Barberini tájkép


Stanley Faber angol teológus (1773-1854) az 1803-ban kiadott Mysteries of the Cabiri c. kétkötetes munkájának első kötetének elején közölt egy csodálatos képet. Fölé fejlécül ezt írta: „AN ANCIENT NYMPHEUM or CABIRIC GROTTO”, tehát „Egy ókori nimfaion vagy kabirikus grotto”1.
A kép látszólag egy idilli, ám elhagyatott szenthelyet mutat. Központi rész egy hatalmas szikla, melyben egy nagy boltíves bejáratú barlang vagy grotto van. A barlang belseje kis tó, ugyanis a barlang falaiból három kis patak is ömlik a belsejébe2. Szemből nézve a barlang bejáratának bal oldalán kis lapos tetejű templom, egy in antis, melynek parányi előcsarnokát két oszlop tartja, míg a barlang jobb oldalán egy nagy víztartályszerű valami, amibe két sziklaforrásból is ömlik a víz. A tartály oldalára hosszúkás rések vannak vágva, hogy a víz azokon kiömölhessen.

A grotto tetején is kisebb sziklák állnak, egyfajta kis nyitott alagutat alkotnak. Átlátva rajtuk, a távolban hegyek láthatók. A szikláktól jobbra egy masszív építmény széle látható, apró ablakokkal. Előtte egy kétalakos obszcén állószobor: az egyik egy ithüfallikus, szarvakat (vagy nagy hegyes füleket?) viselő alak, aki megragad egy lányt, feltehetően nimfát, aki (talán) menekülni akarna tőle.

Tőle jobbra egy kőoszlop és egy henger alakú tartályszerű valami, amiből egy oszlop áll ki. A barlang előterében kecskék legelésznek. A nagy sziklától jobbra eső terület látható, amit víz vesz erről körbe. Az egész olybá tűnik, mintha egy kis, süllyedő félben levő szigeten lenne a barlang. Ez a kis sziget pedig egy nagyobb szárazföld vagy sziget partjaitól nem messze van. Tehát a víz túloldalán, ezen szárazföld partján egy felénk nyitott oldalú különös oromtetős építmény látható egy nagy szikla előtt. Az épület alagsorába négy boltíves bejárat vezet. A kifelé nyitott emeletén három nagy alakú álló aranyszínű szobor látható.

Faber egyik gondolata, hogy ez egy nimfaion, talán onnan ered, hogy a sziklákból kis vízesések törnek elő és az előtérben egy szentély látható. A görögök és rómaiak források fölé emeltek nimfa szentélyeket, s van, amikor éppen a barlang fölé került, mondván a nimfa lakóhelyeként.


Stanley Faber rajza

*

A képnek eredete is érdekes, sőt rejtélyes! Faber a II. kötet 361. oldalának lábjegyzetében szól csak a képről. Megjegyzi, hogy az egy nimfaiont vagy mithraikus barlangot ábrázolhat. A kép eredetijének metszetét egy ókori cella falában találták. Ez el volt rejtve a föld alá a római Barberini palota kertjében.
The Christian Observer 1803. évi egyik száma a júliusi könyvmegjelenések közt említi Faber könyvét, s megjegyzi, hogy a Nympheumot ábrázoló kép eredetije egy „ókori bronzlap”, amit a Barberini palota kertjében ástak ki Rómában.

A Barberini palota arra a lejtős helyre épült, ahol korábban híres Sforza család szőlőskertje terült el. Alapjait 1549-ben ásták ki és csak 1633-ra lett teljesen kész, Bernini irányításával.

Először is a kép eredetije nem egy bronzlap volt, hanem egy római falfreskó, amit a Barberini palota új déli szárnyának alapjainak kiásásakor találtak. A falfestményt a művészettörténeti munkák, mint Barberini Tájképet (Paesaggio Barberini) emlegetik. A képről a legátfogóbb tanulmány a francia Henri Lavagne tollából született: Une peinture romaine oubliée : le paysage du nymphée découvert au Palais Barberini en 1627 (Mélanges de l'Ecole française de Rome, 1993/2. sz. 747-777. old.).
Lucas Holstenius német történetíró (1596-1661), Barberini könyvtárosa 1629. május 25-én a francia Fabri de Peiresc antikváriusnak és csillagásznak (1580-1637) írt levelében említi, hogy felfedeztek „pár hete” egy képet, amely – az utalásokból egyértelműen kiderül, hogy az említett – Barberini Tájkép lehetett. A méretét 3x4 lábnak adja, azaz nagyjából 1 x 1,3 méteresnek3.

Valójában a felfedezés valamivel korábban történhetett, úgy 1627-ben áprilisa és júniusa közt4. Jobban hihetünk ugyanis Cassiano dal Pozzónak, aki leírta, hogy a Barberini Kertben a föld kiásásakor találtak egy szoba falára festett freskót. Erről egy 1627. július 1-én kelt levelében is beszámolt, amit Peirescnek küldött. Jean-Baptiste Du Bos francia abbé (1670-1742) így említi a helyet, hogy a palota alapjainak kiásásakor „föld alatti grottókat” találtak, festményekkel.

Volt egy olyan vélemény akkoriban, hogy az ablak nélküli betemetett szoba egy nymphaeum része lehetett, mert a kép is valami hasonlót ábrázolt. Peiresc egy 1635 decemberében Cassiano dal Pozzónak írt levelében sajnálkozik a nymphaeum pusztulásán. Henri Lavagne szerint csak az épület két fala pusztult el ekkor, de amin rajta volt a Barberini Tájkép, csak 1678-ban semmisült meg. Ekkoriban kivágták onnan a tájképet és elhelyezték a palota déli szárnyában lévő antik gyűjteménybe. Helen Whitehouse viszont úgy véli a tájképet már 1634-ben eltávolították eredeti helyéről és átvitték a palota déli szárnyában.

Hogy mikor tűnt el végleg a tájkép, nem tudni. Bellori 1663-ban még leírta. Du Bos abbé 1719-ben már nem látta a palota gyűjteményében, ahogy Richardson vagy Winckelmann német régész sem (1717-1768), mikor a palotába látogatott. Ellenben Giovanni Battista Piranesi itáliai művész (1720-1778) egy 1762-ben kiadott könyvében említi az antik festményt, amit a „Barberini palotában őriznek”. Ez a legkésőbbi ilyen értelmű említése. Ez azt jelentené, hogy 1627 és 1762 között volt hozzáférhető, hogy később hova lett, senki nem tudja.

A tájkép időleges fennmaradásához bizonyára hozzájárult Francesco Barberini (1597-1679) kardinális személye, akit szerfölött érdekeltek az ókori régiségek. A Barberini palotában gazdag könyvtárat hozott létre, közte rengeteg ókori görög és római kézirat másolatával. A kardinális belső koréhez tartozott Heinsius, Poussin, John Milton, Vossius vagy Gabriel Naudé, akik szabadon használhatták gyűjteményét.

*

A topográfiai elemzés azt mutatta, hogy az a helyiség (talán egy kis szentély vagy nimfaion), ahol a freskót megtalálták az ókorban kapcsolódott egy versenypályához vagy tornacsarnokhoz, ami Sallustius római politikus ér történetíró (i.e. 86-34) híres kertjében feküdt. Sallustius kertjeinek nyugati széle volt az a terület, melyen Barberini palota és kertje állt. Ismert volt, hogy itt feküdt a Florae Templum az ókorban, azaz Flora istennő kis kör alakú temploma. Flora egy ősi szabin istennő volt, aki nimfaként született, s akinek tiszteletét átvették a rómaiak. Ezt a területet még a középkorban is „Flora Cirkusza” néven ismerték.

A római falfreskó az ún. harmadik pompeji stílussal rokonítható5, mikor a pompeji házak belső falainak közepét egy új stílus jegyében elkezdték nagyobb méretű freskókkal díszíteni, melyek leginkább tájakat, szentélyeket vagy mitológiai jeleneteket ábrázoltak, sokszor egyiptomi állatokat, jelképeket is. Rendszerint egy görög festményt másoltak a falra. A pompeji falfreskókon olyan híres görög festők műveinek másolatait is beazonosították, mint Philoxenosz (i.e. 4. sz. vagy Apellész (i.e. 4. sz.).

*

A tájképről tudjuk, hogy a 17. században több másolat is készült. Megtalálása után nem sokkal Giovanni Frangione flamand festő Barberini kardinális kérésére három olajfestmény másolatot készített. Az egyik példányt Carlo Antonio dal Pozzo kapta (erről készült egy metszet Peirescnek). Mivel ezek voltak a legkorábbi másolatok (1629), roppant értékesek lettek volna, de mára mind elvesztek, akár Peiresc metszete!

Cassiano dal Pozzo itáliai művészetpártoló tudós (1588-1657) gyűjteményéből származik az a színes akvarell, ami jelenleg a Windsorban található és a Barberini Tájkép másolata (Windsor Castle, RL 19226). Mérete: 359x480 mm. Alkotója ismeretlen, de sokan Pietro da Cortona itáliai barokk festőnek (1596-1669) vagy az ő műhelyének tulajdonítják és 1653-ra datálják. Mások viszont Nicholas Poussinnak tulajdonítják (Poussinnak Francesco Barberini kardinális volt a patrónusa).

Claude Lorrainnak francia tájképfestőnek (1600-1682) is van egy 1661-re datált elnagyolt tusrajza a British Museumban, mely a Barberini Tájképet mutatja. Mérete 214x309 mm.

Windsorban van egy másik akvarell is, ami szintén a Barberini Tájképet mutatja, szintén ismeretlen festőtől, de Nicholas Turner Pietro Testa itáliai művésznek (1612-1650) tulajdonítja, ami elképzelhető, mert Lavagne szerint Testa „Ősz” c. rézkarcán is feltűnnek a tájkép elemei.

P. S. Bartoli olasz tudósnak (1635-1700) a Le pitture antiche delle grotte di Roma c. könyvében (1706) szintén van egy metszet a tájképről, ami Giovanni Pietro Bellori olasz festő és antikvárius (1613-1696) munkája, akinek több illusztrációját közli a könyv. Bellorinak ez a másolata már ki lett adva 1664-ben egy gyűjteményben.

Lucas Holsteniustól posztumusz megjelent egy rövid elemzés a Barberini Tájképről (Vetus pictura nymphaeum exhibens, Róma, 1676, 12 oldal, de ebből csak 3 oldal a képről szóló elemzés)6. Holstenius közli a Barberini Tájkép metszetét is, s az alján megköszöni az illusztrációt Nicolai Heinsijnek7 (a továbbiakban Heinsij I). Holstenius anyagában azonban van még egy metszet a tájképről, és az illusztrációt szintén Heinsijnek köszöni meg rajta (a továbbiakban Heinsij II). Ez nagyon hasonló az előbbihez, de sok apró részletében nagyon is eltérő.

És végül van az a metszet, amit Faber közölt a könyvében, de nem árulta el, honnan van a másolat. Ez a négy – itt sorolt – metszet különbözik egymástól, de a pontosságuk miatt igen értékesek.


Cassiano dal Pozzo gyűjteményéből

 





Claude Lorrain tusrajza

 


Bellori metszete

 


Heinsij I

 


Heinsij II

*

Henri Lavagne hosszasan foglalkozik azzal, hogy a Barberini Tájkép milyen ösztönzéssel volt a korabeli festőkre, ami szintén egy érdekes aspektusa a római freskónak.
Lavagne kifejti, hogy a freskó másolatainak vizsgálata azt mutatja, hogy az hatással volt Lorrain, Poussin és Rubens munkáira is. Nicholas Poussinnak egy 1637 táján festett képén, a Zsidók összegyűjtik a mannát a sivatagban, feltűnik egy hasonló nagy szikla, mint a Barberini Tájképen. Rubens az 1635-36-ban festett Vénusz ünnepe c. képéhez használta fel a barlang képét (Bécsben őrzik). Peiresc kapott egy verzióját a Barberini Tájképnek, amit továbbadott Rubensnek.

Claude Lorrain francia tájképfestő több képén feltűnik a Baberini Tájkép sajátságos sziklája. Gaspard Dughet francia festő (1615-1675) képein is feltűnnek részletek a Barberini Tájképről.

*

Alessandro Donati itáliai jezsuita tudós (1584-1640) a De Urbe Roma c. 1633-ban kiadott munkájának egy bekezdésében arra utalt, ahol a Barberini palota fekszik, ott volt a Capitolium vêtus, a legrégebbi főváros, melyet Numa Jupiternek, Junónak és Minervának ajánlott. Donati úgy vélte a tájkép „Jupiter barlangját” mutatja, mivel előtte kecskék legelésznek. Eszébe jutott a mítosz, hogy a krétai Ida hegyén a csecsemő Jupitert egy barlangban Amaltheia nevű isteni kecske táplálta, akit nimfaként is ábrázoltak.
Lucas Holstenius egyik levelében „groteszk tájként” jellemezte az ábrázolt helyet. Úgy vélte ez egy nymphaeumot ábrázol, azt, amelyiket Homérosz is leírt Nymphák Barlangjaként és a festményt Porphüriosznak a Nymphák Barlangjáról írt értekezése ihlette, s az ezoterikus bölcsesség neoplatonikus allegóriája.

Egyébként rejtély, hogy Stanley Faber egyáltalán miért tette be a könyvébe a Barberini Tájképet? Faber maga is úgy látta, hogy a kép a krétai Jupiter (Zeusz) barlangját, a kabirok szamothrakéi barlangját, perzsiai Mithrasz barlangját vagy Homérosz által leírt Nimfák Barlangját egyaránt mutathatja, mert ezeket egyformán a helio-arkite babona misztériumainak szentelték. Faber a barlangot Szent Patrick purgatóriumához is hasonlítja8.

Faber talált egy hasonló nympheum leírást Pauszaniasz II. könyvében, ahol három kabir-isten szobrát is elhelyezték: Dionüszosz, Démétér és Perszephoné.
Pauszaniasz azt írta, hogy Sziküónból Phliusz felé vezető út mentén található Püraia nevű berek, ahol Démétér Prosztaszia és Koré szentélye áll. Itt a férfiak ünnepelnek, míg a nőknek átengedik „az úgynevezett Nümphónt, hogy ott ünnepeljenek. Ebben a Nümphónban Dionüszosz, Koré és Démétér szobrai állnak, de mindegyiknek csak az arca látható” (2.11.3).

Pomponius Mela római geográfus a szkítiai Cherronesus kapcsán megemlíti: „Ez a kisváros, mint mondják, Dianának épült. Van egy figyelemre méltó barlangja, amit Nymphaeumnak neveznek. A város felső részébe vágták és az szentelték az istennőnek és a nimfáknak.” (Chorographie, 2.3). A várost említi Sztrabón is, mint Kherrhonészoszt, ami az Azovi-tenger partján fekszik, és a városban a Szűznek, egy istennőnek a temploma áll.

A római falfestmény azonban nem egy nimfaiont ábrázolt: a képek vizsgálata, a rajta lévő épületek és részletek, mind-mind azt sugallják, hogy egy sokkal rejtélyesebb, bizarrabb helyet látunk…

 

A kép elemzése

A Barberini Tájképnek hat másolatát használtam az elemzéshez: a Faber könyvében lévőt, két másikat, ami Heinsijhez köthető [Heinsij I és Heinsij II), egy negyedik metszetet Belloritól, aztán a P. da Cortonának tulajdonított színes akvarellt, és végül egy hatodikat, Claude Lorrain 1661-es tusrajzát. Mindegyik különbözik némileg egymástól, néhol az egyik másoló elnagyolta ugyanazt a részletet, amit egy másik festő elég pontosan másolt, és ugyanez fordítva a kép egy másik részletével: egyszóval a másolatok valahogy kiegészítik egymást.

Ehhez hozzájárult a freskó szemmel látható romlása, aminek oka, a fal nedvessége és penészedése. Míg eltemetve viszonylag védve volt évszázadokon át. Bellori említi is a Barberini Tájkép halványodását.

A metszetek az apróbb részletek élességében különösen értékesek, míg Cortona akvarellje a miatt értékes, hogy színes, azaz ugyanúgy próbálta ábrázolni a római freskót, ahogy az a falon volt.

*

A római falfestő egy görög festménymásolatot vitt fel a falra, ami megfelelt a kor szokásainak. Azt már a korabeli elemzők is megállapították, a tájkép leginkább a görög vallással vagy mitológiával rokon: egy nimfaion képe lenne vagy a Zeusz barlangjáé Krétán. De ezek „erőltetett” magyarázatok voltak, mert a képen semmi nincs ami „görög” lenne!

A tájkép kétségkívül szenthelyet mutat, valami nagyon ősi vallás tabuként tisztelt helyét. Az is könnyen felismerhető, hogy a kép készítésének idején ez már egy elhagyatott hely volt. A barlang melletti építményre rá van dőlve egy fa. A környezetét már elöntötte a víz. Az épület előtt, egy törött oszlopdarab és egy kőgolyó áll ki a földből. Mindig is az volt a benyomásom, hogy ez a hely egy régi, vízözön előtti civilizáció őrhelye, titkos állomása. Ezen civilizáció technikája már az ókorra nagyrészt elenyészett, s csak az alkimista hagyományokban maradt fenn némi útmutató erről a helyről. Ez az ősrégi technika a kabiroknak nevezett törpe őslényekhez kapcsolódott, akik számos ókori nép mitológiájában felbukkantak. Ez egy olyan technológia, aminek felismerését már akadályozza a „mi” civilizációnkban felszívott tudás, mert egészen más utakon haladt, mint a miénk. Össze is lehet néha keverni egyszerű dolgokkal, amit legfeljebb varázslatnak gondolunk, de semmi esetre sem „fejlett” technikának…

A képén egy átlagos szemlélő kis romos építményeket, békés tájat lát, legelésző kecskékkel. Szóval semmi nem utal rá, hogy köze lenne a kabirokhoz vagy más sötét rítusokhoz, de ha jobban megfigyeljük, a kép árassza a borzalmat…

 

Az alkimista háza

A tájkép bal oldalán egy négyszögletes, lapos tetejű építmény látható, melyet az Alkimista Házának neveztem el. Meglepően kicsi, talán 5x5 méter alapterületű lehet. Maga az épület első ránézésre a legegyszerűbb archaikus görög templomtípusra emlékeztetne, amit in antisnak neveznek. Mintegy hat lépcsőből álló lépcsősor vezet a kis előtér szintjére.

Az épületen belül mindössze egy szoba lehet, ami elé kis veranda nyúlik két oszloppal. Az oszlop és az épület fala közt kis rácsos korlátot helyeztek el. Az oszlopfők leginkább az ión-oszloprendre hasonlítanak, de maga az oszlop sima, akár az etruszk templomok oszlopai, melyet rómaiak is átvettek (a görög oszloprendek mind barázdásak).

Az in antis templom alaprajza nagyon hasonló a képen láthatóhoz: egy helyiség, melynek oldalfalai túlnyúlnak, és egy verandát képeznek a belső helyiség előtt. A verandán két oszlop áll. Viszont az in antis hagyományosan oromtetős, ennek meg lapos teteje van. Egy nagy ablak is van az oldalán, melynek alsó részét kis rács védi, a felső részét, meg mintha redőny takarná. A szoba előtti előtető sem téglalap alakú több másolaton, hanem inkább V vagy C alakban nyúlik ki és a két végét támasztja alá egy-egy oszlop. Hasonló épületelem látható a baalbeki Venus-templom oldalain, ahol félkör alakban nyúlik ki a tető és a két szélt egy-egy oszlop támasztja alá (viszont ezek közt nem bejárat, hanem csak egy vakablak található).


Az in antis alaprajza és a The Sphinx Tomb.

Viszont az ősi Egyiptom kis templomai vagy kápolnái mind lapos tetejűek, a szélén kiugró peremmel. Karnakban ott van Hatsepszut Vörös Kápolnája vagy Szenuszert Fehér Kápolnája, de számos sírkápolna szerkezete is rokonítható hozzá. Soknál még a kis lépcsősor is meg van, a két oldalán alacsony peremmel. A Dartmouth College 1885-ben alapított titkos társasága, a The Sphinx. A társaság megbízásából tervezte 1903-ban William M. Butterfield építész, az akkor divatos egyiptomi stílusban, a The Sphinx Tomb-ot. Ezen is jól látszik a hasonlóság az Alkimista Házával.

*

Ablak talán csak az épület jobb oldalán van, hiszen az ablakkal szemközti belső falból látunk egy részletet. Ez azonban megint érdekes. Az eredeti festmény készítője ugyanis némileg belátott a szobába. A tájkép másolói ebből a falból valamennyit kivettek, de ez a rész természetszerűleg árnyékoltabb kellett legyen az eredeti római freskón is. És a kép halványulásával egyre kivehetetlenebbé vált. Cortona akvarellje sötétben hagyja, akár a Faber-féle másolat. A Heinsij I. és Bellori képe valamiféle zászló-szerű díszt mutat a falra akasztva, melyekre egy ovális pajzs van téve. De az egész így is nehezen kivehető, s az a gyanúnk a másoló itt csupán odarajzolt, mivel nem tudta már kivenni a részleteket, egy odaillő díszt. Viszont a Heinsij II: másolat teljesen megdöbbentő! A metszet rajzolója egészen jól kivehetően mutatja, hogy mik lógtak a falon, és azok nem afféle fali díszek voltak.

Nem nehéz felismerni bennük a középkori alkimisták által használt eszközöket, melyek eredetét ők meg ókori elődeikre vittek vissza, mint az egyiptomi görög 4. századi alkimistára, panopoliszi Zoszimoszra, akinek az üveglombik feltalálását tulajdonították. Medzamori leletek azonban azt mutatják, hogy ezt sok évszázaddal korábban már ismerték az alkimisták, sőt alkalmazták a többnyakú üvegpalackot is (ami a legfelső a falon lévő eszközök közt).
Egy régi kézirat középkori másolója Zoszimosz eszközeit adja egy görög kéziratban, ahol pipetták, retorták, lombikok és más egyebek láthatók (a jobb oldali kép).
Egyébként a Barberini-képről látható, hogy a kis építmény háta mögötti hegyoldal valami földrengés következtében leszakadt, egy fa neki van borulva az épület végének. Nagyjából az oszlopok fölött a tetőn egy-egy nagy kőgombára vagy kőtálra hasonlító valamit helyeztek el9. A legfeltűnőbb különbség az in antissal és bármilyen más építménnyel szemben, hogy a tető közepén egy nagy oszlop áll.

 

Az oszlop

Az épület legfeljebb 4-5 méter magas, míg az oszlop ehhez képes elég nagy, közel négyméteres lehet. Első pillanatra valami pogány termékenységi szimbólumnak is tarthatnánk. Heinsij, Bellori vagy Cortona képein az oszlop leginkább régi görög-római kőfalloszhoz hasonlatos, még a tetejét is lekerekítették. Ha azonban jobban megfigyeljük, látnunk kell, ez nem egy kőfallosz, hanem egy teljesen ismeretlen technika rekvizituma, mely szervesen kellett kapcsolódjon az alatta lévő épülettel.

Az oszlop csúcsán és alatta mintha kisebb „szárnyak” (4-4) állnának ki belőle. Faber képén azonban egyáltalán nem kúpos a teteje, és a szárnyak sem szárnyak, inkább valamiféle fúvókaszerű valamik. A többi képen, melyeken az oszlop teteje kúp alakú, ennek csúcsán még egy kis gömb vagy kuglibábu szerű valami áll.


Az oszlop csúcsán lévő négy kis szárny talán valamiféle alátámasztó lehet. Olyan érzésünk van, hogy az oszlop tetejéről már hiányzik az, amit ezek alátámasztottak. Mégpedig egy nagyobb gömbszerű valami. A csúcson levő különös formájú illeszték kapcsolódott a gömb aljába. Egy ősi ismeretlen technika eszköze volt egy oszlop és a tetején lévő nagyobb fehér gömb.

Hogy milyen energiák nyerésére szolgált és mi módon működött: az rejtély. De ilyenekről vannak beszámolóink az ősi Dél-Amerika elveszett civilizációiból. Salamon temploma előtti két oszlopról, az egyiptomi Serabit el Khadim-i templomból vagy a sumer-babiloni kisplasztikákból. Az oszlop tetején lévő gömb néha ugyanolyan átmérővel bír, mint az oszlop, de általában a gömb jóval szélesebb, mint az oszlop. Az oszlop sokszor tömzsi, és kúpszerű (egyedül Bellori másolatán enyhén kúpszerű az oszlop).A tájképről leolvasható, hogy földrengés rázta meg korábban a helyszínt, ami hegyomláshoz is vezetett az Alkimista Háza mögött. Valószínűleg ekkor esett le az oszlop tetejéről a hiányzó gömb.

Hogy volt az oszlop tetején még valami, azt még egy dolog megerősíti: Bellori, Lorrain, Heinsij I. és II. másolatán a tetőről vékony indaszerű háló hull alá az oldalfalra, ami valamiféle fémháló lehet, hasonlót említenek a hagyományok Salamon templomának oszlopain lévő gömbök vagy Porsenna hatalmas bronzgömbje kapcsán. Mindegyik építmény sokkal régibb leírások alapján épült, mely leírások egy vízözön előtti, miénktől eltérő technológia olyan építményét vázolta, mely más módon nyerte és adta tovább az energiát az általunk ismert módszerektől.

A leírások pedig sosem valami „vezetéket” emlegetnek, hanem inkább fémhálót. Hiram a jeruzsálemi templom előtti bronzoszlop tetején lévő gömböket rézhálóval fedte, melyekről hét lánc függött alá. Mandics György felfigyelt egy sumer pecséthengerre (lásd fentebb). Bár a kép kicsi, de elég különös: két póznán álló gömböt mutat, mindegyik alatt hat fonálon lógó kisebb golyó látható, ráadásul a két oszlop is össze van kötve. Mandics valamiféle elektrosztatikai kísérletre gyanakszik a sumer időkben. Sokkal inkább képzelhető, hogy a babiloniak valamiféle „isteni” eszközöket másoltak le, de azok gyakorlati funkcióit már nem ismerték. Hiszen ez különös formáció felbukkan Hypnerotomachia Poliphili 1499-es itáliai misztikus könyv egyik ábráján is (lásd fentebb jobbról). Most akkor évezredekkel később is még ugyanannál az „elektrosztatikai” kísérletnél tartanának?

A sumer-babiloni pecséthengereken és kisplasztikákon amúgy is sűrűn tűnnek fel ilyen technológiai részletek. Babiloni mágusok állnak körbe egy hasonló oszlopot vagy oszlopokat, melyekről golyók csüngenek le. Több képen annedotusok (kétéltű halember) mellett van egy ilyen különleges oszlop, a tetején gömbbel. Van olyan plasztika is, melyen a zikkurat első szintjének két sarkán áll egy-egy ilyen oszlop, a tetején gömbbel. Ez persze nem jelenti, hogy a babiloniak tisztában lettek volna az oszlop technikai működésével, hiszen az a prehisztorikus időkből átöröklődhetett a sumerokhoz, majd a babiloniakhoz, mint ős-szimbólum. Erre utal, mikor annedotusok mellett van ilyen felállítva, hisz ezeknek a förtelmes halembereknek tulajdonították civilizációjuk eredetét. De ez a rejtély oszlop feltűnik egy egyiptomi amuletten is.


Babiloni pecséthenger, egyiptomi amulett és Salamon templomának oszlopa.

Bellori és Lorrain képe még ad egy fogódzót, ugyanis azokon a háló egy a tetőn elhelyezett kis gömbből vezet ki. A tájkép leszakadt hálója ezt a gömböt fedhette, s miután egy földrengés ledobta onnan a fémháló leszakad a fal oldalára. Úgy néz ki itt is követték a mintát. A halóról körben több fémszál lógott le, végükön egy-egy gömbbel. Az egyik gömb a tetőre esett a fémháló maradványával, és az épület mellett is van egy hasonló kis gömb a földre esve.

És van további érdekessége is az oszlopnak: szintén csápok állnak ki jó fél méterrel a csúcs alatt is az oszlopból. Aztán az oszlop méteres magasságában, négy, nagyjából méteres, vékony, merev fémrúd áll ki belőle, mint valami különös antennák. Ezek jól látszanak Heinsij I. és a Bellori másolatokon. Ezeknek pedig nevetséges lenne bármilyen „vallási” funkciót tulajdonítani, egészen bizonyos, hogy technikai szerepük volt. Ugyanilyen rudak álnak ki két oszlopból egy babiloni plasztikán, melyeket a képen egy zikkurat első szintjére helyezték.

*

Faber képén van még egy érdekesség: a fém rudak magasságában egy fejjel lefelé „zuhanó” madár látható, ami alkalmasint egy jelkép lehet. Egy régi civilizáció technikusai számára ez veszélyes helyet jelzett, olyan helyet, amit valamiféle halálos energia ural, ha működésbe hozzák.

Ilyen fejjel lefelé zuhanó, döglött madár feltűnik az alkimista képeken, pld. a Rosarium Philosophorum (1550) ábráin. A ravennai Baptisterium nyolcszögletű márvány keresztelőmedencéjének belső falán egy nagy kereszt fölött, ugyanígy egy fejjel lefelé lévő madár ábrája látható10. A halott madár nagyjából ugyanaz, mikor a nagyfeszültségű vezetékek oszlopain egyezményes jeleket alkalmazunk: egy piros, kissé S alakú, alsó végén nyíllal, ami egy villámot akarna szimbolizálni. A döglött madár szinte automatikusan kínálta magát jelképnek: bizarr égi jelenségek idején madarak hullottak az égből. Az ókori legenda azt tartotta, hogy az itáliai Avernus-tó fölött – a víz bűzös kigőzölgése miatt – a madarak nem tudtak elszállni, hanem döglötten zuhantak a vizébe.

*


Szintén középkori alkimista/hermetikus rajzok, melyek egy kis építmény fölé helyezett oszlop képe köszön vissza

Petrus Bonus (Giovanni Lacinio) ferrarai alkimista írt egy értekezést 1330 körül, melyet később többször kinyomtattak. Ebben az alkimista jelképek között felbukkan a Barberini Tájkép kis épületének tetején lévő nagy oszlop, a csúcsán egy gömbbel, ahogy a tájkép két másolata is mutatja. Sőt ábrázolva van rajta egy madár is, ami meg analóg lehet, Faber másolatán látható madárral.

A másik kép Abraham Eleazar nevű teljesen ismeretlen zsidó alkimista németre fordított munkájából való, ami Uraltes chymisches Werck címmel jelent meg (1735). Itt meg egy építmény mellett áll egy hasonló oszlop11.

*

Hogy mi lehetett a kis épület feladata egy számunkra ismeretlen technikában, már találgatni is nehéz: valami gépház, feltöltőkamra vagy valamiféle reléállomás lett volna? Valamiféle elosztóhely, ami egy sajátságosan megcsapolt égi energiát (akár a villámok energiáját) alakította át, esetleg képes volt azt továbbítani távoli helyek felé, mindenféle vezeték nélkül is? Vagy csak ezt használta valamire, de magának az építménynek egészen más funkciói voltak. Az is valószerűnek látszik, hogy ezt az energiát valahogy továbbította a tetőn lévő objektumok felé, mert azok is fontos szerepet játszhattak a bázis „üzemeltetésében”.

 

Az alkimista műhelye

A kép jobb oldalán, a szikla tetején két „építmény” is látható. A balfelőli egy masszív kőépítmény, félig egy szikla takarásában, előtte két álló alak (meztelen?) szobra, az egyik egy szarvakat viselő „férfié” (Lavagne szerint egy szatír), aki éppen megragadná az előtte álló nőalakot. A jobbfelőli „építmény”nem is annyira építmény, hanem egy henger formájú tartály, amiből egy cső áll ki.

A lapos tetejű kőépítmény az apró ablakaival, nem látszik sem szentélynek, sem valamiféle ókori „turistaháznak”. Domenico Beccafumi sienai olasz festő 1525 és 1540 között készült fametszetein bemutatja egy alkimista műhely építését a hegyekben. Az épület belsejét mutatja, de ugyanolyan kis négyszögletes ablakai vannak, mint a tájképen, és ugyanúgy magasra is vannak helyezve.

Látjuk amint a fal mellett egy nagy szögletes kemencét építenek, majd működés közben. A sarokban két hosszú csövet tárolnak, az egyik formája jól kivehető: ugyanolyan gyűrűk vannak rajta, szakaszonként, mint a tájkép hengeréből kinyúló csőnél. A kemence alsó részéből egy tömzsi kővályú áll ki, amin az előállított anyag folyik ki.

A tájképen az építmény alsó falának döntve egy téglatestszerű elem, amiről Beccafumi képei nélkül hihetnénk, hogy csak egy odatámasztott kőlap. Viszont a szögletes kemencét a szobában közvetlen a falhoz építik, a szoba felé van egy kivezető csatorna belőle és ezek szerint volt egy a falon kívülre, a szabadba is. De az is lehet, hogy kívül közvetlenül a talajba vezetett, s talán föld alatti összeköttetésben volt a hengerrel vagy az alsó tartályba ömlő két forrással? A tájkép egyik másolatán jól látható, hogy ez nem a falnak véletlenül neki támasztott elem, mert a belső oldalát eleve ferdére alakították, hogy a falhoz simuljon.

 

Az athanor

Az alkimista műhelytől jobbra megint egy fura „építmény”12.

Faber képén ez a részlet sokkal kidolgozottabb, mint a többi másolaton. Egy hatalmas, tetején lezárt fémhenger látunk, amiből egy oszlop áll ki. Faber másolata azonban még egy érdekességgel szolgál: a fémhenger mellett egy oszlopot mutat (a többi másolaton ez már hol egy távoli szikla vagy egy fa). Akár egy fémoszlop, de mi lehet?

Az ősi hagyományok emlegetnek vasoszlopokat, „démonkötözőnek” is nevezték. Ilyenhez láncolták a Kaukázus hegyei közt egy barlangban Prométhusz titánt vagy Egyiptomban Széth istent. Másfelől a régi hagyomány szerint ilyen rézzel borított, tetején aranyozott fémoszlopokat vertek a talajba a mágusok, hogy a villámokat a földerekbe vezessék, s a föld termékenységét serkentsék. De azt hiszem, itt egészen más szerepe volt. Ugyanis a tartály azzal a csővel és a mellette lévő oszloppal egy athanort, alkímiai kemencét mutat. De tovább megyek: vagyis az athanor eredeti formáját, amit a középkori alkimisták nagy igyekezettel akartak reprodukálni.

Képek az alkimisták athanorjait mutatja: az első Gebertől, a második a Nicholas Flamelnek tulajdonított Ábrahám a zsidó c. kéziratból és a harmadik Heinrich Khunrath német alkimista képe (1625).

Geber és Flamel rajzán az athanor mellett egy oszlop áll. Flamelén az athanor négyszögletes. Khunrath athanorja hasonlít leginkább Faber másolatára, a henger tetejét erős fémabroncs és fedő zárja. A henger oldalán levegőztető nyílások láthatók, ami meg Geber képéről köszön vissza. A Barberini Tájkép elég világosan mutatja a szabadban álló athanor képét, melynek a középkori alkimisták ókori forrásokban megtalálták homályos leírásait, ami alapján sokszor életük fő műve volt, hogy megalkossák a tökéletes athanort.

Az egyiptomiaknál Széth építi meg a prehisztorikus időkben az athanort (ezért nevezi néha az egyiptomi alkímiai hagyomány „Oziriszt” is egy athanornak). A Hórusz Szem alkímiai értelemben egy tökéletes athanor vagy szervesen kapcsolódhatott ahhoz. Az alkímiai egyesülés vagy átalakulás a Szemben ment végbe. Az eszköz másik tulajdonsága, hogy „tüzes”.

A Hórusz Szem mellett egy dzsedoszlop állt. Manasszész héber király a Frigyláda mellé egy Asera bálványt helyeztetett, ami valószínűleg nem egy szobor volt, mint hiszik, hiszen az asera szó maga is oszlopot, fatörzset jelent.

*

A középkori alkimisták athanorja mindig egy épületben, műhely belsejében áll, s fő feladata a fémek átalakítása (rendszerint aranycsinálás). Ellenben a tájkép athanorja annak eredeti funkciója környezetében áll.

Az igazi athanor az ősi civilizációk nagy titka volt, egyformán jelölték olyan titkos szavakkal, mint a Grál, Hórusz Szem, Gorgó Fő vagy Frigyláda vagy legalábbis kapcsolatban állt ezen mitikus eszközökkel. Megszerzésükért hadseregek keltek útra, varázslók kezdtek könyörtelen háborúkba. Louis Charpentier a templomosok Baphometjében is egy athanort látott.

De vigyázni kell magával az athanor szóval, hisz értelme mélyebb, mint csak alkímiai kemence, bizonyos tekintetben „átalakító” lehet egy mesterséges halom, piramis, templom vagy kőgyűrű is13. A víz átalakítását a hegy, a vízerek, az ég villámai és az athanor által nevezték „Ozirisz kiáradásának”.

Louis Charpentier írja, az athanornak vegetációra gyakorolt hatása eléggé ismert alkimista körökben, azaz kapcsolatban állt a magok csirázásával, a fák virágzásával.

Ezt az ősi technikai eszközt felállíthatták egy hegyen, barlangban, piramisban, labirintusban vagy templomban, de ma már mit sem tudunk az ősi „szabályokról”: de mindig valami kő vette körül. Aztán „két forrást” emlegetnek. A forrás vizét – ahogy a hagyományok mondják – az athanor „áldásdús” vízzé változtatta, amit csöveken keresztül vezetettek szét a talajban. A tájképen az athanor alatti sziklából éppen két forrás bukkan ki, belehullva az alatta lévő hatalmas tartályba.

Ez a hordószerű tartály megint érdekes: a felső kétharmadába függőleges nyílásokat alakítottak ki, ezáltal a víz, sohasem állhatott a tartályban kétharmadánál magasabban. Viszont a felesleges víz ezeken a réseken akadálytalanul kifolyhatott. A víz ezáltal belefolyt a barlang körüli sekélyes vízbe és a hegy körüli vízbe.

Az athanor valamit csinált a vízzel, amit már nehéz kiderítenünk, de úgy néz ki, az hatással volt a környék vegetációjára, termékenységére, élővilágára, sőt magára az emberre is: növelte a szervezetük ellenálló képességét.

Van egy régi hagyomány, hogy a Paradicsom Édenkertjében volt egy forrás, ami gátolta az öregedést és a betegségeket. Az alkimisták sokáig keresték a „tiszta víz” titkát. Umceaev írt 1964-ben egy tanulmányt az életelixírről, hogy ennek magyarázata nem mindenféle összetevőkből álló csodagyógyszer lehetett, hanem éppen a „tiszta víz” titka. Erre tesz utalásokat Robert Charroux is könyveiben. A Barberini Tájképen éppen egy ilyen vízátalakító látható, amit az alkimisták századokon át kerestek. A régi leírásokból az is kitűnik, hogy az alkímiai „tiszta víz” csupán a szervezet immunrendszerét erősítette, azaz valóban lassította az öregedést, védett a betegségektől, de sejtregenerációra nem lehetett képes, azaz nem tudott megfiatalítani. Maga a tájkép egy összetett emberi „szervizállomást” mutat. A regenerációs kamra a barlang szája mellett látható, és a hegyomlás eltűntetett egy olyan részt, ahol a förtelmes csecsemő felhasználást végezték.

A Barberini Tájkép két forrásában végre láthatjuk azt, amiről a titkos hagyományok szólnak. Két forrás ábrázolása feltűnik a régi alkimista ábrázolásokon. Homérosz Najádok Barlangjában szintén két forrás fakad, ugyanez előjön a piramisoknál, Porsenna labirintusánál vagy Salamon templomával kapcsolatban, de időben még messzebb menve szerepel az atlanti phaiákoknál és az atlantiszi Poszeidónisz templomának leírásában, ahol a legfőbb atlantiszi szentély titkos, zárt kertjében is két forrás fakadt. Mert sok kétségünk nem lehet: az athanor hegyének (egyik) ősformája valószínűleg Atlantisz székhelyének ősdombja, mely sziget volt a szigetben.

 

A bukott angyal

Az alkimista műhely előtt a kis kőemelvényen egy bizarr kettősszobor áll. A hátsó, hegyes füleket vagy szarvakat viselő alak nagyon feltűnő. Ki lehet? Nem látszik nőket szentségtelenítő szatírnak sem, hisz azok teste torz, alul kecskelábakkal. Az se látszik, hogy épp megragadná az előtte álló nőalakot. Kitárt karjaival mintha mutatna valamit, talán magyarázna...? Egy meztelen nőalak áll előtte: ő a „föld lányainak” egyike lenne, akikről az ősi mesék szólnak, hogy szégyentelenül behódolt a ránk törő idegen fajoknak, angyaloknak, démonoknak?

Andreas Friedrich Emblemes nouvelles (1617) c. könyvének alkimista rajzai között látunk egy hasonló visszataszító alakot egy kör alakú föld alatti veremben (a jobb szélső kép). Mintha a lázadó Széth istent látnánk börtönében…

Énók könyvéből ismerjük az egykori Felvigyázók, a kétszáz lázadó angyal, az első beavatók történetét, akik lejöttek a Földre és földi nőkkel összeházasodtak, s tőlük származott a nefelimek nemzetsége. Ezt az ősi könyvet talán még Mózes hozta magával Egyiptomból, s vált később a zsidó hagyomány részévé, majd el is távolították onnan.

A bukott angyalok megtanították a földi nőket a varázstudományokra: „Azazel pedig megtanította az embereket kardot és kést, pajzsot és vértet készíteni és megmutatta nekik az érceket és az ércből való munkát és karkötőt és ékszert és a mesterséget… az őskorok titkát”. Ez a hagyomány nem csak zsidó tulajdon volt, ismerték az egyiptomiak is, szól róla a gnosztikus János titkos könyve is. Az alkimista Zoszimosz írta: „Az ősi és szent írások azt mondják, az angyalokat elbűvölték az asszonyok, és ezért leszálltak. Megtanították őket a természet minden munkájára.” Majd hozzátette, hogy tőlük ered a khema, a kémia tudománya. Salamon templomának „kapuőre” is egy bukott angyal volt. De mindmáig igazából feltáratlan a földi nők érthetetlen rajongása vagy inkább tüzelése az idegen hímek, az angyalok iránt…

Ha az athanor hegyét, az alkimisták bázisát látjuk a képen, úgy kettős szobor aligha mutathat mást, mint egy földi nőt és egy bukott angyalt, talán Azazelt magát. Az egész persze az első beavatást szimbolizálja, minden titkok eredetét.

Joachim Patinir flamand festő egyik 1520 körül festett képe Szodoma és Gomorra pusztulását festi le. Egy nagy barlang előtti teret mutat, ahol az Isten által küldött két angyalt lájuk, akik figyelmeztették Lótot a város pusztulására. A barlang mellett, akárcsak a Barberini Tájképen egy különös szerkezetett látunk, a tetején egy hasonló oszloppal, mint a tájképen az alkimista házán. Nem tudni mit keres Patinir rejtélyes festményén. Mi vonzotta ide az angyalokat? Honnan jöttek és kik voltak? De hát mi szerepe volt az oszlopnak Szodomában?

A másik képet Athanasius Kircher munkája Ars Magna Lucis et umbrae c. tudományos munkájában találtuk („A fény és az árnyék nagy művészete”, 1646). Kircher rengeteg időt szánt az ókoriak tudósok technikája felfedésének. A könyvben mutat egy barlangot, melyet egy hatalmas belső „tükörrel” szerel fel, ami igazából az ég felé ad le jelzéseket. A barlang belsejét, akár vetítőét, valamiféle rácsmintával mutatja, mintha egy ősi technológia más eszközökkel megalkotta volna azt, amit mi sokkal bonyolultabb módszerekkel tudunk követni.

 

A szobrok háza


Bellori és Heinsij I. részlete

Távolban, a nagy sziklát körülvevő víz túloldalán egy oromtetős építmény látszik. Az egyik oldala teljesen nyitott, s láthatólag teljesen üres, három szobrot kivéve. Ablak – ha az ablak – csak a bal oldali falon van, míg a jobb oldali fal zárt. A középső szobor jóval nagyobb, mint a másik kettő. Ha azok ott alul kapuk vagy boltívek, úgy a szobrok több méter magasak. Heinsij másolata mutatja a legpontosabban a szobrokat.

Egyébként érdekes, mert úgy látszik, nem néz mindegyik szobor kifelé… Hiszen az ókori templomok istenszobrai, akár a római, akár a görög vagy akár az egyiptomiakat nézzük, az istenszobrok egyenesen rátekintettek a hívekre. Lavagne a leírásában aranyszínűeknek mondja a szobrokat. Talán bearanyozott bronzszobrok voltak?

Mintha valamikor olyan „mozgó szobrok” lettek volna, melyeket a hagyományok emlegetnek, templomi látványosságként vagy az alkimistákkal kapcsolatban. Valamikor mozoghattak vagy foroghattak maguk körül, csak lejártak akár egy óra? Az a négykapus alagsor talán azt a gépezetet rejti, ami mozgatta őket?

A beavatott Homérosz már azt mondta, hogy a sánta Héphaisztosz az automatákat „szolgálóknak” csinálta kovácsműhelyében: „drága aranyból vannak ezek, de akárcsak az élők”. Homérosz egyiptomi beavatásban részesült, ahol ezek készítésének művészetét Thotnak tulajdonították. A bizánci Pszellosz azt írta, az egyiptomi papi tudomány egy magas fokozatán „mozgó szobrokat” készítenek, melyekbe valahogy „égi tüzet” vezetnek.

 

A barlang

A tájkép másolatain a barlang vagy grotto teljesen üres, s mintha az őskori ember mintáját követte, aki a szent barlangokat mindig üresen hagyta, a szertartások mindig a barlang előtt folytak. Lavagne szerint talán nem is „barlang”, mert túl világosnak mutatják, talán a túloldalán szintén van egy nagy rés a külvilágba, melyen keresztül a nap bevilágítja. Egyébként Patinir előbb említett festményén levő barlang is ilyen.

A barlang belsejében három további forrás ömlik ki a sziklafalból, s a barlang belsejét éppen ezért vízben áll. Ezek már valós vízforrások, de annyit tudunk erről a vízözön előtti technikáról, hogy kifejtéséhez mindig kellett legyen valamilyen vízforrás.

Ha a hegy egy ősi kor technikusaihoz és alkimistáihoz kapcsolódott, úgy azok eredete mindenképpen a kabirokhoz, telkhinekhez és kurészekhez vezet. Az ő misztériumaik is barlangokban zajlottak. A tájkép barlangja úgy tetszik archetípusa ezen barlangoknak. Ovidius írja Cadmus bolyongásait húgát keresve:

Állt egy vén liget ott, mit bárd még nem sebesített,
legközepén barlang, nyílása borítva bozóttal;
benne a kősziklák alacsony boltívet emeltek;
dús vize bőven folyt, hol a Mars kígyója tanyázott
(Átváltozások, 3.28-31)

A krétai Ida-hegy barlangja több mint négyezer éven át volt beavató és orákulumhely. A mítosz szerint itt bújtatták a kurészek a csecsemő Zeuszt. Itt avatták be Orpheuszt vagy Pythagoraszt. Porphüriusz egy rövid utalásából tudjuk, hogy a bejáratában volt egy természetes sziklából faragott oltárt (ami máig fennmaradt). A barlang belsejében pedig Zeusz elefántcsontból faragott trónja állt.

John Yarker angol szabadkőműves és okkultista (1833-1913) szerint a kabir rítust Szamothrakén a Zerinthosz vagy Szaon barlangjában végezték „ahol állt egy nagy piramis, mely magában foglalt egy központi kamrát, ahol a ceremónia legjelentősebb részét ünnepelték”. Yarker a memphiszi szabadkőműves rítus legmagasabb fokozatának rituáléját egy kabir rítusra vezeti vissza.

 

Az adeptusok hegye


Michelspacher, Zachaire és Maier képe.

A középkori alkimista és rózsakeresztes képeken feltűnik egy nagy szikla vagy egy hegy képe, amit Adeptusok hegyének vagy Athanor hegyének is neveznek.

Az első kép rózsakeresztesek Adeptusok hegyét, a Bölcsesség Templomát mutatja Stephan Michelspacher Cabala c. munkájában (1615). Ez egy titkos hegyen van. A bölcsesség hét lépcsője vezet fel egy barlangszerű templomba.
A második kép Denis Zachaire francia alkimista (1510-1553) képe a „Filozófusok Hegyéről”.
A harmadik kép pedig Michael Maier német alkimista Atalanta Fugiens c. munkájából van (1617). Ezen is egy hasonló barlangbejárat tűnik fel, mint a Barberini Tájképen.

Zachaire képe a legérdekesebb: a hegynek ezen van egy nagy bejárata, s nagyjából ahol a tájképen az athanort mutatja, ott szintén elhelyez egy alkímiai kemencét. De ilyen apróságok számos más alkimista kép részletein visszaköszönnek. Van ahol a barlangot látjuk, a felette lévő boltívben összehajló sziklákkal, van ahol a tartályokat és a forrásokat is. rendszeresen feltűnnek a képeken alkimista allegóriaként nap- és holdfejű emberek. Némelyiken feltűnik a tájkép roppant különös oszlopa is, mely az alkimista házán áll.

Ez elég érdekes, hiszen ezek a képek a Barberini Tájkép felfedezése előtt készültek. Ráadásul a középkori alkimisták sohasem vették észre a párhuzamokat a római tájkép és az általuk tisztelt mitikus hegy között!

*

Azt gondolom, a középkori alkimistáknak nem egy kép, hanem valamiféle nagyon régi kézirat volt a forrása, ami leírta az Athanor hegyét. Ez a – valószínűleg görög nyelvű – kézirat sejtelmes nyelvezetben tárta fel a titkos hegyet. Az alkimisták ezt a maguk módján megpróbálták rekonstruálni, újra rajzolni. Némely esetben túlzsúfolták a helyet, hogy megfeleljen a leírásnak. Sok esetben meg azt látjuk, hogy tovább stilizálták a képeket, hogy azok minél rejtélyesebbnek hassanak. Az oszlopokból fák lettek, és mindenféle alakokat vittek még a képekre.

A hegy leírásnak nagyon régi forrásból kellett származnia, mert Philosztratosz 3. századi görög szerző a Tüanai Apollóniosz élete c. munkájában Athanornak nevez egy rejtett hegyet, melyet a déli oldala kivételével köd vesz körül. Van ott egy kút, ami négy lépés széles, az alját vörös arzén borítja. A nap melege által azúrkék gőz száll fel a kútból. Közelében van egy medence, megtöltve tűzzel, s fakó láng emelkedik ki belőle. Szagtalan és nincs füstje, és soha nem emelkedik a medence pereme fölé. Aztán van még itt két fekete kőtartály, az egyikben szelet, a másikban esőt tárolnak. Szárazság idején az az esőt tartalmazót megnyitják, a felhők elillannak és víz önti el az egész vidéket. Azaz már Philosztatosznak is voltak homályos információi egy hasonló hegyről.

Az alkimistáknak egy olyan forrásuk volt a hegyről, mely időben megelőzte a Barberini Tájkép eredeti készítését. Abból az időből származott, mikor még a helyszín nem volt elhagyatott, romos állapotban. Egy olyan titkos hegy lehetett, ami tiltott területen feküdt, beavatottak őrizték, mint szenthelyet. A hegy létesítményei már ekkor sem üzemelhettek vagy csak csökevényesen, már csak bizonyos dolgokra tudták használni. Mert a technológia használatának ismerete az évszázadok során fokozatosan elvesztődött.

 

Mi tűnt el a hegyomlással?

Aránylag mindegyik Barberini Tájkép másolaton jól látszik, hogy – szemből nézve – a nagy szikla bal fele leomlott, talán valami földrengés vagy földcsuszamlás következtében. Itt már néhány fa gyökere is kilátszik. Az Alkimista Házának hátoldalára rádőlt egy fa. Az épület előtt egy törött oszlopdarab fekszik. Az Alkimista Házáról láthatólag nem hiányzik oszlop, se más. Ráadásul a földön heverő oszlopdarab barázdált, akár az ókori görög oszlopok, míg az épület két oszlopa sima. Szemből nézve a hegy bal oldala egészen a barlang fölötti kis sziklaplató fölé nyúlhatott, ugyanis Cortona akvarelljén jól látszik, hogy itt is van leesve két épületdarab. Az egyik egy szögletes épületdarab, a másik egy hasonlóan barázdált oszloptöredéknek látszik, mint ami lentebb is található.

Úgy látszik a hegyomlás nem sokkal, talán csak pár évtizeddel előzhette meg a festő ideérkezését. Jól látható, a megmaradt fák gyökérzete és a vegetáció nem lepte még el a fölcsuszamlással kialakult új hegyoldalt. De az is bizonyos, hogy már a hegyomlás előtt sem volt „használatban” ez a hely. Ki tudja mióta volt már akkor is elhagyatott?

Denis Zachaeire a Filozófusok Hegyének (Mons Philosophorum) rajzán erre a részre meglepő dolgokat illeszt. Ha mindegyiket feltesszük, úgy a következőképpen férhetett el. Az Alkimista Házával egy szinten. sőt, annak a helyén, volt kis barlang, vagy üreg, amibe valami undorító kétéltű lény odúja vagy cellája volt.

Efölött egy sziklapárkányon egy nagy kör alakú medence állt. Ez az elem számos alkimista rajzon felbukkan, mint valami nagyméretű kőből készült „vegyítőedény”. De másolatai ott vannak Neuszerré naptemplomának hatalmas kőtálai közt és ott van a Najádok Barlangjában, ahová Odüsszeuszt a phaiákok vitték.

Valódi értelmét az alkimisták sohasem fejtették ki. Majd e fölött, nagyjából a túloldali athanor magasságában valami kisebb épület állhatott. Erről szakadhattak ide az oszlopdarabok vagy az építmény egy sarokeleme.

Ez egy mágikus tartály volt, aminek alkalmazásával a középkori alkimisták már aligha voltak tisztában. Rendszerint a nap és a hold fürdik benne, vagy egy királyi pár, és csecsemők vérével van tele. Így is mutatja sok alkimista kép:

A különböző alkimista képeken katonák vágják el csecsemők nyakát és edényekbe gyűjtik, majd ez kerül bele a nagy tárolóba.
Nicholas Flamel történetében Flamel 1399-ben hozzájutott egy alkimista könyvhöz, amit egy bizonyos Ábrahám nevű zsidó írt. Ennek ötödik lapja ábrázolt egy királyt, akinek katonái csecsemőket mászároltak le, vérüket egy nagy tartályba gyűjtötték, amibe lejött a nap és hold megfürödni az égből. Ennek nem értette az értelmét és Heródes betlehemi csecsemőmészárlását jutatta az eszébe.

Flamel végül talált egy Anselm nevű orvost, aki mélyen tanulmányozta az alkímia művészetét. Anselm azzal magyarázta a csecsemők vérének összegyűjtését, hogy egy alkimista művelet kelléke, mert azt kell használni a primus agens, azaz a fehér víz (higany) megkötéséhez. A csecsemők tiszta vérében kell forralni. Ennek persze semmi köze nem volt a képek jelentéséhez. Az a kabir alkímiai legrejtettebb kísérleteivel állt kapcsolatban. A gnosztikus Judás Evangélumában az egyik lázadó angyal lejön a földre, hogy paráználkodjon és „gyermekeket öljön”.

*

Van egy ősi görög mítosz arról, hogy a csecsemő Zeuszt a kurészek/daktüloszok az Ida-hegy misztérium barlangjában őrizték, nehogy apja, Kronosz megtalálja. Érdekes módon a mítoszokban többször előjön, hogy a kurészekre istennők bízták csecsemőiket, nemcsak Zeuszt, hanem Apollónt, Artemiszt, Zagreuszt vagy Dionüszoszt is. A csecsemő Zeuszt Amaltheia nevű isteni kecske tejével és mézzel táplálták (a csecsemő Dionüszoszt is mézzel táplálják). A mítosz mögött azonban kétségkívül egy ősi rémképet látok, amit a történeti ember igyekezett elfeledni, mert az idegenrabság idejéből származik. A mítosz számomra ezt mondja: a titokzatos kurészeknek az ősidőkben csecsemőket adtak, akik valamiféle különleges eleséggel azokat „feljavították”, és szó sincs itt isteni gyermekekről. A mítosz azt is mondja, mikor a csecsemő sírt, a kurészek körbeállták és különböző „zeneszerszámokkal” zajongásba kezdtek, mert nem akarták, hogy Kronosz meghallja a sírást. Számomra ez nem már, mint maga a csecsemőmészárlás egy képkockája, az a generációkán át öröklődött kromoszómaemlékezetünk egy titkos képe, amit a történeti ember bevont mítoszaiba, átmagyarázva a véres részleteket. De elég belegondoljunk: a kurészek a mítoszokban az isteni csecsemőket, mindig valami hegy „szent barlangjában” őrizték, a csecsemők sírtak a bölcsőben, amik műtőasztalok voltak, a zeneszerszámok pedig orvosi műszerek és kellékek. Még az Amaltheia kecske is rejtély a mítoszban: később Zeusz levágja, a szarvából lesz a „bőség szaruja”, bőréből Héphaisztosz elkészíti neki az Aigisz-pajzsot, ami különös képességekkel védi használóját. Mi volt valójában Amaltheia?

A kurészek emberhasznosítási rítusának és technikájának első lépcsőjét mutatják ezek képek, és tényleg az „elsőt”, hiszen később a kurészek mérnöke, Daidalosz megépíti ezen kísérletek számára a Labürinthoszt Krétán.

A mi tudományunk csak félszegen és kezdetlegesen tud még ezekről a lehetőségekről, de amit már tudunk, az is megdöbbentő. Ezzel egyben olyan mélységbe is kerültünk, hogy már nem tudomány, hanem a fikciós irodalom szolgáltat példákat. Az orosz Polina Daskova Magzatvér c. regényében egy orvosi bűnszervezet 25 hetes magzatok testéből, véréből és a placentából drága és életmentő gyógyszert állít elő gazdagok számára. Részlet a regényből: „Sikerült egy új technológiát is kidolgoznia, amelynek során nemcsak magzatot és placentát használt fel, hanem magzatvizet, meg a kismama vérét is. A készítmény hatóköre ily módon kiszélesedett, és újabb eredményeket ígért. Hány évszázadon keresztül törte magát az emberiség, hogy létrehozza az örök fiatalság elixírjét! És most ő, Anatolij Weisz, minden korábbi kutatónál közelebb került ehhez a felfedezéshez.”

A föníciaiak még emlékeztek a vízözön előtti rabság éveire, mert a kutatások szerint nemcsak csecsemőket, hanem magzatokat is beledobtak Baal tüzes gyomrába.

*

Továbbra is nehéz értelmet adni ennek az ősi technikának, mert nem csak időben, de annyira messze áll a mi tudományunktól, hogy még találgatni is nehéz. Az biztos, hogy a számos technikai funkcióval rendelkezett.
A barlangon belül lehetett a szülőszoba elrejtve. Az Alkimista Háza egyben az energiák irányítója, az újjászületés háza. Az athanor szintjén lévő leomlott épület szintén valami műhely vagy „gépház” lehetett, míg a másik is műhely volt, egy belső athanorral. Maga az athanor, a fémciszterna alatta meg az egész környezetre, annak vegetációjára és élővilágára is hatással volt.
Persze, ez mind találgatás, nem több, de az alkimisták allegorikus képei, a kabirok homályos történetei, és a prehisztorikus gyermekmészárlások vittek ezen megoldások fölé. Hogy ez a hely, ami véletlenül rákerült egy római falra, valamikor egy roppant titkos és elzárt hegyen lévő ősi civilizáció bázisa volt…

 

Mikor és készülhetett a tájkép eredetije?

A Barberini Tájkép „kronológiájában” eddig két időpont látszik biztosnak: 1627-ben került napvilágra egy betemetett szoba falán. A freskót i.e. 30 és i.sz. 40 között festhették a falra. A korabeli módszer az volt, hogy egy görög freskó másolatát használta fel a római piktor és azt vitte fel a falra.

Az eredeti vászonképet talán Sallustius szerezte meg, aki roppant gazdag ember volt. Mint Nova Africa kormányzója, i.e. 46-ban végigharácsolta az egész tartományt.

Ilyen realisztikus tájképi ábrázolás csak a hellenisztikus kori görög festészetre jellemző (az egyiptomi vagy babiloni freskók messze stilizáltabbak). Ez be is határolná az eredeti tájkép készítésének időpontját: i.e. 6. és 2. század között.

Rejtély azonban, hol készülhetett a kép? Ebben az időszakban pedig a görögök már bejárták az egész lakott világot az Indiától Britanniáig.

*

Voltak korai találgatások erre, hisz már Donati úgy vélte, hogy a kép Krétán készült, s Jupiter barlangját mutatja. Alfred Wallis a The Journal of the British Archaeological Association 30. kötetében (1874) írt egy tanulmányt a Sheffield környékén lévő prehisztorikus romokról. Ebben megjegyzi, hogy Derbyshire-ben található ún. Roo Tor sziklahalma felettébb hasonló a Faber által kabirikus grottóként közölt képhez. A Roo Torról Saddler 1835 körül festett egy képet. Azon még a jobb oldalt valami kőből készült víztartály is látható. Wallis szerint Derbyshire sziklás részei az ősi pogány vallás utolsó menedékhelye lehetett Angliában. Viszont a hasonlóság ellenére a területen semmilyen víz nincs, ahogy a kép is mutatta. Másrészről a helyszín sem illik az ókori Angliába.

*

Az egyik lehetséges helyszín az ősi Orkhomenosz lenne. Az ősidőkben a Rodoszról idemenekült telkhinek uralták egy ideig. A mükénéi időkben ez már egy nagyon gazdag város volt. A klasszikus időkben híres volt a Khariszok szentélye. Khariszok termékenység istennők voltak, s a számuk éppen három. Tiszteletüket Eteoklész orkhomenoszi király14  vezette be. Itteni kultuszukról Pauszaniasz, Sztrabón, Nonnosz és Pindarosz is megemlékezett.

Pauszaniasz írja: „A boiótiai hagyomány szerint a halandók közül először Eteoklész mutatott be áldozatot a Khariszoknak. Tudjuk, hogy szerinte a Khariszok hárman voltak, de feledésbe merült, hogy milyen nevet adott nekik… Athénban, az Akropolisz bejáratánál álló Kharisz-szobrok száma szintén három, és ezek tiszteletére olyan titkos szertartásokat szoktak rendezni, amelyeket titokban kell tartani, és nagy nyilvánosság előtt nem szabad beszélni róluk… Homérosz szintén megemlíti a Khariszokat: egyikükről, akit egyszerűen Kharisznak nevez, azt állítja, hogy Héphaisztosz hitvese volt… régebben a festők és a szobrászok mindig ruhában ábrázolták őket…” (9. 35. 1-6).

Sztrabón annyit közölt, hogy „Eteoklész pedig, Orkhomenosz egyik uralkodója, aki templomot építtetett Khariszoknak” (9. 2. 40). Úgy tartották, hogy az egész görög földön az itteni volt a legrégibb templom, amit a Khariszoknak szenteltek. Theokritosz költő úgy utalt a Khariszokra, mint „Eteoklész isteni lányaira”. Sztrabón szerint Eteoklész alapította a Khariszok szentélyét. Pauszaniasz szerint Pamphosz volt a legrégibb költő (i.e. 8. sz.), aki szólt róluk.

Viszont – tudtommal – semmilyen leírás nem maradt a templomról, sőt lehet, igazából a helyét sem tudjuk. Az ásatások mükénéi kori palota, Aszklépiosz és Dionüszosz templomának romjait megtalálták és egy színház romjait is, ettől keletre, a dombhát vége felé helyeznék a Khariszok temlomát. Ezen a területen viszont egy bizánci kor templomkolostor maradványai vannak. A német Heinrich Bull 1904-ben próbaásatásokat végzett a templom falai mellett, mert úgy gondolta, hogy az alatt lehetnek a Khariszok templomának maradványai, de ennek komolyabb bizonyítékát nem találta, mégis a közvetett jelekből arra következetett, mégis itt lehetett a híres templom.

Egyébként az állítólagos Khariszok templomától nyugatra, az orkhomenoszi dombhát déli partján a régészek egy nagyon ősi templom maradványait is észlelték, mely annyira archaikus, hogy még azt sem tudni, melyik istenségnek állították.

Pauszaniasz még ennyit közül: „Orkhomenoszban Dionüszosznak is van temploma, de a legnagyobb szentély a Khariszoké. Egészen különleges tiszteletben részesítik e szentély köveit, és azt állítják, hogy Eteoklész korában hullottak le az égből. A szintén kőből készített, szép kidolgozású szobrokat az én időmben állították fel.” (9.38.1)

Tehát ezt nem festhette le az ismeretlen görög festő, hiszen Pauszaniasz az i.sz. 2. század közepe táján járta be Görögországot. Viszont az ő idejében – amiről külön megemlékezett – a Khariszokat már mind meztelenül ábrázolták a szobrászok, míg a Barberini Tájképen a három szobor ruhát visel.


Az első két képen a Khariszok, a harmadik képen az Erinnüszok.

A klasszikus kor görögjei már nem voltak tisztában a khariszok szerepével, általában a zenével, a tánccal, a szépséggel, a jósággal kapcsolták őket, de eredeti szerepükben a föld termőképességének őrei lehettek. A bal oldali dombormű a Louvre-ben és a Rómában talált márványdombormű jól mutatja őket. Nem nehéz észrevenni a hasonlóságot Heinsij vagy Bellori másolataival. Ez hagyományos ábrázolásnak mondható: két kharisz szembe vagy oldalra néz, míg a harmadik a másik kettőre.

Ha csak nem tesszük fel, hogy Orkhomenoszban az első temploma a Khariszoknak még a telkhinek uralmának idejében épült. Ekkoriban még nem létezett a Kópaisz-tó. Orkhomenosz közel feküdt a tó partjához. Mikor az i.e. 13. században létrejött a tó, a templom a tó partjára került és azt a kis magaslat, ahol a barlang van, kis szigetté vált.

Viszont egy jelentős probléma merül fel az ideálisnak látszó orkhomenoszi helyszínnel szemben. Nehezen képzelhető el, hogy egy ilyen vízözön előtti, teljesen idegen technikát reprezentáló helyszín, még ha elhagyatottan is, de még létezett volna a hellenisztikus korszakban. Arról nem is beszélve, hogy a helyszín szemmel láthatólag védtelen!

*

Mikor a prehisztorikus időkben a kabir/telkhin csoportok Atlantiszról a Földközi-térség nyugati felébe vándoroltak, itt mindenfelé már lakosság élt. A titkos bázisok, laboratóriumok, műhelyek így és ennyire nem lehettek „közszemlén”. Ezeket a hegyekbe vájt erődítményeikben tudták csak kialakítani, melyek bejáratát masszív kőtömbökből rakott építmények védték. Egyedül az Atlanti-óceán térsége adott védelmet nekik. Nagy Atlantisz pusztulása után Szkheria maradvány szigetén maradt meg az atlanti kultúra. Homérosz beszámolójából elég világosan kitűnik, hogy a szigetet lakó paiákok az i.e. 4. évezredben felhagytak a távoli területekre való hajózással és a teljes bezárkózás politikáját folytatták (mint a középkori Japán).

Az óceánon lévő szigetekből több szent szigetnek vagy tabu területnek számított. Az óvilági hajósok az egész ókor folyamán ódzkodtak kimerészkedni az Atlanti-óceánra illetve csak a part menti hajózást választották. A pelaszg/görög tengerész-mesék úgy hitték a Héraklész Oszlopai túl a túlvilág vizei vannak, ahová nem szabad hajózni. A tudós Seneca még tud egy indokot, mikor azt mondja, a régi hajósok amiatt sem merészkedtek ki az óceánra, mert úgy hitték annak szigetein élnek az istenek.

És erről szóltak az ősi hajóútleírások is. Odüsszeuszék az i.e. 4. évezredben jártak az Atlanti-óceánon két ilyen kis szigeten is: az egyik Aiolié szigete volt, amit „rézfal” vett körül, míg a másik Héliosz szigete. Az Argonauták szintén az Atlanti-óceánon elhaladtak Démétér királynő szigete mellett, csillogó házakat láttak rajta, de zárt kőfal vette körül, amiből arra következtettek, hogy istenek otthona, és sietve tovább hajóztak.
Nem lehet, hogy ez a telkhin/kabir bázis az Atlanti-óceán egy szigetén volt?

*

A Barberini Tájkép úgy mutatja, van egy nagyobb sziget, melynek partján egy nagyméretű épület áll. A nyitott oldalán három szobor látható, melyek mozgó és hangot kiadó fém-automaták kellett legyenek. A sziget előtt volt egy parányi kis sziget. Könnyű meglátni, hogy ez nem egy hegy csúcsa, hanem egy már elhagyatott, romlásnak indult, süllyedő félben lévő szigetecske. Egykor, századokkal korábban a kis sziget is sokkal jobban kiállt a tengerből, a barlang oldala is hegyszerűbb volt, hisz tudjuk, az óceán felszíne a jégkor óta mintegy 130 métert emelkedett.
Egyébként ugyanezt az elrendezést találjuk Szkherián is, az Argonauták mítoszában. Szkheria kikötőjével szemben volt a kicsiny Makrisz-szigete. Ezen volt egy barlang, ahol Makrisz dajkálta a csecsemő Dionüszoszt. Ebben a barlangban tartotta nászát a Szkheriára behajózó Iászón és Médeia, mégpedig úgy, hogy a nászágyra terítették az Aranygyapjút.

Tehát tovább vizsgáltam a három szobor ügyét. Mi van, ha csak jótékonyan tulajdonítottuk a három szoboralakot khariszoknak? És ha éppen az ellenkezője igaz? A khariszok ellentéte az erinnüszök (fúriák), a bosszúállás véres istennői voltak, és ők is hárman vannak. Nagyon rettegtek tőlük, mert denevérszárnyúaknak, kutyafejűeknek és fekete testűeknek képzelték őket. Más ábrázolásokon viszont nagyon hasonló a viseletük a khariszokéhoz.

Odüsszeusz Sao Miguel partjain látta a szárnyas sziréneket énekelni, körülöttük rengeteg emberi csontváz hevert. Ezen a szigeten találta André Thevet francia tudós a 16. században egy titkos „kígyókultusz” nyomait egy barlangban (nagyméretű kígyószoborral). Sztrabón pedig Poszeidóniosz könyvéből veszi az ibérek értesülését az óceánon lévő tíz kis szigetről (amit a Kassziteridáknak hisz), hogy „lakói” hasonlóan öltöznek, mint a tragédiákban Poiné istennő (fekete köpeny, öv a mell körül, és bot a kezükben). Poiné a bosszú istennője volt, sokszor az Erinnüszükhöz sorolták. Egy mítosz szerint, mikor Poinét Apollón Argoszba küldte, ott ellopkodta a kisgyereket az anyjuktól.
Bartolomé de las Casas 16. századi spanyol krónikás már megállapította, hogy a Sztrabón által leírt Kassziteridák az Azori-szigetek voltak, ahová a karthágóiak is ellátogattak. Ezt azóta más geográfusok is igazolták.

A corvói lovasszoborról mindössze ötszáz év alatt annyi legenda keletkezett, pedig csak egy szobor volt. Ha Ibéria ókori lakói fenntartották emlékét a távoli atlantiszi időknek (mint arról Aelianosz is biztosított). Volt egy kis sziget az atlanti szigetvilágban, ahol egy nyitott építményben három női szobor állt, s ennek elmosódó emléke lett leírásuk Sztrabónnál a szigetek állítólagos lakóiról.

Kézenfekvő gondolat, hogy a három szobor a három bosszúálló istennőt ábrázolta. Az évszázadokkal későbbi mesék ezeket említi, mint a szigetek „lakóit”. Homérosz valószínűleg őket mondta éneklő sziréneknek, hiszen az erinnüszok nagyon hasonló lények lehettek. Igaz, csak kettőt említ:

„És aki esztelenül közeleg s meghallja a szírén-
zengzeteket, felesége s az apró gyermekek otthon
azt többé sosem üdvözlik, neki már nem örülnek,
mert csengőszavu dallal a két Szírén megigézi;
ülnek a réten ezek…”

Viszont már az ókori szerzők is kijavították Homéroszt, mert kifejezetten három szirénről tudnak, így lehet, hogy csak az i.e. 6. századi kanonizálás – mikor Homérosz eposzait a több különböző változat alapján egységesítették – idején lett háromból kettő.
Az Egyiptomot elfoglaló arab tudósokat nagyon érdekelték a görögök tudományos eredményei. Lefordították Klaudiosz Ptolemaiosz geográfiai munkáit (ezek csak arab közvetítéssel maradtak fenn). Al-Maszúdi arab geográfus egyértelműen valamilyen azóta elveszett görög forrásból vehette azt az információt, hogy a Gibraltári-szorostól kifelé eső szigetek egyikén, a nyugati határ legszélén az óriás Héraklész király rézbálványokat állított.

Homérosz szirénjei a parton énekelnek és olyan hangon, ami megigéz bármilyen embert. Az eposszal foglalkozó irodalmárok nem foglalkoztak ilyen részletekkel, de mi ezt ugyanúgy Odüsszeusz valós kalandja részeként tudjuk, mint az utazás többi részletét.
Tehát, ilyen hang kibocsátására földi lény nem képes, ráadásul állandóan a parton vannak. Ezek nem lehetnek más, mint nőket vagy valamiféle félig emberi nőstényeket mutató, mozgó automata szobrok. Csak ilyenek voltak képesek olyan szirénhangokat kiadni, melyek megbolondították a hajósokat!


Odüsszeusz elhalad a szirének mellett, ahogy azt az ókorban elképzelték.

Ezek előtt haladt el Odüsszeusz hajója, de kikötni sem mertek. Sziget a gyermekáldozatok egyik prehisztorikus központja volt. Poiné „hozta” ide a kisgyerekeket. Mert ha igazunk van, ez a kis sziget volt az ősi kabir kultusz fiatalító helye, egyfajta „szervizállomás”-ként szolgált később a földi kurészeknek és beavatott varázslók, királyok számára. Odüsszeuszéknak, hogy észrevétlen jussanak Héliosz szigetére (Santa Mariára) Sao Miguel északi partjai mentén kellett hajózniuk. Itt volt található a kis sziget, az istenek fiatalító helye. Szemben a parton állt a nyitott oldalú épület, éneklő fémszobrokkal, melyek egyfajta védelemül is szolgáltak a helynek (ha Odüsszeuszék nem kapták volna meg az információt, hogy viasszal tömjék be füleiket, ők is ott vesztek volna).

Ennek emléke olyan erős volt, hogy a középkorban is sok hajós hitte, hogy valahol az Atlanti-óceán egy szigetén van egy forrás vagy kút, aminek vize megfiatalít bárkit. Odüsszeusznak Kalüpszó nimfa Corvo szigetén felajánlotta a halhatatlanságot, ha vele marad. Ez összefügghet azzal, hogy Kalüpszó tudott a regenerációs kis szigetecskéről az Azori-szigetvilágban. Az ibériai kelta hagyomány tudott egy titkos helyről, ahol Idunn istennő élt egy forrás mellett. Ládájában mágikus almákat őrzött. Mikor is istenek öregedni kezdtek, eljöttek ide és ettek az almákból, s utána visszafiatalodtak.

*

Charles Hapgood érvelése szerint volt egy ősi tengeri királyság, mely a prehisztorikus időkben feltérképezte a földet. A térképek másolatainak másolatai fennmaradtak az Alexandriai Könyvtárban. Hapgoodnak ugyan volt több tévedése, de vannak elég nyomós érvei is, ami miatt nem lehet egyszerűen lesöpörni az elméletét. Hapgood megállapításai szerint ezen királyság utolsó térképei az i.e. 4000 körüli állapotokat mutatták.
A Nagy Atlantisz térképészeti hagyományait a sziget elsüllyedése után Szkheria még évszázadokon át fenntartotta. Odüsszeusz mikor náluk járt, már jó ideje nem kereskedtek a világ többi részével. Talán a Barberini Tájkép nyitja is a mi Odüsszeuszunk utazásához kapcsolódna? Igen, ez egy nagyon vonzó hipotézis!

Mikor a phaiákok hazavitték Pharosz szigetére a herceget, a phaiák király ajándékait ládákban lecipelték a barlangban alvó Odüsszeusz mellé. Nem lehetetlen, hogy az ajándékok között tengerészeti térképek is voltak, s ezek így kerültek Egyiptomba?

Ha phaiák tengerészeti térképek vészelték át az ókort, úgy Barberini Tájképről is elképzelhető, hogy a phaiák kincsekkel került Egyiptomba, ahol valószínűleg újramásolták az idők teltével. Majd Ptolemaiosz görögjei begyűjtötték a sok ezernyi egyiptomi antikvitással, kézirattal az Alexandriai Könyvtárba. Innen kerülhetett Rómába, talán azután, hogy Julius Ceasar i.e. 48-ban elfoglalta Alexandriát.

*

Önmagának a képnek az elemzésekor találtunk anyagokat arra, hogy amit a tájkép ábrázol a kabirok egy titkos bázisa, fiatalító műhelye volt, melynek leírása az évezredeken át fennmaradt. Ugyanis a középkori alkimisták még megtudták csapolni ezt a forrást (leírást), hogy megrajzoljanak egy általuk is homályosan ismert helyet.

Viszont Sallustius kertjének titokzatos freskója egyben visszavitt a még távolabbi évezredekbe és arra hajtott, hogy volt egy titkos ismeret és hagyomány már a történelem kezdete óta, ami éppen erről fura helyről szólt. De ennek előadása, már csak a következő részbe fér bele.


 

1 A grottón ember által használt természetes vagy faragatlan kövekből rakott barlangot értenek, melynek talaját néha elönti a víz.

2 Lavagne úgy véli, hogy ez valójában nem is barlang, hanem csak egy sziklarés, mert a „barlang” belsejét ugyanolyan világosnak mutatja a kép, mint a síkot, s nem egy sötét helynek.
3 Daniel Stolzenberg azt írja, hogy Barberini palota építése során, 1629-ben egy „föld alatt templomban” felfedeztek egy ókori freskót (Egyptian Oedipus: Athanasius Kircher and the Secrets of Antiquity, 2013)

4 Hasonló előfordult a palotánál a későbbi építkezések során is: 1655/56-ban szintén kiástak két nagyobb méretű római freskót. Az egyik egy életnagyságú, Venust ábrázoló freskó volt (Dea Barberini), aminek fejét később Carlo Maratti festő (1625-1713) retusálta.

5 Ez a stílus i.e. 20-10 közt jelent meg Pompejiben és i.sz. 60-ig volt népszerű, míg Rómában i.sz. 40-ig. Nyilván Rómában előbb is jelent meg 1-2 évtizeddel. Így a kép valószínűleg az i.e. 1. század második felében került a falra és még Sallustius életében.

6 Joannes Georgius Graevius német ókortudós (1632-1703) is közli Holstenius elemzését: Thesaurus antiquitatum Romanarum, IV. kötet, 1797-1802. hasáb (1694–1699, 12 kötet).

7 Heinsij, azaz Nicolaas Heinsius (1620-1681) holland költő és tudós volt, akit szerfelett érdekelt az ókori irodalom és művészet. Hatalmas könyvgyűjteményt halmozott fel.

8 Egy írországi tó közepén lévő kis szigetének barlangja. Itt mutatta volna be a legenda szerint Patrik püspök az 5. században a pokol kínjait. Faber elfogadja azt a korábbi/korabeli nézetet (Plutarkhosz megtévesztő megjegyzésére alapozva), hogy Ogügia Írország volt.

9 Heinsij, Bellori vagy Cortona képei két kőtálszerűséget mutatnak, míg Faber rajzán, ez láthatólag nem kőtál, hanem egy hatalmas gombára hasonlító valami.

10 Egy „római fürdő” és vízgyűjtő helyén épült, amit a 4. században Ursus püspök építetett.

11 A könyv német szerkesztője azt állítja, hogy a könyv eredetileg latin, arab, káldeus és szír nyelven íródott és a képek Tubal Kain réztábláiról lettek másolva, míg egy másik kiadásban Samuel Baruch nevű zsidót emleget, akinek réztábláinak másolatai az illusztrációk.

12 Thomas Inman angol amatőr mitográfus az Ancient Pagan and Modern Christian Symbolism c. könyvében (London, 1869) Faber képének ezt a részletét az indiai Lingam-oltárokhoz hasonlítja, ahol kis kerek építményen, rövid oszlop áll.  Faber másolatát szándékosan eltorzítja: a hengeren lévő oszlop tetejét és a mellette lévő oszlopét lekerekíti, hogy jobban megfeleljen egy fallosznak. De magát a hengert is csak skiccszerűen ábrázolja, hogy a technikai részletek eltűnjenek.

13 Csak utalok rá, hogy pld. az egyik ősöreg argoszi pelaszg piramis, a ligouriói: belsejében különös falrendszert találtak, apró kamrákkal és víztárolónak kinéző tartályokkal. Pauszaniasz ókori utazó beszél egy itteni rejtélyes halomról "amelyben állítólag Medusza Gorgó feje van eltemetve". Egyiptomban az egyik abusziri piramis mellett vízmedence található, és a piramisból ér vezet ki, egyenesen a medencébe.

14 Eteoklész Andreusz király és Euippé fia (Euippé Leukón lánya és Athamasz unokája volt). Eteiklészt a mitikus kronológia az i.e. 13. sz.-ba helyezte.