A minüai királyság szenthegye a Laphüsztion volt, a Kópaisz-tótól nyugatra. A hegy lábainál állt egykor -sok ezer éve- Athamász, orkhomenoszi király palotája.
A görögök többféle változatban ismertek egy régi mesét, miszerint a király felesége isteni sarj, Nephelé felhőistennő volt, akitől gyerekei születtek, de a király megcsalta egy földi halandóval, Kadmosz lányával, Ínóval, kitől szintén gyermekei születtek. A mítosz szerint ezért Nephelé bosszúból szárazságot küldött az orkhomoneoszi királyságra, de mások úgy tudták, hogy Íno titkon megpörköltette vetés előtt a vetőmagokat, hogy azok ne keljenek ki a földből. Sőt, Ínó még meg is vesztegette a Delphoi-jósdából a királyhoz visszatérő követeket, hogy mondják azt, hogy azt a tanácsot, kapták, hogy addig nem lesz termés, míg a király Nephelétől született fiát, a szép ifjú Phrixoszt fel nem áldozzák a hegyen Zeusz Laphüsztionnak.

Phrixosz és a repülő kos

Phrixosz és HelléKirály végül -kelletlenül- felvitte Phrixoszt a hegyen lévő áldozati oltárra, hogy elvágja a nyakát, de Nephelé egy Hermésztől kapott szárnyas aranykost küldött oda, aki megmentette Phrixoszt, s elrepült vele és húgával, Hellével keletnek ( Pauszaniasz szerint mindkettőt felakarta áldozni Atahamasza hegyen). Sajnos a lány a repülés közben leesett a kosról, de Phrixosz megmenekült és egészen a kolkhiszi Aiába repültek, ahol a kost feláldozta Zeusz Laphüsztiónnak (a "Megmentőnek") vagy mások szerint Árésznek és az Aranygyapját Aiétész kolkhiszi királynak ajánlotta. Később -a történtek hatásárára- meg éppen Athamászt akarták feláldozni a hegyen a felbőszült minüaiak, de megmenekült (de később megőrült), s éppen egy szintén Athamász nevű leszármazottja alapította a kis-ázsiai Teószt.

A modern mitográfusok persze rágódnak a mítoszon, bár megfejteni képtelenek. Hisz ez már egy görög mese, amit a minüaiaktól vettek át, s a végletekig átmagyarázták. Néhány szempontot kell nekünk figyelembe venni:
A Laphüsztión-hegy csak később lett Zeusz szent hegye, korábban egy sokkal régibb istené volt. Zeusznak ugyanis sohasem mutattak be emberáldozatot. Az isten neve: Zeusz Laphüsztión, azaz "Torkos Zeusz", ami nyilvánvalóan az emberáldozatokra utal.

A Laphüsztiónon lévő oltár a gyermekáldozásokra szolgált, akiket fekete ruhába öltöztetve fektettek az oltárra, majd nyakukat szegték és a fehérbe öltözött hívek a fogaikkal széttépték azokat. A szertartás végén a hívek fehér ruhája tiszta vér lett.
Rodoszon a termés tönkretételével, a föld meddőségével éppen a telkhineket gyanúsították meg, és a kuréteszek, telkhinek vagy kabirok faja mindenfelé gyermekáldozatokat követelt magának. Maga Odüsszeusz is végzett ilyen áldozást Trója falainál.

Margaret Murray egyiptológus "A Boszorkányok istene" c. nagy hatású munkájában kifejtette, hogy a boszorkányok istene valójában "egy törpe" volt! Az európai boszorkánykultusz bizonyosan a kabirkultusz sötét vonulatának örököse, hol a boszorkányok (az ókori menádok utódai) erdei tisztásokon a "Sátán"-t ünnepelték, kecskemaszkos férfit, sőt, közösültek vele, de a testét a szeretkezés közben hidegnek mondták, a bőrét sikamlósnak, akár a telkhinek vagy az incubusok fajáét. Inó valójában egy menád papnő, boszorkány volt, aki véres ruhában fogaival szaggatta az áldozati húsdarabokat. A kecskebak ráadásul, mint áldozat is szerepelt a kabir-misztériumokban sőt, szodomita kabir-rítusok kellékállata is volt (egyébként a kecske a Vénusznak szentelt állatnak számított). A Laphüsztión-hegy pedig tele van ilyen hagyományokkal, kezdve annak rituális megmászásával, kecskebőrbe öltözve ill. egy kecskemaszkos ember feláldozásával. A bakkhánsok (menádok) fehér kecskebőrruhába öltöztek.

A hálószobákra törő incubusok, az alvó nők megbecstelenítői voltak, és a szeretői a boszorkányok. A boszorkányszérűn felállított, Sátánt ábrázoló szobrok nagyon hasonlítottak Hermész nagy falloszú szobraira. Szamothrakén a boszorkánypapnő rituálisan közösült a szoborral. A Sátán szerepét játszó, kecskemaszkos varázsló közösült a boszorkányokkal. Boszorkányok a Sátán magját jéghidegnek mondták. És a lényeg: a boszorkányszertartások korai hőse a Kabirok Nagy Istennője, Hekaté, a Boszorkánykirálynő és titkos szeretője, a kos alakját felvevő Hermész isten, a Boszorkánykirály (Hermész ugyanis kos alakban nemzette Szaósz-Szamónt, Szamothraké alapító héroszát). A Laphüsztión egy ősi, elfeledett világban a boszorkányok szent hegye volt, ahol minüasziakat idevezető Minüasz király lányai bakkhikus tébolyba estek: beavatóhely, rítusok hegye, a földi világ és az alvilág találkozásának csomópontja.

Tehát a következtetés egyszerű: az Orkhomenoszba menekült telkhinek valamilyen eljárással tönkretették a vetést, majd a híveik, a menádok követelésére a királynak fel kellett áldoznia saját fiát. A gyermekáldozatok oltára a Laphüsztion hegyen, a rejtélyek hegyén volt, mely hegyből titkos folyosók vezettek a föld mélyébe.

Talán egy ilyen - telkhinek alkotta - titkos járatra bukkantak még az ókorban? Ugyanis a Csodálatos dolgok tárgyalása című i.e. 300 körül íródott összeállításban azt olvassuk, hogy a boiótiai Orkhomenosz város lakói mesélnek egy esetet, mikor egy róka - amit egy kutya üldözött - beszaladt egy föld alatti járatba. De a kutya utána ment és erősen ugatott és nagy zajt csapott. Olyan volt a hangja, mintha egy tágas üregből visszhangzott volna. A vadász arra gondolt, valami különleges lehet ott, és betörte a járat bejáratát, majd beerőszakolta magát az üregbe, melynek fala egy kútéhoz volt hasonló. Azt vette észre, hogy valamilyen lyukakból fények törtek ki. Ezek a fények olyan erősen világítottak, hogy egy barlangba jutva ott tisztán látott mindent. Majd kijött és jelentette az esetet a város elöljáróinak.

A pelaszgok szerint Héliosz égi-szekere az Atlanti-óceánban lévő Héliosz szigete (Trinakria) és a Kolkhisz között ingázott, minkét helyen palotája volt. Trinakrián járt Odüsszeusz is. Aiétész kolkhiszi király pedig Héliosz fia volt. A minüasziakról azt mesélték, hogy maguk is Kolkhiszból menekültek ide, ezer kilométerekre, a Kópaisz-tó partjára. A népszerű mítosz talán elfed valamit, amit már nem hoztak a görögök tudomására, hisz bizonyos, hogy a repülő szerkezetnek nem az lehetett a fő feladata, hogy megmentse Phrixoszt, hanem hogy visszavigyen valamit, amit egykor Kolkhiszból elraboltak.

Az "Aranygyapjú" nyilván egy kódszó, sokat nem is mond, sőt alapja volt mindenféle nevetséges találgatásnak. De jobb híján ezt használjuk, mert megfejtésének kulcsa már rég nincs kezünkben, mindenesetre olyan fontos valamiről lehet szó, ami egy ősi civilizáció miénktől eltérő technológiai rekvizituma, hogy Aiétész király -miután megszerezte- sárkánnyal őriztette, s Phrixoszhoz adta feleségül saját lányát...
Ezt a rablást természetesen az orkhomenosziak nem hagyhatták annyiban...

AZ ARGONAUTÁK ÖSSZEGYŰLNEK

Fantáziakép az ArgórólA pelaszgok átadtak egy másik mítoszt is görögöknek. Iolkosz városát, a minüai Athamasz király testvére, Krétheusz alapította, két fia közt trónviszály dúlt. A hatalmat Péliasz szerezte meg, míg a jogos örökös, Aiszón fogságba került. Fiát, Diomédészt éppen ezért titokban, a közeli Pélion-hegyen élő Kheirón nevű tudós kentaur nevelte fel. Kheirón azonban a fiút Iászón (Jason) néven nevezte.
Egyszer azonban a sors összehozta a trónbitorló Péliaszt unokaöccsével, Iászónnal (aki azért utazott Iolkoszba, hogy részt vegyen a pelaszgok legfőbb istenének, Poszeidónnak helyi ünnepén). A fia bátran kinyilatkoztatta trónigényét Iolkoszra, ezt Péliasz el is ismerte, de kemény feltételt szabott arra, hogy átadja a trónt: hozza el Kolkhiszból az Aranygyapjút, mert addig nem fog felvirágozni a minüaiak által lakott Iolkosz, amíg Phrixosz szelleme s véle az Aranygyapjú vissza nem tér...

Az ókor görög kronográfusok persze minden régi történetet igyekeztek felfűzni az általuk összetákolt fejlődési skálán. Iászón utazását egy emberkorral (kb. 80 év) tették a trójai háború elé, és Iászónt egy emberöltővel (kb. 40 év) Phrixosz megmenekülése utánra. Tehát szerintük i.e. 1300 körül játszódtak az események... Ezzel szemben (!), Volos mellett, ahol az egykori Iolkosz lehetett egy ősibb civilizáció romjait találták újabban, mint Sumerben.

Vasso Adrimi régész 1975 óta folytat ásatásokat Pelion hegy közelében, Dimininél (Volostól nyugatra), ahol olyan romokra bukkant, melyek megfelelnek a mitikus Iolkosz leírásának. A késő bronzkori (i.e. 1200) városban megtalálta egy mükénéi stílusú palota romjait. Viszont a hely már az újkőkor óta lakott. Megdöbbentő volt, hogy ősi akropoliszt, királyi palotával, hatalmas falakat, házromokat találtak és két méhkas formájú sírt is feltártak, melyeket teljesen bizonytalanul i.e. 4000 és 1200 közé helyezte. A közeli Sesklo falunál pedig egész Görögország legősibb akropoliszát találták, melynek korát óvatosan i.e. 6000-re tették, de lehet, hogy ettől és régebbi, akár még 1000-1500 évvel. Itt szintén egy palota romjaira és házak romjaira bukkantak (kőalapra épült, vályogtéglából rakott házak voltak). Sesklo i.e. 4400 körül már el is bukott, majd Dimininél indult be a fejlődés i.e. 4000 körül. Ám az ásatások ma is hézagosak, de teljesen világos, hogy mind a Kópaisz-tó körül, mind az onnan északkeletre fekvő Iolkosz környékén a történelem előtti időkben egy különös civilizáció élte virágkorát. Nem lehet, hogy azok a történetek, amiket a pelaszgok 3-3,5 ezer éve átadtak a görögöknek éppen ebben az ismeretlen civilizációban játszódtak...?

Iaszón -Péliasz igéretén kapva- követeket küldött a királyi udvarokba, hogy expedíciót szervezzen a kolkhiszi Aranygyapjúért. Jöttek is a pelaszg-görög mondák híres hősei: a tirünszi Héraklész, a két iker: Kasztór és Pollux, egy csomó királyfi, híres harcos, hajóépítő, hajós, sőt, istenek gyermekei, mint Hermészé, vagy Boreász szárnyas fia, Kalaisz. Ötvenen voltak, de mások szerint hatvanan. Argonautáknak nevezték magukat a hajójuk nyomán, de sokszor emlegették őket minüaiaknak is... (hisz ott játszódott az egész előtörténet).

Hajót kellett először építeniük, azaz "misztérium-hajót", ahogy az okkultista Eliphas Levi írta: az Argó misztériumbárka volt, a „ vetés és megújulás hajója, Ozirisz faragott ládája, az isteni újjászületés tojása”. Azt mondják, a theszpiai Argosz és Iaszón vezette a hajóépítést. Dodona szent ligetének tölgyfáiból vágták hozzá a fát. Ez egy "beszélő hajó" volt, ugyanis a hajó orrába beillesztették a híres dodonai beszélő tölgy egy darabját. Egy ókori történetírótól, Posszisztól -aki megírta az amazonok történetét- meg arról értesülünk, hogy a hajó igazi építője Glaukosz, a kékbőrű tengeristen volt, aki egy ideig kormányozta is azt. A hajót "Argó"-nak nevezték el...
Már a körülmények is titkokat sejtenek: valamikor nagyon rég megszerveztek egy hatalmas expedíciót, mintha ma összeválogatnánk a legnagyobb tudósainkat, akiket harcedzett olimpikonokkal raknánk össze, akik - veszi át a szót Robert Charroux - " gyorshajóra szállnának a tengeren -s mint az Argó- egy birkabőr keresésére indulnának! Ez bizonyára aranyból volt, és ez a fém nagyon ritka volt néhány évezrede, de kell legyen az egésznek ésszerűbb magyarázata. Túlságosan izgalmas megokolni az ötven hős utazását –tudósok, költők, sportolók, muzsikusok, stb.-, mind alaposan kiválasztva! ... Kétségtelenül egy valódi fantasztikumot titkol az Argonauták kalandjának leple, talán mert hihetetlen volt..." (1969).

Az általános vélemény az volt, hogy Iaszón volt az egész vállalkozás vezetője, noha még az Argonauták közt is ott volt Péliasz király fia, Akaszthosz is. Dionüsziosz Szkütobrakhion egy alexandriai mitográfus, aki megírta történetüket, elvetette ezt, és azt magyarázta, hogy valójában Héraklész vezette az expedíciót...

Persze, sem Iaszón, sem Héraklész nem volt az igazi vezetője az Argonautáknak, bármit mondjanak is a görög mondák!
Ők azt mondták, hogy a Varázsló egy másik országból érkezett, bár az említett ország barbár lakói mit sem tudtak róla. A pelaszgok maguk is egy sötét mágusnak tartották, s még a görög neve is innen származott. Majd később azt mesélték a görög tudósok, hogy a messzi Indiából érkezett, még Várkonyi Nándor is emellett tör lándzsát...
Valójában nem onnan jött, hanem az ősi, beavatás városából, melynek szent medencéjében állt egykor a sárkánykígyó hatalmas ábrázolása. Varázsló a távoli múlt egyik legnagyobb adeptusa volt, ki itt lépett kapcsolatba istenével, akit a későbbi ostoba korok lázadó angyalnak, gonosz Sátánnak degradáltak, holott ő volt a Beavató, az igazi jótevő. A Sátánhoz imádkozott, hisz az egész fajtája, a kígyópapok nemzetsége az ő híve volt. Ezek a papok vették körül indulása előtt... s a Varázsló - mit sem tudva, hogy évezredekkel később holmi tépett szakállú, gethes, valamiféle indiai gurunak nyilvánítják - elindult a folyó felé, hol hajó várta. A hajó az Orkhomenoszi királyságba vitte. És ez a hajó nem a Gangeszen ringott, hanem a Níluson.
Ő volt az Argonauták titkos vezetője, az expedíció igazi irányítója. A Varázsló vitte a misztériumbárkát annyi kalandon át, melynek végső célja az ókor egyik legnagyobb titka maradt... egészen máig.
Mikor megjelent Orkhomenoszban, már a félig élők tudták, hogy a mágusok háborúja elkezdődött, s elbújtak sötét odújaikba. Az Argonauták pedig vízre szálltak, hogy a Varázsló vezetésével porrá zúzzák a világot pusztító sötét hatalmakat, s hogy a tengereket az ő vérükkel töltsék meg...

ORPHEUSZ, A VARÁZSLÓ

Orpheusz megszelidíti a vadakatA görögök már nem rendelkeztek pontos információkkal róla, mindenesetre isteni származásúnak tartották, aki a trákai thraxok törzsébe tartozott (a dél-thrákiai tengerparton). Ábrázolásain rendszerint trák viseletben, trák királyfiként mutatták, ám a neve nem trák, hanem görög: Orpheus, és a trákok nem is tudtak róla semmit. Ám az Orpheus név sem az igazi neve, hisz csak a görögök akasztották rá. A korai költök a zene és az éneklés feltalálójaként ünnepelték...
De még így is régi név, az "orphe-" szóból származik és annyit tesz: "sötétség", s Orpheusz pedig az aki a "sötétségből jött" vagy a "sötétség fia"...
Néhány görög, miután rendszeresen kezdtek tanulmányutakat tenni Egyiptomban, majd az alexandriai könyvtár tudósai, ráébredtek, hogy Orpheusznak egyiptominak kellett lennie vagy legalábbis egyiptomi iskolákat kellett járnia (mint Diodórosz mondja). Volt egy hagyomány arról, hogy Memphiszben volt főpap, hierophanta. Ahogy Apollóniosz Rhodiosz, az Alexandriai Könyvtár főkönyvtárosa így beszélteti költeményében: „Egyiptomban a szent szót tanítottam”.
Hanem elképzelhető, hogy a kikónok nevű barbár trák törzs körében élt egy darabig, ahogy Sztrabón írta. Ez talán rá is világíthat Odüsszeusz utazásának kezdeti rejtélyére, aki Trója után hazaindult, vagyis nem jó irányba ment, mert ény-nak utazva a kikónok partszakaszánál partra szállt és megtámadta, kirabolta és lemészároltatta a kikónok jó részét. Ez a részlet annyira érthetetlen, hogy kései betoldásnak tartják, pedig ha feltesszük, hogy Odüsszeusz valami olyasmiért szállt partra a kikónoknál, amit Orpheusz 1-2 nemzedékkel korábban otthagyott, és az a további útjához feltétlenül szükségeltetett...

A trákok és pelaszgok körében misztériumokat, beavatásokat alapított és újított fel. Ünnepelték mint lantjátékost, látnokot, asztrológust és gyógyítót. Sztrabón vagy Pauszaniasz egyszerűen "varázslónak" nevezi, aki tudta, hogyan kell "istenek haragját elhárítani". Lukianosz szerint a "varázshatalmával az egész világon uralkodott". Fellázadt az istenek gonosz uralma ellen, elvetette az emberáldozatot, az ölést, s mégis azt mondták róla, hogy "gonosz tanokat hirdetett", mert az istenek bűnös életéről mesélt...
Pauszaniasz egyiptomi forrásból merítve állította, hogy a thébai Amphión és Orpheusz nagy varázslók voltak, varázsénekük hatására Orpheusz köré vadállatok, míg Amphión köré építőkövek gyűltek. A régi időkben a beavatottság egyik legfőbb jele volt a vadállatok megszelídítése, csupán a hang erejével (ismeri Dániel próféta is), és az egyiptomi, főként héliupoliszi papság ezt sok évszázadon keresztül tanulmányozta, amit mi még csak az utóbbi száz évben kezdünk tanulmányozni, azaz sokkal magasabb szintre jutottak, mint mi. Azt mondják a hang erejével képesek voltak korsókat széttörni, üveget repeszteni, falakat leomlasztani, köveket emelni, ajtókat kitárni. Mikor Mózest, a héliupoliszi papot börtönbe záratta a fáraó, annak rácsai kicsapódtak, az örök meghaltak mikor elsétált mellettük, egyenest a palotába, ahol a fáraó fülébe súgott szótól az ájultan esett össze...

A görögök még Orpheusz által hátrahagyott iratokról is beszéltek, amik eredetileg pelaszg nyelven lettek leírva, de egyiptomi hieroglif jelekkel. Ezeket a könyveket a követőire, az orphikusokra bízta, akik viselete és hagyományaik mind egyiptomi jellemzőket mutattak.
Az orphikusok azt állították, hogy Orpheusztól származó könyvek vannak a birtokukban. Ezek a könyvek vélhetőeleg, részletesen tartalmazták az isteni lantos alvilági útját, föld alatti beavatását, és az általa hirdetett misztériumokat és tanításokat.
Volt egy mese arról, hogy Orpheusz járt az Alvilágban, mikor lement, hogy felhozza feleségét, Eurüdikét. Viszont ennek teljesen más volt az értelme: ugyanis egy beavatás leírása volt a gizai Nagy Piramisnál, ahol bejárta a mesterséges Alvilág összes vidékét. Ókori forrásokból tudjuk, hogy a történetben Orpheusz egy hosszú, sötét folyosón jut le az Alvilágba. Ovidius szerint hét napig kellett várakoznia az alvilági folyó, az Akherón (egyiptomi Akhernuti) partján, közben nem evett egy falatot sem. Ez a hét napos várakozás nyilván a beavató szertartások része volt. Egy másik forrás arról tudósít, hogy Orpheusz „egy hatalmas szikla” alatt (a piramis, ahogy az ókorban is nevezték: tökéletes szikla), egy „barlangban” hét hónapot töltött el. Paul Christian utal egy sziklaüregre a piramis alatt, ahol a müsztésznek hét hónapos meditációs időt kell eltöltenie. Eurüdiké valójában nem a felesége volt a történetben, hanem Alvilág királynője. Egy kígyóistennő volt, azonos az egyiptomi Maattal, Thot feleségével, aki elé a beavatottnak kellett állnia a Két Igazság Termében...

Orpheusz a föld alatt találkozott az Alvilág isteneivel, kiknek vezetője Dionüszosz (az egyiptomi Ozirisz). Lantjával csodálatos éneket adott elő a föld alatti uralkodópárnak. Idelent találkozott az örökké forgó tüzes kerékkel, melyet megállított. Gérard du Nerval, majd Edouard Schuré 19. századi okkultisták is odajutottak, hogy Orpheuszt beavatták a Nagy Piramisban.
De minden találgatás őse lehet, Jean Terrasson abbé klasszika tudós regénye az egyiptomi Sethos herceg életéről, ami később a szabadkőművesek és sátánisták titkos forrásává vált (ma is találgatások tárgya). Az abbé azt állította, hogy egy 2. századi alexandriai görög kézirat jutott a birtokába, amit lefordított és az lett a történetének alapja. A regényben Séthos elmeséli Orpheusz beavatását a Nagy Piramisban. Egy kátránnyal bevont kútaknán keresztül jutottak le, ahonnan földalatti folyosórendszer vezetett minden piramishoz. Csak egy fáklyát és a lantját vitte magával, de ez utóbbi talán nem is lant lehetett, hisz ezt csak a görögök mondták, hanem a rejtélyes egyiptomi sistrum, ami egyaránt volt mágikus kellék és hangszer is. Melynek minden alkatrésze sajátos szimbolikát takart, s annak használója védettséget élvezett Szeth isten színe előtt...

Orphikus beavatottak pedig birtokoltak egy titkos, fejlett tudást, amiről mit sem tudtak a görögök, és ez már nem afféle legenda, hogy félre lehetne söpörni: C. S. Chassapis görög csillagász megvizsgálta az i.e. 6. században lejegyzett orphikus himnuszokat csillagászati szempontból, melyeket Orpheusznak tulajdonítottak. Arra a megállapításra jutott, hogy azok az i.e. 17. században keletkeztek, sőt a beléjük foglalt csillagászati vonatkozások még megdöbbentőbbek: Tudtak a Föld körforgásáról, a Nap látszólagos haladásáról az Ekliptikán. Megállapították a napéjegyenlőségek és napfordulók idejét. Ismerték az égbolt csillagainak napi, látszólagos körforgását az a pont (Sarkcsillag) körül, melyre a Föld rotációs tengelye az északi póluson keresztül vetül, és így tovább, sőt ismerték a lencsét és a távcsövet is. Chassapis könyvet írt erről 1967-ben.

K. Koutrouvelis görög kutató csillagászati számításai szerint Orpheusz az i.e. 3200 körül élhetett. Ekkor már létezett az egyiptomi Héliupolisz, akár a Héliupoliszi testvériség, aminek bizonyosan tagja volt. Sőt, a város éppen fejlődésének hajnalán volt. Orpheusz névről azt mondták egyesek, hogy az egy álnév, amit az egyik Korübant-Kurésznek címeztek. Valójában ők voltak Héliupolisz alapítói, a hajózás feltalálói, s akár Odüsszeusz, úgy Orpheusz is valójában egy kurétesz vagy kurész volt, abból a rejtélyes történelem előtti fajból, mely már rég eltűnt...?

Jean Delville: Orphee MortVolt egy különleges iránytűje is, mely segítette a hajó irányítását, ugyanis ismert még egy sületlen történet, Orpheusz levágott fejéről, ami jósolt. Ez valójában nem Orpheusz feje volt, hanem egy Héliupoliszban gyártott ún. "aranyfej". Ez segített Orpheusznak tájékozódni a tengeren, védte személyét és segített kapcsolatot tartani titkos ismeretlenekkel. Héliupoliszi alkimisták készítették a titokzatos "aranyfejet", melyek gyártásáról illetve tudásáról más forrásokból is tudunk, sőt éppen az is város titkai közé tartozott. Ezenkívül Orpheusz pontos térképeket is hozott magával.Valójában az egész hajóút titkos vezetője a héliupoliszi pap, Orpheusz volt. Ő vette rá a csapat tagjait, hogy beavassák magukat a kabir misztériumokba. Ő hajtotta végre a rituális feladatokat. Mágikus tudománya révén pedig végig segítette az expedíció küldetését. Képes volt hatni az időjárásra, lecsendesítette a viharokat, zenéjével kövek emelkedtek fel. Egy igazi Varázsló volt...

Edouard Schuré könyvében így beszél Orpheusz: „Szerelemből öltöztem gyolcs ruhába… szerelemből jártam be Szamothraké barlangjait, a piramisok kútjait és Egyiptom sírjait… Ízisz és Ozirisz papjai kiszolgáltatták nekem titkaikat." Diodórosz görög történetíró kétezer évvel ezelőtt az Argó hajó kalandjait mesélve, kertelés nélkül megjegyezte Orpheuszról: „...egyedüli a hajón, aki beavatott volt a titkokba”!

A hercegek, a hősök, istenfiak, kormányosok, Héraklész és Iaszón mind őt várták Iolkoszban, a testvériség küldöttjét, Szeth leghatalmasabb papját, Atum örök imádóját, mert ő volt az egyetlen, aki nem csupán megszerezni tudta a rejtélyes Aranygyapjút, hanem tisztában volt annak eredetével, működésével és használhatóságával...
Miután a Varázsló megérkezett, az Argonauták hajóra szálltak és elindultak az ősi Iolkoszból. A "lángoló sziget", Lémnosz felé vették az irányt, mely sziget a sánta, kovácsistennek, a kabirok atyjának, Héphaisztosznak volt szentelve, s melyet abban a távoli időben etruszkok laktak és valamiféle vasipari központ volt a történelem előtti idők hajnalán, akár Elba szigete... Nem tudni miért, de az Argo hajó erre tartott...

Kapcsolódó cikkek: