Ismerek egy történetet egy ismeretlen virágról, a neve Baahra.

Ezt a történetet egy Mohamed Saad H. nevű gazdag libanoni kereskedő mesélte el Robert Charroux francia kincskeresőnek, és még az apjával történt meg az eset (valamikor 1941 körül). Az apja egy öszvérhajcsár volt, aki megmentette egy rejtélyes törzs vezetőjét az Ansarijeh hegység határvidékén. A sejk találkozóra hívta Baalbekbe május első teleholdján. Egy útvonalat magyarázott el neki, mely arra a helyre vezet, ahol az Aranyvirág, a Baahra terem. Ez a virág aranyat fog teremni neki. A hely egy érdes hegyoldal volt, az Orontesztől nyugatra. A holdfény mutatta meg a virágot, mely ilyenkor aranysárga ragyogású. Szirmai szalmasárga színűek voltak és egy szőrös szívhez hasonlítottak, amely most úgy ragyogott, mint a megolvadt arany. A napfénynél eltűnik a ragyogása. A virág csak ezen a helyen hajt ki az egész világon. Az öszvérhajcsár hazavitte a virágot és egy cserépben tartotta, majd fia örökölte, aki 1946 után nagyon gazdag lett és a szerencséjét ennek a virágnak tudta be.

Charroux nem is tulajdonított különösebb jelentőséget a virágnak bár megjegyezte, hogy az arany a Nap féme és Baalbek istenének szimbóluma volt. Baál gazdaggá tette a hozzá imádkozókat, akik leszedték a szent virágát Ansarijeh hegyeiben. Valójában ez a virág egészen más irányban hajtott engem, mert sok köze nem nagyon lehet a szerencséhez...

*

Hallottam arról, hogy Afrikában és Dél-Amerikában a boszorkányok olyan mágikus növényeket gondoztak, melyek kincsek helyét érzékelték. Mi van, ha érzékelik a talajban az aranyat?

Már Conrad Malte-Brun geográfus és természettudós jelentette 1824-ben, hogy bizonyos fák magába szívják a talajban található aranyat. Néhány más tudós is konstatálta, hogy bizonyos növények rostjaiban aranytartalom is található. 

Valamikor 1970 körül csehszlovák kutatók újból elkezdték tanulmányozni a kérdést. Az egyik kutató, a szlovák Pastyrik írt egy cikket erről akkoriban. Mikor sok évvel ezelőtt olvastam ezt a cikket egy felvidéki magyar kiadványban, már akkor felötlött bennem egy jóval rejtélyesebb lehetőség (Aranytartalmú növények, Természet és Társadalom, 1971. 6. sz.). Ezt a havi kiadványt (TÉT) nálunk kevesen ismerik, de hatvanas-hetvenes években az egyik legjobb tájékozódás volt az ókori rejtélyek, Atlantisz irányában, mikor ez a kérdés Magyarországon úgyszólván tiltva volt. Kicsit hasonlított az Univerzum magazinunkra (pld. a TÉT-ben jelent meg először folytatásokban – 1969/70-ben – Dänikentől a Jövő emlékei, ami akkoriban elég nagy szó volt, nálunk húsz évet várni kellett rá).

Pastyrikék azt tanulmányozták, hogy bizonyos növények képesek gyökereikkel nagyobb mennyiségben aranyat (vagy más fémet) felszívni, majd elraktározni testszöveteikben. Ez persze csak ott lehetséges, ahol a talaj tartalmaz aranyat. Huszadik századi tudósok már több esetben sikerrel vontak ki aranyat növényekből. Kiderült, hogy a növények aranytartalma jóval nagyobb, akár százszorosa is lehet a talajénak. A csúcstartónak a mocsári zsurlót (Equisetum palustre) találták, melynek minden egyes elégetett tonnájában 610 gramm arany található. Ez minden másnál nagyobb aranytartalmat mutat, hisz pld. aranyat a tengervízből is ki lehetne vonni párologtatással, de annak tonnájában csak 0,015 gramm arany van. A gazdagnak mondott dél-afrikai bányákban bányászott érc minden tonnájában csak 6-10 gramm arany található! Viszont hogy a mocsári zsurlóból vegyük ki az aranyat olyan költséges művelet volt, hogy a technikai apparátus ára jóval felülmúlta a bevételt.

Ez persze lelohasztotta a további kutatásokat…

Brassica juncea

Majd az 1990-es évek vége felé új-zélandi tudósok is elkezdték azon növények vizsgálatát, melyek magúkba szívják a talaj aranytartalmát (mint. pld a vad cikória, franciaperje és mások). A szlovák kutatók méréseit, hogy a mocsári zsurló annyi aranyat tartalmazna, elvetették. Viszont Brassica juncea nevű indiai mustárral kiváló eredményeket értek el, miután a földet ammónium-tiocianáttal permetezték be. Elérték, hogy egy tonna szárított növényben 326 gramm legyen az aranytartalom.

Úgy számolták egy hektárról húsz tonna Brassica juncea takarítható be.

Christopher Anderson, az egyik újzélandi tudós azzal kezdi egyik jelentését, hogy a korai alkimistáktól kezdve a tudósokat mindig izgatta a fémek arannyá alakítása, mígnem felfedeztük, hogy bizonyos növények, egyfajta "bölcsek köveként" magukba szívják az aranyat. Ez valóban így van, de maga az eljárás hosszadalmas és drága, azaz nem éri meg – egyelőre – az ily módon aranyhoz jutás, viszont elgondolkoztat az alkimistákra vonatkozólag...

*

Az ősi alkimistáknak -azt hiszem– volt egy nagyon hasonló, ám kifejlesztett eljárása az arany kinyerésére. A módszer azt hiszem nagyon ősi, még a vízözön előtti évezredekben, a dicső atlantiszi időkben fedezhették fel, mikor ez a tudomány kialakult.

A régi alkimisták foglalkoztak növénynemesítéssel is, így a búza csíráztatásával vagy mint említettem már, sokak szerint a rózsát is perzsa alkimisták nemesítették ki. Ez esetben három dolgot kellett "feltalálniuk":

1. Találniuk kellett egy növényt, amit nemzedékeken át (!) gondoztak és nemesítettek, mely legalkalmasabb volt arra, hogy a talaj aranytartalmát magába szívja. Ez nyilván mind az indiai mustár, mind a többi növény képességét jóval meghaladta, és tonnánként több kg-nyi aranyat bírt magába raktározni. Ez lehetett a legandás baahra virág.

2. A talajt is irritálták, mérgezték valamennyiben. Az újzélandiak az ammónium-tiocianátot használták erre, ami valóban mérgező anyag (ha nem is annyira, mint a cianid), és gyomírtókban is használják. A vegyület íze sós. A kétéltű varázslókról, a Telkhinekről itt már sokszor beszéltem. Az ókori hagyományokban azzal vádolták őket Rodoszon vagy Orkhomenoszban, hogy a fekete "Sztüx vizét" kénnel keverve megmérgezték a termőföldeket. A bizánci Tzetzész úgy tudta, nem kénnel, hanem "sóval" keverték (az új-zélalandiak vegyülete is "sós"). A telkhinek és fajtársaikat összekapcsolták a fémek feltalálásával, akik ismerték a fémek titkait… kétségkívüll egy idegen csoport volt a Mediterránum keleti felében, akik birtokolták az alkímia tudományát. A Sztüx sötét és hideg vize legendás méreg volt, az alvilág folyójából. Ez lehetett az a "fekete" víz, amit a phároszi alkimista bázison előállítottak, amiért rendszeresen hajók jöttek, s amiről Homérosz óvatlanul megemlékezett...

Nagyon is elképzelhető, hogy az évezredes mondák fenntartói soha nem értették a telkhinek technikáját, és nem tudták, hogy amit tesznek a talajjal az nem egyszerűen "mérgezés", hanem egy bonyolult alkímiai eljárás része volt, ami összekapcsolódott az aranygyártással...

3. Kellett legyen az ősi alkimistáknak egy eljárása, egy gépezete illetve kemencéje, amivel sokkal egyszerűbb módon, kinyerték a learatott virágokból az aranyat.

Ansarijeh hegye

Innen már csak föníciaiak titkos városába, Baalbekbe kell menjünk, mely város az ősidőkben a Héliupoliszi Testvériség másik bázisa volt. Ezt a várost építik újjá a római Collegia nevű titkos szervezet hathatós ösztönzésére. Ha az alkimisták hegyen növő virágját akarjuk keresni, úgy nem is találhatnánk jobb helyet erre, mint Baalbeket, ami a szír árok legmagasabb pontján, 1172 méter magasan, a Bekak völgyében fekszik, míg az Ansarijeh hegység ettől is magasabbra, mintegy 1400 m-el a tengerszint fölé nyúlik…

*

Azokban a távoli évezredekben, mikor a Vénusz még élő bolygó volt, egy fémtestű madár, a Főnix testesítette meg a bolygóközi közlekedést. Az ókori szerzők szerint a madár mikor felrepül az egyiptomi Héliupolisz (Anu, Junu) naptemploma elől, a libanoni hegyekbe száll.

Azokban a hegyekben szálltak le egykor lázadó angyalok, Azazel vezetésével. Ő volt az az angyal, aki átadta az embereknek a fémek titkait és az alkímiát. Itt volt az ősi alkimisták másik bázisa, Baalbek, ami hosszú évszázadokon át a föníciai beavatás titkos városának számított. A hagyomány szerint Baal, a levegő hercege követeivel elhívta Kaszirt Egyiptomból, hogy építsen itt számára palotát. Kaszir az istenek technikusa, építésze és fémmunkása volt. Azt is tudjuk, hogy bár Egyiptomban lakott, a műhelye Kréta szigetén állt. A görög-római történetírók is azt jegyezték fel, hogy az ősidőkben alapították Baalbek templomát, mikor papok jöttek az egyiptomi Héliupoliszból, magukkal hozva egy csodálatos bálványt.

Azt hiszem Baalbek kapcsolatban állt kelet felé a hírhedt Ópisz (Upija) városával is, amit a legenda szerint a kígyótörzs alapított. Az egyiptomi papok valószínűleg ide hozták előbb a bálványszobrot, majd csak utána vitték el Baalbekbe. A városban találtak német régészek a II. világháború előtt olyan szárazelemeket, melyeket ókori használóik sorba kapcsolva, akár elektrolízisre is használhattak.

Baalbek a sok évezredes történelme alatt többször lerombolódott, a rátörő ellenség vagy földrengések által. Hogy egykor az erődített falai közt alkimista iskola működött, arra az emlékek már nem nyújtanak támpontokat, de azért van néhány utaló jelünk…

Maundrell a festő 1703-ban ilyennek látta az arab erőddé degradált, és lepusztított Baalbeket

Bizánci történetíróktól tudjuk, hogy 673-ban egy Kallinikosz nevű építész Baalbekből Konstantinápolyba menekült az arabok elől és felfedte IV. Konsztantinosz császárnak egy titkos formula receptjét. Ez a híres „görögtüzet” tartalmazta, melynek titka valamikor a 12. században örökre elveszett. Ez egy szinte olthatatlan tűz volt, amit a vízzel való érintkezés még hevesebbé tett. Katapultukkal lőtték az ellenségre vagy szivattyúkból alakítottak félelmetes lángszórókat vele. Ez a hirtelen jött csodafegyver döntötte el Konsztantinosz császár 671 óta húzódó háborúját az arabokkal, mikor 678-ban a görögtűzzel elpusztították a szaracén flottát Kyzikosznál.

Sprague de Camp az ókori megdöbbentő technikai teljesítmények egyik régebbi kutatója azon volt, hogy Kallinikosz alkimista kísérletei közben fedezte fel a görögtüzet. Ennek ellentmond, hogy más alkimista tevékenységéről mit sem tudunk, viszont építészként említik. Jacques Bergier kémikus viszont úgy gondolta, Kallinikosz olyan alkimista tekercsek kerülhettek birtokába, melyek Baalbekben voltak elrejtve. Sőt, az Ipari kémkedés c. könyvében Baalbekkel hozza kapcsolatba a Héliupoliszi Testvérek nevű ősrégi titkos alkimista társaságot. Egy másik könyvében pedig elképzelhetőnek tartja: „Talán néhány tekercset találhatunk még Baalbekben –reménykedik a francia író- és egy nap újra felfedezzük az óriási kőlapok szétvágásának talányát, a görögtűz titkát és még sok mást.” (Földön kívüliek a történelemben, 1970).

A baalbeki ásatások mindezidáig csak bizonyos terültekre koncentrálódtak, s még nem ástak alá a megalitikus tömböknek, s a föld alatti járatok nagy része is felfedetlen. De azt gondolom, kerülhetnek még elő olyan leletek, melyek összefüggenek az alkimista társaság tevékenységével. Csak egy példát mondok, s az is véletlen volt.

Az esetről Maurice Magre francia író számolt be a Rejtett dolgok kulcsa c. 1935-ben kiadott munkájában. Magrét vonzották a régi rejtélyek, s olyan regényeket írt a két nagy háború között, melyek már címükkel is sokatmondóak: Hasis és ópium éjszakája; Lucifer vagy az Albigensek kincse. De tudományos műveket is írt, mint a Rejtett dolgok kulcsa. Magre Dr. Ostytól értesült egy rejtélyes leletről, egy hermetikusan lezárt palackról, amit Baalbek közelében találtak meg. Egy külön sírboltot építettek számára és egy aranylapon helyezték el. Charroux meg leírja, hogy a palackot Baalbek közelében, a keraki nekropolisznál találták, mikor bizonyos Eddet úr munkásai rábukkantak birtokán erre a sírboltra. A palack körül az aranylapon urnák is álltak. Ezekben aranydarabok voltak, amiket egymás közt elosztottak. A palack tartalmáról, hogy talán a Bölcsek Kövét tartalmazta, különféle legendák kaptak szárnyra, de úgy hiszem valamilyen alkimista tevékenység elrejtését vagy túlélését lett volna hivatva tenni, amit Eddet úr selyemhernyó-tenyészetének bővítése lerombolta ezt a lehetőséget.

Márpedig arany bőséggel volt Baalbekben. A legendák szerint sok oszlop tetejét ezüst és arany borította, a főtemplomban több méter magas színarany szobor állt és a falakat, oszlopokat, és más nyílásokat üvegtáblák takarták (az üveget a föníciaiak találták fel, majd fejlesztették egy magas szintre még az ókor mélyén).

*

Ha a baalbeki alkimisták kinemesítettek egy olyan virágot a hegyekben, ami képes volt hihetetlen mennyiségben magába szívni a talaj aranytartalmát, úgy meg volt az apparátusok ennek kinyerésére is, talán egy pofonegyszerű eljárás. Láthattuk, hogy a mi tudományunk is csak most kezdi megtenni erre felé a kezdő lépéseket, de az ókori alkimistáknak erre évszázadaik voltak. Biztos, hogy sokkal előttünk jártak. Sőt, nem csak aranyra, hanem más fémekre is kinemesíthettek különböző növényeket.

Ilyen szempontból lehetett Aranyvirág, a Baahra, de teljesen világos, hogy hiába találnánk meg magát a virágot, ha még egyáltalán létezik, ha nincs kezünkbe az az az alkimista technológia is, amivel kinyerték belőle az aranyat.

A másik kérdés persze, hogyan maradhatott fenn ennyi évszázadon át, hisz „gazdáik” már réges-rég eltűntek Baalbekből? Azt hiszem, erre is tudom a magyarázatot. Szíria, a libanoni hegység mindig kedvezett az eldugott kis vallási csoportoknak. Az egyik az eltűnt uraik nyomán szentnek tartotta a titkos virágot és megpróbálta tovább védelmezni, elrejtve más törzsek elől. Szíria titkos szektáiról már a 18-19. századi európai utazók is megdöbbenéssel számoltak be. Több közülük Baalbek környékén él. A jafadokról feljegyezték, hogy akár a jeziditák, magát a démont imádják. A Bekak-völgyi metulik meg Alit tisztelik. Richard Pococke 1737-ben egy másik törzzsel találkozott, akik bacchanáliaszerű ünnepet ültek. Bell 1906-ban a rosairijjeh nevű szektával akadt össze, akiknek a vallása még rómaiak elé, a föníciai időkbe nyúlt. De van számos leírásunk ezekről, mint Bernard H. Springett könyve, a Titkos szekták Szíriában és Libanonban (Secret Sects of Syria and the Lebanon, 1922)… de szándékos megkülönböztetésként inkább, Szörényi Tivadar magyar idegorvost és szabadkőművest idézném, aki a 19. század vége felé többször járt a Török Birodalomban, régi vallásokat tanulmányozni. 1915-16-ban számolt be a teozófiai társulat budapesti előadásain ezekről az élményeiről.

Szörényi járt Baalbekben is megcsodálta építményeit, hatalmas föld alatti alagútjait. majd beszélt egy néptörzsről vagy szektáról az alaonitákról, akik Baalbek környékén élnek. A szektájukat általában nosairisnek nevezték, de sokszor arról a helyről, ami egyik szenthelyük volt: ansariyék. Számukat 30 és 100 ezer közé becsülték.

Szörényi elmondja, egyik részük napimádó, a másik részük –akik a Kadmusz-hegy tövében élnek- a Vénuszt tisztelik. Őket kedamészeknek is nevezik. Egy sötét barlangban ünneplik évente a „fénykioltás ünnepét”, ami egy vad szexuális orgiával társul.

A nagy szentély hatalmas déli alsó folyosója, gigantikus kazamatáinak egyik egykor rejtett útja...

Továbbmenve tehát, Baalbek lerombolása, a keresztény, majd mohamedán uralom, ami elűzte innen az alkimistákat, de egy csodaművük, a Baahra virág ott maradt az Ansariye hegyen, ám egy pogány szekta, akik valamikor Zeusz Hélipolitanushoz zarándokoltak Baalbekbe, évszázadokon át védte ezt a kis fakó virágot, amit talán Baál isten virágának is tartottak.

Hiszen Mohamed Saad apjának is azt mesélte a szekta egyik vezetője (emlékezve még a legendára), hogy a Baahra  „aranyat fog teremni”. Egykor ez így is lehetett. Bizonyos értelemben ez a kis fakó sárga virág volt itt a bölcsek köve. Arany valóban előállítható a modern tudományban, nukleáris energia révén, bár parányi mennyiségben, ugyanakkor a természetben több növénynél mutatták ki, hogy képes olyan elemeket szervezetében kiadni, amit fel sem vett. A természet fittyet hány a modern tudományra...

A baalbeki alkimisták az év bizonyos napján learattak a Baahrát, ez volt az arany learatásának napja. Ami meg is világít bizonyos alkímiai szövegrészleteket, ahol az "arany aratásáról" beszélnek…