ÁLDOZAT A KABIROKNAK
A Nap-piramis alatti alapkőzetbe vágott kutatóaknák leletei arra mutatnak, hogy a piramist Tlalocnak szentelték. Egy áldozati helyet találtak a Nap-piramis alatti sziklában, áldozati agyagedényekkel. Gyermekeket és állatokat áldoztak itt fel, még azelőtt, hogy felépült volna a Nap-piramis. Találtak egy zöld kőből faragott kis maszkot is. Ez is arra utal, hogy Tlalocnak szólt az áldozat, másrészről a zöld kő hagyományosan a Vénusz bolygó befolyását jelenti. John B. Carlson régész-csillagász teotihuacani vizsgálatai szerint az emberáldozatokat a Vénusz bolygó uralta (1991). Az ősi Mexikóban Mixcoatl isten, a felhőkígyó volt a Vénusz bolygó képviselője, akinek emberáldozatok jártak.
Korábban évtizedekig az volt az amerikanisták véleménye, hogy az értelmetlen emberáldozások, nagyméretű embermészárlások az aztékok műve volt, akik a 14. században jelentek meg Mexikóban. Teotihuacan egykori lakóiról az volt vélemény, hogy alapvetően békés emberek lehettek. Ez mára teljesen megdőlt.
Az 1980-as években a Quetzalcoatl temploma alatt három temetkezési gödröt fedeztek fel, mindegyik teletömve emberi csontmaradványokkal. A becslések szerint több mint kétszáz embert mészároltak itt le rituálisan. 2005-ben Hold-piramisnak nevezett építmény alagsorában lefejezett emberi maradványokat találtak. Az ásatást vezető régész, a japán Saburo Sugiyama véleménye szerint, a sírkamra véres halotti szertartás helyszíneként szolgált, amelyet később betemettek. A Nap-piramis mindegyik egyes sarka alatt több tucat lemészárolt gyermek csontvázát találták. De már Batres ásatásai is kimutatták, hogy a Nap-piramis minden lépcsőszintjének négy sarkán feláldoztak egy-egy gyermeket. És nem csak itt: a híres cholulai piramist a monda szerint az óriás Xelhua építette a vízözön után. Ezt a piramist is földdel takarták le a város lakói még az aztékok érkezése előtt. 2013-ban a lábazatánál felbontották a járdát és egy tömegsírt, legalább 63 ember csontvázát találták, köztük több gyerek lefejezett csontvázát. A gyerekek koponyáját előtte mesterségesen torzították: az ilyen fejdeformáció a Kolumbusz előtti Amerikában sok helyen divat volt, még Teotihuacanban is alkalmazták, mint erre az utóbbi idők ásatásai is fényt derítettek.
Van egy olyan érzésem, a Holtak Útja mentén további emberáldozati kamrák várják feltárásukat, amit eddig találtak, csak a jéghegy csúcsa, mert Teotihuacant egy időszakban és ugyanazok a sötét lények szállták meg, mint a maja Uxmalt. Olyan lényekre gondolok, mint aminek maradványait Mexikó-várostól nem messze találták 1976-ban: ez egy különös emberszerű lény nagyon alacsony csontváza, melynek kutyaszerű feje volt, s hiányoztak a szemgödrei.
Érdekes azonban a Nap-piramis alatti 1971-ben felfedezett alagút és a végén lévő kamrák ügye. Itt találhattak pár dolgot, amit sohasem hoztak nyilvánosságra vagy eltitkoltak. A feltárást vezető Ernesto Taboada régész valami szörnyűségre lelhetett a barlangokban, hirtelen meg is halt, majd lezárták a járatot.
Peter Tompkins említi, hogy Doris Heyden azt sugalmazta, a barlangot a Tlalocnak felajánlott gyermekáldozatok rituális eltemetésére használták. Motolinia 16. századi spanyol misszionárius leírta, hogy az indiánok Tlalocnak négy gyermeket áldoztak és a testüket egy barlangban helyezték el. Sahagun spanyol krónikás beszámolt egy rítusról, amelynek során az áldozatot megnyúzták, és miután a pap húsz napig viselte az áldozat bőrét, azt egy barlangban helyezték el "a Yopico nevű piramisban". Ez a barlang állítólag egy piramislépcső lábánál volt, "egy földalatti helyen... amelynek mozgó ajtaja volt".
* * *
Atlantisz bukása után kabirok kisebb csoportjai Közép-Amerika felé vették volna az irányt. Ilyen kabir-fertőzött terület lehet a mayáknál Uxmal, Dzibilchaltún vagy a Loultuni barlangrendszer. A maja Votan isten, az egyik civilizátoruk nem halt meg – mondja egy legendájuk –, hanem egy barlangon át egy föld alatti világba távozott. Kecalkoatl-ot, a másik kultúrhéroszukat, mikor száműzték, törpék kísérték el a tengerpartig, ahol hajóra szállt. Uxmal közelében egy pikkelypáncélos alakot ábrázoló szobrot találtak. Láthatólag nem igazán emberi lényt mutat. Vénusz papjának tartják, mert a karja alatt a Vénusz szimbólumát, a négyágú csillagot tartja. Palenquét Kukulcán unokája, a vénuszi Votan alapította, aki épített egy templomot, számos földalatti kamrával, melyet a „Sötétség Házának” neveztek.
A maja Uxmal ősi városában beszélnek egy varázslónő – akit kígyók kisérték – csúf, törpe fiáról, aki elragadta a város uralkodójától trónját. A fiú egy tojásból kelt ki, s a magassága csak hét tenyérnyi volt. Épített egy piramist és egy palotát.
Dzibilchaltúnban található egy templompiramis, a Hét Bábu temploma, melynek szentélyében megtalálták hét furcsa lény szobrát, akik leginkább a hét Kabirral azonosíthatók. Talán a néhány cenote tőlük maradt fenn, amihez a maják városokat építettek. Dzibilchaltún cenotéje meglehet más városok szentkútjaival áll a föld alatt kapcsolatban, sőt akár magával a tengerrel is (gondolok itt az alján lévő tenger felé haladó beomlott alagútra, amit a búvárok találtak).
Ennek a nagyon ősi fajnak hagyatéka a maja Loultuni barlangrendszer bizarr templommá alakítása. A falakba hatalmas koponyákat véstek, amiket a mellétűzött fáklyák világítottak meg. A hagyományok torztestű, púpos törpékről beszélnek. Egy vízözön mosta el fajtájukat. Maják csak i.e. 2000 táján fedezték fel a barlangokat, első sziklarajzaik is ebből az időből származnak.
Brian Stross néprajztudós a Chiapas állambeli tzeltal indiánoktól 1967-ben azt hallotta, hogy az ősidőkben egy ihk’al nevű három láb magas, szőrős fekete humanoid-szerű lények éltek területükön barlangokban, akik asszonyokat raboltak és ejtettek teherbe. A törpék valamiféle eszközt hordtak hátukon, ami lehetővé tette, hogy szálljanak a levegőben (Stross: Demons and Monsters – Tzeltal Tales, 1978.
A maja Yaxchilán egyik templomának lépcsőjén a „kezdeti időket” mutatják: a teremtő istenek kíséretében bizarr pufók törpék faragványai is láthatók (fura fejfedővel és más különös eszközökkel a kezükben), ahogy a szamothrakei gusztustalan kabirokat is ábrázolták.
Mitla a zapotékok vallási centruma, „vatikánja” volt (előttük a misztékek uralták). A Mitla név a nahuatl Mictlanból ered (a zapotékok Lyobának nevezték), ami már önmagában félelmet keltő, mert a mexikói Alvilágot, a holtak birodalmát jelenti. Nyilván kapcsolatban állt a királyi temetkezésekkel, alvilági, holt szellemek idéző szertartásokkal, a teurgiával.
Mitlához közel, a zapoték fővárosban, Monte Albán alatt található egy kiterjedt földalatti alagútrendszert, amit a sziklába vájtak (a főváros egy hegyre épült). A folyosók magassága néhol csak 50 cm és a szélessége 40 cm, s hozzá miniatűr lépcsők is tartoztak! Ezek a piramisokat és templomokat kötik össze a föld alatt és ma le vannak zárva a látogatók elől.
Monte Albánban több domborművön feltűnnek a törpék stilizált rajzai (lásd a fenti domborművön). A régészek nem igazán tudnak magyarázatot rájuk, hiszen rendszerint a király környezetében láthatók: varázslók, a természetfeletti hatalmakkal kapcsolatban állók. A mítoszaik szerint az első sámánok tanítói ezek a törpék voltak. Szegény régészek, mivel képtelenek arra, hogy megmagyarázzák, honnan jöttek, miféle faj volt ez, azzal a sületlenséggel operálnak, hogy valami genetikai mutáció, beltenyészet okozta, hogy a „varázslók kasztja” törpévé degenerálódott.
A maja kultúra szakértői szerint valóban megtalálhatók ilyen apró épületek Yucatán keleti városaiban, így Tulumban is (ez nagyon fontos városa volt a majáknak). Az oldalaik 2x2 m-esek és a magasságuk is csak 1,5 m. Az indiánok szerint ezek a púposak és törpék lakóhelyei voltak. A régészek szerint viszont ezek Ek Chuah (a kereskedők istene) ill. Ixchel (a szülés istennője) „szentélyei” voltak. A zarándokok vagy hívők ezekbe rakták az áldozásaikat, vagy ezekben fohászkodhattak hozzájuk. Azonban arra nincs magyarázat, hogy honnan vették ezen szentélyek „mintáit”? Egyáltalán, miért ekkorák? Ez a két istenség kapcsolatban állt-e a törpékkel? Azonban találtak egy várost, ami teljes egészében a törpék méretére szabtak...
Thomas Gann brit régész (1867-1938) 1927-ben a maja Tulumtól több mint 30 km-nyire délre egy ősrégi város maradványait találta a dzsungelben, amit teljesen benőtt a vegetáció. Apró kis kőházakat találtak, melyek bejáratai csak 120 cm magasak. A talált használati eszközök, szerszámok, fazekak, továbbá oltárok, szobrok mind egy igen kisnövésű népre engedtek következtetést. A város legnagyobb épületének rossz híre van a környékbeli indiánok közt, mint a "démonok lakása" vagy a "bűnök háza". Ehhez a főépülethez apró miniatűr lépcsők vezetnek és egy felnőtt ember csak négykézláb mehet be a három főkapu egyikébe. A templom bejárata felett borzalmas grimaszt vágó démonszobor van kifaragva. Belsejében véres szertartások játszódhattak le a jelek szerint, de ennek mikéntjéről más mit sem tudnak (hisz azokat az indiánokat, akiket odavittek, már nem tértek vissza).
* * *
Várkonyi a Sziriatban nem feltételezett Atlantiszon kívül más elsüllyedt szigeteket az Atlanti-óceánban, és elfogadta, hogy az i.e. 9600 körül süllyedt el. Ugyanakkor azt feltételezte, hogy Atlantiszról volt egy kivándorlás Közép-Amerika felé. Csakhogy a mexikói kultúrák (kezdve az olmékokkal) korántsem voltak olyan régiek, mint az óvilági társaik. Lewis Spence az 1920-as években ezt úgy oldotta meg, hogy két nagy szigettel számolt az Atlanti-óceánon: Atlantisz és tőle nyugatra, Antillia. Ez utóbbi csak az i.e. 500-400 körül süllyedt el. Ennek a nagy szigetnek a roncsai a mai Antillák: Kuba, Jamaika, Puerto Rico, Haiti. Antillia lakóiból sokan menekültek Közép-Amerikába. Robert B. Stacy-Judd amerikai történész az Atlantis – Mother of Empires c. könyvében (1939) szintén odajut itt volt Antillia szigete, ami azonos Tlapallannal.
A mexikói népek mítoszai beszélnek a Kígyó népéről, akiknek vezetője Quetzalcoatl (Tollaskígyó) volt. Ő és testvére, Xolotl teremtette meg az új emberiséget a paradicsomi Tamoanchanban (a név jelentése: "ahol a kígyóemberek leszálltak"). Ez később az amazonoknak és Xochiquetzalnak, a szerelem istennőjének városa volt, ami megint a vénuszi párhuzamokat sejtet. Hogy hol volt Tamoanchan, azt senki sem tudja, talán Teotihuacan közelében vagy magában Teotihuacanban...?
Azt mesélték a Kígyó népe Tlapallan vagy Tollan nevű helyről érkezett, ami Keletre volt a tengerben. Azt is mesélték, hogy ott ezek a lények egy Chicomoztoc, azaz a Hét Barlang nevű helyről bukkantak elő. Egyesek szerint egy "Ferde Hegy" alatt volt ez a hét barlang. Andrew Collins szerint a teotihuacáni Nap piramis alatt 1971-ben felfedezett barlang kapcsolatba hozható a mitikus Hét Barlanggal, de nem azonos vele, hanem annak másolataként épült.
Az egyik mexikói szent könyv szerint a Kígyó népe csónakokon érkezett Mexikó partjaira, ahol elsőként Cozumel szigetén kötöttek ki, ami kézenfekvő hely egy Kuba felől érkező hajónak. Collins a Karibi Atlantiszról szóló újabb könyvében (Atlantis in the Caribbean, 2016) úgy hiszi megtalálta a mitikus Hét Barlangot, ahonnan a mexikói kultúra-teremtő törzs érkezhetett: Punta del Estében, a kubai szárazföldtől mintegy száz kilométerre délre fekvő Ifjúság szigetén (Isla de la Juventud). A Cueva #1 (1. számú barlang), amely a „hét barlang” csoportjában található, tökéletesen a megfelel a leírásnak. Csak 1937 októberében fedezték fel a barlangokat. Tele van a barlang teteje koncentrikus körökkel, de egymás hegyén-hátán, labirintus vonalakkal, nyilakkal, és persze a jól ismert Vénusz-keresztekkel, ami a Vénusz bolygót jelölte az Ős-Amerikában.
Mintegy 230 rajzot találtak, nagyrészt a barlang mennyezetén. A rajzokat nézve nem nehéz az arra értő emberben feljönni az a gondolat, hogy valamit közölni akartak velünk az alkotók. Tudták, hogy ezek a jelek sokáig el lesznek rejtve. Mintha égi szökevények szenvedtek volna a Fiatalság szigeten hajótörést, olyan lények, akik egy más bolygóról érkeztek. De mintha menekültek volna még hatalmasabb lények elől vagy csak meteoritzáportól féltek, hogy elrejtőztek ezekben a barlangokban? Vagy más égi katasztrófa elől bújtak meg itt? És mit akartak ezekkel a körökkel, nyilakkal és keresztekkel? Miféle "titkos írás" ez, aminek nem adták meg a kulcsát? Lehet nem is nekünk, hanem más égi túlélőknek hagyták hátra ezeket? Őket nevezték a mexikói ősnépek a Kígyó népének? Cozumel szigetének mitikus lakói, a mágikus aluxob nevű törpe faj milyen kapcsolatban lehetett ezzel a néppel? Talán azonosak velük? Meddig rejtőzködtek a szigeten: évekig, több százig...? Hasznavehetetlen és tönkrement égi hajójuk helyett facsónakokat voltak kénytelenek faragni, hogy elhagyják szigetüket. Talán éheztek is már. Az istenek négykézlábra ereszkedtek. Nyugatnak vették az irányt, Cozumel szigete felé...
A maják ezt a szigetet Ixchel esőistennőnek ajánlották, akinek szentélye is volt itt. Ezekkel az óamerikai esőistenekkel azonban baj van. Ott állnak a kabirok/telkhinek/kurészek gyermekmészárlásai mögött, még ha Ixcell a maja korszakra "megszelídült" is. Ixchel a szülést segíti, mint a törpe, gusztustalan Bész Egyiptomban: "sárkány ellen sárkányfű". Ixchel nekem hasonló a gyermekeket rabló Poiné-hez, a bosszú istennőkhöz, az Azori-szigetek fekete köpenyes, bottal járó boszorkányaihoz, akik biztosították a kabir rítusok gyermekseregletét. És persze, hogy nem végeztem még az esőistenekkel... És miért hasonlít annyira a Punta del Estében lévő barlang arra, ahol a daktülosznak mondott rejtélyes törpe nép szenthelye, s egyben rejtekhelye volt Krétán, az Ida-hegyi barlangban? Ez több mint 6000 éve szenthely, misztériumok helye, itt rejtegették a csecsemő Zeuszt, s ahol Orpheuszt, majd Püthagoraszt is beavatták: aki k megtapasztalhatták ekkor a korübantok (kabirok) erejét.
Tlazolteotl volt a mexikói boszorkányistennő. Lewis Spence bemutatja, hogy a mexikói boszorkányok ugyanúgy seprűn repültek, és a repüléshez valamiféle varázskenőccsel kenték be magukat, mint európai társaik. A mexikóiak teljesen beteges látásmódjukban, mint esőistennőhöz is imádkoztak Tlazolteotl-hoz aszályok idején, s az emberáldozatok szétfröccsenő vérét az esővel társították. Spence bemutatja egy ábrázolását Palenque-ből: Tlazolteotl éppen egy gyereket hoz gyermekáldozatra, de nem egy másik istennek, hanem valamiféle gépezetet látunk, ami felé tolja a gyereket. A rajz láthatóan stilizált, de észrevehetők a technikai mozzanatok, a méretarányokban sem lehetünk biztosak. A palenquei maják már ténylegesen nem láthatták ezt a szerkezetet, hiszen a gonoszság istennője a mitológiájuk része volt, de a kromoszóma-emlékezetük vagy ősi barlangrajzaik megőrizték a kabirok emberhasznosító gépezetének képét.
Punta del Este ősi piktogramjainak mintái. A második képen Ixchel istennő és a harmadikon Tlazolteotl boszorkány istennő.
Úgy gondolom, hogy a Teotihuacanban eltemetett titkok további megoldása Tlaloc istenhez és szerepéhez kapcsolódik, aminek vizsgálata külön fejezetet igényel…
A SZÖRNYETEG TLALOC
Krétán kevés maradt meg a hagyományokban a Labirintus hajdani sötét funkciójáról, a gyermekirtó gépezetéről. Viszont Mexikóban a hagyományok érdekes módon fenntartottak több részletet ezekről.
Az első három képen Tlaloc ábrázolásai, a negyedik Humbaba.
A mexikói Tlaloc (yucatáni Chac) a mennydörgés, a víz, az eső istene funkcióit aggatta magára. Hatalma volt a források, cenoték és föld alatti barlangok, sőt az Alvilág felett. A mély barlangok kincseit is őrizte, s a hagyományok külön beszámolnak négy különös korsóról, ami rá volt bízva. Tlaloc talán ugyanaz a különös lény, mint a Minotaurosz/Aszteriosz: nem törpe, humanoid-szerű alkat, emlős és hüllő keveréke, tapírszerű orral, kiálló szemekkel, agyarakkal a szájában. Bőre kék, akár a többi vénuszi lényé a hagyományokban. Tlalocnak csecsemőket, gyermekeket kellett áldozni. Az ősidők rettegett lénye volt. Batres a Coatlinchánban talált gigantikus Tlaloc szobor előtt is csecsemőcsontokat talált 1903-ban.
A kabirok tolték és maja utódai megpróbálták utánozni a hajdani műveleteket, hogy újra olyan hatalmasak legyenek, mint egykor uraik, de a misztériumaik vége borzalmas mészárlás lehetett föld alatti titkos templomokban, oltárnak nevezett emberi mészárszékeken. Mint a Chichen Itzai Balankanche-barlangok föld alatti szentélyében, ahol Chac fejével díszített edényekbe folyatták az áldozati vért.
A mítoszokból tudjuk: az Alvilág bejáratának őre volt Tlaloc/Chac és négy törpe kísérője. Ábrázolásai meglepő hasonlóságot mutatnak a sumér-akkád Gilgames-eposzban szereplő Humbabával, a Cédrus Erdő őrével. Ez a mitikus erdő valójában egy labirintus volt a Bekak-völgyében, közel Baalbekhez. Aztékok ünnepein rendszerint gyermekeket vagy csecsemőket áldoztak Tlalocnak. Atlcahualo fesztiválok idején szent hegycsúcsokon, mint Tlaloc-hegyén folytak gyermekáldozások. Ugyanezen a fesztiválon hét gyermeket áldoztak fel minden évben az azték fővárosban. A gyermekek szívét vágták ki. Tozoztontli fesztiválokon a gyermekeket barlangokban áldozták fel. Ez az előbbinél is embertelenebb volt: lenyúzták őket, a bőrüket a papok 20 napig magukon viselték, majd egy mágikus barlangban helyezték el ezeket.
A mítoszokat és Tlaloc ábrázolásait elemezve arra a feltevésre jutottam, Tlaloc nem csupán egy istenség volt: az alvilági szerepénél mint egy emberhasznosító gépezet funkcionált. Ha megfigyeljük Tlaloc/Chac szimbolikus „ábrázolásait”, azok az istenség fejét mutatnák, de ezek valójában nem lehetnek az ő ábrázolásai, mert egy olyan szögletes valamit mutatnak, ami csak nyomokban hasonlít egy „fejre”, de valójában egy nagy gépezet. Tlaloc négy kísérője, akiket Tlaloque-knek neveztek, valójában e gépezet kezelői. Négy kabir és ugyanúgy értenek a hajózáshoz, mit a Mediterrán megfelelőik. Az indián ősnépek persze máshogy nevezték őket, de róluk van szó. A tudat alatti kromoszóma emlékezet megőrizte az egykori égi kalandorok rémségeit. S nem érdekelnek az indiánok másodlagos magyarázatai ezekre az istenekre, hogy mihez kapcsolták őket. Úgy próbáltak menekülni előlük, hogy hasonló mészárlásokat követtek el a gyerekekkel szemben, mint egykor a vénuszi kabirok. Így próbáltak kegyeikbe férkőzni, s megkapni ugyanazokat az előnyöket, mint ahogy halvány emlékeikben élt a vénuszi törpék hatalmáról. A Tlaloquék nem "gyerekek" vagy "szellemek" voltak, a szobraik kis, eltorzult arcú humanoidokat mutatnak. Amerika ősnépei mind ismerték ezeket a lényeket: feltűnnek ugyanazok a jelképek, ugyanazok gyermek mészárlások, s hiába adtak nekik más neveket, beszéltek hozzájuk más-más családregéket, történéseket...
Teotihuacanból még célirányosabb és szimbolikusabb Tlaloc ábrázolások kerültek elő, még ha nem is tudjuk, hogy nevezték itt Tlalocot, de az ábrázolásai árulkodóak, pedig az aztékok csak több száz évvel később fognak fellépni. Az itteni ábrázolások melyek még inkább támogatják, hogy az isten feje eredetileg egy gépezet volt (és nem fordítva):
A lentebbi képek még beszédesebbek. A kolumbiai San Agustin ősi szoborparkjából mutat hármat. Egy ismeretlen indián kultúra bizarr hagyatéka. Eddig 328 szoborról tudunk (sok gránitból, pedig azt messziről kellett hozni). A legrégebbiek i.e. 800-ból lehetnek. Szinte mind valamilyen démoni figurát mutat, hatalmas vámpírfogas szájakkal. Az alakok sokszor sisakot viselnek és valamiféle hátizsákot a hátukon. Rejtély, hogy kiket ábrázoltak, de a szobrokból szinte süt a gonoszság. Karl Theodor Stöpel német professzor 1911-ben járt itt. Megállapította akkor, hogy a templomokat föld alatti alagutak kötik össze, ezeknek azonban mára nyomuk sincs. Sok szobor csecsemőt tart a kezében, felemelve a szájához. Nincs kétségünk affelől, hogy ezeket megkívánja enni a démoni pofa. Az első két kép mutat ilyen beállítást. A száj Tlaloc szájára emlékeztet, csak itt a csecsemő is ott van, ahogy a legsötétebb alkimista legendákban mindig is ott volt. Éppen ezért a harmadik kép még beszédesebb: az emberevő szörny, azaz emberhasznosító gép, egy kis nyitott helységben áll, egy dolmen alatt. Két oldalán valamiféle hibrid, kétéltű lény szörnyű alakja magasodik. Két kabir, akik a szörny "etetői" és felvigyázói, akik elrendelték a csecsemők felajánlását. Mit akartak a készítők ezekkel a szürreális és ijesztő szobrokkal? Mintha minket fegyelmeztetnének bizonyos nagyon sötét lényekre és erőkre. Olyan lényekre, akik elvették az emberek csecsemőit és felzabáltatták gonosz lényekkel.
Az ősi mexikóiak képzelete az évezredek során összemosta a gépet a hely istenével, akár az ábrázolásait is. Némely Tlaloc-fej olyan, mintha egy „kemencét” mutatna, aminek szájába gyermeket raktak, mint azt némely föníciai ábrázolás mutatja. Akár visszatérne a régi rémmesék világa, ahol a vasorrú bába kemencébe akarja tolni a két gyereket. Tlaloc tehát az alvilágban ez a „kemence-szerű” gép volt, amit négy törpe (kabir) üzemeltetett? Azt hiszem, ez lehet a helyes következtetés.
Az olmék gyermekáldozat és a vasorrú bába kemencéje
A nigériai mandja és banda törzsek titkos társasága emlékszik egy ősi szörnyetegre, Ngaloka néven. A társaság beavatása is ezt jelképezi, mikor a jelöltet egy kunyhóba vezetik, ami Ngaloka gyomrát jelképezi, ott pedig megkínozzák és korbácsolják, ami a szörnyeteg „emésztését” jelképezi, majd kiköpi a jelöltet. Ez nem olyan, mint a világ másik oldalán a maja Popol Vuhban szereplő „Kések Szobája” nevű hely? Szerintem a kabirok emberhasznosító eljárásában egy hatalmas kockaszerű gépezet volt az első fázisa, aminek nyílásába gyermeket raktak. De nagy üstszerű fémmedencék is voltak a csarnokban. Legyen az Tlaloc állítólagos „feje”, Ngaloka „gyomra”, vasorrú bába kemencéje, Minotaurosz titkos kamrája, a „Kések Szobája”… mind-mind ugyanazt az emberhasznosító gépezetet jelentette! És nem rejthetem véka alá, hogy Tlaloc ünnepén mikor Tenocstitlanban 7 gyereket áldoztak fel, ugyanennyit kellett évente adni a Minótaurosznak is! De ismeri az andoki Tiahuanaco: ott teraszos építményt emeltek, az Akapanát, tetején hatalmas esővízgyűjtővel, aminek formája akár Tlaloc szája! Itt is gyerekeket áldoztak, de az Akapanáról lesz egy önálló poszt is...
Az első kettő, a Vénusz bolygó maja jele, míg a harmadik kép Tiahuanacóból van, kétségtelenül ugyanaz a jel.
Teotihuacanból ismertek a híres Tollas Kígyó fejek, melyek szája nyitott, akár a még régebbi chalcatzingoi kőfej az i.e. 1. évezredből (első és második kép). A nyitott száj a Vénusz kereszt-jelét mintázza. A szájon át vezet az út a szörny gyomrába, ami egyfelől az emésztés, az emberfelhasználás, tehát a kínok helye, másfelől a beavatás és a testfiatalítás helye. Ez utóbbira lehet példa a 3. és 4. kép, ahol a beavatandó a szörny gyomrában van. Némelyek képesek itt valamiféle űrhajó pilótafülkét vizionálni, pedig látható, hogy ez attól bizarrabb és különösebb hely. Az uxmali törpe varázsló templompiramisának bejárata gyakorlatilag ennek a szörnynek a kitátott száját mintázza (arról nem is beszélve, hogy a piramistemplom tele van a Vénusz jeleivel). Lásd lentebb róla a két képet:
* * *
A szintén afrikai dogonok az isteni őseikről, a nommoszokról elismerik, hogy „utálatosak” és „visszataszítóak” voltak az ember számára (akár a babilóniak annedotuszai). A dogon Nommo anagonno, félig ember, félig kígyó, vörös szemekkel és villásnyelvvel. Én összehasonlítottam két teljesen különböző kultúrkör, nép és kontinens két mintáját:
Az első kép egy mexikói Tlaloc-fejet mutat. A 2. és 3. kép meg egy dogon (Mali) Binu-szentélyt mutat. A Tlaloc-fejek egyik jellemzője a két teljesen kör alakú, lyukszerű szem, sokszor egy tárcsa közepén (kétségtelenül a gépezet fontos eleme). A fején valamiféle háromszögek, talán tollak vagy korona gyanánt, hinnénk legalábbis, de elég megnézzük a dogon-szentély sémáját: a két kör alakú „szem”, alatt nagy „száj” és a tetején hasonló háromszögek (még a fej két oldalán lévő táblaszerű valami is megfelelhet a Binu-szentély két oldalán lévő körkörös támasztékkal).
* * *
Mindazonáltal érdekesek Guillermo de Anda mexikói régész feltárásai, aki a maja Tahtzibichen közelében ősi barlangrendszert talált, föld alatti templomokkal, sőt romos piramist is (ami csak erősíti a kabirokhoz kapcsolható fura szokást). Abban azonban téved Anda, hogy ez lenne a Popol Vuhban leírt Xibalba (amit mások Coban városánál keresnek), az Alvilág, viszont valóban olyan sötét rítusoknak hódoltak, melyek a múltban itt uralkodó kabirok embertelen szokásait utánozták. Ezt jelzi az a rengeteg emberi csont is, amit találtak.
A maják szent könyve, a Popol Vuh Xibalbája (a „félelem lakóhelye”) egy ősi kabir emberáldozati hely leírása: föld alá épített labirintus, a poklok pokla. A lemészárolandó embereket a Sötétség Házába küldték, ahol fáklyákat és kábítószert kaptak. A Popol Vuh még arról a gépezetről is beszámol, ami a kabir alkimisták krétai Labirintusánál kimaradt a hagyományból, vagyis jótékonyan elfeledték. Ez volt a Kések Szobája: „ebben csak kések voltak, veszekedtek egymással, zajongtak, összecsaptak, hadakoztak" itt az Alvilág eme házában. Ezt erősíti egy másik utalás is a könyvből. Az „áldozatok” leölését az Alvilág urai labdajátékának mondja: „Labdájuk ugyanis nem volt más, mint kerek penge. Fehérkés volt a labda neve, az Alvilág labdájának a neve. Csiszolt volt a labda, zúzott csontok borították, ilyen volt a felszíne az alvilági labdának.”
Ezek a labdák nem lehet, hogy kapcsolatban állnak azokkal a fémesnek tetsző fura gömbökkel, amiket a teotihuacani Tollas Kígyó temploma alatti föld alatti alagútban találtak szétdobálva...?
