A fogaskerék az emberiség egyik legfontosabb találmánya: alapvető gépelem, ami egy tengelyre erősítve forgatónyomatékot ad át egy másik fogaskeréknek. Hirtelen bukkan fel: a ptolemaioszi korban olyan alexandriai görög mechanikusok révén, mint Ktészibiosz vagy Héron. Igazából hasznavehetetlen tárgyakba építik be: mozgó bábokba, templomi perselyekbe. Ktészibiosz i.e. 250 körül egy mutatványszámba menő vízórába építette be a legelső fogaskerekeket, amiről csak tudomásunk van!

A fogaskerék-meghajtás elvét az alexandriai Nagy Könyvtárba hurcolt egyiptomi templomi archívumok papiruszaiból vehették. Az egyiptomi papok nem használták ezeket, csak sok évszázadon keresztül őrizgették a rajzokat. A ptolemaioszi korban sem volt meg a kellő technikai háttér. A mesteremberek még kézimunkára voltak utalva, nem volt acéljuk és nem volt olyan gépük, melyekkel gépi pontosságú fogazatot vághattak volna a fogaskerekekbe. Az ősi rajzokon láthatták a fogaskerék meghajtás elvét, amit megpróbáltak a meglévő anyagokból (bronz) és kézimunkával utánozni.

Igazából a fogaskereket nem is feltalálták az kései ókorban, hanem csak úgy felbukkant. Rodoszon a telkhinek hagyatékát őrizte egy technikus céh. Ők alkották Eudoxosz mozgó éggömbjét és az antiküthérai csillagórát, mely minden aprólékos kidolgozottsága ellenére is, inkább egy még titokzatosabb szerkezet másolata, egyfajta cargó-tárgy (ahogy végül is Solla Price tudománytörténész is feltételezte). A kis szerkezetet valószínűleg egy a telkhinek hagyatékát őrző kamiroszi titkos fémműves céh gyártotta le.

A fogaskerék meghajtás elvét egy történelem előtti, azaz i.e. 4. évezredi ismeretlen civilizáció még használta. Ez a civilizáció vízözön előtti. Emberei eljutottak nem csak a Földközi-tenger partjaira, hanem Amerikába is. Ott a fogaskerék teljesen nyilvánvalóan átment valamiféle cargó-tárgyba, olyan eszközbe, aminek mását azért tisztelték, mert valamikor az istenekhez tartozott. Egyes maja domborművek közt is feltűnnek olyanok, melyek leginkább fogaskerékre hasonlítanak.

dél-amerikai fogaskerekek

Rafael Larco Hoyle perui mérnök (1901-1966) számos ásatást vezetett és talált nagyon érdekes bronzkorongokat, melyek leginkább egy igazi fogaskerék másolatainak tűntek, mint a képen láthatók.

Fogaskerekes jaguár modellFogaskerekes jaguár modell

Délnyugat Panamában, Penomon város közelében a Harvard Egyetem régészei már 1920 óta ásatásokat végeztek. Ez a prekolumbián ún. Cocle kultúra települési területe. 1940-ben J. Alden Mason egy egyedülálló leletet talált, egy 11 cm hosszú jaguárra hasonlító figurát, amibe egy zöld követ illesztettek. Az egyik érdekessége, hogy benne egy tengelyen fogaskerekek találhatók. Ivan T. Sanderson zoológus megvizsgálta a tárgyat és úgy vélte egy ősi földmunkagép vagy úszódaru miniatűr modellje (a zöld kő alatt helyezkedhetett el a motor).

Kaliforniai fogaskerekek

C. W. Ceram német régészeti szakíró – akit senki nem gondol fantasztának – beszámolt, hogy a kaliforniai Orange megyében régészeti feltárások során kőből készült fogaskerekeket találtak. „Átmérőjük 6-15 centiméter, 22, gépi pontossággal kimunkált foguk van. Rejtély, mire használta őket a 8000 évvel ezelőtt élt ember… Fegyverek vagy munkaeszközök aligha lehettek, mert többnyire puha kőből faragták őket, hogy erőteljes használat esetén letörtek volna a fogak.” (Az első amerikai, Bpest, 1979).

Az említett fogaskerekeket a dél-kaliforniai Santa Ana folyó völgyében találták. Ezek a fogaskerekek egy előző korszak technikai elemét utánozták. Átmérőjük 4,5 és 15,5 cm közt változik, a vastagságuk 2,5-6,3 cm között. A fogak száma 22 vagy annál kevesebb. Egy olyan őskori civilizáció eszközei közt találták azokat, mely az i.e. 6000 és 3500 között élt itt.

Értelemszerűen már erősen megkoptak, de azért látható, hogy milyen pontos kis műalkotások voltak ezek sok ezer évvel ezelőtt... Az első képen láthatunk egy ilyen kőfogaskereket, míg a másodikon egy olyat, amelyen már tengelybemenet is látható.

* * *

Visszatérve Egyiptomba, az alexandriai Nagy Könyvtárban még voltak ősi leírásai vízözön előtti szerkezetek némelyikének vagy a fogaskeréknek, de az ókori görög és római mérnökök már nem tudták használni azokat, mert a technológiai háttér hiányzott, mint pld. az alexandriai feltaláló, Ktészibiosz első laprugója ezért volt szinte hatástalan, mert azt csak három százalékos óntartalmú bronzból tudta elkészíteni, míg kiváló minőségű acélrugó a kolkhiszi alkimisták és kovácsok titka volt. De ugyanez áll Szilveszter pápa magdeburgi horológiumára, aminek tervét egy 6. századi bizánci iratban találta. De ez a titokzatos irat, ami leírta a mechanikus órát, nem Bizáncban keletkezett, hanem egy évszázaddal korábban került Konstantinápolyba, mikor II. Theodosius császár ide hozatta az alexandriai könyvtár maradványát.

Sabu herceg korongja

Azok a vízözön előtti kor gépezetei, melyek fogaskerekeket, tengelyeket, áttételeket, meghatókat tartalmaztak az i.e. 3. évezredben még létezek. Inkább istenekhez tartozó szent tárgyaknak tarthatták azokat, sőt akár ezen gépek elemeit. Mert nem csak fogaskerék másolatokat készítettek kőből, finoman kimunkálva. Walter Bryan Emeral régész 1936-ban Szakkarában kiásta az első dinasztiabeli Sabu herceg masztabáját, amiből előkerült kőből készült diszkosz-szerű valami (61 cm az átmérője), ami egy gépezet forgórésze másolatának tűnik, csak éppen ötezer éves (lásd föntebb). Maga a tárgy alkalmatlan már arra, hogy bármiféle gépezet része lehetett volna, hiszen egy viszonylag törékeny anyagból: kőből készült. Cyril Aldred egyiptológus kifejtette azonban, hogy a különös tárgy nyilván egy tervrajz alapján készült és valószínűleg másolata egy fémből (valószínűleg rézből) készült, jóval régebbi tárgynak.

Egyiptomi templomok kazamatáiban voltak ezek, s az évszázadok múlásával pedig egyre kevesebb pap értette kezelésüket. Majd anarchikus századok jöttek, majd a következő két évezredben megsemmisültek, szétverték, beolvasztották azokat. Ahogy a mi civilizációnk harangokból öntötte egy háború idején az ágyúkat, majd béke idején megint harangok lettek, ez így működött az ókorban is…

Az i.e. első évezredre már csak a templomi archívumokban őrzött rajzok maradtak meg róluk, amivel az egyiptomiak már mit sem kezdtek, de a tudásra éhes „friss” görögök mohón tanulmányozták azokat.

* * *

Az egyiptomi Héliupolisz alapítása a történelem előtti idők homályába vész, legalább kétezer évvel az első király, Ménész elé. Kezdetektől szent város, a napisten tiszteletének központja, de nem csupán az egyiptomi Atum-Ré kultusz vatikánja, hanem az ősi alkímia fészke is volt. Mintegy kiragadva az időből állt, egy vízözön előtti technika utolsó védbástyájaként. Tízegynéhány óriási templom emelkedett a harminc méter magas fallal körülvett papi városban.

A héliopuliszi nagytemplom lehetett fő bázisa és még „üzemelő” műhelye az ősi alkímiának, melynek szerepe az i.e. II. évezredben már lealkonyulni látszott. Ezt a templomot elképesztő módon védték: egy 16 m vastag és 12 méter magas téglafallal (ami egy 1,2 négyzetkilométeres területet fogott közre a városon belül!).

Egy középkori kopt papirusz leír egy történetet, mely sokkal régebbi elemeket is tartalmaz koránál. Ebben Agrippasz démon Ízisz keresésére indul, és Héliupolisz dombján (a mitikus „Magas Homok”-on) találja meg: az istennőn „vasfej” volt és egy „rézkályhában” tüzelt, de mondanom se kell, hogy az egész jelenet egy alkimista procedúra népies elmesélése, hisz az egyiptomi alkimisták viseltek vasálarcot és a „rézkályha” pedig maga az athanor! A Harris Papirusz (i.e. 13. sz.) beszámol róla, hogy Héliupoliszban Hápi istennek vasból készült szobrai álltak: nyilván olyan vasból, ami ellenállt a korróziónak, ami szintén az alkimisták titka volt akkoriban.

* * *

Az alkimisták főnixeAz alkimisták főnixe

Azt is beszélték, hogy a városban külön temploma volt a Főnixnek (Benu). Egy óriási, különböző színekben pompázó fémmadarat tisztelték benne, aki egy hatalmas, kör alakú teraszra szállt le bizonyos időközönként a Naptemplom udvarára. A Vénuszt „Benu csillagának” tartották.

A héliupoliszi Ősdombot nevezték a Tűz Szigetének is. Ez volt az a hely, ahol Ré égi bárkájának 12 evezőse a bárka számára biztosította a tüzet. A hajó gyomrát a „Tűzsziget mágiájával” rakták tele. Főnixet a legenda szerint a Grál táplálta, míg Benut a „Tűzsziget mágiája”. Elképzelhető, hogy ez utóbbi valamiféle anyagot kell értenünk, amit a Gíza alatti titkos bázison készítettek. Ezt a helyet szintén Tűzszigetnek nevezték (Roszetau). Főnix a dombon hagyta a „titkos tojást”. De honnan érkezik a Főnix, azaz űrhajó Héliupoliszba?

Hogy ez nem egy „élő” madár, mutatja egy ősi piramisszöveg, melyet héliupoliszi papok véstek egyik óbirodalmi király temetési kamrájába. Ezek sokkal ősibb, a prehisztorikumból több százados szájhagyomány útján örökölt titkos és most először lejegyzett szövegek voltak, és azt hitték örökre titokban is maradnak. Az egyik ilyen szöveg (Pyr. 1207), óriási „zöld madárnak” nevezi, hosszát 770 könyöknek, azaz 400 méternek mondja, s az orrából vakító fénysugarat lövellt a sötétségbe és „viharokat hajtott maga előtt”, mikor lejöttek az égből az istenek. Ez egyúttal a négyarcú Hajnali Isten égi hajója, belsejében kényelmes kabinnal (és még azt is közli, hogy az istennek egy csillagon van lakóhelye).

A zsidók is bírtak némi hagyománnyal a héliupoliszi Főnixről, bár soha nem nevezték így, de erről van szó, mint József és Aszeneth apokrif történetében, ami Héliupoliszban játszódik: „És íme! A Hajnalcsillag nyomán felszakad erősen a menny, és hatalmas fényesség tűnik fel.”

Az egyiptomi mítoszban a Főnix egy aranyos színben pompázó, fémtestű óriási madár, egy lángoló fészekben áll a héliupoliszi naptemplom előtti kőoltáron. Nem olyan ez, mint egy Földet elhagyni készülő űrhajó, mely alól már kicsaptak a reaktorlángok? A Főnix egy hatalmas, nyitható „fémtojást” rak le a héliupoliszi kőteraszra, ebbe emberek mennek be és ki: nyilván ezt a hatalmas tartályt szállítja ide-oda. A mítosz szerint a Főnix egy távoli, ismeretlen világban él, onnan látogat Egyiptomba, bizonyos időközönként, sőt Héliupoliszból előbb Libanon cédrusaihoz repül, nyilvánvalóan a másik Héliupoliszba, Baalbekbe. Ez utóbbi helyen szintén alkimisták tevékenykedtek, ugyanolyan zárt, titkos város volt, mint az egyiptomi párja. Ott szintén rakományt vett fel. Az isteni Lugalbanda volt a madár fészkének őre, akit itt Anzunak neveztek. Innen ment Urukba, hogy csodákat tegyen, majd király legyen.

Azt gondolom, hogy volt egy ősi, a miénktől nagyban eltérő technológia, melynek egyik fő eleme az alkímia és az ezoterikus építészet voltak. Ez már virágzott a mitikus Atlantiszon. Majd több vízözön következett, mire az emberiség elérte a történeti kort. Egy szövetségre gondolok, egy nagyon ősi, titkos szövetségre, ami egy másik bolygó, a Vénusz lakóival jött létre, s erről még a héliupoliszi papokon belül is csak egy kis csoport tudhatott. Azt is gondolom, hogy a Főnix madár, ami a Halottak Könyvében már egyjelentésű a Vénusz bolygóval, meghatározott céllal jött bolygónkra, és szabályos időközönként, s nem kell hozzá túlfűtött fantázia, hogy arra gondoljak, hogy a magas falak közt, az alkimista üzemek mélyén valamit gyártottak, valami olyan anyagot vagy bármit, amiről nekünk már sok fogalmunk nem lehet, s a Főnix csupán azért jött, hogy ezt elszállítsa. Majd hirtelen nem jött többé az égi madár, s a papok fohászkodtak, de az égi hódítók csak nem jelentkeztek. Majd elkezdett minden romlani, a műhelyek szentélyekké lett, képzetük egy kócsagfélében látta meg a Főnix szimbólumát. A Benu-szentély udvarán ezek a madarak szaladgáltak, de az hitszegő istenek már nem jelentkeztek többé…

Azt hiszem, majd egyszer át kell néznem az ősi szövegeket, a királyok felajánlásait és juttatásait Héliupolisz templomai számára. Valószínűleg ez lehet a megfejtés első állomása. A király birtokolta bányákra, fémekre és drágakövekre gondolok, amik a városba áramlottak, meg a szent útra, ahogy ők nevezték „az istenek útjára”, ami Héliupoliszból a gízai piramisokhoz vezetett. Mi kellhetett az isteneknek annyira, hogy évszázadokon át égikompot küldtek annak elvitelére, és miért nem tudták azt saját bolygójukon előállítani...?

* * *

Mivel Héliupoliszt az elmúlt két és félezer évben fokozatosan és teljesen lerombolták, ma már kevés elképzelésünk lehet milyenek voltak ezek a templomok, de az egyikre van egy sejtésünk!

A város volt a székhelye a roppant titkos Héliupoliszi Testvériségnek. Ők tervezték és felügyelték a gízai piramisok építését. Hemiunu és Ankhaf hercegek héliupoliszi beavatottak voltak. A testvériség ölette meg Menkauré fiát, Sepszeszkaf királyt, „Ré ellenségét”, hogy Uszerkaf, egy héliupoliszi pap megalapíthassa az V. dinasztiát.

Neuszerré naptemploma

Az V. dinasztia mind a kilenc királya épített egy saját naptemplomot, de csak kettő maradt meg romjaiban. Az egyik Neuszerré királyé Abu Gurabban. A király az ősi „Szed-ünnepségek” tiszteletére egy naptemplomot emelt itt, amiről tudjuk, hogy kicsinyített mása akart lenni az egyik héliupoliszi templomnak. Rekonstrukciója megdöbbentő! Mert különbözik Egyiptom összes többi templomától, s egy ősi, atlantiszi mintát követ. Mesterséges dombra épült, de egyszerűen sehol máshol nem épült ilyen templom, ez is 4500 éves.

Német régészek 1898-ban a templom közepén megtalálták egy hatalmas építmény alapzatát: valamikor egy 56 méter magas, tömzsi „obeliszk”-szerű építmény állt itt, melynek 20 m magas alapját vörös-gránittal burkolták. Mellette téglából megépítették Ré 30 m hosszú bárkáját. Egyébként a hatalmas templom az egyedüli az országban, melynek alapvonalait (100,5x76,2 m) a gízai Nagy Piramisnál is pontosabban jelölték ki. Ez templom megmaradt, de kétségbeejtően romos állapotban: nagy része örökre elveszett.

Az edfui ún. „Építő szövegek” Abu Gurabot úgy említik, mint az „Istenek Helyé”-t. Olyan helynek számított, ahol az ősiek kapcsolatba léphettek az isteni energiákkal.

Én ezt a templomot nem csupán kicsinyített másának tartom a héliupoliszi eredetinek, hanem egyfajta használhatatlan „ipari létesítménynek”, valamiféle műtárgynak, cargó-építménynek. Királyi építészét, királyi parancsra be kellett engedni Héliupoliszba. Ő látta ugyan a templom eredetijét, de a kazamatáiban lévő gépezeteket vagy templom technikai tárgyainak értelmével nem feltétlen kellett neki tisztában lennie. Annyi volt a szerepe, hogy a király abusziri piramis-koplexumának részeként, megalkossa a héliupoliszi templom kicsinyített mását, mint vallási építményt.

A király akarta talán így megújítani életerejét, ami az ősi, és titokzatos Szed-ünnepségekkel állt kapcsolatban, mikor a király „fénylő kígyó erejét” fogadta magába, mikor az ünnepségek részeként felállították a Dzsed-oszlopot. Talán megtagadták tőle ezt a lehetőséget Héliupolisz papjai? Nem tudni, viszont a lelkes papi építőmester kőből lemásolta neki a héliupoliszi templomot, amitől a király az életerejének mágikus visszaállítását várta. A régészek a homok alól fura kőtálakat fordítottak ki, olyan kőoltárt, ami semmilyen másikhoz sem hasonlít. Ennek ellenére ezeket valamiféle áldozati edényeknek tartották, melyekbe állatok vérét folyathatták, s a vért a kőedényekbe vágott lyukak közt egykor vezetékek vezethettek, így szállítva a vért egyikből a másikba.

Odüszeusz a Najádok barlangjában is vegyítő edényeket, kőből faragott tartályokat, gépezeteket látott. A phaiákok hajója hozta ide. Ez Phárosz szigetén volt és a telkhinek titkos műhelye volt.

KőtálFogazott kerék

Abu Gurabban kocka alakú kőtömböket látunk itt, a tetejüket nagy tálszerűvé formázták. Mindegyik ilyen kőtál külső széle fogaskerékre emlékeztetően lett kialakítva. Mindegyik kőtál oldalát egy szabályos furattal átfúrták. Fentebb a kőtál képe mellett látható a középkori Malbork szélmalmának fennmaradt fából készült fogaskerék alkotmánya.

Valójában az oltár furcsa alakzata fölül még hiányzik valami, s benne kis csövek futnak, amiről a régészek azt hiszik – reflexszerűen – hogy az áldozati vérnek, de a kőtálak sora, melybe egykor valamilyen vezetékek futottak, olyan edények, melyek egymáshoz hatalmas fogaskerekek mozgattak teljesen az őrületbe kergetik derék régészeinket. A fal mellett körbefutó kamrákat szintén szabályszerűen „raktárkamráknak” vélik, persze, nem azok voltak! Pedig ezeket csupán Neuszerré építésze „látta”, és amit itt létrehoztak nem valós használati tárgyak voltak, csak másolatok.

KőtálKőtálak
TalapzatKőtálak

Ilyen edények tűnnek fel a középkori alkimista rajzokon. Olyan alkimista rituálékkal álltak ezek kapcsolatban, melyeket végig titokban tartottak. Kapcsolatban álltak az életerő regenerálásával, gyermekáldozatokkal, vagyis inkább gyermekfelhasználással és még nyilván több mindennel, amiről már nekünk sok fogalmunk nem lehet.

AZ alkimista edényKőtálak

Abu Gurab Neuszerré abusziri piramis-komplexumához tartozott. Abuszirben az V. dinasztia királyainak piramisai állnak. Az egyik abusziri piramis mellett vízmedence található, és a piramisból ér vezet ki, egyenesen a medencébe. Ez szintén egy ősi, csak az ezoterikus építészet által használt elvet követ. Nehezen értjük az elvét, de az alkimista rajzokon szintén feltűnik a piramisból kijövő forrás. Ismeri a Nagy Piramis építésze, de a világ másik oldalán, Teotiuacán és Tiahianaco építésze is. Hasonló cél vezette talán a tibeti Baigong-hegynél talált ősi vascsőrendszert is.

Csőrendszer

* * *

A középkorban egészen a 16-17. századig találtam jeleket, melyek olyan személyekre utaltak, akik vagy kapcsolatban állhattak a Héliopoliszi Testvériség nevű titkos társasággal vagy ismerték néhány titkukat, és azt igyekeztek kihasználni. Ennek kapcsán került a képbe Castel del Monte vára, Nostradamus titkos könyve, Michael Majer Atalanta fugiens c. munkája, és még egy-két további nyom...

A Testvériség legrégibb neve az Oszlopok Őrei volt, és nem függött össze a vallással, mert egyaránt kötődött mindkét Héliopoliszhoz, ahhoz, amelyik Egyiptomban (Junu) és amelyik Libanonban (Baalbek) volt. És ezek közt már a kora ókortól meg volt egy titkos, alkimista kapcsolat. Jacques Bergier francia kémikus is gyanította a Héliopoliszi Testvériség létezését Baalbek kapcsán, hogy ott ősi alkimista titkokat őriztek. Itt Bergier főleg Kallinikosz építészre gondolt, aki baalbeki születésű volt, és 673-ban a Baalbeket elfoglaló arabok elől menekült Konstantinápolyba, ahol elárulta a bizánci császárnak a híres görögtűz összetételét, ami hatalmas sikereket hozott a mohamedánok elleni harcokban. Bergier úgy vélte, hogy Baalbek föld alatti pincerendszerében még további alkimista titkok lehetnek elrejtve...

* * *

Egyik ilyen utolsó „mágus”, aki még kapcsolatba hozható a titkos renddel éppen a Nagy Piramis kapcsán jött bele a képbe. Kezdjük azzal, hogy a piramis középkori látogatói, akik al-Mámun kalifa erőszakkal vájt bejáratán át jutottak a piramis felső szintjébe, a Nagy Galérián át a Királyi kamrába. A galéria alján lévő oldalaknáról (amit az egyiptológusok „Vészkijáratként” emlegetnek) azt hitték, hogy ez Plinius „kútja”.

Plinius római polihisztor ugyanis közel kétezer éve a következőket írta: „A legnagyobb piramis belsejében található egy 86 könyök mélységű kút, úgy gondolják, hogy ebbe vezették a folyót” (Historia naturalis, XXXVI, 17)

Az emlegetett Vészkijárat felső része, ami a Nagy Galériából indul lefelé

Ezt a sületlenséget (hogy ez a Vészkijárat lenne) valahogy átvették a 20. század egyiptológusai, annak ellenére, hogy csupán a piramis levezető járatában és a föld alatti sírkamrában leltek késő ókori (tehát római, de pld. Goyon professzor szerint kora bizánci) grafittiket, míg a felső részekben ilyen egyáltalán nincs (a geográfus Sztrabón szintén említi, hogy a piramis az ő idejében nyitva volt, sőt a levezető folyosót is említi). Valójában Plinius forrása a föld alatti „befejezetlen kamra” közepén lévő eldugított aknáról beszélt, amiről még a korai kopt legendák is szóltak (Maszudi történetíró is tud róla).

Piramis aknkaPiramis csatorna

(Az első képen a föld alatti kamra sokat emlegetett aknája. Ahhoz hogy a Nílus bele lehessen vezetni – mint ahogy Hérodotosz is írta – a „kútnak” jóval lentebb kell lennie, mint a Vészkijárat alsó vége, mint pld ezen az elképzelésen, ami John Cadmané)

 

Prospero Alpini velencei orvos és botanikus 1581-ben érkezett Kairóba, ahol 1584-ig maradt. Méréseket végzett a gízai piramison, hogy ellenőrizze az ókori szerzők adatait. Felmérte a Nagy Piramis külsejét, és a belső kamráit, kőszarkofágját. Alpini korának egyik legnagyobb tudósa volt. Hazatérte után publikálta latin nyelven az egyiptomi utazása nyomán született műveit: De medicina Aegyptiorum (1591) és a De plantis Aegypti (1592). Hosszú idővel halála után, 1735-ben adták csak ki híres művét Rerum Aegyptiorum Libri Quatuor címmel, melyre ma úgy tekintenek, mint úttörő tanulmányra az egyiptológia tudományához. Ebben írta le, hogy az ott járta idején nagyobbították meg puskaporral al-Mámun folyosóját. Alpini szintén azt hitte a Vészkijáratról, ami akkoriban tele volt kővel és törmelékkel, hogy az lehetett Plinius kútja.

Alpini, ez a kiváló tudós azonban leborult egy titokzatos szerzetes, egy szürke eminenciás tudása előtt. A Rerum Aegyptiorum Libri Quatuor első kötetének 31-32. oldalán beszámol Paulus Bigi-ről, aki magát a Dominikánus Rend szerzetesének mondta, de nyilván ez megtévesztés lehetett Alpini és mások irányába. A velencei azt írta, a szerzetes „a Libanonnak nevezett hegységből” érkezett Egyiptomba, s úgy gondolom, ez ugyanaz a Baalbek lehetett, ahonnan Kallinikosz is elmenekült a görögtűz receptjével.

Alpini könyvének 31. oldala, s nagyjából a közepénél kezd beszélni Paulus Bigiről, ami folytatódik a 32. oldalon

Biginek – mondja Alpini – voltak bronzórái, és készített egy gömböt, amivel képes volt megmutatni minden égitest, különösen a bolygók mozgását. Alpinit, aki kora legfejlettebb és legtudományosabb államából, Velencéből érkezett, teljesen elképesztették Bigi szerkezetei. Azt gondolom a szerzetes titokzatos szerkezeteinek elkészítése nem a 16. század mechanikusainak és óraműveseinek tudásából táplálkozott, hanem ugyanabból a forrásból, melyet az alexandriai görög mechanikusok is megcsapoltak az ókorban.

Egyébként az ilyen mozgó, automaták által mozgatott planiszférák készítése a legrégibb ókorban éppen Héliopolisz papi városának titkos tudományához tartoztak, s a görög planetárium készítők – Eudoxosz, Arisztarkhosz, Poszeidóniosz vagy Arkhimédész – innen vehették az ötletet és tudást. Ebben a városban tanult Mózes is, s Kodolányi János nagyszerű regényében, az Égő csipkebokor-ban (ami Mózes életéről szól) is becsempészte egy ilyen titkos planetárium-modell leírását, ami egy héliopoliszi templom titkos kazamatájában állt:

„Lelkesedésük egyforma volt, mikor Pet-Usziré bevezette őket az avatatlanok előtt soha meg nem nyíló óriási terembe, ahol a bolygók gömbjei hosszú, láthatatlan karokon forogtak a Napot ábrázoló nagy fehér üveggömb körül, aranyos volt az egyik, bíborvörös a másik, bíborkék a harmadik, ezüst a negyedik, zöld az ötödik, fekete a hatodik, narancsszínű a hetedik... de íme, a Föld is ott forgott és keringett közöttük, világoskék gömb, kisebb a gyűrűs Szaturnusznál, az óriás Jupiternél - persze ők nem így nevezték őket! -, csaknem jelentéktelen labda, mégis közepe a világegyetemnek, mert rajta él az Ember, aki a Teremtés valamennyi szféráját magában hordozza. A kis csoport mindegyik tagjának szíve ugyanúgy dobogott, szeme ugyanúgy tágult kerekre, ugyanúgy sóhajtottak valamennyien, s emelkedett bátor lelkük az Ég csodái közé. Némán álltak, figyelték a forgó-futó színes testeket, a csillagász halk szavait, hallgatták az egyenletes duruzsolást, amit rejtett gép okozott a vastag fal mögött. Folyton áramló víz mozgatta az egész látványt éjjel-nappal olyan pontosan, hogy akármikor meg lehetett tudni a csillagok állását az arányok átszámításának ismeretében. A kör alakú terem koromfekete falán világító festékkel ábrázolták a csillagképeket: a Kozmikus Embert, a Halakat, a Kost s így tovább. Fölemelő, elbűvölő volt ez a tág, kör alakú terem, a fekete falon foszforeszkáló csillagképek, a mennyezeten zümmögve forgó-keringő színes gömbök csillogó járása - mindegyik égitestben lámpa égett -, ez a kicsinyített, mégis hatalmas Kozmosz. Csendben álltak, figyeltek…”

Visszatérve azonban Paulus Bigire, aki Alpini szerint ugyanilyen hozzáértéssel, Kairóban Hassan helyettes királynak csinált egy kis aranyhajót, amit egy óramű mozgatott, mégpedig navigálta saját magát. Ezt bemutatta Alpiniéknek is, aki nem győzi hangsúlyozni ennek az embernek a kivételes intelligenciáját. Pedig hozzáteszem, hogy Alpini számos tudományos könyvet írt!

Majd Alpini elmondja, hogy egyik nap ez a szerzetes ellátogatott a piramisokhoz, és bement a legnagyobbikba, azaz a Kheopsz piramisába és nagy gonddal megvizsgált minden ott található dolgot. Ennek eredményeként Bigi arra az elképzelésre jutott, hogy a piramis mélyen a földbe nyúlik. Azt gyanította, hogy a Nagy Galéria alján lévő kút nem a víz miatt készült (mint azt Plinius írta), hanem egyfajta belépőül szolgált a piramis alapzata irányában.

Ennek bizonyítására alkalmazott néhány helyi embert, költségekre való tekintet nélkül, hogy azok megtisztítsák az akna bejáratát, amit föld és kövek töltöttek meg. Utána egy hosszú kötélen leereszkedett a kútba, mintegy 70 lépésnyi mélységbe. Alul találtak két újabb négyszögletes folyosó kiágazását. Alpini azt írja ezekről, hogy az egyik folyosó a kő Szfinxhez vezet, a másik pedig a Második Piramishoz (Alpini idejében még nem ismerték a Kephrén piramis bejáratát).

Így ennek a kútnak nem az volt a feladata, hogy a vizet biztosítsa az építménynél, mint azt Pierre Belon 1553-ban tévesen gondolta, hanem hogy lehetséges összekötő út legyen a Szfinxszel és a Második Piramissal. Ezt a nagy mélységű kutat említi Plinius 86 könyök mélynek. Paulus Bigi akart azonban az eredmények láttán még mélyebbre hatolni... (ezek Alpini leírása a könyvéből!)

Honnan tudta Bigi hol kell ásni, mikor Mámun kalifa bányászai végigkopogtatva a piramis északi falát még a piramis eredeti bejáratát sem voltak képesek megtalálni...? Egyáltalán mit keresett Bigi 1582-ben a gizai Nagy Piramisban??? Hisz amit olvasunk, az Alpini gondolatai, hogy ő mit gondolt Bigi kutakodásairól, de hogy mit gondolt maga a titokzatos szerzetes, arról nincs leírásunk. Például a Vészkijárat majd 8 méterrel hosszabb, mint az a 70 lépés, amit állítólag Bigi kitisztíttatott. A Vészkijárat alja meg a piramis levezető járata, s az nem vezet se a Szfinx, se a Khephrén Piramis irányába, hanem a piramis bejáratához és föld alatti kamrába. Azaz a folyosó észak-déli irányú pontosan (s ezt akkoriban már simán megállapíthatták), azaz semmiképpen nem jó irány a két nagyobb objektum felé.

Nagyon úgy néz ki, hogy Bigi ásatásáról Alpini csupán elmondásból, talán éppen Bigitől értesülhetett, aki valószínűleg meghagyta abban a hitében, hogy a Vészkijáratot vájták ki munkásai (amit egyébként csak Caviglia kapitány takarítatott ki teljesen 1818-ban, s addig a levezető folyosó nagy része is törmelékkel teli volt). Viszont nehezen lehetett Bigi aknája azonos a föld alatti kamra közepén lévő aknával, amit a rómaiak zárattak le, hisz ez a kamra akkoriban törmelékkel volt tele. De akkor hol volt ez a titokzatos járat, amit kiásatott, majd visszatemetett nyomtalanul?

Tegyük fel, hogy Bigi egy kitalált név, tegyük fel azt is, hogy a libanoni Heliopoliszból (Baalbekből) jött, hogy kiváló mechanikus volt. Bigi valószínűleg ismerte az ősi alkimisták és technikusok több elveszett írását, s szerkezeteit az alapján építhette. Ha létezett ebben az időben a Héliopoliszi Testvériség, úgy ők küldhették a Nagy Piramishoz, mely építmény mindig is nagy jelentőséggel bírt a társaság hagyományaiban. Jellemző, hogy pénzzel jól el volt látva, s elkápráztatta a helyettes királyt is. Hová akart lejutni a piramisban a szerzetes? Nyilván ezt nem kötötte Alpini orrára… de azt hiszem lehettek pontos tervrajzai a piramis belsejéről.

Mi van, ha a titokzatos szerzetes egy egészen más folyosó bejáratát kereste, s találta meg, amit később kőlapokkal ugyanúgy lezáratott, mintha a piramis falazata lenne, ahogy egykor a felvezető folyosó is le volt zárva? Tegyük fel, hogy a rejtélyes Paulus Bigi a Héliopoliszi Testvériség egyik utolsó „harcoló” szerzetese – aki sehol máshol nem bukkant fel a történelemben – valójában a piramis alatti titkos városba akart lejutni, de nem a föld alatti kamra aknáján keresztül, s tegyük fel, hogy erről kiváló információi lehettek, hogy ismert egy titkos járatot, mert ezért jött Egyiptomba…