Két dolog miatt nehezebb az Argonauták útvonalát követnünk: az egyik az időbeliség kérdése, a másik pedig a források kavalkádja.

Az időbeli elhelyezést Orpheusz kapcsán már említettem régebben. Chassapis pld. a legvalószínűbbnek az i.e. 17. századot tartja az orphikus himnuszok keletkezésére. Orpheusz életét a mai kronográfusok nagyjából i.e. 2000 és 1250 közé próbálják helyezni. A paroszi Márványkrónika i.e. 1399 körülire tette működését. Egyes legendák meg azt beszélik, hogy Orpheusz Mózes iratait tanulmányozta. Artapanus zsidó történetíró szerint Orpheusz Mózes tanítványa volt, és így tovább...
Orpheusz – a dionűszoszi tanok eretnek követője - Apollónt vallotta tanítómesterének. Fennen hirdette, hogy valamennyi isten közül Apollón napisten a leghatalmasabb . Az orphikusok a dionüszoszi orgiát a katarzissal, az Apollón által tanított megtisztulási folyamattal helyettesítették.
Aiszkhülosz "Basszaridák" c. drámájában arról beszélt, hogy: „Orpheusz nem tisztelte Dionűszoszt, mert azt gondolta a Nap a legnagyobb isten, akit ő Apollónnak hívott. Felkelt éjszakánként, még hajnal előtt felmászott a Pangaion hegyre, hogy elsőként lássa a Napot, ami Dionűszoszt annyira felbőszítette, hogy a Basszaridákat küldte hozzá - mint Aiszkhülosz költő mondja -, akik darabokra szaggatták őt, majd a végtagjait külföldön szórták szét..."
A vallástörténészek éppen az ilyen részletek alapján gondolják, hogy egyiptomi papok csoportja hozta be a Napnak, mint a Mindenek Atyjának tiszteletét az Égei-tenger északi részére: „az egyistenhívő Ehnaton szökött papjai és beolvasztották a helyi vallásokba” (Graves).

Azt hiszem azonban, hogy két Orpheusz lehetett, mint már annyi hasonló eset volt a görög-pelaszg őstörténelemben, akár Kadmosz vagy Ogügosz király esetében is. Az kétségtelen, hogy a pelaszg-müneai -tehát nem mükéni-görög- Orkhomenoszi királyságban játszódott a történet eleje, legyen az az i.e. 14 vagy sokkal korábban.
K. Koutrouvelis számítása szerint a Trója bukása i.e. 3087–ben történt. Így innen datált minden korábbi adatot. Úgy számítja Bellerophóntész i.e. 3317 körül született, és Proitosz, aki megtisztította őt, egy generációval korábban született, úgy i.e. 3352 körül . Az argoszi piramist i.e. 3300 körülire tette. Ez alapján Inakhosznak, az argoszi királyság megalapítójának i.e. 3900 és 3800 között kellett fellépnie (akit rodoszi Kasztór ókori kronográfus i.e.. 1852 és 1802 közé helyezte). Ez alapján tehát Orpheusznak is i.e. 3200 körül kellett élni (+/- 100 év).
S hogy ilyen régi időkből is maradtak fenn mítoszok, az nem egyedülálló, hiszen emlékeztető jelként ott voltak az Orkhomenoszi királyság romjai előttük. Pl. az Egyiptomot járt görög történetírók -Hérodotosztól Diodóroszig- begyűjtöttek helyi mondákat a piramisokat építő királyokról, sőt akár Ménészről, aki i.e. 3050 körül kezdett uralkodni, mint az egyesült Egyiptom első királya... Arról nem is beszélve, hogy Pauszaniasz említette, hogy az argonauták utazása hozzátartozott a régi misztériumokhoz!

Azt hiszem - és ez lehet a helyes út - hogy volt a mi Varázslónk, aki az egyesítés előtti Egyiptomból, Atum városából érkezett, időbelileg megelőzve Odüsszeusz utazását, amit mi i.e. 3100 +/- 50 év körülre tettünk. A neve, mármint az "eredeti" neve nem maradt fenn, csak a görög elnevezése: a "Sötétség fia", majd vagy 1500 - 1700 évvel később egy másik egyiptomi pap is érkezett Egyiptomból, talán valóban Ehnaton Aton vallásának híve, de tudva, hogy az ősi Aton tulajdonképp Széth isten volt, így a sok hasonlóság miatt a klasszikus görög idők (i.e.7-4 század) költői, mitográfusai és logográfusai már összemosták az két egyiptomi mágust, keverve életük történéseit...

A másik nehézség az ókori források kavalkádja. Itt nincs olyan egyértelmű és tekintélyes vezetőnk, mint Homérosz. Ha jól gondolom, a görögök összegyúrták a két egyiptomi mágus figuráját. Az első mítoszát a pelaszgoktól kapták, míg a második a mükénéi korszak akhájai és minaüaiai nyomán maradt fenn.
A történet legteljesebb feldolgozásban Apollóniosz Rhodiosz alexandriai könyvtáros után maradt meg, "Argonautika" címmel, de ő maga is utal korábbi költőkre, akik feldolgozták a kalandot. Ilyen volt pld. Epimenidész krétai pap Argonautikája i.e. 6. századból. Más régi költők is foglalkoztak vele érintőlegesen, mint Hesziodosz, Mimnermosz, Sztészikhórosz, Ibükosz, Aiszkhülosz, Szophoklész, Euripidész. Van egy kései ún. "Orphikus Argonautiká"-nk is, ismeretlen szerzőtől.
Mitográfusok és logográfusok is feldolgozták prózai munkáikban, mint Hérodórosz, mütilinéi Dionüsziosz, Démaratosz, Pszeudo-Apollodórosz vagy a legkorábbi ilyen feldolgozás: athéni Phereküdoszé.
A történetírók és geográfusok is foglalkoztak az Argó útjával, s azokkal a helyekkel, ahol partra szálltak, kezdve milétoszi Hekataiosszal, Hérodotosszal, Sztrabónnal,
Timogétosznál, Timaiosznál és még sok más ókori szerzőnél...

Christine Pellech osztrák etnológus mind az Odüsszeiát, mind az Argonautikát vizsgálat alá vetette. Arra a feltevésre jutott, hogy mind a két utazás tartalma Egyiptomból származott. Az Argonautika szerzőjéről, Apollóniosz Rhodioszról szólva hozzáteszi, hogy sok évig dolgozott az alexandriai könyvtárban, s így akadálytalanul hozzájuthatott egyiptomi anyagokhoz. Mind a két munkába belekeveredtek föníciai források, melyeket már az egyiptomi anyag létrehozásánál felhasználtak.
Bár Pellech más következtetéseivel -az utazások állomásairól- nem értek egyet, de ez a következtetése rávilágít egy egyiptomi forrásra is, hiszen az Odüsszeia bizonyosan egyiptomi átvétel volt Homérosznál, ami Min isteni herceg utazását írta le eredetileg. Arról a görögöknek -a Homéroszén kívül- nem is volt más eredeti információjuk, ellenben az Argonautáknál más a helyzet. Egyrészt számolhatunk a pelaszg-görög hagyománnyal, hiszen minden Orkhomenoszból indult, tehát voltak az előtörténetről és az utazásról legendáik, mítoszaik. Ugyanakkor teljesen logikus, ha egy héliupoliszi pap volt az Argonauták vezetője, akit valószínűleg néhány másik pap is elkísért Orkhomenoszba, úgy később ezek feljegyezték az utazás és a kalandok menetét, amit letétbe helyeztek egyiptomi templomok titkos archívumaiban...

Az alexandriai nagy Könyvtár megalapítása után a görögök már összehasonlíthatták a különböző görög forrásokat az egyiptomi jelentéssel, és éppen ezért az Argonauták utazásának fő vezérfonala Apollóniosz Rhodiosz költő és grammatikus (i.e. 3. sz.) Argonautikája lesz, aki egy ideg a könyvtár igazgatója volt, és azt is tudjuk róla, hogy a költeménye megírása előtt átbúvárolta a könyvtár anyagát, semmi olyat nem tett -állítása szerint- a történethez, amit ő talált volna ki, mert mindenben a még régebbi szerzőkre támaszkodott, geográfusok értekezéseit és történetírók feljegyzéseit használta...

A továbbiakban úgy akarom felvázolni a mágikus expedíció utazását, ahogy az valóban történt, mert úgy gondolom, hogy az ókori forrásokban megtalálható ennek menete és története. Minden egyes forrás közelebb visz a végkifejlethez, mert így-úgy de jó részük merített a valódi történeti magból. Nem akarok mást tenni, mint újra elbeszélni annak a héliupoliszi kígyópapnak a titkos jelentését, aki annak idején az orkhomenoszi királyi palota egyik zugában feljegyezte a történelem előtti világ egyik legnagyobb eseményét, az Argonauták mágikus utazását...

Ezek után már kénytelenek leszünk az argonautáinkat követni Lémnosz szigetére, ahol máris az első bizarr kalandba keveredünk...de hát ilyen volt ez a prehisztorikus világ...

ELINDULÁS - LÉMNOSZ

Már bevezetőként elmondom, amire már sokszor utaltam, hogy volt egy korábbi, történelem előtt "tudomány és technika" (ami a miénktől sok mindenben eltért), ami később elfelejtődött, de néhány vívmánya még az ókori misztériumokban megőrződött. Orpheusz néhány tevékenysége éppen ezért rejtélyes számunkra.

Például az argonauták az Argó vízre bocsátása után búcsúlakomát ültek, amin az ittas hajósok összevesztek, ám Orpheusz a "lantjával" mindig lecsillapította őket. Persze, nagyon különleges lant lehetett: egy mágus lantja. Legalábbis így meséli a mítosz, de az az igazság, hogy a Varázsló mindent a cél érdekében rendelt alá, egyszerűen az argonauták az ő hatása alá kerültek minden kritikus helyzetben, babúként irányította őket.

Azt hiszem, éppen az a vízözön előtti technika ismert egy szerkezetet az osztagszuggesztióra, amit csak az utóbbi években kezdtek el megint tanulmányozni. Csak példaként említem, hogy éppen egy ilyen szerkezetről számolt be Hérodotosz, aki említette Télinész papot, aki a lázadó gelaiakat lecsendesítette "noha semmiféle fegyvere nem volt, csupán a mondott [alvilági] istenek szent jelvényeivel" tette ezt. Nos, a gelaiak a rodoszi Lindoszról vándoroltak ide, azokat a "szent kellékeket" a lindoszi templom kazamatáiból hozták el, és nyilván az őslakos titokzatos Telkhinek varázsló kellékei lehettek... Hogy a "Medúsza-fejéről" keringő ősi mítoszokat ne is említsem...
Orpheusz állítólagos "lantja" sem lehetett más, mint egy ilyen szerkezet (és ráadásul nem csak ezt hozta magával).

Lémnosz szigete felé vették az irányt, de útjuk minden állomása valamilyen misztikus cselekedetet, egyfajta rítust takar. Lémnosz már a kőkor óta lakott. Héphaisztosz és Kabeiró, s gyermekeik, a kabirok ősi szigete volt. Plinius említi a sziget nagyszerű 150 oszlopos labirintusát, amit máig nem sikerült megtalálni. A szigeten volt Héphaisztosz alkimista-fémmegmunkáló műhelye, és ezoterikus értelmezésben az ősi világ labirintusai valójában alkimista laboratóriumok voltak, de ugyanúgy lehetett a kabirok temploma is. Plinius szerint a szigeten találták fel a vasat.
Éppen az argonauták érkezése előtti évben a lémnoszi nők lemészárolták a férfiakat és emiatt a kabirok elhagyták a szigetet. A lémnoszi amazonok Hüpszipülé királynő vezetésével fogadták az argonautákat. Mint várható volt, különös termékenységi rítus vette kezdetét a hajósok és az amazonok közt, és a kabirok is visszatértek a szigetre. Később Iászón és Hüpszipülé királylány fia, Euneusz lett Lémnosz királya. Ő tisztította meg Lémnoszt a vérbűntől, hogy megölték férjeiket. Euneusz vezette be, hogy minden évben a Kabirok ünnepén kilenc napra kioltották a tüzeket valamennyi tűzhelyen, áldozatokat mutattak be a holtaknak, aztán Apollón déloszi oltáráról hajón hoztak új tüzet.
Robert Temple azt vette fejébe, hogy ekkor az argonauták beavatásokat végeztek Lémnoszon, aminek fő része a csillagászat tudománya és a Sziriusz-rendszerhez kötődött. Ugyanis azt igyekszik bizonyítani, hogy az argonauták lémnoszi utódai települtek át É-Afrikába, majd a Tritónisz-tónál délnek húzódva elérték Csádot, ahol elkeveredtek a dogonok őseivel...
Sajnos, a szigeten alig folytak régészeti kutatások, azok is szórványosak, arról nem is beszélve, hogy Lémnosz egy része már az ókorban elsüllyedt a tengerben, azaz nem is kutatható már a szokásos módszerrel.

Egy Kabir-szentély romjai Lémnoszon

Képzeljük el azokat a mágikus történelem előtti időket, mikor sok sziget csak magát a rítust szolgálta. Lémnosz: boszorkánysziget, a kabirok és imádóik fészke. Mikor az argonauták megérkeztek a szigetre, tornaversenyeket rendeztek számukra. Emlékezhetünk, hogy Odüsszeuszt, a világ másik oldalán, a phaiákoknál szintén nők fogadták és szintén tornaversenyekben kellett helyt állnia.
Termékenységi szertartásaik, sátánimádó bakkhanáliák lehettek, ma ésszel már nehéz elképzelni azokat. Leírás pedig nem maradt fenn, de elképzelhetjük, mint ahogy Henry Layard régész még 1850 körül járt a kurdisztáni Szindzsár-hegységben élő jeziditáknál, akik a Sátánt imádták lalesi templomukban és látta egy szertartásukat. Layard megérezte, hogy egy letűnt ősi förtelmes világ, szörnyű kísérteteit látja maga előtt: Éjszakai ünnepségükön egy nagy körben állnak -írta erről- és a sátánhimnuszt éneklik és egyre gyorsabb táncba fognak. Az őrjítő zene és tánc hatására kimerülve, hatalmas sikoltással hullnak a földre. „Én soha nem hallottam szörnyűbb ordítást –írta Layard erről a pillanatról-, mint ami támadt a völgyben, éjfélkor.” A brit tudós úgy vélte „valószínűleg a korszakokkal ezelőtti Korübantok megszentelt ligeteiben játszódtak le hasonlók”. A tánc végén olyan önkívületbe esnek, hogy fetrengenek és meg sem érzik, mikor magukat és egymást összevagdossák.

Az embernek olyan érzése van, hogy egy hosszabb szertartás első lépcsője, vagy belépője zajlott Lémnoszon. Ruhákat is kaptak, és azt hiszem itt fegyverkeztek fel is, alkimista acélból készült fegyverekkel, Héphaisztosz műhelyéből. Ám az ókori források száma csekély, hogy mélyebbre lássunk. A mesék nyilván elrejtenek még valamit, amit nem akarták, hogy kitudódjon. Viszont az Aranygyapjú megszerzése szempontjából ez csak az első, de nyilvánvalóan szükséges állomás volt. Hiszen úgy nehezen lehetne magyarázni, hogy miért nem egyből Szamothrakére mentek, a Kabir-kultusz és misztériumok fő szigetére. Mivel Kolkhisz -mint látni fogjuk- nagyon is összefüggött az ősi kabir titokzatossággal, úgy nyilvánvalóan az argonauták beavatása ezen rítusokba egyfajta védelmet és tudást szolgált.

Lémnoszt a hajósaink nehezen hagyták el, és az Argó a Varázsló parancsára Szamothraké irányába siklott tovább, ahol az ősi világ egyik legtitokzatosabb misztériumai várták őket...

SZAMOTHRAKÉ SZIGETÉN - A KABIR TUDOMÁNYOK

A lémnoszi nyitány tehát elképesztő, jellemző arra az ősi, ismeretlen világban, amelyben zajlódott. Az argonauták első állomásán orgiát ültek, és a rítusok keretében megtermékenyítették a lémnoszi amazonokat. Robert Graves is ráerez erre, mikor ez írja: „A lémnoszi orgiasztikus közjáték eredetileg ugyancsak obszcén történet volt…” Viszont korunk mitográfusai nem értik az akkori világot… hiszen a lémnoszi amazonok behódolása mögött valami más húzódik, valami sötétebb. A müneaiak csapata „válogatott” csapat, és a nők királyokat és héroszokat fognak szülni.
Milyen faj képviselői voltak hát az argonauták, hiszen a nők behódolása olyan, mikor „élőben” találkoznak addig ismeretlen uraikkal, mint amikor a boszorkányok a megjelenő alvilági lényekkel megülik a Sátán menyegzőjét... Azt beszélték, erre a menyegzőre visszaérkeztek a kabirok is a szigetre.

Lémnoszt azonban el kellett hagyniuk, és Szamothraké, a tengerből kiemelkedő piramis-szerű sziget felé vették az irányt, habár ebben nem minden ókori forrás értett egyet, ám mi éppen Apollóniosz Rhodiosznak, az alexandriai nagy Könyvtár vezetőjének hiszünk, aki régi geográfiai és mitográfiai munkákra támaszkodott és Valerius Flaccusnak, a beavatott római papnak, aki egyértelműen beszélnek az Argonauták szamothrakéi beavatásáról.

Szamothrakét, akár Lémnoszt akkoriban a pelaszgok lakták. Orpheusz viszi a hajót, ez kétségtelen, minden királyfi és istenfi az evező padnál ül, ő nem evez, ott áll a hajó tatján. A varázsló pedig azt akarja, hogy az argonautái át essenek a Kabir-Misztériumokon. Az egész utazás minden állomásán Ő hajtotta végre a rituális feladatokat. Volt egy legenda arról, hogy Orpheusz már Szamothrakén volt, ő hívta a szigetre az argonautákat, ahol beavatták őket és csak ezután csatlakozott a hajó legénységéhez. Akár így, akár úgy, de Orpheusz nélkül nem képzelhető el a szamothrakéi megálló...

A sziget a kabirok-korübantok-daktüloszok tiszteletének kultikus központja volt, már az ősöreg kikötőjében két, gusztustalan törpe szobra fogadta az odamerészkedő hajósokat. Abban az időben a föld egyik legvéresebb rítusainak, alvilági kultuszainak helyszíne, a gyermekáldozatok förtelmes mekkája. A mai gondolkodásmódunkkal nehezen is érthető, bár roppant "érdekes" rítusok voltak. Nehezen tudjuk is értelmezni, hosszabban éppen ezért nem is szeretnék kitérni erre, mert mit gondoljunk arról az egyik rítusukról, mikor Hekatének, a sziget boszorkánykirálynőjének tiszteletére a zerünthoszi barlangnál kutyákat mészároltak le, s maguk a misztériumok is két részből álltak. Kis és nagy misztériumokból, ismert volt az éjjeli fáklyásmenetnél tartott vér-rítusuk, mikor a jelölteket vérrel kenték be, vagy amikor a daktüloszok egy bikát téptek szét puszta kezeikkel, a szodomita rítusokat már nem is említve... Minket ezek annyira azonban most nem is érdekelnek, vagyis átugornánk rajtuk, mert Flaccustól tudjuk, hogy egy Thyotes nevű kabir-pap beavatta az argonautákat az utazásuk további titkaiba…

Éppen a Kabirok tudománya érdekel. Az, amit rejtegettek és csak a legfőbb kiválasztottak kaptak meg.
Mik voltak a Kabirok Titkos Tanai, amit ekkor az argonauták megkaptak…? Nos, nem megyek a részletekbe, de hosszas vizsgálódás után, arra jutottam, hogy ismerték az elektromosságnak egy különös fajtáját, amit szobrokba, templomaik védelmébe építettek, sőt alkalmaztak a Nagy Misztériumaik idején, mikor Démétér nászát mutatták be. Ezt én jobb híján „Kabir-villamosságnak” neveztem el. Aztán, a Kabir–tanítások részét képezte a csillagászat, az univerzum magyarázata. A bolygók ismerete és a heliocentrikus világkép, majd a geometria, földmérés és térképkészítés. A fémkovácsolás, a fegyverkészítés, a vasművesség, üveggyártás, mozgó automaták készítése, lencsecsiszolás, az alkímia tudománya. Különféle gyógyszerek, bájitalok, mágikus szerek készítése…
Ha valaki visszahőkölne, nyugodtan mondhatom, hogy ezekről itt, jó pár oldalt tudnék írni, forrásokat megnevezve, amik ezekhez a nézetekhez vezettek!
Szamothraké, a kabir-misztériumaival bizonyára nagyon fontos állomása kellett legyen az Argó útjának, és az is érthető, hogy ez már az az expedíció elején megtörtént.
Információkat kaptak ekkor egy magasabb tudományból, ami óhatatlanul kellett, hogy be tudjanak hatolni a legendás Kholhiszba, sőt átestek ekkor valamiféle „egészségügyi szűrésen” is, ami védte szervezetüket az út során, mint amikor az európaiak elutaznak egy harmadik világbeli országba és felszednek egy csomó oltást… A kabirok azt akarták, hogy az argonauták túléljék az expedíciót!

Voltaire a 18. századi híres francia gondolkodó, így sóhajtott fel: „Én kérdezem, kik a Hierophanták, e szentséges szabadkőművesek, akik ünnepelték az ősi misztériumokat Szamothrakén és honnan jöttek ők és a Kabir istenek?”
Most akkor válaszoljak erre e több mint kétszáz éves kérdésre? Mert az eredetük még ma is rejtélyes, sőt a kabirok, daktüloszok, telkhinek, kurészek, mindvégre ugyanaz a faj lehetett, csak éppen a pelaszgok a lakóhelyüktől függően más-más neveket adtak nekik, s valamikor a történelem előtti évezredekben lepték el a Egyiptomot, és a Mediterránum partjait.

Történetük fantasztikumba illő, de tényleg: például az új-pogány Dr. John Opsopaus a „Necronomicon Novum”-jában írja a Kabirokról:
„Az Ősi Hatalmasságok, a Varázslóknak és Alkimistáknak egy isteni faja volt, akik előjöttek barlanglakásaikból. Néhány törzset alkottak: Kabirok, Korübantok, Kurészek, Daktüloszok és Telkhinek. Sztrabón azt mondja ők voltak az Istenek Démon Miniszterei vagy maguk az Istenek. Ők voltak az Ősi Istenek, Kiszámíthatatlan-korú Lények, akik az istenek előtt éltek, de mára kihaltak. Mégis, az ő erejük nem szűnt meg…

Nigidius Figulus, aki ismerte a titkát az etruszk jósoknak és mágusoknak, megesküdött rá, hogy szentségtörés felfedni az ők [Kabirok] gonosz történetét. Csak annyit közölt, hogy a Hatalmasok egy lángoló csillagon érkeztek a Földre, amely összezúzódott a sziklákon, mikor lezuhantak Szamothraké szigetén, mely a Nagy Istenek otthona lett…”

Mielőtt Nigidus Figulus római beavatott mágus képzelőerejének tudnánk be a történetet, kezembe akadt Robert Charroux francia kincskereső egyik könyve, mely mit sem tudva a római mágus beszámolójáról, mégis kiegészíti azt, sőt…
Charroux egyik barátja, Christos Mavrothalassitis, az 1960-as években elmesélte a franciának, hogy az ő atyja a társával, Zalakhossal 1919-ben szivacshalászatból és kereskedelemből éltek, bejárva a görög szigeteket. Egy nap egy lakatlan szigetre vetődtek, melynek egyik oldalát gránitsziklák alkották. A sziklák szabályosan belefolytak a tengerbe, mintha az ősidőkben valami lehullott az égből és megolvasztotta a sziklákat. Zalakhos alámerült a tengerbe, majd rémülten tért vissza a hajóra. Társának azt mondta, hogy tüzet látott a tenger alatt. Mikor megérintett egy szivacsot a homokos fenéken, a kezét megégette. Valamiféle sugárzás volt a víz alatt. A hallottak után Christos apja, Gabriel is lemerült ott, ahol Zalakhos a tenger alatti tüzet látta. Egy fémtömeget látott, melynek színe a sötét és a fénylő kék közt váltakozott. Zalakhos ezután rosszul érezte magát, teste tüzelt, délutánra meg is halt. A hulla éjszaka foszforeszkált. A test aranyfényben ragyogott. 1921-ben Gabriel eladta a váltakozó színű fémdarabot egy bordeauxi kémikusnak…
A Hatalmasok tengerbe zuhanásának fedték volna fel véletlenül a helyét...???

Ez egy igen érdekes beszámoló, de azt hiszem valójában nem így történt az egész, és a valóság ettől is sokkal bizarabb, sokkal fantasztikusabb: A kabírok titkos eredete.

A mi héliupoliszi Varázslónk persze - korunk professzoraival ellentétben- ismerte a Kabirok titkos eredetét, szüksége volt a Kabirok oltalmára az út során, szüksége volt bizonyos ismeretekre, amiket a misztériumok alatt kaptak argonautái. Tudta, hogy Kolkhiszt, a titokzatos királyságot csak így tudja megtámadni. Mert az a királyság a kabirokhoz hasonló lények irányítása alatt állt. Az Aranygyapjút is ők őrizték. Szamothrakén -a régiek Borostyán-szigetén- felszedve a horgonyt, az Argó hajót a Boszporusz tengerszorosa felé irányította, hogy átkeljenek végre a sötétség tengerén...

ÚT A FEKETE TENGERRE

A korai görögök barátságtalannak tudták a Fekete-tengert (Pontosz Euxinosz), de az Argonauták nem görögök voltak. De még ismerték azt a régi hagyományt, hogy valamikor a Fekete-tenger beltenger volt, és több ezer évvel előttük Hellészpontosznál átszakad a föld és így egyesült a Földközi-tengerrel.

Az eddigi útjuk: tehát Iolkoszról elindulva, Lémnosz, Szamothraké, majd a Hellészpontoszon át a Boszporuszig. Látható, hogy a Szamothrakéi kitérő szándékos volt, mindenképpen útba akarták ejteni, mert Lémnosztól közelebb lett volna a HellészpontoszSzamothrakéról DK-nek tartva elhaladtak Imbrosz szigete mellett elérték a Hellészpontosz bejáratát. Ez a sziget, Imbrosz, Hermész és a kabirok közös tulajdona volt, és akkoriban pelaszgok lakták (Hermészt ott Imbramosznak nevezték).
Átjutva a Hellészpontoszon a Márvány-tengerre értek, majd az Arktón-félszigetnél kötöttek ki. Itt a barátságos doliónok éltek, s királyuk Küzikosz éppen menyegzőjét ülte, amire meg is hívta a müneai hajósokat. Bár Küzikosz kapott régebben egy jóslatot, hogy barátságosan fogadja majd a partjain egyszer kiszálló héroszokat.
Persze maga a menyegző is lehet a történetben egy rítus, mint ahogy a Kabir-misztériumok egyik csúcspontja Iaszión szamothrakéi herceg és Démétér Kabiria istennő menyegzője és násza, és ahogy Rózsakereszt meghívást kap egy ismeretlen király ismeretlen menyegzőjére.

Akkoriban a félsziget belsejében, rejtőzködve még éltek egy ősi faj vad egyedei, kik az utolsó jégkor előtt még belakták a Földközi-tenger keleti partjait. A monda szerint a menyegző alatt ezek az őslakók támadták meg az Argó őrségét. Mások szerint azért volt a támadás, mert az argonauták fel akartak mászni a sziget belsejében lévő hegyükre, a Dindümonra.
Az őslakókat hat kezű óriásoknak írták le, akik medvebőrt viseltek ruházatként. Fegyverük a buzogány volt. Ám sikerült támadásukat visszaverni.
Persze, a mítosz már lódít, vagyis csak nagyit, mert nem hat kezű, hanem hat ujjú óriások voltak. Mózes könyve szerint a Palesztina hegyei közt bujkáló óriásokat a betóduló izraeliták pusztították ki. "Refaiták"-nak nevezték ezt a hat ujjú fajt.
Azt is mondják, hogy Noah özöne söpörte el korábbi civilizációjukat, mert utána csak a barbárabja maradt meg, akik degenerálódtak.
Nehezen megközelíthető helyekre vonultak vissza, mély, föld alatti barlangvárosokba (mint Cumae alvilágánál), hegyekre és sűrű erdőségekbe (utolsó menedékhelyeik már a Kis-Ázsia és a Közel-Kelet voltak). Azt is mesélték, hogy civilizációjuk hajnalán még ők találták fel az első fegyvereket, irányították az időjárást és talán ismerték a repülés tudományát. A tudósok régóta törik fejüket azon, hogy a sumérok vagy hatezer éve miért kezdtek el hatos számrendszerben gondolkodni, miért használjuk mi is, a 12 órás napot, miért "egész szám" nálunk a "tucat", hisz a sumérok ezektől a refaitáktól, kiknek kezein hat ujj volt, vették át a számolás tudományát...neki ez volt a természetes.

A refaitákról szólnak valójában a mítoszok az ősöreg és gigantikus Baalbek romjainál. Ez nem vicc, mert ősi sírokban megtalálták ezen 2,5-3 méter magas faj csontvázait, kőeszközeit szerte a Mediterránum partjain. Robert Graves a mitográfus egyet is ért ezzel: „E csontok szokatlanul nagyok lehettek, mert a neolitkori Európában élte virágkorát egy óriásfaj –ennek leszármazottai az Egyenlítői Afrikában élő hamita vatuszik-, jó kétméteres csontvázaiból még Nagy Britanniában is találtak néhány példányt. A palesztinai és káriai anákok ehhez a fajhoz tartoztak.” (Görög mítoszok, 1970). Homérosz gigászoknak nevezte őket, és tudta, nem isteni faj, hanem földi halandók, akik emberhez hasonlóan halnak meg. Mások a bukott angyalok és a földi asszonyok vérfertőző kapcsolatából származtatták őket, s talán ez a genetikai hiba okozta fajtájuk elbutulását is..

Egyébként az új embertípus mindenfelé kiirtotta ezeket a termetre órás, de fejre a miénktől oly torznak, kutyafejűnek ható, teljesen különböző emberfajtát (az italiai Cumae-síkság óriásainak lemészárlásáról Timaiosz történetíró számolt be). Az Arktón-félsziget refaitáit tehát a mi argonauták iktatták ki a történelemből... Engesztelésül szobrot állítottak a Dindümon-hegyen Rheia istennőnek a lemészárolt óriások miatt. Majd fura rítus következett a hegy csúcsán, egy rituális tánc, ami nyilván az égieknek szólt, akik siratták gyermekeiket...

Majd tovább utaztak a müsziai parton, majd kisebb nehézségek után Bebrükosz szigetén szálltak partra, ahol Amükosz király hívta ki egyiküket ökölvívásra, akit meg Polüdeikész, az egyik argonauta szabályosan halálra pofozott. De az ilyen tornaversenyek, akár az ősi kalandos elbeszélésekben, mint amilyen Odüsszeuszé is, mindig előjön, mert abban a távoli korokban az utazók ismérve volt, mikor idegen helyekre jutottak, mindig ki kellett állniuk ilyen versenyeket.
Innen északnak hajózva a trák Szalmüdésszoszba értek, ahol Phineusz királyt szabadították meg az életét keserítő két harpüától, azaz két ocsmány, tollt viselő nőszemélytől. A király hálából elmagyarázta hogyan kelhetnek át a veszélyes Boszporusz sziklái között. Milyen irányt vegyenek a Fekete-tengeren.

Hajósaink az útmutatásnak megfelelően át is keltek, immár a Fekete-tengeren folytatva útjukat, s nem sokra rá expedíciójuk egyik legrejtélyesebb eseménye várta őket egy parányi szigeten...

TECHNIKÁVAL KAPCSOLATOS NEHÉZSÉGEK

Mind Odüsszeusz, mind az Argonauták számos esetben több szándékból látogatnak meg partokat és szigeteket. Van hol beavassák őket, máshol áldozatokat mutatnak be, s megint máshol harcba keverednek. Viszont sok meglátogatott hely elérésének az egyik legfőbb célja, az ott őrzött technikai eszköz megszerzése.
Képzeljük el, a történelmi idők hajnalát, az i.e. 4. évezredet, Egyiptomban még nincs egyesített királyság, viszont már tudjuk, hogy volt egy korábbi tengeri hatalom az Atlanti-óceánon és valószínűleg máshol is, mely több szempontból érdekes, a miénktől eltérő irányú technikai haladást követett. Majd őket ért csapás után összeomlottak, de bizonyos technikai rekvizitumaik még ott voltak Amerika, Afrika vagy Európa partjain lévő romos kikötőikben, hegyeken alapított templomaikban. A történeti ember örökölte ezeket, sőt néhány misztériumot is tőlük, ahol ezeket a gépezeteket és eszközöket használták. Voltak alkimisták, építészek, papok, akik nem csak őrizték, hanem használták is ezeket, de az idő múlásával már képtelenek voltak javítani is ezen gépezeteket.
Ha még ma is bukkannak fel különös, anakronisztikus leletek, mint az antiküthérai csillagóra, ami valójában csak egy műalkotás, az ősi eredetinek, amit a telkhinek készítettek, annak a használhatatlan "másolata" ( Sabu ). Vagy az első dinasztiabeli Sabu herceg masztabájából előkerült kőből készült diszkosz-szerű valami, ami egy gépezet forgórésze másolatának tűnik, csak éppen ötezer éves. Maga a tárgy alkalmatlan már arra, hogy bármiféle gépezet része lehetett volna, csakúgy mint azok a Kaliforniában előkerült 8 ezer éves (!) kőfogaskerekek, melyeknek 22 gépi pontossággal (!) megmunkált foguk van. És akkor mennyivel több ilyen létezett még abból az őscivilizációból 5-6 ezer évvel ezelőtt...?!

Másik óriási probléma, amire sokszor utaltam, hogy ez a technika láthatólag eltért a mi felfogásunkban technikának gondolt eszközről. Éppen ezért hiábavaló korunk mérnökeit hívni segítségként, mert nem hogy megfejtenék, hanem inkább tévútra viszik a megfejtést, mert éppen az évek során beléjük ivódott technikai ismeretek a gátjai ezen özönvízelőtti technikák megfejtésének. Röhejes látni, milyen ügybuzgalommal ugranak neki, hogy az ún. "bagdadi szárazelemeket" újból összerakva galvánelemet produkáljanak. A Frigyládát mint óriási kondenzátort vagy rádió-adóvevőként funkcionál náluk, újból kimodellezve, s csupa-csupa a mi 20. sz-i technikánkból magyarázva. Én is óvatosan használtam, hogy volt egy "kabir-elektromosság", mert valószínűleg már a hozzávezető utat is máshogy oldották meg. Az ő lámpáik pld. hidegek voltak, de tudunk hideg tűzről is, és így tovább...

Odüsszeusz valami ilyen eszközért vagy gépezetért hatolt be a laisztrügónok várába a messzi északon, ilyet rabolt el Héliosz szigetén, s csak a legutolsónál, Szkheriából elhozott ládával foglalkoztam kissé, és a benne lévő tárggyal. Az Argonautáké (de akár a későbbi Grál-keresőké is) ugyanilyen mágikus expedíció volt, s az egyik legfőbb feladatuk volt, hogy az özönvízelőtti civilizáció eszközeit és gépezeteit megszerezzék az azokat őrző szigetekről, hegyfokokról. Ezek néha összefüggtek a hellyel, valamiféleképpen a templomot "üzemeltették"…
Visszatérve a nemrég elmondottakra, így a Boszporusz összecsapódó sziklái közt úgy mennek ki, hogy Orpheusz valami mágiát vet be, az általa használt eszköz ("lant") segítségével, megállítja a két sziklát. Az is kétségtelen számomra, hogy a Dindümon hegyét ők ostromolták meg, ami az Istenek Anyjának szenthegye volt. A rajta lévő templomot sem alapíthatták az argonauták - mint a mítosz mondja- hanem már ősrégi volt akkor is.
A hatujjú óriások csupán azért éltek a hegy oldalában, hogy ezt védelmezzék. A Varázsló vezette az argonautákat a hegyre, mészárolva le az óriásokat, betörve templomuk kazamatáiba, kifosztva és megszerezve, amiért jöttek. A hegycsúcson végzett rítusuk, a körtánc, ugyanaz a rejtélyes áhítat, ami Dávid királyt is elfogta, mikor elé hozták a Frigyládát. Egyrészt volt csak engesztelés az isteni anya felé, másrészt már a használatba vétel eksztázisának pillanata...

AZ ARGONAUTÁK THÜNIASZ SZIGETÉN

Apollóniosz Rhodiosz tudós költő úgy meséli tovább „Argonautiká”-jában, hogy az argonauták a Boszporuszon átjutva, a déli part mentén haladva a hajnali szürkületben érkeztek meg a kis Thüniasz szigetéhez. A sziget lakatlan volt, és éppen ekkor érkezett ide Apollón isten is, aki Lükiából tartott a hüperboreuszokhoz. Arcának mindkét oldalára aranyos hajfürtjei csüngtek le, s ide-oda libbentek ahogy lépdelt. Bal kezében egy ezüst íjat tartott. A hátán a vállairól tegez csüngött alá. Lábai alatt rengett az egész sziget, és a hullámok magasra csaptak a sziget partjainál.
Az Argonauták lenyűgözve álltak, de egyikük sem mert az isten sugárzó szemeibe tekinteni. A hősök kábulatba estek. Apollón röviddel ezután tovasietett a tenger fölött a levegőben.

Az égi behatoló megjelenése persze érdekes… Apollón a görögök napistene volt, s kétségtelenül egy árja isten (a pelaszgok napistene Héliosz, egy titán volt). Az argonautáknak a visszaútjukon is megjelent még egyszer Apollón, de ezúttal a szintén kicsiny Anapé szigetén, ami a Szporádok szigetcsoport része az Égei-tengeren.
Apollóniosznak azonban sok fogalma nem lehetett egy ilyen "találkozás" lebonyolódásáról, bár Anapé esetében még egy adalékot elárul: egy különös égi jelenséget láttak. Apollón kilőtt nyílvesszője fényénél sikerült Anaphé szigetére jutniuk. Azt hiszem, ugyanez történt Thüniasz esetében is. Apollóniosz valamit még sejtet, hogy a hajó egy ideig vaksötétségben haladt, majd valamilyen égi fény derengeni kezdett, ami nyomán a két szigetre jutottak.
Hasonló dolog történt Odüsszeusz hajójával, miután sietve elhagyták Héliosz szigetét, vagy a vandál hajórajjal, mikor Rómát kirabolták (hirtelen elsötétült minden, majd égi fények jelentek meg, elsüllyesztve a hajókat).
A látvány kábulatából Orpheusz rázta fel a hajósokat. Elnevezte Thüniaszt a „Hajnali Apollón szent szigetének”, mivel –magyarázzák a görög mitográfusok- az isten hajnalban jelent meg vagy mert hajnalban szálltak partra. Majd Orpheusz vezetésével a sziget egyik fokán oltárt emeltek „Héóosz Apollónnak”, szent táncot jártak, és közben Héóosz nevét kiabálták. Áldoztak az istennek.
Azonban a görög mitográfusok már nem értették a mítosz értelmét, mert itt éppen nem a napisten Apollónról van szó, s a „Héóosz”, azaz „hajnali” valójában egy kódszó, csupán annyit tesz esetünkben: „vénuszi”, hiszen a Hajnalcsillagra utalt. A rómaiak az ördögi csillagot, a Vénuszt, a bukott angyalok planétáját, Lucifernek (Fényhozó) nevezték. Az argonauták előtt mutatkozó Apollón nem a napisten volt, mint hiszik, hanem ugyanaz, mint Athtar, Phoszphórosz vagy Lucifer (A sarkköri királyságot, Hüperboreaszt a vénuszi látogatok egy csoportja és leszármazottak alapították. A Grál is innen került később Atlantiszra.)

Az egyik perui inka uralkodó hasonló tévedésben esett, mert ő is „napistennek” hitt egy hasonló alakot:
Cristóbal de Molina spanyol krónikás feljegyzett egy perui mondát az 1573-ban kiadott (!) krónikájában: Pachacuti Yupanqui inka elindult Cuscóból Sacsahumana síkjára. A Szuszor-pukjó forrás mellett egy kristálykorong ereszkedett a vízre. A kristályban egy férfialakot látott. Fejének hátsó részéből három sugár világított ki, és olyan fényesen, akár a Nap. Hónalja körül kígyók tekeregtek. Fejét jauta takarta, akár az inkákét. A füléből díszek csüngtek, és a ruházata is az inkákéhoz hasonlított. A két lába közül egy puma feje tekintett előre, a hátán másik puma feküdt (!?), mancsaival átfogva a férfi vállait. Egy kígyóhoz hasonló alak csüngött a válláról. Pachacuti a napistennek hitte az alakot, de elég világosnak tűnik, hogy egy speciális ruhába öltözött idegent látott, aki valami miatt nem lélegezhette be bolygónk levegőjét. Mikor az alak hozzászólt, Yupanqui elmenekült.
Miután az égi kristálykorong eltűnt, egy kristálytükör maradt utána, amibe ha belenéztek, mindent látni lehetett, amit csak akartak. Pachacuti felépíttette Cuscóban a napisten templomát. Belehelyezték a napisten szobrát, amilyennek Pachacuti a kristálygömbben látta a férfit.

Thüniasz-sziget Apollónja tehát nem a napisten, hanem az égi harcos hüperboreaszi, a félistenek nemzedékéből. Valójában ez az Apollón ölte meg a „kígyót” a Parnasszoszon. Apollón, Lucifer és a többi égi lovag vezetett irtó-hadjáratot a Földön bujkáló telkhinek és kabirok ellen. Valami nagyon ősi, még a földön kívüli korokra vezethető ősi viszály dúlt a két faj között.

Valójában valamiféle szövetség köttetett Apollón és Orpheusz között, mert az argonauták három napig maradtak a szigeten és egy szentélyt is felavattak ennek az egyezségnek a tiszteletére. És „Homonoiá”-nak, azaz „Egyetértésnek” nevezték el. Hogy Apollóniosz Rhodiosz az alexandriai Könyvtárban régi forrásokból dolgozott, mi sem bizonyítja, hogy egy igen régi görög történetíró, Hérodórosz vagy 2-300 évvel előtte már említi egy töredékében, hogy Thüniaszon volt a „Hajnali Apollón”-t tisztelik, ahol temploma és oltára van az istennek…

Hasonló ez egy kései meséhez Hanno karthágói kapitány harmadik, ismeretlen útjáról, mikor a karthágói hajósok átkeltek az óceánon és az Amazonas torkolatában hirtelen a nappalból vaksötét éjszaka lett. majd egy fénylő tárgy jelent meg az égen, amiből egy kijövő sugár felperzselte az előttük lévő parányi, lakatlan szigeten. Majd kivilágosodott és a karthágóiak a szigeten különös tárgyakat, nagyon furcsa technikai eszközöket találtak. Valami hasonló történt az Argonautákkal is…?
Alighanem. Hiszen a visszaút során az égi behatoló újra megjelent Anapé-szigetén. Ekkor már velük volt Médeia, a kolkhiszi királylány és legfőbb boszorkánypapnő, aki a jelenség elmúltával átkutatta a szigetet... egy nagyon félelmetes kinézetű Artemisz szoborra bukkant, mely üreges volt, benne „bűvös erejű tárgyakkal”.
Milyen egyezség köttetett Thüniaszon Orpheusz és az északi Hüperboreaszból ideérkező Beavató, égen utazó Apollón között. Nyilván nem volt véletlen ez a megjelenés sem, sőt a második sem, a visszaútjuk alkalmával, mikor már náluk volt a mágikus Aranygyapjú...
A történetből csak annyi tudható ki, hogy miután Apollón megjelent, minden Argonauta egyfajta különös kábulatba esett, melyben mit sem tudtak a közben eltelt időről. Éppen ezért ennek az őskori "találkozásnak" csupán az elejéről van tudomásunk. Bár egy argonauta nem eset kábulatba: Orpheusz. Később ő téríti magukhoz őket... De mi történt a "kiesett időben"...???
Ki az ki tudná a választ, hogy milyen egyezség köttetett ekkor a héliupoliszi varázslónk és a hüperboreaszi égi beavató között...??? Mit akarhatott Apollón és mit ígért meg a Varázsló?

Thüniasz kietlen szigetét -az expedíció bizonyára nagyon fontos állomását- harmadnapra hagyták el az Argó hajósai, hogy folytassák útjukat keleti irányban... A müneai hajósok egykedvűen húzták az evezőket, mit sem sejtve mágikus vezetőjük sötét szövetségeséről...

ARGONAUTÁK A FEKETE-TENGEREN

Thüniasz szigetének elhagyása után a közeli Bihynia vidék partszakaszához értek, ahol a mariandüniaszok törzse és ugyanilyen nevű városa feküdt, akiknek Lükosz volt akkoriban a királya.
Apollóniosz írta: „Itt ösvény vezet Hádész lakóhelyére, Acherusia hegyfoka magasba nyúlik és az örvénylő Akheron hasít magának utat ennek alján...”
Az mindenesetre figyelemre méltó, hogy többször szállnak partra olyan helyeken, melyekről azt mesélték, hogy ott levezető járatok vannak egy föld alatti királyságba, az Alvilágba. Maiandünéról pedig azt mondták, hogy Héraklész egy itteni szakadékon hozta fel az alvilág kutyáját, Kerberoszt. Talán éppen ezért adta kalauzuknak Lükosz a saját fiát, s közben az argonauták jósát, Idmónt mitológiai baleset éri: a combját vadkan hasítja fel, amibe elvérzik, s emiatt három napos „gyászt” ültek… ami mögött valami egészen más esemény történhetett.

Innen tovább hajózva keletnek, a parton fekvő városba, Szinopéba jutottak. Majd Kis-Ázsia olyan partjai mentén hajóztak el sorban, ahol amazonok, khalübok, tibarénoszok és mizünoikhoszok éltek. De ez egy történelem előtti utazás volt, annak minden varázsával, olyan ősi tájakon, melyekről sok fogalmunk már nem lehet…
Ezért kerülnek az argonauták elé torz, hibrid fajok képviselői, melyeket a létért folyó harc már rég eltakarított a történelem sodró vonalából. Folyamatosan találkoznak és mérkőznek meg ezekkel, mint a Bebrükosz szigetén az óriás Amükosz királlyal, a tollas madárasszonyokkal, a harpüákkal, így jönnek az amazonok is a képbe, majd az olyan ősi kovácsmesterséget űző népek, mint khalübok és thibarénoszok…

E két utóbbi faj, egymás rokonai voltak, s vidéküket a „vas szülőanyjának” nevezték (a Biblia „Thubal földje”-ként emlegeti). Apollóniosz is többször említi az itteni vasbányákat: a khalübok a „vastermő talajért örök óta csatáztak”.
A görög történetírók rendszerint e két néphez - akik a Pontosz keleti felén éltek - kötik a vasbányászat és kovácsolás feltalálását (sőt, többen idetették az ezüst,a réz első bányászatát, és a bronzművességet is). Apollóniosz említi a „vashozó földet”, mely a Fekete-tenger partján, nem messze a Szangariosz (Szakaria) folyótól fekszik. 1939-ben éppen a folyó torkolatánál fedezték fel Törökország leggazdagabb vasérclelőhelyét.
Úgy tartják, hogy az argonauták a khalüboktól tanulták el a vas készítését és terjesztették el Görögországban. A khalübok elsőrangú acélpengéket és kardokat kovácsoltak. A khalübok híres „fehér vasa” (amit a mítoszok „adamasznak” neveztek) sok tekintetben azonos a középkori alkimisták acéljával, akik egy olyan fémkohászati tudást őriztek meg, melynek eredete az ősi Egyiptomba és Kolkhiszba vezet. (Valójában az alkímiában nagyobb jelentősége volt a vasnak, mint az aranynak). Adamaszból kovácsolták az istenek eszközeit vagy az Alvilág kapuját is (gyémánt-kemény, hajlíthatatlan, halványszürke ötvözetnek írták le). A kaukázusi mítoszok szerint ebből a vasból tudtak készíteni olyan protéziseket, melyekkel az istenek (nártok) sérül koponyacsontját vagy lábszárcsontját pótolták.

Az Arisztotelésznek tulajdonított „Csodálatos dolgok tárgyalása” c. munkában khalüb és amiszumi vasról megemlíti, hogy az „sokkal jobb a többi vasnál, és ha nem csupán kemencében olvasztanák, szemre semmit sem különbözne az ezüsttől. A szemtanúk állítása szerint ez az egyetlen olyan vas, amely nem rozsdásodik.”
Iov Ter-Jeremjan örmény technikatörténész szerint a khalübok „fehér vasából” készült a híres nem rozsdásodó delhii vasoszlop (amit Visnu isten „jelének” tartottak). A khalübok ismerték a vasnak szennyeződésektől való megtisztítását és ötvözését. Az ilyen tiszta vas gyakorlatilag acélos és ezüstös-fehér színű. Arisztotelész szerint a khalübok valamiféle „tűzálló követ” (pirimakhoszt: valószínűleg foszfortartalmú ásványt) adtak az amisumi vashoz.
Egyébként a technikatörténészek szerint is a khalübok egykori földjén i.e. 2300 körül jelent meg a vas, majd i.e. 1400 körül a hegesztett acél és a fémfelületek acélozása. Azonban vannak jelek, amik egy sokkal korábbi jelenlétre utalnak, hiszen a vasnak nem kedvez az idő és szabályosan porkupaccá korrodál… és egyes őstörténészek különböző jelek alapján a vaskohászat kezdeteit inkább i.e. 6-4000 közé helyezik.

Egy kaukázusi sziklához láncolt Prométheusz kinek a máját minden nap egy sas marta. Prométheusz jajgatását az argonauták keletre hajózva egyre erősebben hallották...Most már nagyon közelítettek Kolkhiszhoz és újabb fura égi események szemtanúi voltak. Égi szerkezetek figyelték őket…
Így mikor az argonauták elhaladtak a kicsiny Árész szigete mellett, már hallották egy kaukázusi sziklához láncolt Prométheusz jajgatását és megfigyelték az isten máját tépő sas „sebes elsuhanását az ég felhői körében”.
Estefelé látták átszállni hajójuk felett a madarat, mely előzőleg megtépte vitorlájukat: „nem is égi madár alakát viselé –írja Apollóniosz-, hanem olyan nagy tollai voltak, akár a gyalu simította evező” (Szabó I. fordítása). A madár vasból volt. Az egyik lehullott „tollát” vasból és rézből készültnek mondták! A hajósok kikötöttek Árész kis lakatlan szigetén, ahonnan –szerintük- a vasmadarak felszálltak.
Itt Árész ősrégi temploma állt, melynek oltára egy „fekete kő” volt, amelyen egykor az amazon Antiopé lovakat áldozott.
Sok ősi templomban őriztek bizonyos „fekete köveket”, mint egy istentől származó dolgot, mely a Paradicsom egy darabját képviselte. Egy ilyen fekete követ hozott magával Lucifer is. Ilyet őriztek az epheszoszi Artemisz templomban, a szíriai Emesában, az írek Lia Fail-ja, több indiai templomban vagy a Titicaca-tó napszigetén őrzött három fekete kő (a „Kala”-kövek) és így tovább a példák sokasága…

Majd tovább hajóztak keletnek a partok mentén és elhaladtak Philüreisz szigete mellett, melyet nagyon régen az angol utazó, Hamilton egy kis sziklaszigettel próbált azonosítani, 3-4 km-re nyugatra Zefreh-foktól. Azt mondták ez a sziget volt Kronosz és Philüra nászának helye, aki megszülte a kapcsolatból a tudós kentaurt, Kheirónt, aki később Orkhomenoszban Iászón tanítója lett.
Innen elhajózva már Kholkhisz közvetlen közelébe értek, előttük hatalmasodott fel az óriási Kaukázus hegység, melynek egyik csúcsán megfeneklett hajdan a vízözön hajósának bárkája...

Kapcsolódó cikkek: