A görögök fenntartottak egy az ősi Krétából származó bizarr mítoszt, miszerint Minósz krétai király felrúgta az istenekkel kötött szövetséget, amit minden Nagy Év végén, azaz kilencévente kellett megújítani, és a Poszeidón által küldött fehér bikát nem áldozta fel. A haragos isten őrületet küldött feleségére Pasziphaéra, aki nemi gerjedelmet érzett a bika iránt. A királyi udvar mesteremberével, Daidalosszal egy üreges műtehenet csináltatott, majd abba bújva közösült az állattal. A frigyből egy szörnyeteg, bikafejű ember született, aki a Minótaurosz nevet kapta (annyit tesz: „Minósz bikája”).

A rómaiak, akik kéjelegtek az ilyen történetekben, szó szerint (!) hittek a mítoszban, s mint a költő Martialis elmondja, hogy a Colosseum avató ünnepségein saját szemével látta a porondon, hogy egy rabszolganővel és egy bikával eljátszatták ezt a jelenetet...

Minotaurosz egy krétai érmén

Daidalosszal Minosz király építtetett egy sajátságos börtönt, egy nagy Labirintust (görögösen: Labürinthosz), aminek legbelső titkos szobájába rejtette Minotauroszt, ahol az felnőtt.

Miután az athéniak megölték Minósz egyik fiát, a király megtámadta Attikát, és kicsikarta, hogy az athéniak évente 7 fiút és 7 lányt küldjenek Minótaurosznak a Labürinthoszba, aki felfalta azokat.

A sarc a Minotaurosznak

Az egyik ilyen transzporttal tartott az ifjú Thészeusz, athéni hős, aki vállalta, hogy megküzd Minótaurosszal. Szerencséjére a krétai királyi székhelyen, Knósszoszban beleszeretett Minósz lánya, Ariadné, aki egy kardot és egy gombolyag fonalat ajándékozott neki. Ezeknek is köszönhetően, eljutott a Labürinthosz belső, titkos kamrájáig, majd leszúrta a szörnyet és ki is jutott onnan.

Ariadné elhajózott Thészeusszal, aki Naxosz szigetén egyszerűen otthagyta a királylányt. Szerencséjére a szigetre jött Dionüszosz, aki ott feleségül és vette. Több közös gyerekük született a házasságból.

*

Ilyen formában ez a mítosz az i.e. első évezredben alakulhatott ki. Alapjaiban az ősi minószi civilizációból örököltek egy történetet Daidalosz építményéről, a benne élő szörnyről, amit összemostak a minósziak bikakultuszával, minek emlékeit látták az ősi falakon és szobrokban. A mítosz végének értelme: Thészeusz legyőzte a krétai szent bikát, azaz magát a krétai hatalmat, majd elvette az ottani királylányt feleségül, tehát az i.e. 1420 körül athéniak (akhájok) elfoglalták Krétát.

A görögök az ún. minószi civilizáció (i.e. 2700-1420) királyait nevezte egyszerűen „Minosz”-nak. Pasziphaé Héliosz lánya, a kolkhiszi Aiétész király és Kirké testvére volt. A krétai Labirintus szerephez jut az argonauták utazásainál. A mítosz tehát megelőzi a minószi civilizációt.

Ezt arra is alapozom, hogy a Knósszoszban talált Lineáris B írással rótt táblákon (i.e. 1400-1200) említik a Labürinthoszt, sőt Ariadnét, mint a „Labürinthosz Úrnőjét” és „Daidalosz szentélyét” (Daidaleion). Ez már önmagában is azt sugallja, hogy a mítosz nem keletkezhetett Kréta akháj foglalása idején (i.e. 1420 körül), hanem már a minószi időkben is „mítosz” volt.

*

A görögök által fenntartott mítoszban azonban senki és semmi sem az, aminek látszik. Kezdjük az elején, Kréta őskorában! A sziget az i.e. 7. évezredben kezdett benépesedni. Az első lakókat Diodórosz eteokrétáknak nevezte. Majd egy különös csoport érkezett a szigetre:

mindössze kilenc daimón, azaz telkhin volt. Betelepedésük megdöbbentő változást hoztak az újkőkori emberekre. Ezeket a daimónokat később kurészeknek vagy kuréteszeknek nevezték. Házakat építettek, fémeket bányásztak, ismerték a fémek átalakítását, a villámok erejét, különös szereket. Természetellenesen hosszú ideig éltek és láthatólag nem volt szükségük élelemre.

Kréta első királya is egy ilyen daimón, Kresz volt. Azt mondták az Ida-hegy egyik barlangjában volt ősi fészkük, ahol a csecsemő Zeuszt őrizték. Ők alapították valójában Knósszoszt és az ottani Nagy Istennő szentélyét. A kései görög időben már Zeusz papjait is kurészeknek mondták, akik az istennek rendezett orgiákon extatikus táncot adtak elő.

Csak a legújabb ásatások mutatták ki, hogy Knósszosz története valóban az i.e. 7. évezredbe nyúlik, mert már a kezdetektől lakták! Már azokban az időkben ez volt a sziget központja és az is maradt egész minószi civilizáció korszaka alatt is.

*

Minótaurosz nem mindennapi mítosza már többek képzeletét megfogta, megnyitva egyfajta rejtélyes lehetőséget Kréta ősmúltjában.

Robert Charroux például úgy gondolta, hogy 7-5000 évvel ezelőtt a Vénuszról érkezett Beavatók lepték el a Közel-Keletet, kiknek a jelképükké vált a bika. Egyik könyvében kifejti, hogy valójában egy ilyen istenné vált beavatóval közösült a gyönyörű Pasziphaé és nem egy „bikával”, és az utód természetszerűleg egy emberi mértékkel nézve „zseni” lett (Le Livre du mystérieux inconnu, 1969).

A Labirintust Daidalosz építette, aki készített egy fémembert is bronzból, Talószt, ami a mítosz szerint naponta háromszor járta körbe Krétát, hogy a betolakodókat elzavarja (bár valószínűbb, hogy éppen a Labirintus bejáratát őrizte).

J. B. S. Haldane biológus és genetikus (1892–1964) a Daedalus; or, Science and the Future c. könyvében arra a megállapításra jutott, hogy Daidalosz találta fel a ragasztót, óvszert, mesterséges megtermékenyítést, csiszológépet, lángkemencét, robotot, repülőgépet, Konstruált egy olyan gépet is, mellyel alagutat lehetett fúrni (London, 1924).

Haldane nyomán Jacques Bergier és Louis Pauwels a L'Homme éternel c. könyvükben ezt írják Pasziphaé mítoszáról: „Elképzelhető, hogy Daidalosz genetikai kísérleteket végzett, hogy megpróbálta kitenyészteni az isten-állat hibridjeit, hogy a megtermékenyítéssel kísérletezett. Aztán a nép mesébe színezte a témát.” (1970).

Hasonló ősidőkben történt eseményekről számolt be Bérósszosz babiloni pap az i.e. 3. században: Annedotosznak nevezett kétéltű, démoni lények jelentek meg földjeiken, akik különféle hibrid lényeket teremtettek, közte emberfejű bikákat is.

Emberkísérletek helye lett volna a Labirintus? Igen, azt hiszem ez lehet a jó irány… Victor Kernbach román mitográfus már tisztábban lát, mikor arról beszél, hogy a Minótaurosz egy földön kívüli, akinek kísérleteihez emberadót kellett fizetni. A Labirintus földalatti laboratórium volt. A Daidalosz által készített fémember, Talósz volt Kréta és a Labirintus őre (Enigmele miturilor astrale, 1970).

***

Én sokkal mélyebbre hatoltam és egy nagyobb koncepció keretébe foglaltam az egész Minótaurosz-történetet. Azt gondolom, a mítosz abból a történelem előtti időszakból maradt, mikor az emberiség egy idegen faj prédája volt. Ezen időszak főbb eseményeit az emberiség később kitörölte emlékezetéből. Ez a Vénuszról érkezett kihaló törpe humanoidfajta egyedei telepedtek be Krétára, s már csak néhányan lehettek (ahogy a mítoszok is beszélik a kurészeket).

Daidalosz eredetileg egy kurész lehetett, akinek neve alatt később kézműves céh létezett. Némely titkát a kurészeknek ez örökítve át. Az iskola mesterei közül később többet is Daidalosznak neveztek, mint azt az i.e. 1500 körül élt mesterembert, kinek ténykedése óhatatlanul összekeveredett a korábbi labirintus-építő építészével, aki képes volt látó és mozgó fémszobrok készítésére.

Hogy a mítosz hátterében fejlett technikát érzékelünk, nem jelent ellentmondást, hogy a mítosz idejét a tulajdonképpeni minószi civilizáció elé helyezzük (i.e. 2700 elé), hiszen teljesen világos, hogy Kréta, mikor ezek az események valóban történtek, az őskorát élte, az emberek még nem birtokolták a civilizációs vívmányokat, mint a történeti ember. Viszont az a teljesen idegen kis telkhin/kurész csoport, akik Krétára érkeztek egy hajón, birtokoltak egy különös technikát, ami lényegesen eltért attól, amit később az emberiség kifejlesztett.

 

A LABIRINTUS ÉPÍTMÉNYE

A Labirintus Knósszoszban épült, ám az ókori szerzők már tanácstalanok voltak, hogyan nézhetett ki a labirintus: egy részük, mint Palaiphatosz, Kedrénosz, Eusztathiosz úgy gondolta, hogy valamiféle hegybevágott barlangrendszerről lehet szó, míg Plinius vagy Diodórosz úgy beszéltek róla, mint valamiféle kőlapokból rakott építményről. Még az ókori időkben is mutogattak ott úgy romokat vagy barlangokat, mint a Labirintus romjait (de Plinius megjegyezte, hogy az ő idejére már semmi nem maradt belőle).

Krétai labirintus érmékKrétai labirintus érmék

A knósszoszi pénzérméken az i.e. 3. század elején megjelentek a mitikus labirintus képei (sokszor a másik oldalukon a Minotaurosz képével). Hol kör, hol négyzet, hol meg szvasztika alakúnak képzelték az építményt. Ezek eredete rejtély, éppen a pénzverők fantáziájának is tulajdoníthatnánk, hacsak nem tesszük fel, hogy a többféle elképzelés egyike talán a valóságot mutatja. Az i.e. 3. századi krétaiak a minószi romok közt találták meg az építmény ábráját, s másolták le onnan?

Olyasmi építmény volt, mint amilyen Pharoszon volt a telkhineké, amit Homérosz Nimfák Barlangjaként írt le. Tehát egy masszív építmény, melynek oldala, ill. alja a sziklához kapcsolódik. Ebbe pedig hatalmas járatok vannak vágva. Ami Pharoszon volt, az a telkhinek alkimista műhelye volt, ugyanígy a krétai Labirintus is a kurészeknek nevezett telkhinek műhelye volt, de nyilvánvalóan más céllal.

Maga a „labirintus”, mint jelkép is kapcsolatban áll a Teremtéssel, de ugyanúgy vált a misztériumok helyévé, melynek belső kamrája maga a Fény, a megvilágosodás helye. A jelöltnek az alkimista beavatás során végig kell mennie a labirintus útvesztőin, hogy bejusson a beavatás kamrájába, ami jelképezte az eljutást a bölcsek kövéhez.

Egy alkimista a laboratóriumában éppen a Teremtés művét utánozta, de a fémek átalakítása mellett az ember átalakítása volt a legfontosabb küldetésük. Mikor Fulcanelli megjegyzi, a knósszoszi Labirintus egyik neve (Absolom) kapcsolatban áll a bölcsek kövével, úgy az egész ókori építmény alkímiával való kapcsolatára utalt.

A „Labirintus” eredetileg nem a Minótaurosznak épült, mert a kurészek életben maradásához mindenképpen szükségük volt rá. Nehéz becslésekbe bocsátkozni, de talán valamikor az i.e. 5. évezredben épült valamikor, és i.e. 3200 körül még biztosan állt.


MINÓTAUROSZ

Olyan lény, mint a Minótaurosz sohasem létezhetett, ahogy kentaurok sem voltak. Nem lehet keresztezni az embert szarvasmarhával. A bika fejű ember görög költők kitalációja lehetett. A minószi kultúra úton-útfélen látható bikakultusza adhatta ennek alapötletét. Ezt az is bizonyít, hogy Minótaurusz neve egyetlen Lineáris B táblán sem maradt meg! A krétai hagyományból a görögök csak annyit örököltek, hogy Daidalosz építményében egy „szörny” élt.

Azt gondolom, az ősidőkben Kréta gyönyörű hűbéres királynőjét a kurészek vezére termékenyítette meg. A vágyat sem Poszeidón keltette Pasziphaéban, hanem mint azt Backhülidész vagy Hyginus is megírták, Aphrodité/Venus, a Vénusz bolygó istennője támasztotta benne a vágyat.

Pasziphae

Ezen tálon lévő műalkotást az etruriai területen találták, görög munka, de etruszk megrendelésre készült az i.e. 4. században. Már azért is érdekes, mert görög földön nincs hasonló. Ott általában fenevadként, brutális szörnyként látjuk Minótauroszt, akit anyja, Pasziphaé eltaszított magától. Kedvelt ábrázolás volt a klasszikus kortól, amint Thészeusz ledöfi Minótauroszt. Tehát volt egy másik, titkos hagyomány és a művész ebből merített.

A tál festője olyan képet másolt, ami egy nagyon ősi krétai templomból került görög kézre, görögösítve a királynő alakját. Nem lehet nem észrevenni a királynő óvatos gondoskodását, babusgatását a kis „lény” felé, nyoma sincs a görög mítoszokból ismert szörnyülködésnek, idegenkedésnek vagy éppen gyűlöletnek. A kép eredetije még érdekesebb lehetett, már csak azért is, mert annak egy másik részlete ott kidolgozottabb lehetett, ugyanis a királynőn és Minótauroszon kívül egy háromlábú üstszerű valami van még a képen, teljesen kihangsúlyozva. Ilyen üst a kabir-műhelyek egyik kelléke volt.

* * *

A Labirintus különleges építményének belső szobájában lakó lény valóban egy hibrid volt, de nem egy félig ember félig bika kreatúra, hanem egy földi ember és egy kurész gyermeke.

Nem lehetett pusztán egy genetikai kísérlet terméke sem. Az egész hatalmas épületkomplexumnak ő az ura és a sziget lakói az alattvalói.

Hiszen amit ezekről a homályos időkről tudunk, nem más, mint a riadtan menekülő, megalázkodó ember félelmeinek és szorongásainak meséi. Ahogyan ő látta, értelmezte a világot. Ezek az idegen lények számára, hol démonok, hol meg isteni lények voltak. Derengő felvillanások egy sötét erdőben, rögzülve tudat alatti emlékezetében. Később ezeket rakta össze mesékké, legendákká.

A Labirintus Urának a Labirintus volt az otthona és egyben a börtöne. Csak megfelelő biztonsággal tudta elhagyni azt, mert számára a földi atmoszféra már elviselhetetlen volt. Hiszen még a mítoszban szereplő Minósz király sem az, akinek látszik: a görög hagyomány ugyanis minden uralkodót ezen a néven nevezett, akik a mitikus ősidőkben Krétán éltek. Ilyen értelemben, a Minósz szó inkább a király jelzője, nem pedig a neve.

Teljesen egyértelmű, tekintve királyi származását, hogy Kréta igazi királya lakott a Labirintusban. A mítosz szerint Minósz mindig aranymaszkot viselt, ha megjelent az emberek előtt. Ekkor a tanácsadói, a kurészek vették körbe. Némely forrás szerint a maszk bikafej formájú volt.

Pasziphaé a kurész hercegtől a Labirintus belső bronzfalú szobájában teherbe esik, és itt is szüli meg Minótauroszt, akinek eredeti neve Aszteriosz („csillagokból származó”) volt. Ez lehetett a Labirintus nemző- és szülőszobája. Aszteriosz szervezete már nem bírta a földi levegőt, ritkán hagyhatta el a Labirintust, különleges óvintézkedések után. Ilyenkor maszkot hordott, és ő volt Minósz, a sziget királya…


ARIADNÉ

A minoszi korból (i.e. 1600-1200) fennmaradt írásos emlékeken - miután 1952-ben a Lineáris B írást megfejtették - olyan utalásokat találunk, melyek több olyan közhelyet elvetnek, amiket a görög mítoszokból ismerünk. A görög mítoszban Ariadné királylány beleszeret Thészeuszba, akiből később Athén királya lesz. Rodoszi Kasztór ókori kronográfus szerint Thészeusz i.e. 1234-1204 között volt király. De a krétai Lineáris B írású szövegekben már két évszázaddal korábban is Ariadné, mint a Labirintus Úrnője szerepel.

KígyóistennőAriadne
A krétai Kígyóistennő és Ariadné egy pénzérmén.

Ariadné eredetileg azonban nem a király lánya, hanem a történelem előtti Kréta és a kurészek Nagy Istennője volt. Ezt a szerepét valamennyiben megtartotta a minószi korban is, majd az i.e. 1. évezredre degradálódott le királylánnyá. De ez még nem minden: Ariadné volt az Alvilág Királynője és Dionüszosz felesége is. Barry Powell ókortudós Ariadnét azonosította a híres krétai Kígyóistennővel. Fentebb látható egy ókori érmén Ariadné a naxoszi barlangban; s az ágya mellett két kis daimóni lényt látunk… a törpe kurészek Anyája.

Az egyik minószi szöveg így említi: „minden istennek, méz… a Labürinthosz Úrnőjének méze” ill. „Labürinthosz úrnőjének korsó méze”. A Najádok Barlangjában is Odüsszeusz mézzel teli korsókat látott. A kurészek a csecsemő Zeuszt is mézzel táplálták. De a minószi szöveg arra is mutat, hogy nem csupán „egy” istennő volt („minden istennek…”), hanem az első és legnagyobb istennő.

Azokban a távoli ősidőkben a vénuszi Ariadné volt a Labirintus titkos útjainak vezetője, az isteni méz előállítója, a Beavató. Ezért mondja néhány történet, mikor Thészeusszal tartott, koronája (amit Héphaisztosz készített) világított a labirintus járataiban. De ugyanúgy égi utas is, aki Dia-szigetéről égi szekéren emelkedett az égbe Dionüszosszal. A méz, isteni méz persze a legrégibb kulcsszó egy különös táplálékra, amihez valami bonyolult alkimista művelet után jutottak.

A történeti Thészeusz athéni király szerepét, mint Ariadné férjét, csak az i.e. 7-6. századtól kezdték a költők és logográfusok a mítoszhoz kapcsolni (Hésziodosznál még Dionüszosz felesége). Ez nem más, mint egyfajta utólagos megszentelése annak a jognak, hogy az akhájok jogosan vették birtokba Krétát.

A mítoszt ismerték az etruszkok is: náluk Ariadné neve Areatha és a férje Fufluns (az etruszk Dionüszosz), nyoma sincs Thészeusznak. Hogy Thészeusz és Minótaurosz szerepét csak később tették a mítoszhoz, hiszen a mítosz szereplőiből: csak Daidalosz, Labirintus, Ariadné és Dionüszosz neve szerepel a mükénéi Lineáris B táblákon!

Az eredeti mítoszban Dionüszosz volt Ariadné férje: A krétai hagyományban és az orphikus misztériumokban Zagreusz volt a legkorábbi Dionüszosz (Szemelé fia egy későbbi Dionüszosz volt): egy kabirikus lény. Az apja, Zeusz, kígyóalakban (!) termékenyítette meg anyját. Dionüszosz még Krétán kötötte meg a frigyet Ariadnével a Labirintusban (erre utal Himeriosz egy megjegyzése is). Éppenséggel meglehet, hogy Minótaurosz és a krétai Dionüszosz tkp. ugyanaz! Hiszen a gyermek Dionüszosz jelzője a misztériumokban Aszteriosz volt, akárcsak a gyermek Minótaurosz neve.

Megdöbbentő feltevések a mítosz valódi értelméről: tehát Minótaurosz = Aszteriosz = Dinonüszosz Zagreusz = Minósz. Ariadné a testvére és egyben a felesége, ami ha belegondolunk, teljesen logikus, hiszen Ariadné a Labirintus Úrnője, azaz nem lehet más a Labirintus Urának, Minótaurosznak, mint a felesége!

 

GYERMEKÁLDOZATOK

Philosztratosz meséli a híres tüanai Apollóniosz ókori mágusról és filozófusról, hogy elment Krétára, ahol meglátogatta a régi, híres szentélyeket, s mikor Knósszosz felé hajóztak, barátai látni kívánták a Labirintus állítólagos maradványait, de Apollóniosz mereven elzárkózott attól, hogy velük tartson. G. R. S. Mead angol vallástörténész - aki megírta Apollóniosz életét - azt írja, azért nem akarta látni, mert tudta, hogy az egykor ember-áldozatok központja volt (1906). Pedig ezekben az időkben már nem volt semmi látható az építményből, helyette valószínűleg a közeli gortyinai barlangokat mutogatták.

A kurészeknek szóló gyermekáldozásokról értelemszerűen alig maradt híradás. Kallimakhosz barátja, Iszter írt egy könyvet a Krétai templomi áldozatokról, bár elveszett, de egy töredékéből tudjuk, hogy a kurészek az ősidőkben fiúgyermeket áldoztak Kronosznak (akit a görögök néha a kurészek apjának hittek).

Wolfgang Helbig német klasszikafilológus (1839-1915) írt egy tanulmányt Minótauroszról, ennek vége felé Minótaurosz-Kronoszt, mint alvilági istent, a Labirintus lakóját mutatja be, kinek emberáldozatok kellettek. Helbig ezt összekapcsolja Iszter értesülésével, hogy a krétai kurészek az ősidőkben „Kronosznak” fiúgyermekeket áldoztak.

Ezek a gyermekáldozatok már az ókorban úgyszólván paródiájává váltak a hajdaninak, és még inkább a középkori boszorkányszertartásokban. Mindenhol a csecsemők vérét vették, illetve feldarabolták őket és megették. nyilván valami nagyon ősi időket próbáltak ezzel az elfajzott szokással utánozni, mikor szörnyűséges törpe lények uralkodtak felettük.

* * *

A szigetet uraló kurészek arra kényszerítették az embereket, hogy bizonyos időközönként gyermekeket vigyenek a Labirintus bejáratához. Ez a hatalmas komplexum funkciói közé tartozott a vidék termékenységének biztosítása, alkimista laboratóriumok, műhelyek is voltak benne, de az a kurészek számára ez volt a földi életük biztosítéka, halódó sejtjeik regenerálója. Technikájuk ismerte a szervezetük regenerálásának módszerét. A mítoszok egyértelműen azt mondják, hogy ezek a félelmetes lények csecsemőket vagy gyermekeket használtak erre.

A történeti népek sokfelé megpróbálták megidézni a kabirok ősi fajának hatalmát azzal, hogy a mágusaik látták hogyan használták fel a kurészek a gyermekeket. Ezt persze nem volt más sarlatánságnál, amit a tudatlan ember le tudott szűrni a nagyhatalmú lények tevékenységéből. De a nagyobb megpróbáltatások idején az ősi népek, mint a föníciaiak, pelaszgok vagy a mexikóiak gyermekeket áldoztak.

Ezen gyermekáldozatok néhány mozzanata azonban lehetséges, hogy rávilágít egykori uraink néhány módszerére, amit földi bizalmasaik lestek el tőlük.

MolochOlmék áldozat

Karthágóban a papok egy bronzból készült üreges szobor belsejébe vagy egy bronz szobor karjaiba helyezték a csecsemőket, majd egy kart húztak meg és az belesett a szobor alatt égő tűzbe. Máskor meg valamiféle kemence üzemelt Baál-Hammon-szoborban (Moloch) és annak tüzes torkába dobták a gyerekeket. Hasonlót ismertek a rejtélyes olmékok, akik Közép-Amerikában éltek.

Jeffrey H. Schwartz professzor megvizsgálta a karthágói gyermekáldozatok maradványait az i.e. 3. századból. És arra a meglepő következtetésre jutott, hogy feláldozott gyermekek jó része csak 2-5 hónapos volt, sőt jelentős volt azok aránya, akik már halottak voltak a méhen belül is, és ezek kerültek feláldozásra.

A „tüzes kemence” egyfajta alkimista athanor lehetett. Labirintus Úrnűjének korsó méze, pedig valamiféle olyan anyag neve kellett legyen, amit a Labirintusban a hasznosítás során előállítottak.

Minósz király fia, Glaukosz még kisgyerek korában - mondja egy mítosz - a knósszoszi palotában játszás közben lejutott egy föld alatti pincébe, ahol beleesett egy nagy korsóba, amiben „méz” volt és belefulladt. El is temették, de nem sokra rá püfölést halottak a kriptából, és a gyerek épen és egészségesen jött elő! Nyilvánvalóan azt a mézet tárolták a knósszoszi palotában, amit a Labirintusban állítottak elő.

Talán a kurészek egy ilyen tégelyét találta meg Knósszosz közelében egy titkos barlangban Epimenidész krétai pap i.e. 600 körül. Ezután csak ebből csipegetett, más ételre nem volt szüksége és érdekes mód a szervezetének sem volt rá szüksége, hogy ételt vegyen magához, feldolgozza és ürítse azt. A másik érdekesség, hogy a hagyomány szerint hihetetlenül hosszú ideig, 157 évig élt. Később a krétaiak meg is gyanúsították, hogy egy kurész lehetett…

Flamel alkímiai fürdőNap-Hold fürdő
Alkímiai edényFlamel fürdője

A középkori alkimisták rajzain sokszor feltűnik egy kőmedence vagy nagyobb edény, amiben folyadék van, amiben a Nap és a Hold fürdőzik. Ősi alkimista módszert mutatna, kapcsolatban a csecsemő áldozatokkal. Nicolas Flamel franciaországi zsidó kéziratmásoló hagyatékából származott egy titokzatos varázskönyv, aminek ötödik oldalán egy képet látunk, egy királyt ábrázol nagy szablyával. Körülötte katonái csecsemőket ölnek le: „Közben a kiömlő vért más katonák összegyűjtötték, és egy hatalmas edénybe tették, amelybe a Nap és a Hold jött fürödni az égből.” A jelenetet szeretik Heródesre és az aprószentek lemészárlására visszavezetni, de Flamelt egy Anselm nevű alkimista világosította fel arról, hogy kisgyermekek vérét kell bizonyos alkimista művelethez kötni (de nem a Bölcsek Kövéhez, mint az hitte).

Krétai labirintus érmeKrétai labirintus érme

Robert Pashley angol utazó és tudós 1830-ban bejárta Krétát, és Knósszoszban talált néhány i.e. 4-3. századi pénzérmét. Ezeken is feltűni a hajdani Labirintus képe. A legérdekesebb, hogy a mítosz sehol nem beszél arról, hogy a Labirintus titkos kamrájában ott lenne a Hold és a Nap! Ez a központi hely volt egy hatalmas alkímiai labor: egy alkímiai kemencével, mellette egy különleges kis medencével, vegyítő edényekkel, tálakkal, és a csecsemők vérével, zsigereivel. A kamra nagy edényében „fürdött meg vérben a Nap és a Hold”, amiből keletkezett a „méz”. Az isteneket tápláló, örök fiatalságot adó, holtat feltámasztó isteni méz…

Az ugariti táblákon (i.e. 1350) fennmaradt nyugat-sémi mítoszban Baál palotát akar építeni egy hegyen. Követet küld Egyiptomba Kászir va Khasziszért, az istenek mesteremberéért, fegyverkészítőjéért. Kászir ugyanolyan rejtélyes alak, mint Daidalosz, s ugyanazon törpe fajhoz is tartozik. A sémi mítosz még azt is mondja, hogy bár Kászir székhelye ugyan Egyiptomban van, de a műhelye az Kréta szigetén található. Nem lehet, hogy Kászír isten „műhelye” ugyanaz volt, mint Daidalosz alkimista bázisa?

Maróth Miklós az ugariti szövegek magyar fordítójának óvatos becslése szerint szövegek eredetileg i.e. 2100 és 1800 között keletkeztek. Ha pedig már négyezer évvel ezelőtt egy mítosz része volt a krétai Labirintus, úgy helyes volt a korábbi megállapításunk, hogy annak eredete mélyen az írott történelem elé esik, biztosan megelőzve a minószi civilizáció kialakulását.

Az Argonauták utazását különböző megfontolások alapján i.e. 3200 körülire helyeztem. Ez azért érdekes, mert az argonauták visszaútja során betörtek Krétára. Médeia hatástalanította a szigetet őrző hatalmas bronzembert, Talószt. Erre azért volt szükség, mert szerintem betörtek a krétai Labirintusba. Náluk volt ugyanis a kabirok egy másik kincse, valamilyen alkimista találmány, a híres Aranygyapjú.

Az Argonauták mítosza meg tele van allegóriákkal, az egyik ilyen, hogy Médeia varázslónő hét fiút és hét lányt „szült” a visszaút alatt (!) Iászonnak. Ezekről összevissza beszélték, a lényeg, hogy mind elpusztult. De Minótaurusz mítoszában éppen hét fiút és hét lányt kellett bizonyos időközönként a szörnynek felajánlani. Médeia és Orpheusz behatoltak a kurészek titkos bázisába, és a tizennégy gyereket a kabir tudománynak megfelelően felhasználták.

Hogy a görögök már zavarosan beszéltek ezekről, csodálni nem lehet, hisz nagyon régi hagyományokat örökítettek meg, és olyan technikai dolgokról, melyekkel nem voltak tisztában. Valamiféle kabir-receptet sejthetünk, mikor azt halljuk, Makriszt és nimfa nővéreit Szkherián, majd hazatérve Aiszónt úgy fiatalította meg Médeia, hogy testükből kifolyatta az elhasznált vért és az mágikus elixírrel pótolta. Médeia egyik rítusa pedig hasonló volt Ozirisz testének összerakásához. A kései alkimista hagyomány Médeiát, Iászont és Orpheuszt is alkimistának tartotta. A történelem előtti időkben pedig a krétaihoz hasonló titkos kabir-bázisok és laborok lehettek Kolkhiszon, Pharoszon, Szkherián, Orkhomenoszban, Rodoszon vagy az itáliai Avernus-tónál.

Hogy be tudtak törni Krétán az építménybe, kétségtelen azt mutatja, hogy ez már a kurészek hatalmának hanyatlása ideje volt. Lehet már nem is éltek, csak néhány emberi tanítványuk, papjuk őrizték még helyeiket. Bizonyos az is, hogy a Kolkhiszból hozott Aranygyapjú is kellett az alkimista procedúrához, ami nem is telt sok időbe, mert már másnap tovább utaztak…