Sztrabón említi, hogy Itáliában legrégibb görög kolónia a campaniai Kümében létesült. Euszebiosz i.e. 1050-re tette az alapítást. Velleius Paterculus római szerző ismert egy legendát, hogy a görögök hajóit egy galamb vagy bronz cintányérok hangja vezetette ide.

A modern régészet azonban nem tudta igazolni a település ilyen régi eredetét. A városfal alól kiásott görög kerámiatöredékek kora i.e. 750-740 körüliek, s ez alapján úgy hiszik, hogy ekkoriban kalkhiszi görögök jelentek meg a Nápolyi-öbölben, előbb Ischia-szigetén, majd az öböl partján is várost alapítottak Kümé (a későbbi Cumae) néven. Ez vidék a szamniták (oszkok) településterülete volt.

A vulkanikus magaslat két teraszán terült el a város, s előbb az alsó teraszon egy Apollónnak szentelt templom épült, míg a felső teraszon egy másik. Csakhamar kereskedelmi monopóliumuk lett a félszigeten. Lakói gazdag polgárok voltak. Kultúrájuk és írásuk meghódította az északra lakó etruszkokat. További városokat is alapítottak az öböl partján, majd sikeres háborúkat folytattak az etruszkok, karthágóiak és rómaiak ellen, de i.e. 421-ben a szamniták legyűrték őket, ők lettek a város urai, majd a rómaiak meg őket kényszerítették behódolásra i.e. 338-ban.


Görög mese a cumaei Sibylláról

A görögök ismertek egy mítoszt Sibylláról a jósnőről, aki valaha Dardanosz trójai király (i.e. 15. sz.) lánya, s egyben Apollón papnője volt, aki hosszú élete során számos helyen megfordult, és mindenhol prófétált (és mindenhol volt egy „helyi” neve is: Heriphile, Demo, Kirké, Euboia, Deiphobé, Demophile, Amaltheia, Lamia). Varro tíz Sibyllát összegzett, de az ókorban a jósnőket is sokszor csak sibylláknak nevezték. A neve görögösen: Szibülla, de a név nem a görögből származik, nyilván keleti átvétel.

Egy romantikus festmény a cumaei Sibylláról.
Egy romantikus festmény a cumaei Sibylláról.

A görög irodalomban elsőként Epheszoszi Hérakleitosz (i.e. 5. sz. eleje) említi és ezer évesnek mondja. Ugyanis mítosz szerint Apollóntól hosszú életet kért és kapott, de elfelejtett örök fiatalságot kérni, így aztán élete több száz éve alatt folyamatosan öregedett, és a végén egy összetöpörödött vénasszony lett belőle. Sok helyen megfordult, ahol orákulumokat létesített, majd ment tovább. Cumaeba 700 éves korában érkezett, és itt még 300 évet élt. Egy föld alatti barlangban prófétált, közben fohászkodva azért, hogy végre meghaljon.

Első források a cumaei Sibylláról már a római fennhatóság idejéről vannak, tehát i.e. 300 körüliről, mint a Csodálatos dolgok tárgyalása c. könyv, majd Lükophrón két soros utalása, később még számos görög és római szerző említi: úgy beszéltek róla, mint Cumae régi nevezetességéről, hogy az Apollón templom alatti barlangban egy jósnő élt: Sibylla!

A római történetírók szerint Sibylla elment Tarquinius királyhoz és felajánlotta neki jóskönyveit. De azt sem tudjuk biztosan ez melyik római király lehetett: Lucius Tarquinius Superbus (i.e. 535-509) vagy Tarquinius Priscus (i.e. 616-579)? Általában Superbust feltételezik a monda mögött, mivel őt elzavarták és Cumaeba menekült, ahol 495-ben meghalt (Varro szerint Priscusról van szó).

A történészek a régészettől vártak volna bizonyítékokat arra, hogy valóban létezett az ókorban Cumaeban egy jósda. Nézzük mit találtak!


Barlangok és alagutak

Ha megtalálnák Sibylla barlangját és a folyosókat, úgy bizonyossá válhatna, hogy valóban orákulumhely is működött a városban!

Nos, Cumaeban alagutakban nincs hiány. Egyről már Sztrabóntól értesülünk, amit Agrippa vágatott, hadászati célok miatt. Ezt egészen a II. világháborúig használták: Cumaet kötötte össze az Avernus-tóval, és közel egy kilométer hosszú volt.

1925-ben azt hitték megtalálták Sibylla barlangját, mikor az Akropolisz alján egy alagút bejáratára bukkantak, mely 183 m hosszú és átmegy a hegy alatt. Nem sokra rá kiderült, hogy ez az Agrippa által vágatottnak a párja lehetett.

Viszont 1932 májusában Amedeo Maiuri olasz régész irányításával egy újabb barlangot fedeztek fel. A barlanghoz vezető galéria 131 méter hosszú és 17 kisebb kürtő emelkedik ki belőle, hogy a fényt biztosítsák (a galéria fali keresztmetszete meglepően műkénéi stílusokra emlékeztet). Az alagút bejárata az akropolisz kapuja alatt kezdődő kis út végén van. A folyosót egykor egy sor kapu (vagy függöny) osztotta részekre, mára ezekből csak a kapufélfák maradtak meg.

Cumeai alagútCumeai alagút
Maiuri által talált folyosó a bal oldali képen, míg a jobb oldalin a folyosó végpontját látjuk. Abban a parányi három kamrában fogadta volna Sibylla a jóslatkérőket? A belső szentélyt Thalamos Hypogeiosnak nevezték el, azaz „földalatti kamra” vagy „egyesülés kamrája”.

Maiuri biztos volt benne, Sibylla orákulumát találták meg: a fő galéria egy előcsarnokban végződik, a három boltozatos kamrájából az egyikben két hatalmas kőpad, ahol a jósnőre várakozhattak annak idején. Az előcsarnok mögött, egy ajtóval elválasztott belső szentélyben fogadta a látogatókat Sibylla. Valójában csak az látszik biztosnak, hogy ezt a helyet mutogatták a császárkorban, mint ahol Sibylla a „régi időkben” prófétált. Az ókori források szerint Sibylla szentélyét az i.e. 6-5. században már tisztelet övezte.

Mára azonban egyre bizonyosabb, hogy a fő folyosó valamikor az i.e. 6. században készült, és a Sibylla kamrájának mondott barlang még későbbi, hellenisztikus kori. Ráadásul semmilyen felirat nem került elő a falakon, mely bizonyítaná, hogy orákulumhely működött itt. Ma erről azt gondolják, hogy valami erődrendszer része lehetett vagy valamiféle raktárnak volt használva. Az i. sz. utáni első századokban a helyiek mégis ezt mutogatták az idetévedőknek, mint Sibylla hajdani barlangját. Ezt egy 4. századi keresztény szerző leírása mutatja, aki Sibylla barlangjaként említ Cumaeban egy nagy csarnokot, három ciszternát és egy kamrát benne Sibylla kőszékével (ami alapján nagyon valószínű, hogy Maiuri olasz régész éppen ezt találta meg).

Ma a történettudósok szinte általános véleménye, hogy semmilyen Sibylla-jósda nem működött a városban, sem a görög időkben, se utána, a szamniták idején. A témáról szóló egyik legújabb összefoglalásban Rieuwerd Buitenwerf ókortudós kifejti, hogy nincs Augusztus-kor előtti régészeti bizonyíték egy Sibylla-féle orákulumközpontra Cumaeban. A híres 2. századi ókori utazó, Pauszaniasz említi, hogy az itteniek csupán egy korsót tudnak mutogatni az idegeneknek, hogy abban lennének Sibylla hamvai, de egyetlenegy jóslatára sem emlékeznek már.

Viszont az egyik legnagyobb római költő szerint már a görög telepesek megérkezése előtt Cumaeban élt Sibylla!


Vergilius

A költő Vergiliust a római birodalom első és legnagyobb császára, Augustus utasította, állítson emléket költeményében a rómaiak dicső eredetének. Bár tizennégy évig dolgozott hatalmas művén az Aeneis-en, és meghalt, de nem készült el vele. Még így is a leghatalmasabb alkotás Homérosz Íliásza óta. A rómaiak ősének, Venus fiának, Aeneasnak állított örök emléket benne. A mű hatodik énekében Aeneas, a trójai hős elvetődik Cumaebe és meglátogatja Sibyllát.

Vergilius által egy éppen olyan ember írt végre róla, aki messzemenően birtokolta és ismerte az ősi hagyományokat, még ha azt csak költői formában hagyományozta is ránk. Etruszk és kelta eredetű volt a családja, az a hely ahol született az ősidők óta alvilági isteneket tisztelt. Az apja, Stilichon, mágus, asztrológus és gyógyító volt, s Vergilius maga is beavatott, s halála után elképesztő mesék keltek szárnyra róla, mint varázslóról.

Vergilius jól ismerte ezt a vidéket, Nápolyban tanult filozófiát. Az ő hagyománya eltér a más beszámolókétól, a cumaei Sibylla nála az ősidőkben létezett, mikor Aeneas Trója bukása után (i.e. 1200 körül) Itáliába hajózott. Aeneas meglátogatta a jósnőt:

Ám kegyes Aeneas nekivág, hol trónol Apolló,
fellegvára alatt barlangban a szörnyű Sibylla
szentélyéhez elér.

Itt euboeaiak szirtjének szörnyű üreggé
Szélesül oldala, száz kapuval, száz tág folyosóval,
Melyből válaszait száz hangon üvölti Sibylla.

Az ő leírása semmiképp nem felel meg Maiuri által feltárt folyosónak és barlangnak, amit ő ír, egy hasonló valami, mint ahogy a szintén sziklába vágott és kőből épített krétai Labirintust is jellemezték: száz kapu, száz folyosó… Lenne még egy sokkal titkosabb Cumae, mélyen a föld alatt? Épp ezt mondja Vergilius!

Aeneas meglepő kéréssel fordul Sibyllához: az Alvilágba szeretne lejutni, melynek lejáratáról azt hallotta, erre található. Hogy van itt egy tó, Acheron mocsaránál, és annak partján van a Holtak Urához vezető ajtó:

„Erdők árnya, sötét tükrű tavak őrzik a szörnyű
Mély barlang meredek szikláit, a rengeteg ajtót,
Merre madár sem jár…”

Ha ez igaz, úgy Sibylla otthona mellett volt itt egy egészen más labirintrendszer is. A tó nem más, mint a közeli Avernus-tó, melynek már az ókorban félelmetes híre volt: sűrű erdőségektől körülvett krátertó, nagyon mély és kör alakú (mintegy másfél kilométerre Cumaetól). Azt tartották róla, kénes kigőzölgésétől a madarak leesnek fölötte reptükben. Azt mondták ez az „alvilág szája”. A tó partján volt a holtak orákuluma, és egy lejárat Hadész birodalmába. Sibylla, Aeneas és az Avernói-tó partja kedvelt témája volt a középkori és újkori festőknek, rajzolóknak (lásd lentebb).

Pokoljárás 


Pokoljárás

Sibylla levezette Aeneast az Alvilág bejáratához, akinek egy aranyágat kell tartania a kezében. Maga a jósnő volt a vezetője, s Aeneas megtapasztalta az alvilág szörnyűségeit és csodáit. Ezt a bejáratot ma hiába keressük a tó partjain. Talán Diodórosz egy megjegyzése lehet a magyarázat, aki a tó kerületét csak 5 stadionnak mondta, s ma a kerülete ennek többszöröse, azaz a vízszint több tíz méterrel is magasabban áll, mint évezredekkel ezelőtt (ma 60 m mély). Az említett barlangbejárat is ugyanennyivel a mai vízszint alatt lehet?

Viszont találtak egy nagyon bizarr helyet, ha nem is az Avernus-tó partján, de nem messze onnan.

* * *

Robert Paget 
Robert Paget

Robert Ferrand Paget amerikai haditengerészet egyik tisztje és barátja, Keith Jones rajongtak a régészetért. Majd Paget nyugállományba vonulása után 1958-ban Cumaeba jöttek. Azt az elképesztő dolgot vették fejükbe, hogy megkeresik az Alvilág bejáratát!

Négy évig járták a környéket, ahol tucatjával vannak vulkáni kráterek. Már az ókori szerzők is említik az Avernus tó közelében lévő meleg forrásokat. Itt a római császárok idején hatalmas fürdők létesültek. A fürdőváros ókori neve Baia, és közigazgatásilag Cumaehez tartozott (jó 3 km-re Cumaetól és csak 1,5 km-re az Avernus-tótól). Pageték itt óriási felfedezést tettek 1962-ben, melynek híre sosem járta be a világot, egyszerűen elhallgatták.

Paget és barátja egy elrejtett bejáratot találtak, mely mögött megdöbbentő földalatti járatrendszert, a sziklából kivájva, melynek kivitelezése magas szintű mérnöki tudást igényelt. A járatrendszerbe egy 320 méter hosszú csatornát is vájtak. Ez jelképezhette a Sztüx vagy Akherón folyót. Ősi misztériumok helye, ahol a jelöltek – kis csónakban ülve – a földalatti Sztüx folyón utaztak az alvilági istenekhez. Ilyen bárkákon utazik a régiek szerint az elhunyt lelke Kharón-Karpuával a napistenhez, s jól gondolja Marcel Homet francia régész és mitográfus, az elképzelés eredete az ősi, történelem előtti Atlantiszra nyúlik. Homet Dél-Amerikában hasonló elképzeléseket talált a túlvilágról némely törzsnél.

BaiaBaiaBaia
Az első képen Baia alvilágába vezető kapu bejárata. A 2-on a 120 méteres folyosó látható, a 3.-on az a folyosó, ami az „Utak Szétválasztójához” kapcsolódik.

Számos mitográfus kimutatta, hogy a görög másvilágtanban sok az egyiptomi mozzanat: maga az Elüszion szó is egyiptomi eredetű. Diodórosz meg azt közli, hogy Kharón, az alvilág révészének nevét az Egyiptomból kölcsönözték, s valóban, az egyiptomiaknál ismert Kharpua, aki a halott lelkeket szállítja az Achernutin. De az etruszkok is ismerték, ahol a haláldémon neve Charun volt. Vergiliusnál Aeneas mikor bejárja az alvilágot, elérkezik az Akherónig, ahol meglátja Kharónt. Sybilla rábírja a révészt, hogy vigye át őket a folyón. Vergilius nyomatékosítja is, hogy az Akherón „az avernusi mélyen” található.

 Aeneas és Sibylla
Aeneas és Sibylla az alvilágban.

Pageték felfedezése meglepő, hiszen görög földön nem találtak hasonlóra. Viszont nem elképzelhetetlen, hogy az ősi egyiptomiak egy hasonló rendszert vájtak ki a gízai piramisok alatt, ami szimbolizálná az alvilág helyeit. Ennek útjait a jelöltek járták be, hogy szimbolikusan meghaljanak, majd újjászülessenek.

Baia titkos járatairól nem szól egy ókori forrás sem. Nem csak igyekeztek eltitkolni ezeket, hanem a rómaiak számára ezek már túl sötét és bizarr hagyománynak számítottak, melyeket igyekeztek elfeledtetni. Pageték megtalálták nyomait annak, hogy a rómaiak i.e. 35 körül Agrippa generális utasítására eltorlaszolták, kövekkel befalazták a bejáratokat, sok helyen betemetve azokat, földet és kőtörmelékkel töltve meg a járatok elejét. Majd utána föléjük még fényes fürdők is épültek.

Baiában az Antrum, a beavatás barlangjának bejárata lefelé vezető hosszú folyosó, mely miután elfordul, még 125 méteren folytatódik. A lámpáknak apró fülkéket - nagyjából hatméterenként -, vágtak a falakba. A bejárati folyosó végén egy elágazáshoz érünk, ahol egy forgóajtó található, amely több irányba is engedi a látogatót. A bal oldali a bejárati folyosó folytatásának tűnik, míg a jobb oldalinak megváltozik az iránya, és lépcsők vezetnek benne lefelé. Paget azt a helyet, ahol kettéválik a folyosó, „Az Utak Szétválasztójának” nevezi. A jobb oldali 46 m hosszú, majd irányt vált, de ez a szakasz már vízzel van elárasztva. Itt nyílik egy másik járat, mely élesen emelkedik és a végén egy sziklába vágott kamra. Innen egy folyosó vezet le, éppen a vízzel töltött járat ellentétes oldalára. A búvárok szerint az elárasztott folyosót egy forrás vize tölti meg. A Nagy Antrum bejáratától az ún. Belső Szentélyig mintegy 350 métert kell megtenni, és nem számolva az oldaljáratokat, ahol Paget szerint papok éltek.

Egy belső meleg vízforrás adta a Sztüx vizét, mintha e köré építették volna itt a járatokat, a víz szabályos emelkedése adta meg a járatok vízszintjét. 1965-ben búvárok kutatták azokat a részeket, ahol már lehetetlen volt áthatolni, végül a víz magas hőmérséklete ezt is megakadályozta, de a forrás nem lehet kapcsolatban sem a tengerrel, sem a kráterek kénes forrásaival. A teljes vízrendszer egy mérnöki rejtély, ugyanis olyan szinten kellett tartani egykor, hogy a jelöltek kis csónakjaikban beutazhatták a jelképes Akherón folyót, lejutva az alvilág különböző pontjaira. A folyosó félútján egy cserépből összerakott vízvezeték maradványaira is leltek.

A búvárok voltak, akik leginkább be tudták járni ezt a rendszert. Ráadásul tudható, hogy járatok feletti dombtetőn, azaz 20-40 méterrel felettük, olyan házak húzódnak, melyek alatt szintén megtalálhatók ősi pincék, melyeket ma bortárolóknak vagy raktáraknak használnak.

BaiaBaia
Az első kép a Paget által felderített folyosók szerkezete látható. A második kép mutat egy járat kezdetét, amit a rómaiak zártak le, a téglákon Augustus pecsétjével. A „Belső Szentélybe” meg földet hordtak, hogy teljesen használhatatlanná tegyék. Paget volt az első, aki átjutott az akadályokon kétezer évvel később.

Egyébként Pageték találtak falfeliratokat is, de azok már annyira el voltak roncsolódva a vízgőz, gázok és magának az időnek hatására, hogy képtelenség volt elolvasni azokat.

Az olasz hatóságok az omlásveszély, a mérges gázok és a magas hőmérséklet miatt a felfedezés után lezárták a bejáratot. Pedig a felfedezés igazából el sem kezdődött: még a kiterjedését sem ismerjük, hisz minden azt sugallja Baia, Cumae és az Avernus-tó alatt az ősi korok mélyén egy faj óriási labirintushálózatot hozott létre, Paget csak egy elhanyagolható részletét találta meg, az igazi bejáratok, és az alvilági istenek csodálatos templomai ott a mélyben még felfedezetlenek. A görög alvilágtanban a Tartarosz feneketlen katlanába négy alvilági folyó vezet, és abból csak az egyik az Akherón: de akkor Baiában hol a másik három folyó?

* * *

Ugyan Pagetig senki nem gondolt ezekre, de vannak érdekes utalások a múltból is. Nikolai Tolstoy gróf, angol történész magángyűjteményéből előkerült egy kézirat, ami Baiánál történt különös ásatásokról számol be az 1600-as években vagy ott van William Turner angol festő egyik alkotása az 1823-ból, ami Sibyllát és Apollónt ábrázolja a Baiai-öböl közelében (és nem a közeli Cumaeben!).

Ha Robert Paget egy klasszika-filológus lett volna, nem egy amerikai mérnök, aki Nápolyban állomásozott, úgy mennyi lett volna az esélye, hogy elindul megkeresni az alvilág egyik bejáratát?

 Avernus
Egy tervrajz Vergilius leírása alapján az Avernus-tóról és az onnan nyíló alvilág kapujáról, valamint Aeneas föld alatti útjáról.

Rómaiaknak nem tulajdoníthatjuk a baiai járatok létrehozását. De az oszkoknak sem, akiket taszítottak a görög szokások, és amúgy se voltak valami híres építők. Viszont a görögöknek igen, de akkor görögföldön miért nem találtunk még közel hasonlókat sem és miért nem írtak róla sehol? Az etruszkok viszont híresen nagy föld alatti építkezők voltak, ősi városaik alatt hatalmas labirinthálózatokat vájtak ki. Ezzel meg az a baj, hogy az etruszkok tudomásunk szerint nem uralkodtak vagy laktak ennyire délen és ők sem építettek hasonló célból járatokat. Viszont a járatok sok helyen nagyon szűkek, a folyosók, átjárók rendkívül alacsonyak egy mai termetű ember számára, mintha roppant alacsony emberek vájták volna azokat az anyakőzetbe.

Maiuri által lelt óriási folyosó is különleges a maga nemében: a folyosó keresztmetszete leginkább Mükéné kapujára hasonlít, pedig egyes régészek újabban az i.e. 4-3. századba helyezik (az oszk uralom idejébe). Mintha az építők egy mintát másoltak volna, hisz miért építkeztek volna az oszkok vagy a küméi görögök ezer évvel korábbi stílusban? De egyáltalán honnan származik a mükénéi stílus, mely i.e. 1600 és 1100 közt élte virágzását Görögországban?


Prehisztorikus építők Cumaeban

Campaniának az a vidéke, ahol a görögök Cumaet alapították, ősi, mágikus vidék… de ebből a hétköznapi szem mit sem lát. Cumae egy kúpos hegy, tetején akropolisszal, ahol Jupiternek szentélye állott, jó támpontot nyújtva az ókori hajósoknak. Alatta sík vidék, ahol tulajdonképpen a város állt.

Sok a kialudt vulkán erre, a lávákból keletkezett magaslatok, erdőségek, s ókori emlékek mára silánnyá pusztult romjai. A régészetet különösebben nem érdekli, hisz jelentéktelen romok találhatók itt, kevés sikerrel kecsegtetve. Az ókortörténészeket sem nagyon dobja fel, hisz semmi jelentős esemény nem köthető ide, epizódhelyekért meg nincs nagy versengés…

A görögök egy nagyon ősi hely romjaira telepítették kolonistáikat. Cumae és környékének mitikus története jóval a trójai háború előtti időkbe mutat.

Timaiosz i.e. 4-3. századi szicíliai görög történetíró megírta az egész görög világ történetét, és jól ismerte az itáliai görög kolóniák sorsát. Tőle értesülünk – Diodórosz tolmácsolásában - egy mondáról, hogy Cumae „tüzes” síkságán (a Phlegraion-on) valaha óriástermetű emberek éltek, akik sok gonoszságot műveltek. Mikor Héraklész lejött a síkságra, összecsapott ezekkel az óriásokkal, de csak úgy tudta őket legyőzni, hogy az istenek is a segítségére jöttek. De ez nyilván nem a „görög” Héraklész, hisz oly sok volt ilyen, s amerre a görögök megfordultak a helyi népek mondáiban szereplő nagy erejű hősöket a saját hasonló hősükkel, Héraklésszel azonosították. Hiszen Timaiosz azzal folytatja, hogy „Héraklész” ezután meghonosította a vidéken a földművelést. Héraklész ezután a Phlegraion síkjáról lement a tengerhez. Akkoriban az Avernus-tónak volt egy kijárata a tengerhez, de Héraklész azt mondta ezt be kell temetni, majd épített egy utat, melynek romjai láthatók voltak hosszú időn át a tenger mellett (ezt „Héraklész Útjának” nevezték). Sztrabón is tud Héraklész egy itteni munkájáról: a Baiáig nyúló Lokrinos-öblöt a külső tengertől egy másfél km hosszú töltés választja el, aminek építését szintén Héraklésznek tulajdonították.

Héraklész a tó körül is építményeket emelt, melyeket Perszephonénak, az Alvilág királynőjének szentelt. Majd Timaiosz még megjegyzi: „a mítoszok szerint az ősi időkben a tópartján volt a holtak orákuluma, melyről azt mondják később elpusztult”.

A Földközi-tenger partmellékein az újkőkorban egy óriás, legalább kétméteres faj érte virágkorát. Erőszakosak, primitívek, nagy erejűek voltak, állatbőrökben jártak, kőtömböket hordtak össze, és felfalták a többi embert. Az első civilizált népek mítoszai mind beszámolnak arról, hogy irtották ki területükön a „gonosz” óriásokat. Lükophrón tudott a közeli Ischia-szigeten élő óriások legyőzéséről, hogy a szigeten van eltemetve az óriás Tiphous. Ez jelentette korszakuk végét. Időben ez az i.e. 5000 és 3500 közötti időszakban történhetett. Ez nagyjából fedheti a földművelés itteni megjelenését és egy rejtélyes megalitikus építő csoport felbukkanását.

Platóntól tudjuk, hogy Atlantisz hatalma egykor Itáliáig ért. A helyi Héraklész mítosz mögött atlantiszi telepeseket sejtek, de még a nagy Atlantisz első katasztrófájának előtti idejéből, mielőtt a központi sziget el nem süllyedt. A tengeri királyság megmaradt részein még több mint ezer éven át megmaradt az atlantiszi kultúra.

Mintegy hétezer évvel ezelőtt atlanti kolonisták érkeztek. Kiirtották Campania óriás-törzsét, grandiózus munkákat végeztek a tó körül és a tengerparton, akár a Kópaisz-tó ősi lecsapolói. Átalakították egy minta alapján az egész tájat, de a minta ezzel még nem lehetett teljes. Hajóik idehoztak egy rendkívül különös, számunkra teljesen mitikus, még a hajdani atlantiszi királyságon is rejtélyes törzs egyedeiből újabb telepeseket, a kimmerioszokat.

* * *

Sztrabóntól értesülünk arról, hogy Ephorosz görög történetíró arról írt, Cumaet és az Avernus-tavat a régiek „alvilági helynek” hitték, s az egyik itteni forrásról azt mondták, a Styx vize. Úgy hitték a kimmerioszok egy törzse lakott itt: „Ephorosz… azt mondja róluk [a cumaei kimmerioszokról], hogy földalatti házakban laktak, amelyeket argilláknak neveznek, és bizonyos alagutakon közlekedtek egymással és vezették az idegeneket a mélyen a föld alatt épített jósdához; bányászatból és jóslatkérőkből éltek, meg azon adományokból, amit a király juttatott nekik. A jósdabelieknél ősi szokás, hogy nem látják a napot, hanem csak éjjel járnak ki az üregekből…
Később azonban valamelyik király megsemmisíttette ezeket az embereket, mert a jóslat nem vált be, a jósda még megvan, de más helyre telepítve…”

Ephorosz ezeket az eseményeket jóval korábbra helyezte saját koránál, pedig ő i.e. 400 körül született. Fontos információkat is közöl: kimmerioszok éltek a területen, az eredeti jósda mélyen a föld alatt volt. Bizonyítja azt is, hogy egy későbbi nép, a görögök utánozva e hely őshagyományait, egy másik helyen (!) üzemeltettek egy új jósdát, ami megvolt az i.e. 4. században.

Sztrabón még azt is mondja, mikor Agrippa építésze, Kokkéiosz azt a majd egy kilométer hosszú föld alatti alagutat vágatta a tóig, abban is a helyi hagyományt, a kimmerioszok szokásait követte, akik a föld alatt építkeztek. Egyébként milyen király űzte volna el innen a kimmerioszokat, hisz míg Rómának királyai voltak, nem uralkodtak ezen a vidéken, a görög telepeseknek sem voltak királyaik, akkor ki?

De nemcsak Ephorosz és Sztrabón, hanem Lükophrón, Silius Italicus, Eusztathiosz, Festus, Marcianus vagy Plinius is említi, hogy egykor ezen a területen kimmerioszok éltek. Plinius közli, hogy az Avernus-tónál állt városuk. Sztrabón megrója Hekataioszt, amiért mesés dolgokat írt egy bizonyos Kimmerisz városáról (sajnos nem közli, milyen hihetetlen dolgokat írt róla). De mind Ephorosz, mind Plinius közlései arra utalnak, hogy a kimmerioszok rég eltűntek már az Avernos-tó mellől.

* * *

Robert Temple könyvet adott ki 2002-ben Netherworld címmel, melynek tetemes részét a Baiában talált járatok foglalják el és úgy gondolja, megtalálta a választ a cumaei kimmerioszok kérdésében: ősi britek voltak, vagyis a görögök által idehozott cornwalli bányászok, ami szimpla hülyeség. Egyrészt a görögök nem szorultak volna rá ilyen segítségre, másrészt a tervezés komoly mérnöki munkát igényelt. De kik voltak a kimmerioszok?

A görögök ismertek ilyen nevű egy vad, harcos népet az i.e. I. évezred első felében, akik a Fekete-tenger környékén éltek, de ezek nem építettek semmit és csak névrokonságban álltak a Campaniában lő kimmerioszokkal. Róluk viszont azt mesélték, hogy a föld legtávolabbi határvidékéről jöttek ide. Homérosz Odüsszeiája ismeri őket, a köd népe. Korábban az Ókeanosz folyam partján éltek, Erebosz mitikus vulkánjának szigetén, melyek Markellos szerint Hadésznek szenteltek. Odüsszeusz járt itt. Azon az ősi szigeten, mely Szkheriától délebbre volt megtalálható még az i.e. 4. évezredben, a kimmerioszok szintén Perszephoné föld alatti komplexumát őrizték... mert hát ők „őrök” is voltak. Plutarkhosz is említi ezt az óceáni szigetet, ahol a titánok királyát, Kronoszt őrizték egy föld alatti börtönben.

A kimmerioszok az éjszaka népe volt, akik csak sötétedés jöttek elő a föld alatti járataikból. Kovácsolással, bányászattal és alkémiával foglalkoztak, és képesek voltak mérhetetlen hosszú föld alatti járatrendszerek létrehozni. A kimmerioszok talán őshazájuk, Hadész szigetének mását akarták itt modellezni, melyben Erebosz hegyét Cumae kúp alakú hegye mintázta volna?

A kimmerioszok itteni tevékenysége a helyi őshagyomány része volt. Végleges pusztulásukat az i.e. 2. évezredbe teszem, azaz még azelőtt eltűntek, mielőtt a görögök itt letelepedtek, akik már csak a helyi mondákból ismerhették őket.


Sibylla eljön a kimmerioszokhoz

A cumaei görögök helyi jósnőjének, Sibyllának „őstörténetébe” láthatólag egy sokkal régebbi helyi nő mondája keveredett, melyet az ókori szerzők már egyszerűen összemostak. A modern mítoszkutatók ezt valahogy nem vették észre. Az első utalásokat nem is náluk találjuk, hanem művészeknél, festőknél és más rajongó lelkeknél.

Egy autodidakta szellem, Michael Ayrton angol szobrász és festő 1946-ban Olaszországba utazott, és Cumae romjai közt „megfeneklett”. Itáliában vagyunk… és itt Cumaeban elkezdték a fiatal Ayrtont érdekelni a görög mítoszok, s annyira hatásuk alá került, hogy ez megmaradt egészen 1975-ben bekövetkezett haláláig. 1957-től rendszeresen tanulmányutakat tett Görögországban. 1958-ban Krétára utazott. A felfedezéseit nem írásban vagy szóban mondta el. De hogy is írhatna le olyan dolgokat, melyeket sehol nem olvasott, melyekről sehol nem hallott, hisz ezek a jelek benne voltak számára a tájban, akárcsak a felismerés, s éppen ezért bronzszobrok és képek sorát alkotta: a szárnyas Daidalosz, a gondolkodó Daidalosz, Ikarosz zuhanása, Sibylla, Talósz, Minotaurosz és így tovább, de mindig ezen mitologikus alakok körül forogtak gondolatai.


Sibylla Michael Ayrton egyik rajzán.

Ábrázolta Daidaloszt is Cumaeban, honnan tudta, hogy van itt jelentősége? Hogy sejthette meg a kapcsolatot Cumae és a Knossos-i Labirintus között? Mert megrögzött híve lett ennek a mára nyoma sincs (!) építménynek és őszinte rajongója egy történelemelőtti mérnöknek, Daidalosznak, kinek már egy munkája sem látható. Egész életében Daidalosz nyomát követte, s azt mondják, az ő sötét útitársa mégis Minotaurosz volt, az a hibrid lény, akit Daidalosz a labirintus kamrájába zárt. Ayrton számára a labirintus az Alvilág térképe, ösvények és járatok a halálhoz vezető utak. Erről a pokoljárásáról lenyűgöző könyvet írt, „A labirintusépítő” címmel. 1967-ben Ayrton kapott egy ajánlatot Armand Erpf pénzembertől és lapkiadótól, hogy a New York-állambeli Catskill-hegységben, Arkville-ban építse meg a labirintusát. A művész kövekből és téglákból kétéves munkával építette meg, s úgy hitte, a krétainak kicsinyített mását hozta létre.

Ayrtonnak sajátos felismerései is voltak: a krétai labirintusban kétkamra volt, nem egy, és a labirintuson belül pedig egy másik labirintus is. Azt is gondolta, hogy a két kamra egymás mellett, szimbolizálta a Napot és a Holdat. Az ő Daidaloszában újra élni látszik egy ősi, teljesen elfeledett emberi faj képviselője, a krétai kurészek mesterembere, alkimistája, építésze...

* * *

Az első görögök Campania őslakóitól értesülhettek arról, hogy Cumaeben valaha élt egy különös nő egy föld alatti járatban. Ők ezt Sibyllával azonosították. A görög időkben egy jósda működött Cumaeban, amiben egy helyi nő, talán Apollón papnője prófétált. Hogy a cumaei Sibylla alakját csak „örökölték” a görög telepesek, arra Virgilius a bizonyíték, hiszen a trójai háborúk korába teszi Sibylla működését. Minden jel és suttogás azt mondja Cumaenek volt egy ismeretlen és riasztó történelem előtti periódusa, melyről úgyszólván szinte semmit nem tudunk!

Az ókorral foglalkozó történészeket és mítosz-kutatókat egyszerűen a saját szakmai felkészültségük és az apró szőrszálhasogatásokban megvénült elméjük már akadályoz az ilyen dolgok felismerésében. Sokszor az ilyen beszámolókat és leleteket egyszerűen „zavaró tényezőknek” vagy csak „hibáknak” és „tévedéseknek” könyvelik el. Ezek az ősi beszámolók már az ókori szerzők számára is hihetetlenek, érthetetlenek és riasztóak voltak, mert az emberi történelem hajnalán játszódtak és annyira iszonytató világot mutattak, amit egyfajta „csoport-amnéziával” bűntettek: nem nagyon akartak a gyarmati időkre, ősi sötét hatalmasságokra emlékezni. Ez a sokkhatás máig tart, mint mikor a beteg nem emlékszik a tragédiát követő időszakra, úgy töröltük ki az emlékezetünkből a prehisztorikus idők bizonyos eseményeit: életet az idegen napok alatt…

Érdekes ugyanis, hogy a cumaei Sibylla mellett tudunk egy kimmeriosz Sibylláról is. Varro egy töredéke szerint Gnaeus Naevius római író (i.e. 3. sz.) említette már, akárcsak Lucius Calpurnius Piso Frugi (i.e. 2. sz.) az évkönyveiben.

Ez már azért is különös, mert Cumae csak jó kilométernyire fekszik az Avernus-tótól, azaz két Sibylla lett volna: egy Cumae-ban és egy másik az Avernus-tó partján? Valószínűbb, hogy a kettő ugyanaz, és a kimmerioszok idején élt, akik föld alatti lakást építettek neki. Ki volt ez a történelem előtti Sibylla?

* * *

Az ókori szerzők szerint a Sibylláknak mindenhol volt egy saját neve. Ha a cumaeinek is volt, úgy az talán nyomra vezet, mert elképzelhető, hogy a helyi sibylla/prófétanő nevét az itteni őshagyományból vették, azaz a kimmeriosz Sibylla nevét vették át vagy formázták át a görögök, ezzel is átörökítve az őshagyományt.

Volt egy cumaei születésű, Hüperokhosz nevű görög történetíró, aki megírta Kümé történetét, ami sajnos elveszett, de nyilván kiváló forrásai lehettek a város történetéről. Mindössze három töredék maradt a könyvéből, de az egyik éppen irányt adhat nekünk, ugyanis azt közli a cumaei Sibylla helyi neve Demo volt.

A görög hagyományban egy név sokszor bír jelentőséggel, s ez esetben is ezt gondolom. Mégpedig igen érdekes összefüggésre világít rá: a Rodoszt élt csapások elől Keosz szigetére menekült telkhinek vezérét, Demonaxnak nevezték. Már a neve is azt jelenti: „az emberek ura”. Az istenek villámokkal és földrengéssel elpusztították a keoszi telkhineket és Demonaxot, de meg kímélték a telkhin király lányait, Makelót, Dexitheiát és más név szerint meg nem nevezett lányait. Dexitheia később Minósz oldalán Kréta királynője lesz.

Hozzáteszem azonban, hogy meggyőződésem szerint sem Rodoszon, sem Keoszon nem pusztultak ki ekkor teljesen a telkhinek, bár számuk erősen lecsökkent, de föld alatti bázisaikon egy részük átvészelte a csapásokat. Maga a mítosz is úgy oldja ezt meg, hogy Euxantiosz, Dexitheia fia visszatért Keoszra és a sziget királya lett (a végleges eltűnésükre valamikor az i.e. 3. évezred vége felé került sor).

Krétai kígyóistennőKeoszi kígyóistennőKeoszi kígyóistennőKeoszi kígyóistennő
Az első képen három szobrocska látható a kréta Kígyósistennőről, míg a többi képen a keoszi istennő látható.

Robert Eisner egy tanulmányban figyelmeztet rá, hogy különös kapcsolat van a krétai Ariadné és Keosz szigete közt. A mítosz szerint Ariadné Dia szigetén lett Dionüszosz isten felesége, de a görögök számos szigetet neveztek Dia néven. Viszont Theokritosz egy ókori kommentárja szerint Keosz szigetéről van szó. Eisner a Lineáris B táblákon emlegetett minószi-mükénéi Dia istennőt azonosítja Ariadnéval. A kései mítosz őt mondta Minósz lányának, de eredetileg Kréta Kígyóistennője és a Labirintus Úrnője volt, mely építményt Daidalosz éppen az ő és Minótaurosz számára építette (ha a krétai Labirintusnak két titkos kamrája volt, úgy a másik szoba Ariadnének volt szánva). Nem lehet, hogy Dexitheiát nevezték Krétán Dia-nak, azaz ő volt Ariadné? Ha a cumaei Sibylla ősidőkből örökölt neve Demo volt, úgy nem lehet, hogy Demonax telkhin király legöregebb lánya volt?

Keosz szigetén 1960-ban megtalált Ayia Irini bronzkori településének szentélyében, annak is legbelső részében szobrocskákat találtak. Mind nőket ábrázolnak, egy istennőt: nagy mellekkel és bő, harang alakú szoknyában. Nem nehéz felfedezni, hogy ez a krétai Kígyóistennő, Ariadné ábrázolásai, akit ezek szerint Keoszon is imádtak (a szobrok kora Krétán és Keoszon az i.e. 2. évezred első fele).

* * *

Az általunk megrostált forrásokból, a mi sajátos módszerünkkel kihámozott anyagból a történelem előtti Sibylláról a következő képet rakhatjuk össze:

Keletről érkezett Cumaeba egy több száz éves nő, egy különös nőstény. Hasonlóan taszító lény, mint a krétai Minótaurosz (Aszterion) és annak féltestvére, Ariadné. A cumaei „Sibylla” eredetileg Demonax telkhin király lánya, Ariadné nővére, egy tisztavérű nem földi eredetű telkhin, Demo volt. A telkhinek és kabirok – akár a róluk elnevezett pigmeus törzsek – szintén az Atlantiszról vándoroltak a Földközi-tenger keleti felébe (de Atlantiszra a Vénuszról érkeztek).

A telkhinek bár urai voltak Rodosz, Pharosz és Keosz szigeteknek, ugyanakkor rejtőzködtek is egy másik hatalom elől. Elpusztításuk után, az életben maradt Demónak menekülnie kellett. Nem véletlenül ment éppen az itáliai Avernus-tóhoz (pedig légvonalban is közel ezer km-re van Keosztól). Nyilván tudott az itteni létesítményekről, kimmerioszok föld alatti városáról, tudnia kellett azt is, hogy a kimmerioszok el fogják őt rejteni.

Könnyen mondható, hogy az itt közölt feltevések és következtetések légvárak, pusztán bizonytalan nevek és mítoszmozzanatok alapján egymástól távol eső helyeket kötöttem össze. Azonban ezek a hajmeresztő feltevések már-már hihetetlenségük okán is átbillenek egy ősi múlt nagyon is valóságos, riasztó világába. De nem csak ennyink van: a prehisztorikus Cumae hihetetlen őstörténetéhez ugyanis csatlakozott még valaki, akikről hisszük, megerősíti elképzelésünk.


Daidalosz érkezése

A görög mítosz szerint miután Thészeusz megölte a krétai Labirintusban Minótauroszt, Minosz király Daidaloszt és fiát, Ikaroszt a Labirintusba záratta. Onnan úgy tudtak menekülni, hogy szárnyakat készítettek maguknak és elrepültek. Ikarosz az út során meghalt, de Daidalosz egészen az itáliai Cumae-ig repült, és a sziklateraszon szállt le.

 

 

DaidaloszIkarosz
Az első kép Daidalosznak egy 2300 éves bronzszobrocskája, ellenben a második szobrocska modern, Ikaroszt mutatja és Michael Ayrton alkotása.

Vergilius azt írja, a meneküléséért Apollónnak hálálkodott, akinek „szárnya lapátját” ott helyben felajánlotta és szentélyt épített az isten tiszteletére. Ezzel azt is mondja, hogy a teraszon álló legkorábbi Apollón templomot nem az euboiai görög telepesek építették az i.e. 7. században, hanem az sokkal korábban épült (egyébként a görög templom is szinte nyom nélkül eltűnt, mikor a római időkben újra felépítették anyagából, majd a keresztény időkben ezt is bazilikává alakították). Vergiliusnak nem a költői képzelete sugallta, hogy Daidalosz itt templomot épített, mert nem csak ő említi, hanem más ókori források is, mint Silius Italicus, Juvenalis, Sallustius és Servius is.

Daidaloszt már bemutattuk a krétai Labirintus okán, mint aki a krétai titokzatos faj, a kurészek mérnöke, technikusa és építésze volt. Daidalosz semmi esetre sem tehető a minoszi korba, tehát i.e. 1500 körülire, mint a történettudósok szeretnék hinni, amikor a megfejtett krétai szövegekben ugyanezekből az időkből, mármint félisteni lényre hivatkoznak rá, akinek „temploma” van. A knósszoszi Labürinthosz sem csupán egy „labirintus” volt, hanem beavatóhely, áldozati hely, egy szörnyszülött börtöne és egy ősi, alkimista technológia műhelye, ahol a kurészek gyermekeket mészároltak le, hogy uraikat hosszú időn át életben tartsák. Ennek építése Kréta prehisztorikumába vezet (valószínűleg i.e. 4500 és 3500 közé). És nem csupán Krétán lehetett ilyen „műhely”, hanem a telkhinek uralta Orkhomenoszban vagy Pharosz szigetén is.

Daidalosz sokkal közelebbi helyeken is leszállhatott volna, nyilván határozott úti célja volt Cumae elérése. Mikor ő megérkezett, már az Avernus-tó körül befejeződtek rég az építési munkálatok, a területet a kimmerioszok őrízték. Valószínűleg a helyi ősmondából merít Sztrabón, mikor arról beszél, hogy az Avernus-tó egy szűk torkolaton át kapcsolatban állt a tengerrel. Mikor a régi időkben misztériumhajók érkeztek a tenger felől, előbb áldozatot mutattak be és kiengesztelték az alvilági szellemeket, csak ezután engedték a behajózásukat az itt őrt álló papok az Avernus-tóba. Lükophron is tudott arról, hogy az Avernus partján ajándékokat mutattak be Perszephonénak és Hadésznak.

Mikor Hannibal karthágói hadvezér i.e. 214-ben seregével letáborozott a tó partján, áldozatot mutatott be. Ez már önmagában jelzi, a hely nem római vagy görög kultuszok fenségterületének számított, hanem valami sokkal ősibbnek (a pun Hannibal azoknak semmilyen áldozatot nem mutatott volna be). A helyiek elmondták a hadvezérnek, hogy a cumaei Apollón templom ősrégi építmény, még Daidalosz emelte.

A telkhínek és kabirok alkimista bázisainak technikáját ma már lehetetlen rekonstruálni, egyrészt az adatok szűkössége, másrészt a mi műszaki és tudományos irányultságunk miatt. Hisz nagyon nehéz elképzelnünk olyan civilizációkat, melyek sok szempontból fejlettek, a mi értékrendünktől messze állnak és technikai fejlődésük egész más utat járt be, mint a miénk. Mindenesetre ismerünk jeleket, amit fenntartott az itáliai néphagyomány, annak ellenére is, hogy a történeti időkben ez már sohasem volt igaz.

Averno
Averno

Az Avernus-tómai képe és Mario Cartaro 1584-ben kiadott térképen.

Az Avernus-tóról számos ókori szerző megjegyezte, hogy a „madártalannak” nevezik (maga a görög neve is erre utal: Aornosz). A néphit szerint, ha madarak átrepülnek felette, holtan buknak le az égről a tó vizébe. Vize sötét és fekete, s madarak a kratertó „mérgező” kigőzölgése miatt esnek le az égből. Nos ez sem ma, sem az ókorban nem volt igaz. A tó vize zöldes árnyalatú és már több ókori szerző megjegyezte, akiknek közvetlen tapasztalatuk volt a tóról, hogy teljesen tévhit, hogy a madarak elkerülnék a kénes kigőzölgés miatt, mint a Csodálatos dolgok tárgyalása c. könyv ismeretlen szerzője is tette már 2300 évvel ezelőtt: „De azt mondani, hogy madár nem repül el fölötte, az hazugság: azok akik voltak ott, állítják, nagyszámú hattyú él benne.

Hogy a madarak holtan esnek le felette, olyan ősi hit vagy babona volt, amit az ókori görög telepesek átvettek a helyi hagyományból. Odüsszeuszék is tapasztaltak egy hasonló helyet a régi atlantiszi királyság megmaradt szigetei közt bolyongva mikor először vágtak neki Kirkétől az Atlanti-óceánon, hogy Szkheriára hajózzanak, elhaladtak a Bolygó Sziklák mellett, majd ezt a fura megjegyzést teszi: „S a madár sem szállhat el arra nyugodtan, még a galambok sem, ha röpülnek az ambrosziával...” Az én értelmezésemben itt nem a „himbálózó szikláktól” féltek a galambok, hanem közel volt az a hely, ahol egy szigeten egy alkimista műhelyben ambrósziát termeltek, és ugyanúgy kabir technikát alkalmazva, mint Pharoszon vagy Krétán. Ott van a „zuhanó madár” egyfajta vészjelként a Barberini-tájképen, melyen az Athanor-hegyét mutatják. Ugyanilyen lehulló madarak láthatók több középkori alkimista képen, melyeket igyekeznek szimbólumokkal összekötni a mai kutatók, holott ez egy régi alkimista tevékenység következménye lehetett. Még az is tudható, ahol ilyen alkimista bázis volt, ott mindig kellett a környezetben kőnek és víznek lennie. Porsenna drótnélküli energiatovábbítója is víz mellé épült. Daidalosz a cumaei titkos bázist a föld alatt összeköthette egy járat révén az Avernus-tóval.

Mikor telkhin Demo megjelent Cumaeban, a kimmerioszok behódoltak neki. Számukra ő egy telkhin királynő, a kabirok utolsó anyája, a kimmerioszok istennője volt. Védelmet tudtak számára biztosítani, de „örök” életet nem. Ha elfogadjuk korábbi következtetéseinket, hogy Demo és Ariadné/Dea szoros kapcsolatban álltak egymással, sőt lehet testvérek voltak, úgy megvilágosodik Daidalosz szerepe is! Ariadné számára felépítette a krétai Labirintust, majd szigorú küldetéssel elment Cumaeba, hogy gondoskodjon Demonax király másik lányáról, Demóról.

Kész tervei voltak egy telkhin alkimista laborról. Ezt ugyanúgy el kellett rejteni, mint a többi helyen és a terep itt is kiváló volt (mert alattuk könnyen vájható tufaréteg helyezkedett el). Pharoszon egy barlangszerű volt a bejárata. A kimmerioszok voltak az építői, fémkovácsai és bányászai. A föld alatti Holtak Orákuluma és az alvilági mezők mellett Cumaeban létrehozták Sibylla „jósdáját” a mélyben, ami ugyanolyan titkos szobát tartalmazott, mint a krétai párja. Ez volt Demo regenerációs kamrája és egyben „börtöne”, és járatok vezettek innen több irányba, többek közt azon kamrákhoz, ahol athanorokkal élelmet gyártottak. Ahogy Ariadné volt a Labirintus Úrnője, úgy Demo is a Cumaei Jósda Úrnője, de a hatalma kiterjedt az egész föld alatti komplexumra. Ő volt a hely beavatója és papnője. Aeneas tkp. két különálló föld alatti komplexumban járt: előbb a cumaei labirinthálózatban kereste fel Sibyllát, majd a tó partján bementek egy másik, és korábban megépült labirinthálózatba, mely az alvilág vidékeit modellezte, folyókkal, átkelőkkel, Kharónnal és valahol lenn Perszephoné és Hadész kastélyával. Még az aprónak tűnő mozzanatok is hasonlóak, ha látó szemmel figyelünk ezekre: Aenasnak egy aranyágat kell vinnie a sötét járatokban, míg Thészeusznak a sötét Labirintusban Ariadné koszorúja világított.

A sok ezer évvel ezelőtt épített felszíni építményeknek ma már nyoma sincs, de ez betudható a több ezer éven át egymásra építkező népeknek, akik szinte mindig lerombolták az előző nép építményeit, majd abból építették fel a magukét. De igazából ez irányban régészeti próbálkozás sosem volt. A Paget által megkezdett kutatásokat sem folytatja senki, a hivatalos régészet részéről semmilyen érdeklődés nem mutatható ki, az ilyen felfedezések iránt, pedig egyre inkább biztos vagyok benne, hogy Cumaeban és az Avernus-tó körül, lent a mélyben máig felfedezésre vár egy föld alatti város, minden riasztó prehisztorikus kellékével együtt.

Az a rejtélyes király, aki elpusztította a kimmerioszokat, biztosan befalaztatta és eltömítette levezető járataikat, hogy tevékenységeik nyomát teljesen eltűntesse. És mint azt Maiuri felfedezése bizonyítja, az eltelt évezredek során ezek fölé még több tíz méter földréteg is került. Kérdés persze továbbra is az, lesz-e valaha hajlandóság, hogy csekély hitelt adva az ókori beszámolóknak és elkezdje végre valaki ezek keresését…?