A bolíviai Tiahuanacóban járunk. A városnak nem igazán a "kora" a rejtély, ahogy azt a korábbi romantikus szerzők, kutatók és mások gondolták, hanem sokkal inkább az ahogy az egykori lakói reagáltak a környezeti hatásokra, ahogy ábrázolták a világot, ahogy építkeztek. Mintha nem is ezen a bolygón éltek volna, pedig itt voltak! A létezésük, az álmaik egy teljesen más emberiséget sugallnak, mint ami a földön él. Ha az emberiséget felosszuk feketékre, fehérekre és sárgákra, úgy ezek közt megvannak az alapvető hasonlóságok a primitívtől a felhőkarcolókban lakókig. Olyan, mintha a tiahuanacóiak, nem ezek közül valók lettek volna, hanem mondjuk kékek...

A várost is valamikor, még mielőtt Manco Capac fiai, az inkák hatalmukba nem kerítették, elhagyták, még meg úgy, hogy a munkáikat hirtelen abbahagyták, szerszámaikat eldobták. Építettek egy "piramist", amit jobb híján nevezünk annak, hiszen nem hasonlít egyetlen más piramisra sem. Ezt nevezik Akapanának. Az alapját nagy kövekből rakták, majd a közelben kiásták a félig föld alatti templomudvart (aminek padlószintje a környező tereptől két méterrel lentebb van), s az innen lévő földből épült az Akapana. A teraszok lépcsőit kőfalakkal, hatalmas, akár 65 tonnás andezittömbökkel erősítették meg (ezek 90 százalékát elhurcolták). Azok építették, akik megalapították Tiahuanacót. Kétségkívül szakrális helynek szánták a piramist és a várost...

    A régészeti helyszín romjairól a következőket lehet röviden elmondani. Tiahuanaco (vagy ahogy újabban nevezik: Tiwanaku) jelenlegi, modern városától keletre van a régészeti 1-es Zóna, ahol a következő emlékek vannak: a Félig-földalatti templom, a Kalasasaya, a Putuni, a Chunchukala, a Kherikala, a Kantatallita és az Akapana platform. Ettől a zónától délnyugatra fekszik, mintegy egy-kilométerre a 2-es Zóna, Pumapunkuval. Egykor egy mesterséges csatorna vette körül a kultikus építmények szentkörzetét, ahol az Akapana, mint egy sziget magasodott ki ebből. Mára oda jutottak a régészeti elképzelések, amit a szórványos ásatásokból vontak le, hogy Tiahuanaco alapítása nem tehető i.sz. 100 elé.
    A szomszédos gigantikus Pumapunku rejtélyes és befejezetlen építménye ma már teljesen romokban van (lásd fentebb). Egykor egy nagy földteraszon állt, amit homokkő lapokkal burkoltak. Pumapunku kőépítménye egykor olyan lenyűgöző volt, hogy pompáját a spanyol hódítók 1549-ben "felfoghatatlannak" nevezték, majd a következő három évszázadban a kincskeresők, környékbeli földművesek gyakorlatilag módszeresen lerombolták az építményt, úgyszólván csak a legnehezebb kövek maradtak itt. Sok tömböt ugyanis fémkapcsok tartottak össze, melyeknek csak a vájata maradt meg a kövekben. Ezen fémdarabok miatt is sok tömböt szétszaggattak. A szétszórt tömbök közt van a város legnehezebb kváderköve is: 131 tonnás! Az építmény alatti mesterséges a 167,4x 116,7 méteres terasz létrehozásának ideje adja az építés alsó határát. A szerves minták legkésőbbije az i.sz. 6. századból származik. Ez ugyan kiábrándítóan hat olyanokra, akik hittek a régész Arthur Posnanskynak vagy az amerikanista Simone Waisbardnak, akik 10-15 ezer évekről beszéltek a város kapcsán. Bár a nagy régisége megmagyarázta volna, miért mutat a stílusában, környezetében annyi eltérő vonást a szomszédos indián-kultúráktól. Arról nem beszélve, hogy magában Tiahuanacóban is két stílus, kultúra épült egymásra.

    Pumapunku építménye láthatólag előregyártott elemekből épült fel, akár a legó-kockák. Csakhogy ezek némelyike több tonnás és láthatólag milliméteres pontossággal munkálták meg azokat (lásd fentebb: az első képen egy homokkőtömböt méregetnek a 19. századba, míg a 2. kép egy kazettákkal kivágott andezittömböt mutat). 2018-ig kellett várnunk, hogy a modern számítógépes technika hihetően rekonstruálja Pumapunkut (a rekonstrukciót nemcsak a zord időjárás és a fosztogatók rombolásai nehezítették, hanem tudható, hogy a Pumapunkun a birodalmi korszakban a város lakói átépítéseket hajtottak végre). Alexei Vranich kaliforniai régész és munkatársai a helyszínen összesen megmaradt 140 andezitdarab és 17 homokkő lap 3D-s méretarányos modelljét nyomtatták ki a különböző tudósok által az elmúlt másfél évszázadban a Tiahuanaco helyszínén talált tömbök magasságáról, hosszáról és szélességéről összeállított mérések alapján. Végül évszázadok óta először jelent meg egy teljes Pumapunku - először digitális modellként, majd 4 százalékos méretarányban 3D-nyomtatva. Lásd fentebb a 3. képet, ami  Pumapunku épületegyüttesének északi darabját mutatja. A Pumapunku három nagyobb egységből állt, melyek közt átjárók voltak és andezitből (lávakőből) épült az egész. Lentebb adom Pumapunku teljes épületegyüttesét, mellette Edmund Kiss német építész 1930-as években készült rekonstrukcióját a helyről:

   Nagyon lehangoló Pumapunkut ilyen állapotában látni! Az egykori épületek elemei ott fekszenek a fűben, mint valami halottak. A kemény andezitből vágták ki az elemeket. A követ messziről, mintegy hetven kilométerről cipelték ide. Olyan ezek a kőelemek, mintha 3 D-s nyomtatóval készültek volna! Milyen lehetett az a nép, akik úgy építkeztek, mint egy másik nép sem? Honnan jött az ötlet, hogy az építőelemek ilyen módon munkálják meg az összerakás előtt? És mindezt hajszálnyi pontossággal! Lentebb adok két képet. A másodikat Stübel és Uhle német régészek vették fel Pumapuncuban.

     Anello de Oliva krónikásnak 1625 körül lefordítottak az indiánok egy kvipu-szöveget (!), ami arról szólt, hogy a híres Tiahuanaco valójában a föld alatt épült, és nem felette. Lent a mélyben nagy termek vannak, hozzájuk négy csatorna vezet le. Ennek eddig semmi nyomát nem találták. Viszont található a városban egy "Félig földalatti templom"-nak nevezett szakrális építmény, melyet a talajba vájtak. Hogy az esőzések idején ne telítődjön meg vízzel, az építők lefolyócsatornákat építettek az aljába. De igazában ez a templom most nem is érdekel annyira minket, hanem a templomtól délre lévő Akapana elnevezésű lépcsős piramis, amit részben épp abból a földből emeltek, amit a Félig földalatti templomnál kitermeltek.  George Courty majd Manuel Gonzales de la Rosa még az első világháború előtt arra a következtetésre jutottak az itteni ásatások során, hogy volt egy föld feletti és egy föld alatti Tiahuanaco. A város egykori lakói nagymértékben a város alatt is építkeztek, behálózva azt különféle kőlapokkal kirakott járatokkal.

    A baloldali képen a hajdani Félig földalatti templomot ábrázolták, ahová az emberek vonulnak le (balra, kissé messzebb tőle az
Akapana piramis emelkedik).
A mellette lévő képen a templom mai rekonstruált állapotában. A harmadik kép adja Tiahuananco topográfiáját.

   Az Akapana egy kereszt-formájú piramisszerű szerkezet, ami az egyik irányban 257 m, míg a másikba 197 m hosszú. Az eredeti magassága 16,5 méter lehetett (ma csak 15 m). Teljes egészében építették, nem használva ki semmiféle természeti adottságot. A földanyagát gondosan átrostálták. Oldalfalait több tíztonnás hatalmas andezittömbök támasztották. Ez lehetett Tiahuanaco legkésőbbi központi építménye. Mikor a 19. századi első régészek megérkezett ide az Akapana már egy omladozó, fűvel benőtt természetes dombnak hatott leginkább...

   A dombról már a helyiek és spanyolok is azt mesélték, hogy arany van benne elrejtve. Egy Oyaldeburo nevű spanyol a 18. században bányászati engedélyt kapott az Akapanára és teljesen feldúlta. Posnansky megrovólag szólt a Crequi de Montfort gróf vezette kutatócsoportról, akik 1903-as ásatásaik során önkényesen kiásták a maradványokat, összetörtek mindent, ami az útjukban állt, és számos leletet vittek el.

   Csak az egyszerűség kedvéért nevezzük "piramis"-nak, formailag leginkább teraszos, lapos tetejű halom. A komplexum valójában hét egymásra helyezett, földdel töltött platformból áll, amelyeket egymást követő, kisebb méretű kő támfalak vesznek körül. Az Akapana alaprajza egy lépcsőzetes háromszögre hasonlít, ahol az alapzat kelet felé néz. Az Akapana alaprajzát gyakran úgy írják le, mint egy fél andoki keresztet (ezt nevezik inka keresztnek vagy kecsua nyelven chakanának is). Maga az komplexum már annyira romos állapotban maradt fenn, hogy a 19. századi régészeti feltárások csak rontottak a helyzeten, de még az eredeti magassága is kérdéses. Leírások ugyanis arra utalnak, hogy a 19. századi "ásatások" idején a halom még 25 méter magas volt, mert léteztek még azóta eltűnt részek is. Sőt, egyesek szerint az eredeti magassága 35 méter lehetett, de a mai rekonstrukciók pedig ennek ellenére egy 16,5 méteres magassággal számolnak. Ennek is meg van azonban az értelme, ugyanis ha a tetején volt egy esővízlefolyó, amit 2005-ben találtak, úgy nehéz azt képzelni, hogy ezen felül még volt húsz méter magas anyagréteg, amit az elmúlt 2-300 évben leromboltak.

  Arthur Posnansky különböző becsléseiben a város korát 17.000 és 9000 év közé tette. Sok korai amerikanista éppen az Akapanát gondolta a város legrégebbi építménynek. Gerol szerint hajdan a város egy félszigeten feküdt, ami belenyúlt a Titicaca-tóba, és ez a teraszos halom teteje volt a mentsváruk az ivóvíztartalékkal és a az ott felhalmozott fegyverekkel. Posnansky Tiahuanaco mellett egy kikötő nyomait találta. Mára azonban a geológusok bizonyosak abban, hogy a ma 21 km-re lévő tó soha nem ért el az utolsó több mint 30 ezer évben a városig, sőt néha még nagyobb is volt a távolság. A geológusok szerint Posnansky kikötői mólója pedig természetes sziklaformációk. Mára egyes régészek a piramis építését i.e. 1200 körülire helyezi, ugyanakkor a fő áramlat  véleménye szerint az Akapana i.sz. 700 körül épült, amit viszont számos dolog bizonyít, mint szerves-anyag kormeghatározásai vagy pld. a 2007-ben talált sír halottja. Egyébként számos C-14-es kormeghatározással rendelkezünk a piramis alapszintjétől a teraszokig (főleg a keleti oldal), s ezek mind i.sz. 500-900 közti értéket mutatnak, természetesen hibahatárokkal. De úgy néz ki jelenleg, hogy ez a domb lehetett a tiahuanacóiak utolsó nagy építészeti vállalkozása, ami nem készült el teljesen, mert a város lakói valahová eltávoztak...
    Valahogy nekem az Akapana sehogy nem hat egy "erődnek", mint azt Ephraim Squier, Charles Wiener és Gerol gondolta, még ha a tetején nagy mennyiségű (3 cm-es) kődarabokat találtak, amiket Gerol parittyaköveknek minősített (és persze nem is volt az!). A másik érdekesség, hogy terasz földjéből Middendorf kovakőből készült nyílhegyeket ásott ki. A tiahuanancóiak használták a fémeket, úgy miért védekeztek volna, mint egy prehisztorikus háború harcosai? A parittyakövek és a kovakő nyílhegyek nem anakronisztikusak egy 700 körüli építménynél? Alexei Vranich amerikai régész kifejti, hogy volt egy különös pont Tiahuananco történetében, amikor a város korábbi infrastruktúráját lerombolták és teljesen újjáépítették, közvetlenül azelőtt, hogy a várost hirtelen elhagyták volna. "Úgy tűnik - magyarázza Vranich -, hogy i.sz. 700 körül, három évszázaddal Tiwanaku monumentális és hatalmas város létezése után hirtelen változás történt, és minden építési erőfeszítést az Andok legnagyobb építményének megépítésére irányítottak. A város korábbi műemlékeit lebontották, és köveiket újra felhasználták az Akapana-piramis építéséhez. Az erőfeszítés túl nagy volt, és a piramis befejezetlenül maradt, amikor a várost elhagyták." (Akapana piramis-domb).

  Tiahuanacóban sűrűn felbukkan az andoki kereszt formája, sőt ennek a félbevágott változata is, de ismerték a kicsi, tömör négyszárú körvonalazott keresztet. A felső sor harmadik képe a Titicaca-tó Hold-szigetéről van, a többi Tiahuanacóból.

   Az andoki kereszt feltűnik a maja építészeti motívumok közt, például Uxmalban, a Varázsló Piramisán. A fentebbi sor legutolsó képe egy észak-amerikai sziklarajz. Nevada és Arizona indiánjainak ez a fajta motívuma a sziklarajzokon, sokszor visszaköszönt. Gyakorlatilag a maja petroglifák közt ugyanez a jel a Vénusz bolygót jelentette. Boma Johnson régész szerint USA sziklarajzain feltűnő körvonalazott kereszt szintén a Vénuszt jelentette. Sőt, ez a szimbólum elterjedt mindkét Amerikában! Az indiánok szerint a hajnali és az esti Vénuszt jelentette. Kumastamho teremtő isten halála és újjászületése az értelme: az esti Vénusz, mikor eltűnik, leszáll az alvilágba, majd hajnalban újból megjelenik, azaz újjászületik. A Varázsló Piramisának építését a maja monda egy törpe varázslónak tulajdonítja, aki gonosz is volt. A piramis szentélyéhez lépcső vezet, s annak bejárata egy szörny hatalmas száját imitálja. A szörnyeteg szája a Vénusz-keresztet szimbolizálja. Ez a szimbólum feltűnik Teotihuacanban is, és a város kapcsán már foglalkoztunk is vele: Teotihuacan 2. rész

*

   Harry Gerol az Inkák tündöklése és bukása c. könyvében (1965) így írja le az Akapana piramisát: „Ezt a dombot azért létesítették, hogy baljós időben erődített pontként és gyülekezőhelyként szolgáljon. Kifejezetten megalitikus építmény. Alapzatát sziklák erősítik meg, azokra hordták a földet. A földet oldalról sziklatömbökkel támasztották fel. A domb mostani magassága tizenöt méter. Egymás után emelkedő teraszaival az Acapana százharmincöt méter hosszúságot ér el, maximális szélessége pedig száztizennyolc méter. Tetején hét méter mély, nyolcvan méter hosszú és negyven méter széles medence van. Ez az üreg valószínűleg a lakosság tiszta vízzel való ellátására szolgált, és a konkiszta idejétől az elmúlt századokon át az inkák kincsét keresők sokszor átkutatták. Eközben sok helyen ott hagyták nyomukat.
    A víztárolóban a domb aljáig vezető csatornák maradványai fellelhetők. Mind a nagy ciszterna, mind a vezeték kőlapokból készült falainak maradványai még láthatók. Az alaposan megtervezett főcsatornának tizenhat méteres szintkülönbségű a lejtése, és nyilvánvalóan az egymás után felfedezett mellékcsatornákkal összekötött fővezeték volt. A vezetékeket a főcsatornával összekötött védőárok vette körül.
    A teraszos építmény teteje úgyszólván egyedülálló volt a kultikus lépcsős építmények vagy lépcsős piramisok sorában. A régészek többsége ugyanis egy hatalmas ciszternát, vízmedencét gondolt a lapos tetőre, ahogy azt Gerolnál is olvashattuk. Viszont több rekonstrukció szerint a tetején lévő vízmedence alaprajza andoki keresztet formázott. Az első kép Javier Escalante rekonstrukcióját mutatja:

 A fentebbi két rekonstrukció jól mutatja az andoki keresztet mintázó medence a felső platformon.

    Az Akapana komplexum teteje viselte el a legnagyobb pusztítást, amit már a 16. században elkezdtek a spanyolok. A már említett Oyaldeburo a 18. században az embereivel úgyszólván szétverték az építmény tetején lévő medencét. A 19. század elejére úgy elcsúfították az Akapanát, hogy természetes halomnak hatott. Ma is nehéz kivenni, hogyan nézhetett ki az a hatalmas, kőlapokkal bélelt medence a tetején. Alább az első kép a felső terasz tetejét mutatja. Ez a dúlás odavezetett, hogy mára gyakorlatilag nagyon nehéz pontosan meghatározni a lépcsős piramis eredeti kinézetét. Simone Waisbard francia amerikanista említi a Tiahuanaco, 10 000 ans d'énigmes incas c. könyvében, hogy "1839-ben a tiahuanacói Akapana teraszon végzett ásatások során számos nagyméretű, körülbelül negyven centiméteres, láma alakú füstölőt találtak" (1971). Linda Manzanilla régész 1988-89-ben ásatott az Akapana piramison, számos új dolgot felfedezve (pld. a platformon a hatalmas üreg északi és déli oldalán egy-egy kőből épített szoba romjait találta, csontmaradványokkal és kondorfejű füstölőkkel). Manzanilla rekonstrukciója alább a második kép (1992). Escalante rekonstrukciójával ellentétben nem hat, hanem hét lépcsősnek mutatja az építményt és a tetején lévő hatalmas mélyedés, nem egy medence, hanem egy nyitott oldalú bemélyedés (Edmund Kiss rekonstrukciója 1937-ben még csak három lépcsővel számolt).

    2007-ben Roger Angel Cossio vezette bolíviai régészcsoport a piramis belsejébe vájt fülkében egy i.sz. 700 körül eltemetett előkelőség sírját találta. A csontváz jó állapotban volt. Találtak egy diadémot és egy nagy aranymedált is vele. De az is nyilvánvaló, hogy a piramis nem épült sírnak, az előkelőséget talán tiszteletből az épp akkor épülő piramisba temették.

   *

   Hidrológiai telep

   Azonban a legkülönösebb dolog az Akapana kivitelezése során történt. A piramistestet ugyanis masszívan megépített csatornákkal hálózták be, s ezek egyszerre kellett épülniük a piramissal.  Elsőként George Courty geológus, a francia régészeti misszió tiahuanacói ásatásai során 1903-ban derült ki, hogy egy csatornarendszer lehet az Akapana testében. Az is bizonyosnak látszott, hogy annak idején Oyaldeburo átvágta a hegy keleti oldalát, hogy elvezesse a vizet, átkutatta a víztározó alját, gyönyörű kőlapokból álló szerkezeteket bontott le, és mélyen a hegybe ásott, ahol csak csatornákat és vezetékeket talált. A pusztítás során mindazonáltal kiderült, hogy az Akapana nem egy természetes domb, hanem egy nagyon összetett szerkezet volt.

  A vizsgálatok felfedték, hogy a város egykori lakói központi szerepet adtak a víznek, a víz áramoltatásának. Termőföldjeiket csatornák hálózták be. Lentebb kőből vágott csatornaelem az első kép. Már a 19. századi utazó beszámoltak a földön heverő sok precízen faragott, U-alakú kőelemről (mint Squier 1877-ben), melyek arra utaltak, hogy a tiahuanacaiaknak csatornahálózatuk volt.  Utána a második képen egy hasonló elem a Kalasasaya falába beépítve vízköpőként (a falat ebben az állapotában a régészek rakták össze). A 3. és 4. kép Pumapunkuból van, ahol láthatólag magukba az építőkockákba vájtak vezetékeket, csatornákat.   Charles Ortloff chicagói antropológus és amerikanista egyik tanulmányában közöl egy térképet, amin jól látszik két egymással párhuzamos föld alatti csatorna, ami a Kalasasayától és az Akapanától nyugatra található és nagyjából északról-délnek vezet (Water Engineering at Precolumbian AD 600–1100 Tiwanaku’s Urban Center, 2020).

 

    2006-ban a piramis tetején is találtak egy lefelé vezető vízaknát. Közel a hajdani vízmedence széléhez. Ha ezek esővíz-elvezető csatornák voltak, mi értelme volt az esővízgyűjtő ciszterna mellé rakni egy elvezetőt? Hogy lehet az, hogy egy kis kerek lyukon keresztül ürült a tetőn lefolyó víz egy sokkal nagyobb kapacitású csatornába? Önjáró robotot küldtek ebbe a kis alagútba 2006. június 13-án a régészek. Ennek átmérője 60x60 cm. Simára csiszolt kőlapokkal van kirakva. Nem a mi embertípusunknak épült, hisz egy felnőtt ember alig fér bele (ha csak nem gyerekek méretére lett szabva). A piramis tetején egy kőlap fedte, miben egy kerek lyukat vágtak. Előbb lemegy 3 méter mélyre az akna. majd vízszintesen folytatódik 18 méter, utána megint esik függőlegesen 1,7 métert, majd vízszintesen halad tovább, de ez a szakasza már nem ismert, így az sem,  hogy hová vezet.

   Javier Escalante rekonstrukcióján egy hatalmas monolit van az andoki kereszt alakú medence közepén. A csatornajárat ettől nem messze található. Csatornafedélként egy kőlapot alkalmaztak, melynek közepébe egy szabályos lyukat fúrtak. Beleküldték azt a kis önjáró robotot. Megdöbbentő a folyosó precizitása még ma is! Egyébként a járat eredetileg valószínűleg kivezetett a terasz külső falára.

   Az Akakor Geographical Exploring szervezésében 2008-ban volt egy Akapana-expedíció, melynek elsődleges célja a lépcsős építményben az alagutak feltárása volt. Az egész piramist átjárók, alagutak és csatornák labirintusa szeli át, amelyeket függőleges aknák és kisebb gyűjtőcsatornák kereszteznek. Öt kutató (3 olasz, 1 bolíviai és 1 brazil) vett részt a 25 napig tartó expedícióban. A járatok elég szűkösek (50 cm x 60 cm), de az expedíció két olasz barlangásza bemászott ezekbe. Több leletet kihoztak a járatokból, cseppkőmintákat gyűjtöttek vizsgálat és kormeghatározás céljából, végül pedig a főalagút közepén egy elektronikus eszközt (adatrögzítő szöveg) helyeztek el, amely egy éven keresztül rögzít egy sor adatot, például a mozgást, a hőmérsékletet, a páratartalmat stb. Felméréseik segítenek abban, hogy készüljön egy egész építményt átfogó 3D-s szerkezeti rajz, mely feltünteti a járatokat és alagutakat. Az expedíció munkálatairól: Akakor1  és  Akakor2
   
Lentebb adok képeket a 2008-as Akakor expedíció Akapana járataiban tett kutatásairól. Az első három kép a betemetett folyosóbejárat kitakarítását mutatja. Majd vannak képek a folyosó belsejéről.Találtak eredeti rézkapcsokat is, melyeket a zöld rozsda már beborított: ezek fogták össze a kőlapokat. Több képen jól látható, hogy egy felnőtt ember, barlangászok, milyen nehezen tudnak csak mozogni ezekben.

  

    Graham Hancock amerikai utazó az 1990-es években felmászott az Akapana tetejére. Tudott arról, hogy a halmot alatta számos, precízen megmunkált alagút szövi át. Olyan érzése volt az építményről, "mintha valamilyen titkos eszközként vagy gépként funkcionált volna". Ezekről a járatokról a legtöbbet máig Posnansky derítette ki a legtöbbet a negyven évnyi ittléte alatt. Manzanilla szerint a felső teraszra érkező esővizet "egy kifinomult hidraulikus rendszer juttatta a piramis aljába". Courty 1903-ban egy jelentős, 47 x 70 cm keresztmetszetű csatornát tárt fel a halom déli oldalán, amelyet finomra vágott, rézkapcsokkal összetartott homokkőlapokból építettek, és amely az Akapana dombon lépcsőin volt. A kőlapok dupla T alakú kötésekkel, azaz ebbe való rézkapcsokkal kötöttek össze (ez kifejezetten tiahuanacói módszer). A kőlapokat 1,7 mm-es pontossággal illesztették egymáshoz! Posnansky később ennek a csatornának a "Cloaca Maxima" igen szerencsétlen nevet adta, és ezzel az ókori Róma főcsatornájához hasonlította.
   Georges Courty megtapasztalta azt is, hogy nem csak az Akapana, hanem egész Tiahuanaco ilyen rejtett csatornákkal lehet teli. Mikor a félig föld alatti templomban ásatott, nagy eső kapta el. De az építmény északkeleti sarkában volt egy csatorna, és a mintegy 20 köbméternyi esővizet perceken belül elnyelte. Courty mikor a Putuni nyugati oldalán ásott egy árkot, ott is egy kőből épített alagútba botlott 2,5 méter mélyen. Créqui-Montfort gróf az expedíció vezetője leírta, hogy az alagút függőlegesen tartott lefelé, majd a domb alja körül derékszögben kivezetett a domb alól. A csatorna 47 x 70 cm-es keresztmetszetével hatalmas mennyiségű vizet üríthetett ki. Manzanilla és csapata felfedezett még néhány darabot Akapana csatornarendszeréből. Így a tető nyugati részén egy 120x47 cm-es csatornát találtak. A felső terasz vízgyűjtő medencéjének keleti felén egy kiömlő nyílás volt. A medencéből további csatornák tartottak kifelé, a vízszint szabályozása végett. A Cloaca Maxima is ilyen volt.

 

    Fentebb az első kép Manzanillától, a tetőn lévő építmény nyugati oldala közelében található vízelvezető csatorna észak-déli nézete.
A 2. kép: Fő csatorna éppen nyugatra Putunitól. A 3. kép Posnansky fotója a Cloaca Maximáról, nem sokkal annak felfedezése után.


   Posnansky úgy találta, hogy az Akapana tetején lévő, kőfalú víztározó mesteri zsilipekkel volt szabályozva. A roppant precízen épített alagutakban nagyon pontosan tudták szabályozni a lefelé áramló vizet. Az Akapana bonyolult belső szerkezetét úgy építették fel, hogy a vizet az Akapana belsejében lévő egyik szintről egy másik, alacsonyabb szintre vezessék, függőleges és vízszintes szakaszok váltakozásával, ami függőlegesen 15 m magas, de a cikkcakkos kialakítás miatt sokkal nagyobb távolságot tesz meg. Végül, néhány méterrel az Akapana alja alatt, a víz egy kőből készült kivezetésen keresztül a mesterséges csatornába folyt, amely mintegy 30 m széles volt és az egész területet körülölelte. A vizet végül is északra, a város egykori kikötőjének rakpartjához vezették, ahol beleömlött a Titicaca-tóba (azóta viszont elvetik, hogy ez kikötő lett volna!). Zecharie Sitchin ezúttal meglepően elmésen megjegyezte erről a The Lost Relams c. könyvében: "Nos, ha a cél csak a felesleges víz elvezetése lett volna, hogy megakadályozza a heves esőzések utáni túlcsordulást, akkor egy egyszerű, egyenes, ferde cső is elegendő lett volna (mint, amilyet Tulában találtak)." (1990).
   Posnansky is csak a rendszer egy részét tudta átlátni: egy részt a korábbi rombolások, más részt az ásatások fogyatékossága miatt. Volt a teraszon egy zsilip, ahonnan alagutak, csatornák hálózata vezetett a földhalom testében. Posnansky leírta csodálatát, mikor felfedezte, hogy a kőlapok kemény andezitből készültek, és hogy ezek a járatok teljesen vízállóak voltak: minden varraton és különösen a nagy tetőlemezeken egy pár hüvelyk vastagságú, valódi mészből készült réteget terítettek, amely "teljesen vízállóvá" tette a csatornákat. Az egész teraszos építmény eredeti állapotában valami rejtélyes hidraulikai gépezet képét mutatta. Manzanilla rekonstrukciója szerint a belső csatornák teraszról teraszra vezették a vizet, ami végül a halom körüli nagy csatornákba, majd onnan a a város alatti csatornákon (mint amit Putuni alatt fedeztek fel) vezették a folyóba.
   Gerol írja a könyvében: "A víztárolóban a domb aljáig vezető csatornák maradványai fellelhetők. Mind a nagy ciszterna, mind a vezeték kőlapokból készült falainak maradványai még láthatók." Most azonban meg kell jegyeznünk, hogy nem minden régész támogatja, hogy a tetején a terasznak víztározó volt. Például Manzanilla rekonstrukcióján láthatólag semmilyen medence nem szerepel. Helyette egy hatalmas U-alakú üres tér van a piramis gyomrában, ami az egyik oldal felől így teljesen nyitott. Ha ez így van, úgy mire szolgáltak a zárt "vízcsatornák", Posnansky "zsilipjeiről" nem is beszélve?
   Sitchin felveti annak lehetőségét, hogy az Akapanán talán az ércek mosására használták az áramló vizet? Posnansky beszámolt arról, nagy mennyiségű sötétzöld, kerekded "kavicsot" találtak a teraszon, beborítva az Akapana tetejét (alighanem Gerol ezt nézte parittyaköveknek). Dick Ibarra Grasso a The Ruins of Tiahuanaco c. könyvében (1959) felvetette Tiahuanaco hasonlóságait a mexikói Teotihuacannal. Grasso szerint ilyen zöld kavicsokat máshol is fedeztek fel a városban, mint Pumapunkuban vagy a Kalasasayá-ban. Több helyen a környező sziklák és kőlapok is kizöldültek. Ez szerinte arra utalt, hogy rézfeldolgozás folyt Tiahuanacóban, de a bronzöntés is itt folyt (a szükséges ónt a Titicaca-tó egy szigetén bányászták). Posnansky egyébként úgy vélte ezekről az apró kavicsokból álló kavicsrétegről, hogy a Tihuanacót elborító nagy árvíz törmelékének maradványa lehet. Alan Kolata viszont azt írja, emberi tevékenység nyomán került a zöld kavics az Akapana tetejére és a felső réteg belsejébe, de hogy ezt miért csinálták, egyelőre nem tudják magyarázni a régészek.


A bal oldali képen egy külső kőcsatorna, amely az Akapana felső teraszának függőleges felületébe van befalazva.
A másik kép egy rézből készült miniatűr róka, ami az ún. "Szoba 11"-ből került elő az Akapana tetején az 1988-89-es ásatáson.
(Mindkét kép Kolata: The Tiwanaku - Portrait of an Andean Civilization c. könyvéből)

   A régészek szerint a felső terasz hatalmas medencéje esővíz-gyűjtő ciszterna lehetett. Jelenleg évi 500-800 mm az éves csapadékmennyiség, de ennek nagy része nyáron jön le (amikor a párolgás is a legnagyobb). Ezt könnyű összehasonlítanunk, ugyanis Magyarországon gyakorlatilag ugyanennyi az éves csapadék. Ha csak esővízgyűjtőnek épült, miért kellett egy hétszintes építmény tetejére helyezni? Miért mintáz a formája andoki keresztet? Valóban elegendő volt ez az eső mennyiség, hogy egy hét méter mély medencét megtöltsön? Mert Harry Gerol szerint nem esővíz gyűlt benne, ugyanis ezt írta könyvében: "Elképzelhető, mekkora munkára volt szükség egy ilyen ciszterna kikövezéséhez és időközönkénti feltöltéséhez, hacsak nem találtak ki valamilyen géprendszert a víz magasba emelésére." Ez viszont olyan szempontból kérdéses, ha ilyen módszerrel töltötték meg a medencét, minek engedték le egyáltalán a vízét a piramis belsejében, majd vezették ki a folyóba?
   Nem tudom mennyiben használták a tiahuanacóiak a közlekedőedények elvét? Ezt az elvet használták az ókori görög és egyiptomi templomok bejáratainál elhelyezett tartályoknál, ahol bármennyi vizet is mertek ezekből ki, a vízszint a tartályban ugyanannyi maradt. Ez volt a templom "csodája"! Az ókori Róma használta ezt az elvet, mikor a víztornyok és ólomvezetékek révén elvezették a vizet a lakóházakba. Mátyás király idején egy olasz építész alkotta meg így a budai királyi vár vízellátását (de a középkori Pécs vízellátásánál is használták ezt az elvet). Az elv lényege, hogy a vízforrás szintje magasabban kell legyen, mint a távoli vezeték magassága. Az Akapana medencéje pedig a város felé magasodott...
    Másrészt ha csak a folyóba engedték a ciszterna vizét, az inkább arra mutat, hogy csak esővíz gyűlt benne. Ha felesleget engedték ki mindig, úgy minek egy ekkora nagy és bonyolult vízcsatorna-hálózat alá? Másrészt láthatóan Gerol sem bízott abban, hogy az esőzések teletöltik a hatalmas ciszternát. Nem kezdett találgatásra a géprendszerről, ami legalább 17 méter magasra emelte volna a vizet, a piramis mellől. Ez egyébként pont a fordítottja az esővízgyűjtő ciszterna ötletéhez: a piramis körüli csatorna tehát inkább ide szállította vizet, s nem el. A víztornyok feltöltésére mi szivattyúkat használunk. Ilyen például az ún. arkhimédeszi csavar, ami régi egyiptomi találmány, s a görög tudós, Arkhimédesz írta le először. Állítólag  Szín-ahhé-eriba asszír király már alkalmazta a híres babiloni függőkertek vízzel való ellátásához az i. e. 7. században. Az ősi vödrös szivattyút Kínában találták fel az i.sz. 1. században. Az alexandriai görög feltalálók több szivattyú-elvet is felfedeztek az ókorban. Ezek mind régebbiek voltak az Akapana építésénél. Annyiban igaza lehet Gerolnak, hogy akik ekkora vízműveket és építményeket emeltek, s helyeztek el ciszternát 16,5 m magasba, nyilván voltak ötleteik, hogy töltsék meg ezt vízzel. Viszont az elkövetkező majd ezer év fosztogatásainak hála, minden ez irányú nyomot eltakarított.
    Más vizsgálódok arról beszélnek, hogy a régészek azt is megfigyelték, hogy a hatalmas víztartálybol csordogált a víz a bonyolult kőcsatorna-rendszerbe. Ami a piramis körüli árokba folyt, s ez öntözte a növényekkel beültetett teraszokat is. Ez a víz "meleg" (!) volt, annak ellénre, hogy a hely közel 4000 méter magasan van! A tudósok azt mondják, hogy az Akapana csatornáiból áramló meleg víz tette lehetővé a gazdálkodást ebben a magasságban. Hogy mi tartja melegen a vizet, az egyelőre rejtély, amelyet még nem sikerült megoldani.  
    Olyannak tűnik az egész Akapana, mint valami vízáramoltató szerkezet. Ugyanis a piramis-domb tetején egy sor kis föld alatti csatornát találtak, melyek levezettek az alatta levő teraszszintre. A vizet kivezették az építmény oldalára, ahol nyitott csatornákban haladt több métert, majd visszavezették a piramis testbe, ahol a zárt alagútban haladt egy újabb szintet lefelé, és megint kiment a terasz oldalára, majd ugyanúgy vissza. Ez így ment a legalsó szintig. Legalábbis ezt feltételezi José Berenguer Rodríguez chilei régész a Tiahuanacóról szóló könyvében. Az alsó szintről további föld alatti alagutak vezettek a Tiahuanaco épületmagja alatt 3-4 méterrel húzódó központi alagútrendszerbe, ahonnan egy folyón keresztül a Titicaca-tóba ürült a víz. Most ennek így mi értelme lehetett? Ennyi erőfeszítés, előre megtervezés, hogy a vizet a tóba vezessük? Arról nem is beszélve, hogy honnan ömlött volna ennyi víz a felső csatornába, amit lépcsőzetesen levezetett? Hiszen a víztározóból csak annyi ürülhetett le, ami az adott csatorna magasságáig ért. A víztározó alja majd a piramis fele magasságáig ért. Innen a tetőn lévő, vagy a felső lépcsőkig, hogy áramolhatott volna komolyabb vízmennyiség? Ős-Amerika tele van lépcsős piramisokkal (teokallik), de sehol nem alkalmaztak hasonló módszert, mint itt. Olyan, mintha az egész város egy hidrológiai gépezet lett volna, csak éppen nem értjük a működését, sem az értelmét! Más régészek nem olyan magabiztosak az alagutakról, mint Rodríguez. Ha olvassuk őket, tele vannak kételyekkel, csodálkozásokkal.
   William Sullivan a The Secret of the Incas c. könyvében (1996) még látványosabbnak ábrázolta az Akapanát. Az épület alatt vagy benne egy forrás fakadt, ami több eret, vízvezetéket táplált. Ezen csatornák rendszeréből a piramisnak mind a hét szintjén a vízelvezető csatornákból víz zúdúlt a függőleges falakra, majd a vízszintes lépcsőkről alázúdult az alatta lévő lépcsőkre: egyfajta vízesésekkel, vízfüggönnyel fedve be a piramis teljes homlokzatát.
   Jean-Pierre Protzen építész svájci-amerikai professzor (1934-2021) immár több mint száz év kutatása után az Akapana hidrológiai rendszeréről a ragyogó könyvében (The Stones of Tiahuanaco, 2013) kénytelen ilyen megjegyzéseket írni:  "Nem teljesen világos, hogy mi volt ennek a csatornázásnak a funkciója [...] Az Akapana csatornarendszeréről csak összefüggéstelen darabok ismertek, és nincs bizonyíték arra, hogy hogyan illeszkedtek egymáshoz, sem arra, hogy mi volt a funkciójuk. Mit vezethetett le egy jelentős csatorna, amely nagyon közel volt a domb tetejéhez és párhuzamos volt a domb peremével? Ez egyszerűen megdöbbenti az ember képzeletét. Az, hogy egy ilyen csatorna egy kis kifolyócsőbe ürüljön, amelynek kapacitása óvatos becslések szerint 40-szer kisebb, mint az azt tápláló csatornáé, nem hihető [...] Mindazonáltal sok csatorna túlméretezettnek tűnik, ha egyetlen céljuk a vízelvezetés volt." Alan Kolata amerikai antropológus szintén kénytelen volt megjegyezni, hogy "a bonyolult vízelvezető hálózatnak egyértelműen van egy olyan dimenziója, amely túlmutat az egyszerű hasznosságon" (Tiwanaku and its Hinterland, 2003). Maga Protzen végül is kénytelen megjegyezni: "Bár a csatornák nyilvánvalóan a vízelvezetést szolgálják, némelyiknek olyan hatalmas a kapacitása, hogy elgondolkodhatunk azon, milyen más funkciójuk lehetett még."
   De mi lehetett ez a másik funkció?

*

  Démonok Háza

  A sumér-babiloni Gilgames-eposz beszél egy különös helyet: a világ végén lévő Masu hegy törzse az alvilágba nyúlt le. Kapuját két skorpióember vigyázta. A hegy belseje labirintust rejtett. De másfelé is tudunk ilyen labirintusokról. De kezdjük az elején! Hogy a régészek, antropológusok és amerikanisták nem kerültek közelebb az Akapana rejtvény megfejtéséhez, annak egyik fő okaként az emberiség általános hagyományainak meg nem értését tartom. Ugyanis a tiahuanacóiak maguk is egy ősrégi szabály követtek, ami telluris hagyományokon alapult. Ezek a tudományos emberek ugyanis nem sok mindent tudnak a Nap útját követő hősökről, a beavatás hegyét kereső vándorokról, a földbe ásott labirintusok szabályairól, a Vénuszhoz köthető hagyományokról vagy az ősi félelemről a kabirok és más ősi lények iránt, s azokról a szertartásokról, melyek ezen lények felé irányultak...

   Ha fel vagy vértezve ezen ismeretekkel, úgy rájöhetsz pár dologra, amit nem tartalmaznak a történeti könyvek: kezdjük a piramis-domb tetején lévő zöld kavicsokkal. Sitchin nagyjából elfogadja Ibarra Grasso következtetéseit, hogy Tiahuanacóban rézfeldolgozás folyt, ami zöldre festette a kavicsokat. De miért tettek erőfeszítéseket az építők arra, hogy zöld kavicsot beépítsék az építmény csúcsának legfelső feltöltésébe és felületébe? Ennek szerkezeti jelentősége nem volt! Kolata viszont kimutatja, hogy a zöld kavicsokat ide hozták. Ez a kavics a Tiahuanacótól délre fekvő Quimsachata és Chila hegyvonulatok eróziós terméke. Kolata szerint a kavicsok zöld színe a tiahuanacóiakat a víz színére emlékeztette illetve a zöld hegyeket juttatta eszükbe. Kolata (ahogy Sitchin sem) azonban nem olvasta Robert Charroux francia szerző Le livre des maitres du monde c. könyvét (1967). Charroux barátunk ugyanis sok mindent elmagyaráz éppen a zöld színnel ill. a zöld kövekkel kapcsolatban: "A hallucinogén gomba, a perui copelandia, a stropharia cubensis, a psilocybe mexicana Heim vagy a psilocybe zapotecorum csodatévő ereje, hogy látomásokat idézzen elő egy zöld színű univerzumban. Ez a Vénusz bolygó szimbolikus színe, valamint a maják, inkák és hinduk szent művészetének színe." Azt mesélik, a sámánok, mikor ezen szereket használták, utazásokat tettek egy "másik világban": egy zöld világban, amilyen a kelta, a görög vagy az egyiptomi másvilág. Istenek közé kerültek, akik hatalmas fogatokon vártak rájuk és gyönyörű palotákhoz, annak lépcsősoraihoz és gigászi oszlopaihoz hajtottak. A legkülönösebb, hogy a bódulat hatása alatt, mind ugyanabban a világban találták magukat. Charroux az ősi népek zöld színben pompázó túlvilágait kapcsolatba hozza a vénuszi őshaza zöld mezőivel...
   A zöld valóban a víz színét is szimbolizálta, de emellett jelentette a beavatottságot. A zöld drágakőt ezoterikus értelemben mindig a Vénuszhoz kapcsolták. Lucifer homlokát egykor egy zöld smaragd díszítette, az angyalok ebből faragták a Grált. Egyiptomban a legrégibb, prehisztorikus paletták zöld színűek. Charroux elmondja azt is, hogy kis-ázsiai, kínai, mexikói, perui piramisokban, tumuluszokban rengeteg kődarabot találtak, rendszerint zöld köveket, mint a jade vagy kvarckristályok. A piramis nyugati oldalába előszeretettel építették be, mert ezt az oldalt a Vénuszhoz és a lázadó angyalokhoz kötötték. Nem tudni honnan jött ez a képzet, de nyilván történet előtt, mert Európában, Afrikában és Ázsiában is megtaláljuk: a Nyugati égtájon a Vénusz uralkodik. Ugyanígy találtak zöld köveket a maja piramisokban vagy európai dolmenek alá beépítve.  A perui Chavin templomban található Világoszlopot a nagy Naymlap királynak szentelték, és egy nagy zöld szerpentinből faragott sztélé. Charroux még számos hasonló dolgot elmesél, de mi ez irányban már nem tartunk vele, s csak arra kellett, hogy megállapítsuk, hogy a tiahuanacói Akapana zöld kavicsai ugyanezt a kapcsolatot mutatják a Vénusz iránt, mint a világ többi részén.

   A következő dolog, amit figyelembe kell vennünk, a piramis-domb tetején lévő ciszterna formája: ez ugyanis az andoki keresztet mintázza, csakhogy az andoki keresztet és egy nagyon hasonló formát ismeri szinte egész Amerika ősnépe, s mindenhol a Vénuszhoz kapcsolták. Itt azonban nem csupán erről van szó! Ez egy víztározó, esővízgyűjtő medence, aminek formája valójában Tlaloc tágra nyílt száját imitálja. Tlaloc mexikói isten, hogy kinek hívták a tiahuanacói megfelelőjét nem tudni, de hogy valami hasonló lehetett, mint a mexikói párja, az bizonyos! Néha más néven is ismerték, vagy keverték az istent: Tlahuizcalpantecuhtli néven is nevezték, akinek jelképei a tollas kígyó (Quetzalcoatl) és a Vénusz bolygó volt. Az aztékok ünnepet tartottak, mikor a Vénusz bolygó a Plejádokkal (Tianquiztli) állt egy vonalban. Tlahuizcalpantecuhtli szája is az andoki keresztet mintázta több domborművén, akár Tlaloc szája.
   Tlalocnak csecsemőket, kisgyerekeket áldoztak, de Teotihuacan kapcsán kifejtettem, hogy Tlaloc egyáltalán nem valamiféle magasabbrendű lény, emberféle volt, hanem egy ismeretlen gépezet, amit a prehisztorikus őseink istenként vagy gonoszként tiszteltek. Tlaloc erős kapcsolata az esővízzel. Ismert a Tenocstitlan közeli Tlaloc-hegy, mint tiszteletének egyik központja, ahol hatalmas szobra állt. Felül a feje nyitott volt, s az esővíz itt ebben a kis medencében fel tudott gyűlni. Tlalocot kapcsolták még a növények sarjadásához, ahogy mindenfelé magát a piramist, és az alkímiai athanor munkáját, és valószínűleg az a bizonyos Tlaloc-gépezet is kapcsolódott a környezet növényzetéhez is.
    Az Akapana felső teraszának medencéje Tlaloc száját jelképezte, egy kegyetlen istenét. Bizonyára itt is csecsemő-áldozatok folytak, mint Mexikóban. A mitikus történetekben kabirok álltak a medence szélén, ellenőrizve az áldozatokat, kiket a "medencébe" dobhattak. Ilyen értelemben maga a piramis-domb Tlaloc teste vagyis annak a gépezetnek a mintája, amit ők egy esőistennek hittek.

   A régiek, ha beavatásról beszéltek, akkor sokszor Labirintust értettek rajta, egy titkos helyen, melynek kapujában rendszerint valamiféle szörnyalak állt. A hősnek el kellett mennie mellette vagy le kellett győznie, majd teljesítenie a próbákat a Labirintusban, s eljutva a belső szentélybe. 1989-ig kellett várnunk, mikor az akkori ásatásokon az Akapana nyugati lépcsőjének tövében fel nem tárták egy éppen a piramisból kijövő alagút mellett chacapuma bazaltból faragott szobrát. A régészek és antropológusok szerint chacapuma egyfajta vérmacska volt. Rendszerint ülő helyzetben, tágra nyitott szájjal, a kezében egy levágott emberfejjel (inkább egy gyerekfejjel) ábrázolták. Ráadásul már eddig is nagyon sok, brutálisan lemészárolt ember csontvázát találták, emberáldozatokét, sokszor az alagutak bejáratainál. Még a csontokon is vágások, harapások, karmolások nyomaival. Miféle szertartások, "áldozások" folytak itt?
   Gerol elmondja a könyvében, hogy az "Akapana" szónak sem a kecsua, sem az aymara nyelvben nincs semmiféle értelme. Az tudható, hogy a tiahuanacói objektumok elnevezései közül csak az Akapana és a Pumapunku szavaknak lehet ősi jelentése. Viszont Posnansky talált egy magyarázatot, ami érdekes összefüggésekre világít rá: az aymara hake szó annyit tesz: emberek, férfiak és az apana szó pedig "elveszejteni" jelentéssel bír.  Tehát az Akapana olyan hely, ahol embereket gyilkoltak le! S már neki is felvetődött, hogy az egész piramis belső kidolgozott alagútrendszere, technikája egyfajta "gyilkológépként" funkcionált. Valami hasonlót ír le a maja Popol Vuh a Kések Házaként.
   Peru északnyugati partvidékén az i.sz. 100 és 800 közt élt mocsika (moche) civilizáció virágzott. Nem volt írásuk, de övék volt a prekolumbián Amerika legfejlettebb fémművessége. Ugyanolyan rejtélyesen tűntek el a történelem színpadáról, mint a tiahuanacóiak. A legkiválóbb harcosaik denevérmaszkot viseltek. A teremtő istenük neve Ai apaec volt, akinek az ellenség katonáit feláldozták: lefejezték őket és a fejeket az istennek ajánlották. Rendszerint félig állat, félig emberként ábrázolták, a szájában macskafogakkal (maga a tágranyílt száj is emlékeztet minket Tlaloc szájára). Számos szobrocska maradt róla. Jobb oldalt mutatom az egyiket. A "teremtő" lény nagyon hasonló az Akapana szörnyéhez, még az emberi fej is ott van a térdén. Viszont a mocsikák vallásáról csak annyit tudunk, amit leveszünk a kései hagyományokból és az ábrázolásaikból. Mintha ugyanazon fél-humanoid szörnyek kísértették volna végig az egész Ó-Amerika őslakosságát, a Sziklás-hegységtől Patagóniáig, akiket hol így, hol úgy neveztek, s mikor mit tulajdonítottak nekik: esőisten, teremtő, napisten, denevéristen, pumaisten, meg amit csak akartok...

   Kolata az egyik akapanai vízelvezető alagút szájában, ami a piramis alapjánál található, bemutat állati csontokat, azt írja itt egy kutyát temettek el. A csontok helyzete a járat szájában elég egyértelmű, hogy valamiféle rítus része kellett legyen. Régészek felvetették, hogy a csatornák szájánál kutyákat áldoztak. Szamothraké szigetén, ami a kabir-tisztelet fő fészke volt az ókorban, a Szaón-hegyen lévő Zerünthia barlangban, kutyákat áldoztak a korübantoknak és Hekaténak. Orpheusz is fekete kutyakölyköket áldozott egy szögletes aknában, mikor megérkeztek Kolkhiszba. A kutyaáldozat ritka volt a görög világban, leginkább a kabiroknak szólt. Erre felbukkan a világ másik oldalán, Tiahuanacóban, az ottani alvilág bejáratánál...

    Külön tanulmányt igényelne a gargoylék, azaz vízköpők vizsgálata a tárgyban. Ezek az esővíz kifolyását szolgálták, mégpedig úgy, hogy lehetőleg ne az épület falán folyjon végig. Leghíresebbek a gótikus templomok vízköpői: ezek úgy 1200 körül kezdtek megjelenni a templomok felső részein. Hogy honnan vették a Mesterlegények az ötletet, nem igazán tudni, de a nagy székesegyházak teteje, ahol a hívők nem jártak, és alig tudtak ezekről, tele voltak különféle szörnyek szobraival. Ha csak a tetőn álltak, azok voltak a kimérák, de ha a szélén és a tetőn összegyűlt vizet a szájukon kiköpték, akkor gargoylék voltak. Az embernek a hideg futkos a hátán ezek láttán. Ha valaki olvasta Clark Ashton Smith amerikai horror írónak egy 1932-ben megjelent novelláját, A vízköpők szobrászát (The Maker of Gargoyles), az még rá is licitálhat e félelemre, mert az elbeszélésben az egyik ilyen gargoyle Vyônes újonnan épült katedrálisának tetején éjszakánként életre kel. A vízköpő ugyanis megkapta alkotójától azt a titkos sóvárgást, amit Nicolette után érzett... És hát ott van még Victor Hugo torzszülöttje, Quasimodo, aki a Notre-Dame tetején a vízköpők közt ugrál...
    Sok vízköpő magát a Sátán mutatta, ami bizarr párosítás egy keresztény székesegyházzal. A művészettörténészek ezt azzal magyarázzák, hogy ezekkel védekeztek a gonosz ellen. Viszont semmilyen leírást nem hagytak ezekről, maguk az alkotók, akik titkos céhekbe tömörültek a középkorban és a tudásukat szóbelileg adták tovább. De hasonló szörnyalakok feltűnnek a szökőkutak díszítéseiként, ahol már egyáltalán nem "rejtettek" (de a szökőkutak is hosszadalmas szimbolikát rejtenek). Hogy voltak ókori előzmények, az is bizonyos. Csak pár példát hoztam, anélkül, hogy teljesen elmerülnénk a témába: fentebb az első képen egy 2100 éves baktriai hellenisztikus templom (Afganisztán: Eukratideia) vízköpő figurája, határozottan egy törpét (kabirszerű vonásokkal) mutat. A második és harmadik kép a párizsi Notre-Dame és a Chartresi székesegyházakról készült. Míg a negyedik kép már egy szökőkút szörnye.
    Az Akapana lépcsői oldalában kijövő járatokból a feltételezéseknek megfelelően víz, esővíz jött ki. Ezen járatok "szájai" mellé szörnyalakokat állítottak. Így nem nehéz felismernünk a világ másik oldalán ugyanazt az elrendezést, amit a gótika titkos mesterei is vallottak és ismertek. Őseink úgy látszik az esővizet, az áramló vizet valamiféle kapcsolatba hozták olyan lényekkel, szörnyekkel, melyek szerintem a Vénusz bolygóval hozhatók kontaktusba. Ez a bolygó volt a lázadó angyalok, Sátán, Azazel és Lucifer otthona, ahogy azon különös kétéltű lényeké, melyeket az ősi kultúrák különböző neveken emlegettek...

 

   Tiahuanaco leghíresebb műemléke a Napkapu, aminek felső részére figurákat metszettek. A metszések központi alakja egy különös figura, akit az amerikanisták leginkább Viracochával, az andoki Napistennel próbálnak azonosítani (lásd fentebb). Az alak egy lépcsős dombon áll. Max Uhle felvetette, hogy az Apakana lehetett ez a domb. Alan Kolata antropológus szerint inkább a Pumapunku nevű ikerépítmény ábrázolása. Linda Manzanilla régész szerint az Akapanát Virakocsának, a világ teremtőjének építették.

   Viracocha persze aránylag kései isten, a hódító spanyolok az inkáktól és a kecsuáktól hallottak róla, akit ezek a világ teremtőjeként ill. napistenként is tiszteltek. A feljegyzett mondák szerint Viracocha a Titicaca-tó Nap-szigetén született. Tiahuanacóban teremtette a világot. Később az emberek Tiahuanacóban lakóhelyeket építettek tiszteletből Viracochának. Ez már azért is furcsa, mert több 16. századi krónikás feljegyezte, hogy a helybeliek (kecsuák, aymarák) mit sem tudnak a város építőiről illetve kitalált, csodálatos történeteket mesélnek róla, mint az újonnan betelepülő középkori arabok Baalbek monolitjairól...
   Persze könnyen elképzelhető, hogy az andoki népek egymástól átörökítették hagyományaikat, de a tiahuanacóiak eltűntek i.sz. 950 körül és az inkák csak 250 évvel később jelentek meg a területen. Mintha azt állítaná egy chilei történész, a világ másik oldaláról, hogy a betelepülő magyarok átvettek elemeket, isteneket a korábban itt élt avarok vagy még inkább a szarmaták vallásából, úgyhogy a szarmaták vagy háromszáz évvel korábban már el is tűntek a Kárpát-medencéből, mielőtt a magyarok megérkeztek volna! Az andokiak azt is tartották Viracocháról, hogy a tenger hullámaiból született meg, ugyanakkor a rómaiak Iuppiteréről, legfőbb teremtő istenéről is volt olyan elképzelés, hogy az ókeanosz hullámaiból született.

   Az amerikanisták általános véleménye, hogy Viracocha régibb isten az inkáktól (i.sz. 1200-1532), valahogy a  Napkapu központi alakját látták/látják benne. Az alak a sztélén a két kezében stilizált botokat tart, melyeket villámmal azonosítanak. Ez alapján Tunupát, az aymarák időjárás istenségét is benne vélik felfedezni. De nézzük meg jobban a Nap Kapu frízeit: madáremberek fogják közre a központi alakot (48 kis madárember). Hihetetlen, hogy nem vették észre, tán mert amerikanisták? Mármint azt, hogy ez az alak egy "törpe", akár az egyiptomi Bész ábrázolása. Másrészről csak négy ujja van! Az az igazság, hogy a madárembereknek is csak négy ujja van: ez egy négy ujjú faj volt? Vagy csupán a sast vagy kondor ujjait másolná? De miért nincsenek akkor az ujjak végén karmok?


1. Maja demiurgosz négy ujjal (Sziriatból, 1943), 2. Pozo Moro relief részlet, 3. Krétai pecsét, 4. Iráni négy ujjú szárnyas isten.

    Edgar Dacqué német paleontológus a maja krónikákban észrevette, hogy a félisteni lényeknek szintén négy ujja van, míg az embereknek öt. A Pozo Moro-i mauzóleum (Spanyolország) domborművén ábrázolt, telkhin-szerű bizarr lényeknek szintén négy ujja van. Krétai pecséteken feltűnnek a három ujjú minoszi géniuszok, daimónok, de például a fentebbi képeken látható "istennők" ugyan három ujjuk van, de a kép a kézfejüket mutatja, s az alkotó mozgás alapfeltétele azonban a hüvelykujj, mint a Napkapu képein. A Raimondi-sztélé szörnyetege a chavini kultúrából csak három ujjal büszkélkedhet, akár egy kondor, sőt, az ujjak végén karom is van. A régészek szerint Naymlapot, az első királyukat mutatná, de az egész alak, a feje is, állatias, szörnyszerű, s Naymlap más ábrázolásain a király humanoud-szerű és öt ujja van!
    Charroux szerint ez az isteni sajátosság, a négy ujj felbukkant a mexikói Tulában, Indiában, Föníciában, Egyiptomban és a Húsvét-szigeten is. Croce-Spinelli szerint a a Húsvét-szigeten is találtak ősi négyujjú bálványszobrot, bár Charroux megkockáztatta azt is, hogy az ősi beavató istenek a Szfinxtől Baalig, szinte mind négyujjúak voltak. Én pedig megkockáztatom azt, hogy ezek nem igazán "beavató" istenek voltak, hisz nincs különösebben egy idejött értelmes lénynek oka kiokosítania az embert: hanem olyan emberfölötti lények, akik bizonyos embereket, társaságokat, akik kiszolgálták őket, bizonyos előnyben részesítettek, néhány dologban felvilágosították őket (ha csak nem csellel megszereztük azt). Dél- vagy Kelet-Iránból származik egy szárnyas isteni figura, kezein és lábain négy ujjal. A figura ezüstből és elektrumból készült. A korát vagy négyezer évesre becsülik (lásd fentebb), és a Biblia szárnyas angyalait jutattja eszünkbe (még ő a leginkább humanoid  "társaságban"!)

    Többről és másról lehet szó Tiahuanacóban, mint valamiféle Viracochának, afféle napistennek szentelt szertartási központról. Ez azon lényeknek szólt, akik a prehisztorikumban itt garázdálkodtak a Földön, az emberektől gyermek és csecsemőáldozatokat követeltek. Nem tudjuk valójában, hogyan nevezték ezeket a tiahuanacóiak, teljesen mindegy ha Viracochát, Kon-Tikit emlegetünk, ezek afféle ráaggatott szavak ezen lényekre. Ilyen fogalmak lényükre utaló szavak, melyeket később a "nevükként" ismertünk. Másfelől ez a "Viracocha" nevű isten valószínűleg kapcsolódik a helyi hagyomány által emlegetett "kétéltű" lényekhez. Posnansky ugyanis említi könyvében, hogy a Titicaca-tóban egykor "halfarkú istenek" éltek: a nevük Chullua vagy Umantua volt. Ez önkéntelenül is a babiloni Óannészre és az Apkallukra emlékeztet, akik a tengerből jöttek elő és a suméreket tanították (állítólag a Titicaca térségében sumér vagy proto-sumér ékírásos írásjeleket is találtak), no meg a telkhinekre. A Kalasasaya területén áll egy El Fraile (a szerzetes) elnevezésű, majd 2 méteres szobor. Feltételezések szerint egy helyi papot ábrázol, aki deréktól lefelé egy halpikkelyből készült köpenybe burkolózik (akár bizonyos babiloni papok a domborműveken).
    Innen ezer kilométerekre északra, a zapoték főváros, Monte Albán egy majd kétezer méter magas hegytetőn, részben mesterséges teraszra épült. A terasz alatt kövekből rakott alagutak húzódnak. Jó részük 50x63 cm-esek. Itt is az volt a régészek fő érve, mint az Akapanánál, hogy ezek a vízelvezetést szolgálták. Viszont csatornának túlméretezettek, ráadásul összevissza mennek (végül ezt kénytelenek voltak maguk is elvetni). Itt is csontvázakat, emberi és állati csontokat találtak a járatokban, azok kijáratainál, meg egy csomó rituális tárgyat, például füstölőket.


A fentebbi első képen egy törpékre méretezett járat Monte Albánban.
A második pedig egy szintén vízelvezetőnek titulált járat Pumapunku teraszában.

   Ezeket a járatokat Monte Albánban ösztönszerűen a "törpék alagútjainak" nevezték el a feltárások után. De még megdöbbentőbb, hogy a több mint kétezer éves városban számos olyan domborművet találtak, melyek törpéket, törpének látszó emberi kreatúrákat ábrázoltak. Találtak olyat is, ami nagyon hasonlít a kétéltű kutyapofájú telkhinekre, krétai kurészekre és daimónokra, s azokra a fertelmes lényekre, akik gyermek és csecsemőáldozatokat követeltek maguknak. Tiahuanacóban nem csak az Akapanában találtak ilyen "vízelvezető" alagutakat a régészek, hanem Putuniban, a félig föld alatti templom alatt vagy a Pumapunka alatt is (lásd fentebb erről egy képet). Mindenhol jól megépített, vízhatlanná tett járatok. Melyek alkalmasak ugyan a víz elvezetésére, de láthatólag rituális célokat és talán valamiféle technikai funkciót is hordoztak. Nehéz ellenállni a kísértésnek, hogy arra jussunk: Mintha az emberek lakhelyet építettek volna a démonjaiknak Monte Albánban vagy Tiahuanacóban? Az Akapanán még a járatok mellé odatették a démonszobrokat is...

   Érdemes megfigyelni a piramis teraszainak oldalain szabadba vezető alagútnyílásokat az alábbi képeken. A második kép Kolata egyik könyvéből van, mutatja a bejáratba temetett kutya csontjait. Ugyanígy emberi (nyilván áldozatok) csontjait is lelték a kijáratoknál. Van ahol egy tömbből faragták ki a kijáratot, máshol meg egy ívesre faragott kőlap adja a tetőt.

   A tiahuanacói Napkapu azonban még további rejtélyekkel szolgál, ha elfogadjuk, hogy a központi alak, az a bizarr humanoid, az Akapana tetején áll. Ezen az építmény csak három lépcsős, ahogy Edmund Kiss szerint valóban is volt. Oswaldo Rivera, a bolíviai Nemzeti Régészeti Kutatóintézet (INAR) korábbi vezetője 2005-ben egy interjúban elmondta, hogy a napkapu istensége egy háromszintes lépcsős piramison áll, aminek belsejében egy kígyó által lakott kamra és nyolc hozzávezető folyosó látszik! Amikor megtalálták 2007-ben azt a királyi temetkezést a piramisban, Rivera azt hitte, hogy azt a titkos szobát lelték meg. De a Napkapu frízének alkotója világosan kifejezte a kígyóval, hogy ez valamiféle kultikus, szertartási jellegű beavató kamra kellett legyen.
    Adriano Forgione a múlt rejtélyeivel foglalkozó olasz FENIX magazin főszerkesztője Tiahuanacóban járt, ahol állítása szerint beszélt egy neve elhallgatását kérő régésszel, aki elmondta neki, hogy az ásatások alkalmával az Akapana mélyén a félig beomlott alagutak miatt optikai kamerákkal lettek felderítve. Ezek az alagutak egy földalatti kamrába vezetnek, amit lefilmeztek. Úgy tűnik ez egy sírkamra. Az anonim régész szerint: "A falait aranylemez borítja, és középen egy kőoltár áll. Az oltáron egy személy, talán Tiwanaku egy ősi uralkodója vagy a város alapítójának teste fekszik, teljesen felöltözve. De a rendkívüli az, hogy ennek az embernek a teste romlatlan, mintha ma halt volna meg, és egy hatalmas átlátszó kristályban őrzik, legalábbis úgy tűnik." (Atlantis Rising, 131. sz. [2018/szept.-okt.]) Hozzátenném, hogy az "üvegkoporsó", mint a "romlatlan testű elhunytak" nyughelye felbukkan számos mesében, mint a Hófehérke, fantasztikus történetekben, mint Atlantisz királyainak nyughelyei, ahogy a Nagy Piramis alatti kamrákban a kopt legendák szerint. Mindazon által nehéz elképzelni, hogy az állítólagos bolíviai régész komolyan beszélt Forgionének, talán csak megtréfálta őt és a vele lévő húsz fős csoportot. Amúgy is örök dilemmája az amatőr kutatóknak, hogy a hivatásos régészek "eltitkolnak" a nyilvánosság elől (és előlük) értékes leleteket.
    Viszont a Napkapu fríze semmiesetre sem egy "sírkamrát" jelölne a belsejében, amikor egy "kígyót" mutatnak a kamrában! Alcides D'Orbigny francia természettudós ittjártakor, 1833-ban már azt feltételezte, hogy a dombon belül nagy épületnek kellett lennie. Már a kincskeresők is ezért túrták fel a piramist, mert valamiféle templomot vagy titkos szobát sejtettek alatta.
    Robert Charroux örök igazságot mond, mikor ez állítja: erős összefüggés van a kő, a víz és a Vénusz bolygó között. Ez jelezhet együtt egy vízözön előtti technikát, aminek elvét már rég nem ismerjük. Charroux azonban csak az utat sejtette meg. Vannak további részletek, amiket még a fületekbe suttoghatok: marhamirigyek, csecsemőáldozatok, vízáramoltatás, vegyítőedények, gömbök és fogaskerekek, örökifjúság elixírje, alkimisták, és persze kő, víz és Vénusz bolygó! Hogy további adalékot adjak, a földön itt-ott fennmaradt, és a idegen uralom alatti dolgokra emlékeztető szokások, mint a kelták emberekkel töltött óriás bábuja (amit elégettek), a nigériai Ngaloka gyomra, Tlaloc óriási feje, a maják Kések Szobája mind-mind emlékezés az ember megalázottságának korába, melyek csak rejtve, bizonyos "ébren lévő" emberek által került a "felszínre". Ezeket a kómából vagy inkább sokkból felébredt, de részleges amnéziával tudatára ébredt emberiség sajátos emlékei. Akapana piramisa is ezt mintázta volna. Csak félig jó volt a sejtése Hancocknak, hogy ez talán valamiféle gépezetként funkcionált egykor. Valójában csak részlegesen "működhetett" a piramis, mint gép: ugyanis egy "igazi" gépezet másolata próbált lenni (tehát az Akapana: nem az!). Ahogy Neuszerré abu gurabi naptemploma is egy héliupoliszi gépezetet akart utánozni. Egyértelmű ugyanis számomra, hogy az Akapana ép állapotában is csak csökevényesen "működhetett"...
    Ahol csak a kabirok otthagyták nyomukat vagy egy civilizáció beavatottjai hozzájuk fohászkodtak, kezdve Hüperboreaszon és Atlantiszon, mindenhol feltűnnnek az épületekből, templomokból vagy piramisokból kijövő csatornák, áramló patakok. Ott van ez Porsenna gépezeténél, az alkimisták piramisainál, Teotihuacánban, Salamon Templománál, a Nagy Piramisnál Gízában. És nem értjük miért! A Barberini Tájkép csak ontja magából az efféle utalásokat. A kabirok egy titkos helyét mutatja, s tele van folyó és áramoltatott vizekkel. Ugyanígy Homérosznál a Najádok Barlangjából is két forrás jön elő. Jobb oldalt mutatom Jacobus Typotius flamand tudós (1540-1601) egyik képét a Symbola diuina et humana Pomtificum, Imperatorum című könyvéből, ami 1601-ben Prágában jelent meg. Typotius ugyanis az alkimista II. Rudolf császár udvari történetírója volt. Itt egy szabályos, gúla alakú piramisból tör ki a víz, ahogy az Akapana alsó teraszának oldalán törhetett ki az esővíz a nyári nagy esőzések idején. Az alkimisták még tudtak valamit, amit már nem adtak át nekünk... De mi az, amit mi, kik még a felébredés korát éljük, összetudunk foglalni az Akapana grandiózus értelméről, működési elvéről?
   Az teljesen világos, hogy ez már eredetileg is egy több funkciós építmény volt. A teraszos építmény tetején lévő medence az esőisten száját és torkát szimbolizálja, s egyben a Vénusz bolygót. A piramis belsejében lévő titkos szoba, a beavatás végső helye, a meghalás és egyben újjászületés kamrája. Ugyanakkor ez a hely a Kínok helye, az isten gyomra, bendője. A jelöltek itt kínzásnak, ostorozásnak, vágásoknak vannak kitéve: hiszen az isten emészt, embert emészt! Az innen kijövő alagutak az isten belei. Erre a helyre két irányban is el lehetett jutni: fentről, az isten száján át, ami a kárhozat és fájdalom, a csonkítások, az emberi áldozat útja. A másik út kívülről lehetett. A jelöltek útja a piramisba, próbák teljesítése. A bejáratokat, itt is, szörnyalakok vigyázták. És természetesen számolok a hajdani kétéltű, törpe lényekkel, kabirokkal, kutyaáldozatokkal.
    Hogy milyen ősi gépezetet másoltak, utánoztak az építmény medencéi, zsilipei, vízáramoltató alagútjai: rejtély! Mi már elvesztettük a kapcsolatok a vízözön előtti, őskori tudománnyal. A megértésnek egyik fő oka, hogy mi egy teljesen "más" tudományt építettünk fel, gondolkodásunkat ez befolyásolja, s egyben gátja is megértésnek. Az épületeket és domborműveket elnézve, olyan távol állunk Tiahuananco egykori lakóitól, amennyire csak lehetséges ezen a Földön. Egyszerűen máshogy gondolkoztak! Nyilvánvaló, hogy hamarabb jutnánk közös nevezőre egy ókori egyiptomival, egy középkori inkával, egy jégkunyhót építő és fókazsíron élő eszkimóval vagy egy a sivatagban vadászó kis busmannal, mint azokkal, kik az Akapanát és a Pumapunkut építették és itt éltek...