A Szfinx

Hogy kit ábrázol a gízai nagy Szfinx, miért tűnik annyira megviseltnek a szobrot körülvevő árok? Valóban rejtélyes-e a szobor hátsójánál talált alagút? Néhány kérdés, amire megpróbálok itt válaszolni. Van olyan válaszom, ami felhevíti és van olyan, ami lehűti a kedélyeket, és van olyan, ami beleillik abba a hatalmas koncepciómba, amit én a rejtélyes és ismeretlen prehisztorikus Egyiptomról és a világ más történéseiről gondolok…

* * *

A gízai nagy Szfinxről sokan feltételezik, hogy a szobor és a templomok valamikor a predinasztikus korban készültek, ezt bizonyítandó: gigantikus esőzések nyomai láthatók a szobor testén és a körbevevő árokfalon. Felételezve (mint Schoch amerikai geológus), hogy ezek az esők és i.e. 7-5 ezer között történhettek. Másrészt összekapcsolják az Oroszlán-csillagkép korszakával (i.e. 10.500 körüli időponttal), aminek úgymond a szobor állított emléket. Viszont az említett csillagképet a Kutyának vagy Szamárnak ismerték a korai egyiptomiak.

Az viszont látható, hogy a szobor és az előtte lévő két templom szoros kontextusban áll a mögötte lévő piramisokkal, Khephrén királyi útjával. A szobor arca ráadásul hagyományos óbirodalmi királytípust mutat: királyi fejkendőt (nemeszt) visel, és a homlokon egy ureusz is van. Ezt azzal kívánják hatástalanítani, hogy a fej „át lett faragva” és előtte egy oroszlán fejet ábrázolt. Erről azonban meg kell jegyeznem, ha a Szfinx feje egy állat fejét mintázta korábban, úgy az semmi érdekességgel nem szolgál, hiszen az egész szoborban egyedül a fej az, ami évszázadok óta megragadta az idelátogatók fantáziáját, sugallt rejtélyeket. Ha ezt ledegradáljuk egy oroszlánfejjé, úgy megszűnik a Szfinx minden misztériuma, titokzatossága. Éppen a fej az egyetlen igazi része a szobornak, ahol igazán látszik az ókori művészek teljesítménye, amit az élő sziklából faragtak ki. Hiszen a mancsokat nem faragták, hanem építették, kőkockákból, maga a test az a maradvány, ami maradt az árokból, miután kitermelték onnan a kőtömböket, hogy azokból felépítsék az előtte álló két templomot. Mintha azt mondanánk, Michelangelo híres Dávid szobra sokkal régebbi, előtte egy nagy pun szobor volt, ami Hannibál kedvenc elefántját mutatta, de az olasz szobrász abból faragta ki Dávidját. Értsd: gyakorlatilag bármit ki lehet találni, mint ahogy megy a labda tovább a Szfinx esetében is. Újabban Robert Temple azt találta ki, nem is oroszlánfeje volt eredetileg a Szfinxnek, hanem sakálfeje…

 

A Szfinx arcáról

Újabban utazók, vakációzó írók vagy más rejtélyszaglászók, akiket Anthony West odavitt, azok egyre jobban ütik azt a vasat, hogy a fej egy négert (etiópot) ábrázolna, azaz semmiesetre sem mutathatja Khephrén fáraót. Azt hiszem, éppen az orr hiánya adta azt a teljesen sületlen képzetet már 19. századi utazóknál is, hogy önkéntelenül arra gondoltak valamiféle laposorrú négert ábrázolna. Végre az egyiptológus Budge határozottan elvetette, hogy etiópot mutatna.

Frank Domingo rekonstrukciós rajza a Szfinxről

A reális szemlélőnek az lehet a benyomása, hogy a Szfinx arca sem ős-hamita egyiptomi vagy mezopotámiai sémi vagy núbiai negroid, sőt igazán kaukázusi (proto-europid) sem, mint a 4. dinasztia uralkodói családja (akik közt sok volt a szőke).

Talán egy rég letűnt rassz jegyeit viseli, egy ősi, ismeretlen civilizátor fajét, mely megelőzte az egyiptomi dinasztiák korát. Ennek a prehisztorikus népcsoportnak néhány fajtajeleit tovább örökíthették Egyiptom első királyai. Érdekes, hogy a szemek europidek, az arccsont széles, akár a száj, viszont az erős állkapocsformája nubiai, a homlok valamennyire csapott, de az arc mindezek ellenére oly szabályos, hogy egy teljesen különálló rasszról lehet szó.

Azt mondják a cromagnoni, azaz a mai ember típusa 36 ezer évvel ezelőtt jelent meg, és pár ezer évig még együtt élt a korábbi teljesen más emberfajjal, a neandervölgyivel. A két faj nem keveredett, legalábbis sokáig azt hitték, majd találtak néhány koponyát, ami a két faj hibridjei lehettek. David Percy angol dilettáns kutató vette észre, hogy ez a koponyatípus nagyon hasonló a Szfinxéhez.

Colin Wilson az „Atlantisz és a neandervölgyi királyság” c. angolul kiadott könyvében a neandervölgyiek kifinomult csillagászati és matematikai ismereteit mutatja, mely fajról mi azt hittük primitív, szőrős lények voltak. Ilyen fajta ember ma már egy se él, sőt a neandervölgyiek egy másfajta emberiség volt, nem a mi őseink, akik Wilson szerint rendelkeztek fejlett telepatikus képességgel, mint pld. a „csoport-tudat”, amit az állatvilágban is megfigyeltek, mint a halrajoknál vagy madárrajoknál. Ez a faj állt az Atlantiszi civilizáció hátterében, majd megjelent Európában a cromagnoni, amelyet sokáig a neandervölgyi kiirtójának tartottak, de ma már tudjuk. hogy mintegy 10 ezer éven át egymás mellett éltek. De mi van, ha a két faj egy vidéken elkeveredett, az a faj örökölte volna a korábbi neandervölgyi szellemi képességeit és a cromagnoni erőszakosságát, testalkatát, építésre, civilizációra való hajlamát? Mi van, ha ez a történelem előtti rassz előbb Atlantiszon, majd É-Afrikán át a Közel-Keletig uralkodott és még kipusztultak a történelem hivatalos kezdete előtt? Ők adták Egyiptom predinasztikus királyait is? Ha egy ilyen király volt Széth, a gyalázatos lázadó, az istenek ellen törő, később ő maga is istenné való történelem előtti harcos?

Percy rajza

 

Széth hercegről és az elvesztett királyságáról

Az egyiptomi hagyomány szerint mielőtt egyesítették volna a két Egyiptomot istenek és félistenek uralkodtak az országon vagy olyan őskirályok, kiket később istenként tiszteltek. Ezen dicső múltról a régészeti leletek mit sem nyújtanak. A két Egyiptom korát kis fejedelemségek, törzsi területek előzték meg. De az egyiptomiak mégis szentül hittek ebben.

Ozirisz mítosza prehisztorikus eredetű, ugyanis legkorábbi utalások rá az V. dinasztia piramisszövegeiben találhatók. Márpedig itt azokat a korábbi titkos hagyományokat jegyezték fel, melyeket a papok szájhagyományként tartottak fenn évszázadokon át. Lejegyzésükre is királyi parancs utasította őket, s azt hitték ezek el lesznek temetve örökre.

Széth szobra Ramszesz idejéből (Medinet Habuban találták)

A mítosz szerint egykor Ozirisz volt Egyiptom királya, akit uralkodása 28. évében, testvére, Széth herceg megölt. Egyik változatban több felé vágta, más utalásokból meg az tűnik ki, hogy egy szikomorfára feszítették.

De ez egy bonyolult, több jelentésű mítosz. Ráadásul az egyiptomiak az évezredek alatt összefüggően sosem írták le, csak utaltak a mítosz bizonyos elemeire. Az ezoterikus alkímiában Ozirisz nem csak egy fém, hanem igazából egy szétszedhető gépezet, amit egy fémládában tartanak. Ugyanilyen részlet a mítoszban, mikor Széth kivágja Hórusz egyik szemét és a saját homlokára illeszti.

Ozirisz után Széth (Szutekh) lett a király: „Te, aki minden ünnep hőse voltál!” – mondták róla a régi himnuszok. De mikor? Hiszen Felső-Egyiptomról tartották, hogy egykor Széth uralma alatt állt, de az egyesítés előtti időkben ezen a részen lévő fejedelmek már Hórusz hívei voltak. Teljesen nyilvánvaló, hogy i.e. 4000 előtti királyról lehet szó. Az elveszett Szóthisz-könyv egy töredéke szerint Széth 29 évig uralkodott, ami a könyv időbeosztása szerint i.e. 4240 körüli időpontot ad. Kurt Sethe német egyiptológus szerint Egyiptom a prehisztorikus időkben már Ozirisz király alatt egyesült, majd Széth vezetésével Felső-Egyiptom fellázadt, de Hórusz északról támadva legyőzte és a nemesség itt Hórusz hívévé vált. De később az ország kis fejedelemségekre szakadt, majd megint két ország lett. Felső-Egyiptom Hórusz-követő királyai elfoglalták Alsó-Egyiptomot, és Mena király újból egyesítette az országot.

Mikor Ozirisz fia, Hórusz felnőtt – meséli tovább az egyiptomi hagyomány –, magának követelte a trónt. Geb úgy tett igazságot, hogy kettéosztotta köztük Egyiptomot, és Széth kapta a déli részt. De a béke nem tartott sokáig, keserves háborúk indultak Széth és Hórusz seregei közt. Széthet tartották felelősnek, hogy a harc során kiszárította a Szaharát.

Széth előbb elmenekült az országból a Közel-keleten át Kisázsiáig. Üldözték, több csatában megsebesítették. Széth később visszatért, de Edfuban villámokkal támadták. Nem ölték meg, mert a legtitkosabb egyiptomi hagyományok szerint föld alatti börtönbe zárták, egy vascölöphöz láncolva, a rejtélyes Dath-ban, ami talán a gízai Nagy Piramis alatt lehet. Őreiül pedig a Hórusz-nemzetség papjait rendelték és azon törpe fajt, akik a föld alatti munkák nagy részét itt véghez vitték.

* * *

Széth volt az egyiptomi mitikus mesék „lázadó hercege”, az alkimista, a titkos-tudományok felkentje, s nem Thot, mint hiszik. Ezoterikus értelemben Széth a „küszöb őre”, a gonosszá vált Szaturnusz. A piramisszövegek, mint „Dél istenét” említik (a népek hagyományaiban, a lázadó hercegek és más daimóni előkelőségek rendszerint délről jönnek, a dél követei).

Széthtet egy bizarr állattal azonosították. Ezt az állatot máig nem sikerült azonosítani. Egyszerűen nem létezik ma ilyen lény: egyformán hasonlít a kutyára, szamárra és a sakálra, ezért leginkább Széth-állatként hivatkoznak rá. Ez azért is különös, mert más isteneket is azonosítottak állatokkal, de ezeket mind realisztikusan, ma is felismerhetően ábrázolták. A Széth-állatot évezredeken át ábrázolták, hieroglifajel is lett belőle, ott van a predinasztikus Skorpió király palettáján, sőt egy Nagada I. korszakából (i.e. 4. évezred első fele) feltárt sírban is megtalálták ábrázolását. Több mint 4000 évvel később, a görög-római korban még mindig felbukkant ezen különös állat képe a hieroglif jelek közt.

Széth a lázadó híveivel megölte bátyját, Oziriszt, s előtte csinált egy ládát, s ebbe a ládába rejtette Oziriszt, azaz Uszirit, a „Szem Erejét”, s mely ládát ugyanúgy a piramis őrizte, mint később őt magát. Ez a Kozmikus Szem eredetileg Atum-Ré vagy Geb homlokán volt, de hogy került a Földre? Mintha a nyugati mesék Grál-legendáját hallanánk, óegyiptomi köntösben. A Grál, egy zöld kő, Lucifer homlokáról esett le. Az egyiptomi gnosztikusok Széth-et a Sátánnal azonosították, az első Beavatóval.

* * *

Egyiptom történelme során többször is felszínre jöttek az üldözött istennek, Széthnek hívei, egy titkos csoportról beszélek, akik Héliupoliszban Atum-Ré-kultusz égisze alatt a kiátkozott istent Széthet tisztelték (hozzáteszem, az egyiptomi papi titkos hagyomány szerint a Hórusz-Széth küzdelemben Ré Széth-et támogatta, de nyilvánosan erről soha nem beszéltek).

Mikor a közel-keleti hükszoszok vagy száz évre elfoglalták Egyiptom trónját visszahozták Széth tiszteletét, mert azt a kánaáni Szutekh istennel azonosították. Tudjuk, hogy ekkor hozzájutottak a héliupoliszi archívumokhoz és meg kellett érteni a hükszosz-királyoknak, hogy valójában Széth-Szutekh istent ábrázolja a gízai szobor. I. Apóphisz hükszosz királyról (i.e. 16. sz.) feljegyezték: „Széth istent választotta urának. Nem imádott egyetlen más istent sem az egész földön, egyedül Széthet.” Ugyanakkor Apóphisz elzarándokolt Gízába, a Szfinxhez, ahol koszorúval a fején áldozatot mutatott be urának.

Sok mindent kellene itt alaposabban vizsgálnunk, amivel mások nem foglalkoztak, de hely hiányában inkább csak utalok ezekre: Széth kapcsolatára a gízai Szfinxszel, a szobor jelentőségére az egyiptomi alkímiával és ezen tudomány eredetére éppen Széthel kapcsolatban.

Széth arcát mutatná a Szfinx? Az egyiptológusok sose gondoltak ilyenre, teljesen értelmezhetetlen lenne számukra. De érdekes módon, már másokban felvetődött: írt erről Némäti Kálmán a magyar őstörténet-kutató, Gerald Massey az angol spirituális költő vagy Thomas Mann a német író, aki ezt írta: „Talán maga Széth faragta ki sziklából a csodalényt, amelyet a későbbi kor a napisten képmásaként tisztelt és a >>Hórusz a fényesség hegyén<< néven ismert. Lehetséges, hogy Széth sem volt mindig isten, mint ahogy Uziri, az áldozat sem, hanem valamikor ember, mégpedig Egyiptom királya.

A Szfinx feje eredetileg a gízai dombhátnak egy kinyúló buckája volt. Ezt faragták ki Széth fejére uralkodása idején, aki mint isntenkirályt, Ré felkentjét ábrázolta. Colin D. Reader angol kutató szerint sokáig csak a fej volt kifaragva, maga a test csak később készült el. Ha ugyanis a test is elkészült, úgy meg kellett legyen a Szfinx előtti két templom, a töltésút és a dombon lévő sírtemplom is és jóval azelőtt, hogy a Khephrén piramis elkészült.

A másik lehetőség, hogy a IV. dinasztia idején készült az egész, héliupoliszi papok irányításával, akik amúgy is az egész sírkomplexum őrei, tervezői voltak. A beavatott Kheopsz azokat az ősidőket akarta visszaállítani, mikor Atum-Ré uralkodott. Hogy Széth arca került a Szfinxre az jelenthet tiszteletet, egyfajta bocsánatkérést vagy akár „megkötözést” is, itt Gízában, azon a területen, amit Roszetaunak neveztek.

Széth legyőzése után Horusz felvette a Horemahet nevet, most már ő azonosult a napistennel, magának követelve a Szfinxet is, akár a IV. dinasztia idején Kheopsz, hisz a szobor évezredes története során többször átértékelték, átnevezték, elfeledték, majd megint átnevezték…

A szobor Atum (az ősi Aton) napistenként mutatta az istenkirályt, az ősi kígyó-kultusz főpapját. Ezért viselte elsőként homlokán a kobrát, jelképállatát, s ezért volt talán vörösre festve az arca, mint Széth-é. Az arc azt sugallja, az első beavatók egyikét látjuk, hogy tulajdonosa birtokolta a tiltott-titkos tudományokat. Ilyenek alapították az első földi civilizációkat, az első misztériumokat.

Már az első dinasztia fáraói viselték a nemeszt a fejükön és az ureuszt a homlokukon. Hogy korábban mi volt a helyzet, nem tudni, vagyis nincs adat, de nyilván prehisztorikus eredetű.

 

Mitől erodálódott ennyire a szfinx árkának partfala és a szobor teste?

Erre nem tudok megnyugtató magyarázatot én sem, sőt csak egy nyugtalanító választ. De mint az előbbiekhez is hozzátettem, ez a saját elképzelésem, és mindenkire rábízom, menyit hisz el belőle… Két részben mondom el, mert az első rész egyfajta előtörténet, magyarázat a másodikhoz, a megértéshez.

A héliupoliszi alkimisták számára a Szfinx és helye vallásuk központi magját testesítette, de ugyanígy egy bolygóközi kapcsolatét. Nyilvánvalóan a héliupoliszi alkimisták nem ugyanazért tisztelték a Szfinxet, mint az egyiptomi királyi család vagy az előkelőségek (akik Horamehetet, a napistenné vált Hóruszt) tisztelték benne, míg a környékbeliek meg inkább Horánt, majd a görögök Agathadaimónt, és az arabok a Félelem Atyját (Abul Hol-t).

Héliupoliszt az ókorban egy nagyon zárt erődítmény is volt. Még az ősidőkben alapították. A Héliupoliszi Testvériség alkimistáinak fő fészket, egyfajta kikötői móló az ősi Vénusz felé. A bolygóközi kapcsolatot azonban titokként kezelték, mítoszok ködébe burkolták. A mesés fémtestű madárral, a Főnixszel állt kapcsolatban. Ennek mondáját itt hallotta Hekataiosz i.e. 513 körül mikor itt járt (tőle vette át Hérodotosz). Ekkoriban a titokzatos madár már sok évszázada nem járt Héliupoliszban, de a papok rendületlenül vártak rá.

Egy modern űrrakéta.Neuszerré naptemploma, melynek obeliszkje a heliupoliszi benbent utánozta

A gízai Szfinx a heliupoliszi alkimisták számára a beavatást, a tiltott-titkos tudományokat szimbolizálta. A harrani szabeusok Szíriából zarándokoltak Gízába az ókor végén és középkor elején, hogy a Szfinx előtt fehér kakast (Aszklépiosz kakasát) áldozzanak és szandarakot füstöljenek. A koptok pedig továbbadták az araboknak azokat a meséket, hogy a nagy piramisokba alkimista találmányok, titkos receptek vannak elrejtve.

Van egy modern ezoterikus hagyomány arról, hogy a Szfinx körzetében, talán az előtte lévő templom padlói alatt, kell lennie egy bejáratnak, amit később elfödtek, elrejtettek. Mert alkímiai értelemben a Szfinx megfelelt a „vörös oroszlán”-nak is (talán ezért festették vörösre?), ami a ként (sulphur) és a bölcsek kövéhez eljutás ötödik stádiumát jelentette, mikor a kő (lapis) elkezd vörösödni (rubedo). A Szfinxtől egy földalatti folyosón el lehetett jutni a piramis kamrájába, ahogy a kén ellentéte a higany (mercurius), amit ez a kamra szimbolizált.

A titkos föld alatti út elején a beavatott Nemesz-kendőt vett fel, a földalatti szentély urának, Akernek jelképét. Az isten átengedte a föld kapuján. A szobor alatti szentély a beavatott első állomása, a négy elemből az elsőt, a Földet szimbolizálta, majd sorban kiállta a négy elem próbáját. A bölcsek kövéhez vezető alkímiai eljárásnak hét állomása volt. Ugyanennyi fokozata volt a beavatásnak is. Jelöltnek az alvilágba vezető úton hét kapun kellett átmennie (akár Istárnak). Az adeptus Khephra méhében (Szfinx) bejárta a változások minden körét, hogy aztán a sötétségben megtalálja a Tüzes Szemet (Halottaskönyv 115). Út a gyönyörű Amentibe vezetett. Az ezoterikus rajzok is hét koncentrikus kör (labirintus) belsejébe helyezik a bölcsek kövét, de az alkímiai kemence is itt volt, hisz épp azt tartották, hogy azt Széth készítette (valójában két ilyen láda volt, és csak az egyiket csinálta Széth). Ez ugyanakkor nagyon hasonló volt a misztikus Grál-kereséshez.

A beavatott az alvilági útján ruhákat és ékszereket vett magára, bemosakodott a Tökéletesség Tavának nevezett szent medencében, majd szent olajjal kente magát és köpenyt terített vállára. El kellett jutnia a földalatti szigetre, a vasfallal övezett Sekht-Janruba, melynek termét 21 oszlop emelte körben. Közben elérte a tudás legmagasabb fokát (Magisterum) és lelkében is megszületett a Nagy Mű. A beavatások labirintusának közepén, kis kődombon, melyet négy oszlop tartott, volt Széth ládája, a mágikus gépezet, transzmutációs edény, ahol óriási jutalmul az elöregedett sejtjei regenerálódtak, betegségei meggyógyultak. Meglehet, ez alatt a terem alatt tartották a „szem erejével” fogva Széth-et. A beavatott itt vált a Hotep-Sekhus (Ré Szem) szolgájává és őrévé, ami az egyiptomi alkimisták legfőbb vágya volt

Leltárkő néven maradt fenn egy kőtábla a Nagy Piramis közeli Izisz-templom falában, melyet bizonyosan a 21. dinasztia alatt szövegezték, majd a 26. dinasztia alatt rótták a táblára. Az egyiptológusok valami fiktív, kitalált szövegnek állítják be, de szerintem egyszerűen régebbi beszámolókból ollózta össze egy egyiptomi pap.

A Leltárkő egészen pontosan nem azt mondja, hogy Kheopsz a Szfinxet már romba dőlve találta, hanem hogy sérülés érte, amit kijavított. A sztélé a Szfinxet az Atmoszféra Őrének mondja, aki „nézésével irányítja” a szeleket. Kheopsz megnézte a „zivatar nyomát”, a mennykövet, ami „a szent Szikomorfa” helyén állt, s amit összetört az Ég Ura, mikor leszállt ezen a helyen, ekkor leszakította a fejkendő hátsórészét. Ezt Kheopsz restauráltatta: egy 7 könyök hosszú (3,7 méter) darabot kellett kijavítani, sőt le is festették és tatarozták is ekkor a szobrot.

A szélé szövegének első kibogozója, Daressy francia régész két évig ásatott a Szfinxnél. 1907-ben kíváncsi volt, van-e valami igazság a mesében és felmászott a szoborra. A nyaknál valóban talált egy ugyanolyan méretű, négyméteres bevágódást, amit sztélé leírt, sőt ezt nehéz is volt észrevenni, ugyanis kődarabokkal és malterral valakik nagyon régen eltüntették (ha ajánlhatom a régészeknek, vegyenek ebből a malterból mintát a karbon-vizsgálataikhoz, mert ha ez valóban Kheopsz-kori, úgy a szobor bizonyosan régebbi).

A szöveg alapján az gondolható, meteor zuhant közvetlenül a Szfinx mellé, összetörve a szent fát. De mi van, ha másról van szó? A szöveg a sztélének ezen a részén nagyon elmosódott, Daressy is alig érti. Néhány szót meg is kérdőjelez. A sztélé valami olyat ír, mikor az Ég Ura leereszkedett ott ahol a Szfinx van, villámcsapás érte a fát és a Szfinx fejkendőjét is megrongálta, sőt azt írja, hogy a szobor „kigyulladt (?)”. Még furcsább, amit ezután ír: „minden állat megdöglött Roszetauban” (Dél-Gízában). Az áldozati asztal tele volt ezen állatok húsával (combot kivéve), zsigereivel, mert hirtelen hét megjelenő istenről is ír, akik megették ezt.

Az esemény leírása arra ösztönözne, hogy itt valami balul sikeredett bolygóközi leszállást írtak le. Hiszen egy meteorit lezuhanásakor, miért hullottak volna el az állatok is? A hét isten megjelenése szintén ezt erősíti, s ha jól gondolom, a marhamirigyek felajánlására utal a szöveg. Egyébként az Ápisz és Mnevisz bikák mirigyeit és belső szerveit azok kimúlásakor a papok kiszedték. Ezek felajánlása mindenfelé folyt az isteneknek: Memphiszben, Héliupoliszban, Krétán, az atlantiszi Poszeidóniszban és a Sinai-félszigeten használt Szent Sátornál vagy jeruzsálemi Templomban. Úgy vélem, azokban a drámai korokban, a belső zsigerek és mirigyek a felajánlása egy nagyon ősi szövetség megerősítését jelentették. Selim Hassan régész is foglalkozott a Leltárkő szövegével. A szöveg vége felé az elmosódott szöveg valami olyasmit ír, hogy az Ég Ura valamit átadott („a szívét”) a fogadtatás után, majd egy „rendeletet” helyezett a Szfinx oldalára.

Mikor ősi titkos gyarmatosítóink leszálltak a Szfinxnél, égi hajójukból kitörő láng olvasztotta meg a szobor körüli partfalat, amit egy zivatarral oltottak el? De miért pusztultak el az állatok? A szobor ürege, aminek közepén a Szfinx van, viszont egyáltalán nem teszi alkalmassá, hogy ott leszálljon egy ilyen égi jármű.

A Szfinx melletti kőfülkéket Mariette találta meg elsőként 1860 körül, de akkor még öt volt, de ma csak négyet ismerünk

Így aztán fontolóra vettem egy másik lehetőséget! Az valójában az előbbinél is „fantasztikusabb”, viszont végeredményben hihetőbb. Ennek egyik alapköve, hogy a Szfinx ősidők óta egy ősi alkimista társaság központi helye volt. A szobor melletti szent fa nem szikomor, hanem a másik Héliupoliszban (Baalbekben) is tisztelt ciprus lehetett, aminek lombját a láng és a fény jelképének tekintették. A szobor melletti rejtélyes zárt kőfülkéket Mariette ásta ki. A jobb mancs melletti kőfülke nem is kicsi: 5,3 m hosszú és 4 m széles, a magassága 3,4 méter. Ebben állhatott a szent ciprus, ami két dologra utalt: az alvilági istenek tiszteletére és arra, hogy ezzel pótoltak valamit, ami egykor itt állt, a fa már csak ezt szimbolizálta. Beszéltem már ősi leírások alapján oszlopokon álló fura, hatalmas világító gömbökről, mint egy vízözön előtti technika, egy „másik” tudományosság elveszett rekvizitumáról. Ilyenek képét találták meg a Sínai-félszigeten, Serabit el Khadimban lévő ősi templomban. Ezek nyilván összefüggésben állnak az ősi alkímia titkaival és talán a bolygóközi kapcsolatokkal is.

A leghatározottabban azt gondolom, hogy a Szfinx partfalának ilyetén károsodását nem esőzések okozták, hanem valami egészen más. A Szfinx medencéjében összegyűlt alkimisták valamiféle szertartásokat, vagyis műveleteket végeztek. Mert megfigyeltem, hogy a déli és nyugati partfal teljes vastagságában végig ugyanazt a deformációt mutatja, tehát szerintem ezt nem okozhatta így semmilyen természeti erő, sem eső, sem szél, sem homok. Viszont csak egy valami vonul így végig az egész falon, még meg annak közepén: egy belevájt, gömbszerű csatorna.

Tehát volt a szobor mellett egy hatalmas gömbjük egy póznán, az árok falában egy csatornájuk, amiben vagy valami kábel vagy valami kémiai folyadék úszott, s a vége valahogy be lehetett vezetve a Szfinx előtti templom helységeibe, vagy abba a furcsa, két padló alatti csatornába, amit az ásatások felfedtek a templomban. Természetesen meg nem tudom mondani, hogy milyen műveletet végeztek, csak nyomokat tudok kimutatni, nem azon másik tudomány mozgatórugóit.

Valami olyasmi történhetett, amire nem számítottak: az anyag egyszerűen kiszökött és a csatorna minkét oldalán megbontotta a kő kohézióját. Ezt vagy egy szerencsés zápor enyhítette vagy maguk az alkimisták idéztek elő esőt, amire a hagyomány szerint több szerkezetük is volt. Mindenesetre, ezután elvitték a szobor mellől a gömböt, és a szent ciprusfát ültettek oda. A Leltárkő szerint a mennykő éppen a szentfát törte össze, de ezt sok évszázaddal az események után szövegezték meg, azaz hihetőbb, hogy az oszlopon álló gömbös szerkezet tört ekkor össze, és a szent fával "pótolták". Az esemény váltotta ki, hogy "kigyulladt" a Szfinx. Hatása olyan lehetett, mikor az Ég Ura leszállt a földre, de itt nem egy landolás történt. A "hét isten" megjelenése sem valamiféle kozmonautákra utal, hanem a Héliupoliszi Testvériséget irányító hétfős tanácsra. Ők siettek ide a katasztrófa hírére vagy már itt voltak. A kettétört oszlop mellett nem valamiféle mennykő hevert, hanem a megolvadt gömb fémtömbje. Az állatok mirigyeinek felajánlása már a végszó, a megbékítést szolgálta volna.

Ezen az ábrán is látható a szobor hátsójánál a testen és az egész medencén áthaladó „Nagy Repedés

Sőt, a szobor hátán lévő ún. „Nagy Repedés”, ami nem csak átszeli a szobor testét, hanem még az egész medence padlóját is, nem-e ekkor keletkezett? A régészek szerint ez a repedés már a Szfinx keletkezése előtt meg kellett legyen, ahogy a fejet adó keményebb kőbucka is, ami úgyszólván előre meghatározta a szobor elhelyezkedését. Az építők annyit tudtak tenni, hogy malterral és kövekkel elfedték a a repedést. Én azonban nehezen tudom ugyanis elképzelni, mikor kibányászták a Szfinxet, a hátánál eső résznél lett volna egy 12-15 méter mély és 50 méter hosszú repedés az anyakőzetben. A repedés nekifut a déli falnak, ez jól látható a déli árokfalat mutató képen is. Itt a partfal valóban erősen megrongálódott, erősen bevágódott a medence falba. Az i.e. 3. évezredének második felének esősebb időszaka idején ez természetes pontja volt, ahol az esővíz akadálytalanul a Szfinx medencéjébe folyhatott. A kőpadlón itt valóban látható egy lejtésirányban (keletnek) tartó sekély eróziós csatorna (és máshol sehol). Legérdekesebb, hogy a Szfinxet átvágó ötvenméteres repedés mindkét oldalon belevágódik a két medencefalba! (A déli falnál látható, hogy a repedés jócskán túl is megy, befut Khephrén felvezető útja alá). A Leltárkő szövege gyakorlatilag igazat beszél egyfajta katasztrófáról, ami a Szfinx medencéjén belül (!) történt. Ekkor keletkezhetett a "Nagy Repedés": átvágva a Szfinx testét, belevágódva a padlóba és a két partfalba! Egyébként a bal hátsó mancsnál, ahol átfut a repedés, Mariette talált egy testnek támaszkodó kőfülkét, ami meglehet azt jelzi, itt is állt "valami", ami összefüggésben lehet a repedés keletkezésével.

Az első kőfülkére rámontírozva Serabit el Khadim-i sztélén lévő oszlopos gömb, a vízözön előtti alkimisták egyik találmánya

Az egész elméletet az támogatja, amit Schoch és társai a prehisztorikus esőzések bizonyítékaként mutatnak. A szobor árokfalának víz által kivájt csatornái, melyek teljesen eltorzították, paplanszerűvé deformálták a partfalat. Végül ez olyan sokszor elmondták, hogy sokaknak már igaznak tűnt, erre magam is megvizsgáltam ennek lehetőségét.

A nyugati árokfalA déli árokfal

A Szfinx medencéjének fala eltérő vastagságú és nem mindig a keményebb kőzetrétegnél áll meg az erózió. A déli és nyugati partfal végig ilyen, és mindegy milyen vastag kőzetből vágták, hogy az réteges, ez a jellegzetes torzulás teljes szélességben végighalad, de megáll mindenhol a padlónál!

Ha ilyen hatást váltott volna ki a partfalon lezúduló víz, úgy a medence alján, éppen a lába alatt egy nagy gödörnek kellene lenni a mészkőben, és onnan a padlóba vágódott vízereknek kellene mennie lejtésirányban. De ennek nyoma sincs! És annak sem, hogy védelem gyanánt gránitlapokkal fedték volna a padlót, hiszen például a Szfinx faránál a padló kialakítását be sem fejezték, azt teljesen hepehupás, hullámos, de partfalon itt is láthatók a deformáció jegyei.

A másik dolog, amiért elvetem ezt a gigantikus kőkori esőzéses teóriát, vagy csak a lecsurgó vizest is, mert elég megnézni a lejtés irányát. Míg a szobor hátsója mögött, tehát a nyugati falnál érthetően az árok irányában csurgott a víz, nagyjából függőlegesen lefelé. De akkor hogyan lehet, hogy a déli partfal teljes hosszában, mely láthatólag erősen lejt keletnek, a völgy irányában, a víz mégis ugyanúgy csurgott le, mint a nyugati oldalon? Ráadásul a nyugati partfal előtt a Szfinx padlóját félkészen hagyták, nem mélyítették le a medence padlószintjéig. Szóval itt is van egy lépcső, és itt ugyanannyi víz hömpölygött volna tovább, mint ami a mögötte lévő nyugati partfalon lejött... de semmi nyoma annak a "vízeróziónak", ami a mögötte lévő falon látható! Hozzáteszem, hogy a nyugati partfal jóval túlnyúlik a Szfinx tulajdonképpeni medencéjén. A szobor északi árokfala pedig nem más, mint a nyugati oldalon le nem süllyesztett padló további folytatása az északi oldalon. Ez önmagában azt sugallja, a Szfinx medencéjét az északi oldalon eleve sokkal nagyobbnak szánták, s talán volt egy igazi északi árokfal is, de azon a területen, ami később a IV-V. dinasztia idén kőbányaként szolgált a templomok és masztabák építéséhez. De ekkor gyakorlatilag eltüntették ezt a falat. Ez persze előhoz még egy nagy kérdést, amire máig nincs válasz: miért nem fejezték be a Szfinx-komplexum kialakítását? Mi történt az eredeti építőkkel?

Szfinx előtti templom sohasem kapott gránitburkolatot, sőt be sem fejezték, mindig azok a mészkőtömbök alkották falait, amit a Szfinx árkából kiemeltek. Gondolom ezen is az a víz csurgott, ami a partfalon és ugyanannyi ideig. Hol vannak ezen ugyanazok az esőnyomok, mint a Szfinx üregének partfalán?

Azok az éles szemű írók, riporterek és a Schoch-féle geológusok, akik azzal érveltek, hogy folyamatosan összehasonlítgatták a Szfinx „esőmosta” partfalát a dombon lévő IV. dinasztia masztabáinak falával: mivel ezeket nem érte vízerózió, így nyilvánvaló, hogy a szobor évezredekkel régebbi! Viszont elfelejtettek valamit, valami nagyon fontosat. Ha Gízában a prehisztorikus időkben ennyi eső esett, és az ennyire megkárosította a szobrot és környezetét, akkor ennek nyoma kellene legyen a Gízai szikladomb körbefutó peremén! Azokon a természetes sziklapadokon és töréseken, melyekhez sohasem nyúltak. De sem itt, sem a szomszédos szikladombokon (mint a Maahdi fensíkon) nem találunk hasonló "eső okozta" deformációkat! Hozzáteszem, a Nílust nyugatról végig ilyen sziklaperem veszi körbe. Ezekre épültek a piramisok, vájtak bele sírokat és szolgáltak kőbányaként. Ez bizonyítaná csak, hogy a prehisztorikus esőzések valóban ilyen rongálásokat vittek végbe!

Azt gondolom, ami így deformálta a falat, nem kívülről jött befele, hanem már benn volt a Szfinx medencéjében, és egyszerűen végig „olvasztotta” az egész partfalat! Ezzel kapcsolatban állhatott az a különös bevájás, ami gyűrűként körbemegy a nyugati, majd a déli falon, és valóban ez a lejtés iránya. Némely régész szerint ez egy esővíz-elvezető csatorna, ami nehezen érthető tőlük, hiszen a történeti időkben nem voltak azért akkora esőzések (bár volt egy nedvesebb periódus az i.e. 3. évezred második felében), hogy ezt indokolná. Ez valóban szolgálhatta volna a padló védelmét, hogy itt vezetik el a lecsurgó esővizet. Ha ennyire aggódtak az építők a szobor padlójáért, akkor hogy lehet, hogy a dombhátról, a töltésút mellett fut egy vízelvezető árok, ami egyenesen a Szfinx medencéjébe vezetette a vizet?

Ha megfigyeljük, az árokfal oldalába vájt „vízelvezető csatorna” fölötti torzulás a csatorna alatt ugyanúgy folytatódik! Mintha ott sem lett volna védelem gyanánt! Számomra olyannak tűnik az egész, mintha „valami” feküdt volna egykor ebben a csatornában, sőt teljesen körbevette a szobrot, csak az északi oldalon a medence falát később jóval lemélyítették, mikor kőbányaként használták a szobortól északra fekvő terület és ez egyben el is tüntette a körbefutó csatornát.

Én nem azt mondom, hogy a víz, a szél, a nedves homok ne játszott volna itt szerepet, de csak annyira, mint a többi építménynél. Hogy a Szfinx partfala ilyen, megdöbbentően paplanszerűvé „olvadt”, majd az esők és nedves homok barázdálták, annak nyilván nem a prehisztorikus gigantikus esőzések voltak az okozói!

 

Egy titkos járatról a Szfinx teste alá

A Szfinx hátsójánál a padlószinten található egy üreg bejárata. Ezt a szenzációhajhász írók és amatőr kutatók valami nagy rejtélyként tárgyalják. Képesek Misztériumok Templomáról összevissza fecsegni, ahová az üreg vezetne. Pedig a legnagyobb ostobaság itt bármi rejtélyt látni. De kezdjük az elején!

A bevájt akna helye a farnálA bevájt akna helye a farnál

* * *

Ezt az akna a padló szintjén nyílik, a Szfinx hátsó, északnyugati részén nyílik. Egy bizonyos Mohammed Abd al-Mawgud Fayed számolt be Hawassnak az alagút meglétéről, aki fiatal fiúként ott volt Baraize mellett, az 1925/26-os tisztítási munkálatoknál. Hawass 1980-ban eltávolíttatta a burkolóköveket, és mögöttük valóban egy lefelé tartó aknát talál. Ezt Baraize akkoriban már felfedezte, mikor javításokat végeztek a szobor burkolatán, de újból elfalazták. Előszedték Baraize 1925/26-os felújítási munkálatairól készült 226 felvételt. Csodák csodájára találtak köztük hármat, amin jól látszik a megnyitott kis akna bejárata.

Mohammed Fayed elmondta, hogy egymásból nyíló két alagutat talált Baraize, melyek együttesen mintegy húsz méter hosszúak. Mohammed emlékezett rá, hogy az alsó folyosó lement a talajvíz szintjéig.

Hawass és Lehner fel is tárta az elfedett helyet: két nagyobb kőhasáb adta a bejárat szemöldökfáját. A talaj kőágyazatába vágott kis résen át lehetett lemászni. Az innen induló járat egyik része levezetett 4,5 méterrel a padló szintje alá, míg a másik része felfelé ívelt. Az alsó – kilenc méter hosszú – alacsony, durván faragott falú járat egy teljesen üres vakjáratban végződött a talajvíz szintjén. A felső rész ugyanolyan hosszú, de egy kis fülkében végződik, mely 90 cm széles és 1,8 méter magas. Sajnos a járatok falain semmiféle feliratot vagy grafittit sem találtak. Viszont találtak modern anyagokat, mint üvegkancsó, cement, bádoglap, egy pár cipő, ami bizonyítja, hogy Baraize kitisztította és feltöltötte a járat fenekét annak idején. Ezen kívül találtak még mészkőforgácsokat, egy gránitdarabot és egy alabástromdarabot, valamint faszenet, kerámia és cserépdarabot is.

Hawass a kivájás módszere nyomán határozottan az ókorba helyezte keletkezésének idejét, arra gondolva, hogy bizonyára kincskeresők aknája volt, akik valamiféle fáraósírt hittek a szobor alatt. Ezt a legendát ismerte még kétezer éve Plinius is, hogy a szoborban vagy alatta egy Harmaisz nevű király lenne eltemetve.

Úgy gondolom, Zahi Hawass téved. Ezt a formátlan alagutat nem az ókori kincskeresők vájták ki. Sokkal prózaibb okból jött létre, ami egyben megmagyarázza, miért hallgatott az építész és régész Baraize erről az aknáról.

Egy kép Baraize 1925-ös restaurációs munkálataiból

* * *

A 19. század nagy egyiptológusai, mint Mariette, Maspero és a többiek szerettek volna hitelt adni Plinius ókori beszámolójának, s mikor a Szfinx alapjait tisztogatták, kerestek egy „bejáratot”, ami Harmaisz sírjába vezet…

Ez lehet a nyitja az egésznek! Úgy gondolom, Baraize tudott az aknáról. Úgy értem, mielőtt hozzáfogott volna egyáltalán az a szobor környékének kitisztításához 1925-ben.

Ennek a magyarázata igen egyszerű és elég sötét árnyékot vet a korai egyiptológiára. Valójában nem is látok ésszerűbb feltevést: a híres Gaston Masperonak kellett titokban vájatnia a kétfelé elágazó járatot 1886-ban. A két francia régész, Baraize és Maspero jól ismerték egymást a különböző ásatásokról, barátok voltak.

Maspero 1886-ban takaríttatta el a homokot a Szfinx testének egyes részei mellől. A szobor mellkasa előtt és a mancsoknál látványos feltárást végzett, amiről az oda látogató turisták készítettek fotókat, addig felállított egy sátrat a szobor túlsó végén, épp ott, ahol van az akna lejárata. Az egész mancsok előtti műsor azt szolgálta, hogy elterelje a figyelmet a farhoz támaszkodó ócska sátorról, ami úgy volt elkönyvelve, hogy ott szerszámokat tárolnak.

 Szerkezeti rajz a durván kivájt, Y-alakban szétváló üregről

Masperóról tudott, hogy esélyt adott Plinius kósza értesülésének Harmaisz király sírjáról. A szobor hátának kétharmadánál végighúzódik az ún. Nagy Repedés, s mivel ez nem vágott át semmilyen kamrát, az csak ezelőtt vagy ezután volt lehetséges. Maspero bizonyára abban volt, hogy a királyi sírkamra csak a Nagy Repedés után, a hátsó részen lehet.

Bizalmas emberei a sátorban lázas és sietős munkát végeztek. Előbb egy járatot vájtak, ami lefelé vezetett a talaj vízszintje alá, majd miután semmiféle üregbe nem ütköztek, azt gondolhatták rossz irányban kutatnak, ezért vájtak az előbbiből egy másik járatot, immár a test belseje felé. Kilenc métert haladtak így, s mivel semmilyen kamrába nem ütköztek, és a Nagy Repedés miatt már esély sem volt rá, hogy itt elférjen egy királyi sírkamra, abba hagyták a kivájást. Maspero emberei a lyukat elrejtették és a sátrat elbontották. Maspero később bizalmasan elmesélte Baraizének a sikertelen próbálkozást.

Végeredményben teljesen mindegy, hogy egy ókori kincskereső csapat vagy Maspero munkásai vájták: ugyanazt a sírt kereshették és ugyanúgy nem találták.