Biagio d'Antonio reneszánsz festő 1465 körül alkotott 'Argonauták Mestere' című képösszeállításának egyik darabja

A klasszikus kor görögjei igazából sosem értették, hogyan és miért került a vállalkozásba egy olyan gyenge férfi, mint Orpheusz… a csupa harcos, bajvívó közé?

Festőik, költőik valamiféle vándorzenésznek, lantművésznek, Apollón papjának ábrázolták. Ez egy általános vélemény volt, pedig egy nagyon régi mitográfusuk, Hérodórosz, aki külön könyvet írt az argonautákról és egy másikat Orpheuszról, már megírta a lényeget: két Orpheusz volt! Az egyik a zenész és pap, a másik, aki az Argón utazott. Diodóroszra sem figyeltek eléggé, aki meg rendszerint igen régi forrásokat is használt, mikor azt írta: „Orpheusz volt az egyedüli a hajón, aki beavatott volt a titkokba”.

Az Argonautica Orphica is elmond néhány dolgot, ami nem vág a hagyományos Orpheusz képbe, mikor Orpheusz így beszél saját magáról: „Hogyan mentem az egyiptomiak Szent Seregével, amikor meglátogattam szent Memphiszt és az Ápisznak szentelt városokat, melyeket a Nílus széles övként vesz körül… Messzi földekre és városokba elmentem, és felfedtem az emberek előtt Egyiptom és Libüa orákulumait.”

Modern kori okkultista írók, magukat beavatottnak képzelők mindentudók általános mosolyával beszélnek nekünk teljesen felelőtlenül a Sátán hatalmáról, boszorkányok szérűjéről, Lucifer bukásáról és más efféle dolgokról, mit sem tudva ezen dolgok eredetéről vagy lényegéről. Orpheusz a bukott Széth isten híve volt, héliupoliszi kígyópap, egy igazi fekete varázsló. Ő bizonyára tudott volna mesélni ezen dolgokról. És már a nevét sem tudták, s könnyen lehet, a testét betakaró nagy fekete köpenyről nevezték csupán Orpheusznak… (ezt elfogadható magyarázatnak mondja a mitográfus Kerényi is).

 Az Argonautica Orphicában van egy jelenet, ahol Orpheusz meséli, mikor megbizonyosodtak az Aranygyapjút védő sárkány félelmetes voltáról, elment egy helyre, ahová Médeia engedelmesen követte. Ez egy kolkhiszi templom udvara volt. Itt ásott egy négyszögletes gödröt.

Hasonlóról hallottunk már Homérosztól is, mikor Odüsszeusz az Ókeanoszban fekvő Hádész szigetére utazott, ahol Perszephoné ligetébe érve - Kirké utasításainak megfelelően - „ástam a gödröt, amelynek a széle s a hossza könyöknyi”. Majd a holtak lelkének áldozatot mutatott be a gödör fölött.

Majd az Orphica azt mondja Orpheusz, hogy a gödör szélére egy piramis alakú fát alkotott, hasonló fa, egy ciprus állt egykor gízai Szfinx jobb mancsa mögött vagy a baalbeki Juppiter Heliopolitanus gigantikus szentélye bejáratában.

Aztán megtudjuk, hogy előkészítette ruházatát. Egy fekete köpenyt (orphnina) viselt. Három fekete kölyökkutyát áldozott Hekaténak, de ugyanezt az áldozati formát gyakorolták Kolophónban az istennőnek. Ez már csak azért is érdekes, mert Homérosz kolophóni volt.

Ezalatt Médeia bement a kolkhiszi „legtitkosabb templomba” és onnan egy kosárban különböző tárgyakat hozott ki. Majd beavatta ezen tárgyak misztériumába Orpheuszt.  Azt gondolom, hogy ezek a nagyon titkos tárgyak azonosak lehettek azzal, amit a középkori alkimisták allegorikus képein a Nap és a Hold jelképével ábrázoltak. Ezek rendszerint valamilyen tartályféléből vagy kosárból kandikálnak ki. Rendszerint mindig ott vannak az athanor mellett, királyok, szárnyas lények oldalon, vagy kígyók mellett. Az is biztos, hogy valamiféleképen kapcsolódtak az Aranygyapjúnak nevezett szerkezet működéséhez.

Majd egyfajta, nehezen jellemezhető rítus végez a gödörben Orpheusz: varázsfőzetet készít, amit beleönt a gödörbe, majd lefedi fekete köpenyével. Majd hatalmas pokolbéli láng csap ki a gödörből. A hívásra megjelent Pandora, akinek a teste vasból volt és vele volt Hekaté, három szörnyűséges fejével.

Biagio d'Antonio képének azon részlete, ahol az Aranygyapjút őrzikCsak ezután mentek ahhoz a ligethez, amit egy nagy fal vett körül, rajta erős kapukkal. Az Argonautica Orphica szerint azonban hatan mentek be a sárkány ligetébe, ahol az Aranygyapjút őrizték: Orpheusz ment elől, majd Médeia, Iászón a két Tünderida és Mopszosz (a Tünderidák: Kasztor és Polüdeikész maguk is kurészek voltak, innen a másik nevük, Dioszkuroszok). Így szerezték meg az áhított ereklyét…

Orpheuszék később betörtek a krétai Labürinhoszba, hogy használják az Aranygyapjú szerkezetét. A krétai titokzatos építményt még Daidalosz tervezte, akinek származásáról már szinte csak ostoba meséket ismertek az ókori görögök. De ha elolvassuk Szkülax i.e. 4. században összeállított hajósperipluszát, mely részleteiben még régibb anyagokra ment vissza, s bizonyára ezek alapján írta le Nyugat-Afrika partvonalát. A híres Szolieisz-fokot Hérodotosz Afrika legnyugatibb bástyájának mondta, és erről a tengerbenyúló hegyfokról mondja a periplusz, hogy a csúcsán Poszeidón műemléke állt, ahol az istent delfinektől körülvéve ábrázolták. A műemléket Daidalosz alkotásának mondja, ami nem azt jelentené, hogy ez a titokzatos mesterember illetve a mögötte álló technicista faj Atlantiszról vándorolt Észak-Afrikán át Krétára…?

*

Az Aranygyapjú története ott ért véget, ahol kezdődött az egész: a Laphüsztion-hegyénél, melyre egykor a repülő kos leszállt…

Laphystion valószínű elhelyzkedéseArgonauták a történet végén visszatértek Orhomenoszba, de minket Médeia vagy szegény Iászón sorsa különösebben nem érdekel. Viszont az igen, hogy az Aranygyapjút „Zeusz” laphüsztioni templomában helyezték el. Ez a templom a Laphüsztion-hegyen volt és azt tartották róla, hogy belsejében titkos lejárat van az Alvilágba…

Pauszaniasz a derék ókori utazó azt írta, Koróneia városától 20 stadionnyira (kevesebb, mint 4 km-re) van Zeusz Laphüsztiosz szent területe. A hegy az orkhomenoszi prehisztorikus királyság szenthegye volt, egy kialudt vulkán. A görögök már csak a hagyományokat vették át. A hely fő istene Zeusz Laphüsztiosz, azaz „Falánk Zeusz”, ami kétségtelenül az emberáldozatokra, a hegyen feláldozott gyermekekre utal (A. B. Cook). Az aranygyapjas kost a mítosz szerint Zeusz küldte, hogy megmentse azt a két gyermeket, akiket Athamasz király feláldozni készült az oltáron. Pauszaniasz szerint a kos hátán Kolkhiszba menekült Phrixosz ugyanakkor „feláldozta” Laphüsztiosznak (!) a kost. Az egészből persze nyilvánvalóan az is következik, hogy eredetileg a mítosz szereplőinek teljesen más volt a neve, s mi már csak a görög változatot ismerjük.

A 19. századi történészek abban a hiszemben voltak, hogy a hegy ősi istene Moloch volt, akinek átvette helyét később Zeusz Laphüsztiosz. De mit kerestek volna erre a föníciaiak, pláne a prehisztorikus időkben…? Egyébként az akkori történetírás reflexszerűen a korábban ott élt föníciaiakra mutogatott, ha görög földön vagy Kisázsiában felvetődött az ókorban a gyermekáldozatok kérdése. Még a krétai Labürinthoszban gubbasztó Minotauroszt is Moloch-al azonosították.

A Moloch-al való azonosítást később ők is elvetették. De akkor kit takar a Laphüsztiosz (Falánk) istennév…? Itt, Boiótiában Zeusz egy másik jelzője Keraiosz volt, azaz „Szarvakat viselő”, ami megint beszélős jelző (némelyek szerint éppen ezért volt kézenfekvő az egyiptomi kosfejú Ammon isten azonosítása Zeusszal).

A közeli Lebadiában volt egy föld alatti barlang, ahol a Delphoi templomát építő, Trophóniosz adta jóslatait (Triphóniosz a legrégibb hagyomány szerint egy kígyótestű agathodaimón volt, aki a „Holdról” jött ide). És Lebadiában Zeusz Laphüsztioszt Zeusz Baszileosz néven tisztelték, azaz „Zeusz Király”… egykor talán nem is „isten” volt, hanem a környék uralkodója, akit a görög hagyomány tett megt istenné…?

Az i.e. 2. évezredbeli görögök nem csupán az orkhomenoszi főisten azonosították saját istenükkel, hanem egy másik helyi istent, akit Dionűszosz Laphüsztiosznak neveztek (és ugyanolyan baljós hírnévnek örvendett, mint Zeusz Laphüsztiosz) és az ő menádjait, Laphüsztiainak nevezték. Koróneiában Athéné Itonia temploma állt, aki meg a háború istennőjének számított. Olyan isteneket tiszteltek a történelem előtti időkben a hegyen, a boszorkányok hegyén, akik gyermekeket öldöstek le és terrorizálták a lakosságot… Kik voltak ők valójában…?

Korábban már írtam erről, de megismétlem, hogy a prehisztorikus időkben a gazdag orkhomenoszi királyság egy sötét hatalom birtokában volt. Nem sokan figyeltek fel Christian Heinecke német ókortudós 160 éve (!) kiadott munkájára, melyben kimutatta, hogy Orkhomenosz egykor, még az írott történelem előtt, a kuréteszek uralma alatt állt (kiket azonosít a telkhinekkel), akik egy titkos uralkodó osztályt alkottak (Orchomenos und der Herrnstand der Kureten, 1849).

 A Laphüsztion hegy alján volt Athamasz palotája és Zeusz Laphüsztion temenosza, benne az isten márványszobrával és oltárával. Itt történtek a gyermekáldozatok. Fentebb a hegyen pedig Héraklész Kharosz szobra állt, mert éppen a Laphüsztion volt az a hegy, ahol a hős visszatért az Alvilágból – helyi hagyomány szerint -, magával hozva Kerberoszt, a pokol kutyáját…

A régiek hittek abban, hogy a föld különböző pontjain lejáratok vannak egy alsó világba. Ide csak különleges hősök vagy nagy erejű varázslók voltak képesek lejutni. Az itáliai Baiánál vagy a gizai Nagy Piramis alatt is volt egy ilyen lejárat. Mind a kettőt a rómaiak zárták le.

A Baiánál lévő titkos föld alatti komplexumra, az Alvilág másaként kivájt folyosókra 1962-ig nem bukkantak rá, de itt az egész környék hasonló titkoktól hemzseg, beleértve az Avernó-tavat. Már Ephorosz görög történetíró beszél az itt élő föld alatti népről, akik föld alatti házakban laktak és a járatokban kalauzolták egykor a föld mélyén lévő szent barlanghoz igyekvő zarándokokat, ahol Szibülla osztotta jóslatait. Ide jött le a trójai Aeneas, miután letörte az „aranyágat” Diana istennő szent kertjében álló ciprusról…

 Laphüsztiosz-hegyénél azonban mit sem tudunk bármilyen kutatásokról, pedig a hagyományok szerint egykor ez a rég kialudt vulkanikus eredető sziklahegy a Boszorkányok hegye volt, ahol a menádok révületbe estek, kecskemaszkos férfiak mászták meg csúcsát, és Laphüsztiosz isten templomában pedig gyermekeket öldöstek le egészen addig, míg az „Aranygyapjút” el nem rabolták. A templomból titkos járatok vezettek a föld méhébe.

Egyedül Orpheusz volt képes arra, hogy az Aranygyapjút elrejtse, mert valamilyen ismeretlen okból el kellett rejtenie ezt a roppant veszélyes szerkezetet, melyet az őskorban hozott ide egy halódó faj a Vénuszról.

A levezető járatot valószínűleg már az i.e. 2. évezredben lerombolták az ideérkező hellének, valószínűleg ugyanakkor, mikor a monda szerint „Héraklész” (tehát a még a trójai háború előtt) kövekkel eldugította a Kopaisz síkság csatornáit és a hegyen átvezető csatornáját, ami a Kópaisz-tó keletkezéséhez vezetett.

 Egy vatikáni kézirat ismeretlen mitográfusa megjegyezte, hogy az Aranygyapjú (tehát nem a kos!) képes volt valakit a levegőbe emelni. Más régi források pedig beszélnek arról, hogy vöröses fénnyel is világított. Olyan alkimista szerkezet volt, ami a biológiai keresztezést, megtermékenyítést szolgálta, de nem csak azt, hanem az élet megfiatalítását, regenerálást, s erre kellettek a gyermekáldozatok, véráldozatok. A mi tudományunk már képtelen ebbe az irányban kutakodni, de majd egyszer kifogják mutatni, hogy ez az elgondolás helyes, azokban a sötét időkben idemenekült idegen faj mit sem törődött még korunk morális aggályaival…

Középkori alkímiai ábrázolások a Nap és a Hold fürdőjével és 'áldozatokkal'

Erről a szerkezetről valamilyen szintű információt fenntartottak az ókori alkimisták, majd ebből még kevesebb tovább szivárgott középkori utódaikhoz. Mert hisz, hogyan magyaráznánk, mikor Flamel és mások alkimista tárgyú szimbolikus képein szüntelen előbukkannak ezek a dermesztő részletek. Rejtélyes utalások mutatnak egy alkimista titkos „rítusra”, mely során csecsemőket mészárolnak le, vérüket nagy edényekbe csorgatják, s amiben két másik eszköz is van, amit a nap- és holdjelképével mutatnak, de pontos értelmével és funkciójával már nem lehettek tisztában. Az alkimista képek ezen részleteit némelyek Jézus születésével, Heródesz királlyal próbálják kapcsolatba hozni, aki leölette a csecsemőket. De elég megnéznünk a képeket, hogy ezek nem egy újszövetségi jelenetet mutatnak, valamiféle rettegő király bosszúját, hanem kimért, aprólékos precizitást az ember-hasznosításban… csak éppen erre senki nem mert eddig gondolni…

 A rózsakeresztes Michael Majer közli egy fiktív beszélgetését Kolkhiszban az argonauta Iászónnal, aki elárulja, hogy Médeiától megkapta a „Nap és a Hold jelvényeit”. A több mint ezer évvel korábbi Argonautica Orphica ezt az eseményt Orpheusznak tulajdonítja. A régi vázaképek és más rajzok több esetben mutatnak  a kolkhiszi kertben, ahol a fán lógó Aranygyapjút ábrázolták, a fa alatt egy edényt, kelyhet vagy valamiféle tartályt. Ennek célja és értelme azonban a mítoszokból nem derül ki, semmit nem mondanak, hogy miért van ott, de azt hiszem ez volt a furcsa gépezet harmadik eleme.

Biagio d’Antonio festményén a fa alatt egy nagyméretű aranyszínű láda vagy szarkofág látható. Ezt erősíti az Argonautica Orphica szövege, miszerint a fa köré tekeredő óriáskígyó egyformán őrködött az Aranygyapjú és a fa alatt lévő „Zeusz Chamaizelos sírja” [Szé(i)ma xamaizéloio Dios] fölött. Ezt a részt általában az "Alvilági Zeusz sírja"-ként fordítják, de a görög eredeti pontosabb jelentése azonban ez: "a törpe Zeusz sírja" vagy csak a "törpe [kabir] isten sírja" lenne.
Az egész egy ősi történelem előtti, kabirok alkimista-technológiájával kapcsolatos elrendezést sugall: a fa valójában oszlop, s mellette egy "tartály" (mint Egyiptomban: Szeth ládája vagy a Hórusz Szem a Djed-oszloppal és Jeruzsálem a Frigyláda az Ashera-bálvánnyal). Mintha egy gigantikus alkimista gépezetet látnánk: Biaggo vastag kőfalat mutat, ami körbe veszi a kertet, s ennek vélhető kapuját egy Artemisz bálványszobor, egy mozgó automata (simulacrum) őrzi, míg a középkori alkimista képeken a holdistennő (Artemisz/Diana) a nyilát a napisten (Héliosz) felé tartja, aki egy szintén kerek kis medencében áll. Az egyiptomi alkimisták úgy hítték a transzmutációs edény "Ozirisz sírja", akit meg a napistennel is azonosítottak. Ezek és más hasonló utalások, mind-mind arra visznek minket, hogy kimondjuk: az argonauták Kolkhiszban egy titkos, még a kabirok létesítette alkimista bázisba törtek be, kétségkívül azzal a szándékkal, hogy elraboljanak onnan egy nagyon fontos tárgyat, amit az utókor Aranygyapjúként ismer.

Ez az idegen alkimista gépezet egykor a Laphüsztion hegyén lévő speciális erődben működött, majd innen elrabolva került Kolkhiszba. Mélyebb technológiai részletekkel nem tudok, nem akarok és lehetetlenség is szolgálni, mint mondjuk egy 2228-ban történő operációról kellene beszélnem…

*

A történet végének "befejezetlensége" azonban érthetetlen kellene legyen korunk mitográfusai előtt, és éppen ezért nem is nagyon akarnak arról beszélni, mi lett az Aranygyapjúval. Hiszen amiért annyi harc folyt, egyszerűen csak berakták a laphüsztioni templomba? A további sorsáról meg semmit nem tudni, mintha itt elvágta volna egy láthatatlan szike a történet fonalát… de a magyarázat egyszerű:

A hagyomány szerint a templomból titkos járat vezetett az Alvilágba. Azt gondolom, hogy Orpheusz nem a templomban, hanem a hegy kialudt kráterjének gyomrában rejtette el az Aranygyapjút. Így már érthető, hogy a későbbi évezredekben soha egy szó nem hangzott el az Aranygyapjú létéről vagy nem létéről.

Abban biztos vagyok, hogy Orpheusz a Héliupolisz Rend legtitkosabb utasításainak megfelelően járt el, mikor az Aranygyapjúval és kellékeivel az Alvilág Kapuján áthatolva lement az alsó világba… Talán a rend abbéli félelmében, hogy az Aranygyapjú egyfajta hívójelként szolgálhatna olyan förtelmes lények irányában, kikről azt gondolták, Atlantisz bukása után szétszéledtek a földön, és titkos helyekre költöztek. De ettől is nagyobb rémületet válthatott ki az a lehetőség, hogy esetleg az Aranygyapjú a sárgolyónkra vonzhatná az űr eldugott ponjairól azokat a lényeket, akik számára mi csupán biológiai nyersanyagot jelentenénk két csillag le- és felkapcsolása között…

Azt gondolom, hogy az Aranygyapjú – sok ókori ereklyével szemben - ma is meg van, valahol a Laphüsztion hegy alatt, egy titkos kamrában, ahová több mint ötezer évvel ezelőtt Orpheusz rejtette. De azt még inkább gondolom, hogy korunk nem áll készen arra, hogy ezt a valamit napvilágra szabadítsa...

Kapcsolódó cikkek: