Az emberóriások iránti érdeklődés aranykora kétségkívül az ókor volt. Beszélték mindenfelé: a görögök az agorákon, a rómaiak az ünnepi viadalokon, a föníciaiak a kikötőikben vagy az egyiptomiak a templomaikban. És egyformán mindenki meg volt győződve ezek létezéséről. A középkor tudósai bizonyítottnak látták ezek egykori létét, hiszen mindenfelé hatalmas csontokat fordítottak ki a parasztok ekéi vagy bányászok csákányai. A mesék egészen korunkig tartottak, mert hiába nem találtuk egy óriás lábszárcsontját sem (hamisítvány volt bőven!), mindig jöttek olyan romantikus kutatók, írók, amatőr történészek, akik szentül megvoltak az óriások létezéséről győződve. Ahol valamiféle gigantikus ősi romok voltak (mint Baalbek, Tiahuanaco, ciklopi falak, mint a Sainte-Odile hegy alatti erdőben lévő hatalmas „pogány fal” vagy a megalitikus kőkörök), minden esetben volt aki ezeket óriásokkal magyarázta. Sokan úgy képzelték, hogy az óriások civilizációja Atlantiszon érte el csúcspontját.
    Volt még egy "mágikus" ősi népség, az amazonok, akiknek harcos királyságait az ókori görögök valahová Nyugat-Afrikába vitték. Ők uralkodtak a férfiakon, ha kapcsolatba kerültek velük. Csak nemzésre használva a férfiakat, s néha utána le is mészárolva azokat. A regék már nagyon régóta és makacsul, Atlantisz királynőiről beszéltek. Pierre Benoit az Atlantisz c. regényében halhatatlanná is tette Antinea alakját. Egy másik francia, az 1960-as években, de ezúttal egy nő: Christia Sylf, írt egy bámulatos és érdekfeszítő regényt, aminek címe a Kobor Tigan't lett. Ez megfelelt minden várakozásnak, amit egy ősrégi, bizarr mesétől elvárhatunk... Tehát mindent: az óriásokat, az amazonokat, Atlantiszt, a vérforraló szexuális rítusokat, de még az emberalatti szolganépeket is...

   Christia Sylf egy írói álnév, és a Christiane Léonie Adélaïde Richard nevet takarja, aki 1924-ben született Párizsban. Apja, Gaston Richard egy iparos, szabadidejében költő, az anyja Amelia Delecluse néven opera-énekesnő. Egyedüli gyerek, de nagyon beteges... "Tanulmányaim kezdetétől fogva gyűlöltem az iskolát, a módszereit, a középszerűség szagát, a banális koholmányok torz tanítását, mint ami nem felelt meg tudásvágyamnak; a középiskolát sem szerettem jobban. Az udvariasság kedvéért, jó tanuló voltam." - vallotta magáról. Ő azt az ajtót választotta, mi az okkult jelenségek, az ezotéria vizsgálatával foglalkozott. Verseket írt.
   Viszont ha a Kobor Tigan't történetének előzményeire vagytok kíváncsiak, vissza kell mennünk a 60-as évek Franciaországába. Volt egy pezsgés abban a korszakban, s nem éppen a seggfej hippikre gondolok... Volt egy rendkívüli érdeklődés az ezoterikus témák, az ufók, ősi kincsek, templomosok, katharok, történelem nagy rejtélyei, Atlantisz és a múltban itt járt kozmonauták iránt. Ott voltak a Robert Laffont kiadója köré tömörült írók, mint Charroux, Tarade, és mások. Ott voltak a filozófus Pauwels és a kémikus Bergier alapította mágikus realista magazin, a Planéte írói és olvasói. Ők mind-mind hatottak Sylfre. Ennek a korszaknak a végét, 1968-ban a svájci-német Erich von Däniken hozta el, végtelenül primitív munkájával, A jövő emlékeivel, ami nagy sikert aratott a legbutább és legnagyobb számú ufórajongók közt. Viszont ő semmilyen módon nem hatott Sylfre...


Az első két kép Saint-Montanban, míg a harmadik Entrevauxban készült.

   Christia Sylf és élettársa, az ezoterikus festő Kerlam (Marcel Calo), aki rózsakeresztesnek vallotta magát, egy varázslatos dél-franciaországi kis faluban, Saint-Montanban éltek mikor az első regényét írta. Sylf még az első házasságában élt, a harmincas éveinek elején járt mikor találkoztak. Majd pár év múlva 1961-ben Sylf elvált, később Kerlam lett a második férje. 1964 novemberében együtt hagyták el Párizst, s mentek Saint-Montanba, ahová a nő idős szülei is odaköltöztek. A faluban, ahol éltek nem volt 2000 lakosa. Később áttelepültek egy még kisebb faluba és Entrevauxba éltek. Ez a hely mindenkire megdöbbentő hatással volt, aki csak idelátogatott. A falu egy hegy oldalában, egy sziklanyúlványon fekszik, folyó veszi körbe és csak egy kőhídon lehet megközelíteni. Az egész egy mesebeli hely, mintha a középkor éledne ott újjá. A házak, utcák mind nagyon régiek. Ezekben a falvakban írta Sylf az óriásokról és Atlantisz bölcseiről szóló regényeit... ahol minden az óriásokról és az ősi beavatottakról szólt...
   Kerlam már első találkozásukkor "felismerte" Sylfet. Ez a törékeny hölgy érezte a Világot és a Világokat, a könnyebbeket és a gyengébbeket, azokat, amelyeket az emberi szemek nem érzékelnek, és amelyekbe csak a szív tud behatolni, és belső utazásai során megértette, hogy a csalódások ellenére, amelyeket az emberek oly jól tudnak kiárasztani, ő csak szeretni tudja őket, de mélységesen szeretni... Az ihlet villámcsapásszerűen kapta el. Megörökítette az Elveszett Világokat, ezeket az elsüllyedt kontinenseket, amelyek visszatérnek, hogy elvarázsolják az esti meséket... Atlantisz újjászületett: «Atlantiszról fogok beszélni, a saját szavaimmal, és ahogyan csak tudok. Mert ismertem, és kedves maradt számomra, mint minden furcsaság, amit az ember magával hoz, amikor megszületik. Ez az én poggyászom. Ez a kincsem ékköve.» Miközben a regényeit írta különös betegségek támadták gyenge testét. Ő maga is félve akkoriban írta ezt: «Atlantiszról fogok beszélni! De tényleg lesz rá időm? Nem állítja-e meg a hatalmas árvíz a kezemet, és nem fojtja-e el mindezeket a szorgalmas jeleket, amelyeket kevés türelemmel követek?»
   Guy Tarade nevű francia író szintén a hatvanas években bukkant fel, de neki volt egy előtörténete is: 1930-ban született (és a jelen pillanatban, 2022-ben még él), s a 2. világháború után ejtőernyős volt a seregben s ezalatt rejtélyes események szemtanúja lett, ufókat látott. Ezért ufó-kutató lett, s az maradt egész további életében. Ezek az észlelések arra ösztönözték, hogy már az 50-es évektől barátjával, Jimmy Guieu sci-fi íróval, a máshonnan érkező lények lehetséges jelenlétének kérdését kutassák. Kereséseit és ismereteit a múlt civilizációira is kiterjesztette, Egyiptomtól a keleti civilizációkig, a katharokig és templomosokig.


Az első két képen Kerlam és Sylf, a másodikon egy középkori fesztivált imitáló ünnepségen, jelmezben.
A harmadik képen Sylf és Tarade

   A fáma arról szólt, hogy Tarade segítette a regény megjelenését, mikor bemutatta Robert Laffontnak. Tarade összebarátkozott Sylffel, tudott a kéziratban lévő regényéről, a Kobor Tigan't-ról. Tarade ezt nyilatkozta erről az időszakról: "Christia úgy tűnt, hogy időutazó! Ő és Kerlam Sain-Montanban éltek, egy olyan faluban, ahol minden ház mintha rejtegetne egy titkot... Történeteit mintha egyfajta álomszerű beavatás ihlette volna."
    Tarade egy interjúban felfedte az igazságot, ugyanis nem úgy történt az egész, ahogy a fáma szólt. Sylfet valójában Robert Charrouxnak mutatta be, a huszadik század nagy "mágusának". Charrouxszot magával ragadta Sylf regénye és a Laffont kiadó igazgatójához Francis Maziére-hez fordult. Ő szerkesztette a kiadó Énigmes de l'univers c. sorozatát. Robert Laffonttal, a kiadó tulajdonosával először a kiadóhoz közeli bárban találkozott. Christia leöntötte a kávéját a blúzára. Ekkor már több regénye megjelent nála Sylfnek. Ekkor lett világos Sylfnek, hogy ez végtelenül intelligens férfi, Robert Laffont olvasta a könyveit, és idézett néhány eseményt a történeteiből. A kiadó korábban nem nagyon foglalkozott hasonló művekkel, ezért létrehoztak egy "Les portes de l'Etrange" elnevezésű sorozatot, amiben kiadták a regényeket.
   Kerlam volt a "Föld Férfija" és Christia a "Nap Hölgye", ahogy magukat meghatározták, és egy robbanás volt találkozásuk. Két modernkori adeptus: Kerlam az ecset, Sylf az írás és mesélés mestere. Tarade a hetvenes évek vége felé kétszer is járt Entrevaux-ban, anélkül hogy tudott volna találkozni Sylffel. Kerlam ugyanis nem engedte, hogy találkozzanak, mert Christia már súlyos beteg volt és nagyon leépült. 1980-ban halt meg egy orvosilag nehezen magyarázható betegségben. Kerlam írta erről: "Christia Sylf a legnagyobb nyugalomban és abszolút tudatosságban, Entrevaux-ban, az Alpes de Haute Provence megyében, 1980. november 28-án hajnali 2:15-kor «átment»,... mondván az éjszakás nővérnek: - Viszontlátásra, hölgyem, elmegyek... Már várnak!"

*

  «Írásaimon keresztül vissza akartam adni az embernek rejtett erejének igazságát,
vissza akartam vinni őt önmagához, természetes transzcendenciájához,
égi eredetéhez, minden isteni lehetőségéhez.» Christia Sylf

   

Sylf francia, a regényei merőben mások az angolszász fantasyknál, amik nálunk abszolút beterítik a piacot (nem is ismerünk mást). A kettő közt a különbség olyan, akár az északi sagák és a provánszi trubadur költészet alkotásai közt. Engem nem nagyon vonz Tolkien dögunalmas világa, Lovecraft nyúlós rémei vagy Howard barbár északijai.
   Charroux sokat foglalkozott az ókori misztériumokkal, erotikus szektákkal, termékenység-kultuszokkal, szexuális mágiával a könyveiben. Másfelől meg nagyon érdekelték az óriások hanyatlásáról szóló történetek is. Sylf első regénye, Kobor Tigan't - Chronique des Géants 1969-ben jelent meg a Laffont kiadó gondozásában. Charroux írta hozzá az előszót. (tudtommal egyetlen más szerző könyve elé sem írt előszót a Mester). Sylf 1979-ben visszaemlékezett erre az időre: "Végül elküldtem az első regényt, a «Kobor Tigan't, Chronique des Géant» címűt Guy Tarade barátunknak, aki aztán Robert Charroux-nak ajánlotta. A felesége, Yvette olvasta először, és egészen lelkes volt. Charroux olvasta el utána... és nagyon gyorsan bemutatta nekem Robert Laffont-ot, ugyanazon a napon, amikor az első űrhajósok a Holdra léptek!"
   Közlöm a teljes előszót:

ELÉGETITEK SYLFET?

    

    Ez az I-es számú Páholy beavatási könyve, amely idősebb, mint a Védák, a Popol Vuh és a Kabbala.
    Kobor Tigan't az első földi korszak óriásembereinek erotikus és csodálatos regénye, egy olyan világ krónikája, amely egy természetfeletti privilégium révén tárult fel Sylf előtt: azé, amelyet a valódi beavatottaknak kromoszóma-emlékeik (az univerzum akasha-emlékei), a múlt és az ősidők történelmének felelevenítésével kell feltámasztaniuk.
    Egyfajta szentháromság – monolit, kígyó és nő – Sylf mégis egy, a maga monstre lényében, akinek vérét és idegrendszerét az anyaföld áramlatai táplálják és éltetik.
    Menhirként részese az ősanyag alkímiai álmának; kígyóként kapcsolatban áll a beavatás forrásaival és barlangjaival, ahol a kincset őrző sárkány él; emberként hevesen és félelmetes meggyőződéssel tiltakozik fajunk háborgása és biológiai hanyatlása ellen.
   Rezzenéstelenül lóbálja a falloszt, mint Jupiter a villámot, és felmagasztalja a szimbólum nagyszerűségét, amely az életet és a dinamizmust jelenti.
   Képes tudatát önként a magasabb oktávra aktiválni, és az egyetemes síkon vibrál. Ilyen volt egykor, passzív módban, a szent delírium, a transz…
   Barbár, pazar könyve megdöbbenti vagy meghökkenti az olvasót, megvetően arcul csapja vagy a megújulás útjára vezeti.
   Kobor Tigan't a kivételes zsenialitás, a legmagasabb beavatás jelét viseli magán. Ez a mű mind irodalmi felépítésében, mind ihletettségének transzcendenciájában par excellence mestermű.
   Mint a kinyilatkoztatás minden műve, ez is gránitszerű táplálékot kínál, tele csípős és erős nedvvel, amelyet csak a férfias férfiak képesek befogadni.
   A gyengék dühösen elutasítják.
   Sylf egy hallatlan nyelven formázza, festi és fejezi ki az emberi természet aromáját a Nagy Ősök kezdeti idejében, amikor még óriás hímek voltak, akiket köldökzsinórjukkal összekötöttek az anyafölddel.
   Akkoriban minden szentséges, erotikus és életerős volt, a tüzes magmától a bennszülöttek idegrendszeréig lüktetett.
   A férfi-menhírek és a női-mátrixok azonban kevésbé kaotikus állapotra törekedtek.
   Egy csodálatos lény – talán földönkívüli – jött máshonnan, és a finomság olyan fogalmát hozta magával, amelyet e nyers óriások nem ismertek.
   Ez egy ciklus vége volt, egy olyan világ viharos, drámai megrázkódtatása, amely vagy összeomlik, vagy felemelkedik.
   Gaea mágneses erői elszigetelődtek a földalatti burkokban; a központi tűz többé nem sugározta be Schamballah emberiségét; az utolsó beavatott óriásnő örökre elhallgatott, az óriások pedig elaludtak és ismét hegyekké váltak.
   Kobor Tigan't egy tanúságtétel, egy rejtély, amelybe azok pillanthatnak be, akik tudják, hogyan kell feltérképezni ismeretlen énjük és emlékezetük mélységét.
   Ez a tellurikus energiáktól és élő erőktől pezsgő könyv olyan mágikus rituálé, amely négy évszázaddal ezelőtt az inkvizíció tüzét is kiváltotta volna.
   A tanulásra törekvők számára a Kobor Tigan't a legősibb tudás beavató regénye, amelyből kétségtelenül az eleuszi misztériumok és a rózsakeresztes hagyományok erednek.

Robert CHARROUX

 *

    Sylf egy sorozatot írt, bámulatos világokat tárva elénk. Túl korán halt meg, s csak négy regényre futotta. Terveiben még öt további regényt akart írni a sorozatnak. Mikor meghalt, a Luxor beavatottja c. a sorozattól különálló regényén dolgozott, de ennek csak a vázlatát találták meg 2007-ben a barátai. A Kobor Tigan't - Chronique des Géants ("Kobor Tigan't - Az óriások krónikája") 1969-ben frenetikus sikert aratott a hősi fantasztikum francia szerelmesei körében és azok között is aki az "új történelemszemlélet" harcosainak számítottak franci földön. Merőben más volt, mint az angolszász fantasyk: tele misztériumokkal, erotikával és okkult elemekkel.
   Christia Sylf világában az óriások megelőzték Atlantisz civilizációját: 30.000 évvel korunk előtt vagyunk. A Kobor Tigan't-ot az óriások ötszintes hatalmas városa uralja. Ezen világ tejhatalmú uralkodója a varázserejű anyakirálynő, Abi, akinek két lánya van: Opak és Ta. Az a hatalmas város valójában öt városból áll:
   - Kob'Lâm, a fekete város, a földi bázis, a silók, raktárak és mindenféle tartalékok városa.
   - Kob'Vâm, a zöld város, a növényi város.
   - Kob'Râm, a vörös város, a tűz, a kovácsműhelyek, az olvasztás és a fémmegmunkálás városa.
   - Kob'Iâm, a kék város, az arisztokrata város.
   - Kob'Ooh'R, a szent város, az arany, amely a Napról, Ooh'R-ról kapta a nevét.


Kerlam illusztrációja a könyvben az ötszintes óriások városáról.

   A város uralkodónője Opak volt, aki konfliktusba keveredik húgával, Ta-val.  Ebben a világban élt egy hüllőszerű, biszexuális humanoid faj, a T'Lo-k (Ananouk), akiket az óriások szexrabszolgaként használtak. A túlvilágról érkező okkult idegen erők hírnökei a kristályszerű elóhimok voltak, de vannak ebben a világban sárkányok és más szörnyek is: mintha a kelta-görög mítoszok csodálatos és bizarr világába csöppennénk...
   Opak a szaporodás királynője, aki a termékenysége révén biztosítja a faj fennmaradását. Épp kihalóban van az óriások faja, s minden szintet a nők uralnak: ők választják ki férfi párjukat, sőt, többet is. Ki lesz a "megváltó"?  

   Az óriások eredetéről, gigantikus katasztrófákról már a regény elején beszél:

   "Az óriásemberek nemzedékeken át nomádként éltek, messze a szárazföld belsejében, majd a nyugalmas vidékeken, ahol hatalmas városokat építettek.
   Alig emlékeztek őseikre, akik a Félelem Ideje előtt a tenger mentén éltek, hogy aztán nemzedékeken át meneküljenek, üldözve az ég és a föld borzalmaitól, végtelenül hajszolva és megtizedelve. A szárazföld belsejében már nyugalom honolt, de még mindig voltak nagy területek, különösen a tengerparton, ahol továbbra is tombolt a vulkáni tevékenység. Mindig volt vihar fent és vihar lent; a felszín alatt mindig dübörgött; legalábbis a legcsendesebb időkben szüntelenül dübörgött. E veszélyes zónák határait onnan lehetett felismerni, hogy nem lehetett átmenni rajtuk anélkül, hogy ne éreztük volna az alulról jövő rengéseket. Ott "olyan volt, mint régen".
    Az ősi félelemtől megfeszülve az óriásemberek tilalmat rendeltek el ezeken a helyeken. Nem azért mentek oda, hogy lássák. Nem beszéltek erről egymás között. A nyugati irány pedig egyszerre volt átkozott és szent.
    Ott még mindig szakadékok nyíltak, és madarakkal teli fákat nyeltek el. És olyan gyorsan, a mélység olyan erős szívóerejében, hogy a szárnyaikat sem érkeztek szétnyitni! Ott a hegyi bástyák kettéhasadtak, felszabadítva a félelmetes folyókat, amelyeket eddig visszatartottak, míg a túloldalon más hegyek emelkedtek torlaszként. A folyékony tömegek hömpölyögtek, elpusztítva az őserdőket, vízbe fojtva minden állatot: egy gördülő özönvíz! A következő földrengés bezárta e tátongó hegyek ajtaját. A folyók módosított irányt vettek a tenger felé vezető lejtőn, és az egész lenti területet élettelen tóvá változtatták..."

  Ebben a világban a bátor férfiak voltak a Dongdwo tojásgyűjtők, akik a Felföldről jöttek le a betakarításra. Ugyanis akkor még éltek a sárkányok, de már a kihalás szélén voltak. Már nem szaporodtak. Nagyon öregek voltak. Dongdwók mérete még mindig gigantikus volt, akár egy kisebb hegyek! Erről ugyancsak az első fejezetben beszél Sylf, ahogy az Ananusokról, ezekről a hüllő humanoidokról, gazdáik hű szexkellékeiről. Nekem ezekről Bérósszosz babiloni pap őstörténetének bizarr lényei, az Annedotusok ugranak be, akik szintén kétéltűek voltak, bár arról nem látszik tudni I. Antiokhosz király hűséges szolgája, hogy ezek szexuálisan hogyan viszonyultak az ős-babiloniakhoz? Szóval merüljetek el Sylf mágikus és meghökkentő világában, s ezért itt egy nagyobb részt közlök az első fejezetből:
   "Mindezek a régi, szánalmas sárkányok egy utolsó képességet őriztek meg: azt, hogy lelkiállapotuknak megfelelően különböző árnyalatokban pompázzanak. Ez a sajátosság még fokozódott is az érzelmességükkel együtt. A legkisebb dologra is felsírtak a félelemtől: egy árnyékra, egy zajra, egy szokatlan szagra. Nem tudták szenvedés nélkül elviselni az emberi tekintetet. Még a vakok is érezték az érintést a túlérzékeny mellbimbóikon. Mivel nem tudtak elmenekülni, nyöszörögtek és reszkettek, és a borzongás minden egyes hulláma színáradatot váltott ki a bőrük alatt. Az első ijedtségtől szürke hófehérségük az epés zöldes színűvé vált, majd sárgára színeződött; aztán torlódó vörös márványozta a szarvasbőrüket, míg a képük erőszakossá vált. Ezen a ponton a földre zuhantak, nem bírva tovább a terhelést.
    Az óriásemberek, akik tisztában voltak ezekkel a sajátosságokkal, nagyon vigyáztak arra, hogy ne ijesszék meg őket. Vigyázniuk kellett, hogy ne fárasszák ki őket, mert a becses Dongdwo gyorsan elfáradt, rendkívül nehezen mozogtak, ügyetlen lábaik csak nagy nehezen emelték meg a tömegüket. Nem tudtak elmenekülni, nemhogy, mint a múltban, egész vidékeken keresztülszáguldani, és földrengésként pusztítani. Nem, mindennek vége volt, többé nem tévedtek el a szigetükről. Ha megpróbálták volna, az egyetlen járható út, egy keskeny sziklás gerinc, amely a sziget túlsó oldalán lévő mocsárból emelkedett ki, a súlyuk alatt megadta volna magát, és a sárba süllyesztette volna őket. Ezen az oldalon a Magas-fennsíkkal találtuk szembe magunkat, amely egy sima fal, egy függőleges, barlangokkal átszőtt sziklafal volt, amelynek az alapja a mocsár szélén állt.
   Ott, tudtam, a hely temető lett. Erről a helyről, a legmagasabb pontról dobták le az óriásemberek nemeseinek vagy méltóságainak nagy, ráncos holttestét, díszekkel és ékszerekkel együtt.
   E szertartások alatt a sárkányok, akik általában mindig hangosak voltak, elhallgattak. Vártak. Aztán, amikor a nehéz test a zuhanás végén a mocsárba süllyedt, mindannyian huhogva panaszkodtak, majd kórusban, evés nélkül, hosszú órákon át morgolódni kezdtek. Úgy hangzott, mint egy litánia. Megmagyarázhatatlan módon e tiszteletadás időtartama mindig arányban állt az elhunyt erényeivel.
   Fentről az óriásemberek a helyükön álltak. Addig nem hagyták el a helyüket, amíg a Dongdwo kántálás folytatódott. Úgy hitték, hogy a vitéz ősök a halottak eme őrzőinek hangján keresztül beszéltek.
   A Dongdwo füvekkel és a mocsár forró rothadásával is táplálkozott. A nőstények steril petécskéiket helyezték el ebben az iszapban, amelyeket az óriásemberek felkerestek. Ez volt a nemesi kasztok kedvenc étele, akik mágikus és afrodiziákum értékeket tulajdonítottak ennek az ételnek. A leghíresebb B'Tah-Gou-kat mindig bőségesen ellátták vele a követőik. A köznép nem ette meg, és nem is merte volna, mert meg volt győződve arról, hogy szentségtörést követ el, mivel csak a nemesek kiváltsága volt, hogy ilyen módon újra kapcsolatba léphessenek az ősökkel.
   A tojásvadász pozíció tiszteletbeli volt, és a nehézségek és a szükséges mesteri tudás miatt mindig a legjobbaknak volt fenntartva. Büszkék voltak rá. Ha a közeledő út fájdalmas is volt, a vállalkozás további része, amely a tojások felkutatásából állt, nem kevésbé volt az. A kalandorra még mindig nagyon is valós veszélyek vártak. Nem mintha az öreg sárkányok a legkevésbé sem lettek volna veszélyesek, de maga a mocsár egészségtelen volt, mivel tömegsírként használták. Mephitikus erjedések változtatták meg az amúgy is túl nehéz levegőt. A köd rögzítette a kellemetlen szagokat a ruhákban, amelyekbe nedvességgel hatolt be.
   És akkor, mindenekelőtt, egy szomorúság, egy átok látszott nyomasztani. A lélegzetvételek halkan szóltak, ködös alakok vonultak mindenfelé; mind félig kialudt, félig hajótörést szenvedett, úgy tűnt, mintha egy támpontot, egy szilárd partot keresnének, ahová kapaszkodhatnak. Azt mondták, hogy ha valaki túl sokat jár ezekre a helyekre, örökre magával hozza a véges dolgok melankóliáját, az ember sorsának undorát. Ezért volt ez a feladat csak az érettség előtti években teljesíthető, mert a láthatatlan hatások elleni hatékony küzdelemhez szükség volt a fiatalság éltető tüzére.
    A mocsár megközelítése a Magas-fennsík meredek szikláin keresztül nem volt lehetséges. Onnan nem lehetett leereszkedni; az egyetlen lehetséges bejárat hosszas kitérőket igényelt a Katasztrófák-völgyén keresztül, majd a mocsár elé érve, egymást követő síkokon, természetes rámpákon kellett feljutni a szikla harmadik fokára, ahol egy nyílás tátongott. Az emberek belépnek ebbe a nyílásba, és barlangok és alagutak labirintusán keresztül haladnak lefelé. Időről időre ráláthattak az ürességre a hasadékokon keresztül. Sötét lépcsőkön, csúszós lejtőkön másztak felfelé; heves huzat fújt körülöttük; végül egy hatalmas barlanghoz értek, amely a mocsárból a szigetre vezető sziklás gerincre nézett.
   Amint egy ember elérte a barlangot, mielőtt a sziklahídra lépett volna, kürttel figyelmeztette a Dongdwókat, és azok, akik ismerték a jelet, azonnal félbeszakították minden tevékenységüket. Aggódva és reszketve elhallgattak, és ajkukról lógó, meg nem rágott levélcsomókkal az ajkukon hatalmas ügyetlenséggel hátrább húzódtak, hogy elrejtőzzenek a visszavonulásuk közepén. Az expedíció végéig nem mozdultak újra, amíg az expedíció véget nem ért.
    És amíg az kísérők vártak, egyetlen vadász a gerinc útját járta, majd a szigetre érve módszeresen körbejárta azt, hogy senki se zavarja meg. Ha véletlenül egy bokorban felbukkant egy, a többieknél is erőtlenebb csellengő, a vadász kerülte, hogy ránézzen, nehogy próbára tegye.
    Így hát végigment a part mentén, üregekbe, halmok alá, hogy megtalálja a nőstények által felállított rejtekhelyeket. A sárból hatalmas, fehér szőlőfürtökhöz hasonló tojáskötegeket szedett ki, és levelekbe csomagolva egy bőrcsuklyában helyezte el őket, amelyet a hátán hordott. Néha sokáig kereste őket, mielőtt megtalálta volna, máskor pedig nem talált semmit.
    A tojások egyre ritkábbak lettek. A tojásrakás ritkább és kevésbé bőséges volt. A romlott nőstények saját tojásaikat ették meg. Mindig nehezebb volt. És ennek eredményeképpen egyre értékesebbé válik. Továbbá felismerték, hogy ezek a tojások éppen ritkaságukból adódóan a tulajdonságaik kvintesszenciájával rendelkeznek. Csípősebbek, erősítőbbek, mámorítóbbak voltak.
    Kobor Tigan't-ban a királyi kaszt ragyogása, a királynő szépsége, férje életereje, a híres B'Tah-Gou ihletése ennek az ételnek a rendszeres fogyasztásából eredt.
    Amikor a tojásvadász befejezte a szüretet, átkelt a gerincen az ellenkező irányba, és társai örömmel üdvözölték. Mielőtt újra elindultak volna, trombitáltak, hogy elengedjék a Dongdwót. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor a Dongdwo lerázta apátiáját; olyan gyorsan és olyan jól értették a jelet, hogy kórusban, magas hangon horkantani, tüsszenteni és gurgulázni kezdtek!
   Gyakran előfordult az is, hogy a pihenés során néhány nőstény a helyszínen rakott tojásokat. Amikor a vadászok meghallották a sajátos kiáltásukat, örömmel mosolyogtak: legközelebb biztosan nem jönnek vissza üres kézzel!
   A tojást adó Dongdwo és a tejet adó Mouh-Tou mellett Kobor Tigan'tban egy másik háziasított hüllőfaj is élt a palota alatti gödörben: az Ananou, akiket inkább T'Lo néven emlegettek. Őket kibérelhettük, leginkább azért, hogy magunkhoz kössük őket. Ananou volt a csoportnevük, T'Lo az egyéni nevük.
   A koronához tartoztak, ami azt jelentette, hogy nagyon jól vigyáztak rájuk. Nem lehetett hallani, hogy kiabálnak. Némák voltak, és megelégedtek a vegetatív élettel, amelyben az alvásé volt a főszerep. Jelenlétüket csak egy erős, de nagyon kellemes pézsmaillat jelezte. Olyan ételeket kaptak, amelyek kihangsúlyozták az illatukat.
  

A királynő mögött egy humanoid-hüllő T'Lo rabszolga

Az Ananou egy nyugtalanító rejtély maradványa volt. Az óriásemberek ősei, amikor megérkeztek a Felföldre, ahol később Kobort emelték, felfedezték ezeket a furcsa teremtményeket, amelyek mintha csak rájuk vártak volna. Nem menekültek el, hanem a közelben maradtak, amíg a rejtélyes megjelenésük miatt az emberek érdeklődni kezdtek irántuk.
   A B'Tah-Gou, akik akkor már hitvallók voltak, felfedték a titkot azzal, hogy hívták őket: A hiba teremtményei. Ezek a lények az előző faj értelmetlen párosításaiból származtak; a «
Nagyobbak-nálunk» fajából, mondták a Mesélők.
   Ez a faj a háziasított szauruszoknak engedékenységet gyakorolt, ami gyorsan szentségtörő imádattá változott. Ezért születtek meg ezek az Ananou-k, olyan teremtmények, amelyek, bár nem voltak igazán emberek, már nem voltak teljesen állatiak. Minden állatot rettegésben tartottak. Ami a férfiakat illeti, amikor meglátták őket, megoszlott bennük az eredet okozta borzalom és a szentség különös érzése, ami kétségtelenül a cselekmény régiségének és furcsaságának volt köszönhető. Emiatt az érzés miatt tartották meg őket.
   Az Ananou-k utálták az állatokat, de imádták az embert és teljes alávetettséget tanúsítottak iránta. Az emberek megvetették őket. Ez egyáltalán nem volt így a züllött nemesek esetében, akik igen magas bérleti díjat fizettek a koronának azért, hogy rendelkezzenek néhány ilyen teremtménnyel. Csatlakoztak hozzájuk az orgiáikban, büszkén gondolván, hogy hatalmas ősöket utánoznak, és egyenlővé válnak a "Legnagyobbakkal". Az egyik jó okuk különösen az volt, hogy a királynő is ugyanezt tette.
   Ezeknek a hibrid szörnyeknek, amelyek kisebbek voltak az óriásoknál, rózsaszínű, finom bőrük volt, amelyet helyenként gyöngyházfényű pikkelyek borítottak, amelyek csillogtak a fényben.
   Általában függőleges helyzetben álltak. Hosszú, karcsú testük soha nem nőtt, karcsú végtagjaikat kinyújtva, hüllőszerű kecsességgel megrajzolt mozdulatokkal. Hosszú, karcsú nyakuk gyakran egyik vagy másik oldalra hajlott a kerek, szőrtelen fej súlya alatt, amelyen a szűkebb pikkelyek egyfajta sisakot alkottak. Az arc jellegzetes lapossága, a hasított száj, a nagy lyukakkal ellátott orr enyhe kiugrása, az aranyszínű szemek, mint a napok, nagy békákhoz tették őket hasonlatossá. Ujjaikat finom úszóhártya kötötte össze. Nem voltak körmeik.
    Az ananou-k hermafroditák voltak. Mindegyikük kettős szexualitással rendelkezett.
   Férfi vagy nő, aki bérelte a T'Lo-t, hogy használja, annyira megkedvelte, hogy nem tudott elszakadni tőle, mert ezek a lények egyfajta bűbájt árasztottak magukból. Használatuk hamar szenvedéllyé, majd fékezhetetlen szükségletté vált. Hosszú távon, eltekintve az erotikus közösülés pillanataitól, amikor a gyönyör mindig nagyon élénk és nagyon hosszan tartó volt, ezek a visszaélések a szürkülő gyönyör állandó állapotát határozták meg. Valójában olyan volt, mint egy kábítószer-mámor.
   A Gödörből kiszabadulva a T'Lo korlátlanul kötődött az úrnőjéhez vagy a gazdájához. Nagyon gyengéd volt, nagyon simogató, kifejezhetetlenül szelíd, fáradhatatlan, mindig elérhető. Egyetlen gondja az volt, hogy kielégítse a gazdáját. Ezután különös intelligenciát fejlesztett ki, amely valójában csak egy irányba működött, és perverz kutatásokban és egészen rendkívüli szerelmi találmányokban fejezte ki magát. Az érzékelés kifinomultságának ez az intuíciója volt bennük a zsenialitás.
    A szerelem élő eszközei voltak, akik teljes mértékben az emberi partnerük extázisának szentelték magukat. A Kobort felzaklató szenvedélyes drámák többsége a T'Lo-tól származott. Borzalmas történetek az engedélyekről vagy megható példák. T'Lo arról volt ismert, hogy elmenekült, hogy csatlakozzon a gazdájához a halálban, és öngyilkosságot követett el azzal, hogy a Dongdwo mocsarába rohant.
    De mivel vagyonokat hoztak a királyi kincstárnak, ez az állapot rendeződött! A palota tisztviselői azt a feladatot kapták, hogy a T'Lo-t visszaszerezzék, amint a tulajdonosa meghalt. Ezért szükség esetén elfogták. Leggyakrabban az elhunyt családja maga adta át. Olyan főzetet itattak vele, amely elvette az emlékezetét, és visszavitték az Ananou-ba. Nagyon gyorsan talál majd egy másik bérlőt, mert ezeknek a lényeknek az első nevelése elég hosszú volt, és jobb volt ezt a munkát megspórolni azzal, hogy olyan alanyt választottak, aki már jól felkészült.
   Néha a T'Lo-t örökölték, az anya vagy az apa átadta azt a legidősebb gyermekének, aki így e nemes előjog őrzője lett. A legjobb családokban a hagyományok megkövetelték, hogy a fő T'Lo viselje az ősi ékszereket, és azt, ami címerként szolgált.
   A családok T'Lo száma nem volt korlátozva, mivel ezek a családok képet adtak a mesterek gazdagságáról, mivel őrülten drágák voltak, és soha nem voltak többek, mint béreltek. A korona rendszeresen beszedte a törlesztő részleteket.
   Öröklés útján történő átadás esetén azonban a törvény arra kötelezte a T'Lo-t, hogy a megváltás előtt ismét áthaladjon a Gödrön. Az utóbbiak által megszerzett tudományt kímélendő, a feledés italát altatóval helyettesítették.
   Az Ananusok egymás között nem szaporodtak. Nem keresték egymást. Soha nem volt rá példa. Csak az emberi vágy ébresztette őket a szexuális életre. A hímvesszőjük nem termékenyítette meg a nőket. Másrészt, meglehetősen ritkán, de a számuk fenntartásához elegendő mértékben, saját nőiességükben egy férfi magjából nemzettek.
   De a kicsinyeik soha nem voltak mások, mint Ananus; nem szereztek más emberi tulajdonságokat, mint amilyenekkel már rendelkeztek.
Nem fejlődtek, nem javultak és nem degenerálódtak. Fajuk mintha örökre rögzült volna ember és állat között, egy elválaszthatatlan kapocs, egy zavarba ejtő kereszteződés maradt.
   Az emberi otthonokban született utódok, amint elválasztották őket, visszatértek a királyi rezervátumba.
"

  *

 

 

   Az Óriások krónikájának következő regénye: Le Règne de Ta ("Ta uralkodása"), 1971-ben jelent meg. Ez már Fehér Ta békés uralma, de az óriások faja a végét járja. A matriarchátusnak lassan át kell adnia a hatalmat a férfiaknak. Egy árvíz fenyegeti az Öt szintes várost, egy árvíz, amely úgy hangzik, mint egy előérzet, amely el fogja nyelni a születendő kontinenst, Atlantiszt. A sorozat 3. regénye: Markosamo le Sage: Chronique d'Atlantide ("Markosamo a bölcs: Atlantisz krónikája", 1973). Ez 10 ezer évvel az Óriások krónikája történései után játszódik, azaz 20 ezer évvel korunk előtt. Mielőtt a Platón által említett Atlantisz szigetévé vált volna, az eredeti Roota kontinens, amely szinte az egész Atlanti-óceánt elfoglalja, elérte egy olyan hipercivilizáció veszedelmes csúcspontját, amely sok tekintetben a miénkhez hasonlítható.  A regény főhőse Markosamo, Atlantisz császára, aki még hat királynak is parancsolt és akit Kibló hegyén beavatnak. Markosamo felesége, a császárné a gyönyörű, gőgös arcú Opakiona, AbimNazar nővére. És persze ott van még a Csillaghölgy, aki felvilágosítja Markosamót egy másik dimenzió létezéséről. A szertartás során visszaemlékszik egy korábbi létezésére, amely "Kobor Tigan't", az Óriások archaikus városában élt, és felismeri a hozzá hasonlóan reinkarnálódott főszereplőket. A beavatás során azt is megérti, hogy a sziget csodás civilizációja tévúton jár... Markosamonak azonban akad ellenlábasa mint, AbimNazar vagy Kalann, akik nem akarják a reformokat. AbimNazar a császár jobbkeze, Atlantisz régense, Ilion tartomány ura: egy féktelen tudós, aki rendelkezik a tökéletesített "glomjaival", androidjaival, amelyek egyre emberibbé váltak. Mikor a császár visszatért neofitaként a Kibló-hegyen lezajlott beavatásról, s testében is megerősödött, többen nem örültek a  hűbéres királyok közül, de erről adok a regényből egy rövid részletet (a szöveg mellett balról AbimNazar húga, a szőke hajú Lonata és jobbról Markosamo ábrázolása, ahogy azt Vincent Pompetti elképzelte):

    "A császári beavatás résztvevőinek légi flottillája a Kibló hegyről tért vissza. Élen az a vimána állt, amelyben Markosamo repült. AbimNazar személyes hajója közvetlenül mögötte, egyenes vonalban helyezkedett el, szorosan utána Béno de la Delphade, balra Gol de la Touranie, jobbra pedig a Gnodo du Toul és Ogané de Ousir hajói.
     Kalann vimánája, utolsóként, zárta a formációt. Dühös volt, Kalania ördögi uralkodója! Markosamo diadala babonás rémületet keltett benne, amelyből nem tért ki, és amelyért önmagát hibáztatta. Ráadásul a vimána helyzete, amely a többiektől hátrébb helyezkedett el, és amely pozíció minden hivatalos szertartáson az övé volt, szerencsétlenül emlékeztette őt arra, hogy hajdani Daytia szigete, a mai Kalania volt az első «gyarmata» azoknak az ősöknek, akiket ő is titokban «a földlakóknak» nevezett.
     Sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy nem emlékeznek eléggé arra, hogy Daytia az eredeti kontinens szerves része volt, mielőtt az kettészakadt. Abban azonban egyetértett magával, hogy a «gyarmat» kifejezés elég jól illik rá: hosszú időbe és sok küzdelembe került, amíg a hajdani «földlakók» meghódították ezt a szigetet, ahol az őslakosok többsége ellenállt. Sokszor a történelem során, nem volt-e szükség arra, hogy visszafoglalják? Kalann hízelgőnek érezte ezt. Szerette a sötét vérvonalakat. Egy nagyon régi «Földlakó» család fiatalabb ágából származott, de tudta, hogy mégis hordoz magában egy erős adag lázadó vért, mert az anyja, akiben a kereszteződés kiegyensúlyozottnak tűnt, önként nemzett a sziget földalatti labirintusaiban rejtőzködő titkos ősök egyikétől.
    AbimNazarral ellentétben Kalann büszke volt erre az örökségre. Ez volt a rejtett ereje. Soha nem támadta nyíltan a császári hatalmat. De megpróbálta alulról aláásni azt. Ehhez AbimNazar támogatására volt szüksége. AbimNazar nem volt nagyon hajlamos a fekete nőkre? Kalann úgy döntött, hogy kihasználja ezt az ízlést... A nők méltányolható szövetség tárgyai...
    Megnyugtatták, hogy a fővárosban rendezendő ünnepségek az ő céljait szolgálják. Ezt előre látva, a saját húgát, Lénifát is magával hozta a személyes kíséretével. Ugyanolyan származású volt, mint ő. Hozzá hasonlóan ő is ádázul titkolta ezt, tudván, hogy a rejtőzködés minden rebellis fegyvere. Számíthatott rá, hogy elcsábítja, majd megrontja AbimNazart.
    Egy pillanatra megemlítette a húgát. Lonata, aki a császárnéhoz, az idősebbik nővéréhez hasonlóan tiszta «
Földlakó» származású volt. Szinte áttetsző volt, belső fényessége a finomság és a kifinomultság minden jelét mutatta... Igen, Kalann kedvelte a sötétebb vérvonalakat. De nem tudta megállni, hogy Lonata érzékileg ne ragadja meg. A lányra gondolva felgyorsult a vére. Micsoda korbácsolása a vágynak, hogy elképzelje magát, a sötétséget, amint magját beleönti abba a gyönyörű testbe...
    Egyelőre szó sem lehetett arról, hogy ezt az érzést kimutassa AbimNazar, ifjú húga buzgó imádója előtt... Kalann elmosolyodott: valami vérfertőző szenvedélyt sejtett."

   
Kerlam két illusztrációja a könyvből: az első a 20 ezer évvel ezelőtti Atlantikum képe: Roota kontinense,
amiből később a platóni Atlantisz maradt. A második az atlantiszi királyság székhelye.

    Kétségtelen, ha a Roota vagy a Daytia nevekre gondolunk, úgy Sylfre nyilvánvalóan hatottak a régi teozófusok, Madame Blavatsky és körének teóriái, elmeszüleményei. Kerlam térképén Roota és Daytia pont olyan, mint Ruta és Daitya 200.000 évvel ezelőttől 80.000 évvel ezelőttiig tartó 120.000 éves periódusban W. Scott-Elliot: The Story of Atlantis c. könyvének (1909) térképmellékletén.
    A regényhez Kerlam írt előszót, ez onnan van: "Vegyük például az «atlantisziakat», akiknek egy ultratökéletes, technikailag és anyagilag fejlett civilizációjuk volt, DE katasztrofális hibákat és tévedéseket követtek el a technikai hatalmuk mértékében, ami a teljes megsemmisülésükhöz vezetett... a létezésük elfelejtéséig! Próbáljuk meg elkerülni ezeket a szörnyű hibákat! Ez a lényege Christia Sylf üzenetének..."
   A sorozat negyedik és sajnos utolsó regénye: La Reine au Coeur Puissant ("A Hatalmas Szív Királynője", 1979). Bölcs Markosamo, az Atlantisz krónikája után a Christia Sylf által vezetett nagy saga ciklus hősei, vagyis Amo, To és Ta, Opak, Abim, Ange, még egyszer újjászületnek. Az archaikus Kínában, kétezer évvel időszámításunk előtt, újra találkoznak, hogy szeressék vagy gyűlöljék egymást, hogy támogassák vagy szembeszálljanak egymással, a karmájuk hatásai szerint, amelyeket előző inkarnációik cselekedetei előre megalapoztak. Érdemes megjegyezni, hogy Sylf regényei csak francia nyelven elérhetők!
   Kerlam fantasztikus, álomszerű, beavató képeket festett az Óriások Krónikájához:
   Az Óriások Krónikái

   Sylf világa más művészeket is inspirált, nem csak Kerlamot. Cathy Ogliastri spirituális és szimbolista ihletésű festőnő, aki egyszerre hivalkodó és éteri színekkel dolgozik, néhány festményét és munkáját közvetlenül Christia Sylf munkássága ihlette. Az Angyal a madarakkal c. képét Az Óriások Krónikái Ta uralkodása ösztönözte:

  

A Les Amis de Christia Sylf  ("Christia Sylf Barátai") egyesületet 2007-ben alapították azzal a céllal, hogy népszerűsítse az írónő műveit, és ösztönözze a szerzővel és munkásságával kapcsolatos tanulmányokat, kutatásokat és szakdolgozatokat. Az egyesület fenntart egy honlapot is Sylfnek és regényeinek: Les Amis de Christia Sylf

Itt van az egyesület fóruma: Le Forum des Amis de Christia Sylf

Christia Sylf hivatalos facebook oldala: https://www.facebook.com/associationlesamisdechristiasylf/


Pompetti rajzai: 1. Csillaghölgy érkezése Atlanába, 2. Csillaghölgy, 3. Griff, 4. Címlap: Markosamo és Csillaghölgy, 5. Opakiona, 6. AbimNazar

   2022 elején jelentette be Vincent Pompetti, hogy elkezdte rajzolni a Le Sage d'Atlantide c. képregényt ("Atlantisz bölcse"), ami Christia Sylf Markosamo le Sage: Chronique d'Atlantide c. regényén alapul. Pompetti úgy számolja 130 oldalas lesz. A francia Tartamudo kiadó mítoszos sorozatának második darabja lesz (az első az Avalon - Les Dames du Lac; "Avalon - A tó hölgyei" volt). Vincent Pompetti 2002 óta készít képregényeket. Önálló alkotásként 2015-ben és 2017-ben megjelentette a Les Anciens Astronautes és a Constellation című két, sci-fi/fantasy univerzumot kibontakoztató grafikus regényt is. Pompetti szerint a készülő képregény a Christia Sylf (Bölcs Markosamo) regénye által szabadon ihletett, egyszerre shakespeare-i és platóni, költői és csodálatos mese a szabadságba szerelmes vagy belső démonaiktól gyötört szereplők galériájának portréját festi meg. Atlantisz eredeti, egzotikus és titokzatos módon, az evolúció körforgásának részeként kerül bemutatásra. Atlana pedig Atlantisz székhelye volt. Lentebb olyan oldalakat adok a képregényből, ahol Pompetti (és persze Sylf) fantáziája Atlantisz helyeit mutatja:

Pompetti éppen a műhelyében rajzolja a sorozatot: Pompetti műhelyében

A képregényrajzoló adott ki előzeteseket is a készülő képregényből:

Az Atlantisz bölcse

Az Atlantisz bölcse 2