A görögök fenntartottak egy az ősi Krétából származó bizarr mítoszt, miszerint Minósz krétai király felrúgta az istenekkel kötött szövetséget, amit minden Nagy Év végén, azaz kilencévente kellett megújítani, és a Poszeidón által küldött fehér bikát nem áldozta fel. A haragos isten őrületet küldött feleségére Pasziphaéra, aki nemi gerjedelmet érzett a bika iránt. A királyi udvar mesteremberével, Daidalosszal egy üreges műtehenet csináltatott, majd abba bújva közösült az állattal. A frigyből egy szörnyeteg, bikafejű ember született, aki a Minótaurosz nevet kapta (annyit tesz: „Minósz bikája”).

A rómaiak, akik kéjelegtek az ilyen történetekben, szó szerint (!) hittek a mítoszban, s mint a költő Martialis elmondja, hogy a Colosseum avató ünnepségein saját szemével látta a porondon, hogy egy rabszolganővel és egy bikával eljátszatták ezt a jelenetet...

Minotaurosz egy krétai érmén

Daidalosszal Minosz király építtetett egy sajátságos börtönt, egy nagy Labirintust (görögösen: Labürinthosz), aminek legbelső titkos szobájába rejtette Minotauroszt, ahol az felnőtt.

Miután az athéniak megölték Minósz egyik fiát, a király megtámadta Attikát, és kicsikarta, hogy az athéniak évente 7 fiút és 7 lányt küldjenek Minótaurosznak a Labürinthoszba, aki felfalta azokat.

A sarc a Minotaurosznak

Az egyik ilyen transzporttal tartott az ifjú Thészeusz, athéni hős, aki vállalta, hogy megküzd Minótaurosszal. Szerencséjére a krétai királyi székhelyen, Knósszoszban beleszeretett Minósz lánya, Ariadné, aki egy kardot és egy gombolyag fonalat ajándékozott neki. Ezeknek is köszönhetően, eljutott a Labürinthosz belső, titkos kamrájáig, majd leszúrta a szörnyet és ki is jutott onnan.

Ariadné elhajózott Thészeusszal, aki Naxosz szigetén egyszerűen otthagyta a királylányt. Szerencséjére a szigetre jött Dionüszosz, aki ott feleségül és vette. Több közös gyerekük született a házasságból.

*

Ilyen formában ez a mítosz az i.e. első évezred elején alakulhatott ki a görögök körében, az i.e. 8. században már nagyjából úgy szólt, ahogy leírtam. Alapjaiban a görögök az ősi minószi civilizációból örököltek egy történetet Daidalosz építményéről, a benne élő szörnyről, amit összemostak a minósziak bikakultuszával, minek emlékeit látták az ősi falakon és szobrokban. A mítosz végének értelme: Thészeusz legyőzte a krétai szent bikát, azaz magát a krétai hatalmat, majd elvette az ottani királylányt feleségül, tehát az i.e. 1420 körül athéniak (akhájok) elfoglalták Krétát.

A görögök az ún. minószi civilizáció (i.e. 2700-1420) királyait nevezte egyszerűen „Minosz”-nak. Pasziphaé Héliosz lánya, a kolkhiszi Aiétész király és Kirké testvére volt. A krétai Labirintus szerephez jut az argonauták utazásainál. A mítosz tehát megelőzi a minószi civilizációt.

Ezt arra is alapozom, hogy a Knósszoszban talált Lineáris B írással rótt táblákon (i.e. 1400-1200) említik a Labürinthoszt, sőt Ariadnét, mint a „Labürinthosz Úrnőjét” és „Daidalosz szentélyét” (Daidaleion). Ez már önmagában is azt sugallja, hogy a mítosz nem keletkezhetett Kréta akháj foglalása idején (i.e. 1420 körül), hanem már a minószi időkben is „mítosz” volt.

*

A görögök által fenntartott mítoszban azonban senki és semmi sem az, aminek látszik. Kezdjük az elején, Kréta őskorában! A sziget az i.e. 7. évezredben kezdett tartósan benépesedni. Az első lakókat Diodórosz eteokrétáknak nevezte. Majd egy különös csoport érkezett a szigetre:

mindössze kilenc daimón, azaz telkhin volt. Betelepedésük megdöbbentő változást hoztak az újkőkori emberekre. Ezeket a daimónokat később kurészeknek vagy kuréteszeknek nevezték. Házakat építettek, fémeket bányásztak, ismerték a fémek átalakítását, a villámok erejét, különös szereket. Természetellenesen hosszú ideig éltek és láthatólag nem volt szükségük élelemre.

Kréta első királya is egy ilyen daimón, Kresz volt. Azt mondták az Ida-hegy egyik barlangjában volt ősi fészkük, ahol a csecsemő Zeuszt őrizték. Ők alapították valójában Knósszoszt és az ottani Nagy Istennő szentélyét. A kései görög időben már Zeusz papjait is kurészeknek mondták, akik az istennek rendezett orgiákon extatikus táncot adtak elő.

Csak a legújabb ásatások mutatták ki, hogy Knósszosz története valóban az i.e. 7. évezredbe nyúlik, mert már a kezdetektől lakták! Már azokban az időkben ez volt a sziget központja és az is maradt egész minószi civilizáció korszaka alatt is.

*

Minótaurosz nem mindennapi mítosza már többek képzeletét megfogta, megnyitva egyfajta rejtélyes lehetőséget Kréta ősmúltjában.

Volt egy méltán népszerű román tudományos lap, ami főként a fiatalabb olvasóknak szól, a Știință și Tehnică, ami havonta kétszer egy-egy füzetet is kiadott, színes, megkapó borítókkal. Ezek irodalmi sci-fi novellákat vagy kisregényeket tartalmaztak. 1955 és 74 között 466 ilyen füzet jelent meg (az első 80 füzet magyarul is megjelent!). A sorban a 190. füzetben (1962. okt. 15.) közöltek két novellát, az első Dr. Grigore Davidescu Monstrul címűje volt. Monstrul annyit tesz magyarul, hogy "Szörny". Akkoriban még nagyon friss volt a belerusz-zsidó M. M. Agreszt matematikus teóriája az ókorban és a prehisztorikumban itt járt földön kívüliekről, akik nálunk nagy kövekből reptereket építettek (Baalbek) és a szikrarajzok szerint űrruhában antennás szkafanderekben mászkáltak a földön. Ez az űrkorszak hajnalán, mikor még csak csírájában volt az űrkutatás, s még nem voltak beszélő karórák, miniszámítógépeket magába zsugorító mobiltelefonok, ez akkor még annyira hihető volt... Davidescu hitt is neki, s a novellájában Minótaurosz  egy földön kívüli űrhajós, aki bikalárvára emlékeztető szakafandersisakot húz a fejére a földi emberek közt. A román szerző igyekezett a mítosz többi elemét is ebben a szellemben megmagyaráznia. Lásd alább a füzet borítóját, épp az említett jelenetet mutatva:

Robert Charroux például úgy gondolta, hogy 7-5000 évvel ezelőtt a Vénuszról érkezett Beavatók lepték el a Közel-Keletet, kiknek a jelképükké vált a bika. Egyik könyvében kifejti, hogy valójában egy ilyen istenné vált beavatóval közösült a gyönyörű Pasziphaé és nem egy „bikával”, és az utód természetszerűleg egy emberi mértékkel nézve „zseni” lett (Le Livre du mystérieux inconnu, 1969).

A Labirintust Daidalosz építette, aki készített egy fémembert is bronzból, Talószt, ami a mítosz szerint naponta háromszor járta körbe Krétát, hogy a betolakodókat elzavarja (bár valószínűbb, hogy éppen a Labirintus bejáratát őrizte).

J. B. S. Haldane biológus és genetikus (1892–1964) a Daedalus; or, Science and the Future c. könyvében arra a megállapításra jutott, hogy Daidalosz találta fel a ragasztót, óvszert, mesterséges megtermékenyítést, csiszológépet, lángkemencét, robotot, repülőgépet, Konstruált egy olyan gépet is, mellyel alagutat lehetett fúrni (London, 1924).

Haldane nyomán Jacques Bergier és Louis Pauwels a L'Homme éternel c. könyvükben ezt írják Pasziphaé mítoszáról: „Elképzelhető, hogy Daidalosz genetikai kísérleteket végzett, hogy megpróbálta kitenyészteni az isten-állat hibridjeit, hogy a megtermékenyítéssel kísérletezett. Aztán a nép mesébe színezte a témát.” (1970).

Hasonló ősidőkben történt eseményekről számolt be Bérósszosz babiloni pap az i.e. 3. században: Annedotosznak nevezett kétéltű, démoni lények jelentek meg földjeiken, akik különféle hibrid lényeket teremtettek, közte emberfejű bikákat is.

Emberkísérletek helye lett volna a Labirintus? Igen, azt hiszem ez lehet a jó irány… Victor Kernbach román mitográfus már tisztábban lát, mikor arról beszél, hogy a Minótaurosz egy földön kívüli, akinek kísérleteihez emberadót kellett fizetni. Minótaurosz aranyszarva és a homlokán lévő csillag, idegen űrhajósra vall.  A Labirintus földalatti laboratórium volt. A Daidalosz által készített fémember, Talósz volt Kréta és a Labirintus őre (Enigmele miturilor astrale, 1970). De abban nyilván téved Kernbach, hogy prehisztorikus képeken, szobrocskákon, mint Tasszili vagy a Yomon-kultúra, ahol az istenségek szarvakat viselnek, néha gömböcskékkel a végükön, valamiféle adóvevők lennének, ugyanis ezek csak a korabeli technikai szinten keltettek adóvevő benyomást, ahogy a mobiltelefonokról is eltűnt az antenna.

***

Én sokkal mélyebbre hatoltam és egy nagyobb koncepció keretébe foglaltam az egész Minótaurosz-történetet. Azt gondolom, a mítosz abból a történelem előtti időszakból maradt, mikor az emberiség egy idegen faj prédája volt. Ezen időszak főbb eseményeit az emberiség később kitörölte emlékezetéből. Ez a Vénuszról érkezett kihaló törpe humanoidfajta egyedei telepedtek be Krétára, s már csak néhányan lehettek (ahogy a mítoszok is beszélik a kurészeket).

Daidalosz eredetileg egy kurész lehetett, akinek neve alatt később kézműves céh létezett. Némely titkát a kurészeknek ez örökítve át. Az iskola mesterei közül később többet is Daidalosznak neveztek, mint azt az i.e. 1500 körül élt mesterembert, kinek ténykedése óhatatlanul összekeveredett a korábbi labirintus-építő építészével, aki képes volt látó és mozgó fémszobrok készítésére.

Hogy a mítosz hátterében fejlett technikát érzékelünk, nem jelent ellentmondást, hogy a mítosz idejét a tulajdonképpeni minószi civilizáció elé helyezzük (i.e. 2700 elé), hiszen teljesen világos, hogy Kréta, mikor ezek az események valóban történtek, az őskorát élte, az emberek még nem birtokolták a civilizációs vívmányokat, mint a történeti ember. Viszont az a teljesen idegen kis telkhin/kurész csoport, akik Krétára érkeztek egy hajón, birtokoltak egy különös technikát, ami lényegesen eltért attól, amit később az emberiség kifejlesztett.

 

A LABIRINTUS ÉPÍTMÉNYE

A Labirintus Knósszoszban épült, ám az ókori szerzők már tanácstalanok voltak, hogyan nézhetett ki a labirintus: egy részük, mint Palaiphatosz, Kedrénosz, Eusztathiosz úgy gondolta, hogy valamiféle hegybevágott barlangrendszerről lehet szó, míg Plinius vagy Diodórosz úgy beszéltek róla, mint valamiféle kőlapokból rakott építményről. Még az ókori időkben is mutogattak ott úgy romokat vagy barlangokat, mint a Labirintus romjait (de Plinius megjegyezte, hogy az ő idejére már semmi nem maradt belőle).

Krétai labirintus érmékKrétai labirintus érmék

A knósszoszi pénzérméken az i.e. 3. század elején megjelentek a mitikus labirintus képei (sokszor a másik oldalukon a Minotaurosz képével). Hol kör, hol négyzet, hol meg szvasztika alakúnak képzelték az építményt. Ezek eredete rejtély, éppen a pénzverők fantáziájának is tulajdoníthatnánk, hacsak nem tesszük fel, hogy a többféle elképzelés egyike talán a valóságot mutatja. Az i.e. 3. századi krétaiak a minószi romok közt találták meg az építmény ábráját, s másolták le onnan?

Olyasmi építmény volt, mint amilyen Pharoszon volt a telkhineké, amit Homérosz Nimfák Barlangjaként írt le. Tehát egy masszív építmény, melynek oldala, ill. alja a sziklához kapcsolódik. Ebbe pedig hatalmas járatok vannak vágva. Ami Pharoszon volt, az a telkhinek alkimista műhelye volt, ugyanígy a krétai Labirintus is a kurészeknek nevezett telkhinek műhelye volt, de nyilvánvalóan más céllal.

Maga a „labirintus”, mint jelkép is kapcsolatban áll a Teremtéssel, de ugyanúgy vált a misztériumok helyévé, melynek belső kamrája maga a Fény, a megvilágosodás helye. A jelöltnek az alkimista beavatás során végig kell mennie a labirintus útvesztőin, hogy bejusson a beavatás kamrájába, ami jelképezte az eljutást a bölcsek kövéhez.

Egy alkimista a laboratóriumában éppen a Teremtés művét utánozta, de a fémek átalakítása mellett az ember átalakítása volt a legfontosabb küldetésük. Mikor Fulcanelli megjegyzi, a knósszoszi Labirintus egyik neve (Absolom) kapcsolatban áll a bölcsek kövével, úgy az egész ókori építmény alkímiával való kapcsolatára utalt.

A „Labirintus” eredetileg nem a Minótaurosznak épült, mert a kurészek életben maradásához mindenképpen szükségük volt rá. Nehéz becslésekbe bocsátkozni, de talán valamikor az i.e. 5. évezredben épült valamikor, és i.e. 3200 körül még biztosan állt.


MINÓTAUROSZ

Olyan lény, mint a Minótaurosz sohasem létezhetett, ahogy kentaurok sem voltak. Nem lehet keresztezni az embert szarvasmarhával. A bika fejű ember görög költők kitalációja lehetett. A minószi kultúra úton-útfélen látható bikakultusza adhatta ennek alapötletét. A faliképek mutatták a bikajátékokat, melyeken akrobaták ugráltak át a bikák hátán. Ezt az is bizonyít, hogy Minótaurusz neve egyetlen Lineáris B táblán sem maradt meg! A krétai hagyományból a görögök csak annyit örököltek, hogy Daidalosz építményében egy „szörny” élt.

Azt gondolom, az ősidőkben Kréta gyönyörű hűbéres királynőjét a kurészek vezére termékenyítette meg. A vágyat sem Poszeidón keltette Pasziphaéban, hanem mint azt Backhülidész vagy Hyginus is megírták, Aphrodité/Venus, a Vénusz bolygó istennője támasztotta benne a vágyat.

Pasziphae

     Ezen tálon lévő műalkotást az etruriai területen találták, görög munka, de etruszk megrendelésre készült az i.e. 4. században. Már azért is érdekes, mert görög földön nincs hasonló. Ott általában fenevadként, brutális szörnyként látjuk Minótauroszt, akit anyja, Pasziphaé eltaszított magától. Kedvelt ábrázolás volt a klasszikus kortól, amint Thészeusz ledöfi Minótauroszt. Tehát volt egy másik, titkos hagyomány és a művész ebből merített.

    A tál festője olyan képet másolt, ami egy nagyon ősi krétai templomból került görög kézre, görögösítve a királynő alakját. Nem lehet nem észrevenni a királynő óvatos gondoskodását, babusgatását a kis „lény” felé, nyoma sincs a görög mítoszokból ismert szörnyülködésnek, idegenkedésnek vagy éppen gyűlöletnek. A kép eredetije még érdekesebb lehetett, már csak azért is, mert annak egy másik részlete ott kidolgozottabb lehetett, ugyanis a királynőn és Minótauroszon kívül egy háromlábú üstszerű valami van még a képen, teljesen kihangsúlyozva. Ilyen üst a kabir-műhelyek egyik kelléke volt.

* * *

    A Labirintus különleges építményének belső szobájában lakó lény talán valóban egy hibrid volt, de nem egy félig ember félig bika kreatúra, hanem egy földi ember és egy kurész gyermeke. Vagy egy emberhez hasonló, humanoid-szerű lény, egy igazi kurész, egy nem földön kialakult értelmes lény példánya.
    Nem lehetett pusztán egy genetikai kísérlet terméke sem. Az egész hatalmas épületkomplexumnak ő az ura és a sziget lakói az alattvalói.   
    Peter James és Nick Thorpe az Ancient Mysteries nagyszerű munkájukban (2001) közlik egy Krétán talált bronzkori kőpecsét lenyomatát, ami egy állatfejű, de emberszerű testtel rendelkező kreatúrát mutat. Kora a minószi időkbe datálódik, azaz minden klasszikus kori (i.e. 6. század utáni) görög ábrázolás"elődje". A pecsétet egyébként Evans a régész, Knósszosz feltárója találta, és a képét közölte a The Palace of Minos c. munkája első kötetében (1921).
Ugyanazt a testtartást figyelhetjük meg, mint a későbbi Minótaurosz ábrázolásokon, melyek a görög pénzeken tűntek fel. Nem nehéz észrevennünk, hogy nem valami kezdetleges ábrázolás vált egyre fantasztikusabbá, hanem éppen ellenkezőleg. Egy bizarr lényt mutató minószi kép vált a klasszikus görög korban egyre elfogadhatóbbá, hogy bikafejű embert mutatott. Az "eredeti" minószi kép inkább hasonló egy rémkép brutális szörnyetegéhez, melynek kép az ember kromoszóma-emlékezetében maradt csak fenn. S olyan művész alkotta, aki képes volt még onnan lehívni képeket. Olyan lény képét mutatja, mint Ridley Scott Alien sorozatának embereket irtó idegen létformája...

 Az első kép a bronzkori kőpecsét rajzát, míg a második egy krétai pénzérme a klasszikus korból, azaz mintegy ezer évvel későbbi.

    Sajnos, amit ezekről a homályos időkről tudunk, nem más, mint a riadtan menekülő, megalázkodó ember, prédaállat félelmeinek és szorongásainak meséi. Ahogyan ő látta, értelmezte a világot. Ezek az idegen lények számára, hol démonok, hol meg isteni lények voltak. Derengő felvillanások egy sötét erdőben, rögzülve tudat alatti emlékezetében. Később ezeket rakta össze mesékké, legendákká, gyereket ijesztgető rémemberré...

     A Labirintus Urának a Labirintus volt az otthona és egyben a börtöne. Csak megfelelő biztonsággal tudta elhagyni azt, mert számára a földi atmoszféra már elviselhetetlen volt. Hiszen még a mítoszban szereplő Minósz király sem az, akinek látszik: a görög hagyomány ugyanis minden uralkodót ezen a néven nevezett, akik a mitikus ősidőkben Krétán éltek. Ilyen értelemben, a Minósz szó inkább a király jelzője, nem pedig a neve.

     Teljesen egyértelmű, tekintve királyi származását, hogy Kréta igazi királya lakott a Labirintusban. A mítosz szerint Minósz mindig aranymaszkot viselt, ha megjelent az emberek előtt. Ekkor a tanácsadói, a kurészek vették körbe. Némely forrás szerint a maszk bikafej formájú volt.

     Pasziphaé a kurész hercegtől a Labirintus belső bronzfalú szobájában teherbe esik, és itt is szüli meg Minótauroszt, akinek eredeti neve Aszteriosz („csillagokból származó”) volt. Ez lehetett a Labirintus nemző- és szülőszobája. Aszteriosz szervezete már nem bírta a földi levegőt, ritkán hagyhatta el a Labirintust, különleges óvintézkedések után. Ilyenkor maszkot hordott, és ő volt Minósz, a sziget királya…


ARIADNÉ

     A kései minószi korból (i.e. 1450-1200) fennmaradt írásos emlékeken - miután 1952-ben a Lineáris B írást megfejtették - olyan utalásokat találunk, melyek több olyan közhelyet elvetnek, amiket a görög mítoszokból ismerünk. A görög mítoszban Ariadné királylány beleszeret Thészeuszba, akiből később Athén királya lesz. Rodoszi Kasztór ókori kronográfus szerint Thészeusz i.e. 1234-1204 között volt király. De a krétai Lineáris B írású szövegekben már két évszázaddal korábban is Ariadné, mint a "Labirintus Úrnője" szerepel. A nyelvészek úgy sejtik a nevéről, hogy az görög előtti, azaz valamelyik őskrétai nyelvre megy vissza.

KígyóistennőAriadne
A krétai Kígyóistennő és Ariadné egy pénzérmén.

Ariadné eredetileg azonban nem a király lánya, hanem a történelem előtti Kréta és a kurészek Nagy Istennője volt. Ezt a szerepét valamennyiben megtartotta a minószi korban is, majd az i.e. 1. évezredre degradálódott le királylánnyá. De ez még nem minden: Ariadné volt az Alvilág Királynője és Dionüszosz felesége is. Barry Powell ókortudós Ariadnét azonosította a híres krétai Kígyóistennővel. Fentebb az első képen látható a Kígyóistennő terrakotta figurája látható, mellette egy festmény az istennőről. Mivel eddig a híres krétai pecsétképek közt nem tűnik fel az alakja, úgy sejtik valamiféle "házi" istenség lehetett. A fentebb látható ókori érmén Ariadné a naxoszi barlangban; s az ágya mellett két kis daimóni lényt látunk… a törpe kurészek Anyája.

Thészeusz tehát otthagyta Ariadnét Naxosz szigetén, de szerencséjére arra járt Dionüszosz, akibe a királylány bele is szeretett. Csakhogy Dionüszoszt a görögök jóval korábbra helyezték, mint Thészeuszt. Plutarkhosz azonban tud erre is magyarázatot: "Több naxoszi író különös módon beszéli el a történteket, hogy valójában két Minósz és két Ariadné volt: az idősebb Ariadné Dionüszoszhoz ment nőül Naxosz szigetén, s Sztaphüloszt és fivéreit szülte neki, a fiatalabbikat meg elrabolta Thészeusz, amikor pedig magára maradt, Naxosz szigetére ment, és magával vitte Korküné nevű dajkáját, akinek sírját mutogatni szokták. Ez a második Ariadné is a szigeten halt meg, de az emlékére rendezett ünnepség egészen más jellegű. Az idősebb Ariadné ünnepét víg mulatozással ülik meg, a fiatalabbét pedig gyásszal és szomorúsággal." (Thészeusz, 20 = BNJ 501 F 1).

Az egyik minószi szöveg így említi: „minden istennek, méz… a Labürinthosz Úrnőjének méze” ill. „Labürinthosz úrnőjének korsó méze”. A Najádok Barlangjában is Odüsszeusz mézzel teli korsókat látott. A kurészek a csecsemő Zeuszt is mézzel táplálták. De a minószi szöveg arra is mutat, hogy nem csupán „egy” istennő volt („minden istennek…”), hanem az első és legnagyobb istennő.

Azokban a távoli ősidőkben a vénuszi Ariadné volt a Labirintus titkos útjainak vezetője, az isteni méz előállítója, a Beavató. Ezért mondja néhány történet, mikor Thészeusszal tartott, koronája (amit Héphaisztosz készített) világított a labirintus járataiban. De ugyanúgy égi utas is, aki Dia-szigetéről égi szekéren emelkedett az égbe Dionüszosszal. A méz, isteni méz persze a legrégibb kulcsszó egy különös táplálékra, amihez valami bonyolult alkimista művelet után jutottak.

A történeti Thészeusz athéni király szerepét, mint Ariadné férjét, csak az i.e. 7-6. századtól kezdték a költők és logográfusok a mítoszhoz kapcsolni (Hésziodosznál még Dionüszosz felesége). Ez nem más, mint egyfajta utólagos megszentelése annak a jognak, hogy az akhájok jogosan vették birtokba Krétát.

A mítoszt ismerték az etruszkok is: náluk Ariadné neve Areatha és a férje Fufluns (az etruszk Dionüszosz), nyoma sincs Thészeusznak. Hogy Thészeusz és Minótaurosz szerepét csak később tették a mítoszhoz, hiszen a mítosz szereplőiből: csak Daidalosz, Labirintus, Ariadné és Dionüszosz neve szerepel a mükénéi Lineáris B táblákon!

Az eredeti mítoszban Dionüszosz volt Ariadné férje: A krétai hagyományban és az orphikus misztériumokban Zagreusz volt a legkorábbi Dionüszosz (Szemelé fia egy későbbi Dionüszosz volt): egy kabirikus lény. Az apja, Zeusz, kígyóalakban (!) termékenyítette meg anyját. Dionüszosz még Krétán kötötte meg a frigyet Ariadnével a Labirintusban (erre utal Himeriosz egy megjegyzése is). Éppenséggel meglehet, hogy Minótaurosz és a krétai Dionüszosz tkp. ugyanaz! Hiszen a gyermek Dionüszosz jelzője a misztériumokban Aszteriosz volt, akárcsak a gyermek Minótaurosz neve.

Megdöbbentő feltevések a mítosz valódi értelméről: tehát Minótaurosz = Aszteriosz = Dinonüszosz Zagreusz = Minósz. Ariadné a testvére és egyben a felesége, ami ha belegondolunk, teljesen logikus, hiszen Ariadné a Labirintus Úrnője, azaz nem lehet más a Labirintus Urának, Minótaurosznak, mint a felesége!

 

GYERMEKÁLDOZATOK

Philosztratosz meséli a híres tüanai Apollóniosz ókori mágusról és filozófusról, hogy elment Krétára, ahol meglátogatta a régi, híres szentélyeket, s mikor Knósszosz felé hajóztak, barátai látni kívánták a Labirintus állítólagos maradványait, de Apollóniosz mereven elzárkózott attól, hogy velük tartson. G. R. S. Mead angol vallástörténész - aki megírta Apollóniosz életét - azt írja, azért nem akarta látni, mert tudta, hogy az egykor ember-áldozatok központja volt (1906). Pedig ezekben az időkben már nem volt semmi látható az építményből, helyette valószínűleg a közeli gortyinai barlangokat mutogatták.

A kurészeknek szóló gyermekáldozásokról értelemszerűen alig maradt híradás. Kallimakhosz barátja, Iszter/Isztrosz írt egy könyvet a Krétai templomi áldozatokról, bár elveszett, de egy töredékéből tudjuk, hogy "a kurészek az ősidőkben (fiú)gyermeket áldoztak Kronosznak" (akit a görögök néha a kurészek apjának hittek). Ez a szokás, vagyis az emberáldozat Kronosznak ismert volt a telkhinek ősi fészkében, Rhodoszon is.

Wolfgang Helbig német klasszikafilológus (1839-1915) írt egy tanulmányt Minótauroszról, ennek vége felé Minótaurosz-Kronoszt, mint alvilági istent, a Labirintus lakóját mutatja be, kinek emberáldozatok kellettek. Helbig ezt összekapcsolja Isztrosz értesülésével, hogy a krétai kurészek az ősidőkben „Kronosznak” fiúgyermekeket áldoztak.

Ezek a gyermekáldozatok már az ókorban úgyszólván paródiájává váltak a hajdaninak, és még inkább a középkori boszorkányszertartásokban. Mindenhol a csecsemők vérét vették, illetve feldarabolták őket és megették. Nyilván valami nagyon ősi időket próbáltak ezzel az elfajzott szokással utánozni, mikor szörnyűséges törpe lények uralkodtak felettük.

Vannak adataink rá, hogy a minószi Krétában titkon tovább gyakorolták a gyermekáldozásokat, amiről azt gondolom, a krétaiak a hajdani kurészek "védelme" alá kívánták magukat helyezni, így kedveskedve a hajdani sötét uraik előtt. Az sem lehetetlen, hogy ez a krétai elit szokása volt már csak. Ez pedig éles kontrasztban áll a fali freskók békés társadalmat mutató képeivel: ezeken nők szőnek, fonnak, cicomázzák magukat, csodálatos hajók állnak a kikötőkben, az emberek bikajátékokat néznek...
Evans angol régész Knósszosz feltárásakor több gyermekcsontvázat tárt fel, a csontokon jól láthatók a kések nyomai. Később szerinte áttértek a fiatal kecske (gödölye) áldozatra. Peter Warren angol régész 1979-ben egy nagy knósszoszi ház pince helyiségeiben rémisztő felfedezéseket tett. A ház hat pince helységében 37 edényt talált, közte négy pithoszt (ami egy hatalmas agyagkorsó volt). A legnagyobb pithoszban élelmiszert tároltak, a széttört darabjai közt három emberi csonttal (az egyik egy nyaki csigolya). Miért keverték az élelmiszert, emberi darabokkal? A szomszédos pincehelyiséget Warren a "gyermekcsontok szobájának" nevezett el. Itt 371 darab emberi csontot, ami a vizsgálatok szerint legalább négy emberhez tartoztak, akik mind  8 és 11 év közötti gyerekek voltak. Sok csonton vágás és fűrésznyomokat viselt. A pince további helyiségeiben még 54 csontot találtak, szintén gyermekektől. A leletek korát i.e. 1500 és 1450 közé tette Warren. A csontok mellett olyan kupákat találtak, melyekből a rituálék során gyermekvért ittak.

Szintén 1979-ben történt, hogy Yannis Sakellarakis görög régész vezetésével egy minószi korú krétai templomot tártak fel az Anemospilia nevű lelőhelyen, a Juktas-hegy déli lejtőjén. A feltárásánál az oltár mellett egy 17 év körüli ifjú csontvázát találták, mellett bronz tőr hevert. Emberáldozat színterét találták meg, és ugyanitt egy papnő és két pap csontváza is előkerült. Teljesen tiszta volt, hogy az emberáldozatokat nem hagyták az oltár mellett, csakhogy éppen egy földrengés történt a brutális rituálé alatt, ami rájuk omlasztotta a templomot. A C-14-es elemzés szerint a csontok az i.e. 1700 körüliről valók. A vizsgálatok szerint a fiú gúzsba kötve feküdt az oltáron. A papok itt a nyakát vágták el a bronz tőrrel. Rodney Castleden angol történész ott volt a feltárásnál és az esettel kapcsolatban ezt írta: "Peter Warren professzor (1987) úgy véli, hogy az emberáldozat ritka és kivételes volt a minószi kultúrában, hogy az Anemospilia fiúáldozata egyedülálló és kétségbeesett kísérlet volt egy nagy katasztrófa elhárítására. De ez tévedésnek bizonyulhat: lehet, hogy az emberi áldozat a minószi hitrendszer szerves része volt." (The Knossos Labyrinth: A New View of the "Palace of Minos" at Knossos, 2012.)

* * *

A szigetet uraló kurészek arra kényszerítették az embereket, hogy bizonyos időközönként gyermekeket vigyenek a Labirintus bejáratához. Ez a hatalmas komplexum funkciói közé tartozott a vidék termékenységének biztosítása, alkimista laboratóriumok, műhelyek is voltak benne, de az a kurészek számára ez volt a földi életük biztosítéka, halódó sejtjeik regenerálója. Technikájuk ismerte a szervezetük regenerálásának módszerét. A mítoszok egyértelműen azt mondják, hogy ezek a félelmetes lények csecsemőket vagy gyermekeket használtak erre.

A történeti népek sokfelé megpróbálták megidézni a kabirok ősi fajának hatalmát azzal, hogy a mágusaik látták hogyan használták fel a kurészek a gyermekeket. Ezt persze nem volt más sarlatánságnál, amit a tudatlan ember le tudott szűrni a nagyhatalmú lények tevékenységéből. De a nagyobb megpróbáltatások idején az ősi népek, mint a föníciaiak, pelaszgok vagy a mexikóiak gyermekeket áldoztak.

Ezen gyermekáldozatok néhány mozzanata azonban lehetséges, hogy rávilágít egykori uraink néhány módszerére, amit földi bizalmasaik lestek el tőlük. Warren arra a következtetésre jutott, hogy a kisbabákat rituálisan leölték, majd megfőzték és megették.

MolochOlmék áldozat

     Karthágóban a papok egy bronzból készült üreges szobor belsejébe vagy egy bronz szobor karjaiba helyezték a csecsemőket, majd egy kart húztak meg és az belesett a szobor alatt égő tűzbe. Máskor meg valamiféle kemence üzemelt a bikafejű Baál-Hammon-szoborban (Moloch) és annak tüzes torkába dobták a gyerekeket. Hasonlót ismertek a rejtélyes olmékok, akik Közép-Amerikában éltek.

     Fentebb az első képen a perui Chavin de Huantarban talált ún. Raimondi sztélé látható, rajta Naymlappal, a chimuk őskirályával, aki az élete végén szárnyakat növesztett és az égbe távozott. A király halhatatlan volt és birtokolta a varázserőt. A feje egy bikáé, vagy egy bika és hüllő keverékéé (ami külön érdekes, hiszen szarvasmarha az európaiakkal került Amerikába). Talán a Minótaurosz szerepe is olyan lehet, mint a mexikói Tlaloc istennek? Azaz nem csak egy istent jelentett, hanem egy emberhasznosító gépet is? A Raimondi sztélé szörnyalakjának feje, hasonló ugyanis a mexikói Tlaloc-fejekhez, vagy azoknak a kétéltű, gyerekeket zabáló fejekre, melyeket a rejtélyes  kolumbiai San Agustin ősi szoborparkjában állnak. Tovább megy az egyezés, ha megtoldjuk azzal, hogy a Raimondi sztélét Chavin de Huantar rejtélyes labirintusának romjai közt találták meg a 19. században. A föníciaiak is megtartották halvány emlékét egy szürreális szerkezetnek, amit valami hatalmas bikafejhez hasonlítottak, aminek szájába csecsemőket helyeztek. Ez arra ösztönöz minket, hogy ugyanúgy feltegyük itt is, hogy a krétai Labirintus mélyén volt egy ilyen emberhasznosító gépezet, amit külsőre egy rémületes, óriási bikafejre hasonlított. Ennek "kezelője" lehetett Minótaurosz?

     Jeffrey H. Schwartz professzor megvizsgálta a karthágói gyermekáldozatok maradványait az i.e. 3. századból. És arra a meglepő következtetésre jutott, hogy feláldozott gyermekek jó része csak 2-5 hónapos volt, sőt jelentős volt azok aránya, akik már halottak voltak a méhen belül is, és ezek kerültek feláldozásra.

     A „tüzes kemence” egyfajta alkimista athanor lehetett. Labirintus Úrnőjének korsó méze, pedig valamiféle olyan anyag neve kellett legyen, amit a Labirintusban a hasznosítás során előállítottak.

     Minósz király fia, Glaukosz még kisgyerek korában - mondja egy mítosz - a knósszoszi palotában játszás közben lejutott egy föld alatti pincébe, ahol beleesett egy nagy korsóba, amiben „méz” volt és belefulladt. El is temették, de nem sokra rá püfölést halottak a kriptából, és a gyerek épen és egészségesen jött elő! Nyilvánvalóan azt a mézet tárolták a knósszoszi palotában, amit a Labirintusban állítottak elő.

    Talán a kurészek egy ilyen tégelyét találta meg Knósszosz közelében egy titkos barlangban Epimenidész krétai pap és jós i.e. 600 körül. Úgy hiszem, hogy az akkor már hosszú évszázadokkal korábban lerombolódott Labirintus egy még ép állapotban lévő föld alatti titkos szobáját találta meg. A krétai monda szerint a "barlangban" lefeküdt és csak 40 évvel (más források szerint 57 évvel) később ébredt fel, ugyanis az emberek állapotát teljesen megváltozottnak találta, s csak egyik, még élő öccse világosította fel az eltelt időről (Goethe még egy verset is szentelt ennek: Epimenidész ébredése, 1815). Mintha a kurészek egy hibernációs kamráját találta volna meg, s óvatlanul befeküdt az egyik "szarkofágba"... Miután előjött a barlangból, csak a tégelyben lévő "élelemből" csipegetett, más ételre nem volt szüksége és érdekes mód a szervezetének sem volt rá szüksége, hogy ételt vegyen magához, feldolgozza és ürítse azt. Valami "más" is történt vele a barlangban, hiszen ő addig egy egyszerű birkapásztor volt, de előkerülése után elkezdett prófétálni és hirdetni a krétaiak közt a világ keletkezésének titkait. Költeményeket és jóslatokat írt, és papként tevékenykedett. Nagy veszteség, hogy az Argonautákról és Minosz királyról írt értekezései elvesztek, de különösen az egy 5000 soros verse, a Geneszisz kai theogónia, ami a kurészek és korübantok eredetéről és történetéről szólt. A német Diels is csak 26 töredéket tudott összegyűjteni a munkáiból. Egyik versében olyan értelemben írt Aelianus szerint, hogy a Hold lakott és a nemeai oroszlánként ismert szörny annan esett le a Földre.
      Később Epimenidészről is azt tartották, hogy egy nimfa fia volt és a kurészek közé sorolták. Hiszen Epimenidész "kifecsegte" a titkokat! Joggal jegyezte meg róla Arisztotelész a Retoriká-jában, hogy "Epimenidész nem a jövőről, hanem a múlt homályos dolgairól adott jóslatokat." (azaz ugyanazt tette, mint jó 2000 évvel később Nostradamus).
    Híre olyan nagy lett, hogy 596-ban meghívták Athénba, hogy a "kyloni vétség" következményeitől megtisztítsa városukat (itt összebarátkozott Szolónnal is). Ezt meg is tette, de új liturgiákat is vezetett be, s attól fogva az athéniak héroszként is tisztelték. Krétán találkozott vele Püthagórasz, akit elvitt az Ida-hegyi szent barlangba. A másik érdekesség, hogy a hagyomány szerint hihetetlenül hosszú ideig, 154 vagy 157 évig élt, sőt egy másik változat szerint 299 évig! Egyébként a modern tudomány is hosszú életet ad neki, mert életét az i.e. 650 és 520 közé helyezik, azaz 130 évet adnak neki! A halála helyének hol Spártát, hol meg Krétát jelölték meg. Egyik legenda szerint a halála után csodálkoztak, hogy a ruhája alatt tele volt a teste tetoválással, ami a görögök közt ez akkoriban nem dívott. Ezért a bőrét lenyúzták, és a spártai ephoroszok udvarán volt kiakasztva, afféle "talizmánként".

Flamel alkímiai fürdőNap-Hold fürdő
Alkímiai edényFlamel fürdője

A középkori alkimisták rajzain sokszor feltűnik egy kőmedence vagy nagyobb edény, amiben folyadék van, amiben a Nap és a Hold fürdőzik. Ősi alkimista módszert mutatna, kapcsolatban a csecsemő áldozatokkal. Nicolas Flamel franciaországi zsidó kéziratmásoló hagyatékából származott egy titokzatos varázskönyv, aminek ötödik oldalán egy képet látunk, egy királyt ábrázol nagy szablyával. Körülötte katonái csecsemőket ölnek le: „Közben a kiömlő vért más katonák összegyűjtötték, és egy hatalmas edénybe tették, amelybe a Nap és a Hold jött fürödni az égből.” A jelenetet szeretik Heródesre és az aprószentek lemészárlására visszavezetni, de Flamelt egy Anselm nevű alkimista világosította fel arról, hogy kisgyermekek vérét kell bizonyos alkimista művelethez kötni (de nem a Bölcsek Kövéhez, mint az hitte).

Krétai labirintus érmeKrétai labirintus érme

Robert Pashley angol utazó és tudós 1830-ban bejárta Krétát, és Knósszoszban talált néhány i.e. 4-3. századi pénzérmét. Ezeken is feltűni a hajdani Labirintus képe. A legérdekesebb, hogy a mítosz sehol nem beszél arról, hogy a Labirintus titkos kamrájában ott lenne a Hold és a Nap! Ez a központi hely volt egy hatalmas alkímiai labor: egy alkímiai kemencével, mellette egy különleges kis medencével, vegyítő edényekkel, tálakkal, és a csecsemők vérével, zsigereivel. A kamra nagy edényében „fürdött meg vérben a Nap és a Hold”, amiből keletkezett a „méz”. Az isteneket tápláló, örök fiatalságot adó, holtat feltámasztó isteni méz…

Az ugariti táblákon (i.e. 1350) fennmaradt nyugat-sémi mítoszban Baál palotát akar építeni egy hegyen. Követet küld Egyiptomba Kászir va Khasziszért, az istenek mesteremberéért, fegyverkészítőjéért. Kászir ugyanolyan rejtélyes alak, mint Daidalosz, s ugyanazon törpe fajhoz is tartozik. A sémi mítosz még azt is mondja, hogy bár Kászir székhelye ugyan Egyiptomban van, de a műhelye az Kréta szigetén található. Nem lehet, hogy Kászír isten „műhelye” ugyanaz volt, mint Daidalosz alkimista bázisa?

Maróth Miklós az ugariti szövegek magyar fordítójának óvatos becslése szerint szövegek eredetileg i.e. 2100 és 1800 között keletkeztek. Ha pedig már négyezer évvel ezelőtt egy mítosz része volt a krétai Labirintus, úgy helyes volt a korábbi megállapításunk, hogy annak eredete mélyen az írott történelem elé esik, biztosan megelőzve a minószi civilizáció kialakulását.

Az Argonauták utazását különböző megfontolások alapján i.e. 3200 körülire helyeztem. Ez azért érdekes, mert az argonauták visszaútja során betörtek Krétára. Médeia hatástalanította a szigetet őrző hatalmas bronzembert, Talószt. Erre azért volt szükség, mert szerintem betörtek a krétai Labirintusba. Náluk volt ugyanis a kabirok egy másik kincse, valamilyen alkimista találmány, a híres Aranygyapjú.

Az Argonauták mítosza meg tele van allegóriákkal, az egyik ilyen, hogy Médeia varázslónő hét fiút és hét lányt „szült” a visszaút alatt (!) Iászonnak. Ezekről összevissza beszélték, a lényeg, hogy mind elpusztult. De Minótaurusz mítoszában éppen hét fiút és hét lányt kellett bizonyos időközönként a szörnynek felajánlani. Médeia és Orpheusz behatoltak a kurészek titkos bázisába, és a tizennégy gyereket a kabir tudománynak megfelelően felhasználták.

Hogy a görögök már zavarosan beszéltek ezekről, csodálni nem lehet, hisz nagyon régi hagyományokat örökítettek meg, és olyan technikai dolgokról, melyekkel nem voltak tisztában. Valamiféle kabir-receptet sejthetünk, mikor azt halljuk, Makriszt és nimfa nővéreit Szkherián, majd hazatérve Aiszónt úgy fiatalította meg Médeia, hogy testükből kifolyatta az elhasznált vért és az mágikus elixírrel pótolta. Médeia egyik rítusa pedig hasonló volt Ozirisz testének összerakásához. A kései alkimista hagyomány Médeiát, Iászont és Orpheuszt is alkimistának tartotta. A történelem előtti időkben pedig a krétaihoz hasonló titkos kabir-bázisok és laborok lehettek Kolkhiszon, Pharoszon, Szkherián, Orkhomenoszban, Rodoszon vagy az itáliai Avernus-tónál.

Hogy be tudtak törni Krétán az építménybe, kétségtelen azt mutatja, hogy ez már a kurészek hatalmának hanyatlása ideje volt. Lehet már nem is éltek, csak néhány emberi tanítványuk, papjuk őrizték még helyeiket. Bizonyos az is, hogy a Kolkhiszból hozott Aranygyapjú is kellett az alkimista procedúrához, ami nem is telt sok időbe, mert már másnap tovább utaztak…