Phrixosz és HelléA minüai királyság szenthegye a Laphüsztion volt, a Kópaisz-tótól nyugatra. A hegy lábainál állt egykor -sok ezer éve- Athamász, orkhomenoszi király palotája.
A görögök többféle változatban ismertek egy régi mesét, miszerint a király felesége isteni sarj, Nephelé felhőistennő volt, akitől gyerekei születtek, de a király megcsalta egy földi halandóval, Kadmosz lányával, Ínóval, kitől szintén gyermekei születtek.
A mítosz szerint ezért Nephelé bosszúból szárazságot küldött az orkhomoneoszi királyságra, de mások úgy tudták, hogy Íno titkon megpörköltette vetés előtt a vetőmagokat, hogy azok ne keljenek ki a földből. Sőt, Ínó még meg is vesztegette a Delphoi-jósdából a királyhoz visszatérő követeket, hogy mondják azt, hogy azt a tanácsot, kapták, hogy addig nem lesz termés, míg a király Nephelétől született fiát, a szép ifjú Phrixoszt fel nem áldozzák a hegyen Zeusz Laphüsztionnak...

Hellenikon piramisaMikor a görögök árja elődei i.e. 2200 körül megérkeztek észak felől a mai Görögország területére, az nem volt lakatlan. Az ott talált népcsoportokat leginkább egy közös néven: mint pelaszgokat említették. A következő ötszáz évben nagy részüket magukba olvasztották.
A pelaszg alighanem szükségszerűen az a közvetítő nép volt, mely a Nyugat civilizációját vitte Keletre. Tőlük kellett származnia a Grál hagyomány jó részének. A pelaszgok voltak az ősi mértékegységek keletre hordozói. Ott voltak a történelem előtti Egyiptomban és Közel–Keleten. Ismert történetük nincs. Nem maradtak fenn történeti irataik, feljegyzéseik. Történelmük és vándorlásaik egyes állomásainak halvány emlékei még beivódtak a görög hagyományba, történetírók feljegyzéseibe...

„Mélységes mély a múltnak kútja. Ne mondjuk inkább feneketlennek? ... Mert éppen ekkor történik az, hogy minél mélyebben fürkészünk, minél messzebbre hatolunk és tapogatózunk a múlt alvilágába, az emberinek, történetének, művelődésének kezdeti alapjai tökéletesen megmérhetetlennek bizonyulnak, s mérőónunk elől, bármily kalandos távolságokba gombolyítjuk alá zsinegét, mindig újra és tovább húzódnak vissza a feneketlenségbe. Találóan mondhatjuk itt, hogy "újra és tovább", mert kutató buzgalmunkkal a kikutathatatlan incselkedő játékot űz: látszatmegállókat és úti célokat kínál, melyek mögött, amint elértük őket, újabb múltszakaszok tárulnak föl, ahogy a partjáró bolygása sem ér soha véget, mert minden egyes megmászott agyagos fövenykulissza mögött új távolságok csábítanak új hegyfokok felé.” — Thomas Mann: József és testvérei, Előjáték: Pokolraszállás

És mégis, mindeme nehézség ellenére, néhányak vállalkoznak arra, hogy mérőónjukat ezen ősi kút homályába lebocsássák annak reményében, hogy a múlt elfeledett és elfeledtetett mélyében, szívós kitartással előássanak megkövült szavakat, számunkra már mesés formába öltözött tanúságtételeket, melyek egy elveszett, ismeretlen történelem létezését sejtetik az újkori történelemtudomány primitív 'ősemberei' és a vallási hiedelmek fátylakba burkolt hiedelmei mögött. Ki itt belép, hagyjon fel minden reménnyel - mondhatnánk Dante nyomán, mert aki a prehisztória e feledésre ítélt nyomai és romjai közé kívánkozik, könnyen lehet, hogy nem azt találja, amit kíván. Nem a történészek lineárisan fejlődő, ősközösségből kilépő kultúráját, s már nem is az ősi vallások által megénekelt Aranykort, hanem éppen valami olyasmit, ami véget vetett ennek az Aranykornak...

  • Ön itt van:  
  • Főlap