni háborúban. Shebtiunak nevezett bölcsek és Thot a messzi Nyugaton lévő Láng Szigetéről érkeztek hajókon.


W. Hammamat egyik sziklarajza, mellett egy ie. 3400 körüli hajó modellje, majd egy másik óegyiptomi hajóé.

Az 1930-as években egy német tudós, Hans Winkler a Vörös-tenger és a Nílus közt elterülő sivatagban (Wadi Hammamat) számos szikla freskót talált, melyek közt rengetegszer felbukkan a hajók felskiccelt alakja. Az i.e. 4500 és 3100 közé teszik a sziklaképek keletkezését. Az egyik képen kettős kormánylapátú, vitorlás hajó látható, amit a Nagada II. korszakba (i.e. 3500-3200) helyeznek. Ráadásul magas orrú és végű hajó, ami tengeri hajóra utal. A felső-egyiptomi Gebel el-Arakból előkerült predinasztikus (i.e. 3500-ból származó) kőkés nyelére tengeri csata képét vésték. Hasonló csatajelenetek láthatók a predinasztikus felső-egyiptomi főváros Hierakónpolisz sírfestményein és agyagedényein. A leletekből tudjuk, hogy már 5500-5000 évvel ezelőtt egyiptomi hadigályák védték a Vörös-tengert a sumer hajósokkal szemben.

Herbert Kühn német őstörténész szerint az egyiptomiak már az i.e. 4000 és 3000 közt kihajóztak az Atlanti-óceánra, s felhajóztak az európai partok mentén, elérve Bretagnét. Angliát és Skandináviát és Gibraltártól délnek hajózva, elérték a Kanári-szigeteket is. Stecchini professzor szerint az egyiptomiaktól eredhet az a koncepció, hogy a Héraklész Oszlopait két elefántagyarnak képzelték. Thor Heyerdahl szerint az egyiptomiaknak először csak papiruszhajóik voltak. Ezek kezdettől fogva el voltak látva vitorlával. Fából készített hajóik is voltak, már a predinasztikus korban. Heyerdahl arra figyelmeztet, hogy az Mediterránum ősi hajósai elvitték a Kanári-szigetekre a papiruszt, a nádhajó alapanyagát és elültették. A rómaiak még feljegyezték, hogy a folyókban papirusz terem (Plinius VI, 205).

Matthew Adams vezetésével amerikai régészek 2000. év nyarán Abüdoszban egy napbárkát ástak ki, az első dinasztia korából (i.e. 30. sz.), majd később további hajókat. Várkonyi Nándor érthetően fogalmaz: „Fel kell tennünk, hogy az egyiptomiak az Atlanti-óceán földrajzát előbb s jobban ismerték, mint a föníciaiak, de nem volt szükségük rá, hogy ismereteiket kamatoztassák.” (1972). Számos jelből arra következtethetünk, hogy az ősi egyiptomi hajósok ismerték a marokkói partokat, Bretagnét és a Brit-szigetet, valamint a Kanári- és az Azori-szigeteket (és talán Biminit is, mint Sykes hitte).

Wadi Hammamat, Gebel el-Arak, Hierakónpolisz tengeri hajórajzai alapján fel kell tennünk, hogy az egyiptomi tengeri hajózás úgyszólván hírtelen, „teljes fegyverzetben” jelent meg és olyan hihetetlenül régi időkben, mint az i.e. 5. évezred. Toby Wilkinson újra megvizsgálta a képeket és a következő megjegyzést fűzi a hajókhoz Genesis of the Pharaohs c. munkájában: „A legmegdöbbentőbb szerintem a hajók alakja; a merészen emelkedő hajóorr és az íves, sarlószerű törzs. Ezt a motívum Egyiptom egész történelmén végigvonul; különösen a Királyok Völgyében, ahol kifejezetten isteni hajóként látjuk viszont, amely az uralkodó túlvilági utazásában játszik fontos szerepet. Úgy érzem, hogy a Kr. e. 4000 körüli hajóábrázolások is spirituális jelentést hordoznak.” (2003).
A vörös-tengeri kikötőjük, Wadi al-Jarf feltárása csak 2013-ban indult meg, de amit eddig találtak az is megdöbbentő: vagy száz horgonyt, 150 méteres kőmólót és hatalmas építmények maradványait. És már biztosan használták a IV. dinasztia idején, de az V. dinasztia idején elhagyták. De nem hihetjük, hogy ez csak úgy a IV. dinasztia alatt „kipattant”, minden előzmény nélkül. Innen indulhattak a hajók a varázslatos Punt országba. Ugyanez a helyzet északon: Rakote város és az előtte lévő Pharosz sziget mellett a tengerben hatalmas kikötői mólókat találtak az óbirodalmi időkből.
Az egyiptomi tengeri hajózás éppen az első dinasztiák idején, valamikor az Óbirodalom idején ért véget (majd ezer évvel később, az Újbirodalom idején lesz néhány próbálkozásuk az egyiptomiaknak, hogy régi tengeri hatalmukat újból feltámasszák). Egyszerűen felhagytak a tengeri hajózással. Kheopsz eltemetett hajói, melyek már inkább egyfajta „emlékművek”: ezek fa tengeri hajók a formájuk alapján, de törékenységük miatt, csak a Níluson voltak képesek hajózni. Kheopsz temetési hajója bizonyos szempontból a nádhajót idézi, hiszen hiányzik a fahajóról az annak tartósságát biztosító bordázat, ami egy nádhajón valóban nem is kell. Formája egy tengerjáróé, de egy nagyobb hullám hatására szétesett volna. A belső bordák nem voltak képesek összefogni a hajót.


Heyerdahl Ra II. egyiptomi papiruszhajója, amivel átkelt az óceánon, mellette Kheopsz fahajója, majd végül a mennyi hajó képe, ami mindig a magas ívű és tatú tengeri hajókra emlékeztetett.

Egészen az V. és VI. dinasztia idejéig megtartották az egyiptomiak azt a történelmük előttről örökölt tengeri hajóformát. Az 5500-6000 éves hajórajzok már minden olyan technikai újítást tartalmaztak, amit vagy 1500 éven át megtartottak, s nem fejlesztettek tovább!
Van még egy érdekesség a prehisztorikumi egyiptomi tengeri hajókkal: gyakorlatilag megegyeznek a sumerok hajóival. Heyerdahl és mások szerint ennek csak egy magyarázata lehet, két ennyire eltérő gyökerű és fejlődésű nép esetében: kellett legyen egy tőlük is ősibb (!) tengerjáró nép a Mediterránumban, akiktől átvették a hajózás tudományát (ráadásul a sumereket a Zagrosz- hegységből származtatják, azaz korábban semmilyen tengeri hajózó tudományuk nem lehetett). Viszont tovább nem is mennek a találgatásban, mert egyszerűen eddig ennek a népnek a nyomát sem találták.
Pedig erre az ősi hagyományok régen megadták a feleletet: a görög, föníciai, kár, pelaszg, egyiptomi mítoszok szerint a kabirok/kurészek voltak a hajózás feltalálói. Ez a titokzatos törpe termetű a prehisztorikum idején a Mediterránumban tevékenykedő titokzatos népcsoporthoz kötötték. Kabirok számítottak az ókorban a hajózás védnökeinek, isteneinek is. A rodoszi telkhin leszármazottaknak, a héliaszoknak tulajdonították a hajókormányt és az óra feltalálását. A föníciai törpe isteneket pataikoszoknak nevezték. Fél könyök nagyságú szobraik a hajóik orrát díszítette. Szankhuniathon föníciai pap is leírta, hogy a kabirok építették az első igazi hajót. Ők lehettek a föld első feltérképezői, azok a térképek kerültek el az atlantisziakhoz, majd a phaiákokhoz, és igen ezeket a hatezer éves térképeket az egyiptomi hajósok is képesek voltak (és kellett is) használni. Ezek másolatainak a másolatai bukkantak fel a középkorban, mikor virágzását élte a kartográfia.

A fáraók őseit és az isteneket is olyan hajókban látjuk ábrázolva, melyek tengerjáró magas papiruszhajók. Kheopsz rituálisan eltemetett hajói vagy a naptemplomok mellé kőből épített napbárkák nyomán hihetnénk (!), hogy a tengeri múltját feledő nép, vallási tiszteletben részesíti azt a hajóformát, melyen isteneik az őshazából, az atlanti szigetekről Egyiptomba utaztak. Az olyan atlantológusok, mint Várkonyi, Zsirov vagy Braghine ezredes érzelmes leírást adnak, hogy az egyiptomiak a túlvilágot, Amentit ezért helyezték a messzi nyugati óceánba, mert az őshazájuk, Atlantisz ott süllyedt el. Feledve ezzel, hogy Platón az egyiptomiakat kifejezetten szemben álló népnek írta le az atlantisziakkal.
Azt hiszem, nem „Atlantisz” (mint ősföld) miatt ábrázoltak tengeri hajókat, mint halott királyok lelkeit szállító bárkákat, sőt azt gondolom, megoldottam ennek a korai fáraókat vagy isteneket szállító tengeri hajók ősi ábrázolásainak „rejtélyét”! Sokkal prózaiabb oka volt ennek: az a titokzatos parányi sziget az óceánon, ahol az öregedő királyaik megfiatalodtak. A királyai lelkei is értelemszerűen erre a helyre „utaztak” feltámadást remélve.
Raymond Weill ismerteti az egyiptomi koncepciót az Eliziumi mezőkre való belépéshez a The Elysian Fields in Egyptian Texts c. tanulmányában. A hősnek egy bikát kell legyőznie, ez a bika a Nyugati út őre. A hős átkel az ég boltozatán, átszeli az Ókeanosz habjait és átvág Su falán.
Egyszóval az óegyiptomi királyok lelkei nem az elsüllyedt Atlantiszon keresték a feltámadást, mint azt néhány atlantológus igyekezett bizonygatni, hanem a kabirok Szent Szigetén, ahol őseiket az örökifjúság forrása várta…

***

Egyiptomban a szinte teljesen véletlenül fennmaradt ún. Edfui Építőszövegek is utalnak ezekre a helyekre az Atlanti-óceánon. A szövegek szerint az istenek és a Hét Bölcs, a shebtiuk a távoli nyugati tengerben alapították az őstemplomot, egy olyan helyen, ami egy kis sziget volt a sekély vízben, és a Teremtés Első Pontját szimbolizálta. A „sekély vízre” való kifejezés utalás lehet az ottani tengert akkoriban évszázadokra beborító sár, hínár és törmeléktömegnek, ami a nagy Atlantisz i.e. 5. évezredbeli elsüllyedése okozott. Ezt említi Platón is.
A shebtiuk minden bizonnyal azonosak a hét kabirral, s ezáltal Héliupoliszi Testvériség hét vezetőjével, az oszlopok őreivel. Ők irányították az istenek palotájának építését. Meghatározták minden később épült templom alaprajzát és felépítését.
Ez kis sziget volt a Szent Sziget, amit egy egyszerű kőépítmény koronázott meg, s ezt mérhetetlen szentségnek nyilvánítottak. A kőépítményre úgy emlékeztek, mint a Forrás Helyére! Legérdekesebb, hogy ezt a kis templomot az edfui szövegek, mint Nagy Trónust is emlegetik! Beszélnek valami alapítószertartásról, melyen részt vett a hét shebtiu, akik biztosították a templom mágikus védelmét. Nem lehet kétséges, azt a titkos helyet írták le, melyet a Barberini Tájkép is mutat. jellemzően már e kései, ptolemaioszi időkben, mikor már nem nagyon számított ilyen titkok kifecsegése. Korábban kimutattuk, hogy a barlang melletti kis építményben egy különleges trónus volt helyezve, s hogy az edfui szövegek a helyet Nagy Trónusnak ill. Források helyének mondja, elég egyértelmű.

Hozzáteszem, az edfui szövegek nehezen értelmezhetők, de csak ezeken beszélnek ilyen ősi időkről, sőt a shebtiukról is! Logikusan értelmezve, a kis Szent Sziget (Sao Miguel), valóban szenthely volt, nem arra szolgált, hogy lakosság éljen rajta (csak bizonyos papi személyek). Volt a közelben egy sokkal nagyobb sziget, s ezt nevezhették az edfui feliratok az Ősök Otthonának, ahol az istenek és a shebtiuk megszülettek. A szigeten Ré volt a főisten. Ez valószínűleg azonos Homérosz Szkheirájával az Ókeánoszban, mely az prehisztorikus atlanti civilizáció utolsó bástyája volt. Homérosz maga is azt mondja, hogy a phaiákok az „égilakók drága kegyében” álltak, akik néha meg is jelentek körükben, mert „törzsükhöz olyan közel állnak”. Szkherián élhetett gyakorlatilag a Szent Sziget papsága is, azaz a „kiszolgáló személyzete”.
Mikor ezt a szigetet az áradat elpusztította, a Boldog Szigetre, Dzsebára utaztak a shebtiuk, kiknek egyikét „Tengerésznek” nevezték (a görög források szerint a mitikus telkhinek egyikének, Aktaiosznak is ugyanezt jelenti a neve). Ez talán Tenerife lehetett, mert Láng Szigetének is nevezték. Itt temették el az őssziget isteneit.

Az említett „áradás” i.e. 3100 körül történt, ekkor süllyedt el Szkheria, Sao Miguelt csak letarolta, de nem süllyesztette el. Ekkorra már elhagyták a kabir bázist, s az nem volt használatban.
Talán ennek a pusztulásnak a hatására alapították meg itt a Láng Szigetén az Oszlopok Őrei nevű titkos társaságot, melyre az edfui szövegek, mint „a társaság egyesítésére” emlékeztek.

Innen a shebtiuk egy újabb szigetre utaztak, amely már a Földközi-tengeren lehetett. A sziget Ua és Aa fennhatósága alatt állt, akikkel szövetségre léptek. Itt megvárták a Sólyom legénységét, akiket később a sziget őreiként hátrahagyva a Shebtiuk ismét tovább hajóztak. Hogy melyik lehetett ez a sziget, már csak találgatni lehet, hisz a szövegek semmilyen támpontot nem adnak, talán Djerba a tuniszi partoknál, melynek történelem előtti kikötője is volt, vagy a telkhinek „útvonalán” lévő Rodosz vagy Pharosz. Később innen hajózhattak a Nílus-völgyébe, ahol megalapították Héliupoliszt, és a társaságot mi már „Héliupoliszi Testvérek”-ként ismerjük.

***

Gyakorlatilag eddig azt mondtuk, hogy a prehisztorikus Egyiptom öregedő fejedelmeit egyiptomi tengeri hajó vitte nyugatra, átkeltek a két elefántagyarnak mondott Gibraltári-szoroson. Egy atlanti parti kikötőbe kellett hajózniuk, úgymond egy „megbeszélt helyre”. Hogy hol volt ez a kikötő, már nem lehet megmondani. Talán a marokkói partokon Lixus vagy Kerné-szigete és az Ibériai parton Tartésszosz jöhet szóba.
Phaiák hajósok jöttek az öreg királyért és kíséretéért. Misztériumbárka vitte őket Sao Miguel szigetére, vagyis előbb valószínűleg Hadész szigetére, s majd csak onnan Sao Miguelre.

Mintha a kabirok/shebtiuk „jutalmazták” volna ezzel a királyokat…? Igen, valami ilyesmi történt. És nem is csak velük!
Egy különös hagyomány elszórt morzsáit gyűjthetjük össze, melyeket külön-külön nézve az ókori szerzők túlzásainak tudhatnánk be. Egy olyan hagyományról van szó, mely a történelem előtti Mediterránum hajós kultúráinak fejedelmeiről szól. Ezek hihetetlenül hosszú uralkodási idejéről szóló legendák még az ókori görögök fülébe is eljutottak.

A történelem előtti alapítású Tartésszosz ősi városának királyairól a görögök azt a mesét hallották, hogy nagyon sok évig uralkodtak. Anakreón egy 150 évig uralkodó tartésszoszi királyról is beszélt. Hérodotosz említette Arganthóniosz tartésszoszi királyt, aki 120 évig élt, de a római szerzők szerint 300 évig. Igaz, ezeket a görög szerzők az i.e. I. évezred első felébe helyezték, de teljesen mitikus korra jellemző történetekben beszéltek róluk, kapcsolatban Héraklésszel. Úgyhogy éppen a hosszú életű királyok, mint mitikus részek kerültek a görögökhöz, akik akkoriban nyugaton jártak vagy ott telepedtek le.
Egy másik mitikussá vált királyságban, Minosz krétai király testvére, Szarpédón a kisázsiai Kilikiában lett király, s mivel igazságos volt, Zeusz azzal jutalmazta, hogy három emberöltőnyi életet adományozott neki (azaz nagyjából 240 évet).
Az ősi Türoszt eredetileg az előtte lévő kis szigeten alapították, s nyilván nagyon régen, talán a prehisztorikus "bübloszi civilizáció" idején. Ennek úgy gondolom része lehetett Türosz szigete. Lampszakoszi Xenophón görög szerző (i.e. 1. sz.) pedig említ egy föníciai hagyományt arról, hogy Türosz szigetének egyik ősi királya 600, míg a fia 800 évig élt.

És persze itt vannak Egyiptom olyan királylistái, melyek az egyesített ország első uralkodója előtti királyokat sorolják: mint a Torinói Királypapirusz. Az alexandriai görögök ismerték még a Szóthisz Könyvét, melyet Manethónnak tulajdonítottak. Ezek az emlékek a dinasztiák előtti korokban uralkodó istenek és félistenek uralmáról beszéltek, akiket azonban mások csak istenített emberi uralkodóknak tartottak. Ezen listák szerint Ozirisz 435, Széth 200 és Hórusz 300 évig uralkodott. Pellai León egyiptomi pap (i.e. 4. sz.) az Egyiptom isteneiről c. könyvében megírta, hogy az istenek valójában földi halandók voltak.
A sumer Gilgames is járhatott itt, aki Marokkóból kelt át ide hajón, hogy örökifjúságot nyerjen (már a sumer neve is „Öreg ifjút” jelent). A sumér királylista szerint Gilgames is 126 évig uralkodott.
Elég csak összevetni azokat a helyszíneket, ahonnan hosszú életű félig mitikus fejedelmekről hallottunk: Tartésszosz, Egyiptom, Kilikia, Türosz, legalábbis amelyekről tudunk, s ezek mind a prehisztorikus időkben valahogy kapcsolódtak a tengeri hajózáshoz.

***


Lásd az általam rajzolt térképet, ami mutatja Odüsszeusz Terceiráról (Kirké szigete) Sao Miguelt észak felől kerülte meg.

Odüsszeusz az i.e. 4. évezred második felében járt Sao Miguel partjainál (lásd fentebb az útnak ezt a részletét). Hajójából szembetalálta magát a shebtiuk „mágikus védelmével”, a három éneklő szirénnel, azaz elhajózott a Barberini Tájképen a kis sziget túl-felén álló hatalmas nyitott épület előtt, ahol az a három nőalak látszik. Kirké azonban felkészítette erre a mágikus védelemre. A hercegünket akkor mit sem érdekelte az örökifjúság elérése. Mint mondtam már, Terceiráról határozott céllal utazott el. A Szirének Szigete, azaz Sao Miguel egyfajta „árnyék” szerepét töltötte be az utazás során. Szándékosan az északi oldal mentén hajózott végig, hisz a terve a Héliosz szigetének észrevétlen elérése volt.

***

Hogy harmincévente került sor ilyen misztikus utazásra, arra nem csak az egyiptomi szed-ünnep utal! Plutarkhosz a Hold arcáról szóló értekezésébe beleépített egy nagyon ősi beszámolót az Atlanti-óceánról és az azon történt átkelésekről, ami máig nagy viták forrása. Plutarkhosz szerint egy karthágói férfitól származik az információ, amit egy ősi bőrtekercsről olvasott le. A föníciaiaknak azonban ilyen ősi időkről nem lehettek saját értesüléseik, viszont gyűjtöttek minden ismeretet a tengerekről, s a periplusaikat titokként kezelték. Azt gondolom, hogy a forrás eredetileg tartésszoszi lehetett, akik Sztrabón szerint hatezer éves könyvekkel rendelkeztek. Mikor a föníciaiak az i.e. 6. század végén elfoglalták és lerombolták Tartésszoszt, akkor találták meg ezt a leírást, majd fordították le föníciaira (hisz előtte sok időn át kereskedtek egymással).


A történet, amit előad, nagyon ősi, bizonyosan legalább i.e. 4. évezredbeli, mikor még élettel volt teli az Atlanti-óceán, a nagy Atlantisz maradványszigetei még a felszínen voltak. Felice Vinci olasz kutató is megvizsgálta a szöveget és a következtetése összevág a miénkkel: Plutarkhosz értesülése csak az ún. Atlantikus-korszakban (i.e. 5500 és 2000 között) volt lehetséges, mikor a klíma enyhe volt az Atlantikum északi területein.
Viszont mi már nem az eredeti leírást olvassuk, mely fokozatosan vált homályossá, a fordítások, a továbbközlések nyomán, de azért sok minden kihámozható Plutarkhosz eléggé homályos beszámolójából. Beszél egy szigetről Britanniától nyugatra ötnapi hajóútra (5-600 km), amit Plutarkhosz Ogügiénak nevez, Homérosz okán: valójában ez a kelták mitikus Braz-ins/Hy-Brazil szigete, az egykori Porcupine-zátony, ami akkoriban még a tenger fölött állt.
Innen délnyugatra volt három sziget (ez mintegy 1000-1200 km-re esett Britannia partjaitól) Ez ugyanaz a mitikus három sziget, mint amiről Markellosz és az ősi tengeri hagyományok szólnak, valamint a középkori portolánók ezeket még ábrázolták, mivel abban a korban a terület még nem volt ismert, így átvették sokkal ősibb térképek információit. A Plutarkhosz elbeszélte karthágói beszámoló szól az óceán túloldalán lévő kontinensről is (ahogy Platón is említi azt). Majd számunkra egy nagyon érdekes rész jön: „Amikor pedig Kronosz csillaga [Szaturnusz] - amit mi Phainónnak, azaz ragyogónak nevezünk, ők pedig Nükturosznak, "Éjjeliőr"-nek - 30 évenként belép a Bika csillagképébe, hosszú időn keresztül foglalkoznak az áldozat előkészületeivel és a kihajózással, amelyre sorshúzással választják ki a férfiakat. Megfelelő számú hajón indítják útnak őket, sok táplálékkal és minden felszereléssel, ellátva őket mindennel, ami csak szükséges lehet azok számára, akik majd arra az irdatlan nagy tengerre kieveznek, és idegenben kell élniük egy ideig.

Olyan ez, mintha egy prehisztorikus „igazi” szed-ünnepség előkészületeiről olvasnánk, csak éppen nem Egyiptomban vagyunk, hanem az Atlanti-óceánon! Emlékezzünk mit nyomozott ki Raymond Weill az ősi egyiptomi szövegek alapján, a hősnek egy égi bikát kell legyőzni, hogy folytassa útját az eliziumi mezőkre, az Ókeanosz folyamán túlra (az egyiptomi szed-ünnep egy mozzanata volt, mikor az uralkodó együtt fut egy Ápisz-bikával, versengve azzal).

A karthágói régi bőrtekercs olyan prehisztorikus időkről mesél, mikor a földi királyok, hősök misztériumhajókon érkeztek az Atlanti-óceán egy olyan titkos, remota szigetére. Felettük az égben ugyanez történt valamelyik istennel, talán a Nap fiával, követével: a király őt másolja. Az isten égi útján nyugatnak utazik, hajózik a égibárkáján a csillagok világán át, mígnem eléri a Bika (Taurus) csillagképet. Már a kőkorban ismerték az égnek ezt a tájékát, a Bika konstellációt. Frank Edge csillagász, majd utána Michael Rappenglück német csillagász és archeoasztronómus úgy vélik, a Lascaux-i barlangban található, i. e. 15 000 körül készült egyik festmény a Bika csillagképet (és a Plejádokat) ábrázolja. Még jelentősebb, hogy a Bika konstelláció része a Plejádok csillaghalmaz, amit a régiek Hét Nővérnek is neveztek, a hét "látható" csillag után (pedig koronként, hol csak 5-6, de akár néha 10-11 csillag is volt szabad szemmel látható, valójában több száz csillagból áll). Az atlantiszi főváros, Poszeidónisz szentdombján álló piramistemplom fölött a Plejádok álltak. Az atlanto-egyiptomi hagyomány legfőbb csillagképe, az Ég Küldöke, Nut hasán. Sok nép összefüggésbe hozta a vízözönnel, az óceánba süllyedt szigetekkel. Amikor az égbolt isteni hajósai áthaladtak a Plejádokon, meghaltak, majd a másik oldalon újjászülettek. A Plejádok voltak az "Aranykapu", a "mennyek kapuja", ahol alatta a földön Poszeidónisz temploma vagy a shebtiuk titkos szigete is az volt. A földi nagyságok vitorlásokon érkeztek a kis szigetre. Az Azori-szigetek hét szigete testesítette meg a tengeren a Plejádokat (nem számítva ide a csoportból kieső, északnyugatra lévő két kis szigetet, Florest és Corvót). Maga Plejádok szó is a pleo-ból, azaz "én vitorlázom" szóból származhat. A földi hősök az égi istenek utazásának párhuzamaként utaztak az Azori-szigetek irányába...

A világban élő primitív bennszülöttek (Amerika, Óceánia) számára az égnek ez a helye (a Plejádok) az "isten szeme", a "démonok tornya". Nem nehéz felfedni az összefüggést: az emberiség őshagyománya arra emlékszik, még ha homályosan is, hogy a Plejádokról levezető égi lajtorja alján, valahol az Atlanti-óceánon bizonyos démonok, az "aranykapu" mögött végrehajtják a csodát, az emberi test újjászületését, a megfiatalodott testben! Az Atlanti-tenger Plejádok-szigeteinek egyikén történik az újjászületés!
Őseredeti jelentésében a kiválasztott emberek, akik harmincévente erre az óceáni szigetre hajóztak, jó részük nem csak afféle „kiszolgáló személyzet” vagy a szed-fesztivál ünneplői voltak, hanem emberáldozatok. Hogy ez mi végre szolgált, ma már nem tudni, de a kabirokat végig kísérték a véres emberáldozatok is. Odüsszeusz mikor elhajózott a Szirének Szigete mellett, emberi csontvázak tömkelegét látta a parton szétszórva (ilyen dermesztő látvány várta Cortés spanyoljait a meghódított Tenocstitlan templomaiban).

Az is valószínű, hogy előbb nem a kabirok/shebtiuk Szent Szigetére, Sao Miguelre kellett menniük, hanem a három nagy lakott sziget egyikére. Itt folytak valamilyen előkészületek egy hónapon át. Ezek a szigetek az Azóroktól keletre estek. A középső volt Szkheria (Satanaze, Satanaxio), míg a déli volt a mitikus Hadész szigete (Antilia). Ezen emelkedett Erebusz hatalmas vulkánja. Itt laktak eredetileg a kimmerioszok, kiknek egy törzse később az itáliai Campániába vonult. Ezt ismerték az egyiptomi prehisztorikus hajósok is Hanebut néven. Ez volt a történelem előtti szed-szertartások első állomása. Rejtelmes sziget volt, Odüsszeusz is járt itt.
Plutarkhosz forrása szerint ezen a szigeten börtönözték be Kronoszt egy mély barlangba. Egy aranyló sziklán mély álomba merülten alszik az ősidők királya, madarak etetik ambróziával (lehet ezekről a madarakról mesélt Kirké, hogy elszállnak a Bolygó Szikláknál, valahol Sao Migueltől délre). Kronoszt bizonyos daimónok gondozzák, aki a király kamarásai voltak korábban (a kurészekről lehet szó). Majd beszél azokról, akik harmincévente ide hajóznak: „Azon a bizonyos Kronosz-szigeten senki más nem lakott, csak ők, illetve azok, akiket előttük küldtek oda. Azoknak, akik az isten szolgálatában már letöltöttek ott 30 évet, megengedték, hogy hazahajózzanak…
… (de), akik esetleg fontolgatják, hogy elhajóznak a szigetről, maga az istenség akadályoz meg tervük megvalósításában…
…sokan teljesen nyilvánvalóan találkoznak a daimónokkal, látják és hallják őket.

***

Hogy az ős-Amerikából érkeztek-e megfiatalodni vágyó öregedő királyok Sao Miguelre, nem tudom. De például, Bimini szigetek őslakói meséltek egy óceáni szigetről az első spanyoloknak, ahol az örökifjúság forrása ered.
Az ibériai kelta hagyomány pedig tudott egy titkos helyről az óceánon, ahol Idunn istennő élt egy forrás mellett. Ládájában mágikus almákat őrzött. Mikor is istenek öregedni kezdtek, eljöttek ide és ettek az almákból, s utána visszafiatalodtak. Az ír mesékben szerepel Tír na nÓg, az Ifjúság Földje, ahova a hősnek a tengeren kel átkelnie, s ahol az idő lassabban múlik és visszafiatalodik.

Sokáig tartotta magát a néphit, hogy egy óceáni szigeten van az Ifjúság Forrása (kútja vagy tava), amiben elég megfürödni, hogy visszafiatalodjon az ember. A festők néha meg is festették, mint Lucas Cranach 1546-ban az „Ifjúság Forrása” című képén (lásd fentebb).
Továbbá tudjuk, hogy Héraklész, Gilgames vagy a középkori Grál-keresők is az Atlanti-óceánon keresték az örökifjúság forrását. A titkos sziget talán azonos lehet az írek mitikus városával, Muriassal az óceánon, ahol Dagda üstje állt. Ez egy szigeten feküdt, ami később talán elsüllyedt. Egerton Sykes szerint Murias templomát a Főnixnek és Min istennek ajánlották és i.e. 3000 körül elsüllyedt. Mindkettő egyiptomi istenség és kapcsolatban állnak a megfiatalodással és újjászületéssel. Sykes szerint Murias fölötti dombon az atlanták felépítették a gyógyítás templomát. Az építményt a szent geometria elvei alapján építették és magába foglalta az univerzum felépítését, a naprendszer ismeretét, akár a gízai Nagy Piramis. Ugyanezt állította Lucie Lamy az egyiptomi szed-kamráról is.

 

Minószi kapcsolat pecsétek az ősi Krétából

Több földrajzi író és történész feltételezte, hogy a minószi Kréta hajósai kereskedelmi kapcsolatban álltak a dél-spanyolországi területtel, ahol lerakataik voltak már i.e. 2500 és 1800 közt. Azt is feltették, hogy kijutottak az Atlanti-óceánra. Jártak a Kanári-szigeteken és Angliában, sőt Mexikóban vagy Dél-Amerikában is.
Kanári-szigeteki Gran Canarián talált vörös és fekete motívumokkal díszített agyagedények Alf Bajocco szerint leginkább Kréta Minósz előtti korának termékeire hasonlít leginkább (de szintén hasonlít a predinasztikus Egyiptom vörös és fekete stílusára). Néhány guancs hieroglif a palaeo-krétai jelekre emlékeztet. Juruj Moszenkisz ukrán nyelvész krétai írásjelek hasonlóságáról beszél a guancs jelek közt. Richard Hennig és Zsirov szerint nem csak a Kanári-szigetekre jutottak el, hanem Madeirára is.
A hajózásuk alighanem már a minószi kultúra korai szakaszában, tehát i.e. 2700 és 2200 közt magas szinten állt. Hatalmas mólókat építettek az egyiptomi Pharosz-szigeténél vagy a tuniszi Djerbánál is. De alighanem bizonyos tengeri hagyományokat örökölték egy kréta őslakóitól, akik felett egykor a kurészeknek is nevezett kétéltű telkhinek uralkodtak. Többek közt nekik tulajdonították a vitorláshajók feltalálását. Úgy gondolom, hogy a minószi elit egész története során fenntartotta Kréta prehisztorikus idejéből a felettük uralkodó kurészek gyermekáldozati szokásait és azt, hogy a gyerekeket bárányhússal és mézzel keverve el is fogyasztották. Ezeket a húsdarabokat embermagas mézes-korsókban, ún. pithoszokban tároltak. A "méz" kapcsolatban állt az istenek eledelével, a megfiatalítás italával, és mézt áldoztak a Labirintus Úrnőjének is.
Nem csak sötét hagyományokat, véres rítusokat vették át azonban, hanem egy mitikus világ ismeretét, ami misztériumhajókkal járható be. Egy ilyen boszorkányhajón érkezett Kirké Etruriából Aiaié szigetére az óceán közepén. A hajók orra általában csikóhalat vagy madarat mintáz, s a tatja egy madár három farktollát. Az Atlanti-óceán szigetei és mellékének partjai erős kötődést mutatnak bizonyos istennőkkel, papnőkkel. Itt volt a Plejádok, a Hét Nővér szigete: az Azori-szigetek. Ugyanígy erős a kapcsolat a madarakkal, főleg a galambokkal. A minószi Krétán a kései minószi korban már nagy tisztelet övezte az ún. "Galamb Istennőt", aki szerintem nem Aphroditéval, hanem Perszephonéval azonos.

A bal oldalon egy minószi pecsét, rajta egy papnővel és kultikus hajójával, ami egy hátán fekvő madarat mintáz,
míg a jobb oldalon az Anemospilia lelőhelyen, az emberáldozó pap karkötőjének achát pecsétjének a rajza.


A minósziak már mind a rítusokat, mind ezt a világot szerintem „titokként” kezelték, legalábbis nem a szélesebb népréteg ismerte. Jellemző módon olyan képeken maradt fenn, melyekhez csak kevesen juthattak, mint aranygyűrűk pecsétképein vagy más pecséteken.
Ezek mindenképpen kapcsolódnak a krétai ill. az égei mitológiához. Ugyanis sokan úgy képzelik a minószi civilizációt, hogy ők olyan praktikus emberek voltak, hogy csak a mindennapi élet eseményeit örökítették meg képeiken, domborműveiken, pecsétjeiken (a bikaünnepségektől a hajózásig). Pedig a görög, római, egyiptomi vagy babiloni képek sűrűn mutatnak mitológiai jeleneteket. Miért különböztek volna ettől a krétaiak?
A krétai pecsétek, melyek 3500-4000 évesek, valami olyan mitológiai illetve geográfiai környezetet mutatnak, mint az egyiptomi Edfuban talált Építőszövegek, melyek egy messzi Nyugaton lévő Tűzszigetről mesélnek.

A minószi korszak arany pecsétgyűrűi: az első a "Minósz király gyűrű"-jének képe.
A másodikon egy athanorhoz hasonló szerkezet mellett áll két papnő,
míg a harmadikon szintén egy parányi szigetet mutat, rajta az "ismert" titokzatos építménnyel.


A minószi korszak gyűrűin és pecsétjein többször tűnnek fel amúgy hasonló mitikus jelenetek (ezek aprólékos, művészi kidolgozása azt mutatja, hogy ezek fontos jelenetei lehettek mitológiájuknak, s csak kiváltságosok hordhatták, tuljadonolhatták ezeket a gyűrűket, pecséteket). A minószi korszak vallásáról igazából keveset tudunk. Az írásukat sem tudtuk megfejteni, hiszen az nem a görög nyelvet használta. Csak a kései minószi korszak írását tudjuk megfejteni, tehát a görög foglalás után, mikortól görög nyelven, krétai jelekkel írtak. Ezekben vannak, de nagyon kevés utalás a krétai mítoszokra, mint „Daidalosz építményére” (Labirintus), és hasonlók.
Ezek nem "igazi" hajók, hanem afféle mitikus hajók, "boszorkányhajók". Nincs se vitorlája, se evezői, mert nem ezek, hanem a "mágia" hajtja, s egy "istennő " áll rajta. A Minosz király gyűrűjeként elhíresült 1928-ban talált és 3500 évesre becsült aranygyűrű alján is ott van egy hasonló jelenet: a gyűrűn egy apró sziget látható, előtte kis misztériumbárka egy papnővel, aki éppen kormányozza. A bárkán két kis hordozható oltár vagy szentély látható. Ez a szigetecske ugyanaz lehet, mint a Barberini Tájkép által mutatott. A tengerből kiálló sziklakúp tetején építmény. Fölötte egy fa lombjai, amiről egy férfialak gyümölcsöt vesz le (a krétai aranygyűrűkön rendszeresen feltűnik a fát rázó férfi vagy nő alakja). Mindkét oldalt egy-egy kisebb építmény, melyekhez egy-egy nőalak kapcsolódik. Az egyik egy olyan athanorra hasonlít, mint ami a Barberini Tájképen is látható.
Több olyan pecsét is maradt, melyek szintén egy kis szigeten lévő építményt mutatnak, körbevéve papnőkkel. Az egyik aranypecséten a papnő néz szembe azzal a kis házzal, amit a Barberini Tájképen az „alkimista házának” neveztünk.
Különösen érdekes a témában, hogy M. Wedde a Towards a hermeneutics of Aegean Bronze Age ship imagery (2000) c. munkájában Minosz király gyűrűjének képét összehasonlítja az egyiptomi Holtak Könyvének bizonyos jeleneteivel. Anemospilia templomának oltárán i.e. 1700 körül egy 17 év körüli gúzsba kötött fiúnak elvágta torkát egy pap, akinek a csuklóján volt egy karkötő, azon egy achát pecsét. Ennek rajza szintén egy misztériumbárkát mutatott, amiben egy férfi evez. Panos Tzovaras úgy gondolja az ábrázolás kapcsolatban lehet Kharónnal, aki a lelkeket viszi csónakján.

Több pecsétképen egy nagy tojásdad  alakú kövön alvó alakot látunk. Ez alighanem az ősidők királya, Kronosz lehet. Róla nem rég beszéltünk: Plutarkhosz régi források alapján azt állítja egy atlanti-óceáni szigetre száműzték, ahol egy mély barlangban alszik aranyfényű sziklán álomba merülve. Az őreivel és egyben szolgáival álom útján tartja a kapcsolatot. Ők már abban az időben is szolgálták, mikor az Aranykor királya volt. Madarak gondoskodnak az élelméről, akik ambrósziát hoznak Kronosznak. Ugyanezt látjuk több pecsétgyűrű rajzában (erről a különös helyről tudott Homérosz is). Ez a sziget Markellosz és mások is leírtak és a középkori portolánó készítők még (ismeretek hiányában) átmásoltak az Atlantikumot mutató térképeikre! És amely sziget elsüllyedt az i.e. 3100 körül, az egész Észak-Atlantikumot megrázó katasztrófákban. Kronosz szolgái ugyanaz a faj lehetett, akiket a krétai pecsétek géniuszként vagy daimónként ábrázoltak, s a mítoszok kurészként emlegettek!

 

Egy a krétai Selopoulóból előkerült aranygyűrű pecsétjént éppen ezt a jelenetet látjuk: alvó férfi/isten egy nagy tojásdad kövön, miközben egy madár leejt valamit neki, ami feltehetően "élelem". A második kép egy kissé sérült gyűrű, Zakrosból, de jól látszik a kifejezni akart jelenet, az alvó istennel és a madárral.

Számos minószi pecséten feltűnnek misztériumbárkákon evező papnők. A bárkák orra sokszor visszafelé hajló madárfejre vagy csikóhalra hasonlít. Feltűnnek olyan kétéltű lények is, mint amilyeneknek a telkhineket mondták. Az egyik aranygyűrűn három nő látható, akiknek a feje akár a telkhineké és három ujjuk van a kezeiken. Mellettük ugyanannyi „berendezés” látható, mint amennyit Homérosz ír Kalüpszó barlangjában: egy üst (athanor) és egy díszes szék. A krétai Juktas-hegy déli lejtőjén,
Ilyen kutyafejű lények feltűnnek az ún. tirünszi aranygyűrűn is, amint egy székben ülő ember elé járulnak. Egy másik pecséten is látjuk ezeket a bizarr lényeket, ahol kezeiken és lábaikon 3-3 ujj látható (némely képen a japán Kappáknak is három ujjuk van). Némelyiken inkább kutyaszerű a fej, másokon inkább gyíkszerű. Ilyenek zabálják a spanyol Pozo Moro-i domborművön a gyermekáldozatokat vagy egy krétai zsírkőpecséten egy ilyen gyíkfejű mustrál három csecsemőt.
A minósziak szintén misztériumaik tárgyává tették a király megfiatalításának intézményét, amit a kabirok gyakoroltak Sao Miguel szigeténél. Az ősidőkben krétai királyok érkeztek ide misztériumbárkáikon, mint a többi uralkodó, hogy újabb harminc évet nyerjenek az időtől. Ismerték az utakat, túl a Gibraltári-szoroson a Halál Vizein át. Több krétai pecséten a Vadak Úrnőjét sejtik, melyek kora i.e. 1800 körüli. Ő talán az lehet, akit Homérosz Kirkének nevezett el, kinek szigetén vadállatok békésen járkáltak a jövevények előtt. Egy Knósszoszban talált agyagpecséten egy kis hajót megtámadó „tengeri szörny” fejét látjuk, akinek kutyafeje van. A korát i.e. 1600 körülire datálták. Sir Arthur Evans szerint ez lehetett Szkülla őstípusa. A hajó bizonyára kultikus bárka, s egy ilyen támadta meg Odüsszeusz hajóját is. Csak hogy ez a kép 900 évvel megelőzi Homéroszt!

A krétai pecsétek: az első kettőn a Vadak Úrnője, míg a harmadikon talán "Szkülla".

Az első kép az eddig ismert legkorábbi Szed-kamra ábrázolás, Den király sírjából. Mellette mutatják a király Den futását is. A következő képen Hatsepszut szed-futását mutatja. A harmadik kép egy zsírkőpecsét a minószi Krétából: teljesen hasonló kamrában ül, és a negyedik képen egy hasonló alak futását mutatja egy krétai pecséten.


De további megdöbbentő részletek is feltűnnek a pecséteken. Ezek mind megerősítik illetve további adatokkal pótolják eddigi következtetéseinket. Magát a megfiatalító kamrát is látjuk, az alkimisták királyok kamráját, az egyiptomiak szed-kamráját. Ennek legrégebbi ábrázolása ötezer éves: az I. dinasztiabeli Den király sírjából került elő. A kamra hátsó része valamiért íves. A babilóni Samas Táblán ugyanígy látjuk a királyt. Alatta lévő hullámok talán arra utalnának, hogy egy kis sziklaszigeten van a trón? Az előtte lévő előtéren, három apró termetű figura talán a kabirokra utalna vagy ez csak az "alattvalók" jelzése a méretben is? Viszont a trónja alatt valóban két kabirikus figura "bujkál". A kamrában lévő isten/király előtt egy asztalon maga a napkorong látható. Hogy ez valami "szerkezet" és nem a Nap, az is utal, hogy a kamra tetejéről két emberalak láncal az asztal tetejéra próbálja lógatni vagy erősíteni. Ez talán egy fontos részlet, mert mit sem tudunk egy ismeretlen civilizáció technikájáról, s ez a szerkezet bizonyára része volt a fiatalító eljárásnak. A heidelbergi egyetem múzeuma őriz egy minószi pecsétet, mely szintén egy íves tetejű kamrában ülő alakot mutat, aki előtt szintén valami dobozos, kürtős szerkezetet látunk, ami bebiztosítja a babiloni képnél tett észrevételünk (ez ugyanaz a szerkezet lehet, mint a Samas előtti "Nap"!). Az alak fején egy buraszerű valami van, ami az eljárás része lehetett, ha megfigyeljük az egyiptomi és babiloni képeken is ott van, csak éppen királyi fejdísznek kódolva/álcázva!
Hogy lehet, hogy három ókori magas kultúra mindegyike ismerte ezt a hagyományt, ami a király megfiatalításához kötődött?
A kamrában ülő fejedelem azonban felbukkan futó alakként is, úgy ahogy Den karcolata is mutatja az egyiptomi királyt. A "király futása" a szed-szertartások része volt. Ezen tudták lemérni/igazolni a szertartás, eredetileg pedig az orvosi beavatkozás hatékonyságát (lásd fentebb a képeket erről).

Ugyanígy a kamra és olyan szerkezetei, mint az "orvosi" szék ("trón") ill. ágy is előjön a pecséteken. Lásd az egyik lentebbi képen! A fekvő alak az alakimista kápek fekvő királyára hasonlít a kamrában. Nem nehéz észrevenni a három jelképet: a "csillagot" (Vénuszt), a Napot és a Holdat. Ugyanezeket látjuk a Samas Tábla napstensége feje fölött is!

 

 Krétai pecsétek a minószi korból: az elsőn egy papnő áll a fiatalító kamra előtt. A második képen egy "gyógyító" ágyon fekszik egy ember. Ez hasonló lehetett ahhoz az ágyhoz, amit az alkimista képeken látunk a királlyal. Alatta furcsa lombikok. A pecséteken (a 3. és 4. képen) is feltűnnek azok a lombikok egy oszlopon, melyek csak több mint háromezer évvel később jönnek elő megint az alkimisták illusztrációin.

 

Ezek pedig az újkori alkimisták képein a lepárlás edényei.

Kréta ősmúltjából is bizarr lények köszönnek vissza, mintha lenyomatát adnák egy riasztó világnak. Az első képen három ujjú istennők láthatók egy pecsétgyűrűn. A második is egy pecsétlenyomat, egy szintén hárum ujjú, kurészekre/telkhinekre utaló fél-humanoid ábrázolással, s a harmadik kép, a görög szárazföldről, egy tirünszi nagy arany pecsétgyűrű képe, amin géniuszok felajánlást hoznak egy ülő istennőnek.

 A krétai pecséteken feltünnek három ujjú istennők is, de ezektől is bizarabb lények, akiknek a feje egy hüllőre vagy kutyára emlékeztet és szintén három ujjuk van. A pecséteken már az i.e. 1800-1700-tól szerepelnek. A történészek minoszi géniuszoknak nevezik őket. Ezekről a néprajzkutatók, történészek rendszeresen tanulmányokat írnak, hogy ez egyiptomi átvétel Krétán az i.e. 2. évezred elején, mégpedig Taweret (Tórisz) istennő egyiptomi ábrázolásai nyomán, aki a szülőanyák védőjének számított. A teste a vízilóé, míg a feje víziló és krokodil keveréke, néha meg a víziló hátán egy krokodil lapul (sőt, szerintük a Bész isten egyiptomi ábrázolásait is átvették Krétán). Bár némely krétai és egyiptomi ábrázolás közt valóban vannak hasonlóságok, de a különbségek is jellegzetesek. Taweret kezében mindig egy nagy kés van, míg a minószi géniuszok rendszerint egy korsót vagy egy olyan lombikot tartanak a kezükben (talán az élet vizével benne), mint amit fentebb mutattunk. A minoszi géniuszokat sokszor úgy látjuk, mint "vadászokat", amint egy elejtett őzet vagy szarvast visznek a vállukon. Taweretről sosem készültek ilyenek, és a géniuszoknak három ujj van a végtagjaikon! Nem lehet, hogy az egyiptomiak és krétaiak csupán az emlékezetük rejtett kamráiba zárva megőrízték egymástól függetlenül ennek a történelem előtt humanoidnak a bizarr képét...? Ezeket a géniuszokat rendszerint a királyok és istenek környezetében, kíséretében látjuk, s pont ilyennek írták le a krétai kurészeket! Nem tudom, miért nem a Kréta protohistoriájában kutakodnak ezek a történészek, ahol készen kapnának feleletet ezekre az ábrázolásokra!

 

VÁR MINKET A KABIROK TITKOS SZIGETE!

Muriasról az a legenda terjedt, hogy a sziget barlangjainak mélyén nagyon értékes kincseket rejtettek el. Úgy gondolom, hermetikus edényekben elzárva a kabirok elraktároztak életelixír készleteket. Olyan alkimista készítményeket, melyek gyógyítottak mindenféle betegségeket és megfiatalították az öregedő sejteket. Ezek megtalálására ma is meglehet az esély. A szamothrakéi daimónok, a korübaszok/kabirok heten voltak, de volt egy nyolcadik fivérük, akit külön említenek, Aszklépiosz. A kígyó papja volt és egy üvegcsében őrizte az örök élet italát. Egy ilyen tégelyt találhatott meg Epimenidész krétai pap i.e. 600 körül Knósszosz közelében egy titkos barlangban. Ezután csak ebből fogyasztott, semmi másra nem volt szüksége és 157 évig élt. Aszklépiosz azonos a föníciai Esmunnal, akit mindig a Vénusz jelével ábrázoltak. A kopt legendák szerint a gízai piramisok alatti titkos kazamatákban alkimista titkokat, közte gyógyszereket és hosszú élet elixírjét tartalmazó palackokat is elrejtették. Azt hiszem ez volt az igazi oka, hogy Al-Mámun kalifa feltörette a Nagy Piramist.

***

A kabirok a prehisztorikum mélyén, mint menekültek kerültek ide a pusztuló Vénuszról. A tenger már akkor is (ahogy ma is) ideális érkezési hely volt számukra. Csak kevés technikai rekvizitumot hozhattak magukkal, mint a Vénusz robinsonjai telepedtek meg a hajdani Atlantiszon és néhány kis szigeten. Már akkor is kevesen voltak, de berendezkedtek. Mást nem tehettek, visszatérni nem tudtak, nem is lett volna mivel. Így aztán megpróbáltak alkalmazkodni a földi atmoszférához. Épp ezért hozhatták létre ezen az eldugott helyen, mint amilyen Sao Miguel az ő sajátos, miénktől sok mindenben eltérő technikájuknak ezt a bázisát. Valamiért a korai kis királyságok fejedelmeit itt nagy kegyben részesítették, harmincévente eljöhettek ide, hogy részesüljenek az örökifjúság jutalmában…

Igen, végső soron azt gondolom ez a hely ösztönözte az ókori tengeri legendákat, egy titkos helyről az Ókeanoszon, azaz a mi Atlanti-óceánunkon, ahol a hosszú élet és a megfiatalodás vizét tartalmazó forrás vagy kút található. Ez a legenda olyan erős volt, hogy kissé zavarosan, de fennmaradt még a középkorban is. Nem lehet véletlen, hogy a középkori kelta lovagok és szerzetesek az Atlanti-óceán szigeteire utaztak, hogy megtalálják a grált, és az örökifjúság forrását…
Ilyen dolgok miatt is gondoltam a Héliupoliszi Testvériség újraalapítására. Megkeresni ezt a mára elsüllyed parányi sziklaszigetet Sao Miguel északi partja mentén, ami nem is lehet mélyen. A túloldalt a nagy sziget partján állt egykor a szirének háza. Ha jól sejtem a források nyomán, a mögötte lévő hegyek barlangjaiban alakítottak ki a kabirok 6-7 ezer éve titkos lerakatokat. Csak meg kell keresni ezeket…
Hogy egy apró szigetecske lehetett valahol Sao Miguel északnyugati partjai mentén, arra nem csak a Barberini Tájkép utal, hanem más alkimista rajzok. Példaként csak egyet mutatok. Jacob a Bruck 1618-ban kiadott Emblemata Politica c. könyvében van egy kép erről az apró szigetről, ami nyilván egy nagyon régi alkimista hagyományból táplálkozik.


Jacob a Bruck illusztrációja (1618)

Az én kabirjaim bizonyosan ismerték az élet megnyújtásának lehetőségét, mert több száz évig éltek. Ez a korszak még nem a sarlatánok kora volt, azok csak az ókor végén kezdenek elburjánzani. Mi már tudjuk, hogy ezt az idegen technológiát már képtelen lennénk utánozni vagy megfejteni, ezt csak a középkori alkimista sarlatánok hihették. Egyetlen lehetőségünk, hogy megtaláljuk ennek maradékát, ha ez lehetséges, ahogy a régi mondabeli lovagok vagy hercegek próbálták.

***

Ha belegondoltok, minden esélyetek meg van, hogy mint a többi ember, ugyanúgy meg is haljatok 70-90 évesen. Semmi nem állíthatja meg sejtjeitek elöregedését, majd törvényszerű halálotokat. Ez 100%-os eredmény, de ha van csak egy vagy akár csak pár tized százalék, hogy a kabirok által földre hozott és itt elrejtett elixír segítségével megnyújtsátok életeteket, nem megérné?
Nem sokáig élő vénemberekről beszélek, hanem az elhaló sejtek megfiatalításáról, hisz erről van szó. Ki akarna 200 évig élni, roggyant kétszáz éves testben? Ezt keresték az ősi királyok is: öregemberként ültek be a kabir alkimisták kis építményének székébe, majd onnan fiatalemberként jöttek elő. Olyan ez, mintegy álom, egy prehisztorikumból maradt bizarr ősi emlék, hisz már ennek a lehetősége is annyira izgató, hogy nehéz elmondani. Kétségtelen azonban, hogy ezt a tudást, óvatosan kellene kezelni, s puszta szerencse, hogy gyakorlatilag a tudományos világ úgyis hihetetlennek tartaná. De ki ne akarná nemcsak megélni a 22. századot, hanem fiatal testben megélni azt? Még ha rejtetten kéne ezt tennie is. Még ha, mint azt jeleztem, erre csak parányi esély van, de ha ez beteljesülne, bármilyen kincset pótolna…