Plinius római tudós a híres labirintusokat sorolva szól az egyiptomi, lémnoszi és krétai labirintusokról, majd megemlíti az itáliait, amit egy etruszk király, Porsenna építetett saját sírjaként, majd sajnálkozva afölött, hogy a krétai és az itáliai az ő idejére teljesen elpusztult.

Porsenna i.e. 6. század végi etruszk király Clusium város (etruszk nevén Kamars) uralkodója volt. Plinius elmondja, hogy az ő idejében már semmi nem volt meg a sírból, s a leírást is a tudós Varro egyik könyvéből veszi (de Varro is csak jó száz évvel előtte alkotott, tehát ő sem közvetlen szerezhette az információkat).

Varro írta Porsennáról: „Clusium városának határában temették el, ahol egy kváderkövekből épített négyszögletes emlékművet hagyott maga után, amelynek minden oldala háromszáz láb (88,8 m) hosszú és ötven láb (14,8 m) magas. A négyszögletes alapzatban található egy kibogozhatatlan labirintus… Ezen a négyszögletes alapzaton áll öt piramis, négy a sarkokon és egy középen. Ezek alul hetvenöt láb (22,2 m) szélesek, és százötven láb (44,4 m) magasak. Úgy végződnek csúcsban, hogy mindegyikre egy bronzkorongot és egy petatust helyeztek, amelyről lánccal odaerősített csengettyűk lógnak. Amikor ezeket a szél megmozgatja, messzire elhallatszik a hangjuk, miként egykor Dodonában. A korongon egyesével még négy piramis áll, mindegyik száz láb magas, és fölöttük egyetlen alapon még öt található.

Ekkor átveszi a szót Plinius: „Ezeknek a magasságát Varro szégyellte beszámolójába bevenni; a mesébe illő etruszk hagyomány szerint ugyanakkorák voltak, mint az egész építmény magassága ezekig a piramisokig”. (tehát addig az egész építmény 300 láb magas, és a tetőn lévő piramisok eszerint szintén 300 láb magasak, azaz a teljes építmény magassága 600 láb lenne, vagyis 177,6 méter!).

Egy legendagyűjtemény, amit egy toszkán nő mondott tollba 1934-ben, s a nagyanyjától vette át a történeteket, elmondta, hogy a környékben élt egy monda arról, hogy Porsenna király mikor érezte közeledni halálát, mesteremberével egy aranyszekeret csináltatott, amire szarkofágját fektették. Elé 12 aranyból készült lovat fogtak. Mikor meghalt szolgái ezen temették el, a 12 arany lóval együtt, amit követett egy aranyból készült tyúk és 5000 aranycsibe.

 Arun sírjaArun sírja

Mind Plinius, mind a toszkán legenda leírása természetszerűleg hihetetlennek tűnt. Plinius könyveit a 15. századtól kezdve rendre kiadták nyomtatásban. Az európai tudósok később felfigyeltek Porsenna mauzóleuma és egy Albanóban lévő régi sír közti hasonlóságra. Erről a sírról Antonio Nibby (1792-1839) vezető olasz régész találta ki, hogy Aruns hercegnek lehet a sírja, akit az ariciai csatában, i.e. 504-ben megöltek. Aruns pedig Porsenna fia volt.

ChiusiChiusi

Clusiumot hagyományosan az olasz Chiusival azonosították és 1840-ben Chiusitól 5 km-re egy Poggio Gajellának nevezett domb alatt felfedeztek egy hajdani 15 m magas sírtumulust, amiről azt hitték, ez lehet Porsenna sírja (holott Plinius az alépítmény hasáb alakúnak, csiszolt kőtömbökből építettnek mondja, melynek tetejét is nagy kőlapok alkották). A tumulus belsejében egy földalatti folyosó mentén egy sor kamra húzódik. A domb járatait megnézte 1842-ben George Dennis angol utazó és azt írta útikönyvébe, hogy a járatok természeteseknek tűnnek a dombban, és még lehet remény Porsenna igazi sírjának (legalábbis annak alsó részének) megtalálására. A legújabb kormeghatározási vizsgálatok kimutatták, hogy a tumulus i.e. 2. században keletkezett, holott Porsenna i.e. 500 körül halt meg! Ennek ellenére ma is mutogatják a turistáknak barlangszerű járatait, mint Porsenna labirintusát, de ez esetben is ugyanúgy jártak a régészek, mint a krétai vagy a fajjúmi Labirintus esetében: bemutattak valamit, amit sokan kerestek, és ők megtaláltak. Egyébként az ókori Kamarsot teljesen behálózták az etruszkok föld alatti alagútjai (cunuculi), melyek még ma is ott vannak Chiusi modern városa alatt.

* * *

Sajnos, Plinius szövege már nehezen érthető, hozzávéve, hogy maga is egy korábbi szerzőt idéz, Varrót (aki i.e. 116-27 közt élt). Varro még épnek írta le az építményt. Talán Varro idején még állt Porsenna mauzóleuma? Sulla római tábornok i.e. 89-ben elfoglalta Clusiumot (Varro ekkor volt 27 éves): Sulla nagy pusztításokat végzett akkoriban az etruszk városokban. Nem lehet, hogy ekkor lerombolták teljesen Porsenna sírját? George Dennis úgy okoskodott, a felső rész már akkor elpusztult, mikor Brennus, a gallok királya lerohanta i.e. 390-ben Clusiumot, míg a többi részét Sulla tábornok döntötte romba (1848). Éppenséggel elképzelhető, csak ez esetben érthetetlen, hogy Varrón kívül egyetlen más római vagy görög szerző sem számolt be egy ilyen gigantikus építményről, sem arról, hogy Sulla ezt leromboltatta. Sokkal valószínűbb, hogy Varro szintén csak átvette az információkat Porsenna sírjáról, egy ismeretlen forrásból. Niebuhr német vagy E. H. Bunbury angol ókortudósok is így gondolták: Varrónak - akiben etruszk vér is csörgedezhetett - etruszk könyvek voltak a forrásai. Erre utal, hogy az adatai túl precízek, a méreteket aprólékosan közölte, ami nehezen lenne elképzelhető, ha a néphagyományból merített volna. Egyébként az etruszk néphagyomány is fenntartotta az emlékét a hatalmas építménynek még az i.sz. 1. században is, amire utalt Plinius.

PRÓBÁLKOZÁSOK A MAUZÓLEUM REKONSTRUKCIÓJÁRA

A mauzóleum leírását már a 18-19. századi történészek mesébe illőnek gondolták, s a 20. századi utódaik éppen ezért, már nem is foglalkoztak vele. Viszont szerencsére a régi, 16-19. századi építészek (mint Graves, Charles de Brosses, Luigi Canina, Quatremere de Quincy) megpróbálták a nehezen érthető leírás alapján rekonstruálni Porsenna építményét. Még azelőtt, hogy kitalálták volna a tudósok, hogy a Chiusi melletti domb lehet Porsenna mauzóleuma, mivel az etruszkok temetkezőhelyként használták. Klaus Jan Philipp német építészettörténész Das Grabmal des Porsenna: Rekonstruktionen eines Mythos vom 16. bis 19. Jahrhundert címmel egy írt tanulmányt (1999).

Az építészek pedig aszerint próbálták rekonstruálni a mauzóleumot, hogyan tudták értelmezni Plinius többféleképpen is értelmezhető sorait. Tehát Plinius azt írja, „petatust” helyeztek a bronzkorongokra. Petasust a rómaiak egy csúcsos, kalapformájú épületdíszre értették. Az említett szövegrész így is fordítható: „Mindegyik csúcs [vagy a csúcsok összessége?] fenntartott egy bronz korongot [orbis: kört? gömböt?], amelyen egy egyedülálló kupola [petasus] volt.” Az ilyen részletek értelmezései miatt az építészek rekonstrukciói ingadoztak a lehetőségek közt, és láthatólag a kor előre haladtával egyre inkább az egyszerűbb lehetőségek irányába próbálták terelni a rekonstrukciókat, hiszen koruk történetírói mind igyekeztek nyomatékosítani a leírás mesebeliségét, megépíthetetlenségét, sőt létezhetetlenségét. Születtek olyan rekonstrukciók, hogy az alépítményen csak öt keskeny piramis állt, s azok csúcsain egy kis kör alakú lap volt, a közepén egy kis félgömbbel vagy gömbbel: azaz nem egyébbel, mint a piramis csúcsait díszítő elemmel.

* * *

Quatremere de Quincy rekonstrukciója Quatremere de Quincy rekonstrukciójaQuatremere de Quincy rekonstrukciója

Az első három képenQuatremere de Quincy rekonstrukciói (1826-1836), és végül Sangallo rajza.

 

 Mrs. Hamilton Gray rekonstrukciójaJames Fergusson rekonstrukciójaJames Fergusson rekonstrukciója

Sorban rekonstrukciók: Mrs. Hamilton Gray könyvéből (1841), Luigi Canina olasz építésztől, és végül két kép James Fergusson angol építész könyvéből (1849).

De Quincy, Canina vagy a német Franz Reber rekonstrukciói láthatóan „Aruns sírja” felé igyekeztek magyarázni az építményt. De mit is mondott Plinius: tehát van egy nagyjából 90 x 90 méteres alapterületű és 15 magas, kőből rakott építményünk. Ebben volt egy kibogozhatatlan labirintus. A masszív kőépítményen öt hatalmas obeliszkszerű valami állhatott, melyek 44 m magasak voltak (inkább valami tömzsi obeliszk értendő itt, mint valami kőből rakott piramis). Ezek fenntartottak egy hatalmas bronzkorongo (tt Plinius az orbis szót használja, amit egyaránt alkalmaztak körre és gömbre is). Az angol John Greaves 1646-ban közölt rekonstrukcióján is egy bronzkorongot tartanak fenn, akár a későbbi Orsini vagy Luc de Luynes 1829-es rekonstrukcióin láthatjuk.

 John Greaves rekonstrukciójaTramontani rekonstrukciója

Sorban: egy szardíniai bronzmodell, aztán John Greaves rekonstrukciója, és végül Tramontani-Orsini két elképzelése is a sírépítményről.

 

Az első képen Luc de Luynes, míg a következő két képen Weinbrenner rekonstrukciói

 

Fentebb bemutatok egy bronzplasztikát, amit Szardínián találtak. Korát az i.e. 10. századba helyezik, s egy nuraghe modelljének gondolják. Érdemes megfigyelni, hogy a "képletet" valamennyire ismerték az ősi szárdok is: egy kis tömzsi építményen öt oszlop emelkedik ki, s talán ez is egy gömböt tartott a magasban. Canina, Fergusson vagy de Quincy rekonstrukciói egyszerűen kihagyták, hogy az öt alsó piramis egy bronzkorongot vagy gömböt illetve azt a másik lehetőséget, hogy a bronzkorong egy félgömböt tartott volna fenn. Mielőtt az albanói romról ki nem találta Nibby, hogy az Aruns hercegé, úgy a korábbi rekonstrukciók sokkal hűebben próbálták visszaadni a Pliniusnál megmaradt szöveget. Antonio da Sangallo il Giovane (1484-1546) vagy Baldassarre Peruzzi (1481-1536) itáliai építészek már a 16. század első felében megrajzolták Porsenna lehetséges sírját. John Greaves angol tudós 1646-ban adta közre rekonstrukcióját. Több szabadkőműves építészt nagyon is érdekelte Porsenna sírja, mint a már említett francia Quatremere de Quincy-t vagy Robert Hooke angol építész naplójából tudjuk, hogy a nagyhírű angol építész és csillagász, Christopher Wren 1677-ben megrajzolta a sír rekonstrukcióját, ami sajnos nem maradt fenn. Wren volt az angol nagypáholy nagymestere. Friedrich Weinbrenner német építész (1766-1826) 1798-ban tervezte meg Porsenna sírját. Francesco Inghirami olasz régész (1772-1846) sajátos magyarázattal állt 1826-ban elő a sír elrendezése kapcsán. Ez megmagyarázná azt a "lehetetlen" elrendezést, ahogy Plinius leírta az egymás fölötti szinteket: ugyanis csak bizonyos látószögből nézett ki úgy, ugyanis ezek nem egymáson voltak (viszont az egész elképzelés ugyanúgy nehezen magyarázható, mint az egymásra rakott piramisok és platók).


Inghirami elképzelése (1826)

Luigi Tramontani olasz etruszkológus és Baldassare Orsini építész 1791-ben adta közre rekonstrukcióját: ezen még a hatalmas korong van a magasban, rajta egy félgömbbel. Jean-Jacques Lequeu kiváló francia építész 1792-ben készítette a saját változatát a sírról. Azt kell mondjam, bámulatos! Az alépítmény öt gúlája egy hatalmas gömböt tart, s a gömb tetején van a kúpos petasus. Orsini és Lequeu rajzai egy megdöbbentően szürrealisztikus építményt mutatnak, pedig csak megpróbálták hűen követni Plinius szövegét: mintha 22. századi építményeket látnánk jó háromszáz éves papírokon…

Baldassare Orsini olasz építész és művészettörténész (1732-1810) több rekonstrukciót is kiadott. Mivel ő sem boldogult Varro-Plinius leírásával, kétféle változatot is elkészített 1791-ben. Lásd fentebb a két képsort. Mindkét változatban egy korongot tartanak fenn a csonka obeliszkek. Az egyik változatban a korongon hegyes obeliszkek állnak, míg a másik változatban újabb csonka obeliszkek, mindegyik tetején öt hegyes kúppal. 2017-ben Paolo Belardi és Valeria Menchetelli olasz mérnökök digitálisan rekonstruálták Orsini elképzelését Porsenna sírjáról. Még az építmény makettjét is elkészítették. Lásd alább:

 

ETRUSZKOK ÉS AZ ELEKTROMOSSÁG

A 18. század második fele az elektromosság újrafelfedezésének kora volt. Benjamin Franklin 1749-től kezdte vizsgálni az elektromosságot. Bemutatta, hogy a villám elektromosság. 1752-ben pedig megalkotta a villámhárítót (hegyes végű fémrúd, ami a kisülést a földbe vezette). Az elektromossággal utána sokan kísérleteztek, apró lépéseket téve előre, majd Galvani 1786-os békacombbal végzett kísérletei nyomán kimutatta az „állati elektromosságot”, ami nyomán meg Alessandro Giuseppe Volta pisai tanár 1797-ben már fémek villamos tulajdonságait kutatta. 1800-ban elektromos áramforrást készített (Volta-oszlop), lényege, hogy a kémiai energiát villamos energiává alakította. Banálisan egyszerű anyagokat használva: váltakozva egymás fölé rakott két különböző fémből készült korongokat, amelyek közé rendre nedves kartonpapírt helyezett. Már a 18. század végétől felvetődött, ha ilyen egyszerű villámhárítót vagy áramforrást készíteni, úgy ezekre, nem jöhettek-e rá már az ókori bölcsek is?

Az ókori római szerzők rendre beszámoltak arról, hogy Róma első királyai a villámokkal kísérleteztek, a villámokat akarták megszelídíteni. Viszont utaltak arra is, hogy a tudásuk az etruszk papoktól származott, akik meg tanítómesterüktől, a törpe Tagestól kapták meg titkait, mielőtt az eltűnt.

Cortenovis rekonstrukciója a tanulmánya elején és egy kép a polihisztor szerzetesről.

Angelo Cortenovis (1727-1801) itáliai barnabita szerzetes és tudós fáradhatatlan és minden iránt érdeklődő ember volt. Egész életében búvárolta a régi forrásokat és tanulmányozta a különböző tudományokat. Cortenovis már 1790-ben felfigyelt arra, hogy az ősi Amerika kohászai használták a platinát, aminek olvadáspontja 1768,3 °C, azaz 1736-ban, mikor de Ulloa spanyol csillagász egy kolumbiai bányában felfedezte, megmunkálhatatlan volt az európai tudósok számára (Che la Platina Americana era un mettalo conosciuto degli Antichi, 1790). Ugyanakkor Ecuadorban ékszereket készítettek belőle Pizarro megjelenése előtti időkben. Felvetődött, hogy elektromosságot használtak a fém megolvasztására az indiánok. Cortenovis szerint őseink ismerték az elektromosságot. Ókori versekből idéz, ahol szerepel az „electro” vagy az „electrum” szó. Aztán olyan ókori forrásokat mutat be, ahol valamiféle elektromos jelenségről beszélnek, mint pld. Ktésziasz által leírt csodakardos szerkezet, ami esőt csinált (Dell’ elettricismo conosciuto dagli antichi, 1799).

Cortenovis idézi Plinius két helyét, ahol arról beszél,,hogy az etruszkok képesek voltak villámcsapást előidézni. Porsenna sírja pedig egy olyan gépezet volt, ami a villámot vezette el. Cortenovis arra alapozta teóriáját, hogy az építményt ellátták egy bronz kalappal, amiről bronzláncok csüngtek. Ez valójában egy berendezés volt, ami összegyűjtötte az atmoszférikus elektromosságot vagy a villámot vezette el (hasonlót feltételeztek nem sokkal utána a jeruzsálemi templomról is, olyanok, mint a fizikus Arago vagy Michaelis). 1799-ben kiadott egy 18 oldalas tanulmányt: Del mausoleo di Porsena címmel. Tramontani rekonstrukciója alapján rajzolta meg a saját rekonstrukcióját Porsenna építményéről (lásd fentebb). Cortenovis számára Porsenna sírja tehát egy „hatalmas elektromos gépezet” volt!

A zseniális szerzetesnek csak annyi hibája, hogy rossz korban született, s fantáziája már nem volt képes átlépni a századokat. Bár láthatóan jó úton haladt, mégsem kerülhetett közel a megfejtéshez. Cortenovis idézi Pliniust, aki maga is régi beszámolókra hivatkozik egy különös eseményről, mikor Volsinium városának vidékét egy Volta nevű (!) szörny pusztította, Porsenna egy általa keltett villámmal sújtotta agyon a szörnyet. Porsenna ismerte a művészetét annak, hogyan lehet villámokat alkotni és irányítani.

De hogyan használta volna a villámot? Nehezen képzelhető, hogy az ég villámát vezette volna egy villámhárítón keresztül a szörnybe, és az türelmesen meg is várta azt. Az is kétséges, hogy egy ilyen veszedelmes szörnyeteget egy hordozható kézi sokkolóval csapatta volna agyon. Akkor meg hogyan használta a villámot?

AZ ETRUSZK „ERŐMŰ”

Kellett legyen egy nagyon régi civilizációnak, mely felfedezte az elektromosságot, de más utat választott, mint a mi újkori civilizációnk. Ezt a technikát – jobb elnevezés híján – „kabir elektromosságnak” neveztem el. Hogy mire használta ez az ismeretlen civilizáció az elektromosságot, már nem tudható, de tudásának egyes darabjait megőrizték a nagy ókori civilizációk papjai Egyiptomban, a Közel-Keleten és Itáliában. A régi beszámolók arra utalnak, hogy az ókorban már ez a tudás felhasználása veszélyekkel járt, mert már magát technikát és annak teljes működését nem értették, de a fennmaradt leírások alapján megpróbálták rekonstruálni. Sokszor maguk a kísérletezgetők is meghaltak. Hasznos dologra alkalmazni már nem igazán tudták, helyette templomi csodákat produkáltattak vele vagy arra használták, hogy a templomokba betörőket halálra sújtsanak vele.

Ez a korábbi civilizáció talán ugyanúgy, mint mi, egyszerű eszközökkel találta meg az utat az elektromosság előállítására és drót nélküli továbbítására. Hiszen ha Clusiumban, Porsenna mauzóleuma volt az elektromos erőmű, ugyanakkor a szörnyet Volsiniumban, több kilométerrel onnan sújtotta halálra Porsenna! Egy varázseszköz lehetett Porsennánál, ami kapta az energiát Clusiumból és adta le a halálos „villámcsapást”?

A toszkán legenda szerint Porsenna egy aranyszekeret csináltatott, amire szarkofágját fektették, és ezt is magába foglalta mauzóleuma. De ez ugyanígy elképzelhető, valami technikai részletre utal, ami a századok során népi legendává vált. A Frigyládát is szekéren szállították. Karüsztoszi Antigonosz tudott egy esőcsináló bronzszekérről Krannónban, amit szárazság idején körbevontattak a városon. Ez meg felveti, hogy a toszkán legenda által emlegetett Porsenna sírjában lévő aranyszekér és a rajta lévő nagy méretű láda valójában nem sírkellék volt, hanem működésének szerves részét alkotta.

Láthattuk Porsenna mauzóleumának különböző rekonstrukcióit, amiből azt is konstatálhattuk, hogy a szerzőik vívódtak a szerkezeti elemek közt. Cortenovis nagyon helyesen eljutott az elektromosság és a mauzóleum összefüggéséig. Orsini obeliszkes-félgömbös szerkezetét véve alapul valójában nem jutott el a valódi mauzóleum képig. Ezt valójában a már említett Jean-Jacques Lequeu francia építész (1757-1826) lángelméje rajzolta meg 1792-ben. Lequeu búvárolta a régi könyveket, antik beszámolókat. Mondhatnánk, hogy "sajátosan" értelmezte Plinius szövegét, valójában ez volt az egyetlen helyes értelmezés, ugyanis a mauzóleum fontos alkotóeleme volt egy óriási gömb! Lequeu rekonstrukciója ez:

Porsenna mauzóleuma - Lequeu

Tegyük fel, hogy az eredeti etruszk könyvben egyértelműen gömböt írtak, de Varro ezt hihetetlennek tartotta, s a kétértelmű latin orbis szóval fordította. Ez esetben a középső „piramisnak” értelemszerűen alacsonyabbnak kellett lennie, mint a szélen lévő négynek. Ezek nyilván nem a szó mai értelmében voltak „piramisok”, hanem hosszúkás csonka gúlák, lapos tetejű kissé tömzsi obeliszkek lehettek. Tehát az alépítmény tetején öt csonka gúla állt: „A csúcsok összessége fenntartott egy bronz gömböt [orbis], amelyen egy egyedülálló petasus volt.” Ez lehet a helyes fordítás! Jean-Jacques Lequeu rekonstrukciója éppen így ábrázolta az építményt. Ez felveti azt is, hogy Lequeu a 18. században talán még ismerhetett egy mára elveszett ókori forrást Porsenna sírjáról (vagy Plinius könyvének egy olyan kéziratos másolatát, mely mára elveszett).

Erre egyébként az olasz, Baldassare Orsini is rájött. Sajnálatos módon abban az időpontban, amikor Cortenovis ezt már nem tudta beépíteni elméletébe. Orsini Perugiában 1800-ban kiadta 15 oldalon Porsenna sírjának ügyében, latin nyelven írt kis brosúráját (vagyis nyílt "levelét"), ami Luigi Canalinak szólt (Lettera di Baldassarre Orsini direttore dell'Accademia del disegno in...). A címlapon adja a mauzóleum képét (lásd föntebb!). Csakhogy ez egy fődologban eltér az 1791-es rekonstrukcióitól: a középső obeliszk/piramis egy hatalmas gömböt tart fenn. Ugyanakkor a négy sarkon lévő obeliszk egy nagy lapos tárcsaszerűt tart fenn, ami nem érintkezik a középen lévő gömbbel.

Serabit el KhadimWardenclyffe 

Az első kép az egyik Serabit el Khadim-i sztélét mutatja. A másik kép a Wardenclyffe tornyot mutatná Long Islandon, ahogy Tesla képzelte, hogyan mozgatott volna repülő tárgyakat az energiájával.

Az az ősi felépítés, szerkezet, amire Lequeu és Orsini ráérzett ismert az ősi beszámolókból, szimbólumokból, képekből, ahol ez rendszerint az "erőt", az "energiát" vagy csak egyszerűen a "fényt" jelentette. A Sínai-félszigeten, Serabit el Khadimban, a Hathór templom romjai közt találtak egy egyiptomi sztélét, amint két hasonló szerkezet is látható. Ezen is valami masszív alépítmény négy sarkában egy-egy tartóoszlop áll, míg középen egy gúla, s ezek egy nagy gömböt tartanak fenn. Ezt a sztélét az ókori egyiptomi alkimisták hagyták hátra. Porsenna mauzóleuma valójában egy vízözön előtti technológia óriási berendezése volt…?

Valószínűleg egy ilyen szerkezet lehetett elhelyezve a Szfinx jobb válla mellett, s egy alkimista kísérlet során ez okozta a szobor árokfalának megolvadását és hatalmas villámcsapást mért a Szfinx hátára. Néhol ugyanezt vagy hasonló technikát használták, csak ott egy masszív oszlop tartott egy két méteres fehéren színben világító gömböt. Erről szólnak hagyományok a világ több pontján (a brazíliai őserdőtől, Afrikán, Etrurián át Guineáig). Némiképp hasonlítva Van de Graaff 1933-ban megépített generátorára is.

* * *

A feltaláló Tesla 1901-ben építette az ún. Wardenclyffe tornyot (amit Tesla adósságai miatt 1917-ben fémhulladéknak lebontottak). Nikola Tesla a légköri elektromosság begyűjtéséről álmodott, aminek lehetőségét más tudósok elvetették. Fernando Galembeck brazil vegyészprofesszor és munkatársai újabban azonban ez irányba végeztek kutatásokat, bebizonyítva, hogy ez lehetséges! 2010-ben számoltak be eredményeikről. A beszámoló szerint: "Galembeck és munkatársai a víz és a porrészecskék légköri találkozásait szimuláló laboratóriumi kísérleteket végeztek, melyekhez a levegőben gyakori szilícium és alumínium-foszfát részecskéket használták. Bebizonyították, hogy a szilícium erősebb negatív töltést szerez a magas páratartalomban, míg ugyanez a közeg az alumínium-foszfát pozitív töltését erősíti. "Ez egyértelmű bizonyíték volt arra, hogy a légkörben található víz képes összegyűjteni elektromos töltéseket és átadni más anyagoknak, amikkel kapcsolatba kerül" - magyarázta Galembeck. "Ezt 'hygro-elektromosságnak’ neveztük, ami pára-elektromosságot jelent."

Tesla olyan kísérleteket végzett a toronnyal, amivel a légköri elektromosságot akarta kinyerni, valamint a a drótnélküli energiatovábbítást akarta elérni. Úgy gondolta lehetséges, ilyen adótorony révén, hogy elektromos energiát küldjünk repülők vagy gépjárművek számára, s ez által azok haladjanak (ezt mutatja a fentebbi kép is). A fából készült torony 57 méter magas volt, ami egy 21 méter átmérőjű gömböt tartott. A torony oldalától messzebb, de mindkét oldalon egy-egy ferde föld alatti alagút ment le, ami a torony alatt a mélyben találkozott. Ugyanide a toronyból egy függőleges csigalépcső vezetett le. A folyosók legalsó pontja alatt egy természetes víztározó, vagy vízforrás létezett. Érdekes, hogy ez az elrendezés részben felidézi a Nagy Piramis föld alatti részének elrendezését is.

Platón Atlantiszról szóló beszámolója szerint a szigetkirályság hatalma egykor kiterjedt Etruriára is. Az atlantiszi civilizáció megoldotta volna az energia drótnélküli továbbítását, amivel korunkban csak Tesla próbált kísérletezni? Tehát a földön többfelé elhelyezett ez a civilizáció valamiféle „energiaközpontot” vagy „erőművet”, melyek romjait az odatelepült ókori civilizációk, templomoknak, istenek várának, vagy sírjának gondoltak, s csak a beavatottjaiknak voltak néminemű fogalmaik ezek használhatóságáról. Kellett valamiféle „vevőkészülék” ezen „villamos energia” fogadására, ami sokszor egy kis „szobrocska”, ami működhetett fegyverként is. Mind a három híres ókori labirintus: az egyiptomi, a krétai és a clusiumi valamiféle történelem előtti ipari létesítmény mintája alapján készült, de ez technika távol állt a miénktől? Hogy az ókori papok mennyire tudták ezeket kihasználni: rejtély.

* * *

Chiusiban semmi nyomát nem találni Porsenna sírjának, amit sokáig nem voltak hajlandók bevallani a régészek. 2004-ben azonban Giuseppe Centauro, a Firenzei Egyetem professzora bejelentette, hogy a régészek hibásan azonosították az ókori Clusiumot a mai Chiusival, mert az valójában Firenze közelében feküdt. Porsenna sírjának maradványait is itt kellene keresnünk.

Patinir képeLequeu rajzaromai

 Az első: Patinir képe, mellette összehasonlításként Lequeu rajza. Ez utóbbiról eltávolítottam a tetején lévő felesleges két oszlopot, aminek nem tisztázott a szerepe. Patinir képén a gömb alsó része és az azt tartó alépítmény nem látszik, mivel a domb teteje és a fák takarják. Ezért nagyjából berajzoltam ugyanezt a takarás vonalat Lequeu rajzán. Így a hasonlóság a két építmény között megdöbbentő! A harmadik kép a római Meta Sudans.

Joachim Patinir flamand tájképfestő (1480-1524) több képén fedezhetünk fel bizarr részleteket. Számomra a legrejtélyesebb képe, mely az „Átkelés a Styx vizén” címet viseli. A kép bal felső részén, a távolban látunk egy fura építményt, aminek már az Elüszionban kell lennie. A műelemzők valami sejtelmes oknál fogva azt hiszik erről, hogy valami „szökőkút” lehet. Ha letakarjuk Lequeu rekonstrukciójának legfelső részét, ami más megfontolásból (talán csak díszítés gyanánt) kerülhetett a petasus tetejére. Ez két magas oszlop, amiről középen egy füstölő edény lóg le. E fölött pedig egy széles, kúpos tetejű áthidaló van a két oszlop közt. A kúp tetején egy szobrot helyezett Lequeu. A két oszlop e fölé nyúlik, a tetejükön szintén valami füstölő szerűséggel (Varro leírása nem beszél szoborról a tetején). Szóval ha ezt a felesleges részt levesszük a képről, úgy nyilvánvaló, hogy nagyon hasonló építmény lehet a kettő! Patinir festménye annyira megdöbbentő: a fehéres óriási gömb, a felülről ömlő vízsugár (Lequeu építményének tetején egy vizeskorsó-szerűség látható). Az építmény egy dombbon áll, amit egy folyó vesz körül. A dombról két patak vagy ér fut bele a folyóba. Az okkult szimbolikában is mutatták, amint piramis vagy valami szakrális építmény alól bukkannak elő ugyanígy két ér. Patinir képén azonban itt látjuk az egész rendszert „működés” közben…

Patinir tájképein sűrűn tűnnek fel ókori romok és azt is tudjuk, hogy 1511-ben Itáliába utazott, és Genovában is járt. Éppen ebben az időszakban kezdett érdeklődni a két híres firenzei építész, Sangallo és Peruzzi is Porsenna mauzóleumának rekonstrukciója iránt. Ez a reneszánsz ideje volt. Itáliában szinte kirobbant az érdeklődés a 15-16. században az antik Róma műemlékei, az ókori görög és latin kéziratok iránt. A művelt rétegek versenyt tanulták az ókori nyelveket, a művészek az ókori szobrokat és mozaikokat tanulmányozták, az építészek az antik kor rommaradványait igyekeztek feltérképezni és a tudást hasznosítani. Ennek hatására tudható be, hogy Sangallo és Peruzzi is szabályos kutatásokat folytattak az etruszk feliratok és emlékek után, s erre minden hatalmuk és anyagi eszközük megvolt. Sangallo például dolgozott Tarquinii ősi városfalain, melyet a legősibb etruszk városnak tudtak. Ötszáz évvel ezelőtt még sokkal több olyan épület és műemlék létezett, ami mára eltűnt. Az etruszk falak és sírok pedig tele vannak színes freskókkal.

Ha igaza van Centaro professzornak, és Clusium Firenze közelében feküdt: ez pedig Sangallóék „házatája”! Nem zárhatjuk ki, hogy találtak vagy már a környékbeliek által feltárt etruszk sírokat vagy más építményeket tanulmányoztak. Az egyik színes freskó egy gigantikus építményt mutatott és hasonlított Plinius „legvadabb” értelmezésére, de ez számukra annyira hihetetlennek tűnt és annyira elütött az általuk kiötlött rekonstrukcióktól, hogy sohasem hozták nyilvánosságra. Ha feltesszük, hogy ekkoriban találkozott Patinir velük, akit szintén szerfelett érdekeltek az ókori műemlékek, a két olasz megmutatta neki a fali freskót, amit a flamand lerajzolt jegyzetfüzetébe. Patinir pár évvel később megfestette az Átkelés a Styx vizén c. képét és a kép bal felső részére – ahogy egykor Itáliában látta – odafestette Porsenna mauzóleumát…

Az olasz parasztok már évszázadok óta százával találták a gyönyörű freskókkal díszített ókori etruszk sírokat. Ezeket rendszerint kirabolták, betemették, de sokszor amolyan helyi látványosságként mutogatták az idegeneknek. Maurice Denuziere francia író az 1960-as évek végén beutazta az ősi etruszk nekropoliszokat, eljutva Porsenna városába is: "Chiusiban sokféle emlék található, főképpen bonyolult építésű sírok, csodásán kiegyensúlyozott vastag kőajtókkal, amelyek ma is elfordulnak vasból való sarkukon, a Majom sírja esetében pl. ez a helyzet. A tufára festett, színes freskók is meglepően frissek maradtak. A szép tájban nem is hosszú sétával egyik sírt a másik után kereshetjük fel. Az ügyes parasztok, mezei munkáik közepette, feltűnés nélkül kutatják a talajt, újabb és újabb lelőhelyet keresve..." (A sírok népének nyomában, Univerzum, 1970/12. sz.).

A fentebbi képsoron a harmadik, Róma egykor különös és híres szökőkútja, a Meta Sudans rekonstrukciós rajza látható. I.sz. 89 és 96 között épült. A 19. századra már csak az alsó részének 9 m magas romjai maradtak. A Colosseum és a Venus templom között állt. Téglából és betonból építették, majd márvánnyal burkolták. Az alakja magas, kúpos alakú volt, s 17 méter magas lehetett. A csúcsán egy gömb helyezkedett el, amiből vizet lövellt ki. Egy 16 méter széles és 1,4 méter mély medencében állt. Azt írták, a gladiátorok a viadalok után ebben tisztálkodtak. Mindenesetre egyedi a kialakítása a római szökőkutak között. Hogy a római mérnök honnan vette az ötletet, nem tudni. Viszont az könnyen elképzelhető, hogy etruszk mintára történt a tervezése. Mert az alsó kúpos, obeliszk-szerű kivitelezés a tetején a gömbbel, részleteiben feltűnik Patinir és Lequeu képein is (ráadásul ezek is kapcsolódnak a vízhez).

Az első képen a Szent Júlia keresztre feszítése jobb szárnyának felső részlete látható. Mellette ugyanezen kép balszárnyának alsó része, míg a harmadik kép, Patinir Átkelés a Styx vizén képének jobb szélén lévő építmény.

Hogy innen "fúj a szél", azt gondolhatjuk Hieronymus Bosch holland festő (1450-1516) "Szent Júlia keresztre feszítése" c. triptichonjáról. Nem tudni, mikor festette pontosan, de a kormeghatározás 1497 körülire helyezi. A történészek szerint Bosch rövid észak-itáliai útja során készült. Különösen a kép két oldalszárnya az érdekes. A bal oldalin egy démonok által ostromolt tűzben álló város látható, míg a jobb oldalin egy kikötő, elsüllyedt hajókkal. Itt szintén feltűnik egy hasonló kupolás, gömbszerű építmény, ami Patinir képén is látható, s amelyről azt gondolom, eredetileg Porsenna mauzóleuma nyomán készült (lásd föntebb az első képet). Bosch szerintem az itáliai tartózkodása idején ellátogathatott arra helyre, ahol a környékbeli lakosság az akkoriban előbukkant etruszk régiségeket, freskókat mutogatta. Innen vehette az ötletet, a képet a zseniális holland festő (láthatólag egyikük sem a helyszínen készítette festményét, hanem azt emlékezetből, vagy jegyzetfüzete alapján festette meg, s ezért vannak eltérések a két építmény képében). Nem lehet véletlen, hogy Patinir és Bosch képe, "túlvilági" látomásszerű elképzelése ennyire hasonló. Bosch képén az építmény vízben áll, mintha elöntötte volna annak alsó részét. Jellemzően Patinir képén is nagyon vizes helyen fekszik az építmény. De nem csak Porsenna mauzóleuma van mindkét képen, ami azonos, hanem egy sötét, bástyaszerű épület is mindkét festményen rajta van (Boschnál balról, Patinirnél jobbról). Felül nyitott, körfallal, és alul nagy íves bejárattal (lásd fentebb a 2. és 3. képet!). Mi lehetett ez? Bosch képén a bástya fölött házak vannak, itt-ott lángolnak is. Patinir képén inkább barlangok, emberek vannak, de itt is feltűnnek a lángok. A Barberini Tájképről is kimutatták, hogy milyen sok korabeli festő vette át annak részleteit a festményeikbe (még Rubens is!). Ez valami hasonló eset lehetett, mert az etruszk freskó, ami feltehetőleg egy eliziumi tájat, nekropoliszt, királyi temetőt mutatott, megragadta képzeletüket, és mindketten, de sajátosan felhasználták képük elkészítésénél. Patinir oda rajzolta Kerberoszt, aki a Pokol bejáratát őrizte, de ez már lehet Patinir kései, utó-értelmezése. Ráadásul ott is valami harc folyik, démoni lénnyel.

* * *

Tesla tornyának gömbjéről is láncok csüngenek alá körben, akár Lequeu vagy Orsini 1800-as rekonstrukcióján. A Barberini Tájképen ábrázolt különös ház tetejéről szintén valami (láthatólag leszakadt) fémháló csüng le, ami sejtésünk szerint az épület tetején lévő oszlop egykori gömbjét takarhatta. Ilyen fémláncokkal borította Hiram a jeruzsálemi Templom előtti két oszlopon lévő gömböt. Érdekes még az is, hogy a Tesla-féle torony nem csak régi képeken tűnik fel, de mint szimbólum is, sőt néha a mondavilágok is emlegetnek hasonlót. De például az azték-mexikói szélisten, Ehecatlhoz is különös ismertetőjegyek párosultak, kezdve a kapcsolatát a négy kardinális iránnyal és a Vénusz bolygóval. Fennmaradt egy agyagmodell, ami feltehetőleg Ehecatl egyik piramistemplomát mutatja. Ezen a lépcsős piramis tetején két kúp alakú építmény látható, a tetejükön azzal a fura kalapszerű objektummal, ami némely rekonstrukción is előjön a Porsenna szentélynél (lásd lentebb a baloldali képet).

 

* * *

Természetesen egy ilyen megdöbbentő hipotézis sokkal több kérdést felvet, mint amit megválaszol. Nyilván nem állítható vagy teljes fantazmagória olyanokat állítani, hogy az etruszkok ismerték volna a repülőgépet, televíziót, vagy más a mi technikai civilizációnkra jellemző eszközt. Mindössze a technikának egy másik irányban tett lépésről van szó, ugyanúgy egyszerű eszközökkel, mint ahogy nálunk is kialakult. Ettől függetlenül is érthetetlen és az ókori hagyaték szinte teljes pusztulása miatt, megválaszolhatatlan, hogyan kerültek volna egy ilyen építmény tervei Porsennához? Mivel az európai, közel-keleti és afrikai civilizációk keletkezését ismerjük, szinte csak a tengerbe veszett atlanti civilizáció jöhet számításba, mint ezen technika úttörője, használója, haszonélvezője. Vezeték nélküli elektromosság továbbítására van több hírünk az ókori, főleg kabir templomokból, de ott nincs utalás semmiféle külön „erőmű” megépítésére (vagyis nem lett volna szükséges). Ez inkább csak növeli a zavart, hogy akkor Porsennának miért volt rá szükség, és egyáltalán, ha valóban ez atlantiszi technika, úgy a tervek és leírások, hogy kerültek az etruszkokhoz? Ráadásul sok-sok évszázaddal a szigetkirályság elmerülése után? Milyen írással voltak a tervek mellett a leírások? Hiszen Porsenna nemcsak megépítette az erőművet, hanem használta is egy Volta nevű szörnyeteg ellen. Ez így még bizarrabb! Nem egy hatalmas cargó-tárgyat épített meg, mint azok a csendes-óceáni bennszülöttek, akikhez a fehér emberek kis repülőkön ellátogattak a 20. század első felében. Majd miután nem jöttek, a bennszülöttek fából és szalmából repülőgépet építettek, melyek nyilvánvalóan képtelenek lettek volna repülni. Porsenna esete ettől megdöbbentőbb: van az ősidőkből egy etruszkra fordított könyve, egy hatalmas épület tervével és villámokat hasznosító tulajdonságaival. Ezt a fura építményről hihette volna, hogy egy isten templomának vagy sírjának mása. Tehát csupán a másolás okán is felépíthette volna, minden technikai funkciójától mentesen. Ellenben az utalásokból sejthető, hogy használta az építmény erejét, melynek építésénél betartotta a technológiai előírásokat. Aranyozott szekeret is épített, rajta egy titokzatos láda volt, amit hol be, hol kivontattak az építményből.

Hogy nyom nélkül eltűnhetett egy ilyen építmény, azon nagyon csodálkozni nem lehet, hiszen Tesla tornyát is pár nap alatt szétbontották. Porsenna tornya is hasonló anyagból készült: fát, vasat, bronzot használhattak hozzá, s már csak ezért szétverhették. Egyedül a kőből lévő alépítményének megtalálására lehet még remény, ha be van temetve földdel.